Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.epica.nl
myspace.com/epica

A "csajos" metal bandák ismételten bizonyítják azt a tudományosan megalapozott állítást, hogy a metálosok tulajdonképpen olyan elvetélt esztéták, akik genetikai szinten hordozzák magukban a bölcsészlét öt évét: ezáltal olyan kifinomult esztétikai érzékkel rendelkeznek, amilyet semmiféle más könnyűzenei irányzat képviselője sem birtokol. Mert hát J. S. Bach is kemény rockot nyomna, ha ma születne – bár mondjuk a mai korszerű technikával is nehéz lenne minden koncerthez egy komplett templomi orgonát rendelni –, ehhez nem fér semmi kétség és ez biztos így van, mert egy metálos legfeljebb félreért dolgokat, de sosem hazudik.

Nos, itt vannak tehát az általában egy modell külsejével rendlelkező fémistennők, akik láttán az egyszeri pór poprajongónak már nem is igen hiányozna a zene, de nem úgy ám a metál közvéleménynek, akiket nem kápráztat el a vörös sörény, domborodó kebel és a csábos pillantás. A gótikus, vagy death vonalról induló "csajos-bandák" – akiknek muszáj a New Wave Of Dutch Female Metal nevet adnom, Kotta kolléga nagy örömére –, a Nightwish kivételével nemigen tudtak a valódi első osztályba törni, még akkor sem, ha a szépség mellé a szörnyetegen kívül valódi zenei tudás is társult. Ehhez talán hozzájárul a számomra eléggé homogén zenei világ – szoprános kislányos/operás dívás dallamok mellé/alá doromboló extrém férfi énekhang, mindez szimfonikus-teátrális, hol komplex, hol popos mázzal nyakon – mit nyakon, vérző szíven – öntve, nos, valljuk be őszintén, inkább szól ez a hölgyrajongóknak, mint a csatadalra vágyó híveknek, de ez így is van rendjén. Biztos vagyok benne, hogy semmilyen más metál zenei stílusnak nincs annyi női rajongója, mint ennek, amit teljes mértékben meg tudok érteni, hiszen az egyszeri lánykának könnyebb azonosulni a danolászó, epekedő királylánnyal, mint a sárkánnyal, ugye? Ettől függetlenül az Epica az egyik olyan csapat, amitől általában a kannép is ájulást mímel, lévén, hogy a zenei körítésben több a fémes, dübörgő erő-elem, mint a kislányos pop-gótika, és a heroikus nagyepika sem fordul rózsaszín Barbie álomba. Olyan, kissé kétarcú világ ez, ahol kontrasztosan, ám mégsem eklektikusan van jelen az extrém metal és a fenséges, dallamos epika – jelen album "Requiem For The Indifferent" című dala ékes-képes példa erre – és ahol a dallamok nem próbálják kasztrálni a riffeket, úgyhogy a nagy elérzékenyülések mellett van ideje a vicsorgásnak is.

Simone és csapata ezúttal igazi epikai méretű albummal ajándékoztak meg minket, melyben minden megfér, amit a NWODFM eddig fel tudott mutatni, és úgy érzem, el is érték azokat a határokat, amelyekkel a stílus rendelkezik. Jóllehet a hangzás nem lett a legsikerültebb – amin mondjuk Sascha Paeth produceri teljesítményét ismerve, csodálkozom –, minden elvárt stílusárnyalat ott virít az RFTI freskóján: fenséges dallamok, filmzenei monumentalitás, "Ómen"-es kórus hisztéria, komplex, de nem követehetetlen dalszerkezetek, és a férfinépnek kellő keményebb alapok. Személy szerint nem vagyok a stílus annyira elkötelezett híve, hogy ne tartanám kissé soknak a 14 szerzeményt, de azt is maximálisan meg tudom érteni, akit gépszíjként elkapván a csapat teremtette hangulat, gyorsan végigteker két menetet Simone-nal, és most rossz legyen, aki rosszra gondol!

Buli, pia, nők, rock n' roll! Nos, az Epica csak az utóbbi kettővel szolgálhat, ám úgy gondolom, ennyi is bőven elég, hogy a Nightwish mögé besorolva az Epica legyen a trónon ülő királynő első várományosa. Boruljunk hát térdre, és adjuk meg a főnemeseknek járó tiszteletet, no, nem a születés, hanem az elismertség jogán. Mert megérdemlik.

