Kiadó:
Eagle Rock Entertainment

Ha kell, meg is esküszöm (Túrisas a tanúm), nem szerénytelenségből mondom, de ha valaki kompetens és megfelelő referenciákkal rendelkezik ahhoz, hogy megemlékezzék az idén negyven éves rock klasszikusról, a Deep Purple "Machine Head" című korszakalkotó alapművéről, az én vagyok. Volt az életemben kb. 2-3 év, amikor szinte napi szinten hallgattam meg ezt az albumot, vagy az ún. Mark II fölállás valamely másik lemezét. Talán nem véletlen, hogy életem másik meghatározó korongja, a Dream Theater "Images & Words"-e is most ünnepli évfordulóját (épp felét a DP klasszikusnak). Ilyen lemezek - úgy látszik - nagyjából 10-20 évenként születnek a szakmában.

Már nem emlékszem, de szinte biztos vagyok benne, hogy korábban már értekeztem arról, hogy a rocktörténelemben vannak "kegyelmi" pillanatok, és minden kétséget kizárólag ilyen volt a rock zene ún. axiális periódusa, a nagyjából 1969-től 1972-ig terjedő időszak. Hendrix, Led Zeppelin, Black Sabbath és nyilván a Deep Purple. A nevek magukért beszélnek. Ez persze nem zárja ki, hogy a megnevezett együttesek képesek voltak később is értékálló produkciókra, elég, ha a Black Sabbath "Heaven And Hell"- jére gondolunk (1980); a DP esetében pl. a Mark III első lemeze, a "Burn" (1974) is hibátlan örökzöld!

A "Machine Head" a DP hosszú pályafutásának legsikeresebb lemeze volt, az Egyesült Királyságban azonnal a toplisták első helyére ugrott, hogy azután 20 héten át a top 40-ben maradjon; az amerikai Billboard 200-on pedig 118 héten át szerepelt! Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy az elmúlt 40 évben számtalan DP tribute született, amelyek között mindenképpen említésre méltó a Shrapnel/Roadrunner koprodukcióban született, Mike Varney által producerelt "Smoke On The Water: A Tribute" (1994). Ezen négy szám szerepelt a "Machine Head"-ről, többek között olyan zenészek interpretálásában, mint Kip Winger, Tony MacAlpine, Joe Lynn Turner, Yngwie Malmsteen and Paul Gilbert. Sajnos ez a főhajtás nem lett igazán meggyőző, a briliáns gitárszólók ellenére eléggé szolgai, ráadásul nem is szól valami jól.

Bár sokkal kevésbé ismert, ennél lényegesen jobban sikerült a T. M. Stevens basszer által gondozott "Black Night: Deep Purple Tribute According To New York" (1997), amelynek a funkys-blúzos hangvétellel sikerült az eredeti dalokhoz hozzátenni pár érdekes csavart. Sajnos itt sem a "Machine Head"-es dalok lettek a legkiválóbb földolgozások (Smoke On The Water, Space Truckin'), hanem pl. Richie Kotzen "Strange Kind Of Woman"-je, vagy a "Speed King" Al Pitrelli és Vinnie Moore gitárpárbajával.

A "Re-Machined" kifejezetten a "Smoke..." anyagára épít, és mint itt fölsorolt elődei, nagyon neves zenészeket vonultat föl, kivéve a számomra tökéletesen ismeretlen The Flaming Lips-et. Ezt az elektro-minimál rémálmot azonban tényleg megspórolhatták volna; az egy dolog, hogy stilárisan kilóg, de értékelhetetlenül szar is! A többi dallal nincs gáz, bár a színvonal meglehetősen egyenetlen. Érdekes módon éppen a "nagyágyúk" teljesítettek leggyengébben, Iron Maidenék lustáztak egyet és egy több éves demót küldtek be (Space Truckin'), ami színvonaltalan, és úgy is szól, mint egy demó. A Metallica pedig rendkívül rossz érzékkel és a blues-fíling leghalványabb nyoma nélkül nyúlt hozzá a kislemezes "When A Blind Man Cries"-hoz. Nem vitatom Lars Ulrich és a többiek őszinteségét, de az ő gyökereik máshová nyúlnak vissza, ehhez hallhatóan nagyon nem értenek (Atyám! Az a szóló! Akárki is követte el!).

A legtöbb dal méltó tisztelgés Richie Blackmore, a nemrég elhunyt Jon Lord és társaik géniusza előtt. Kiemelésre azonban talán csak három dal érdemes: a Black Label Society, azaz lényegében Zakk Wylde, saját stílusában újraértelmezve nagyon elkapta a "Pictures Of Home" lüktetését. Jimmy Barnes és Joe Bonamassa "Lazy"-je valódi energiabomba, és Bonamassa játékát lenyűgözően egészíti ki Arlan Schierbaum billentyűs (akit egyébként egyáltalán nem ismerek). Végül a lemezt záró "Highway Star" változaton Steve Vai és Glenn Hughes - tőlük elvárhatóan - világklasszis teljesítményt nyújtanak. Azért megjegyzem, nem rossz a "Maybe I'm A Leo" és a "Never Before" sem.

