Mivel Kotta megígérte, hogy én megígérem, írok egy röpke beszámolót a múlt csütörtöki szerkesztőségi ülésünkről, tollat ragadtam hát (mondtam volna a régi szép időkben, de kb. 20 éve már apámmal is csak klaviatúrán keresztül levelezek), hogy megírjam szép és szomorú történetét a Backstage Pub-ban elkövetett Tompox koncertnek. Illetve Solaris Tribute Band. Illetve mittudomén.

Kiadó:
Hammer Records

Honlapok:
www.omen.hu
myspace.com/omenhungary

Reméljük, a "nomen est omen" jelensége nem fog folytatódni az Omen esetében, és rossz babonával az új anyag címe páros lábbal rúgja seggbe a fekete macskát, ami átszaladt azon a bizonyos karrier úton: nem is egyszer, hanem háromszor. A banda ugyanis tipikus példája annak, hogy nem elég a zene szeretete – az megvan a rajongóknál is –, a karrierhez ugyanis az instrumentális magabiztosságon felül "comprehensive approach", átfogó megközelítés szükséges, aminek sajna csak egyik szegmense a muzikális teljesítmény. Mert azt még a legelvakultabb vérfan sem vitathatja, hogy Müller Péter "Sziámi" kvalitásai ellenére sem éppen Omen kompatibilis szövegíró, a valóságshow szereplő "szellentős2 Oki inkább a gázok tengerén vitorlázott, mintsem énekelt, és hát az sem éppen szerencsés, ha az egyébként kiváló következő vokalista még a magyar szövegeket is olvassa a koncerteken.

Nekem egyébként igazából nem volt gondom a legutóbbi, hat évvel ezelőtt megjelent anyaggal, de mikor meghallottam, hogy a mikrofonok mögé a számomra a Szfinx-ből és a P. Box-ból ismerős Koroknai Árpád állt, biztos voltam benne: ezúttal nem történt selfproduceri baklövés. S hogy igazam lett-e? Túrisasi önbizalommal: naná, mikor tévedett valaki is az oldal hasábjain?

No, de komolyra fordítva a szót – mert hát az Omen igazából nem a jó, hanem a rossz viccekről híres, lásd a fentieket – úgy gondoltam, Árpi dallamformálása által amolyan P. Oment fogunk kapni, ahol a megszokott, kitűnő riffek felett hard rockos dallamok szárnyalnak, s az, hogy ez a szerzemények több mint felében valóra is vált, pompásan igazolja az előzőekben, a tévedhetetlenséggel kapcsolatos leírtakat. Bárcsak az Országos Tervhivatal dolgozott volna ilyen jóslási hatékonysággal!

A lemez csúcspontja ilyetén fogva a valóban hátborzongató "Eltűnt 2007-ben", amiben az Omen új dimenziókat nyitott saját életmű-világában – ezt a bravúrt aztán a bónusz "Jó Utat Barátom"-mal sikerült megduplázni, no persze amelyik dalban olyan énekesek közreműködnek, mint Bill kapitány, Molics Zsolt, Gubás Tibor, ott nehéz színvonalat rombolni.

És hogy magamat is seggbe rúgjam, ezúttal sikerült egy remek poénnal megbolondítani a csapat kemény és szigorú világát: a két és fél perces ökölrázós, menjünk le kutyába "Unom Már" közepén felcsendülő "Paradise City"-riff a szövegi kontextusban olyan szintű fricska, amilyet H. Sanyi szokott osztogatni, esetleg én.

Érdemes pár szót ejteni a második lemezen szereplő, szimfonikus átiratú Omen klasszikusokról is: bevallom, nekem jobban tetszenek, mint az eredetiek, mert kicsit legömbölyítik a számomra túl szögletes és merev dallamokat, meleg, lelket bizsergető szellőt fújva a "Fagyott Világba". Jóllehet, nálam a nagyzenekari átiratok általában a szimfoni-KUSS kategóriába tartoznak, a magyar csapat klasszicizálódó próbálkozását "tiszta szívvel" merem a Metallica hasonló kísérletéhez mérni, csak az Omen esetében jobbak a zenészek, és az énekes, hehehe. No, de fejezzem be azzal, amivel elkezdtem: az Omen négylevelű lóherével űzte ezúttal nem a produkcióba, pusztán a címbe a végzetet. Bár lehet, hogy nem is lóhere volt az, hanem Pandora szelencéje! (Külön piros pont az ötletes és igényes borítóért.)

