Kiadó:
Sonic Attack

Honlap:
www.pathfinderband.com

Ha cinikus lennék, a Pathfinder-t a szegény ember Avantasiájaként is emlegethetném: oké, rhap-szód(i)ával elmegy, de minek, amikor ott van a finom, testes bor, ami nem csak utánérzetét kelti a mámornak… Mert az igaz, hogy lengyel barátaink igencsak kitanulták a stílus minden csínját-bínját, de róluk is csak ugyanazt tudom írni, mint a Rein(XXL)eed teátrális produkciójáról, csak hát Pathfinder barátainál egy olyan énekes koptatja a hangszálait, aki tudatzavarásos állapotában – és mert valszeg nem volt elegendő pénz vendégeket hívni – egymaga próbálja kielégíteni a többszereplős opera követelményeit, ám mindezt teszi olyan koncepciótlanul, hisztérikus módon, ugyanazon dallamon belül keverve a kopott középtartományt a blackes rikáccsal, és a poweresnek szánt erőltetett falzettel, hogy legszívesebben innen a számítógép elől adnék neki egy kijózanító nyaklevest.

Pedig zeneileg tényleg nem rossz, amit a fiúk megpróbálnak nyomkövetni, sőt, a Rhapsody legutóbbi időszakának gitárszegényebb attitűdje után ez most tényleg egy erőteljesnek ható, szinte Dragonforce-i sebességre turbózott speedvágtára épülő lemez, ahol a kórusok hisztérikus sikolyba olvadnak össze a a gitárok fast forward-ba kapcsolt darálásával – ám ennél fogva meg olyan összefüggő masszát kapunk, melyből elég nehéz megállapítani, hogy most a gitár sír, vagy az énekes tökére léptek rá…. A burleszk üzemmódba gyorsított Therionos kórusok monumentalitását is sajnos agyonvágja az időegység alatt ránk zúduló információ mennyiség, amiből sajnos nem következik a marxi tétel mennyiségre és minőségre vonatkozó algoritmusa.

Lehet, hogy a fiúk meg akarták mutatni, miszerint mindenből többet tudnak szcénabeli társaiknál, ám nem jutottak másra, mint egy szimfonizált Sabaton – hallgasd csak meg a "March To The Darkest Horizon"-t –, amit a szintis álklasszicizáció sem tud a többedvonalból előrébb hozni. Kár, mert a fiúk dallamérzéke vitathatatlan, még ha dramaturgiából el is hasalnának a vizsgán, és hozzáállásuk is szimpatikus, melyből csak úgy süt a stílus szeretete. De hiába minden erőlködés, ha hiányzik az arányérzék ízlésformáló ereje és a szimfonikus csatát levezénylő énekes tábornok, aki sajnos jelen esetben lányos, illetve fiús zavarában röhejes károgással csapja agyon a monumentalitásra kihegyezett vokális csúcspontokat. (Melyek, mint említettem, a maguk módján kielégítik a stílus minden, fülbemászóságra és ragadósságra vonatkozó tantételét.)

Remélem, hogy a mostani erőfitogtató formagyakorlatot a következő lemezre már egy érettebb koncepció fogja váltani, melyben egy énektanár hatására a frontember is magához térhet begombázott tudatából, illetve tudattalanságából, mert a mostani produktumról még a hagyományos lengyel-magyar barátság hatására sem tudok a politikai korrektség jegyében áradozni. Uff, én beszéltem!

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.grandmagus.com

Ti nem azt gondolnátok, hogy ha egy zenekar mind a rajongók, mind a szakma részéről elismerést kap az aktuális albumára – annak ellenére, hogy az sem túl eredetinek, sem zeneileg kiemelkedőnek nem nevezhető -, akkor az tűzön-vízen kitart ezen irányvonal mellett? Hiszen meglelvén az arany tojást tojó tyúkot, ráéreztek valami hitelesre, dögösre, vagy mit t'om én mire, amivel a képességeikhez mérten sikerült a maximumot kihozni magukból?

