Kiadó:
Roadrunner

Honlapok:
www.nickelback.com
myspace.com/nickelback

A "Dark Horse" a legjobb Def Leppard album, ami az "Euphoria" óta elkészült. Nem, nem kell amolyan sötét lóra gyanakodni a csapat lexikon-agyú híveinek, hiszen nem egy, a diszkográfiában elrejtett kincsről van szó: az album alkotója a producer, Robert Lunge révén ugyan a ragadozó alom tagja, ám nem a brit szupersztár csapat. Bevallom, egy petákot – illetve autentikusan ötcentest (nickel) – nem tettem volna arra, hogy éppen egy, a post-grunge érából érkező csapat fogja a jó pár évig alkotói válságba került hallássérült nagymacskákat helyettesíteni a trónon, de jól tudjuk, Lunge még Bryan Adamsből is képes volt leopárdot gyártani, ha nem is süketet, de legalább kasztráltat. Nem véletlen hát, hogy a producer kezei alatt Kroeger és csapata megalkotta az új évezred legjobb Leppard albumát – vagy annak összebűvészkedett zenei replikánsát –, ami ugyan tartalmazott valamit a kanadaiak génkészletéből, ám csak annyit, hogy a leopárd a brit akcentus helyett kanadai angolsággal üvöltse világba a jellemző melódiákat.

Nem hiszem, hogy restelkednem kellene azon, hogyan vett meg kilóra az album (bár az én 55 kilómmal nem biztos, hogy jóllakott), ezért vártam olyan türelmetlenséggel az új Nickelback opuszt, még akkor is, ha a csapat self-produced albumként hirdette meg a "Here And Now"-t, ám sajnálattal kell közölnöm, hogy nem ártott volna kis ideig még foglalkoztatni a jól bevált idomárt.

A "Here and Now" ugyanis nem tudja hozni azt a színvonalat, amit elődje. Pedig az alapok azok az egyszerűnek mondható, pulzáló ritmusok, melyek védjegyként rögzültek a Leppard fanok hallójárataiban, azonban Kroeger képtelen volt felnőni ahhoz a dallamalkotási elváráshoz, melyet egyébként olyan kiválóan abszolvál a saját, megszokott muzikális közegében. Bizonyítékul hallgassuk csak meg a videoklipesített  "Bottoms Up" jellegzetes, leppardos ritmizálásra ráülő, modernnek szánt, ám primitív, kiabálós refrénjét, ami olyan, mint a megszakított közösülés: az ember várná a csúcspontot, de orgazmus helyett csak egy elnyújtott sóhaj a dolog vége. Tulajdonképpen ez a bajom a többi, lendületesnek szánt dallal is: a refrének egy gyerekmondóka ritmizálására emlékeztetnek, nyomokban sem tartalmazzák azokat az íveket, melyek meghatározhatják a sláger jelleget, és ez bizony baj. Baj, mégpedig azért, mert a szinkópázásból a ritmusszekció is eleget ad, amihez az énekes sajnos permanens ásítást okozó módon szórja az "ecc-pecc kimehetsz, holnapután bejöhetsz" bonyolultságú dallamtöredékeket, azt pedig már az első világgazdasági válság során is felismerték, hogy a túltermelésből sok jó nem fakad.

A lassú szerzeményekről sokat nem írnék: alapvetően kellemes, ám megszerkesztettségükben is művi, rádióra szánt dalok, a feszültség, vagy izgalom minden jele nélkül, ráadásul az album végére már úgy torlódnak egymásba, mint a mesebeli nemzetgazdasági miniszter a szokványostól eltérőnek titulált gazdasági víziói. Kár, hogy Nickelbackék sem maradtak az ortodox megközelítésnél, mi is, és Meseország lakói is minden bizonnyal jobban jártak volna vele.

Garael

Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.siggi-schwarz.de

Na tessék, már megint egy "& Friends" lemez! Éppen most elmélkedtem ezeknek az idegesítő voltáról és erre megint a kezemben egy ilyen. Siggi Schwarz kiváló üzletember: gitárkereskedő, koncertszervező, producer, zeneszerző. És hobbigitáros. (Ezt remélem nem olvassa, de az, hogy manapság egy évben csupán néhány koncertet ad, azt is lakóhelyén, Heidenheimben vagy közvetlen közelében, arra utal, hogy nem ez a fő csapásirány az életében.) Ahhoz képest nem nyomja rosszul, de sosem szerzett volna nemzetközi ismertséget, ha nem találja ki, hogy összehívja néhány zenész barátját, és csinál velük egy feldolgozáslemezt.