Garael

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.paradiselost.co.uk
myspace.com/paradiselostuk

A '90-es években már annak örültünk, ha valaki nem grunge-ot vagy rap/funk/hip-hop/stb. metalt tolt, így tehettek szert nagyobb népszerűségre az olyan black/gothic/doom szférából érkező kvázi rétegzenék, mint amit a Therion, a Paradise Lost, a Type O, vagy az Amorphis játszott. Ekkor lendült fel az In Flames, Arch Enemy, Dark Tranquility fémjelezte melodikus death vonal is. És akkor még nem szóltunk a - keményedő korral ellentétben éppen bebuzuló - Metallicát pótolni hivatott olyan bandákról, mint az Iced Earth és a Pantera. (Nem kell hőbörögni, annak indultak, legalábbis a hallgatók fejében betöltött szerep tekintetében.) A rockerek azon része, aki nem fogadta el a szép új világot és az azzal járó szép új fémzenét (nu-metal), nemcsak dühösebb lett, épp úgy, mint a '80-as évek optimizmusából traumával ébredő közhangulat, de felfedezte magának ezt a "kult" vonalat is – ez kérem, még igazi metal volt, ráadásul a korszellemhez hangolva.

Nem mintha nem léteztek volna mindig is extrémebb muzsikák a műfajon belül, csakhogy azok legtöbbször nem képesek kitörni az underground státuszból. Talán paradoxon, talán nem, de jórészt a grunge hullámnak köszönhető, hogy ezek akkor a föld alól a felszínre kerülhettek, mely következtében jóval mélyebb nyomot hagytak a mai modern rockzenén, mint amire józan ésszel számítani lehetett. Engem legalább is újra meg újra elképesztenek az olyan jelenségek, mint amikor Amerikában megjelenése hetében a komolyabb listák élére kerülni - Bon Jovi country bizbaszai mellett - rockzenekarként mondjuk egy Slipknot album képes csak. Beteg, darabokra szakadt világ ez… Összességében mindezt nem pejoratívan értem, csak tényként közlöm. Ha nincs ez a relatíve ingerszegény környezet akkor, például nem biztos, hogy megismerem és megszeretem mondjuk a Trouble-t, akik a '80-as éveket teljes inkognitóban pengették végig. (Tessék beleképzelni magatokat az akkori információhiányos helyzetbe, a világnak erre a felére még nem jutott el a híre és a zenéje – mint most - a kevésbé ismert bandáknak.)

A "Tragic Idol" (milyen találó lemezcím ez ebben a kontextusban...) kapcsán azért merültek fel bennem ezek a gondolatok, mert a nagy kérdés a Paradise Lost új munkái esetén is mindig az, hogy vajon ismét beigazolódik-e a "ha nincs ló, jó a szamár is" elv, azaz, hogy ami frankó volt '95-ben, az 2012-ben már nem feltétlenül elég, és hogy csak alternatíva híján értékelődött fel anno néhány középszerű muzsikus egy-egy jobb pillanata. Most sem érdemes nagyon pattognod, inkább lépj hátra kettőt és némi távolságtartással valld be: ugye te sem gondolod komolyan, hogy Nick Holmes jó énekes, vagy hogy Greg Mackintosh nem egy átlagos zenész? Nem akarom túllihegni ezt a jelenséget, csak jelzem, hogy némileg kényszerből engedtünk a színvonalból, elhitetve magunkkal azt, hogy fontosabb a fíling és az "eredetiség", mint a technikai fölény. Holott mindez együtt szükséges egy igazán kiemelkedő alkotás megszületéséhez.

A válasz a fenti kérdésre pedig az, hogy igen is, meg nem is. Egyrészt hurrá, meg minden, hogy Holmesék végre - úgy tűnik - véglegesen maguk mögött hagyták a techno-pop bénázásokat. Újra dögösek, melankolikusak, sötétek, miegymás, egy szóval azt csinálják, amihez a legjobban értenek és amit elvárunk tőlük. Mondjuk ez nem akkora meglepetés a "Draconian Times" nosztalgia turnék után - úgy látszik őket is elkapta a retro- és ujjáalakulási hullám szele. Ilyen szempontból a lemez teljesen rendben van, van hangulata, a szerzemények erősek, a hangzás bika, ergo simán odatehető a klasszikus albumaik mellé. Nem vettem elő a "Draconian"-t vagy az "Icon"-t, de szerintem azok sem voltak jobbak. Ugyanakkor Mackintosh azóta sem lett jobb gitáros, ahogy Nicky boy sem vett énekórákat Russel Allentől (bár ki tudja, valamennyit fejlődött az idők során), továbbá simán fel tudok sorolni jó néhány ugyanilyen erős (uram bocsá' erősebb) albumot ez elmúlt 4-5 hónap megjelenéseiből. Újdonságnak pedig természetesen mindezt ma már semmiképpen sem lehet nevezni. A verdikt? A verdikt így egy bazi nagy közhely: nem érdemes azon filozni, hogy mennyire érdemelték meg a figyelmet akkor és érdemlik meg e miatt most, aki annak idején megkedvelte az Elveszett Paradicsom hangzását, hangulatát az most verdesheti a hátsóját a földhöz örömében. Akit pedig eddig hidegen hagytak, az most is nagy ívben fogja le...sajnálni őket, mint kényszer szülte, tragikus idolokat, aki egy időben maguk sem tudtak mit kezdeni a rájuk szakadt népszerűséggel, ezért most visszaváltottak szánalmas múltidézésbe.