Garael

Kiadó:
Nili Brosh Music

Honlap:
www.nilibrosh.com

Koncertre mentem, lemezkritika lett belőle. Ha valaki kicsit is szereti a gitárzenét, Tony MacAlpine buliját kihagyni főbenjáró bűn, főleg ha a teljes "Edge Of Insanity" terítékre kerül. Igaz? Na jó, vidékiek felmentést kapnak... Koncertbeszámolóra mégsem vállalkozom, mert a két előzenekar (már ha zenekarnak lehet nevezni valakit, aki egy szál gitárral és egy laptoppal áll ki művészkedni a szolidan sörözgető rockerek elé, akik mindezt azzal "hálálják" meg, hogy le se bagózzák szegényt, na nem rosszindulatból, csak mert azt hiszik, hogy a gitártechnikus lövi be a cuccot éppen – Daniel Pigue-re gondolok, és közben azt nem értem, miért nem segítette ki ezt a jóembert MacAlpine vagy az Agent Cooper külön-külön is remek ritmusszekciója erre a három nyomorult számra, ha már a srácnak sikerült megnyernie Manginit és Sheehant az itt bemutatni próbált "Boo!!" című albumára, mert ez így gáz volt) munkásságát teljes homály fedi előttem, de a fekete bőrű gitármágus pályafutásában – annak ellenére, hogy az első néhány megmozdulása a bakelit-gyűjteményem féltve őrzött kincseit gyarapítja - is vannak jelentős vakfoltok a számomra.

Tony bácsi érdemeit gyarapítja, hogy azon túl, hogy vérprofi hangzással és szinte már emberfeletti virtuozitással küldte padlóra az állunkat, néhány fiatal tehetségre is ráirányította a figyelmet aznap este. Akár a bemelegítő Agent Cooperben, akár a saját kísérőcsapatában, átlagon felüli zenészek muzsikálnak ugyanis, akiknek az ilyen-olyan projektjei, szólólemezei elérhetőek voltak a merch pultban. Rájuk vetettem magamat hát, mint gyöngytyúk a takonyra, és ezekről firkantok inkább valamit, azt remélve, hogy ezen a rendhagyó módon azért néhány fontos információt elcsepegtetek magáról az élő fellépésről is.

Kezdjük mindjárt az est fénypontjának, Brosh kisasszonynak az instrumenstruális CD-jével. Miért is került rögvest ezt a fiatal hölgy a közönség figyelmének a középpontjába, amint berobbant a főzenekar a színpadra? Hát egyrészt, mert hölgy, másrészt pedig, mert az estélyi és a hálóing között félúton leledző ruházat alól kivillanó csontos térdek látványa, western csizmával és a törékeny termetéhez képest aránytalanul nagy, fehér Ibanezzel kombinálva, enyhén szólva is komikus látványt nyújtott. Meg is kapta rögvest a célkeresztségben az Ilonka nevet, mert éppen úgy nézett ki, mint egy tehenészlány, aki kicsípte magát a helyi country klub szombat esti mulatságra. Főhősnőnk persze hamar maga mellé állította az ezerfejű (hmmm, jelen esetben találóbb lenne a hetvenfejű) szörnyet, Imre barátom (a becenévadó) például már egy negyed óra múltán konklúziót vont: "Ilonka jól teker!", sőt a fellépés végén még egy mély sóhajjal kísért "Beleszerettem Ilonkába!" megnyilvánulásra is ragadtatta magát (a lemezére azért sajnálta a pénzt...).

Nili Brosh tehát megmérettetett, és NEM találtatott könnyűnek (naná, Berklee School of Music...), ahogy a recenzió tárgyát képező album sem. Egy kifejezetten változatos, élvezetes műről van szó ugyanis. Gitárzenében nehéz megváltani a világot 2010-ben, Brosh úrhölgy azért megpróbálta. De legalábbis beletenni az egyéniségét, a saját stílusát a muzsikába. Légiesen könnyed dallamok váltakoznak feszesen pattogó riffeléssel à la Van Halen, smooth-jazz, kő-metal, maidenes trappolással. Mégsem esik szét a produkció, mert a nótákat áthatja egy jó értelemben vett finomság, lebegés. Nili – nagyon helyesen – a dalokat, dallamokat a technika elé helyezte, és összességében azt gondolom, sikerült a nőiességét beletennie a nótákba. Ezt az albumot egy férfi nem készíthette volna el, így nem, hiszen nyoma sincs semmiféle macsós erőfitogtatásnak.

A koncerten megfigyeltem, hogy Brosh jóval "darabosabban" játszik, mint MacAlpine, míg a mesternek szinte az ötödik végtagja a hathúros, olyan természetességgel kommunikál azon, ahogy mi beszélgetünk egymással, rajta az erős koncentráció jeleit láthattuk végig, számára ez inkább volt feladat. Nyilván ezek nem az ő számai, azt sem tudom, mennyi ideje volt a próbákra, meg amúgy sem mondtam ezzel igazán semmit, mert a gitárosok 99%-ról elmondhatjuk, hogy darabosabban játszik mint Tony Mac. Azért az "beszédes" volt, hogy MacAlpine mennyire nem a szavak embere. A közel két óra gyakorlatilag megszakítás, konferansz nélkül pörgött le, kétszer használta mindössze a mikrofont, hogy bemutassa a zenekarát, másodszor pedig mondott ugyan valamit, de láthatóan senki sem értette, még saját zenésztársai sem. Legyintett egyet és inkább gitározott tovább. Azt hiszem, ezzel mindketten sokkal jobban jártunk.

