A gitár elválaszthatatlan a hard rock és heavy metal zenétől.  Ez a hangszer ad a stílusnak lelket, erőt, fazont. Semmi mással (még torzított csellóval sem!) helyettesíthető. Innentől pedig logikus a továbbgondolás, miszerint, ha a gitár szerepe nem domináns, akkor nem igazán hard rock a játék neve. Ha pedig domináns ugyan, de a vitéz ügyetlen és össze-vissza csapkod a pallosával, akkor a visszamaradó hard rock/metal olyan,  mint amilyen ember az ex-hadügyér товарищ Szekeres, legalábbis ex-főnöke, ex-miniszterelnök Gyurcsány(i) szerint; gyenge minőségű.

De annak sem feltétlen jutott elismerés, aki fiatalon minden idejét a hangszere megismerésére fordította és hihetetlen technikai tudással állt rövidesen elő. A 80-as évek közepének gitárhősei kaptak hideget-meleget a szakmától. Csekkoljuk csak le gyorsan, hogy a meghatározó gitárosok, gitárszólók "szakma" által összeválogatott listáján hol szerénykedik, mondjuk, a Mr. Big révén is stigmatizálódott Paul Gilbert, és hol pöffeszkedik, mondjuk, jó Kurt Cobain a pallosával…

Ezzel együtt a nem kevés rosszindulattal "virgakirályoknak" címkézett hősök szinte mindegyike már húsz-huszonöt éve adja ki instrumentális lemezeit, magasról szarva arra az okosságra, hogy a tisztán és gyorsan kipengetett hangok a zene ellenségei lennének, a középszerűségben meg átlagosságban viszont ott lakik a "feeling". (Van ebben persze némi leegyszerűsítő általánosítás tudom, de hát az indulat…)

Nagyon kevés kivételtől eltekintve, akiket egyébként tényleg senki nem ismer, a gitárhősök sem csak gyorsan, hanem gyorsan és érzéssel játszottak és játszanak, hallgassuk meg pl. Vinnie Moore UFO-beli ténykedését, vagy akár Paul Gilbert új lemezét, ami önmagában egy nagyhatású védőbeszéd az ÖSZO (Önjelölt Szakmai Okostojások) kéretlen kollégiuma előtt.

Azt elismerem, hogy a legnagyobb élményt ezek a zenék talán annak jelentik, aki maga is próbálta, majd feladta a próbálkozást, hogy hasonlót kicsikarjon a hangszerből. Ennek az osztálynak a kevésbé alázatos alfaja szokta később egyébként önigazolva, zavartan azt hebegni, hogy a zene lényege nem ez, hanem…

Nincs semmi meglepetés. Majd persze leírják, hogy attól jó ez a lemez, hogy nincs "széttekerve", meg dalokban gondolkodik. Dehogyis nincs széttekerve, csak úgy nyúlt a nyakam, ahogy a tompított, kristálytisztán, dinamikusan kipengetett harminckettedeket hallgattam. De nem érdemes szakmázni, mert ez tényleg csupán önmagában, "külsős" számára is élvezhető, valódi, idő- és értékálló gitárMUZSIKA. Minden (blues, klasszikus hagyaték, Hendrix, Bach) benne van, amitől a gitár és rock szerethető... Feltéve, ha szegény pára nincs gitár ellen beoltva.

Túrisas

A szomorú tény: az akár egyetlen lefogott hangjáról felismerhető gitárhős, a minden idők egyik legjobb thrash albumán (Rust In Peace) is brillírozó ex-Megadeth gitáros úgy tűnik, visszavonhatatlanul eltiëstosodott. Az elsőre talán nehezen érthető jelzőben sajnos valóban az elektronikus zene felkent papja, a techno-guru Tiësto neve rejtezik.

A vigasz: Marty a gitárt (még) nem tette le, sőt szólógitározni sem felejtett el. A remény: kapaszkodjunk két marokkal ebbe a szalmaszálba, mert más nem nagyon maradt a "Tornado Of Souls" fémjelezte régi dicső időkből.

Olyan intenzív elektronikus alapok klaffogtak a hangfalakból, hogy a lemez vége felé már a plafonról belógó lámpa is kezdett csillogó diszkógömbbé formálódni otthon. Én pedig folyamatosan halkítottam a rendszert, nehogy kihallatszódjon ebből valami, mert nem volt kedvem zavartan magyarázkodni, hogy miféle techno-mocskot hallgatok titokban, amikor senki nem látja.

