Hát kérem, kapaszkodjon meg mindenki, úgy értem, az a kb. hat ember, akinél a következő információ sokat nyom a latban; a holland Slechtvalk keresztény zenekar!

Közel vagyunk a végítélethez, tiszta sor. Most cserélődnek föl éppen a mágneses pólusok.  Nagytiszteletű Pándy András lelkész és sorozatgyilkos az alagsorban áztatja savba családtagjait, a maradékot pedig megbecstelenített lányával a helyi mészárszékre viszi (wikipédia), a black metal Slechtvalk pedig kifestve, szőrruhákban, karddal a kézben arról hörög gyomorból, hogy ha megütnek, tartsd oda a másik orcád is…

Nem ez a lényeg persze, hanem a zene, még ha így furcsa is egy kicsit. A produkció egészében nézve korrekt, folk metal, viking metal, modern black metal jegyeket egyaránt felvonultató mixtúra. Az összkép egységes, negyedik lemezére kellőképpen összeért zenekart mutat. Nincs bennük semmi különleges (leszámítva az ideológiai irányultságot), a számosságában és minőségben is erős mezőnybe szépen belesimulnak, sem alulról, sem felülről nem lógnak ki.

Vannak jó tempók, himnikus, dagályos témák, néhány dallamos kórusrész, megbízható hangszerkezelés, de ennyi. Nem kevés ez így sem, biztos lesz róluk egy-két elragadtatott kritika.

Azért vigyázd, Uram, minden lépésüket, hogy az északi pogány istenek birodalmában járva kísértésbe ne essenek, - ámen.

Túrisas

Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlapok:
www.angra.net
myspace.com/angraofficial

Az Angra utoljára 2006-ban jelentkezett "Aurora Consurgens" című albumával, amely annak ellenére, hogy méltatlanul kevés visszhangra talált szakmai körökben, egyértelműen az együttes legérettebb, legkiforrottabb anyaga volt. Ezután hosszas nyűglődés következett; problémák a menedzsmenttel és a brazil kiadóval, valamint kreatív széthúzás a tagok között. Az Angra háza táján egyébként is mindig nagy volt a jövés-menés, egyedül Rafael Bittencourt, a második szólógitáros tekinthető alapító és folyamatosan aktív tagnak. Bittencourt - aki nem tévesztendő össze Nuno Bettencourt-tal, az Extreme extrém kezű gitárosával - előállt egy felejthető projekttel (Brainworms - I, 2008), Edu Falaschi énekes az Almah formációval adott ki két lemezt, Kiko Loureiro jazz rock-ban utazott, miközben Tarja mellett sündörgött, Aquilas Priester ütős pedig addig püfölte a "bőröket" a Hangar kötelékében, amíg az Angra újra Ricardo Confessori-t ültette be helyette a dobszerkó mögé.

Szóval az elmúlt négy év elég izgalmasan, mozgalmasan telt az Angra tagjai számára, a rajongók pedig a hosszabb kihagyás ellenére töltekezhettek a különböző oldalági hajtások gyümölcseivel. Én elsősorban Kiko Loureiro tavaly megjelent instrumentális lemezével, a "Fullblast"-tal (2009), valamint a Hangar igen jól sikerült "Reason of Your Conviction" című anyagával (itt) vigasztalódtam. Persze mindez nem feledtette velem, hogy egy pályafutása óta folyamatosan fejlődő, egyre jobb lemezekkel jelentkező banda pályafutása derékba törni látszott (még a honlapjuk is szünetelt egy ideig). Nagy volt tehát az örömködés, mikor végre bejelentették egy új lemez megjelenését, amelyet Shakespeare utolsó drámájának, "A Vihar"-nak témájára alapoztak.