Most pedig megyek és meghallgatom a "Machine Head" 25. évfordulójára kiadott, bikán remaszterelt eredeti változatot. Annál jobbat még úgyse hallottam. Aki pedig hajlandó és képes ugyanazt a lemezt háromszor megvásárolni, megvárhatja az EMI-nál október 8-án megjelenő 5 CD-s, 60 oldalas booklet-tel ellátott verziót; 16000 forintért az talán még a lábat is kiadósan megmaszírozza...

Tartuffe

Van értelme még azon morgolódni, hogy két ennyire kult csapatra, akikeket a büdös életben még egyszer nem fogsz látni errefelé, senki sem kíváncsi egy 2 milliós városban? Pedig a jegyár is barátságos volt, főleg hat külföldi bagázsért, megjegyzem, sokakat talán épp a fellépők száma riasztott el. A rendezők jóindulatát meg nem kérdőjelezve, egy hétköznapra nem feltétlen kellene minifesztivált kanyarítani. Én is számolgattam, hogy mikor lesz majd vége ennek a mutatványnak az ilyenkor borítékolható csúszásokat beleszámítva, de böcsületükre legyen mondva, emberi időben véget ért a buli.

Kiadó:
earMUSIC / Edel

Honlapok:
www.visiondivine.com
myspace.com/visiondivineband

Csakhogy ámuljon Kotta kolléga, sokoldalúságom újabb bizonyítékával állok elő, az irodalmat is szeretem (bár azt is csak műkedvelőként). Az új Divine Vision album egy középkori talján poéta versével kezdődik, amely sokban rokon Attilánk "A hetedik" című örök érvényű művével. Cecco Angiolieri, Dante kortársa és ismerőse, hirhedt volt fanyar humoráról és képtelen költői képeiről. Íme, a szóbanforgó szonett (a 86-os számú) magyar fordítása Radó György interpretálásában:

Ha tűz volnék, elégetném a Földet:
ha szél volnék, viharral sújtanám;
ha víz volnék, tengerbe fojtanám;
ha Isten volnék, mélybe lökném rögvest;
ha pápa volnék, búm nem lenne többet,
a híveket kordában tartanám;
ha császár volnék, lesuhintanám
a fejeket, elegendők a törzsek.
Halál ha volnék, elvinném apámat,
élet ha volnék, otthagynám legott,
s hasonlóképpen otthagynám anyámat.
Ha Cecco volnék... Ej, hisz az vagyok,
ki sok szép asszonyt megszerez magának,
másoknak csak vént és rútat hagyok.

A Vision Divine sorban hetedik albuma tehát ezzel a rövid szösszenettel veszi kezdetét, hogy azután epikus zenei utazásba kezdjen egy érdekes tematikus koncepció mentén, amelyre leginkább a negatív utópia műfajmeghatározás illik. A történet arról szól, hogy az emberiség (vagy egy része) elmenekül a társadalmi és politikai konfliktusok által fölégetett anyabolygóról, hogy új otthont keressen magának. Persze csakhamar rádöbbennek, hogy akárhová is mennek, a rosszra hajló, sebzett emberi természet ugyanaz marad, így az új világ sorsa is rövid úton az önpusztításba torkollik. Egy újabb honfoglalás célja sem lehet más tehát, mint az utazás a nagy semmibe...

A legutóbbi, 2009-es albummal kapcsolatban már megjegyeztem, hogy akármilyen tehetséges ez a Fabio Lione (Rhapsody Of Fire, Labyrinth), nem tudom megszeretni teátrális, pszeudo-operatikus orgánumát, amely szinte komikusba fordul, mikor keménykedni igyekszik. Ide kérem egy olyan hang kellene, aki nem a sárkányos-kardozós fantáziavilágot idézi meg, hanem olyan elidegenedett, jeges hangulatot tud teremteni, mint pl. Nils K. Rue (Pagan's Mind).

Ennek ellenére kénytelen vagyok megdicsérni Carlo Andrea Magnani-t (alias Olaf Thörsen-t), mert visszakanyarodott ahhoz az ügyesen összepakolt koncept-lemezhez (Stream of Consciousness, 2004), amely anno meghozta nekik a sikert és relatív ismertséget. Nincs itt már nyoma sem a progresszivitásnak, de szerencsére a hard rockos bekómázásoknak sem, a "Destination..." neo-klasszikus ízű euro-power anyag, szimfonikus hangzással és káprázatos szólókkal (a la Timo Tolkki-érás Stratovarius).

