Lana Lane: El Dorado Hotel (2012)

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.powerwolf.net
myspace.com/powerwolfmetal

Forró vizet a kopaszra! Nos, igen, ha malackodva meg tudjuk cselekedni, hogy egy üstnyi szentelt vízzel borítjuk le a németek román koprodukcióban teremtett horror-kreatúráját, akkor a szőrrel együtt lebontott szimfonikus, templomos, zengeldés, latin-katyvasztos irha nélkül bizony rájöhetünk az igazságra: Rock n' Rolf meghal, de nem alkuszik!

Vagyis: a Powerwolf nem véletlenül tette fel kislemezére a Running Wild egyik vezető csatadarabjának turbósított változatát, az utóbbi három albumon bizony hogy megkaptuk mindazokat az ágyúgolyóként fejbe kólintó sablonokat, melyekből annak idején a nem éppen emberbarát német kalózivadék faragta ki híres Roger-lobogós hadihajóját. Persze a németek szuperszonikus tálalása úgy idomul a Running Wild nyolcvanas évekbeli produktumához, mint a Nimitz csatahajó a Fekete Gyöngyhöz (Karib-tenger kalózai fanok most előnyben), itt bizony nincs elmismásolt, hamiskás hang, pincehangzás, japán dobos, ám van a kor technikájával nagyzenekarivá tuningolt iskolázott farkascsorda-vokál (naná, a bemelegítésül elfogyasztott kórus csak besegít belülről a hangszálaknak), a Grimm mesék eredetijéből elővarázsolt horror, és persze a híres német humor, amin általában csak a Robotzsaru tud röhögni. Hogyan? Hát csikorogva, hehehe. A "Riding The Storm" persze egy farkascsapda erejével üti le a szinkópát a fejekben – jóllehet a szerzemény már szerepelt egy külön, Running Wild feldolgozásokat tartalmazó albumon, a magyar Halor társaságában.

Akad azért még egy feldolgozás a kislemezen – ami a "Trinitiy In Black", a már kiadott felvételeket tartalmazó limited LP boxset tagja –, mégpedig az Armored Saint kultikus "March Of The Saint"-jének fergeteges újraértelmezése, bár egy "doomosított" covernél talán nem célszerű ezt a jelzőt használni. Igen, a kreativitást ezek után senki nem vitathatja el a fiúktól, mert akik így tudnak egy galoppos harci indulóból vontatott, horror-hangulatú funeral metalt varázsolni, azok megérdemlik, hogy akár hat láb mélyből is feltámadhassanak. Attila Dorn "operált" hangja persze már önmagában is elvinné a prímet, de a nagyzenekari gyászmenet már csak azért is könnyfakasztó, mert a rockerek – és ezt a "Don’t Cry" óta tudjuk – szeretnek sírni.

Az "EP in Bloodred"-re mi mást is mondhat tehát az ember, ha stílusos akar maradni: fincsi, még azoknak is, akiknek a szőr áll fel a hátukon az imázs hallatán és láttán. Csak nehogy aztán forró víz legyen a vége.

Garael

Kiadó:
Metal Mind Productions

Honlap:
www.doogiewhite.com/la-paz.htm

Jóllehet, nem dugiban szeretem Doogie White-ot, de nem vagyok annyira elkötelezett lexikon agyú hívő, hogy egyből rávágjam a La Paz neve hallatán, hogy hé, hát ez volt hősünk második csapata, még a mainstream hírnév előtt: bevallom, én valami spanyol anyanyelvű dél-amerikai bandára gondoltam, ahová Doogie skót szívességgel ugrott be, erősítvén a rock internacionalista jellegét. Tequila, kaktuszok, rock n' roll… nos, ebből csak a harmadik jött be, mert a banda echte felföldi, úgyhogy hagyjuk is a fenébe a nemzetköziséget, éljen a jó öreg lokálpatriotizmus!

Ja, és hát milyen is a zene? A hatásokban mindenképpen ott van a brit hard rock lenyomata, de nem olyan súlyosan, mint ahogy azt a Deep Purple, vagy a még az amerikanizálódott Rainbow gyömöszkölte le a világ torkán, és jóllehet, néhány dal felett ott lebeg Gary Moore szelleme is, a dalokat leginkább az AC/DC rock n' roll, és az AOR hullám könnyedebb, stadion-jellegű hangvétele jellemzi. No persze ne számítson senki a "sunset strip" party animal feelingjére, én inkább a Slade késői korszakát említeném, mint viszonyítási pontot, melybe aztán szerencsésen keverednek a klasszikus hard rock éra fémesebb és bluesosabb jegyei.

