Ritka beszédes a borító. Örményünk kitárt karral, lehunyt szemmel áll egy lepel előtt, szemben velünk. Provokál. Itt vagyok, tegyetek velem, amit akartok. A System Of A Down fanok persze ezt nem értik. Ki akarná bántani az ő örmény sarjukat, pontosabban Serjüket?

Hát nagy valószínűséggel ők, néhány perc múlva, ha lefutott az első dal. Majd miután a lemez végére sem emlékeztet majd semmi az együtt töltött csodaszép évekre és lemezekre, értelmet nyer az önmagát feláldozni kináló póz. Miért tetted ezt velünk? Most kénytelenek leszünk téged bántani. Merthogy a végtermék elektro-pop/rock, bár utóbbi műfaji meghatározás, csupán jóindulat képezte toldalék. Gitár alig. Legalább magyarázkodnál, kennéd a holokausztra (az örményre, persze), ülnél egy széken magadbaroskadva, de mire ez a büszke tartás? Mit tudsz Te, amit mi nem tudunk?

Csatlakoznom kellene nekem is a "bántók" igen népes táborához, és rúgnám is, ütném is, harapnám is, de nem megy. És nem azért, mert nem védekezik, hanem áll büszkén és kiszolgáltatottan a kis "szemétdombján". Egyszerűen azért, mert ez a szemétdomb nem az, aminek elsőre látszik/hallatszik. Serj átkozottul tehetséges ember. Tehetséges szerző, tehetséges előadó. És a tehetség az kihallatszik, még akkor is, ha ennek semmi köze a SOAD világához. De nincs köze a jazzhez és világzenéhez sem, hiába állítja néhány kritikus, miután láthatóan nem tud mit kezdeni az anyaggal.

Szerethető, befogadható dalok formálódtak ezúttal is Serj Tankian semmihez és senkihez nem hasonlítható (és rohamosan táguló) zenei univerzumában, jobbára nagyzenekarra, bőgőre, meg elektromos kütyükre hangszerelve. Serj annyira tehetséges, hogy valamiért mégsem kell hánynom tőle.

Túrisas

Kiadó:
Sony Music

Honlapok:
www.satriani.com
myspace.com/joesatriani

Szatírjani hamisítatlan és hamisíthatatlan gitáros legenda, de a hülye lemezcímek olimpiáját tuti csont nélkül megnyerné. Még az általam nagyon lehúzott 2008-as album (itt) lehetetlen és kilométernyi hosszúságú címét is sikerült überelni a "Fekete hattyak és féregjárat varázslók" (???) megnevezéssel. Ezek után érthető, hogy nem kis aggodalommal fogtam hozzá az új anyag kiértékeléséhez. Szerencsére már az első számnál eldőlt, hogy Professor Satchafunkilus most sokkal jobb formában van; a kezdő "Premonition" ugyanis akár a klasszikus "Extremist" lemezre (1992) is fölfért volna, de a kislemezes "Light Years Away" is jól sikerült darab.

Persze akadnak arctalan, önismétlő tölteléknóták is, így a "Black Swans…" sem fog bekerülni a kedvenc Satriani lemezeim közé, de egészen üdítő volt pl. a jazzes "Two Sides To Every Story"-t hallgatni; itt Mike Keneally (Frank Zappa, Steve Vai) billentyűjátéka fontos színező elem, amiből még többet el tudtam volna viselni az albumon. Egész pofás a "Wormhole Wizzards" és a "God Is Crying" is, de ahhoz azért kevés, hogy fölébressze bennem azt a lelkesedést, amit régen egy-egy újabb Satriani anyag megjelenésekor éreztem. Valahogy kiszámítható, rutinszerű lett az egész, és fogalmam sincs, mi hozhatná vissza a régi varázst. Persze lehet, hogy ha ez a lemez a ’90-es évek elején jelenik meg, menten lefosom tőle a bokám.

Egyébként lehet itt okoskodni, de a tény ettől még tény marad: Satriani továbbra is zseniális, minden lefogott hang a helyén van, és milliók adnák oda egyik szemüket vagy fél lábukat azért, hogy így tudjanak varázsolni a gitárral. Mindazonáltal a Tanár Úrnak véleményem szerint jót tennének a Chickenfoot-hoz hasonló projektek (itt), ahol más zenészekkel és dalszerzőkkel kölcsönhatásban kamatoztathatná istenáldotta tehetségét.