Azok tehát, akik a manapság Killing Touch nevű formációjával nyomuló Michele Luppi által fölénekelt lemezeket egyfajta elhajlásnak tekintették, most örömtüzeket gyújthatnak, mert visszatért Magnani eredeti géniusza, amely ugyan cseppet sem eredeti, sőt inkább retrospektív jellegű, de legalább szórakoztató.

A "Destination..."-nek megjelent egy speciális, limitált kiadása is, amely egy teljes CD-vel gazdagabb az alapváltozatnál. Ezen a korongon az eddigi pályafutásuk legjobb dalaiból válogattak össze mintegy tízet, s ezeket újra rögzítették, modernebb hangzással és Lione énekével. A legvégére jutott érdekességként egy Savatage földolgozás is; ez azonban szerintem túl merész vállalás volt, mert a klasszikus "Gutter Ballet" Lione előadásában leginkább csak azt a meggyőződést erősíti meg bennünk, hogy mind Jon Oliva, mind Zak Stevens jobb, de legalábbis karakteresebb énekes nála.

Tartuffe

Kiadó:
Nightmare Records

Honlapok:
www.sphericuniversexp.com
myspace.com/sphericuniverseexperience

Jóllehet a SUE két lemezéről is írtunk korábban ezen a blogon (itt és itt), biztos vagyok benne, hogy a leghűségesebb olvasóink is rászorulnak arra, hogy ezt a francia progresszív metál formációt újra bemutassuk néhány szóban. A bandát valamikor a 2000-es évek elején alapította Vince Benaim gitáros és John Drai bőgős. Kezdetben még Gates Of Delirium néven futottak, később Amnesya lett a nevük, végül a nehézkes, hosszú és értelmetlen Spheric Universe Experience mellett döntöttek (nem biztos, hogy jól megfontoltan).

Az együttes hangzása lemezről-lemezre vastagodik, olykor irgalmatlanul beleordítanak a mikrofonba (pl. Self Abuse) és a gitáros szerencsére egyre több szólót vállal. Ezek a változások egyértelműen pozitív előjelűek. Sajnos a franciák két egyáltalán nem elhanyagolható dologban stagnálnak: minden jó szándékú tanácsom ellenére ragaszkodnak az igen szerény adottságokkal rendelkező Frank Garcia énekeshez. Ezzel valószínűleg összefügg a másik probléma, nevesül, hogy a dallamok laposkásak és úgy lepattannak az emberről, mint a zománc a teleshopos serpenyő-szettről. (A jelenségről már értekeztem az olasz Solid Vision-nel kapcsolatban.)

Hiába az impozáns riff-munka, a szupermodern, Empyrios-hoz hasonló elektronikus hangzás, a jól eltalált billentyűszólók, úgy tűnik, az Adagio-t kívéve a franciák mégsem tudnak fölzárkózni a műfaj élbolyához. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy-két nóta ne tudná elkapni az embert. Az albumot indító "Shut Up", a "Never Heal" vagy a romantikus hangvételű "Angel" elég jól sikerült szerzemények, de tartok tőle, hogy (immár három lemez távlatából szemlélve a dolgot) ez a legtöbb, amit tőlük várhatunk.

Tartuffe

Kiadó:
Intact/Racket Records

Honlapok:
www.marillion.com
myspace.com/marillion

A legendás "Misplaced Childhood" (1985) majdnem olyan meghatározó az életemben, mint - mondjuk - a "Wish You Were Here" a Pink Floydtól. Egészen 2000-ig - talán a gyengécske "Radiation"-t (1998) kivéve - minden egyes lemezüket szerettem, beszereztem, ma is rendszeresen hallgatom. Azután az USÁ-ban - az aggasztóan szar borító és a hihetetlenül idétlen cím ellenére - megvásároltam az "Anoraknophobiá"-t (2001), és valami eltört bennem. Nem véletlen, hogy mióta ez az oldal beindult, Marillion lemezről még nem született recenzió, ellenben megannyiszor megragadtam az alkalmat, hogy a jobbnál-jobb, alig ismert neo-prog megjelenések okán mocskoljam a Marilliont.

Nálam a dupla "Happiness Is The Road" (2008) volt a mélypont, így az új anyagtól nem vártam semmit. Úgy gondoltam a cím eléggé kifejező: vannak hangzások, amiket nem lehet előállítani, de talán nem is érdemes... Az utóbbi idők digitális, pop és dub hangzásokkal kísérletező albumait egytől egyig méltatlannak találtam az együttes régi nagy híréhez. A gilmouri hagyományokat egykor oly hűségesen ápoló Rothery úgy viselkedett mostanában, mintha egy tisztességes gitárszóló a hitelesség leggyalázatosabb elárulása lenne.