Kotta

Nem túl sűrűn, de előfordul, hogy megkeresnek bennünket zenekarok, menedzserek, hogy írjunk egy-egy csapat megjelenő, aktuális anyagáról. "Dicsőség a bátraknak!" mondhatnák a Hammerfall, de akár az éppen regnáló politikai erő után is szabadon. Azért addig örüljünk, amíg a Hatalom a Hammerfall és nem a Cannibal Corpse lemezcímekből (Butchered at Birth, Tomb Of Mutilated, Hammer Smashed Face, stb.) kölcsönzi politikai jelmondatait.

És tényleg bátrak, mert a Dionysos-csapat nem a politikai korrektségéről híres, ahogy ezt a Leander-kirohanásomban le is írtam. Az Overcast meg különösen bátor, mert az kb. sejteni lehet, hogy itt kényes ízlésű zeneínyencek turkálják fanyalogva a prédát, a dirty rock 'n' roll stílus pedig nem a zeneínyenceknek találtatott ki.

Az Overcast pedig ezt a stílust űzi, ráadásul elég földhözragadtan. Az igazság az, hogy semmilyen tekintetben nem érzem kiugrónak a produkciót. Sem szövegek, sem megszólalás, sem hangszerkezelés terén. A prózaközeli ének pedig talán a leggázabb mind közül. Az viszont mindenképpen mellettük szól, hogy (egyrészről bátrak, ugye...) vélhetően maguk is úgy gondolják, hogy a négyszámos EP-t nem otthon kell a hi-fin fülesen keresztül kielemezni, papíron megfejteni és összeszámolni a hangnemváltásokat és ritmusképleteket, hanem egy koncerten sörrel a kézben üvölteni pl. az "Örömlány" veretes sorait, hogyaszongya: "valakinek élmény, ha zsíros seggedbe marhat."

Adott közegében tehát simán működőképes lehet a produkció, nagyobb áttörést az EP viszont egyelőre nem hozhat. Ha ez elég, akkor hajrá skacok, egyébként meg Glory To The Brave!!!

Túrisas

Kiadó:
Sony Music

Honlapok:
www.leandermusic.com
myspace.com/musicleander

Néhány évvel ezelőtt azért kezdtük el írni ezt a blogot Tartuffe cimborámmal, mert úgy éreztük, sőt mit több, szent meggyőződésünk volt, hogy jónéhány éves rockfanatizmussal a hátunk mögött tévedhetetlenül fogjuk kinyilatkoztatni egy zenéről, hogy igényes-e, zeneileg színvonalas-e, azaz minőséget képvisel-e vagy sem. Sőt még azt is gondoltuk, hogy mindezt a saját stílusunkban, olvasmányosan, szórakoztatóan le is tudjuk írni. Személy szerint most is ezt gondolom, de talán Tartuffe is. Az időközben csatlakozott kollégák nevében nem szívesen nyilatkozom, de a szerénységük mögött vélhetően ugyanez a küldetéstudat lappang. Nyilván ezért fordulhat elő, hogy néha bicskanyitogató stílusban intézünk el egy-egy produkciót, pedig akkor sem történik más, minthogy kimondódik egy kutyaütőről, hogy kutyaütő, urambocsá' a szarról, hogy szar. Ez van, a politikai korrektség és beszédkódok alkalmazása itt nem szerepel az elvárások között, eleget kényelmetlenkedik ezekkel az ember úgyis a civil életben.

A Leander debüt megjelenése kapcsán nem véletlen jutottak eszembe ezek a gondolatok az eddigi netes reakciókat olvasva. Szinte el sem hittem, hogy rockrajongók, köztük olyanok is, akik (tök fölöslegesen) néha még cíkkírásra is vetemednek, képesek ekkora kapitális hülyeségeket pötyögni a klaviatúrába az ujjukkal bele. Előre szólok, hogy senki ne égesse le majd magát olyan tartalmú kommentekkel, hogy minden zenével kapcsolatos kritikai észrevétel szubjektív, mert ez a létezhető legnagyobb ostobaság, közvetlen az Astro TV-n kamera elé engedett Boszi Kata kristálygyógyításába vetett vakbizalom után.

Szinte én érzem kényelmetlenül magam, hogy ilyen méltatlanul mélyre kell süllyedni, és innen cáfolni olyan kijelentéseket, hogy a Leander "mai felkapott tucatmetál" lenne, amelyben "semmi különleges" nincs és amely csont nélkül a mainstream Road, Depresszió képviselte zenei vonalba illeszthető. Ha valaki lelkiismeretesen meghallgatta a lemezt és mindebből ezt hallja ki mind a két kajla fülével, az menthetetlen, felesleges is vitakozni vele, mert ebben a mélységben már hatástalanok az érvek. Ám legyen, úgyis most van a Titanic elsüllyedésének 100 éves évfordulója, hát alámerülök. Az is tragédia, de bizonyos értelemben ez is az. Incompetentia hungarica!