Kellemes hallgatnivaló, szentigaz, de valami mégis hiányzik innen, mégpedig a karakter. A srácok hol ide, hol oda kapnak bele, és bár a végeredményt nem nevezném eklektikusnak, úgy érzem, hogy az általuk megcélzott csoportnak már vagy húsz éve nyoma sincs, ezt a fajta zenét az összetevőket prezentáló hatások legalább egy osztállyal fentebbi bajnokságban játsszák. Oké, hogy a dallamok szinte azonnal belemásznak az ember fülébe, de az olyan AOR téma, mint amit a "What Do You Say"-ben elővezetnek, már a nyolcvanas évek végén is elkoptatottnak tűnhetett, dacára annak, hogy a bevált sémák hatására még most is megjelenik a korszak rock diszkóinak képe, melyben valami hasonló stílusra hitették el egymással a táncolók, hogy ők most igazi rockerek.

S hogy még sincs szívem igazán lehúzni az anyagot, dacára annak, hogy Doogie is nyújtott már jobb teljesítményt – s most finoman fogalmazok – az az, hogy valami mégis átjön a dalokból, amit semmifajta Berklee nem tud megtanítani: mégpedig a zenélés szeretete, az a fajta hangulatteremtés, ami a nyolcvanas évek hurrá optimizmusában olyannyira igazoltnak hatott – kár, hogy azóta felnőttünk, és az optimizmus sem olyan szintű már, mint annak idején. Kár érte, kár értünk.

Garael

Van az úgy, hogy egy dal úgy kerül be az ügyeletes kedvencek közé, hogy önmagában véve nem a műfaj legfényesebb gyöngyszeme, de talán még csak nem is az együttes legjobban sikerült szerzeménye. A finn thrash hordából lett progresszív metál együttes, a Malpractice nem írt történelmet, de lehet, hogy még a vaskos rock lexikonokban is maximum a lábjegyzetekben fog szerepelni, engem mégis nagyon eltalált a közel 11 perces epikus "Fragments". Amikor a "Triangular" című album recenzióját írtam, még csak meg sem említettem ezt a nótát; akkor sokkal jobban bejött a lemezt indító "Maze Of Iniquity", a trásos (h)őskorszakot idéző "Deception", vagy a címadó instrumentális elborulás. De az ügyeletes kedvenc-jelenség lényege éppen az, hogy az embert - sokszor váratlanul - "hic et nunc" mi ragadja magával.

A főszereplő itt egyértelműen Joonas Koto gitármágus, valamint a furmányos ritmusok mestere, Toni Paananen. Érdekes, hogy épp ők ketten producerelték a lemezt, amelyen Mika Uronen helyett már Aleksi Parviainen (Reversion, Soulcage) énekel. Parviainen hangja sötét tónusú, és manírjaiban, bizonyos pontokon határozottan Mike Pattont (Faith No More) juttatja eszembe, jóllehet akár egy dalon belül is több hangon meg tud szólalni (akárcsak az ezerarcú Patton).

A "Fragments" kifejezetten a Fates Warning égisze alatt született, mintha a Parallels-éra egy progosabb szerzeményét hallgatnánk. A Fates Warning idei turnéjan ugyan nem kanyarodik el Finnország felé, de ha tenné, lehetséges, hogy éppen a Malpractice-t kérnék meg, hogy föllépésük előtt forrósítsák föl a hangulatot, mint azt teszi a Beyond The Bridge Bochumban (március 12.) és a Dreyelands Budapesten (március 19.). Nem mondom, Matheosék elég jó ízléssel válogatnak! A számot ismételten nekem kellett föltöltenem a youtube-ra, hogy meg tudjam osztani a nagyérdeművel. Ha más különösebb érdeme nincs is ennek a dalnak, legalább rádöbbentett arra, hogy milyen régen hallgattam a ma már rock klasszikusnak számító "Parallels" albumot. Veszem is elő a Metal Blade Records által 2010-ben kiadott remaszterelt (bónusz CD-vel, DVD-vel dúsított) változatot! Oszt hadd szóljon!