Kotta

Kiadó:
Capitol Records (USA)
Century Media Records (Európa)

Honlapok:
www.adrenalinemob.com
facebook.com/adrenalinemob

Nem mondhatnám, hogy kedvemre valóak a körülmények, melyek elősegítették az Adrenaline Mob létrejöttét. Ehhez kellett a Dream Theater körüli hiszti, ami miatt az Álomszínház sokszor inkább Rémálom Cirkusznak tűnt. Az sem volt szimpatikus, amikor Portnoy azt nyilatkozta, hogy az Adrenaline Mob egy teljesen új kezdetet jelent számára, mint Dave Grohlnak a Nirvana után a Foo Fighters. Mit mondjak? Ez sem volt valami jó omen. Persze egy bandában látni Mike Portnoyt és Russell Allent sokaknak régi ábrándja volt, és - a nyilatkozatok szerint - a két zenész is régóta méregette egymást. Az egész úgy kezdődött, hogy Russell Allen a nem túl emlékezetes "Atomic Soul" (2005) szóló album után újabb anyagon készült dolgozni Mike Orlando gitármágussal (Sonic Stomp) és az ötleteket átküldték a hirtelen munkanélkülivé vált Portnoynak, aki állítólag fél perc után rámondta a közös munkára az igent. Nehéz volt Katát táncba vinni...

Gyorsan toboroztak maguk mellé még két tagot: Paul Di Leo basszert (Nena - igen, nem tévedés, "99 Luftballons" meg minden! -, Fozzy) és Rich Ward gitárost (Stuck Mojo, Fozzy, Walking With Kings), akikkel tavaly meg is jelentettek egy beetető EP-t négy új nótával, és Dio előtti tisztelgésül a "Mob Rules" földolgozásával. Azóta Di Leo és Ward más irányú és teljes embert követelő elfoglaltságaik miatt elnézésüket kérték és a barátság fönntartása mellett továbbálltak. Most a csapat John Moyer basszerrel (Disturbed) indul turnéjára, melynek keretében a hazai közönség örömére június 15-én a PeCsában is adnak egy koncertet.

Az EP megjelenése kapcsán az a vélemény alakult ki bennem, hogy az Adrenaline Mob muzsikája nem túl előremutató, de még csak nem is kifejezetten izgalmas. Valójában még az sem volt azonnal egyértelmű, hogy Portnoy dobolt rajta (pedig ez az Avenged Sevenfold "Nightmare"-jének pl. már első taktusaiból kiderült). Nyilván komoly elvárásaim voltak, aminek nem sikerült megfelelni, és Allen feszt rekesztése sem jött be annyira. Utólag az a véleményem, hogy az EP megjelentetése nem csak jó anyagi húzás volt, de szerencsés taktikai lépés is, mert így volt ideje az olyan maradi rajongóknak akklimatizálódni, mint amilyen én is vagyok. A Jay Ruston által kikevert (Anthrax, Steel Panther) szikár, reszelős hangzást is így sikerült megszokni.

Ennek ellenére most sem gondolom, hogy ez egy kiemelkedő minőségű, lehengerlő album lenne. Továbbra is az a véleményem, hogy ha nem ezek a nagy nevek állnának a projekt mögött, fele annyi figyelmet sem szentelne neki sem a szakma, sem az egyszeri vásárló-zenerajongó. Az "Omertà" nem is tűnik teljesen egységes anyagnak, vannak rajta olyan földbedöngölős, Disturbed, Godsmack-ízű nu-metal és kvázi metalcore ihletettségű dalok, mint az "Undaunted" (video alant) vagy a "Psychosane", de tipikusabb power metal szerzemények is, mint az "Indifferent" vagy a "Believe Me". Ezt tetézik még az "All On The Line" és az "Angel Sky" című klasszikus metál balladák és a számomra teljesen érthetetlen Duran Duran földolgozás (Come Undone) női vokállal megtámogatva (Lizzy Hale, Halestorm).

Érdekes módon - Portnoy és Allen ide vagy oda - számomra az Adrenaline Mob valódi főszereplője a technikailag kifogástalan és elképesztő energiával pengető shredder, Mike Orlando, aki ráadásul egyértelműen a banda fő zeneszerzője. Egy figyelemreméltó és jó reklámnak számító szereposztás mellett sikerült megírnia 5-6 igazán húzós nótát, meg pár tölteléket (pl. Down To The Floor, Freight Train). Ez nem rossz arány. Egyúttal Portnoy is betömte azoknak a kritikusoknak a száját, akik évek óta egyfolytában azon sajnálkoznak, hogy milyen paneles, önismétlő progresszív metált játsszik. Hát tessék, ez itt valami egészen más!