Így született 2004-ben a "Siggi Schwarz & The Elctricguitar Legends" című kiadvány, amelyen olyan blues klasszikusokat dolgoztak fel, mint a "Good Morning Little Schoolgirl" Sonny Boy Williamsontől, vagy az "I Just Wanna Make Love To You" Willie Dixontól, hogy a "Born Under A Bad Sign"-ról ne is beszéljünk, amit annak idején Albert King vitt sikerre. A közreműködők között szerepelt Michael Schenker (értitek már, miért vagyok ennyire képben Siggi Schwarz-ügyileg?) ex-Scorpions, ex-UFO gitáros, de főállásban gitárhős (az én hősöm) és Geoff Whitehorn, aki 1991 óta a Procol Harum gitárosa. A következő évben csinált egy "Woodstock" című lemezt, az előbbi úriemberekhez csatlakozott a Hendrix feldolgozásokban kiváló Steve Lukather, énekesként pedig megnyerték Chris Thompsont. Na, az sem piskóta! Örömzene a javából! Chris Thompson mellé Chris Normant hívta meg a következő lemezére, melynek címe "Soul Classics" lett, és itt el is vesztettem az érdeklődésemet Siggi Schwarz iránt.

Aztán jött 2011, Gary Moore szomorú halála, és Siggi-ből kibújt az üzletember: csináljunk tribute lemezt! Geoff Whitehorn még mindig együtt muzsikál vele, ahogy évek óta Romi Schikle billentyűs is. De ehhez a kezdeményezéshez sikerült megnyernie Neil Murrayt basszusgitáron (ex-Black Sabbath, ex-MSG, de itt főképpen ex-Gary Moore), Bodo Schopfot (ex-Eloy, ex-McAuley Schenker Group, ex-Andy Scott's Sweet), és egy "Parisienne Walkways" szóló erejéig Steve Lukather (Toto) is tiszteletét teszi a lemezen. Énekesnek egy kevésbé ismert arcot, Tom Croelt választottak, akinek eléggé Gary Bardenes (na még egy Schenkeres utalás, és lehúzhatom a rolót) hangja van, ennek megfelelően a hard rock feldolgozások állnak jobban neki, de a blues dalokban is tisztességgel helyt áll. Csak azt a "Parisienne Walkways" négysorost ne rontotta volna úgy el! Lukather szólójával az lehetne a lemez fénypontja!

Így viszont az "I Can't Wait Until Tomorrow" / "Over The Hills And Far Away" / "The Loner" mesterhármast tekintem annak. Ez a lemez második felében szerepel (ha bakelit lenne, mondhatnám, hogy a hátsó fertályán). De az első résznek is megvan a maga hármasfogata: "Out In The Fields" / "Empty Rooms" / "Don't Believe A Word". A blueskedvelők pedig kiélhetik magukat a nyitó "Cold Day In Hell", a címadó "Still Got The Blues", vagy az örök koncert sláger, a "Walking By Myself" hallgatása közben.

Egy feldolgozáslemeznél mindig azt szoktuk mondani, hogy az a jó, ha valami pluszt tesz hozzá és nem szolgaian másolja az eredetit, de egy gitáros emlékére készült lemeznél mégis hogy lehetne eltérni az eredetitől? Más szólókat mégsem játszhatnak fel, mert akkor már nem emléklemez! Azt hiszem, ez esetben sikerült egy kellemes egyensúlyt találni az "én is el tudom játszani" és a "mindenáron tovább kell gondolnom" között.

A kezdeményezést felkarolta a Sony Music, így remélhetőleg végre nemzetközi szinten is nagyobb elismertséget kap a német gitáros. A lemez természetesen a Gary Moore rajongói klubon (és Csillag Zolin) keresztül jutott el hozzám, aki megsúgta Sigginek, hogy valószínűleg Magyarországon nekem van a legtöbb (3 db) Siggi Schwarz lemezem, és ez lesz a negyedik. Ezen a maestro annyira elérzékenyült, hogy könnybe lábadt szemmel dedikált nekem egy példányt. Ezúton is köszönöm, és még egyszer bocsi a hobbigitárosért! A lemezen szereplő játék szerencsére ellentmond ennek.

CsiGabiGa

Kiadó:
Eagle Vision

Honlap:
www.paulrodgers.com

Először is: utálom az ilyen "& Friends" típusú megjelöléseket. Még bakelitgyűjtő koromban került a kezembe a "The Royal Philharmonic Orchestra & Friends Presents The Music Of The Police" lemez. Már mentem is volna tovább, megint egy szimfonikus feldolgozás lemez, és ki a tököm kíváncsi rá, hogy a másodhegedűsnek ki a barátja? Aztán mégiscsak kezembe vettem és a hátsó borítót olvasva leesett az állam. Chris Thompson és Graham Bonnet énekel rajta, Gary Moore gitározik, Don Airey a billentyűs (testvére Keith Airey pedig szintén lefog pár akkordot a lemezen), Neil Murray basszusgitározik és Ian Paice dobol. Bakker, ha ilyen barátaim lennének, akkora betűkkel írnám ki, hogy el se férne a borítón!