Az "Aqua" ízig-vérig Angra termék: ahogy már megszokhattuk, euro-power tempók keverednek brazil törzsi ritmusokkal, neo-klasszikus és folk elemekkel, de egyre hangsúlyosabbak a progresszív, már-már jazz-be hajló megoldások. Nem egyszerű, gyorsan megszerethető anyag ez, sokat kell barátkozni az összetettebb témákkal. Ezúttal kissé visszaszorultak a szárnyaló, szépen ívelt euro-power-es dalszerkezetek (mondjuk ez a kislemezes "Arising Thunder"-ről éppen nem mondható el). Szálkásabb, komorabb - hogy is mondjam csak? - érettebb, agyasabb lett az egész. Ez biztosan nem lelkesíti föl azokat a rajongókat, akik a mostanában visszaszorulóban lévő stílus vérfrissítését várták az Angrától. Bizony a Stratovarius és a Sonata Arctica után az Angra is túllépni látszik az elszánt és kiszámítható trappolások kényszerű elvárásain. Efölött lehet keseregni, krokodilkönnyeket hullatni, de lehet akár lépést tartani - még ha immáron lassabb tempóban is - az élet szükségszerű változásaival, vagy ha úgy tetszik, a zenészek belső fejlődésével.

Ami engem illet, az "Aurora Consurgens" annak idején jobban eltalált, de idővel lehet, hogy az "Aqua" is beköltözik a hallójárataimba. Időt kell rá szánni...

Tartuffe

Kiadó:
Warner Bros.

Honlapok:
www.avengedsevenfold.com
myspace.com/avengedsevenfold

Eddig úgy voltam a NWOAHM bandáival, hogy bizalmatlanul, tisztes távolságból méregettük egymást. Mindig is inkább a Skandináv-félsziget és az talján csizma felé kacsingattam, azután Túrisas cimbora megvette az A7X "Live in the LBC" DVD-t (itt), és onnantól kezdve nem volt mentség a hűvös és - bevallom - csúnyán alulinformált vonakodásra. Amit ott láttam és hallottam csakis a vérprofi és egészen zenei kategóriába sorolható. Megdőlt az elméletem, miszerint csupán apu-anyu pénzéből befuttatott, nyafka szörfös-gördeszkás dúdokról van szó, akik a szőke kaliforniai bombázókról akarják mindenáron lekönyörögni az egyébként is csak jelképes tangát.

2009. december 28-ára virradóra azonban az együttes egyik fő motorját, Jimmy "The Rev" Sullivan-t holtan találták otthonában. 28 évesen örökre elaludt egy kurva nagy adag nyugtatótól, amit szokása szerint még nagyobb mennyiségű alkohollal öblített le. Az értelmetlen, de az üzletágban egyáltalán nem ritka "baleset" nagyon megrázta a bandát, hiszen gimis haverok voltak és tizenéves koruk óta együtt zenéltek. Sokan gondolták úgy, hogy itt fog derékba törni a tehetséges együttes ígéretes karrierje, de szerencsére a fiúk nagyon elszántan befejezték az akkorra már majdnem stúdió-kész albumot. Rev kedvenc ütősét, Mike Portnoy-t (Dream Theater) kérték meg, hogy dobolja föl az anyagot, és Portnoy (aki sohasem titkolta, hogy csipázza az A7X-ot) ezt örömmel vállalta, sőt a lemezbemutató koncertkörútra is elkíséri őket. Vannak, akik már-már hivatásszerűen köszörülik nyelvüket Portnoy "magamutogatásán" és az újabb Dream Theater anyagok "kiszámíthatóságán". Nekik üzenem, hogy az epeömlés árt az egészségnek, és az ütős-óriás bizony szerényen, a kaliforniai fiatalok stílusához, a dalok karakteréhez maximálisan igazodva, bár kétségkívül technikásan, a tőle megszokott finesszel játszotta föl a dalokat.

Mi tagadás, "The Rev" tragédiája után aligha meglepő, hogy az album a rémálom címet kapta. Szerencsére a minőségben nem következett be semmilyen romlás, sőt véleményem szerint az A7X elkészítette eddigi legjobb (ha nem is legjelentősebb) lemezét. Hál' Istennek a hangzás tekintetében is sikerült előrelépniük. Ezúttal is kapkodhatjuk a fejünket, mert olykor egészen váratlanul váltogatják egymást a különféle zenei hatások: hol a Metallica, hol az Iron Maiden, hol a Queen, hol pedig a Guns n' Roses kandikál ki a vitathatatlanul modern és ízig-vérig amerikai felszín alól. Sajnálom, hogy a Gondviselő iránt nem tanúsítanak nagyobb tiszteletet (ld. "God Hates Us"), mert minden okuk megvan a hálaadásra, lévén, hogy szemtelenül fiatalon a post-grunge éra egyik legtehetségesebb, legfigyelemreméltóbb jelenségévé avanzsáltak.