A "Sounds..." végül rám cáfolt, még ha nem is állította helyre szememben a banda régi renoméját. Szerencsére már nem ciki a gitárszóló, a hangzás is visszakanyarodott a "Brave" (1994) és az "Afraid Of Sunlight" (1995) erősen pszichedelikus világához. A "Brave" hatása különösen erős a földrajzi neveket viselő nótákban (Gaza, Montréal). Számomra majdnem mennyei vigasztalás több mint egy évtizedes szárazság után olyan dalokat hallgatni, mint pl. a "Power" vagy a "Lucky Man".

Az albumot bemutató trélerben az együttes tagjai arról beszélnek, hogy most aztán tényleg sikerült magukat újra kitalálni, ami azonban szerintem csak promóciós célzatú túlzás. A "Sounds.." vérbeli Hogarth-érás Marillion album, de az biztos, hogy rátaláltak valami régi-új energiára (bejáratott, bevált, de modern hangzásra), amivel még egy olyan kiábrándult, ajakbiggyesztő cinikust is meg tudtak szólítani - hangsúlyozom: több mint tíz év után - mint amilyen én vagyok. A "Sounds..." ugyan nem koncept-album, de nem is olyan nagyon sok kellett volna hozzá, hogy méltó (bár kicsit öreguras) folytatása legyen a "Brave"-nek...

Tartuffe

Kiadó:
Radiant Records

Honlapok:
www.nealmorse.com
myspace.com/nealmorse

Neal Morse... a pasi egy fogalom: Spock's Beard, Transatlantic, Flying Colors, számtalan tribute anyag (pl. Yellow Matter Custard), s még annál is több szólóalbum. Nem tagadom, hiszen már többször leírtam (márpedig: verba volant, scripta manent - mondta egykor bölcsen Caius Titus), egyre kevésbé ragadnak magukkal a kompozíciói önismétlő jellegük miatt, mégis - bizonyos értelemben - minden egyes alkalommal lenyűgöz, minden egyes lemezét levadászom, ha élőben látom-hallom, szétcsúszok, s egytől egyig minden CD-jét megvásárolom eredetiben. Kell a zenei könyvtáramba és kész.

Morse évek óta - bármit is csinál - a már jól ismert elemeket pakolgatja, variálja, színezi és ötletesen újrahasznosítja. Egy-egy új lemezt meghallgatni olyan, mint ugyanabba a lakásba ezredjére belépni, s minden egyes alkalommal elámulni, hogy miként lehet sokadjára is ugyanazt a lakást, ugyanazokkal a bútorokkal úgy berendezni, hogy az ember egy pillanatra - de csak egy pillanatra - azt érezze, hogy alighanem a szomszéd ikerházba nyitott be, mert amit itt lát, ismerős ugyan, de mégsem a megszokott "családi" környezet.

Aki ismeri Morse önálló munkásságát, annak ennyi elég is kedvcsinálónak. Nem is húzom sokáig, itt a sommás ítélet egy kritikus, de elkötelezett rajongótól. A címadó "Momentum" és a több mint fél órás zenei kavalkád "World Without End" címmel (tényleg olyan mintha nem lenne soha vége) zseniális nóták, a Morse-féle törzsanyag részét képezik, de a többi csak töltelék, jóllehet szórakoztató. A "Thoughts Part 5" pl. a haszontalan önismétlés netovábbja, sem az eredeti dal (Beware Of Darkness - 1996), sem annak második része (V - 2000) nem volt olyan izgalmas, hogy indokolja az alapötlet újabb kimikrózását.

Állítólag Mike Portnoy az állandó pörgés miatt csak 2012 januárjában ért rá stúdiózni, bár akkor még csak egy nóta volt kész, meg néhány érdekes ötlet volt talonban. Morse - hívő ember lévén - nekifeszült a lehetetlennek, lefoglalta a stúdiót, és a hiányzó anyagot a rendelkezésre álló röpke két hét alatt összedobta. Ez azért érződik egy kicsit, jóllehet Morse az a típus, aki - ha nem kellene ennie, aludnia és más élettani szükségletekkel bajlódnia - évente akár 3-4 lemezt is simán meg tudna írni ezen a színvonalon.

Gitár-ínyenceknek mondom, hogy a "Momentum"-ban nem más, mint maga Mr. Guitar, azaz Paul Gilbert teker egy hatalmasat, míg a "World Without End"-ben egy nevesincs brazil srác, bizonyos Adson Sodré okoz komoly meglepetéseket. Illetve nem, mert mi már ezen az oldalon tudjuk, hogy Brazíliában egy kis odafigyeléssel, gondoskodással olyan mennyiségben nevelődnek ki az ügyes rockzenészek, mint pl. a kávécserjék...

Tartuffe

CsiGabiGa (ex-szakállas, ma már csupaszcsiga)