Én ezt gondoltam, de úgy látszik, tévedtem. A Grand Magus az egyszerűségében is nagyszerű "Hammer Of The North" sikere ellenére nem ütött végleges tábort a sallangmentes ős-metal tábortüze mellett, hanem tovább haladt a dallamosodás, "hardrockosodás" ösvényén. Nem éppen előrefelé, teszem hozzá. Ugyanis, ha legutóbb Black Sabbath és Dio párhuzamot emlegettem a stoner felől érkező csapat kapcsán, akkor most – maradva az isteni frontember karrierje mentén - minimum egy évtizedet visszafelé lépdelve az időben, megjelentek a Rainbow áthallások is – hangzásban, felfogásban, dallamvilágban, hiszen mégiscsak Blackmore zenekara játszotta először ilyen metalosan a hard rockot (vagy dallamosan a metalt, nézőpont kérdése).

Persze ez is jól áll nekik. A kérdés csak az, hogy néhány hozzám hasonló iszapszemű ráján kívül érdekel-e ez még valakit kerek e világon? Az addig rendben is lenne, hogy nekik jól esik tolni az ősrockot, de meg tudják vajon szólítani a mai fiatalokat ezzel az enyhén szólva is kicsit avítt, poros zenével? Egy szűk réteget biztosan, de sok vizet azért nem fognak zavarni. Leginkább semennyit. Ők lehetnek az a következő banda, amely lecövekel a délután öt órás fesztiválfellépő státuszban: Astral Doors kettő pont nulla. Persze, ha jól érzik magukat ebben a szerepben, akkor minden oké.

Nekem tetszik amúgy a produkció, s bár sokat valószínűleg nem fogom hallgatni a mostani dömpingben, egy klubbulin nagyon szívesen megsasolnám, mit tud a Nagy Varázsló! Kellenek az ilyen csapatok is, akik neked húzzák és nem mindenkinek. Kábé a Sinner ápolja még hitelesen ezt a fajta Judas Priest-be oltott hard rockot, ami valahonnan az UFO és a Thin Lizzy háza tájékáról származik amúgy (szintén '70-es évek), de megfigyelhető volt azoknál az amcsi bandáknál is a '80-as években, akik a NWOBHM-et domesztikálták egy dallamosabb formában (mint mondjuk az Y&T). Ha csíped a fenti vonalat, és egy kis viking harcos Manowar fílingtől sem irtózol nagyon, akkor a "The Hunt" igen kellemes perceket fog szerezni neked. Egyébként pedig simán kihagyható.

Kotta

Kiadó:
Liljegren Records/Doolittle Group

Honlap:
myspace.com/reinxeednorth

Jóllehet, a banda fotóiról nem igazán a nehéz fémek emelgetése, hanem a gyorskaják, vagy a számomra ismeretlen svéd konyha zsírtelítettsége jutott eszembe, a tagok mackós külseje azért minden látszat ellenére fémvázat takar. Oké, nem azt az igazán veretes "svéd acélt", bár a kilencvenes évek elején a kezünket tettük volna össze ennyi áriázó énektéma és csuklóból kirázott neoklasszikus gitárszóló hallatán. A metál "operatizált" világát, amit a csapat is képvisel, a Helloween-i magelültetés után Tóbiás és Luca úgy szökkentették szárba, hogy abba aztán hiba nincs, éppen ezért is nehéz egy ilyen klasszikus bázisú zenét játszó együttesnek a dolga: az etalon által állított mérce magas, és hát ilyen testalkattal könnyebb átszaladni alatta, mintsem átugrani felette. Még szerencse, hogy a metálban nem igazán a kockahas számít…

Tommy Johansson az euro-power metál színterének harmadik generációs képviselője – igen, második az Edguy volt – le sem tagadhatná hatásait: a már említett Sammet-en kívül Robby Valentine Queen-áztatta rock primadonnás attitűdje, és a grandiózus filmzenék Oscar-díjas zeneszerzői is kényelmesen megférnek a gitáros-énekes muzikális paradicsomában, de én nyugodtan megemlíteném a keresztény zenekarok Stryper vonulatának – illetve a gospelnek – néha giccsbe is forduló, himnikus, végtelennek tűnő, felfelé törő dallamhalmozását is.