Tartuffe

OK, nem vagyok túl naprakész ezzel a két utóbbi, 2009-ben megjelent lemezzel, de mit csináljak, ha a vaterás eladók nem hajlandók csak egy éves késéssel feltenni a lemezeiket nyomott áron. Márpedig, és ezt sokszor leírtam, képtelen vagyok egy lemezt hangfájlként értékelni, minden CD/DVD-t megvásárolni pedig még akkor sem tudok, ha a zenehobbi financiális áldozataként, már-már Robinson Crusoe-i igénytelenségben élem mindennapjaimat. Most pl. a napokban megjelent Amorphis DVD szégyenletes, közel 8000 Ft-os fogyasztói ára miatt kell majd saját kezűleg elejtenem a vacsorának valót a közeli erdőben.

El kell ismerjem, működik a kontraszelekció a blogon. Ha egy zenekar észak felöl kopogtat, máris jóbarát, nagyon el kell rúgnia a pöttyöst, hogy egy-két jó szót ne kapjon tőlünk, ugyanez viszont nem áll az amerikaiakra, pláne ha sikeres lemezeladásokat produkálnak odaát. Ez a metalcore vonal meg még külön olaj is volt a tűzre.  Okát ne kérdezzétek, mert nem tudom. Illetve tudom, de ellenérveim olyan gyenge lábakon állnak, mint szegény Paudits Béla, ezért nem blamálom velük magam. Elég nekem szégyenkezni amiatt is, hogy az Avenged Sevenfold majdnem kívülre került a bizalmi körömön, csupán mert egy rossz pillanatában csokornyakkendőt kötött a gitáros.

Szó mi szó, kinőtt a sárból a metalcore mezőnye, ami elsősorban azt jelenti, hogy a "nem rugdalózhatsz az ösztöke ellen" bibliai elve alapján, a keserűség és düh mellé szép lassan feliratkozott a zeneiség is, ami dallamokban, technikás hangszeres játékban mutatkozik meg. A megmaradt düh pedig nagyon is kell, hiszen a savát-borsát adja ennek a fajta muzsikának. A nem kevés belepumpált gempa miatt pedig úgy szólnak a lemezek mint az ágyú.

Most pedig a beismerés, mielőtt elhagyom a termet lesütött szemmel; azért kerülgettem a forró kását, mert nem ismertem igazán behatóan a színtér egyik legmeghatározóbb zenekarát, egészen a mostani lemezig. Kb. sejtettem, hogy miféle muzsika és jók a gitárosok, de ez sem mentség, főleg, ha valaki metal blogot írogat. - Mea maxima culpa. Nem tudom tehát, hogy mekkorát léptek előre az előző anyagokhoz képest, a netes kritikák alapján mondom csak, hogy vélhetően nagyot. Mindenestre ez a lemez lenyűgözően zenei és brutális is egyben.  Írtózat megszólalás, technikás hangszeres játék, neoklasszikus gitárszólók, a rekesztő üvöltések mellett dallamos témák és refrének, iszonyú groove-ok.

Talán csak AOR fanatikusok kerüljék el, mindenki más a fiatal, ereje teljében lévő Grosicsként vetődjön rá, mert 100% metal ez, kérem alássan!

Túrisas

Kiadó:
P.R.O Records & Ilumnirec

Honlapok:
urbandux.com
myspace.com/urbandux

Biztos vagyok benne, hogy keveseknek cseng ismerősen az Urbandux név, pedig a bandának az "11:11" már a harmadik nagylemeze. Első ránézésre nekem is legalább olyan ismeretlen volt, mint az albumot megjelentető kiadó neve. Az Urbandux egyébként zenéjében legalább olyan öszvér, mint felállásában. Az együttes ugyanis tulajdonképpen spanyol (kivéve a svéd dobost), de ott akartak lenni, ahol az általuk kedvelt műfaj szívverése legjobban kitapintható, így ma már Göteburgban élnek és alkotnak. Eredeti származásukat jelzi, hogy egy nótát (In Cierto) spanyolul énekelnek.