Tartuffe

Kiadó:
Storm Vox Records

Honlapok:
www.dynazty.com
myspace.com/dynaztyband

Véletlenül sincs köze a véletlenhez, hogy a glam metal napjainkban tapasztalható reneszánszáról nemrégen éppen a Dynazty "Knock You Down" (2011) című lemeze kapcsán írtam. A fiatal vikingek új, a sorban harmadik albumának megjelenése most újabb ürügyet szolgáltat egy izgalmas rock zenei jelenség elemzésére. A nem kizárólag frizurában tupírozott, teátralitásokban tobzódó műfaj gyökerei mind zeneileg, mind a külcsínyt tekintve visszanyúlnak egészen a Kiss és Alice Cooper különc, szertelen shock rock őrületéig, amellyel szó szerint egy teljes generációt sokkoltak annak idején. A stílus későbbi nagyágyúi zeneileg persze többet profitáltak talán az amerikai Cheap Trick és a finn Hanoi Rocks hagyatékából; épp ezért nincs abban semmi meglepő, hogy a stílus virágzása az USÁ-hoz (pontosabban a Los Angeles-i Sun Striphez) és az öreg kontinens északi nyúlványához, Skandináviához (azon belül is elsősorban Svédországhoz) kötődik.

A '90-es évek látványos, részben kiérdemelt, részben méltánytalan döglődése után tanúi lehettünk néhány legenda mesterséges újjáélesztésének, ami - pl. a Mötley Crüe esetében - már alighanem kimeríti a nyereségvágyból elkövetett kéjelgés fogalmát. Ennek oldalvizében sokan próbálnak meg visszanavigálni a fő sodrásba (Ratt, New York Dolls, Poison), közülük néhányan csak pénzt akarnak keresni, mások viszont arra is képesek, hogy bizonyos fazonigazítással újragondolják magukat (Europe). Az új keletű európai (skandináv) folyamatokat - ahogy én látom - nem a régi népszerű előadók üzletszerű föltámasztása jellemzi. Itt ahelyett, hogy a kiadók "szakemberei" cipőkanállal próbálták volna a nagy öregeket belegyömöszölni a régi bőrgatyába, fölkaroltak néhány ütőképes bandát (Crashdïet, The Poodles), ráadásul egy egész mozgalom indult fiatal, tejfölösszájú zenészekkel, akiket a helyi média sem zár ki előre megfontolt, aljas szándékkal a nyilvánosságból. Ide kívánkozik a megjegyzés, hogy skandináv országokban a tehetségkutató versenyek (helyi Megasztár-féle TV-s műsorok) rendszeres szereplői a rock zenészek, a Dynazty pl. épp most rugaszkodik neki a Melodifestivalen 2012 elődöntőjének (ami egyébként az Eurovíziós Dalveseny válogatója). Mi meg küldjük a Compact Discót, brrr...

A föltörekvő skandináv sleaze rock generáció igen tehetséges képviselője tehát a Dynazty, akiknek tavalyi albuma első helyen szerepelt a svéd metál listán, az összes ott megjelent lemez listáján pedig a 21. helyig kúszott. A Dire Straits örökzöld klasszikusának címét kreatívan alkalmazó új album mérnöke és producere Peter Tagtgren volt, az együttest pedig Rob Love Magnusson mellett ezúttal egy másik gitáros, Mike Laver is segíti a kövérebb hangzás érdekében. Az eredmény egy nem túl hosszú, de a sound tekintetében mindenképpen frissebb, dögösebb anyag, amelyen ugyan nem kapott helyet egy "Stand As One" szintű, telitalálatos líra, de végig lendületes, szórakoztató hallgatnivaló. A "Raise Your Hands" és a "More Than A Man" például egy jobb korban tuti aréna-himnuszok lettek volna. A "Knock You Down" ugyan nekem egy hangyányival jobban tetszett, de ez lehet annak következménye is, hogy a bónuszokkal együtt néggyel több (14) nóta szerepel rajta.

Mindent egybevetve azt kell mondanom, hogy már sok kedvemre való, igazi bulizenét termelt ki magából a skandináv sleaze, amelyek közül a Dynazty mindenképp előkelő helyet foglal el, a magam részéről mégis előremutatóbbnak, érdekesebb jelenségnek tartom a glam metal kreatívabb, kevésbé ortodox megközelítését, ahogy azt pl. a Blessed By A Broken Heart-nál látjuk. Nem tehetünk úgy, mintha az a bő két évtized el sem telt volna. A tökösebb-dögösebb, metalcore-ország felől beszüremkedő hatások valóságos vérfrissítést jelentenek, bár el kell ismerni, hogy egyúttal kevésbé rádióbarát, ill. "media friendly" lesz tőle a dolog. Valamit valamiért.