Az már a dolog szomorú lecsengése, hogy CD-n ez az anyag csak a low budget kiadók repertoárjában jelent meg "The Royal Philharmonic Orchestra Plays The Police" címmel, egész más borítóval, elmaradt a Friends és nem is utal semmi a neves közreműködőkre. Így aztán nem is veszi meg más, csak a magamfajta tudálékos lexikonrocker, aki kívülről fújja a kedvenc bandái összes felállását oda-vissza. És most megint itt van egy "& Friends" névvel beharangozott album, illetve DVD. De legalább most ráírták a borítóra, hogy itt bizony komoly arcokkal kell számolni.

Paul Rodgerst nem kell bemutatni senkinek. Vagy ha igen, az bizonyosan rossz linkre kattintott és tévedésből került erre az oldalra. A Free és Bad Company énekeseként olyan meghatározó dalokat tett le a rocktörténelem-író asztalára, mint az "All Right Now", a "Wishing Well", a "Can't Get Enough", "A Feel Like Makin' Love", vagy vegyük például azt a nótát, amelyet a Mr. Big zenekar névadójául választott.

Szólókarrierjének ékköve az 1993-as Muddy Water Blues című lemez, melyen olyan gitárosok segítették, mint Neal Schon, Slash, Brian May, Buddy Guy, Trevor Rabin, Brian Setzer, Jeff Beck, Steve Miller, David Gilmour, Gary Moore, Richie Sambora. A lemezt követő turnénak sajátossága volt, hogy igyekezett ezt az előadói sokszínűséget legalább részben prezentálni a színpadon.

Így került az éppen zenekar nélkül kallódó, s így ide-oda csapódó (Carlos Santana, Paul Rodgers, Hardline) Journey gitáros Neal Schon mellett a Montreux-i Jazz Festival színpadára a "Back To The Light" szólólemezével épp újra a reflektorfénybe került Brian May és a Candyman-nel szólókarrierje csúcsára jutott Steve Lukather. Kering a neten olyan bootleg felvétel is, ahol Brian Setzer, Slash és Trevor Rabin egészíti ki a gitárszekciót. Mindehhez az alapokat a Bonham szolgáltatja, Jason Bonham vezényletével, Ian Hutton gitáros és John Smithson basszer hathatós közreműködésével. Jó kis csapat! Jó kis barátok!

A Muddy Water Blues album dalait és a korábban említett slágereket megfelelő adagolásban kapjuk, a szólóalbum címadó dalában még maga Paul is (Paul, mi? Már szinte én is a barátjának érzem magam) akusztikus gitárt kap a kezébe, hogy a nóta végén letéve a lantot színpadra invitálja Brian Mayt. Később Steve Lukather is szerepet kap, akivel a "Let Me Love You Baby"-ben egy remek ének-gitár párbajt prezentálnak. Elárulom, a győztes, szerintem, Luke.

Aztán jön a mindent elsőprő "All Right Now". Brian May és Neal Schon annyira sütkéreznek a közönség szeretetében, hogy még össze is koccannak, mint egy rutintalan középiskolás banda gityósai. (Ez a momentum egyébként a menübe is bekerült.) Még egy fergeteges "Crossroads" és vége a koncertnek.

De ha azt hittük, hogy "Micsoda örömzenélés volt ez!", akkor kapjunk a fejünkhöz, mert a ráadásban színpadra lépnek az aznapi fellépők közül még Luther Allison, Eddie Kirkland, Kenny Neal, Sherman Robertson, és Robert Lucas, aki ezt követően került a Canned Heat énekesi posztjára. Egy nagy közös "Hoochie Cochie Man", az örökzöld blues-sláger Willie Dixontól bő 7 percben, mindenki énekel, szájharmonikázik, gitárszólózik, (a közönség léggitározik) jól elfárad és boldog mosollyal az arcán hazamegy.

Hogy miért kellett a kiadással 17 évet várni? Talán mert a Montreux-i Jazz Festival egyébként kiváló technikusai aznap szabadságon voltak és a szomszédos kricsmiből hívtak át pár - akkor már erős alkoholos befolyásoltság alatt leledző - kisegítőt. Legalábbis nem találok más magyarázatot arra, hogy a fénytechnika egy vidéki művelődési házban lenyomott hakni színvonalán van, a keverőpultnál ülő pedig rendre csak több másodperces késéssel veszi észre, hogy a színpadon tobzódó sok gitáros közül melyiknek a potméterét kellene egy kicsit feljebb pöckölni a szólónál.

És hogy miért kellett akkor most mégis kiadni? Mert egyrészről a nagynevű és nagyszámú közreműködők és az egyébként kiváló muzsika miatt gyűjtőknek kötelező darab, másrészt talán Claude Nobbs-t is elérte a gazdasági válság és kénytelen mindenből pénzt csinálni, hogy el ne vigyék a feje felől a házat. 