Ami pedig a zenét illeti, két kísérletező anyag után az "11:11" végre tökéletesen arányos egyvelegét adja a karcosabb power metal és lazább hangvételű, progresszív hajlamú art rock stílusjegyeinek. Ezért sok tekintetben engem az olasz Sinestesiára emlékeztetnek (lásd itt). Valószínűleg nem is sikerül majd nekik a média figyelmét és a tömegek érdeklődését magukra irányítani, de ez mit sem változtat a tényen, hogy a "városi vezér" (Urbandux???) értékes, egyéni színfolt a metál-térképen, s ebben nem kis szerepe van a nemes egyszerűséggel csak JP névre hallgató gitárosnak, aki egyáltalán nem magamutogató típus, de ha elereszti a kezét, az ember csak néz, mint kezdő buzi a gőzfürdőben.

A lemezt mellesleg az a Jens Bogren mixelte és producerelte, aki a Paradise Lost, Soilwork, Opeth lemezek hangzásáért is felelős. Szól is a lemez, mint a "Kövér Berta" (a gyengébbek kedvéért: 420 mm-es ostromtarack az I. Világháborúban). Végül megjegyzem, hogy a "Where The Blind Lead" című nóta előbb-utóbb bekerül az ügyeletes kedvenc rovatba. Nagyon adja...

Tartuffe

Honlap:
myspace.com/anaxesprog

Egyéb irányú és egyáltalán nem pihentető elfoglaltságok miatt kényszerű hallgatásra volt ítélve blogunk, de mire "hazafias" szolgálatomból visszatértem, egy nagy rakat hallgatnivaló gyülemlett föl, így – még jócskán kótyagosan - halaszthatatlanul neki kell látnom az értékelésnek. Elsőnek egy elsőlemezes brazil progresszív metál anyag kerül terítékre. A brazilok megbízható minőségben szállítják a fincsi hallgatnivalót, ezért semmilyen előítélet vagy kétség nem volt bennem, amikor nekiláttam a bizonnyal nem csak számomra tökéletesen ismeretlen Anaxes nevű brigád lemezének meghallgatásához.

Nem is kellett csalódnom: hihetetlen magabiztos hangszerkezelés, összetett, rutinosan építkező zenei fogalmazás, könnyen megközelíthető dallamok és Gui Antonioli személyében egy kiváló énekes tette az élményt maradandóvá. A fogaim között el is morzsoltam egy cifra káromkodást. Most honnan a túróból szerezzem be eredetiben a CD-t, amikor azt se tudom, hogy melyik jelentéktelen helyi kiadónál jelent meg?

Az Anaxes stílusában nagyon közel áll az általam korábban egekig fölmagasztalt Oficina G3-hoz (itt), de furcsamód érzek benne némi germán progresszivitást, leginkább a Tomorrow's Eve és az Ivanhoe vonalán.  A közel egyórás lemez hallgattatja magát, talán csak a "Stuck In This World" című kevésbé sikerült ballada alatt szenderedtem el egy kicsit. A lemezt záró "Crying Alone" azonban bebizonyította, hogy azért megy nekik a líra is. Egyébként meg babán elleszek vele, amíg az Angra új lemeze meg nem jelenik szeptember 29-én. Combos egy év ez a 2010-es!!!

Tartuffe

Már a lemezcím is azt sugallja, hogy ez a gitáros ember a gyorsaságot tartja legnagyobb erényének, amire azon túl, hogy nyilvánvalóan van alapja, rá is gyúr rendesen. Megy a parasztvakítás ezzel a nevével összeforrt, kétnyakú gitármutánssal, amelyen akár két kézzel, egyszerrei is mennek a harminkettedek/hatvannegyedek, sőt állítólag közben még dekázni is tud, meg a homlokán egyensúlyozni egy vékony rúdon 10 tányért. 

Utóbbiak természetesen nem igazak, de akkor is azt mondom, ez a PR alapvetően elhibázott, mert ugyan kikből állhat a lemezvásárló célcsoport, kedves Batio, ha még én is távolságtartó voltam, pedig nálam aztán tényleg nem szitokszó a gitárhősködés.