Tartuffe

Kiadó:
Pure Steel Records

Honlapok:
www.lanfear.eu
myspace.com/thelanfear

Csak bámulni és becsülni lehet az 1993 óta folyamatosan nyomuló Lanfear makacsságát. Erre a fajta szinte képtelen kitartásra - amint azt a berlini csata és az "Untergang" óta tudjuk - csak a németek képesek. A Lanfear is közel két évtizede igyekszik meggyőzni a világot arról, hogy az Ivanhoe, Poverty's No Crime és a Civilization One mellett létjogosultsága van a német progresszív beütésű power metal bizniszben. A "This Harmonic Consonance" már a hatodik próbálkozás, de a nagy Durchbruch (a németek gyönyörű szava az áttörésre) mindeddig elmaradt, s tartok tőle, ezen az új anyag sem fog változtatni.

2006-ben lecserélték a Halford-iskolás Tobias Althammer énekest,  azóta a Portugáliából importált Nuno Miguel de Barros Fernandes (ex-Anguish) próbál némi karcosságot kölcsönözni a muzsikának, de sajnos ez sem menti meg a stabil középszerűségtől. Az egy dolog, hogy a stílus amúgy germánosan szögletes; e tekintetben a korábban említett bandák, de a progresszívebb irányt képviselő Tomorrow's Eve és Dreamscape sem jelentenek kivételt. Ennél sokkal nagyobb baj, hogy nem igazán ülnek a dallamok, Markus Ullrich gitáros szólómunkája pedig se nem technikás, se nem ötletes. Azért a Brainstorm favágóinál jobb.

Ebből a környezetből véleményem szerint mindössze két csapatnak sikerült az átlag fölé emelkednie: nálam a Vanden Plas és a Red Circuit viszik a prímet, és bizony nem véletlen, hogy mindkettő körül ott tüsténkedik a Markus Teske és Andy Kuntz alkotta nyerő páros, de a két gityós, Stephan Lill és Christian Moser figyelemreméltó teljesítményének sem tudom eléggé hangsúlyozni a jelentőségét. Talán ha Markus Ullrich Robert Jordan fantáziaregényei helyett (a Lanfear név a "Wheel Of Time" sorozatból lett adoptálva) Paul Gilbert vagy John Petrucci oktató DVD-it bújná!

A kitartás és az igyekezet tehát példaértékű, a "The Reverend" és a "Spectrophobia" című nótákban már-már úgy tűnik, hogy  kikerekednek az ízek, de végül a nem túl vidám 49 perces album végighallgatása után alig marad vissza valami kis "maradékcukor". A belefektetett munka, a lelkiismeretes erőfeszítés érződik rajta, de nekem egy kicsit savanyú.

Tartuffe

Kiadó:
Tooth & Nail

Honlap:
www.blessed.mu

Ha a Black Veil Brides vagy a Five Finger Death Punch írásaim okán azt gondolnád, nem vagyok maradéktalanul elégedett a tengerentúlon kibontakozó glamcore vonallal (a New Wave Of American Glam Metal elnevezés olyan ötlettelen és fellengzős, hogy azt nem szívesen használom), akkor megnyugtatlak, van közöttük is olyan banda, amiben érzem az erőt (feel the power, ugye...) és azt a lendületet, eredetiséget, ami 2012-ben arra tud késztetni, hogy ne a "Shout At The Devil"-t, vagy az első Skid Rowt nyomjam be a lejátszóba (milyen archaikus kifejezés, ugye?) újfent, ha jófajta tökös-dallamos zenére vágyom. Ilyen például a Taking Dawn, és most ennek a kanadai csapatnak az új albuma is megtalált.

Mondjuk az előbbinek túl sok köze nincsen semmiféle core-hoz, a BBABH viszont kifejezetten a hardcore szcénából érkezett, ráadásul annak is a keresztény vonaláról (így talán érthetőbb a béna névválasztás). Ez a harmadik lemezük, a folyamatos tagcserék hatására mára már túlsúlyba kerültek a glam és a melodikus (stadion) metal elemek, némi hörgés azért maradt még itt-ott, de leginkább csak mutatóba. Extra bónusz a szólógitáros (Shread Sean – beszédes név, nem igaz?) játékában megbújó neoklasszicizmus, néha egy az egyben hozza Malmsteent, ami nálam nagy piros pontot ér. Sőt, még ez a Mad Max-es, poszt-apokaliptikus imágó is bejön valamennyire, legalább nem egy az egyben vették le a korai Mötley Crüe-t, mint ahogy azt a Black Veil Brides tette.