Elképesztő egyébként az az energia, mellyel a csapat, illetve Tommy rendelkezik, hiszen nemrég még svédalapú popfeldolgozásos lemezükről adtunk hírt, ami mellett ott figyelt a zenekar side-projectjének, a Golden Resurrection-nek aktuális imádsága, ráadásul 2008 óta minden évre jutott egy-egy új Reinxeed lemez – mi ez, ha nem válságot is könnyen okozó túltermelés? Mert hiába is rendelkezik minden olyan összetevővel a banda, melyek alapján térdre kellene borulnom előttük, a filmzenei ihletésű új album sem tud meggyőzni arról, hogy az első ligában lenne a helyük. Pedig van itt minden, mi szem szájnak ingere: kórushegyek, monumentalitás, érzelmi cunami, padlásjáró énekteljesítmény, hangszeres akrobatika, és profi komponálási bravúr, mégis, talán az említett professzionalizmus okozta kiszámíthatóság az, ami miatt nem érzek késztetést, hogy igazán meg tudjam dicsérni a csapatot.

A hangzás steril, és Tommy is hiába visítja le a csillagot az égből, hangjából hiányzik az a megtámasztó dög, melyet a lemez nagyepikájában, a "Freedom"-ban a besegítő énekes olyan fényesen prezentál. Az említett szerzemény egyébként valóban megérdemli az elismerő szavakat, hiszen ilyen himnuszokért hallgatja az ember az euro-powert, kár, hogy a többi daltárs nem elvtárs a mozgalomban, és olyan túlhabosított tortát eredményez, ahol a geil máza egy idő után eltompítja az ínyenc ízlelő képességét.

A leírtaktól függetlenül, aki szereti a monumentális filmzenék zenei receptje alapján készült szimfonikus hatású, kétlábdobos európai heavy metalt, az mindenképpen próbálkozzon meg az albummal, biztos vagyok benne, hogy legalább egy kiugró szerzeményt mindenki találni fog. S hogy melyik lesz az? Döntse el az a fránya ízlés!

Garael

Kiadó:
AOR Metal Heaven

Honlap:
www.driverofficial.com

Szeretem a crossovereket. No, nem azokat, mikor a magyar nóták alá technót pakolunk – ami ugye fényesen bizonyítja, hogy a szart hiába próbáljuk szarral elfedni, csak a bűz fog erősödni: kivéve persze ha trágyáról van szó, ami a két említett zenei műfaj esetében nélkülöz mindenfajta hasznosságra utaló képességet, hiszen hatásukra csak az ízléstelenség fog szárba (szarba) szökkenni, igaz, az förtelmes tempóban.

Miről is van hát szó? Nos, biztos te is játszottál már a gondolattal, hogy milyen lenne a Manowar-t keresztezni a Dream Theater-rel – no jó, ez kissé merész feltételezés volt, sőt, az is lehet, hogy abszurd, de hát manapság mi nem fordulhat elő? Mert azért az sem nevezhető szokványosnak, amit a heavy metal színtér egyik legjobb torka, és a második évezredes metál ortodox ágának felkent újjáélesztője hozott össze az új Driver albumon, hiszen ha valaki a prezentált zenei világában társított komplementerek létének jogosultságát említi, lehet, hogy ugyanolyan röhögéssel fogadom, mint Edison valamikori tanára az ifjú Alva képességeit firtató kérdéseket… (Aki, mármint a tanár, a történelem egyik legnagyobb pedagógiai bakiját követte el sommás véleményével, már ha hihetünk az urbán legendáknak).