Aztán egyszer, amikor hazánkban is járt a csóka egy gitárbemutatón és Madarász Gabi nagyon elismerően nyilatkozott róla (a magyar szakma nem arról ismerszik meg, hogy két kézzel szórja a bókokat…), elkezdtem a "tecsős" kapcsolatfelvételt. Kiderült, hogy nem (csupán) artista-zenebohóc, hanem sokoldalú zenész és komponista is, ez a leginkább egy karbantartott, a fizikális megereszkedést sikerrel elkerülő Závodi "Zacskó"-ra hajazó (a "hajazó" ebben a kontextusban a legtalálóbb kifejezés) jenki. Tény, hogy kissé hajlamos a muzsika lényegét alárendelni a gyorsulási versenyek izgalmának, de halálpontos, tiszta, nem utolsósorban pedig élvezhető, amit csinál, és dög is van benne rendesen. 

Ezúttal egy nagyrészt tribute-lemezzel rója le tiszteletét Dimebag, Clapton, Van Halen, stb. előtt, oly módon, hogy az előadók klasszikus riffjeiből összeálló zenevázra rászerénytelenkedi magát. Ami a heavy stílust illeti, nem sokat kockáztat, hiszen, ha valaki döggel nyomja a "Cemetary Gates" riffjét, amelyből kinő a "Cowboys From Hell", azt már emberi számítás szerint nagyon elb@szni nem lehetséges. De ugyanez áll a Metallica "best of" tekintetében is, ráadásul kimondottan jólesik, hogy nem Kirk Hammet lélektelen, fagypont alatti játékát kell túlélni két riff vagy refrén között. Refrén igen, merthogy nem instrumentális az anyag, a kimondottan jó teljesítő Warren Dunlevy, Jr. a Pantera és Clapton blokkok támasztotta elvárásoknak is megfelel. 

Batio ugyanakkor bátor ember is, hiszen a kézenfekvő heavy metal mellett a blues előtt is tiszteleg. Félek tőle, hogy a tisztelgés ebben a formában nem aratna osztatlan sikert a Mississippi Deltában, sőt idős blues zenészeknek csak magas szélütés-faktorral lehetne tolmácsolni Batio zenei jókívánságait. Összességében hallgatható, hangulatos a végeredmény, azzal a megkötéssel, hogy a gitárjátékának a blueshoz természetesen az égvilágon semmi köze nincs. 

Nagyon jó, ám nem szeplőtelen az anyag, kimondott fekélyes terület csak az egyetlen saját dalban található. Már leszóltam egyszer a Metal Kamu Indikátor első részében az ex-Manowar gityóst, David Shankle urat. Itt vendégeskedni hívták egy szóló erejéig és olyan látványosan él vissza a vendégjoggal, mintha egy bensőséges hangulatú, baráti vacsorán valaki titokban a sarokba szarna. Egy rossz hangzású, maszatos-kapkodós szólóval küldi padlóra a nótát és Batio minden jószándékú törekvését.

A lemezt elrontani azért nem tudta, ahhoz Axel Rudi Pell-lel kellett volna duóban alázni (magukat).

Számlista:

01. Dial in that Frequency 0:24
02. Tribute to Dimebag 7:36
03. Clapton Is God 6:04
04. Metallica Rules (feat. Mark Tremonti and Bill Peck) 8:40
05. EVH 7:59
06. Symphony of Destruction (feat. Vinnie Moore and George Bellas) 6:43
07. For Jimi: All Along the Watchtower 5:40
08. Tribute to Randy 2: You Can’t Kill Rock and Roll 3:53
09. On The Double (feat. David Shankle) 3:31
10. MAB Forum Shreddathon 9:46

Túrisas

A hitre vonatkozó zsinati határozatok záradékának teljes formája a következőképpen hangzik: "Si quis dixerit..., - anathema sit" (Ha valaki azt mondaná, hogy..., átkozott legyen). Az így elítélt tétel ellenkezője pedig hittétel. Ezt mindenképpen be kellett hivatkozni, ugyanis a dionysosrising blog teljes tekintélyével "ex cathedra" a következőt jelenti ki:

Ha valaki azt mondaná, hogy Both Miklós nem páratlan tehetség, sőt gitárjátéka, szerzeményei és énekhangja is átlagos, a Napra zenekar pedig nem lenyűgözően zenei, - átkozott legyen!

A fenti dogma megalapozásához rengeteg bizonyíték áll rendelkezésünkre, és kivételesen ennek belátásához nem is szükséges hit. Az auris fexter, az auris media, illetve az auris interna megfelelő működése esetén senkit nem fenyeget a blog szerkesztőinek (csak két fő, de érted megyünk, ha kell!!) inkvizíciós szigora.