Én még így is azok közé tartozom, akik sok mindent elnéznek Friedmannak. Éppen itt, a "Tokyo Jukebox" lemeze kapcsán írtam le, hogy noha két kézzel lapátolt bele a szarba, arannyá változott a kezében. És így is gondoltam. Volt már ott is elektronika nem kevés, de azért azt lehetett szeretni, nem ez a  végigcsűrdöngölős, masszív gépdohogás ment, ami a szintetikus anyagokhoz nem szokott rockszíveknek veszélyes ritmuszavart is okozhat, ezért nem is tanácsos sokáig hallgatni. Hiába szólógitározik még mindig fantasztikusan. 

Ő nem a régi Marty, ő magának (és nekünk - köszi...) egy új világot teremtő, flitteres, csillogó  Party Friedman, aki már nem egy dobos és bőgős oldalán harcol vállvetve, hanem DJ-vel kéz a kézben leli meg éppen új hazáját a gépekkel és robotokkal hagyományosan jó viszonyt ápoló japánok között.

Sajnálom, mint ahogy azt is, hogy az újra lenőtt, göndör rőzséjének is csak napjai lehetnek vissza ebben a "szép" új világban.

Túrisas

Kiadó:
SG Records

Honlapok:
www.emptytremor.com
myspace.com/emptytremor

Annak ellenére, hogy alaposan utánanéztem, még mindig alig akarom elhinni, hogy anno nem írtam önálló kritikát az Empty Tremor "The Alien Inside" (2004) című albumáról. A Frontiers már minden lehető fórumon szabadulna a fölhalmozódott készletektől, ezért úton-útfélen 500 és 1000 forint közötti áron kapható a lemez, pedig nekem úgy, ahogy van nagyon bejön. Elejétől végig hallgatható, sőt magát hallgattató dallamközpontú zene progresszív díszítő elemekkel. Daniele Liverani (Genius Rock Opera, Twinspirits, Khymera) és Oliver Hartmann szereplése egyébként is garancia, legyen szó bármilyen "no name" formációról.

Közben eltelt 6 hosszú év és csak most, jelentős tagcserék után álltak elő új anyaggal, amelyet - előttem nem világos okból - a Mengyelejev-féle periódusos rendszer 77. eleméről, a platinacsoportba tartozó irídiumról neveztek el. Föltételezhetően az motiválta őket, hogy ez a ritka nemesfém az ismert legkorrózióállóbb elem, ezzel akarván mintegy jelezni, most igazán időtálló dalcsokorral rukkoltak elő. Ezt nyilván az utókor fogja eldönteni, de van egy olyan megérzésem, hogy ez az album is elődje szomorú sorsára fog jutni. Jóllehet a magánvéleményem keveseket - talán: senkit sem - érdekel, de én ezt is csak a világ örökletes esendőségével tudom magyarázni.

A 2004-es albumot jegyző nevek közül csak a két gitáros (Marco Guerrini és Christian Tombetti) maradt, ami kezdetben aggasztott kissé, hiszen a "The Alien Inside" nem dúskál nagyívű szólókban. Azután megnyugodtam, mert az "Iridium"-on sokkal nagyobb kedvvel és kompetenciával pengetnek. Oliver Hartmann-t sem kis feladat pótolni, de a gitáros-páros egyszerűen visszacsábította a korábbi dalnokot, Giovanni de Luigi-t, akinek férfias, klasszikus hard rock hangja piszkosul emlékeztet valakire, de ha beleszakadok sem akar eszembe jutni (majd megírom kommentben, de szívesen veszek némi külső segítséget is).

Az "Iridium" elődjéhez képest valamivel progresszívebb, egyúttal több rajta a líra is. Egyértelműen Liverani Genius projektjével, valamint a honfitárs Mind Key legutóbbi lemezével rokon (itt), főleg ami a tetszetős, kidolgozott, de elsőre nem éppen fülbemászó dallamokat illeti. Nekem ugyan egy-két hallgatás után már ültek a nehezen megjegyezhető melódiák, de egyrészt elfogult vagyok, másrészt egyébként is az ilyen cuccokra kattanok. Szóval a legtöbb "normális" embernek meg kell(ene) birkóznia az anyaggal, de erre borítékolhatóan iszonyú kevesek fognak időt szánni. Remélhetőleg a ravennai együttes nem tette föl teljes megélhetését erre a megjelenésre. Az én 14-15 eurómmal nem jutnak messzire, de az legalább tuti...