Nem csigázva hát tovább az érdeklődést: a "Countdown" sikeresen párosította az Iron Maiden trappolós európai és Dio, valamint Ozzy lágyabb húrokat pengető amerikai heavy metalját, ráadásul mindezt olyan, hangzásában modern köntösbe öltöztetve, amit Roy Z. a Dickinson szólókon olyan sikeresen prezentált. A végeredmény pedig több, mint meggyőző, mert az igaz, hogy nem annyira acélos és riffgazdag, mint amit az utóbbi időkben Rob Rock-tól kaptunk, és nem is olyan virgásan neoklasszikus, mint az Impellitteri albumok Malmsteen ihlette világa, a dallamok és Roy Z. ízes, a nyolcvanas évekből eredeztetett gitárszólói olyan torokszorító módon varázsolják újjá Dio örökségét, ami többet nyújt mindenféle pénzszagú tribute albumnál. Hallgasd csak meg a "Destiny" érzelemgazdag refrénjét és Rob Dio valamint Dickinson keresztezte hangját, egyből érteni fogod, miről is írok.

Lehet persze, hogy az újgenerációs metálon felnövekvő nemzedéknek furcsa már ez a fajta ortodox megközelítés – bár a lemez címadójának kétlábdobos súlyossága azért bikabőgettető módon sorozza meg a gyomrot – én azonban azon megátalkodottak közé tartozom, akiknek a nyolcvanas évek nem nosztalgiát, hanem kiindulási alapot és etalon mércét jelentenek. Lehet persze, hogy ezáltal elfogult vagyok, de mit csináljak, ha olyan szerzemények hallatán, mint az európai bónusznak felrakott "Babylon", vagy a pazar, de nem hivalkodó gitármunkával magas szintre emelt "Thief In The Night" nem az avíttságot, hanem kedvelt zenészeim és stílusaim jelenlétét érzem – ez pedig nem szélhámoskodó szeánsz, ez bizony hangjegyekbe öntött valóság!

Garael

Amikor Tore Ostby 1989-ben megalapította a Conception-t, valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy az általuk kitaposott csapáson haladva a norvég progresszív metálnak majd több generációja is a világhírig menetel. A Divided Multitude, Pagan's Mind, Circus Maximus, Communic, Illusion Suite, Above Symmetry (ex-Aspera) által alkotott társaság elég tarka, és a teljesítményt tekintve is egyenetlen az eloszlás, de vitathatatlanul inspirálólag hatottak a fiatalokra. Nemrég közöltem egy beszámolót egy újabb, Teodor Tuff nevű formációról, és íme, itt van két újabb norvég aspiráns.

Rudhira: Ein (2012)

Kiadó:
Pug-Nose Records

Ezeknek a viking fiataloknak nem csak névválasztásuk egzotikus (a rudhira szanszkritül vöröset vagy vért jelent), de olykor a zenéjükben is föltűnnek bizonyos finoman adagolt közel-keleti témák (Embraced By The Rain, Wine Of Defeat), sőt, alkalomadtán nem riadnak vissza a szigorúbb műfajokból kölcsönzött hörgésektől sem (Darkened Shores, Shine).

A stíluselemeket jó érzékkel variálják – talán egy kicsit túl sokat is – s ehhez ügyesen asszisztál a két tehetséges gitáros. Sajnos azonban Ole-Martin Moe Thornæs hallhatóan jobb gitáros, mint énekes, s ezzel nagyjából rá is tapintottam a formáció Achilles-sarkára. Egyébként jó kompozíciós készséggel rendelkeznek, így rászolgáltak a bizalomra: ha a jövőben rövidebb, összeszedettebb, dallamosabb nótákban gondolkoznak, egy-két lemez múlva beérhet a dolog.