Azt mondjuk tehát, hogy amennyiben a fül (auris) egészséges, és időközben nem lett átengedve rajta rengeteg, tévesen zenének nevezett, káros hanghullám, amelyek beszennyezhették és értékre már kevésbé fogékonnyá rongálták, akkor zenei körökben nem várható hitvita és szárba szökkenő eretnekség ebben a kérdésben. Gyöngyeinket meg ugyebár nem szórjuk a Balaton Sound félemberei közé... Mindezt azért volt szükséges kijelenteni, mert a Napra új lemeze helyenként komoly próbatétel, amelyek elbizonytalaníthatják még a zenekar tisztelőit is.

Itt van pl. a "Tulipános" című akármicsoda, amelynek közös nevezője blogprofilunkkal nem létezik, és amely remélhetőleg nem a zenekari jövőképet vetíti előre. Mintha Both Miki megkóstolta volna az erősen pszichoaktív csattanómaszlagot... Mindenesetre kell a dogma állandó ismételgetése ahhoz, hogy hallgatásakor ne támadjon kétség az első lemezt még ujjongva üdvözlő kritikus szívében.

Tény, hogy ezúttal kevesebb a simulékony melódia, több viszont a Both Miki Bartók mániájából szükségszerűen következő disszonancia. De ha helyén van a szívünk, semmi baj, talán több odafigyeléssel, meghallgatással, de ugyanoda jutunk értékítéletben, ahol az első lemez értékelésekor tartottunk (itt). Egyszerre csak elkezdenek működni és dolgozni bennünk a magyar népzenei kincsen nyugvó dalok (na jó, azért nem mindegyik, továbbra sem), és nem győzzük ingatni a fejünket, hogy micsoda zenei mélységek vannak ennek a Miki gyereknek a lelkében, és mindezt miként képes ilyen technikai tökéletességgel és érzelmi töltéssel megszólaltatni énekével és gitárjátékával. Az "Erdő, erdő" gitárbevezetőjénél, de az egész dalnál sem nagyon hallottam még fájdalmasabb előadást életemben, kivéve persze Kasza "Fasza" Tibi és Dósa Matyi duettjét, franc se tudja melyik gyökér szólólemezéről (Talán Tibi...), - mert abba azért rendesen bele szokott hasadni a szívem.:-))

Végül pedig nem akarom én a Naprát bosszantani a heavy metal műfaj felemlegetésével, de akár tetszik, akár nem, a hangszerkezelés (szólójáték) továbbra is a stílus gitárhőseit juttatja eszünkbe (ja, hogy ők meg a cigányzenészeket utánozták? - az is igaz), más kérdés, hogy egyetlen egy gitárost sem tudnék mondani, akivel nem merném összeereszteni a mi fiunkat.

Túrisas

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.treatnews.com
myspace.com/thebandtreat

Bár egy kritikusnak – még ha önjelölt és sokkal inkább a lelkesedés fűti, mint a széles körben elismert zenei kompetencia - illik a kiválasztott témát (jelen esetben együttest) minden egyes részletében alaposan ismerni. Ugyanakkor - per abszurdum - előállhat az a helyzet, hogy előismereteinek hiányosságából szinte erényt is kovácsolhat, mert teljesen friss szemmel, füllel, ízlelőbimbókkal hozza meg szakmai ítéletét, prekoncepciók nélkül, vagy ahogy mondani szokták "sine ira et studio" - avagy: harag és elfogultság nélkül. Ennyit mindenképpen előre kellett bocsánatom ahhoz, hogy különösebb szégyenérzet nélkül ismerjem be: a Treat munkásságát nagyon kevéssé ismerem, csupán a manapság már nehezen beszerezhető 1992-es Mats Levén-nel rögzített album ismerős előttem, amit egyébként kifejezetten csípek.