Tartuffe

Az első dolog, ami mindig eszembe jut rólad: a srác, aki Samick márkájú gitárral nyomul… Ez azért nem egy magától értetődő választás, ennek komoly oka kell, hogy legyen.

Sziasztok, sárkány-metál üdvözlet minden kedves olvasónak! Igen, egy 24 bundos, Floydos Samick Artist Series gitár a fő hangszerem. Sokféle gitáron játszom, az új albumon szerepelt egy MusicMan John Petrucci modell és egy Fender YJM Stratocaster is, az előző lemez héthúros riffjeit pedig egy Fibenare gitárral vettük fel. Nagyon szeretem ezeket a gitárokat is, kényelmesek, hozzák azt a csúcsminőséget, amely elvárható tőlük. A bordó Samick-hez mégis valamilyen egészen különleges kapcsolat fűz. Ez a gitár minden gondolatomat ismeri. Néha már magától eljátssza a következő futamot, mielőtt még kitalálnám, hogy mi következzen. Nagy utat jártunk be együtt. Csodálatosan kényelmes nyaka van, nagyon szeretem a hangját, gyönyörű színe és formája van, úgyhogy megérdemelten lett a kedvencem. Bár részleteket még nem árulhatok el, de a közeljövőben új hangszerek érkezése is várható, ígéretes endorsement tárgyalások zajlanak éppen.

Gitárosok esetében talán már unalmas, mégis kötelező kérdés: meghatározó zenei mérföldkövek? (gitárjátékod kialakító zenei hatások és gitáros pályád legfontosabb állomásai).

Tulajdonképpen véletlenek sorozatából indult el annak idején a gitározás. A döntő lökést valószínűleg a Queen és a Pink Floyd adta, mert mindkét együttes számaiban jobbnál jobb a gitárszólók voltak, és ezek keltették fel elsőként az érdeklődésemet a gitározás iránt. Gary Moore híres száma, a "The Loner" is nagy szerepet játszott abban, hogy ezt a hangszert választottam. Ezt a számot először egy atlétikai összefoglalóban hallottam a tévében, és akkoriban fogalmam sem volt még, hogy kinek a száma lehet, de ahogy az a gitár szólt, az teljesen levett a lábamról! Később megismertem Yngwie Malmsteen zenéjét, és ez nagyon nagy hatással volt rám, új irányt mutatott zeneileg és technikailag is. Nagyon sokat tanultam Jason Becker, Vinnie Moore, Steve Vai, Joe Satriani, Andy James, Troy Stetina és Stephan Forté játékából is, utóbbi a francia Adagio gitárosa, teljesen egyedi stílussal. A fúziós mezőnyből Brett Garsed, Greg Howe, Guthrie Govan és Alex Hutchings tartozik a legnagyobb kedvenceim közé. Guthrie és Alex is a Jam Track Central-nál tevékenykedik, és nagy öröm és büszkeség számomra, hogy tavaly ősztől én is szerepelhetek a JTC-nél, máris rengeteget tanultam ebből az együttműködésből.

Hogy jellemeznéd leginkább a saját stílusod?

A legjobban a "melodikus instrumentális progresszív rock/metál" kifejezés írja le a zenémet. Angolul sokszor az "emotional melodic shred" szókapcsolattal jellemzem a stílusomat, mert ez jól mutatja a zenémben rejlő ellentéteket: a shred általában a minél technikásabb és gyorsabb gitározásról szól, míg a dallamosság pont az ellentétes irányt képviseli. Én megpróbálom ötvözni ezt a két ellentétes zenei irányt. A fő célom mindig is az volt, hogy a játékommal képeket, gondolatokat, érzelmeket ébresszek a zenehallgatóban. Ehhez gyakran valóban szükség van a gitár nyakán való száguldásra, a szárnyaló futamokra, és az elborult riffekre is. De a sebesség, a technika sosem végcél, hanem mindig csak kifejezési eszköz.

Nagyot durrant a hír, miszerint Steve Vai kiadója (Favored Nations) gondozza új lemezed. Ezúton is gratulálok a sikerhez. Egyben ez azt is jelenti, hogy Steve Vai a neved hallatán azonnal képben van munkásságodat illetően? Esetleg beszéltetek személyesen, vagy váltottatok mailt?