Tartuffe

Az igazán aktuális az lett volna, ha George új lemeze önmagában ékeskedik itt, de a 2003-as Hoffman munkának is ad némi legitimitást a mindenfelé heves reakciókat kiváltó Accept comeback. Az igazi ok viszont egyértelmű; ez a két lemez kéz a kézben jár, nem csak az átfedések, de a zenei koncepciót tekintve is.

Nem is rockgitáros, aki ne veselkedett volna már neki legalább egy klasszikusnak (csupán a "Török-induló" köré is egy egész estés zsibbasztást lehetne szervezni), de ilyen összehasonlító-ziccer még nem adódott, legalábbis ismereteim szerint. A két lemez számomra megannyi tanulsággal szolgált.

Először is, George a jobb gitáros, már ami a dolog technikai oldalát illeti. Megkockáztatom, sokkal jobb. Viszont őérte találták ki a netes, előzetes belehallgatást. A Dokken felbomlása után megkergült a csóka, soha nem tudni, mivel rukkol elő. Látatlanban megvenni egy Lynch/Lynch Mob lemezt olyan kockázat, amit épeszű ember nem vállal be, hacsak nem akarja végigkáromkodni az egész napját a mérhetetlen zenei fiaskó és pénzkidobás miatt. Maradjunk a politikai korrektségnél és eufémizmusnál; George kísérletező típussá vált. (kurucinfós földhözragadtsággal és szókimondással pedig: kiadott már  egy-két kapitális fost a kezei közül, na!)

Wolf Hoffmann. Nem tud a pali sokat, de amit tud, azt úgy tudja, ahogy senki más. Neki még az a giccses-vicces húzás is bejött, hogy a "Für Elise"-t elnyomja egy metal (heart) nóta közepén és nem fullad röhögésbe a lemezhallgatás/koncert. Merthogy ott annak valamiért "helye" van, sőt ma sem kínos. Pedig elvileg annak kellene lennie.

A nyitás (Hoffmann) egy extradózisú patkányméreg-bevitel után közvetlen elkövetett harakiri; Edvard Grieg Peer Gynt szvitjéből a "Hall Of The Mountain King". Mostanában csak az nem játszotta el, aki nem tudott hangszerhez jutni, vagy kölcsönkérni. "Lerágott csont" kategóriában mindenképpen dobogós. Ráadásul nem egy erős darab ez, ha már guberálunk a klasszikusokban, csukott szemmel is érdekesebbet rántunk elő.. Hoffmann azért egy AC/DC-szerű boogie-val kihozza belőle a maximumot.

George viszont az ellenfél teremtette kihagyhatatlan ziccerben rúgja el úgy a labdát, hogy az közben rombadönti a betonalapra emelt eredményjelzőt, amelynek szétrobbanó darabjai ráadásul komoly sérüléseket is okoznak a nézőkben (hallgatókban). Bittersweet Symphony!!! Ááááááá! Megvan? Például a sokkal többre hivatott, de mára sajnos a Málészájú Futottak Még ligában vergődő Edvin Marton (nem pojáca nevén Csűry Lajos) próbálta egy Stradivari hegedűvel az álla alatt ezzel a britpop trehánysággal kihegedülni a sajtot a hazai celebvilág egysejtű rajongóinak szájából. Klasszikus, mi? Ja, valahol Geronazzo Mária és a Zalatnay-saga magasságában. Te, George, én ezt skippelem, nem gond?