Mit is tudnak, amit a többiek nem? Szerintem csak simán pofátlanabbak. Szemérmetlenebbül nyúlják le a leghúzósabb klasszikus metal riffeket (Ozzy/Dio), amikre aztán giga-nyálas AOR dallamokat pakolnak rá. Gyakran bevillannak az Amaranthe death-light diszkóritmusban megoldásai is, de bármilyen gyomorforgatónak is hangzik ez így, a történet mégis működőképes. Gondolom a zenei képzettség és a fiatalos lendület az, ami élvezhetővé teszi ezt a kotyvalékot. Számomra, persze.

Az Avenged Sevenfold találkozik a Journey-vel szerepkörből a lemez közepe táján ugyan kiesnek kicsit, mind a lírai "I've Got You", mind az azt követő "Rockin' All Night" Bon Jovi újkori "keménység" idézi, értem, a country rockra gerjedő amerikai rádióknak is kell dobni egy-két csontot a siker érdekében. S bár ezekből valahogy kimaradt a dög, mégsem szoktam léptetni őket, mert a gitárszóló ezekben is igen faja.

Nem mondom, kell hozzá némi (jó sok) nyitottság, de ha érdekel, hogy lehet a nyolcvanas évek (egyébként gondolom vér-ciki) zenéjét átcsomagolva, ízfokozókkal felturbózva eladni a mai fiataloknak, akkor hallgass bele! Csak mint kordokumentumba.

Kotta

Instrumentális gitárlemezt felvenni és megjelentetni a világ legnehezebb és egyben leghálátlanabb feladatai közé tartozik. Ami más stílusban rögtön kritikusi lelkesedést vált ki, tudniillik az átlag feletti tehetség, itt minimális elvárás, hogy úgy mondjam, belépő. Ha nincs meg, akkor kötelező a lesajnálás. Itt nem lehet bujkálni, és a zenei koncepció, meg mittudomén milyen kreált okok mögé rejteni a hangszeres képzetlenséget. Az instrumentális gitárzene maga a néven nevezett gyerek, a fekete-fehér, igen-nem.

Ha megvan az emelt szintű tehetség és kész a lemez, akkor ér a művész a nullára. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy innen általában a mínusz tartomány felé indul újra útjára, merthogy "virgamatyi", "maszturbátor", "magamutogató" lesz általában a produkció miatt kiérdemelt (?) jelzője, ahelyett, hogy pl. naprakészen, ápolatlan szakállat növesztve próbálna régi Iommi riffeket újrahasznosítani, kiénekelve a sajtot a megvezetett kritikus-szájakból.

Ha valakinek tamáskodni támad kedve a kijelentés igazát megkérdőjelezve, akkor legyen, tamáskodjunk együtt. Itt van máris két Tamás. Egy Jónás Tamás és egy Kátai Tamás. Mindkét fiatalember módfelett tehetséges. Mindkét fiatalember lemezét a stíluson belül igen jegyzett, neves külföldi kiadó gondozza. Míg Kátai Tamás megkapta a rocksajtóban a tehetsége miatt megérdemelt elismerést (a Thy Catafalque "Rengeteg" című avantgarde-metal lemeze még az én éves listámra is fölfért), Jónás Tamás nem fogja. Noha semmivel sem kisebbek az érdemei, sőt inkább tartom zenésznek, mint Kátait, utóbbi lényegesen nagyobb elismerést fog muzsikusként kivívni. Ezt én igazságtalanságnak érzem, noha egyáltalán nem vagyok a Thy Catafalque sikereinek irigye, sőt sokkal inkább drukkere. Amit írtam, az csupán az instrumentális gitárzenék számomra érthetetlenül mostoha sorsának szólt.