A magyar heavy metal minden szimpátiánk ellenére máig kissé röghözkötött, így egyszerűen bűn nem örülni kollektíve, ha valaki tehetséggel és muzikalitással, a kezdetektől professzionális hozzáállással akar a hazai fém pállott hónaljába némi frissítő illatanyagot juttatni. Köteles Leander és már nemzetközi szinten is bizonyított kiváló muzsikus harcostársa(i) ezt teszik, elvitathatatlan és magas színvonalon, minden tekintetben. Minden más állítás szimpla hozzá nem értésből butaságból és/vagy irigységből fakad. Ezek a tények.

Ha ide eljutottunk, akkor lehet arról vitát nyitni, hogy Leander szövegeivel azért nem mindig könnyű azonosulni, vagy arról, hogy a verselést tekintve is  lehetnének itt-ott talán jobbak. Az is ízlés kérdése, hogy durva (mélyebb hangolású) riffelés és gitárhangzás és ének és a néha már szinte sziruposnak ható "pop" melódiák kontrasztja kinek és mekkora dózisban elviselhető. Ezek jogosan feltehető kérdések, amelyre majd minden érdeklődő megadja a maga válaszát, és ezek szerint fogja szeretni, elviselni, vagy elkerülni a zenekart.

A jutyúbról már megismert és eddig is kiváló hangzású dalaikat is újra felvették, egy-két állkoppantós szólóval (Jozzy és Vörös Attila egyaránt) feltúrbózták, hihetetlen mekkorát dörren az anyag. Hangszeres felkészültségüket, tehetségüket, profizmusukat pedig kizárólag Tökmag Jankók vonhatják kétségbe. Úgyhogy legyetek óvatosak, feleslegesen ne szaladjatok bele óriási önpofonba egy elsietett, zsigerből érkező minősítéssel, csupán azért, mert a maguk erejéből mernek népszerűek és sikeresek lenni!

Túrisas

Kiadó:
Roadrunner Records

Honlapok:
www.dragonforce.com
myspace.com/dragonforce

Basszus, elromlott ez a rohadt távirányító, és ez az átkozott mese gyors előre üzemmódban pörög! Nézd csak, jön a sárkány, úgy verdes a szárnyaival, mint a kolibri, suhogtatja a farkát, aminek sebességét egy helikopter is megirigyelhetné, aztán jön a királyfi, az is suhogtat – no nem a farkával, hanem a kardjával –, 10 pörgettyűs nindzsa sem tudná utánozni, a királynő sikongat és össze-vissza szaladgál amúgy burleszk üzemmódban, már csak a repülő torták hiányoznak. Csata, sárkányölés, királynő szeretgetés, lakodalom, Óperenciás tenger, meg vége felirat. Mindez két percben, egy órányi történést zanzásítva a negyedik dimenzióval. Rohadt idő, hogy rohan. De minek, hogy gyorsabban megöregedjünk? Mi? Hogy ez nem is mese? Számítógépes játék? Tudtam, azok a kurva chipek a felelősek mindenért. Vagy hogy mégsem a gépek? Hogy a Dragonforce új lemeze? Na basszus, most aztán mosakodhatok. De tudjátok mit? Nem fogok.

Az új énekessel felálló, mit álló, felpattanó extrém metal brigád – mert nem csak azzal lehetünk ilyenek, hogy kezdésként vérrel hányjuk le a nagymamát, vagy hogy a ritmusokat mozsárral összetörjük, aztán turmixgéppel keverjük össze – természetesen a legváltozatosabb albumát ígérte pályafutásának (pályarohanásának), és az, hogy én nem igazán találom az ígéret igazolását a számokban, legyen az én bűnöm. Biztos pislogtam egyet, oszt’ elhúzott előttem a csapat. De ne ijedjenek meg a fanok, azért valóban történt némi változás, mert a majdhogynem konstans sebesség megmaradt ugyan, de Marc Hudson, az új vokalista mindenképpen tehetségesebb elődjénél, és nem csak hangi adottságaiban, de dallamtémáit tekintve is. Mert aki úgy köszön be egy új albumba, mint Marc teszi a nyitó szerzeményben, az mindenképpen kalapemelést érdemel attól a kritikustól, aki szereti a denevér iskola padlásjáró tanoncainak formagyakorlatait. Érdekes, hogy az elképesztő hangterjedelem aztán nem igazán nyilvánul meg – sajnos –, és igazából Hudson orgánuma sem jobb egy átlag skandináv dalnokénál (amiért persze sokan a hangszálaikat adnák), no, de biztosan szereti a képregényeket, meg a számítógépes játékokat, és Dragonforce-éknál ez mindenképpen előny.