Track 2. "Für Elise" (George), Habanera/Carmen (Hoffmann). A verseny eldőlt, ezért nem is fogjuk kivesézni a korongot. George óriásiakat gitározik (szólózik) végig, szeretem a soundját, a lenyűgöző technikáját, de itt csak annyiban van jelentősége a klasszikus zenének, hogy a hallgató a főtémánál "ezt ismerem valahonnan!" felkiáltással reagáljon, de az összekacsintás után George bemutatja a középső ujját hallgatónak és valamennyi  halhatatlan (már aki) komponistának, megy a maga útján, nem sokat törődve a klasszikus hagyatékkal; önmegvalósít. Nem rossz, én szeretem, de teljesen felesleges ebben a kontextusban. Ráadásul ilyen katyvasz, rockidegen, össze-vissza, klasszikus (?) válogatást én még nem hallottam. Két dal a Trans-Siberian Orchestra egyébként is szirupos, amerikanizált világából? Ne má, de most tényleg! Arról már nem is beszélek, hogy pont azokat az örökzöldeket sikerült dalról-dalra egyforma, homogén hangzással (dob, kvint) kiherélni, amelyek ebben a döngölő, szöges rock értelmezésben, hát... már elnézést, de kurva szarok. Egy kis éji zene. - Neeem, ez így fáj, és ráadásul van még rosszabb. Rossini Tell Vilmos nyitánya jelen hangszerelésében csak célfotóval előzi meg a Bonduelle reklámfilm-zenét, amiben a sok rajzolt zöldség igyekszik legyőzni egymást, közben meg valami olyasmi magyar szöveggel rúgják nekifutásból tökön a Rossini-klasszikust, hogy "Jön a brokkoli szépen elrajtol, pedig ő sose doppingol..."  Tényleg azok a pillanatok érnek valamit, amikor már messze jár az ismerős főtémától.

Hoffmann sem lépett túl a szupermarketekben 199 Ft-ra leárazott "Best Of Classical Music" CD-k zenei spektrumán, de legalább nem érezzük még az átdolgozások közepén járva sem, hogy a főtéma/önmegvalósítás/főtéma lenne a vezérelv. Bár tényleg alaposan átszabta a műveket, nem egyszer a meghökkentő végeredményig, végig a klasszikus zene iránti szeretet és alázat érződik a kompozíciókban. Nem akarja improvizációiban sem Bizet, sem Beethoven fejét posztumusz a víz alá nyomni. Közel sem olyan technikás, mint George, "csak" sír a kezében a hangszer. Smetana: Moldva és Elgar: Pomp & Circumstance a két telitalálat. Így érdemes rock-átiratot készíteni.

Ritkán mondok ilyet ős-shredder fanatikusként, de most tényleg több lett a kevesebb. Egyszerűbb, de változatosabb, tisztelettudóbb. Jobb.

Túrisas

Kiadó:
ProgTeam

Honlapok:
www.divisionbyzero.pl
myspace.com/divisionbyzeropl

Miközben a nullával való osztásnak matematikailag még mindig nincs értelme (ahogy azt George Berkeley "The Analyst" című művében már a 18. században részletesen kivesézte), annak, amit a progresszív metál területén a Division By Zero művel, egyre inkább. A lengyel quintett 2007-ben jelentette meg "Tyranny Of Therapy" címmel első lemezét, ami rögtön el is varázsolt ritmikai összetettségével, vastag riffjeivel és azzal a sajátos melankóliával, amihez nélkülözhetetlen Slawek Wierny mélyebb fekvésű énekhangja és alkalmi hörgései (itt).

A DBZ nem az a banda, amelyik energiáit fölaprózva fossa magából évente a 80 perc hosszú lemezeket. Komótosan, a teljes koncentráció igényével dolgoztak kb. három évig a mindössze 45 perces, de valóban méltó folytatáson, ami most nem Insanity/Nightmare koprodukcióban jelent meg, hanem egy független lengyel kiadónál (ProgTeam) és a Metal Mind-on keresztül végzik a terítést. Nem tudom, hogy ez jót jelent-e a magyar rajongók számára. Gyanítom, hogy nem. Különben nem is értem, miért nem versengenek komoly nemzetközi kiadók a sziléziai proggerek kegyeiért, mert a mostanában igencsak fölkapott Riverside-hoz képest egy tyúklépésnyire sem maradnak el – sőt!!!