Tartuffe

Kiadó:
Time Divide Records

Honlapok:
www.aeonzen.com
myspace.com/aeonzen

Richard Hinks angol, Cambridge-ben él, húszas évei legelején jár, és – ami a mi szempontunkból a legfontosabb – elképesztően tehetséges muzsikus. Gyakorlatilag ő egy személyben a zenekar: dobol, gitározik, bőgőzik, billentyűzik, olykor énekel, mellesleg saját kiadóját menedzseli. Mindez talán nem is lenne akkora szám, ha amolyan brit Kadlott Karcsiként a lakodalmas zenében vagy vendéglátóipari "szórakoztatásban" működne, de ő bizony fejébe vette, hogy a nem éppen halovány hangszeres kompetenciát megkövetelő progresszív műfajban alkot.

Tavaly rendesen dobtam egy hátast a bemutatkozó lemezétől (itt), bár akkor még siettem hozzátenni, hogy az Aeon Zen-ben szerintem több is van; jót tenne neki(k), ha a keményebb, fémesebb irányvonalat vinné(k) tovább. Ez szerencsére bejött: az új anyag határozottan metálosabb lett, ráadásul újfent sikerült olyan kiváló énekeseket megnyerni, mint Mike Eriksen (Circus Maximus), Andi Kravljaca (Silent Call), Nick D'Virgilio (Spock's Beard), Jem Godfrey (Frost) és Jonny Tatum (Eumeria).

Csak azt sajnálom nagyon, hogy a "mikutyánkkölke" Bodor Máté, akivel korábban két interjút is készítettünk (itt és itt), s aki jelenleg a londoni Institute Of Contemporary Music Performance gitárszakán végzi tanulmányait, végül nem lett része ennek a színvonalas produktumnak. Pedig szó volt róla, sőt megegyezés is született arról, hogy Hinks-szel megturnéztatják az előző lemezt, de azután az események másként alakultak. Ismerve Máté dolgait, egészen biztos vagyok benne, hogy sokat hozzátehetett volna az "ismeretlen arcának" finom megrajzolásához, hiszen a kicsit dinamikátlan megszólalás mellett éppen a szólók területén lehetett volna erősíteni Hinks egyébként minden elismerést megérdemlő teljesítményét.

Azért egy ilyen változatos, több mint egy órás dalcsokor megkomponálása és följátszása nem akársemmi. Csak az elismerés hangján tudok szólni róla, főleg ha olyan jobban sikerült nótákra gondolok, mint a "Salvation", a "The Heart Of The Sun" és a "Natural Selection", vagy az általa fölénekelt "You're Not Alone". Erre a Hinks gyerekre (jóformán még tényleg az) érdemes odafigyelni; remélem sokhangszeres előadóként és tehetséges zeneszerzőként nem lesz az önelégült zenei sovinizmus és emberi összeférhetetlenség áldozata, mert nagy dolgokra hivatott.

Tartuffe

Az év koncertjei között a Rage se volt semmi (itt) és a Wendigo lemezbemutató föllépése is nagyon bejött (itt), de nálam alighanem a Spock's Beard viszi majd el a pálmát, mert ezen a szeles, hűvös őszi estén teljesen lenyűgöztek. Alig merek belegondolni, hogy mivel egyik cimborám sem osztja az SB iránti lelkesedésemet (övék a szégyen!), majdnem veszni hagytam az egészet, mert egyedül nagyon utálok koncertre járni.

A brit Enochean Theory erősen felejthető, sablonos, de legalább őszinte előadása után, rövid átszerelést követően, és minden sztárallűrtől mentesen vonult föl az amerikai prog-rock legenda az A38 erősen túlzsúfolt színpadára. Az első taktusoktól kezdve elemi erővel szippantottak magukba a semmi máshoz sem hasonlítható, jellegzetes dallamok, nem is beszélve arról, hogy Nick D'Virgilio, aki Neal Morse távozása után kénytelen (bár talán nem kelletlen) vette át a frontember szerepét, tökéletesen vezényelte le a bulit, mintha évtizedek óta ezt csinálná. Bár többen is folyamatosan az excentrikus japán billentyűst, Ryo Okumotót éltették, számomra Nick volt az este főszereplője. Meg is kellene tőle kérdezni egyszer, hogy van-e egyáltalán olyan hangszer, amin nem játszik; ha éppen nem énekelt, gitározott vagy kis szintetizátorát nyüstölte, akkor dobolt egy hatalmasat – de erre még visszatérek.