CsiGabiGa

Kiadó:
NoiseArt Records

Honlap:
www.mortalsin.com

Nos, egyrészt azért írok erről a lemezről, hogy anekdotázhassak egy kicsit: annak idején ilyen albumokat lehetett kazettára venni a magyar rádióból, mint ennek az ausztrál thrash bandának a '86-os bemutatkozója, a "Mayhemic Destruction" (amit mellesleg bónuszként ehhez is hozzácsaptak). Másrészt azért, hogy elmondhassam: ilyenkor érezhető igazán, hogy a Brainstorm mennyire elkalandozik időnként az USA power és a thrash irányába, mert az itt szereplő nóták egy része akár az ő új korongjukra is felkerülhetett volna Andy B. Franck énekével. Sőt, mintha még a számcímeket ("Burned Into Your Soul", "Kingdom Of Pain", "Down In The Pit") is ugyanabból a "Heavy metal dalok ajánlott témái - 100 jól hangzó frázis” c. nagykönyvből keresnék ki.

Ha történetesen Andy vonyította volna fel ezt a CD-t, akkor azt hiszem, most sokan csettintenének elismerően: ez igen, végre egy igazán tökös, odabaszós Brainstorm cucc (gondolatban felidézve azt, amikor néhány éve egy harmadik szólógitárossal kiegészülve zúztak egy irtózatosat Pesten), és örömmel konstatálnák, hogy a teuton brigád újra meglelte a dögöshimnusz-író vénáját. De nem Andy énekel, és ez nem az új Brainstorm sorlemez, sajnos Mat Maurer korántsem olyan jó pacsirta, mint a germán langaléta, így az összbenyomás inkább hajaz az Overkillre at the end of the day – ahogyan azt a német mondja. Csak azért időztem el ennél a hasonlatnál-gondolatkísérletnél eleddig, hogy azokat is rábírjam egy belefülelésre, akik a thrash szócska láttán már kattintan(án)ak is tovább, ugyanis korántsem olyan ártalmas ez a produkció, ahogy azt a stílusmeghatározás (és a címe) sugallja.

A harmadvonalas Mortal Sin amúgy újjáalakult már egyszer, kábé éppen akkora vizet zavarva, mint most fog. A bandában már csak két eredeti tag bazsevál, az énekesen kívül még a basszeros volt ott a kezdeteknél - ehhez képest igazán ügyesen felidézik a klasszikus MS hangzást (már ha valaha is volt olyan); modern, 2011-ben is vállalható hangzással persze, úgyhogy gond egy szál se. Még vissza is utalnak a debütre, amennyiben egy lassabb intro-féle vezeti fel ezt az albumot is – aztán persze nincs megállás többet, tömény energiabombát kapunk az arcunkba a röpke negyven perc alatt. Mindeközben ügyes, bár korántsem korszakalkotó riffekkel és dallamokkal operálnak – ugye senki sem fog meglepődni, ha most kibököm végre, hogy nem ők fogják megújítani a műfajt?

Ugyanakkor egy kis nosztalgiára nagyon is renden lévőnek találom ezt a munkát, így elmondhatom, hogy harmadrészt azért firkantottam éppen erről a megjelenésről egy – a korong hosszával összhangban lévő - rövidke írást, mert megérdemlik. Egy pici figyelem talán nekik is kijár, ha már ilyen kitartóan próbálkoznak újra meg újra a felszínen maradni, és az árral úszva belavírozni magukat a stabil másodvonalba. Éljen az állhatatosság, és halál a hamis metalra! Ugye?

Kotta

Kiadó: -

Honlap: www.noctisband.hu

Mortonos morcos kritikám hatására egyik állandó olvasónk – vannak vagy öten, bocs, most, hogy láttam Túrisas kolléga "metalindexes" melldöngetését, lehet, hogy számuk már a hatot is eléri – felhívta a figyelmemet a recenzió alapfelvetésének hibájára, miszerint kis hazánk heavy metal közösségének még a minden bizonnyal nagy múltú, és a nyugat-európai fémtemplomokban már régóta hivatkozási alapként szolgáló Ukrajna is példát tud mutatni, már ami a színvonalat illeti. No persze, könnyű nekik, hiszen pár évtizeddel ezelőtt arrafelé még a bölcsők is kicsiny olvasztótégelyeket formáztak, és ki tudná autentikusabban játszani a heavy metalt, mint egy, a sztahanovizmusban nekilelkesedő kohász brigád…