Jónás Tamás új lemeze kikezdhetetlenül megfelel a stílus  közönséges halandó által szinte teljesíthetetlen elvárásainak. Lebilincselő technikai tudás, jó megszólalás, ügyesen felépített, változatos kompozíciók, a stílusban járatos zenebarátoknak egy szekérderéknyi ismerős vendég gitárvarázslóval. Külön kiemelem a profin meghangszerelt zenei alapokat, ami a lemez egyik fő erősségét jelenti, a professzionális gitárjáték mellett.

Tamás gitárjátékán érződnek a legfontosabb hatások (pl. Vinnie Moore és Satriani, de erről rövidesen olvashattok a vele készült interjúban), ám én egyelőre nem biztos, hogy azonnal felismerném a saját, csak rá jellemző Jónás-féle gitárkezelést. De idővel talán ez is változik.

Dicsértem már a kiváló és változatos szerzeményeket is, noha itt is kikívánkozik belőlem, hogy néha talán túl sok téma is kerül egy-egy adott dalba, ami talán némileg megnehezíti azok számára a lemez befogadását, akiknek az kell, hogy azonnal fütyülhessék is a dalokat. És itt nem Aradszky Lacára és a köztudatból kiutálhatatlan rettenet nyugger-himnuszára gondolok, hanem pl. Satriani teljes "The Extremist" lemezére.

Túrisas

A Dionysosrising Intézmény Rage tanszékének vezetőjeként szükségét érzem elmondani magam is: ez a lemez hónaljban büdös. No nem penetráns, távolról sem. Öklendezni tehát nem szükséges, de még csak szellőztetni sem. Egyszerűen csak tűkön ülve vártunk egy jóbarát érkezésére és ahogy átöleltük, meglapogattuk a hátát, hát megéreztük, hogy talán a nagy igyekezet miatt, de egy kicsit a hónaljszőrzeten megült a büdös mirigyváladék.

Előfordul mindenkivel. Ettől még a barát barát marad. És értékeit sem veszítette el. Olyan értékeit ismertük meg ennek a barátnak, amit nem fog felülírni egy kis izzadtságszag. Főleg, hogy mindez éppen azért van, mert minél hamarabb el akart jutni újra hozzánk. Annyira sietett, hogy még egy régi-régi témát is újrahasznosított (Eternally), ami már megjelent a Nuclear Blast Allstars lemezén is 2007-ben. Ha másra nem jó ez a nóta (nem nagyon…), arra mindenképpen, hogy a nagy kapkodást és igyekezetet tudományosan is bizonyítsa.

De nem haragszunk továbbra sem. Itt van pl. a barát esze, Smolski. Minden lefogott hangja és riffje aranyat ér, bármikor, bármilyen dózisban jöhet. Semmit nem változott. Illetve de. Dimitrij apu most talán nem ért rá nagyzenekaroskodni és üzent a gyereknek: "Oldd meg Viktor most tiszta dühből (Rage…) a zenei részt, majd legközelebb húzunk alátok újra valami szimfonikust is, - csókol, apa."

Aztán itt a szív is. Peavy. Azt mondják, bekeményített és a jóféle dallamok helyett csak erőlködik. Ezt nem osztom, nem igaz. Ugyanolyanok a dallamok mint eddig (pivisek), csak most talán kevésbé sikerültek. Illetve ez sem igaz. Sikerültek (pl. Forever Dead), de nem sikerültek annyira, mint a "Carved In Stone" vagy akár a "Strings To A Web" szinte egytől egyig zseniális dallamai.

A hangzás is kapott néhány sallert és kokit. Nem ezen csúszott el az anyag, nekem semmi bajom a sounddal, még azzal együtt sem, hogy magam is szívesebben hallgatom a "Strings" tisztább, erősebb megszólalását.

Nekem azért jó, hogy újra itt vannak. Annyira jó, hogy igyekszem meg sem érezni az öleléskor beszippantott kellemetlen szagot. Ugyanakkor azt sem hazudhatom, hogy nem érzek semmit, mert azzal is az egyik legjobb barátot csapnám be.