A megszólalás közel tökéletes volt; régen voltam olyan koncerten, ahol ilyen arányosan, vegytisztán szólt minden hangszer. Meglepetésemre egy az egyben lenyomták az új albumot (itt), ami azért egy 10 lemezes csapatnál elég szokatlan, de szerintem éppen ez jelzi, hogy ők is érzik: Neal Morse távozása óta most először tudtak valami lelkesítően jót, egészében és igazán értékállót létrehozni. Úgy látszott (ez a profizmus lényege), kifejezetten jó hangulatban vannak; széles jókedvvel játszották végig a két és fél órás bulit, amit hol a totálisan őrült, de zeneileg annál összeszedettebb Ryo kiállása, hol pedig Nick D'Virgilio és a zseniális gnóm, Jimmy Keegan közös dobszólója szakított meg. Amit ők ketten műveltek, egészen parádés volt, főleg az tetszett, amikor egy szerkó mögé ketten ültek be, és amolyan többkarú Shiva istenségként cifrázták a ritmusokat.

Miután eljátszották az "X"-et teljes egészében, rátértek a Neal Morse-os albumok anyagára. Sajnáltam, hogy a "V"-ről (2000) semmit sem hallottunk, a másik nagy kedvencről, a "The Kindness Of Stangers"-ről (1998) pedig csak a "June"-t játszották el (ami ráadásként meglepően jól működött). Azért remélem, hogy erről a turnéról is készül majd DVD, ahol talán a szetlista variálva lesz vagy bővül kissé.

Meg sem próbálom szavakba önteni (mert lehetetlen), hogy mit vesztett az, aki ezen az estén otthon maradt. Ebből a négy (+1) emberből játszi könnyedséggel, erőlködés és görcsök nélkül áradt az egyébként emberpróbáló, összetett muzsika. Olyan természetességgel varázsoltak hangszereiken, ahogy én megkenek egy vajaskenyeret. Hálásak lehetünk a Live Soundnak, hogy a csipetnyi fizetőképes kereslet ellenére elhozták őket kis hazánkba.

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlap:
myspace.com/anthrielmusic

Többéves tapasztalat mondatja velem, hogy mostanában nem zárhatunk le anélkül éves összesítést, hogy ne vennénk bele egy korábban teljesen ismeretlen finn banda lelkes méltatását. Az már most eldőlt, hogy ez az idén sem alakul majd másképpen. Jött ugyanis – megjegyzem minden előzmény és figyelmeztetés nélkül – egy olyan progresszív metál kiadvány az ezer tó országából, ami azonnal kiütött, s még mielőtt föltápászkodhattam volna, tudtam, hogy az albumnak – pedig az együttes nevét még csak ki sem tudom helyesen ejteni – a Top 10-ben a helye. Jelzem, nem lesz könnyű dolgom a 2010-es lista összeállításakor, hiszen még csak szeptember van, de már bőven beteltek a férőhelyek.

Az Anthriel olyan szemtelen rutinnal és kompetenciával írta meg és játszotta föl első lemezét, mintha legalább egy évtizede nyomnák a világ élvonalában. A végeredmény ugyan kb. olyan messze van az eredetitől, mint Gyurcsány Feri a szociáldemokráciától, de ezen a szinten ez engem már egyáltalán nem zavar. Aki ilyen precízen, egy az egyben le tudja venni a SymphonyX egyáltalán nem szájbarágós stílusát, a prog-metálba oltott neo-klasszikus ízlésvilágot ilyen hitelesen képviseli, megérdemli a nyafogásmentes főhajtást; még akkor is, ha nem a stílusalapítók, látnoki képességű újítók, hanem a hallatlanul tehetséges epigonok között fogja őket az utókor számon tartani (ha egyáltalán).

Hálás vagyok ezeknek a finn csókáknak, mert megidézték számomra a SymphonyX "Damnation Game"-es hőskorszakát, amikor Michael Romeo gitárja még nem úgy szólt, mint egy méretesebb ütve fúró, és Russell Allen sem érzett késztetést arra, hogy rongyosra gerjessze a hangszálait. Talán vannak még olyanok, akik emlékeznek a tiszavirág életű Kenziner első lemezére (Timescape, 1998). Nos, a "The Pathway" ugyanarról a tőről fakadt (a Kenziner-ben is egy finn gitárfenomén, bizonyos Jarno Keskinen volt főszerepben), csak sokkal jobb.

Nem állítom, hogy minden dal 100 százalékos; a vége pl. már kezd egy kicsit ellaposodni. A "Promised Land" című nótát csak a váltott gitár- és billentyűszólók mentik meg attól, hogy türelmetlenül átugrassam, és a nagyszabásúra tervezett finálé (Chains Of The Past) is nagyjából 6 perccel hosszabb, mint kellene. De azért ez mégiscsak egy bemutatkozó album; micsoda potenciál, milyen további lehetőségek rejlenek még ebben a csapatban!