Oceans Of Time: Faces (2012)

Kiadó:
Melodic Revolution Records

Azt kell mondjam, a pszichedelikus borító nem kicsit félrevezető. Az Oceans Of Time nagyon távol áll a brit eredetű neo-prog hangzástól. Egyértelműen a neo-klasszikus frakció képviselői, s ehhez meg is van a kellő hangszeres fölkészültségük. Nem annyira a SymphonyX és Anthriel stílusában alkotnak, annál sokkal európaibb a dolog, úgy értem inkább a Stratovarius és Rhapsody hagyatékát ápolják. Ezért inkább a finn Thaurorod és Adamantra környékén kell kapirgálnunk, ha egyenes ági rokonok után kutatunk.

Ken Lyngfoss énekes hangja ugyan nem átütő, de tulajdonképpen nincs vele gáz, Lasse "Lazz" Jensen gitáros pedig – jó skandináv tradíció szerint – irdatlan jó gitáros, jóllehet eddig talán még közvetlen tőszomszédjai se tudták róla, hogy órákon át fanatikusan gyakorol a hangszeren.

Sajnos a hangzással nem vagyok maradéktalanul megelégedve, kicsit olyan '80-as évekre emlékeztetően puffognak pl. a dobok, de kis költségvetésű debütáláshoz ez is nagyon raj. Idővel – remélem – elhagyják ezt a megalomán, mesélős, ál-folk és ál-klasszikus beütést, mert ez kicsit idejétmúlttá és gyerekessé teszi az egyébként nagyon komoly és tiszteletreméltó próbálkozást.

Az Oceans Of Time a két norvég banda közül egyértelműen a tehetségesebb és ígéretesebb. Rájuk biztosan oda fogok figyelni a jövőben. Ebből még cserebogár lesz, meglátjátok!

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlap:
www.larsericmattsson.com

Van ízlésük a japánoknak, ezt el kell ismerni. Rockzenében legalábbis. Lars Eric Mattssont is ők tartják el már vagy húsz éve. Mert szeretik az ultra-dallamos, enyhén progos, neoklasszikus beütésű muzsikát. Én meg is értem őket, mert tulajdonképpen szerintem is ez az alstílus a kemény fémzenék egyik csúcsa. Hiszen mi másért is választottuk ezt a műfajt, ha nem a nagyívű refrénekért és az észveszejtő gitárszólókért? Kábé a Zep óta alapvetően egy jó énekesről és egy technikás gitárhősről szólt a mese, egészen..., hm, ebbe most ne menjünk bele. Szerencsére vannak akiknél még most is erről szól.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy behatóan ismerem Mattsson barátunk életművét, pedig fáradhatatlanul sertepertél a skandináv metal élet portáján már egy ideje, nemcsak zenészként, hanem producerként és hangmérnökként is. Időnként belefutottam egy-egy munkájába, mint például a "Tango" (amin történetesen egy magyar énekeshölgy is felbukkan), vagy ez a projektje, de bazi nagy PR gépezet nincs mögötte, az már biztos. Pedig nem szarral gurigázik általában, a teljesség igénye nélkül álljon itt néhány név, akikkel együtt bazsevált a különböző lemezein: Erik Norlander, Patrick Rondat, Lance King, Vitalij Kuprij, Derek Sherinian, Mark Boals, Rusty Cooley.

A Book Of Reflection névre hallgató alkalmi társulás vájt fülűek körében már 2004 óta ismert és elismert, ennek a szexepilje az, hogy ide mindig több énekest hív. Ezúttal – a jó iparosként mostanában mindenhol felbukkanó - Carsten "Lizard" Schulz (Evidence One, Eden's Curse, stb.) és a Markku Kuikka (Status Minor) ragadta magához a mikrofont, hogy leénekeljék a csillagokat az égről. A Malmsteen – Rainbow ihlette muzsika (Blackmore nagyon felkapott lett mostanában, a héten ez már a harmadik album amibe belefutok, ahol a "Szivárvány" hatása letagadhatatlan) azonban nem is annyira a vokális teljesítmény miatt emelkedik ki a jó cuccok tömkelegéből, mintsem a gitárszólók és -témák okán.