A "Független összhangzat" egyenes folytatása az ígéretes debütációnak; az összkép talán csak annyiban változott, hogy hangsúlyosabb lett a billentyűk szerepe és – azt kell mondjam: sajnos – valamivel kevesebb a szigorú torokhang. A lemez ettől még nem lett egy szemernyivel sem slágeresebb, inkább csak progosabb – a központi szerepet továbbra is Mariusz Pretkiewicz furfangos, komplex dobolása játssza. A gitáros vitathatatlan képességei ellenére sem erőlteti a szólókat, de – szinte félve írom le – az egészet tekintve nem is zavaró a hiányuk. Persze amikor fölbukkan egy-egy kurta tekeredés (pl. Wake Me Up, Glass Face), az ember nagyon hálás tud lenni.

Ha nem lenne Dreyelands-unk, akkor most szégyenkezve kellene beismernem, hogy a lengyel tesók messze előttünk járnak. Így inkább azt mondom, hogy mifelénk is elkelne még egy-két ilyen banda, a DBZ-t pedig a lehető legsürgősebben föl kellene karolnia valami komolyabb promóciós potenciállal rendelkező nagy kiadónak. Ez úgy, ahogy van, nagyon süti!

Tartuffe

A Shadows Fall kritikámban előrevetítettem a közeli, ámde felettébb sötét jövőképet, miszerint az új Amorphis DVD gyalázatos fogyasztói ára miatt a közeli erdőben kell majd vadásznom hurokcsapdával, hogy szeptember hónapban ne maradjak élelem nélkül. A CD+DVD kombóról pedig még csak fantáziálni sem volt érdemes, mert ezt mindenhol tízezer forint felett kínálták, ami mellett ugyanakkor már nehéz szó nélkül elmenni. Annak fényében, hogy a tengeren túlról, postaköltséggel együtt 6500 jó (?) magyar forintért landolt tegnap az asztalomon a szett, zengjünk a kiadó európai marketingeseinek egy lelkes, felszabadult "a kurva anyátok!"-at. Jaj-jaj, válságba sodorjátok az egyébként altruista zeneipart, ti csúnya, rossz, velejéig romlott torrentezők! Ingyen akarjátok megkaparintani a lemezeket, amikor a magyar átlagbérből havonta akár egy tucat ilyen kiadványt is vehetnétek? - Ááááá, hagyjuk is, mert az Amorphisra már nem lesz erőm…

Ahogy Esa Holopainen alapító-gitáros írja a bookletben; olyan kiadványt szerettek volna a rajongók kezébe adni, amely számukra minden pénzt megér… Tessék, újra témánál vagyunk, pedig még mindig forrásban az agyvizem.  Nem, nem ér meg minden pénzt! Egy nagyon korrekt, tartalmas, igazi rajongóbarát anyag, amire feltétlen rábeszélem a csapat hazai rajongóit, de csak egy észszerű határig. Az Amorphis miatt azért ne kelljen már időpontot egyeztetni a családsegítő szolgálat adósságkezelési tanácsadójával közüzemi díjhátralék rendezése ügyében.  Na jó, most már tényleg befejezem!

Ha jól emlékszem, a Hammerworld Magazinban az év lemeze lett a Skyforger. A privát listámnak ugyan közelébe sem férkőzött, de rendkívül jó, hangulatos anyag, számos óriási nótával, de azt is mondhatom nyugodtan, slágerrel. El tudja kapni az embert ez az északi folkon érlelt melankólia és csodás dallamaiban rejlő őserő.

Hazai pályán, Oulu-ban rögzítették a koncertfilmet a Skyforger lemez turnén, amely képben, hangban is profi munka, de azt kétlem, hogy az audio CD-n is átjön majd az élő előadás varázsa. (Még nem volt időm meghallgatni.) A képen látom ugyan a tömeget, de messze nem állítom, hogy főszerepet játszanának a felvételen. Rajta vagyon ugyan az eufória a fejeken, meg küzdenek is rendesen, hogy hangban is nyomot hagyjanak, de ezzel együtt sem fogjuk emlegetni a kiadványt minden idők egyik legélőbb koncertanyagaként.

A banda viszont tökéletes. Különösen Tomi Joutsen. A másfél méteres rasztájának pörgetésével akkor is eladná a bulit, ha nem tudna énekelni, - márpedig nem tud. Tényleg nem egy klasszikus rocktorok, de elismerem, az Amorphis pulzáló melankóliájához a mélyebbfekvésű tiszta hang és hörgés a jó megfejtés.