Visszatérve a változásokra, a csapat biztosan az olyan momentumnyi nüanszokra gondolt, mint a tényleg szokatlan, Queenes felütéssel örjöngésbe csapó "Wings Of Liberty" belassulása, a bespeedezett vak gárdistát idéző "Cry Thunder", vagy a "Seasons" szinte Sonata Arcticás mézes-mázossága – szinte hallom is a védjegyszerű csembalós szintit -, de megmondom őszintén, én inkább a dallamosságban hallom a különbséget. Herman Lee továbbra is egy gitárhoz kötött varrógép, akiben hibásan állították be a sebességet vezérlő-processzort, még szerencse, hogy a tehetség memóriáját jó bőre szabták, már ha varrodás metaforákban utazik a kritika írója. Nem tudom, de engem a hongkongi fiú valahogy mindig egy olyan tenyészménre emlékeztet, akit a gazdi mutogat a vendégeknek, hogy nézzétek csak, mire képes… Ez persze van, akiből méla undort, van, akiből meg tenyeret összeverő csodálatot vált ki – én az utóbbiak közé tartozom, mert egyrészt szeretem a lovakat, másrészt becsülöm a teljesítményt.

Nos, ajánlom az albumot azoknak, akik a zenére szoktak kocogni – a Dragonforce-szal biztos csúcsot javítanak, csak nehogy infarktus legyen a vége – és nem ajánlom azoknak, akik nem szeretik a burleszket, meg a szaladgálós sárkányeregetést.

Garael

Kiadó:
Silverwolf Pruductions

Honlap:
myspace.com/dreamscapeofficialsite

A Túrisas által nemtelen (de találó) egyszerűséggel csak Dreamscape Theater-nek csúfolt müncheni progresszív metál csapat vagy irdatlan rossz menedzsmenttel rendelkezik vagy a szakma egyik legpechesebb együttese. A '80-as évek végén alakultak, de több, mint 10 évet kellett várni az első hanghordozó megjelenéséig, a valódi áttörés pedig máig várat magára. Folyamatosan énekes-gondokkal küzdöttek, hiába Wolfgang Kerinnis kiváló gitártudása és zeneszerzői érzéke, valahogy a frontember-fronton mindig elvéreztek. A sajátos orgánummal és nem kis színházi rutinnal rendelkező Mischa Mang (Ivanhoe) igazolása fölpörgethette volna az együttes karrierjének lusta motorját, de sajnos az együttműködés nagyon rövid életűnek bizonyult, kifulladt egyetlen közös dalban (Breathing Spaces - Revoiced, 2005-2008).

Az utolsó, Roland Stoll énekessel megjelent album (5th Season, 2007) szerintem nem sikerült olyan rosszul, viszont nagyon rosszul fogyott, így Kerinnis belátta, hogy változtatnia kell a képleten, elsősorban Stoll nazális orgánumát és laposkás dallamait kell fölfrissíteni. Először bejelentették, hogy Erik "EZ" Blomkvist (Platitude) lesz az énekes, majd gyorsan képbe került Titta Tani (DGM, Astra), hogy aztán még gyorsabban kikerüljön belőle, végül úgy döntöttek, hogy több neves énekest be fognak vonni a munkálatokba. Ez mindenképpen ígéretes elhatározás volt, különösen a lista ismeretében: Frank Marino (na, nem a Mahagony Rush-ból!), Arno Menses (Sieges Even, Subsignal), Herbie Langhans és Dilenya Mar (Beyond The Bridge), Mike DiMeo (Riot, Masterplan, Creation's End), Nando Fernandez (Hangar), Oliver Hartmann (Hartmann, Avantasia, Genius Project, Empty Tremor) és Roland Stoll.

Az elmúlt öt év nagy nyűglődések közepette telt, egyre jobban elhúzódtak a fölvételek, valódi kiadó sem támogatta őket, a német elszántság végül mégis meghozta az eredményt. Kerinnis valóban tehetséges és David Bertok billentyűs (Subsignal) személyében kiváló társszerzőre lelt; nem egészen értem, miért üldözi őket a balszerencse. Az "Everlight" - várhatóan - minden eddigi lemezüknél szinesebb, változatosabb lett, jóllehet azért hallatszik rajta, hogy még a szokásosnál is kevesebb pénz jutott a produkcióra. A jó nevű énekesek befűzése fogósabb dallamokat eredményezett ugyan, de kicsit "foltos", egyenetlen lett tőle az összkép, amit csak súlyosbít a három, töltelék-ízű instrumentális szösszenet. A "Revoiced" 2008-as újrakiadásán bónuszként szereplő (korábban már említett) "Breathing Spaces" újonnan rögzített változata is helyet kapott a lemezen.