A "Coup De Grace" kicsit megkésve jutott el hozzám, de az elektronikus és írott szaksajtóban olvasott sok pozitív visszhang és lelkes kritika után halaszthatatlannak éreztem, hogy magam is kiértékeljem a jellegzetes skandináv melodikus rock "nagy visszatérőinek" új lemezét, amely 18 éve az első teljes stúdió albumuk. Friss füllel, előzetes elvárásoktól mentesen meghallgatva felelősen kijelenthetem, hogy a hosszú kényszerpihenő nem sorvasztotta el a svéd veteránok dallamérzékét. Üresjáratok és tölteléknóták nélkül hoztak össze egy olyan klasszikus ízű hard rock albumot, ami teljesen üdén, modernül szól, s ha körül is lengi némi nosztalgia, annak semmi köze sincs a terméketlen, áporodott múltba merengéshez.

Úgy tűnik, hogy miután az egészen hasonló fölfogás szerint fogant finn Leverage a Frontiers-től átigazolt a Spinefarm Records-hoz, a nápolyi kiadónak tökéletesen sikerült a tátongó űrt betölteni a főnix madárként haló porából föltámadt Treat-tel. Nem véletlenül hoztam föl a fiatal finn csapatot, stílus és hangzás tekintetében rengeteg az átfedés, sőt a két énekes hangja is kísértetiesen hasonlatos.

A "Coup De Grace" pedig megy befelé a kocsiba a Van Halen "Best Of" és a Bon Jovi "Cross Road" mellé, hogy hosszú utakon álmosság ellen lehessen mire ordítva énekelni.

Tartuffe

Tartuffe kollegával Ausztriából hazafelé autózva hallgattuk a svédeket és bölcsen megállapítottuk, hogy a Krux nem jöhetett volna létre, ha anno a városnyira hízott, lepukkant birminghami ipartelep szmogos ege alatt Anthony, az ex- vasgyári melós nem hozakodik elő minden idők egyik leggonoszabb riffjével.

Ki gondolná, hogy egy szürke ipari város és a vasgyár kölcsönhatása zeneileg ilyen inspiráló lehet, hiszen e kettő hazánkban is produktív lett. Ott Black Sabbath, itt EDDA–Művek. Utóbbi doom hagyatékából ugyan nem tudták volna a svédek megírni a Krux kettest, sőt egyetlen árva nótát sem, de sebaj. Anthony, azaz Frank Anthony Iommi, ex-vasgyári melós életműve önmagában is elégséges ehhez.

Ha valaki nem ismerné a "doom metal" fogalmát, akkor többé-kevésbé elég lenne lekagylóznia a Black Sabbath című nótát, lehetőleg készenléti pszichológus felügyelete mellett. Ha akkor (1970) lettem volna szülő és a gyermekem ezt a nótát favorizálja, mondjuk a "Bridge Over Troubled Water" (Simon & Garfunkel) helyett, sátrat vertem volna a Nevelési Tanácsadó elé, az biztos.

Mindenestre az idő igazolta mindkettőt, Iommi sem farkasember lett, hanem kimondottan decens öregúr, mára leginkább Bódi Gusztira emlékeztető külsővel (bocs, Tony!), aki a lassú, de ultrasúlyos "temető-metal" alapjainak megteremtésével, némileg paradox módon ugyan, de halhatatlanná vált.

Azt hihetnénk, hogy a doom egy idő után szükségszerűen unalmas, ami igaz is lehet, ha az énekdallamokért nem Mats Levén, a gitárokért pedig nem Fredrik Akesson felel. Ők ketten még nem tudtak olyan produkcióban rész venni, amit nem tartanék érdekesnek és minőséginek. Ezúttal is ez történik, pedig a zenekar motorja nem ők, hanem maga a doom király: Leif Edling.

A kedvenc egy kakukktojásnak számító, relatíve gyorsabb, zakatolós nóta, óriási szólóval és zseniális énektémákkal, full csöves (nem szociológiai értelemben) hangzással, ami úgy friss és dinamikus, hogy a "digitális" szó eszébe sem jut az embernek. Néztem is a hangszórót, hogy megadta-e magát, vagy csak a korhűség miatt röcsög. Az utóbbi, de nagyon jó!

Egyszer egy társaságban valakinek kiszaladt a száján egy a "kurva anyádat!" minősítés, és miután rádöbbent, hogy olyannak címezte, akinek nem kellett volna, azzal korrigált, hogy "jó értelemben mondtam". Na, a Krux is ilyen; jó értelemben röcsög, serceg. Csakhogy ezúttal ezt most nem az udvariasság és kétségbeesés mondatja velem.

Túrisas