Hiszem, ha hallom, gondoltam, és a kritikus "mindig igazam van a saját blogunkon" attitűdjével veselkedtem neki a Pepetron nicknevű olvasónk által küldött bizonyítéknak, mégpedig a Noctis együttes két tecsős dalának, hogy aztán tévedésemet belátva örvendezzek. S hogy miért is? Mert a banda, melynek olvasónk tagja, tényleg olyat mutatott, amit igazán nem kell rejtegetni, és ha Pepetron – becsületes nevén Sütő Péter – is ilyen esztétikai érzékkel van ellátva, mint amit a mutatott dalok képviselnek, igazán örvendezhetünk, hogy a Dionysos Risingot olvassa. (Csabikám, így kell magunkat fényezni, nem a ranglistás 52-ik helyezésünkkel!). Ennél persze csak egy dolognak örültem volna jobban, ha ez az esztétikai érzék a blogírók külalakjára vonatkozott volna, és Peti nem egy marcona metálkan, hanem egy szende gótikus nősténycica.

Nos, a Noctis zenekar históriájáról és tagjairól kimerítő információt kaphattok az együttes honlapján, én csak annyit tennék hozzá, hogy veszprémi lévén kellemes emlékekkel és egészséges lokálpatriotizmussal gondolok a Without Face zenekarra, melynek Péter is tagja volt, úgyhogy ha túl sok jót írok a következőkben, ne bízzátok el magatokat, mert lehet, hogy csak a nosztalgia édesíti meg a tollamból egyébként folyó epét. A banda által játszott zene blogunk berkeiben "number one" alstílust képviselő prog-power, jófajta Iron Maiden, Bruce Dickinson szóló alapokon, de én olyan együttesek nevét is meg merem említeni, mint az Eyefear (aki nem ismeri, nézzen csak utána), vagy ha magyar példát kell hozni, a korai Ewerwood, és nyomokban a megboldogult Nemesis szelleme is kísért. A vasszűz hatásról persze lehet, hogy csak az énekes, Lévai Sándor, a Dickinson iskolán legalább négyesre, ha jószívű vagyok, akkor jelesre végzett hallgatója tehet, de úgy érzem, hogy nem lövök nagy bakot, ha – főleg a korábbi demo lemezt hallgatva – a jófajta galoppra ráülő dallamokon vigyorgó Eddiet látom magam előtt, ahogy magyar zászlót lengetve hergeli az anyacsapat kiműveltebb, a progressziót sem elutasító, felvilágosult részét.

S ha már Eddie, akkor sajnos meg kell említenem, hogy a hangzásból nem sikerült kicsalogatni a bestiát – vagy más néven dögöt –, pedig a két gitáros igencsak igyekszik, és bizony, Péter, neked is combosodnod kell még, ha akkorát akarsz ütni arra a fránya dobra, hogy a hallgató is teljes mélységben élvezhesse a produktumodat. Ez azonban ne vegye el a kedveteket semmitől, jelenleg olyan stílust képviseltek, amit Magyarországon jelenleg nem nagyon vállal fel ilyen minőségben senki – pedig ez a fajta, erőt és hangszeres tudást igénylő progresszív-power a németeknél csapatok áradatát szabadította az igen erős versenyben izzadó germán színtérre.

Összefoglalva: jóllehet, a fránya Mortonékra nem tudtatok ráverni, ám egy egészséges hangzással és egy leheletnyit cukrosabb refrénképzéssel minden bizonnyal arra fogjátok késztetni az ukrán újságírókat, hogy ők meg a magyarokkal példálózzanak – már ami a heavy metalt illeti. Hajrá, a tehetség megvan, sőt, a médiatámogatás is, már ha nem növitek ki hamarosan a Dionysos Rising blogot…

Garael

Kiadó:
Liljegren Records

Honlap:
myspace.com/goldenresurrection

Svédország Európa egyik legszekulárisabb állama, ugyan 2010-ben még kb. 70 százalék kereszténynek vallotta magát, valójában csak 2 százalék gyakorolja vallását rendszeresen. Épp ezért furcsa, hogy éppen itt működik a legaktívabb Stryper-ihlette rock misszió, melynek lényege, hogy a rockot evangéliumba csomagolva, az evangéliumot meg rockba csomagolva adagolják a gyanútlan rajongóknak. A viking "metál egyház" pápája Christian Liljegren (Narnia, Divinefire, Audiovision), aki önmagáról elnevezett kiadóján keresztül terjeszti nem csak a krisztusi örömhírt, de az igényes, neo-klasszikus ízű, dallamos heavy metal "igéit" is.

Liljegren a Reinxeed szemtelenül fiatal, de annál tehetségesebb gitárosával, Tommy Johanssonnal lehelt életet újkeletű  "white metal" projektjébe, a Golden Resurrectionbe. Tavalyi debütációjuk, a "Glory To My King" szerintem nagyon jól sikerült, gyorsan rendeltem is tőlük egy dedikált példányt. Időközben Tommy Johansson svéd pop-rock klasszikusok földolgozásával (kritika itt) lett hazájában szinte egyik napról a másikra médiasztár (persze, mi meg hallgathatjuk az X-Faktor nyálas rocktenorjait!).