Nekem éppen az a két epikus hangvételű nóta tetszik a legjobban, ahol egyszerre több énekes is hallatja hangját: az "A Matter Of Time Transforming" és a címadó záró tétel. Lehet, hogy egy kicsit bele is szerelmesedtem Dilenya Mar-ba (persze plátói értelemben); ennek az apró termetű kislánynak (valójában asszonynak) hatalmas hang lakik a torkában. Mar és Menses (bocs, mindig elröhögöm magam ezen a néven!) zseniális párost alkotnak, nagyon szeretném őket egyszer egy teljesértékű produkcióban együtt látni.

Az "Everlight"-tal Kerinnis és Bertok egyértelműen új irányt adtak a Dreamscape döcögő szekerének, de a gyenge hírverés, elhúzódó, nehézkes munkamenet, a nagy kiadó hiánya és az olcsó produkció miatt aligha van esélyük szélesebb ismertségre és elismertségre szert tenni. Nagyon sajnálom, mert többre érdemesek; a saját szerény eszközeimmel továbbra is népszerűsíteni igyekszem őket.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.running-wild.de

Hű, de nehéz helyzetben van a kritikus, ha egy olyan bandáról kell írnia, amely a hallgatói megítélés-skála két szélső pólusán is képes mutatni valamit: egyrészt fityiszt a kreativitásnak, másrészt példát a stílusteremtésnek.

Nos, igen, a Running Wild-ot – vagy inkább Rolf Kasparek-et és alkalmi társait – nem igazán lehet azzal vádolni, hogy jó kalóz módjára nem harcoltak meg a teljesen ambivalens pozíciókért azokon a bizonyos metál óceánokon. Mert ott van ugye egy jelentős és igencsak elkötelezett rajongói bázis, akik szerint Rolfék nélkül ma nem léteznének olyan csapatok, mint az Iron Fire, a Powerwolf, a Dream Evil, és a "Death Or Glory", "Blazon Stone", "Pile Of Skulls" lemeztrió egy olyan korszakban kövezte ki az utat a hősies epikát zenei és szövegi értelemben egymásra halmozó zenekarok számára, mikor az említett bandák még a grunge korszaktól fejbe kólintva űzték a látencia fogságába trappolós himnuszokra vonatkozó szenvedélyüket.

Persze meg tudom érteni azokat is, akiknek még röhögni sincs kedvük az olcsó képregények színvonalát is alulmúló képi (és szövegi) imázson, a zenéről nem is beszélve, amiről az említett úriembereknek legfeljebb a magas szárú PUMA cipő és PVC dzseki keltette láb, illetve hónaljszag jut eszükbe – és ezen Rolf egójának néha meghökkentő megnyilvánulásai sem segítenek. Olcsó poén volna ugye most előhozakodni, hogy a feloszlás hivatalos bejelentése és az új lemez között annyi idő sem telt el, amennyi alatt Angelo Sasso, a neve ellenére japán dobos, kicsit tovább képezhette volna magát – legalábbis jelen album hangzását alapul véve nem sikerült a programvezérlő chippet bonyolultabb és természetesebb ritmusokra bírni. Hiába, már a Terminátor sem a régi, pedig nem csak a fémvázon, hanem a dobokon is bőr van…

No, de itt van az új album, a maga minimalista borítójával, dobos feltüntetése nélkül – Rolf legalább nem reklámozza tovább a CASIO szar hangzását – és szomorúan kell tapasztalnom, hogy itt már a kritikus alapvetően rokonszenvező attitűdje sem segít. Jóllehet, a vezér nem borult bele az elektronikába, mint ahogy egy-két évvel ezelőtti nyilatkozatai sejtették, de némi stílusváltozás azért tapasztalható: ez azonban nem igazán jó hír az ortodox híveknek. És miért? Mert lehet, hogy van olyan rajongó, aki egyszerre szereti a klasszikus RW kalapálós világát, és mondjuk a Mötley Crüe-t, no de nem ugyanazon szerzemény keretein belül, márpedig a "Boys And Me" – a kínos, de lecsaphatatlan szexuális utalású poén felvetése mellett - megpróbálkozik ezzel. Milyen eredménnyel? Hát, ha a fekete lovagot veszem a Gyalog Galoppból, akkor egyezzünk ki egy döntetlenben. Hiába a rock világa felé kacsintás – halld az "Into The Black" stílusidegen, németesen merev próbálkozásait –, a szerzeményeken még az sem segít, hogy a refrének alapvetően fülbemászóak a maguk módján, ám a hívők nagy része szerintem szívesebben rázná az öklét a levegőben, mintsem csárdást ropva "rokizzon" egyet. Nem, kérem, Rolf világa nem az a hely, ahol az úri közönség táncol. Panelekből persze bőven kapunk, de ezekből a felturbózott epigonok már megépítették a saját váraikat, nem beszélve arról, hogy az említett építőelemek a korábbi Kasparek & Co. vállalat immár újrahasznosított pótdarabjai.