A klipeken és dokumentumfilmen kívül kapunk még egy teljes koncertet a Summer Breeze Open Air fesztiválról, ami minőségben nyilván keskenyebb, mint a főkoncert. Megjegyzem, itt inkább érződik, hogy a koncerthez közönség is tartozik, akik alkalmasint hallatják is a hangjukat.

És hogy keretbe foglaljam az írásom; A pofátlan árképzés miatt töltsétek, lopjátok le/el nyugodt szívvel, legalábbis addig, amíg a raktáron rájuk száradt példányok kikerülnek újra a polcokra, feleáron.

Túrisas

Nincs két hete, hogy az euro-power/speed metal rajongókon sajnálkoztam, amiért manapság a stílus legjobbjai: a Stratovarius, a Sonata Arctica és az Angra szinte egymást túllicitálva dobják piacra műfaji értelemben heterodox lemezeiket (itt olvasható). Örömhírt jöttem hirdetni (ez is szakmámba vág) azoknak, akik elcsüggedtek a megszorításokkal teli szűk esztendők alatt. Timo Tolkki reneszánsz forradalma elhozta számukra a várva-várt enyhületet; a "Trinity" ugyanis egy klasszikus értelemben vett euro-power/speed metal lemez, ráadásul piszkos jól – mondhatni: kövéren, de arányosan – szól. Talán lehetett volna még fokozni a dolgot egy árnyalatnyival több nagyzenekari háttérrel, főleg a nagyszabású címadó dalban, de ne legyünk telhetetlenek.

Tolkki nemrég bejelentette: (a nagyközönség előtt sem ismeretlen) személyes problémái, a promóterek és koncertszervezők érdeklődése hiányában, a zeneipar jelenlegi ramaty állapota és a zenekar ingatag anyagi helyzete miatt a "Trinity" lesz az RR utolsó albuma. Azt kell mondjam, kár, mert Tolkki a jelek szerint végre idén talált újra régi önmagára: a szellős, hard rock-os "New Era" (itt) és a balladás "Age Of Aquarius" (itt) után a "Trintity" méltó folytatása lett a Stratovariusban végzett munkásságának. A közvetlen előzményekhez képest a gitár sound is sokkal nyersebb, dögösebb, hamarabb sül el Tolkki keze, és a jó képességű Gus Monsanto (ex-Takara és Adagio) egyenletes teljesítménye meghozta a szükséges stabilitást. Amikor tisztán énekel, szakasztott Dio (lásd a "Trinity" bevezető és középrészét!) Egyetlen bánatom, hogy a frissen igazolt Bob Katsionis (Firewind, Outloud) jelenléte szinte teljesen észrevétlen marad (kivéve a lemezt indító, energiáktól duzzadó "Marching With The Fools"-ban), pedig ha valaki, hát ő biztosan képes lenne a Jens Johansson után támadt űr betöltésére.

Az RR trilógia utolsó darabja számomra azt bizonyította be – főleg a felemásra sikeredett új Stratovarius lemezzel összehasonlítva (itt) –, hogy Tolkki sérült személyisége ellenére tényleg ragyogó dalszerző, aki nélkül nehéz lesz Kotipeltóéknak boldogulni, és Tolkki kiábrándultság által vezérelt, sértődött nyugdíjba vonulása érzékeny veszteség lesz a műfaj és a rajongók számára – föltéve persze, hogy a dolog végleges, és néhány év múlva nem oldódik föl egy újabb projektben.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.acceptworldwide.com
myspace.com/accepttheband

A Scorpions és a Helloween mellett az Accept volt a germán, ún. "bajszos" metál legprominensebb képviselője a múlt század '80-as éveiben. A "bajszos" jelzőt ezek a csapatok mai napig annak ellenére kapják meg, hogy alig-alig akadt zenész közöttük, aki bajuszt viselt volna (pl. Rudolf Schenker, bár manapság már ő sem); ezért valószínűbb, hogy az arcszőrzet e napjainkban kevéssé népszerű változata inkább a rajongók miatt ragadt a stíluson, vagy egyszerűen csak kajánságból. A fönt említett triumvirátusból a Scorpions annyiban kilóg, hogy a rendületlenül és öntudatosan bajszos Uli Roth által fémjelzett klasszikus időszaka a hetvenes évekhez kötődik inkább, a nyolcvanas években pedig egy új, rádióbarátabb vagy - ha úgy tetszik - kereskedelmileg motivált arculatot vettek föl. A Helloween végül az euro-power/speed metal atyja lett, az Accept pedig a teutonikus hősi metál első számú pajzshordozója.