Mattsson ugyanis meglett, sokat tapasztalat stúdió-guruhoz méltóan példás precízséggel, kristálytisztán pengeti ki a klasszikus zenével átitatott, jól átgondolt, izgalmas futamokat (nem hiába fedezte fel őt is Mike Varney még a '80-as években). A hangzása viszont korántsem olyan koszos, mint Yngwie-é (pedig ő is Hendrix és Fender párti), stílusa is szerteágazóbb, sokszínűbb, úgyhogy összességében engem leginkább Uli Jon Roth-ra emlékeztet (de helyenként bevillannak Jason Becker manírjai is). A lemez összes szólóját fel lehetne adni kötelező anyagként bármely zeneiskola rockzenei szakának neoklasszikus tagozatán. Ha téged is kilóra lehet megvenni az intelligens melodikus-neoklasszikus zenével, mint engem, akkor kizárt, hogy a "Relentless Fighter"-rel mellényúlsz! Még japánnak se kell lenni hozzá, hogy tetsszen.

Kotta

Kiadó:
Avenue Of Allies

Honlapok:
www.oliverhartmann.com
myspace.com/oliverhartmann

Szerény véleményem az, hogy Oliver Hartmann, aki egyszerre ragyogó énekes, gitáros, dalszerző, producer, heveny jornlanditis-ben szenved. Fél füllel azért kezdetektől fogva követtem szólókarrierjét, az első saját néven megjelentetett lemezét (Out In The Cold, 2005) még meg is vásároltam, de valahogy mindig az fogott meg, amit más formációkban mutatott.  Ezek száma gyakorlatilag légió: Freedom Call, Edguy, Rhapsody, Genius, Iron Mask, Aina, At Vance, Empty Tremor, Avantasia. Begépelni is fárasztó…

Szóval visszatérve a titokzatos betegséghez, amit egyszerűen csak jornlanditis-nek neveztem el, a helyzet az, hogy a faszi irdatlan jó szólógitáros, akinek kétségei vannak, az csak kukkantson bele az Avantasia DVD-be (The Flying Opera, 2011), de talán még ennél is jobb énekes. Bika hangja olyan karakteresebb és metálosabb szerepekre predesztinálja, amilyeneket rajta kívül csak egy David Coverdale vagy Glenn Hughes-féle ász (mint pl. Jorn!) vállalhat nyugodt szívvel, Hartmann mégis reménytelenül elveszett a soft rock, AOR labirintusban.

Nagyon drukkoltam, hogy a "Balance" egyfajta kitörési kísérlet legyen ebből a saját maga választotta börtönből, de Hartmann már teljes egészében ebben a közegben szocializálódott, "odakint", a szabad világban már nem is találná a helyét. Vagy mégsem? Az Empty Tremor-ban és az Avantasia-ban nyújtott teljesítménye alapján nem erre következtethetünk, de amint saját anyagról van szó, Hartmann képtelen vagy egyszerűen csak nem hajlandó kilépni a komfortzónából. Szüksége lenne egy saját, személyes Shawshank Redemption-re – aki látta a filmet vagy olvasta a könyvet, tudja, hogy miről beszélek. Azt meg végképp nem értem, hogy ha már a Teremtő jó hangszeres tehetséggel áldotta meg, akkor miért kell még a gitárszólókat is hanyagolni.

Pedig a "Balance" a maga nemében egy tök jó kis album. A dallamok fülbemászóak, kimondottan dinamikusan szól (köszi Sascha Paeth!), stb. Az "All My Life" egész ígéretes kezdés, a későbbiekben is vannak szép pillanatok (After The Love Has Gone), tetszik a Tears For Fears "Shout"-jának földolgozása (mondjuk, az eredeti is baba), de a "Dance On The Wire" egy igen ronda Lynard Skynard lopkovic (Sweet Home Alabama). Mennyivel szívesebben hallgatnám Hartmann-t olyan lemezeken, mint pl. a nemrég recenzált Affector, vagy valami gyilkos "Headless Cross" utánérzés!