Hiába vártam hát, hogy minden zenei kalózok kapitánya visszatér az epikus-hero metálhoz, még a korai évek kalapálós ridegvasát sem kaptam meg, bánatomon pedig az sem segít, hogy a RW farvizén óceánra jutó csapatok ma már klasszisokkal jobban nyomják a pirate-indulókat. Kapitány, ideje lenne tényleg végleg szögre akasztani azt a falábat!

Garael

Kiadó:
Spinefarm Records

Honlapok:
www.brotherfiretribe.com
myspace.com/brotherfiretribe

Nehéz a mi "szakmánk". Egyes olvasóknak fogalma sincs, milyen megerőltető tud lenni, ha úgy kell nekiállni egy recenziónak, hogy az ember nem lelkesedik annyira az előadóért. A Brother Firetribe különleges eset, mert bár az alapítótagok, Pekka Ansio Heino énekes (Leverage) és Erno "Emppu" Vuorinen gitáros (Nightwish) anyabandáit egyenként is sokkal jobban szeretem, a közös projekt mégis figyelemreméltó, ráadásul a maga kategóriájában elég sikeres is. Ezt igazolja, hogy bizony kevés össz-vissz két lemezes bandának adja meg a kiadó a lehetőséget egy DVD-vel való megjelenésre. Úgy látszik, a Spinefarm Recordsnak már összezenéltek annyit, hogy megérje egy költséges koncertfelvételt megfinanszírozni nekik.

A Brother Firetribe érdekes jelenség, hiszen vérbeli "amerikás" rádióbarát rockot játszanak, jóllehet finnek és még jócskán pelenkások voltak (talán még az sem), mikor nagy példaképeik, a Journey, Foreigner, Survivor és Styx népszerűségük csúcsán gyakorlatilag korlátlan "prime time" játékidőt kaptak az amerikai rádiókban. Emppu Vuorinen ugyan alapító tagja volt a Nightwishnek, de ott nem kap túl nagy szerepet, és az AOR iránti lelkesedését sem igazán élheti ki Holopainen mester mellett. Pekka Heino pedig egyértelmű választás volt, hiszen a csávó hangja egy az egyben Jimi Jamison-ra (Survivor) és Lou Gramm-re (Foreigner) emlékeztet.

A banda neve eredetileg False Metal volt, s ezzel - nem kis öniróniát csempészve a névválasztásba - a Manowar által halhatatlanná tett "Death To False Metal" szlogenre utaltak. Végül (valószínűleg a kiadó javaslatára) megváltoztatták a nevüket, lefordítva angolra Veli Paloheimo, finn teniszjátékos nevét, mintegy arra célozva ezzel, hogy a zenéjük olyan könnyed, mint a tenisz. Mondjuk, erről a könnyedségről én megkérdezném Nadalt vagy Federert, amikor a nem éppen barátságos klímájáról híres Australian Openen a negyedik szettben belefutnak egy tie-breakbe...

A DVD-t 2009. áprilisában rögzítették Helsinkiben, egy Apollo Club nevű színházteremben. A fölvétel kicsit kapkodó kameramunkával készült, de jó minőségű, a hangzásra sem lehet panasz. A finn közönség lelkes ugyan, de az északi vérmérséklet miatt hiába várunk akkora örjöngést, mint pl. egy riói koncerten. Az extrákhoz tartozik egy elég rossz minőségű és nem túl szórakoztató turnéfilm, illetve a "One Single Breath" egyszerű klipje.

A szetlista természetesen fölvonultatja a két album (False Metal / Break Out - 2006; Heart Full Of Fire - 2008) minden jobban sikerült tételét, a "Heart Full Of Fire"-ban pl. vendégeskedik egyet Anette Olzon (Nightwish), valamint eljátszanak egy "Chasing The Angels" című Mike Reno (Loverboy) nótát. E helyett talán jobb választás lett volna egy ismertebb Journey vagy Foreigner dal, vagy akár a Loverboy egykor igen népszerű slágere, a "Working For The Weekend". Persze engem senki sem kérdezett...

A végére érve ennek a körnek, most újra hangsúlyozom, nem vagyok Brother Firetribe rajongó, a stílus sem a szívem csücske, sőt Emppu és Heino AOR csapatánál mind a Nightwisht, mind a Leverage-et jobban szeretem, de a "Live At Apollo"-t végignézni kellemes szórakozás lehet olyanoknak, akik nagykanállal habzsolják a jól eltalált, dallamos refréneket, kidolgozott kórusokat, összeszedett gitárszólókat, és otthon a szekrényben komoly Foreigner és Survivor bakelit kollekciót őriznek.