Akkoriban engem a német metálnak éppen ez a vonulata érintett meg legkevésbé, bár ebben nagy szerepe lehet annak az Udo Dirkschneider-nek, aki nem csak alapító tagja volt a bandának, hanem emblematikus figurája, hogy ne mondjam: "címer-törpéje". Annak ellenére, hogy máig hatalmas rajongó tábora van, akik közül ha valaki most olvassa e sorokat, biztos intenzíven anyáz éppen, sohasem tudtam megbarátkozni a fakó, színtelen reszeléssel, ami a torkából előtör. Egy barátom mondta nemrég (jóllehet az AC/DC-ről volt szó), hogy amikor hallgatja, az a benyomása, hogy az énekes rögtön be fog szarni az erőlködéstől. Bár az ilyen okfejtést én azért fönntartásokkal kezelem, annyi biztos, hogy Udo hangja "szerzett ízlés" (acquired taste) dolga.

Az Accept-nek ez az új lemez már a második visszatérési kísérlete. Egy rövid mosolyszünet után megpróbálkoztak Udo-val a '90-es évek elején, aminek szerencsés folyománya az "Objection Overruled" (1993) lett (a kiváló "All Or Nothing" metál himnusszal). A lendület azonban hamar kifulladt, így tulajdonképpen egy évtizedes hallgatás után álltak most újra össze, ezúttal Udo helyén Mark Tornillo énekessel (ex-TT Quick). Tornillo biztonságos választás volt, hiszen nem szakadhattak el az Udo-n keresztül védjeggyé vált érdes-mérges hangtól, ugyanakkor Mark hangjában valamivel több a szín és hangterjedelme is nagyobbacska. Az új albumot meghallgatva az a véleményem, hogy Tornillo hiába bizonygatta interjúkban: nem lesz Udo klón, talán túlságosan is befolyásolták az érthető elvárások, és jobb hangi adottságait kevesebbszer használja ki, mint azt tehetné (pl. a "Kill The Pain” balladában).

Az Accept más tekintetben sem akart újításokkal kockáztatni; bár a hangzás dinamikus és kellőképpen modern, a recept maradt a régi: mintha Brian Johnson-t hallanánk a Judas Priest-ben énekelni, persze a kötelező patetikus, hősi kórusokkal. A Wolf Hoffmann és Herman Frank alkotta gitáros duó még mindig stabilan szállítja a rém egyszerű, húzós riffeket és a kidolgozott, ízes szólókat. A "Teutonic Terror" tehát tovább dühöng, olyan jól kifundált csatakiáltások kíséretében, mint a "The Abyss", a "Shades Of Death" vagy a "Bucket Full Of Hate". Ennek van legalább annyi legitimitása, mint az Iron Maiden és más "nagyöreg" csapatok máig tartó dübörgésének.

Tartuffe

Bár az örökös, és minden valószínűség szerint felülmúlhatatlan rekord, a Balázs Fecó (Korál) által útközben hazafelé látott és megénekelt százezer nagymama ("És látsz százezer nagymamát, hogy gombolyítja fonalát"), nem dőlt meg, a birminghami rockcsapat tízezer lova is odaver rendesen, az "élőlényekhez rendelt hatásfokozó számok a kortárs rockzenében"–versenyben.

A lemez még meg sem jelent, a sajtó leborult előttük; olyanokat lehet olvasni, hogy a Guns n' Roses "Apetite For Destruction" lemeze óta nem volt ilyen erős debütanyag, vagy olyasmiket pl., hogy képzeljük el a Zeppelin III-ast, ahogy a mában újjáéled. Na, ez lenne a Voodoo Johnson. Ez lenne? A fészkes fenét!