Tartok tőle, hogy Tommy barátunk túlságosan is beletemetkezett az ABBA, Roxette és Ace Of Base dalok hangulatába, mert a dögös, erőteljes bemutatkozás után most egy herélt, popos hangzású lemezzel rukkoltak elő, ami nem is lehetne távolabb az album borítóján szereplő marcona keresztes vitéz által sugallt harcos elszántságtól. Szirupos, műanyag hangzású anyag ez, a dobok bágyadtan puffognak és olykor még a billentyű-hangszínek is a "lakodalmas" kategóriába sorolhatók (Teremtőm! Az a vásári szóló a "Finally Free"-ben!). Sajnos ezeket a langymeleg, középszerű nótákat a szárnyaló kórusok és a káprázatos, neo-barokk gitárszólók sem mentik meg az érdektelenségtől.

A tavalyi ígéretes bemutatkozás után a "Man With A Mission" bizony nagyon hervasztó folytatás, pedig a lehetőség, a képesség, a tehetség megvan a csapatban (főleg Johanssonban). Őszintén remélem, hogy Liljegren rövid úton tesztoszteron és karintin pótló kúrára fogja a bandát, hogy újra olyan Tony Martinos Black Sabbath himnuszokat írjanak, mint a "Proud To Wear The Holy Cross".

Tartuffe

Kiadó:
Favored Nations

Honlapok:
www.andytimmons.com
myspace.com/andytimmonsband

Andy Timmons éppen két hónappal ezelőtt, szeptember 11-én szerepelt nálunk az "Ügyeletes kedvenc" rovatban a new york-i ikertornyok tragédiájában elhunytakhoz írt rekviemjével (itt). Akkor még nem tudtam, hogy Timmons, aki Mike Portnoyhoz, Neal Morse-hoz és Paul Gilberthez hasonlóan fanatikus Beatles rajongó, két éve dolgozik azon, hogy a korszakalkotó Beatles klasszikus, a "Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band" (1967) instrumentális földolgozását elkészítse.

Timmons sokat mókolt a fölvételekkel, állítólag szándékosan nem is hallgatta meg a lemezt, csupán emlékezetből játszotta föl a dalokat, hogy ne szolgalelkű tribute szülessen. Ha ez igaz, és nem csak amolyan reklámduma, akkor Timmonsnak elképesztő zenei memóriája van, és a Sgt. Pepperst annak idején tényleg rongyosra hallgatta.

Sosem voltam nagyon bogaras típus (azaz egy fanatikus beatle), de azt egy zeneileg átlagosan művelt kritikus (még ha önjelölt is) sosem vonhatja kétségbe, hogy a "Bors őrmester" Lennonék csúcsteljesítménye volt, amivel valóban korszakalkotó alapművet hagytak a hálás utókorra. Ettől persze független az az egyébként teljesen jogos kérdés, hogy van-e értelme instrumentális gitáralbumot készíteni belőle. Meglátásom szerint, akármilyen jó munkát is végzett Timmons, sokszor kilóg a lóláb, hogy a vokális melódiákra épülő darabok nem gitárra íródtak. Timmons keze azért így is alaposan megszalad néhány számban, amit pl. a Harrison által jegyzett "Within You, Without You"-ban művel, egészen káprázatos.

A modern hangzás és gitárjáték felé nyitott Beatles rajongók igazán nem panaszkodhatnak, mert Timmons főhajtása a brit világsztárok előtt tiszteletteljes, zeneileg változatos és olyan dögöt kölcsönöz egy időtlen klasszikusnak, ami az akkori fölvételeket még nem jellemezhette. Egészen biztos vagyok benne, hogy George Harrison (Isten nyugosztalja!) elismerőleg nyilatkozna róla. A Sgt. Pepperről lemaradt kislemezes "Strawberry Fields Forever" jól eltalált, kellőképpen pszichedelikus földolgozása és bónuszként való szerepeltetése a tribute album végén pedig igazi hab a tortán.

Tartuffe

Kiadó:
Sleaszy Rider Records

Honlapok:
www.theodoreziras.com
myspace.com/theodorezirasguitar

Theodore Zirasról, a görög shredderről már két alkalommal is szót ejtettünk ezen az oldalon. Egészen elképesztő sebességével, neo-klasszikus hajlamaival a '80-as évek nagy gitárhőseinek (Yngwie Malmsteen, Tony MacAlpine, Vinnie Moore, stb.) hagyományait ápolja. Stílusában tehát ma már meglehetősen maradi jelenségnek hat, ugyanakkor folyamatosan törekszik technikája, megszólalása fejlesztésén. Most éppen átállt a 7 húros gitárokra, s ez a riffek kövérségéből, a teltebb hangzásból azonnal ki is derül. Ilyen dögösen még nem szólt Ziras lemez.