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut/Century Media

Honlap:
www.affector.net

Manapság próbálok óvatos lenni a "szupergrúp" elnevezéssel, mert ami nálam már vastagon ebbe a kategóriába tartozik, az másnak körülbelül olyan, mint afgán haduraknak a nyugati típusú demokrácia vagy a Waczak szállóban (Fawlty Towers) Manuelnek az irodalmi brit angolság: "Che???". Pedig az én parallel univerzumomban az Affector tényleg szupergrúp, hiszen itt tüsténkedik Ted Leonard énekes (Enchant, Thought Chamber, Spock's Beard), Collin Leijenaar dobos (Neal Morse, Dilemma) és Michael LePond bőgős (SymphonyX)! Az egyetlen számomra ismeretlen arc, a német gitáros, Daniel Fries, de a lemezt hallgatva neki sem kell szégyenkeznie az illusztris társaságban (sőt valójában ő a produceri feladatokat ellátó Collin Leijenaar-ral együtt az Affector zenei ötletgazdája!)

A német-holland-amerikai koprodukcióban a közös nevező a progresszív rock/metál iránti rajongás, illetve egy egészen más jellegű rajongás, melynek tárgya nem a muzsika világába tartozik, sőt teljes egészében az általunk ismert világ fölött áll. Igen, kérem, ez nyíltan keresztény vállalkozás a bibliás kisegyházak teljes arzenáljával: a magasba lendített karokkal, a hozsannával és a Glory-hallelujával. Az album tematikája is erre a társadalmi rétegre jellemző (bár általában a metáltól sem áll távol). A "Harmagedon" – amint azt már címe is jelzi – a világ végéről, az azt kísérő apokaliptikus jelenségekről és a végítéletről szól, csak éppen nem vérfürdős, kozmikus harcos változatban, hanem sajátosan keresztény szemszögből – az új ég és új föld kinyilatkoztatását várva. Persze nem kell hittérítő demagógiától, teológiai mélységektől tartani, a muzsika önmagában egyáltalán nem olyan, mint amit a "Vidám vasárnap" című zenés-táncos show műsorban megszokhattunk – már aki kínozza magát ilyesmivel.

A szupergrúp jelleget izmosítandó Affektorék jeles vendégeket is meghívtak: billentyűszólóikkal olyan nagynevű muzsikusok járultak hozzá a lemezhez, mint Alex Argento (nálam abszolút kedvenc!), Neal Morse (Transatlantic, Flying Colors), Jordan Rudess (Dream Theater) és Derek Sherinian (Planet X, Black Country Communion). Nem olcsójánoskodtak klasszikus zenei szemplerekkel sem, hanem bevonták a Sinfonietta Consonus nevű lengyel szimfonikus zenekart a stúdiómunkálatokba. Ismerve ennek komoly anyagi vonzatait, elég merész húzásnak tűnik a dolog.

Minden zenész a tőle elvárható, első osztályú minőségi szinten teljesít, különösképpen a Mike Portnoy stílusában mester fokozatott szerzett Collin Leijenaar és a banda "újonca", Daniel Fries, aki nem csak technikailag igen fölkészült, de szólói jó érzékkel fölépítettek és a hangszere is csodásan szól. Arról azonban nem vagyok meggyőződve, hogy az énekesi posztra Ted Leonard volt a legjobb választás, mert – bár személy szerint nagyon kedvelem érzelmes, kristálytiszta orgánumát – ebben a metálos közegben nem tud igazán érvényesülni, és sajnos a dallamokat sem érzem eléggé fogósnak. Az már régen baj, ha az ember azon kapja magát, hogy a hosszabb instrumentális részeket várja türelmetlenül (szerencsére akad belőlük bőven).