Ez legalább olyan túlzás, mint a halom nagyi, vagy a sok ló. Meg kell hagyni, ízes, jóféle klasszikus rockmuzsika, de annyira veszélytelen, mint beszíjazva felülni egy gyermekkörhintára a vurstliban. Minden rockzenét kedvelő ember talál majd benne kedvérevalót, de nem kell félni, mert semmit nem kockáztatnak. Klasszikus rock, némi indie ízzel. Utóbbi nyilván azért, hogy aki esetleg megrettenne a hivatkozott Aerosmith, Zeppelin, Guns "szilaj vadságától", az is bátran velük tarthasson. Az óvatosabbak közül sem fenyeget majd senkit az a veszély, hogy esetleg végig kell hallgatni egy szépen felépített szólót, amúgy "Sweet Child O' Mine" módra. Jelzésértékkel, itt-ott egy kis Wah-pedál, egy szólócska, hogy azért szó ne érje a ház elejét, mert mégiscsak most reinkarnálódik a Zeppelin III...

A lónak a nagy büdös..., mind a tízezernek! Minőségi háttér-rock ez, az említetteken túl még esetleg Alice In Chains, Audioslave, Velvet Revolver, Queens Of The Stone Age hatásokkal. Ajánlatom: legyen mondjuk 150 ló(erő), tokkal-vonóval, mint pl. a Citroen Grand Picasso. Elfér benne minden és mindenki, az egész (rock)család, húz is azért rendesen, mindazonáltal a helyiértékén kezeljük. Egy a sok jóból.  A reinkarnációban itt mi a blogon nem hiszünk, a Zeppelin III-éban meg pláne nem.

Túrisas

Kiadó:
Favored Nations

Honlapok:
www.daveweiner.com
myspace.com/daveweiner

Ki a f.sz az a Dave Weiner? Teljesen jogosan tehetném föl a türhő kérdést, ha történetesen nem Steve Vai egyik legfanatikusabb rajongója lennék hosszú évek óta. Ezt a gitáros csákót bizony én is csak Steve Vai mellől ismerem, akit nagyjából az ezredforduló óta kísérget hűségesen a turnékon. Vajas Pityu egyébként szemtelenül fiatalon, össz-vissz 22 évesen vette maga mellé a neves kaliforniai GIT-ben végzett diákot, és munkakapcsolatuk, barátságuk azóta tart. Weiner első lemeze is (Shove The Sun Aside, 2005) Vai saját kiadójánál, a Favored Nations-nél jelent meg, sőt a Mester koncert DVD-in (Live At The Astoria London - 2003; Where The Wild Things Are - 2009) lehetőséget kapott saját nótákkal bemutatkozni, ami azért elképesztően nagylelkű gesztus egy Vai-féle ünnepelt világsztártól.

A "Shove The Sun Aside" még nem győzött meg igazán, ráadásul mindössze hat nóta volt rajta, amelyek elsősorban hibátlan hangszeres technikáról és nem kompozíciós készségről árulkodtak. Ehhez képest az "On Revolute" nagy fejlődést mutat: egyrészt 76 perc hosszú, másrészről kimondottan összeszedett, dallamos, letisztult dalokat hallunk rajta. Természetesen a mentor és mecénás hatása lépten-nyomon érződik. Weiner is hajlamos a Mesterre mostanában egyre jellemzőbb instrumentális révületre, ezt látjuk - vagy inkább halljuk - a "Traces Of Breath", a "Reflections" című számokban, csakúgy, mint a 12 perces címadó dalban.

Weiner saját zenéjét szereti kortárs "mainstream" instrumentalizmusként aposztrofálni, szerencsére ez nem akadályozza meg abban, hogy egész könnyen megközelíthető, szinte közérthető dalokban gondolkozzon. Vannak itt kifejezetten gitárhősködésnek minősülő húzós szerzemények (Ignition, Dismantle), egy akusztikus szösszenet (Moonlight Path), valamint jazz-es feeling is (Other Words For Beautiful). Kicsit meglepő, hogy olykor előkerül a slide, amit egy ilyen lemezen némileg stílusidegennek gondolok, de azért működik a dolog.

Weiner, akit egyetlen betűcsere választ attól, hogy bécsi kolbásznak hívják - és így mindenféle ízléstelen tréfa céltáblájává váljon (az angol szlengben ugyanis ez a hímtagot jelöli) -, dalszerzőkét is beérett. Az "On Revolute" élvezetes, fordulatos anyag instrumentális gitárzenét falók számára, jóllehet távol áll attól, hogy maradandó, meghatározó élménnyé váljon. Messze vetül azért Vajas Pityu árnyéka...

Tartuffe