Tartuffe

Kiadó:
Atco Records

Honlapok:
www.dreamtheater.net
myspace.com/dreamtheater

Rettentő közhelyes, de rendkívül tanulságos a kérdés: "Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?" Ismervén magamat, zene nélkül gyorsan bekotornék, ezért nem is kérdés, hogy a túlélő csomagban ott figyelnének kedvenc lemezeim, köztük – kiemelt helyen – a Dream Theater "Images & Words" című alapvetése. Szinte félve írom le, hogy amikor ez a lemez megjelent, én már egyetemista voltam (akkoriban éppen az USÁ-ban), és miután három hete folyamatosan ezt a lenyűgöző anyagot hallgattam, a kollégiumi szobatársam (egyébként békés, barátságos, mélyen vallásos ember) először ördögűzőt akart hívni hozzám, majd halálosan megfenyegetett.

Nem kis nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre, amikor egy friss megjelenés legapróbb részleteinek fölfedezésére hetek, sőt hónapok álltak rendelkezésre. A '90-es évek eleje-közepe volt az utolsó időszak, amikor még képes voltam kívülről megtanulni dalszövegeket, mert a rongyosra hallgatott dalok egyszerűen beleivódtak az agyamba. A Dream Theater esetében ez a korszak az  "A Change Of Seasons"-szel zárult le (ez az 1995-ben megjelent magnum opus is eredetileg az "Images & Words" session-jei alatt fogant!), azóta a koncerteken csak alibizek, vagy bölcsen, szó nélkül bólogatok…

20 év nagy idő, ennyi idő alatt az ember gyerekének is születhet gyereke, s ez minden túlzás nélkül elmondható az Álomszínházról, hiszen 1992 óta zenészek generációit ihlették meg; ma már az epigonok epigonjainak korszakát éljük. De 20 év különösen nagy idő egy zenekar életében, s ezt bizonyítják a nemrégiben nagy port kavart nyilatkozatháborúk, az együttes teljes szerkezetét megreccsentő változások. Ezekről itt méltatlanságuk és parttalanságuk miatt inkább nem szólnék… Most kivételesen dicsérni jöttünk Cézárt, nem temetni…

Az "Images & Words" megjelenésének történelmi részleteiről és a 2005-ben kiadott, sok érdekességgel megspékelt "official bootleg" demókról korábban már jelentek meg összefoglaló, retrospektív jellegű írások (pl. itt és itt). A lényeg, hogy a Gondviselő kegyelméből vagy a véletlenek szerencsés egybeesése révén öt zseniális zenész talált itt egymásra, akik kreatív energiáik csúcsán, fiatalos, forradalmi lendülettel, még komoly konfliktusoktól mentesen képesek voltak valami kivételeset, egyedülállót, stílusteremtőt alkotni. Tették ráadásul mindezt úgy, hogy bizonyos zenei hatások beazonosíthatók (gondolok itt főleg a Kansas-Rush-Queensryche triumvirátusra, de alighanem a Metallica munkássága és a Pantera "Cowboys From Hell"-jének 1990-es megjelenése is megérintette az Álomszínház művészeit), ugyanakkor a végeredmény még egy teljesen egyéni, nyúlásoktól, nyilvánvaló zenei gondolatkapcsolásoktól mentes remekmű, amit nyugodtan aposztrofálhatnánk a progresszív metál Bastille napjaként (az eredeti 1789. július 14-én volt).

Képtelen vagyok elfogulatlanul és elfogódottság nélkül emlékezni arra, hogy nekem, személy szerint mit jelentett akkor ez az album. Annak ellenére, hogy (szó szerint egy-két kivétellel) nagyon nagy becsben tartom a teljes Dream Theater életművet, és tisztában vagyok azzal, hogy az idő múlása bearanyozza egy letűnt kor emlékeit, az "Images & Words" egyszeri és megismételhetetlen varázslat VOLT, VAN és LESZ. Itt még működött egy olyan "kémia", beleértve Kevin Moore-t is (akit nekem sem az Iparos, sem az elborult Zseni nem tudott azóta sem pótolni), ami képes volt ezt a csapatot zenei etalonná, a progresszív metál Fároszává formálni. Ez a varázslat választópont volt életemben abban az értelemben is, hogy a "saját" műfajomon belül tartósan nyomasztó kisebbségbe szorultam, hiszen miközben legtöbben a "mainstream"-mé vált trutyiban fürödtek (grunge), én menthetetlenül beleájultam a progresszióba.

Emlékeztetőül és örökbecsű emlékül álljon itt egy video, amit a 2004-ben megjelent "Images & Words: Live At Tokyo" DVD-ről pakolt föl valaki a youtube-ra.  Az akkor még "Puppies On Acid" munkanévre hallgató, majd az "Awake" (1994) albumon "The Mirror" címmel megjelent nóta riffjei vezetik föl a zseniális "Take The Time"-ot, melyet az akkor még testileg és stílusában is kevésbé vaskos Petrucci álomszólója zár. Két egész évtized!!! Rocktörténelmi léptékkel mérve az egy millenium!!!

Tartuffe