Köszönöm szépen a gratulációt! Nehéz szavakba foglalni, milyen örömet és büszkeséget jelentett, amikor megkeresett a kiadó a nemzetközi terjesztési szerződés javaslatával. Természetesen ezeket a szerződési ügyeket nem Steve végzi személyesen, ez egy viszonylag nagy kiadó, tehát megvannak a megfelelő emberek az ilyen ügyek intézésére. Úgyhogy személyes kapcsolatfelvétel egyelőre nem volt Steve Vai-jal, de remélem hogy eljön hamarosan ennek is az ideje. Mindenesetre addig is nagy élmény és öröm azt a tényt ízlelgetni, hogy a sok év munka és gyakorlás gyümölcse beérett, és a világ egyik leghíresebb és legjobb gitárosának kiadójánál lehetek.

Mesélj az új lemezedről, kik szerepelnek rajta, mi volt a koncepció, változott-e a stílus az első albumodhoz képest?

Az új lemez címe "Timeless Hour" és nemrég jelent meg, itthon a Hammerworld boltjában, a Hammer Zenebarlangban kapható, országszerte pedig a metalshop.hu terjeszti. A honlapomon jonastamas.com megtalálhatók a részletek ezzel kapcsolatban, és 3 teljes számot is meg lehet hallgatni a lemezről.

A lemez koncepciója és szerteágazó zenei világa miatt egyértelmű volt, hogy vendégzenészeket is fel fogok kérni a közreműködésre. Az albumon Troy Stetina, Andy James, Brett Garsed, Mattias IA Eklundh, Thorsten Koehne (Eden's Curse), Mats Haugen (Circus Maximus), és Marcel Coenen (Sun Caged) játszik gitárszólókat, a kitűnő énekes Mischa Mang (ex-Dreamscape, Ivanhoe) vokálozik, és az új billentyűsfenomén, Sergey Boykov játszik számos varázslatos billentyű- és zongoraszólót.

A lemez címe egyben már utal is arra, hogy ez az album az ellentétek világáról szól, egy ember életének állomásait bemutatva. Ha a lemez számainak címét sorrendben végignézed, akkor ebből már kiolvasható ez az utazás. Az albumon az ellentétek a zenében is megmutatkoznak, hiszen a 8 perces progresszív metál számtól kezdve (Borderline) a zongorás, dallamos, lassú zenéken át (Chance) a rock slágerig (My Mind Is Up) és az akusztikus, jazzes hangulatokig (Space Walk) mindenféle zenei világ felbukkan. A nagy kihívás épp ez volt, hogy a sokféle hangulat ellenére egy egységes rock/metál album szülessen meg, és úgy érzem, hogy ezt a feladatot sikerült is teljesíteni. A hangzásban nagy érdemei vannak az Echo Recording Studio munkatársainak, Kiss Gábor hangmérnökkel az élen, akiknek köszönhetően a lemez hangzása minden képzeletet felülmúlóan jó lett.

Úgy tűnik, hogy afféle magányos harcos vagy, aki a fősodortól magát távol tartva, ugyanakkor nagyon tudatosan építgeti karrierjét. Nem bukkansz föl tehetségkutatókon, gitárbemutatókon, nem találkozom a neveddel gitáros fórumokon, ahol egyébként az új gitáros generáció meglehetősen aktív. Milyen kapcsolatot ápolsz egyébként a hazai zenész-szakmával?

Bár arra valóban nincsen mód, hogy sok gitáros fórumban napi szinten részt vegyek, ezért Kiss Barna, a Hangmester vezetője segítségével azt a megoldást találtuk ki, hogy a hangmester.hu fórumában saját topikot indítok, ahol bárki megtalálhat engem gitárral kapcsolatos kérdésekkel, és ide rendszeresen teszek fel tananyagokat, kottákat, videókat, tanácsokat adok, válaszolok a kérdésekre. A topik egyik legnépszerűbb eleme, hogy bárki feltöltheti a saját zenéit, gitárszólóit, és ezeket véleményezem, ötleteket adok a továbblépésre. Tavaly karácsonykor a topik állandó résztvevőivel együtt egy közös topik-zenét is készítettünk "Dragons Have Hearts Too" címmel. A topik már régóta üzemel, az elmúlt évben például közel 8000 hozzászólás érkezett a Jónás Tamás topikba, ami elég szép napi átlagot jelent. Nagyon jó társaság alakult ki, sok jó beszélgetés zajlik a gitározás legkülönbözőbb szempontjairól. Azt gondolom, hogy ezzel a topikkal a legjobb választást sikerült megtalálnom, hiszen ahelyett, hogy sok fórumban elszórtan lennének megtalálhatók a beírásaim, itt koncentráltan tudok jelen lenni, és segíteni a többieknek.

A lemezkészítés sok időt vett igénybe, gyakorlatilag 2009 végétől 2011 közepéig folyt a zeneírás, majd a lemezfelvétel. Amint megjelent a "Timeless Hour", máris gőzerővel beindult az angol Jam Track Central-lal végzett közös munka. Ezenkívül elég sok külföldi albumon és projektben szerepeltem az elmúlt években vendégzenészként. A HammerWorldnek is minden hónapban készítek gitár-tananyagokat, a legközelebb megjelenő márciusi számban is szerepel majd egy kétoldalas írásom. Így valóban nem volt szabad kapacitás arra, hogy versenyeken vegyek részt, de azt gondolom, az eredmények azt mutatják, hogy jó úton haladok, és remélem, hogy az idei év is legalább olyan sikeres lesz, mint a tavalyi volt.