Ziras jó szokása volt eddig, hogy neves zenészeket vont be lemezei fölvételébe (Brian Tichy, Derek Sherinian, Alex Argento), most azonban relatíve ismeretlen tagokkal készítette el a lemezt; a dobokat egy ausztrál session zenész, Christian Nativo püföli (Vanishing Point), a billentyűknél pedig egy orosz származású, de észt illetőségű parafenomén, Sergey Boykov szorgoskodik. Boykov - az észt "Vitalij Kuprij" - figyelemreméltó jelenség; egy Shadow Cry nevű nem tehetségtelen észt progresszív metál banda tagja, és éppen most készül fúziós szólólemezt kiadni, amelyen olyan muzsikusok működnek közre, mint Marco Minnemann és Alberto Rigoni (nem mellesleg Jónás Tamás gitárosunk második lemezén is vendégeskedik).

Egy Petrucci által ihletett progosabb lemez (Hyperpyrexia) és egy fúziós hatású kitérő (Territory 4) után a "Monster 5" határozottan visszatérni látszik a "hallga, egy másodperc alatt hány hangot pengetek ki" típusú, gitárhős mentalitáshoz (nem mintha azt Ziras egy pillanatra is komolyan maga mögött hagyta volna). Manapság egyre kevésbé tudnak meghatni az instrumentális lemezek, főleg ha ebben a szellemben fogantak, ennek ellenére vannak itt is szép pillanatok. Az album két legjobb nótája, a görög Trianonnak emléket állító "1923", melyben Ziras mester Sergey Boykovval vív hangszereres párbajt, illetve a címadó dal, melyben a méltó "ellenfél" Andy James, angol bárdista.

A lemezt hallgatva egyre azon filóztam, hogy Zirasnak milyen jót tenne egy rendes bandában pengetni, ahol van énekes is. Miközben a recenzióhoz böngésztem a háttér információkat, rájöttem, hogy lottóznom kéne, mert - ki gondolta volna? - Ziras nemrég összehozott egy csajos metál projektet (Hand Of God). Mondjuk, én nem pont erre gondoltam, de kezdetnek ez is jó lesz.

Tartuffe

Kiadó:
Nightmare Records

Honlap:
www.officialvangough.com
myspace.com/officialvangough

Miközben ezt a lemezt hallgattam, az a képtelen ötlet jutott eszembe, hogy mi történne, ha Vincent van Gogh, holland posztimpresszionista festő és Lewis Carroll (alias Charles Lutwidge Dodgson), az angol gyermekirodalom nagy figurája föltámadnának és progresszív rock zene írására adnák a fejüket? Nem lehetetlen, hogy éppen olyan muzsika kerülne ki a kezük alól, mint az Oklahoma Citybe való gitáros-énekes-hangmérnök-producer Clay Withrownak, aki egyszemélyes projektből mára már stabil együttessé alakította a Vangough-ot. A "Kingdom Of Ruin" ezen a néven a harmadik lemez, de hozzám csak most jutott el a nemrégen Nightmare Recordshoz szerződött formáció híre.

Ezen az oldalon már többször értekeztem arról, hogy a progresszív metál súlypontja jó néhány éve áttevődőtt Észak-Amerikából az Öreg kontinensre, így az USÁ-ban többnyire durván alulfinanszírozott underground körülmények között tengődik a műfaj, amiért is - néhány tiszteletreméltó kivétellel - csak sokadrangú produkciók születnek. Úgy ítélem, hogy a Vangoughnak sikerült a mostoha körülmények ellenére is valami érdekeset, egyénit létrehoznia, jóllehet egészen nyilvánvalóan a műfaj európai képviselőinek hatásaira építve formálta meg saját arculatát. Elsősorban a Pain Of Salvation, azaz Daniel Gildenlöw befolyása érződik, de Withrow dallamairól gyakran eszembe jut Marcel Coenen (Lemur Voice, Sun Caged) és a brit Haken dallamvilága is.

A "Kingdom Of Ruin" hosszú (15 nótás), komótosan hömpölygő, mesélős lemez, amely tényleg lehetne van Gogh darabos, mégis színes impresszionizmusának zenei megfelelője, mint ahogy a dalszövegeket ihlető szürreális "Nyúl birodalom"-tematika is pontosan illene Lewis Carrolhoz, az "Alice Csodaországban" szerzőjéhez. Olyannyira, hogy a lemez koncepciója tulajdonképpen egy újraértelmezett változata az angolszász meseirodalom e klasszikusának.