Túrisas

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.rage-on.de
myspace.com/rage

Nomen est omen, dühös vagyok a Rage-re. Ennek két oka van. Az első, hogy mikor csutkára tekert hangerővel beraktam a vadonatúj album első számát, nejem – aki jó feleséghez mérten ugyan kénytelen lett megszeretni a heavy metalt mellettem, de még mindig képtelen megkülönböztetni a Gamma Ray-t és a Helloween-t egymástól, ami szakmailag ugye megbocsáthatatlan –, lelkendezve kiáltotta a konyhából: jaj de jó, ezt ismerem. Ismétlem, első lejátszáskor. Még hogy ő ismeri! Ezt a pimaszságot! Már éppen a szakmai felsőbbrendűség tudatával akartam letorkollni, és legalább 666 imára küldeni a sarokba, mikor rájöttem, igaza van. Ezt bizony már hallottam én is. Ráadásul nem is egyszer. Igaz, hogy egy kicsit más dallammal és riffel, de ugyanezzel a dalszerkesztési metódussal. Hmmm. Oké, ezen még át is ugrottam volna, jól tudjátok, hogy nem akadok fenn azon, ha egy banda a maga jól kidolgozott, sajátos világában alkot, melyben úgy rakosgatja egymásra az önalkotta paneleket, mint vasorrú bába a mézeskalácsot a Jancsi és Juliska építőipari vállalatnál. Azon viszont már a jóindulat és a hagyományőrzési tisztelet sem segített túljutni, hogy a hangzás alig üti meg a közepes demo színvonalát, mintha a lejátszót "uszoda", vagy "pince" effektre állítottam volna, ami által kissé visszhangozva, tompa masszaként próbálnak a hangok valamivé összeállni – ez a valami azonban igen messze van a minőség és élvezhetőség nevezetű testvérpártól.

A dalokat hallgatva azonban úgy látszik, nem csak én voltam dühös, hanem Peavy mester is, aki a nagy pipában elpöfékelte a dallamokat, melyek úgy szálltak el a legutóbbi album óta, mint füst a levegőben. Értem én a koncepciót, hogy legyünk kemények, no de kérem, attól még, hogy az énekes úgy rekeszt, hörög és acsarkodik, hogy abba sokszor dallamok helyett csak a dara jut, még nem leszek boldog, főleg úgy, hogy még a darás tésztát sem szeretem. Ez pedig baj, főleg egy olyan banda esetében, ahol a színvonalat két komponens határozza meg: a gitárjáték és a dallamok. Nos, ebből a második kilőve. Jó, ez így költői túlzás, de határozottan úgy érzem, a főnök-énekes jelenleg nem a kreatív korszakát éli – talán éppen ezért annyira dühös. Emellett a dalok szinte végig ugyanabban a tempóban dübörögnek át a hallgatón, jó hosszúra nyúlva, és hát jól tudjuk, hogy a 10. folyamatos, kitartott menet általában már szexből sem tud igazán jó lenni, főleg, ha a csúcspontok előre kiszámíthatóan torkollnak sikolyba. Az bizony ekkorra már sérti a fülünket.

Smolski persze menti, ami menthető, a gitárfanatikusok ezúttal is jegyet válthatnak Fehéroroszországba, hogy megtalálják a csodapirulát, amitől nekik is nő még három-négy láthatatlan ujjuk, de ezúttal még a fenomén is mintha inkább a darabolásra helyezte volna a hangsúlyt. Több a súlyozott ütemezés, és kevesebb a Paganinis gitárvirga, bár ha a húrakrobatikát olyan alapvetően egyszerű, de groove-os riff-varázs váltja fel, mint amilyennel a lemez számomra legerősebb momentumában, a "Psycho Terror"-ban találkozhatunk, nem fogok sírógörcsöt kapni – jóllehet az említett szerzemény sem szűkölködik a megfelelő instrumentális formagyakorlatban.

Lehet, hogy egy egészségesebb hangzással és egy kicsit több tempó játékkal meg tudnám bocsátani a dallamok gyengélkedését – itt bizony nincs "Empty Hollow" szintű sláger -, de így ki kell jelentenem, hogy egyértelmű csalódás az új Rage alkotás, még akkor is, ha a végtermék színvonaláért egy komplett zenész generáció adna éveket az életéből. Peavy nem tud megfelelő ívet adni a védjegyszerű refréneknek, melyek "germánosan kockásan" próbálnak a műhelyből kigördülni, de hát jól tudjuk, hogy az éles vonalak és szögek nem emelik a gurulási együtthatót. A Rage ezúttal még 21-re is megpróbált lapot húzni, ami általában nem hozza meg a győzelmet, még szerencsével sem. Hát még ennyi dühvel.

Garael