Ettől függetlenül a műfajon belül zeneileg ez egy remek produkció, és nem nagyon tudom elképzelni, hogy lecsússzon majd az évet összesítő toplistámról. Ez még akkor is így van, hogy a sokadik hallgatás után sem tudnék visszaénekelni talán egyetlen refrént sem. Ez azért gáz… Collin Leijenaar-nak Neal Morse mellett, Ted Leonard-nak pedig a Spock's Beard-ben kell még sokat fejlődnie dallamérzékenységből. Akkor talán majd nem olyan benyomást kelt a muzsikájuk, mintha egy instrumentális projektbe a stúdiómunkálatok közben, kvázi a 24. órában hívtak volna meg egy énekest.

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.candlemass.se

Kedvenc funeral-power tánczenekarom illusztris módon, előre bejelentve indult utolsó "lemezes-útjára", bár a Candlemass esetében a temetés – mint ahogy a banda története során tapasztalhattuk – könnyen fordulhat a feltámadást előkészítő aktussá. Ezzel igazából nincs gond, főleg, hogy a csapat szorgalmas gyakorlással szerezte meg a szükséges rutint, eggyel több ilyen aktust produkálva, mint annak idején a megboldogult Lázár.

A gyászos eseményt megelőző, Robert Lowe-val töltött időszak – amihez nyugodtan hozzácsaphatjuk a Messiah-val készített utolsó, címében öndefinitív lemezt – furcsa paradoxonként jelentett olyan hattyúéneket, ami maga volt a megtestesült diadal: ezt az attitűdöt a Manowar is megirigyelhetné, mert győztesként, dalolva menni a halálba az aztán igazán metál, még ha Arany János másként is értelmezte anno a Walesi bárdokban. A vigalmi analógia persze nem csak kritikusi poénkeresésem eredménye, a "Psalms For The Dead" húzónótája, a "Dancing In The Temple" konkrétan táncra hívja az úri közönséget, ami csak abból a szempontból furcsa, hogy táncolni esetlegesen a temetés után szoktak, az aktuális tor eseményén, no de közben? Erről persze talán többet tudna mondani a Magyar Gyászológiai Társulat fő szponzorált együttese, a Virrasztók, de ha tévedek, megígérem, gyújtok egy gyertyát, hogy illő módon tudjam megkövetni a Candlemass-t.

A lemez dalai tulajdonképpen az említett időszak bevált receptjét követik: a vontatott, doom riffek közé ékelt rockos gyorsulások, vagy dallamosabb részek ezúttal inkább gitárszólók, mintsem Lowe himnuszaiban teljesednek ki, az ellentétes hangulati és tempóváltások bevált módon teremtik meg a zenei feszültséget. A "The Sound Of Dying Demons" és a "Waterwitch" zakatolósra vett gitáros kiállása ének nélkül is dudorászásra készteti az embert – már ha a zokogás közben képes hirtelen dudorászásra váltani –, a "The Lights Of Thebe" menetelős komorságába illesztett keleties, mesélős dallamtéma pedig valahonnan az Abstract Algebrás időkből maradhatott Lowe-nak, amúgy csemegézésre.

Leif Edling, mondanom sem kell, mindent elkövet, hogy Iommi ceremónia-mester szintjére emelkedjen, ez az azonosulási kényszer aztán odáig fajul, hogy a "The Killing Of The Sun"-ban ordenáré módon sikerült ellopni az "Iron Man" főriffjét. Ezt persze nevezhetjük tisztelgésnek, vagy játékos zenei utalásnak is, a magyar politikai élet PC-t nélkülöző hozzáállását tekintve azonban mostanában nem illik árnyaltan fogalmazni. Ez persze nem von le semmit az album értékéből, addig, amíg olyan dallamok és Hammond-szólók repkednek az éterben, mint a lemez címadó tételének vokál témájában és a "Siren Song"-ban, hajlandó vagyok mindent megbocsátani. Illetve egyet nem, hogy a csapat a (fel)oszlás tagadásával a stúdiózás befejezése mellett döntött. De remélem, lesz még feltámadás, mormogjunk hát el egy doom-imát, és gyújtsunk gyertyát, a szövegeket pedig "vigye el az ördög", a pokolba velük! 

Garael