Az album jól hallhatóan két részre osztható, melyeket éppen középen választ el egymástól a "The Transformation" című (ál)szimfonikus instrumentális közjáték (track 7). A lemez első fele metálosabb, karcosabb hangvételű, míg a második rész már érezhetően a dallamorientáltabb (néha szinte csöpögős, pl. "A Father's Love") rock kategóriába tartozik. Kicsit skizofrén az eredmény, de ez minden bizonnyal a koncepció része.

Withrow volt az anyag hangmérnöke, és a hangzásra nem is lehet panasz, már amennyiben valaki szereti a kicsit természetesebb, de épp ezért szikárabb megszólalást. Az én ízlésem ebben a műfajban valamivel több billentyűt (főleg szólóra gondolok) kívánt volna meg, és a gitármunka is lehetett volna technikásabb. Withrow megbízható, korrekt gitáros, de egy ilyen típusú zenében az ember valahogy mégis igényli az átlagon fölüli virtuozitást.

Ha meggondolom, talán Clay Withraw lehetne az amerikai "Daniel Gildenlöw", de biztos vagyok benne, hogy fele annyi támogatást vagy figyelmet sem fog kapni, mint amit megérdemelne. Kíváncsi vagyok, hogy a Pain Of Salvation hazai rajongói ("Will the real shockmagazin, please, stand up?") megadják-e Withrownak az esélyt. Az biztos, hogy aki alámerül ebben a nyúlodúban, furcsa, de káprázatos zenei utazásra számíthat.

Tartuffe

Egy fórumbejegyzés szerint megjelent az év kétség kívül legjobb zenei DVD-je. 10/10. Tényleg így van. Megjelent, igaz, azt az AC/DC jegyzi, és "Live At River Plate" a címe… De fórumbejegyző úr nagy bakot azért nem lőtt: ez a DVD a lassan már szerkesztendő éves listák élbolyában lesz, ez borítékolható. A Kevin Shirley által producerelt anyag mind hang-, mind képminőségét és kameramunkáját tekintve brutálisan jó. Pedig általában az ilyen többhelyszínes, ráadásul többnyire nappali fényben forgatott koncertfelvételek egymáshoz ollózása a legfrappánsabb válasz a "Hogyan ne készítsünk koncert DVD-t?" kérdésre.

A rockzene állandó megújulásáért lihegők és kesergők különösen tapadjanak a képernyőre és keressék bőszen azokat a zenei megoldásokat, amelyeket nem játszottak már el ezerszer a Led Zeppelin és a Deep Purple óta. Nincs itt olyan, és mégis működik, nem is akárhogy. Felemel, legyűr, szétlapít, kinyújt, kivégez, de a legvégén mégis meggyógyít. Egyszerűen az első hangtól a legutolsóig átgázolnak rajtad. Közben sírunk is, nevetünk is velük, de végig libabőrözünk a tökéletesen megírt és előadott dalok hallatán.

Félreértés ne essék, magam is érdeklődéssel, sőt szimpátiával figyelem az új hangzásokat. Kíváncsian lesem, hány további mélyhúrt bír el még a gitárnyak, addig, amíg az emberi fül számára már érzékelhetetlen lesz a hang, és ennek okán már csak az infrahangot jól viselő szilás cetek és elefántok fognak majd rockkoncertre járni, de be kell lássam: akkor sem lehet semmi már zenei értelemben sokkal súlyosabb, mint pl. az "I Can See Your Spirit" nóta zeppelines indítása, ami aztán egy Hughes-korszakos bíborban (bársonyban, gyöngyös koszorúban) teljesedik ki.

De ugyanez az erő és vitalitás áll a tagságra is. A hatvanon túli Glenn Hughes eszelős frontember. Hangja, bőgőjátéka és elementáris hangszer soundja mindent visz. Döbbenetes a faszi! Látni is kell, nem elég hallani. (Mondjuk erre jó megfejtés a DVD…) Jason Bonham az apu génjeivel felszerelt gőzmozdony, Sherinian meg Derek. Ez önmagában is elég derék...

A végére hagytam Bonamassa mestert. Totálisan semmi muzsikus fazonja nincs; leginkább egy magánklinika menő fiatal dokijára hajaz, így el lehet képzelni, hogy az ördögvilla, amit a játék hevében kezével megformáz, tőle legalább annyira idegen mozdulat, mintha a Deicide-os Glenn Benton dobna némi aprót a Szent Antal perselybe. Ezzel együtt gitárjátéka és énekhangja is tökéletes, bár azt még most sem teljesen értem, hogy milyen alapon kiáltják ki sokan napjaink legnagyobb élő gitárosának.

Van még egy kötelező "Hogyan készült?" bónuszlemez is a tokban, hasonlóan a főmenühöz, szintén igényes munka.  A BCC első DVD-je tökéletes bizonyíték a minőségi hard rock zene elsöprő, élő erejére és időtlenségére. Beszerzése természetesen kötelező.
 
Túrisas