Várok mindenkit a www.jonastamas.com és a facebook.com/jonastamas oldalakon, ahol mindkét lemezemről 3-3 teljes szám megtalálható, és számos egyéb érdekességet (videók, tananyagok, kották, információk, fotók, linkek) is találni a fenti honlapokon. Egyúttal kérek mindenkit, hogy akinek tetszik a zene, az ossza meg az ismerőseivel, küldje tovább a linkeket, hadd terjedjen a hír.

Köszönjük az interjút!

Én köszönöm a lehetőségét, sziasztok!

Túrisas

Lana Lane: El Dorado Hotel (2012)

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.powerwolf.net
myspace.com/powerwolfmetal

Forró vizet a kopaszra! Nos, igen, ha malackodva meg tudjuk cselekedni, hogy egy üstnyi szentelt vízzel borítjuk le a németek román koprodukcióban teremtett horror-kreatúráját, akkor a szőrrel együtt lebontott szimfonikus, templomos, zengeldés, latin-katyvasztos irha nélkül bizony rájöhetünk az igazságra: Rock n' Rolf meghal, de nem alkuszik!

Vagyis: a Powerwolf nem véletlenül tette fel kislemezére a Running Wild egyik vezető csatadarabjának turbósított változatát, az utóbbi három albumon bizony hogy megkaptuk mindazokat az ágyúgolyóként fejbe kólintó sablonokat, melyekből annak idején a nem éppen emberbarát német kalózivadék faragta ki híres Roger-lobogós hadihajóját. Persze a németek szuperszonikus tálalása úgy idomul a Running Wild nyolcvanas évekbeli produktumához, mint a Nimitz csatahajó a Fekete Gyöngyhöz (Karib-tenger kalózai fanok most előnyben), itt bizony nincs elmismásolt, hamiskás hang, pincehangzás, japán dobos, ám van a kor technikájával nagyzenekarivá tuningolt iskolázott farkascsorda-vokál (naná, a bemelegítésül elfogyasztott kórus csak besegít belülről a hangszálaknak), a Grimm mesék eredetijéből elővarázsolt horror, és persze a híres német humor, amin általában csak a Robotzsaru tud röhögni. Hogyan? Hát csikorogva, hehehe. A "Riding The Storm" persze egy farkascsapda erejével üti le a szinkópát a fejekben – jóllehet a szerzemény már szerepelt egy külön, Running Wild feldolgozásokat tartalmazó albumon, a magyar Halor társaságában.

Akad azért még egy feldolgozás a kislemezen – ami a "Trinitiy In Black", a már kiadott felvételeket tartalmazó limited LP boxset tagja –, mégpedig az Armored Saint kultikus "March Of The Saint"-jének fergeteges újraértelmezése, bár egy "doomosított" covernél talán nem célszerű ezt a jelzőt használni. Igen, a kreativitást ezek után senki nem vitathatja el a fiúktól, mert akik így tudnak egy galoppos harci indulóból vontatott, horror-hangulatú funeral metalt varázsolni, azok megérdemlik, hogy akár hat láb mélyből is feltámadhassanak. Attila Dorn "operált" hangja persze már önmagában is elvinné a prímet, de a nagyzenekari gyászmenet már csak azért is könnyfakasztó, mert a rockerek – és ezt a "Don’t Cry" óta tudjuk – szeretnek sírni.

Az "EP in Bloodred"-re mi mást is mondhat tehát az ember, ha stílusos akar maradni: fincsi, még azoknak is, akiknek a szőr áll fel a hátukon az imázs hallatán és láttán. Csak nehogy aztán forró víz legyen a vége.

Garael

Kiadó:
Metal Mind Productions

Honlap:
www.doogiewhite.com/la-paz.htm

Jóllehet, nem dugiban szeretem Doogie White-ot, de nem vagyok annyira elkötelezett lexikon agyú hívő, hogy egyből rávágjam a La Paz neve hallatán, hogy hé, hát ez volt hősünk második csapata, még a mainstream hírnév előtt: bevallom, én valami spanyol anyanyelvű dél-amerikai bandára gondoltam, ahová Doogie skót szívességgel ugrott be, erősítvén a rock internacionalista jellegét. Tequila, kaktuszok, rock n' roll… nos, ebből csak a harmadik jött be, mert a banda echte felföldi, úgyhogy hagyjuk is a fenébe a nemzetköziséget, éljen a jó öreg lokálpatriotizmus!

Ja, és hát milyen is a zene? A hatásokban mindenképpen ott van a brit hard rock lenyomata, de nem olyan súlyosan, mint ahogy azt a Deep Purple, vagy a még az amerikanizálódott Rainbow gyömöszkölte le a világ torkán, és jóllehet, néhány dal felett ott lebeg Gary Moore szelleme is, a dalokat leginkább az AC/DC rock n' roll, és az AOR hullám könnyedebb, stadion-jellegű hangvétele jellemzi. No persze ne számítson senki a "sunset strip" party animal feelingjére, én inkább a Slade késői korszakát említeném, mint viszonyítási pontot, melybe aztán szerencsésen keverednek a klasszikus hard rock éra fémesebb és bluesosabb jegyei.

Kellemes hallgatnivaló, szentigaz, de valami mégis hiányzik innen, mégpedig a karakter. A srácok hol ide, hol oda kapnak bele, és bár a végeredményt nem nevezném eklektikusnak, úgy érzem, hogy az általuk megcélzott csoportnak már vagy húsz éve nyoma sincs, ezt a fajta zenét az összetevőket prezentáló hatások legalább egy osztállyal fentebbi bajnokságban játsszák. Oké, hogy a dallamok szinte azonnal belemásznak az ember fülébe, de az olyan AOR téma, mint amit a "What Do You Say"-ben elővezetnek, már a nyolcvanas évek végén is elkoptatottnak tűnhetett, dacára annak, hogy a bevált sémák hatására még most is megjelenik a korszak rock diszkóinak képe, melyben valami hasonló stílusra hitették el egymással a táncolók, hogy ők most igazi rockerek.

S hogy még sincs szívem igazán lehúzni az anyagot, dacára annak, hogy Doogie is nyújtott már jobb teljesítményt – s most finoman fogalmazok – az az, hogy valami mégis átjön a dalokból, amit semmifajta Berklee nem tud megtanítani: mégpedig a zenélés szeretete, az a fajta hangulatteremtés, ami a nyolcvanas évek hurrá optimizmusában olyannyira igazoltnak hatott – kár, hogy azóta felnőttünk, és az optimizmus sem olyan szintű már, mint annak idején. Kár érte, kár értünk.

Garael

Van az úgy, hogy egy dal úgy kerül be az ügyeletes kedvencek közé, hogy önmagában véve nem a műfaj legfényesebb gyöngyszeme, de talán még csak nem is az együttes legjobban sikerült szerzeménye. A finn thrash hordából lett progresszív metál együttes, a Malpractice nem írt történelmet, de lehet, hogy még a vaskos rock lexikonokban is maximum a lábjegyzetekben fog szerepelni, engem mégis nagyon eltalált a közel 11 perces epikus "Fragments". Amikor a "Triangular" című album recenzióját írtam, még csak meg sem említettem ezt a nótát; akkor sokkal jobban bejött a lemezt indító "Maze Of Iniquity", a trásos (h)őskorszakot idéző "Deception", vagy a címadó instrumentális elborulás. De az ügyeletes kedvenc-jelenség lényege éppen az, hogy az embert - sokszor váratlanul - "hic et nunc" mi ragadja magával.

A főszereplő itt egyértelműen Joonas Koto gitármágus, valamint a furmányos ritmusok mestere, Toni Paananen. Érdekes, hogy épp ők ketten producerelték a lemezt, amelyen Mika Uronen helyett már Aleksi Parviainen (Reversion, Soulcage) énekel. Parviainen hangja sötét tónusú, és manírjaiban, bizonyos pontokon határozottan Mike Pattont (Faith No More) juttatja eszembe, jóllehet akár egy dalon belül is több hangon meg tud szólalni (akárcsak az ezerarcú Patton).

A "Fragments" kifejezetten a Fates Warning égisze alatt született, mintha a Parallels-éra egy progosabb szerzeményét hallgatnánk. A Fates Warning idei turnéjan ugyan nem kanyarodik el Finnország felé, de ha tenné, lehetséges, hogy éppen a Malpractice-t kérnék meg, hogy föllépésük előtt forrósítsák föl a hangulatot, mint azt teszi a Beyond The Bridge Bochumban (március 12.) és a Dreyelands Budapesten (március 19.). Nem mondom, Matheosék elég jó ízléssel válogatnak! A számot ismételten nekem kellett föltöltenem a youtube-ra, hogy meg tudjam osztani a nagyérdeművel. Ha más különösebb érdeme nincs is ennek a dalnak, legalább rádöbbentett arra, hogy milyen régen hallgattam a ma már rock klasszikusnak számító "Parallels" albumot. Veszem is elő a Metal Blade Records által 2010-ben kiadott remaszterelt (bónusz CD-vel, DVD-vel dúsított) változatot! Oszt hadd szóljon!

Tartuffe