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.jameslabrie.com
myspace.com/dreamtheaterjameslabrie

Szerintem nincs olyan ember a szakmában, akit ne sokkolt volna a hír, hogy Mike Portnoy – a zenekar legfőbb motorja és keménykezű "karmestere" - kiszállt a Dream Theater-ből. Sokan inkább azért szurkoltak, hogy James LeBrie lépjen már le, hogy inkább egy hangjához jobban illő AOR bandában kamatoztassa tehetségét. Részemről persze igazságtalannak tartom ezt a széles körben tapasztalható ellenérzést; egyrészt, mert a 90-es évek végén megfigyelhető gyöngélkedések után LaBrie lemezen és élőben egyaránt megbízhatóbban teljesít, másrészről, mert a kanadai rigó jellegzetes orgánuma sokat hozzáadott az ún. "signature" DT, amolyan metálos Rush hangzáshoz.

Na de most nem is LaBrie Dream Theater-beli munkásságáról, hanem szólókarrierjéről van szó. A számomra értékelhetetlen MullMuzzler próbálkozások után a 2005-ös "Elements Of Persuasion" lemez a kissé műanyag megszólalás ellenére is meggyőzőre sikeredett. Ehhez rengeteget tett hozzá Matt Guillory (Dali's Dilemma) billentyűs-dalszerző, akit már évekkel ezelőtt beválasztottam az álomcsapatomba, valamint a tehetséges digó gitáros, Marco Sfogli, akinek instrumentális szólólemezét (itt) és Alex Argentóval közös jazz rock projektjét (itt) rendszeresen és előszeretettel pörgetem itthon. Szerencsére – miközben LaBrie körül mindenki más lecserélődött – ez a két zseniális figura maradt, s így sikerült még az előző albumot is túlszárnyalni.

Meggyőződésem, hogy a pozitív végeredményhez szükség volt Peter Wildoer dobos torokhangjaira is, ami egyfajta frissességet, göteborgi ízt kölcsönös az új anyagnak, azon túl, hogy bebizonyítja a rosszmájú kritikusoknak: LaBrie nem a női szívekhez is közelálló Journey-féle rádióbarát rockzenében, hanem a keményebb műfajban szeret forgolódni. A lemez legizgalmasabb szerzeményei egyértelműen azok közül kerülnek ki, amelyekbe szakosan belesüvölt a svéd ütős, de a dallamosabb nóták között is akad egy-pár tetszetős darab (pl. I Tried). Úgy tűnik, csak a "The Spirit Carries On" típusú lírák nem mennek LaBrie-nek; a lemezt záró "Coming Home" ugyanis enyhén szólva középszerű lett, s még egy szóló se fért bele. Ejnye-bejnye.

Bár szerencsére a Dream Theater a dobos-zenekarvezető váratlan távozása után sem dobta be a törölközőt, az már eldőlt, hogy LaBrie-nek nem kell rettegnie: mert egy esetleges zuhanás esetén még mindig ott van biztonsági hálóként kifeszítve a szólókarrierje, amihez immáron biztos alapokat teremt a Guillory-Sfogli alkotta páros.

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.circle2circle.net
myspace.com/circleiicircle

Meglepetésemre, szeptember 18-án, szombaton lement az M2-őn – sajnos több mint egy éves késéssel – a tavaly májusi Circle II Circle koncert, amit az A38-as hajón rögzítettek (teljes egészében megnézhető az MTV videótárjában itt). Élvezettel idéztem föl magamban a nagyszerű élményt (Attis cimborám és jómagam többször föltűntünk a képernyőn), bár a kivágások, főleg a Savatage blokk megkurtítása (és Túrisas színpadi balf.szkodásának meg nem örökítése) övön aluli ütésnek számít. Viszont hab a tortán, hogy épp a napokban (pontosan szeptember 10-én) jelent meg az új CIIC albuma, így a királyi TV által fölfrissített koncertélmény megteremtette számomra a megfelelő hangulatot az új megjelenés kiértékelésére.

Természetesen újra elolvastam a korábbi CIIC kritikáinkat (itt és itt), sőt az ugyancsak Zak Stevens nevéhez köthető Machines Of Grace-ről formált véleményemet is (itt), és leginkább az tűnt föl, mennyit kesergünk a Savatage inaktivitása miatt, miközben Zak Stevens köré Paul Michael Stewart basszer/billentyűs és Andy Lee gitáros személyében egy komoly zenei töltéssel rendelkező mag szerveződött, akik lemezről-lemezre érettebb, élvezetesebb muzsikával lepnek meg bennünket. Kíváncsi voltam tehát, hogy a folyamatos fejlődés fönntartható-e hosszútávon, azaz, a "Hatalom következménye" miként viszonyul az előző, eddigi legizmosabb albumhoz.

Mindenképpen örvendetes, hogy – bár a hangzás nem tökéletes – Zak hangját ezúttal nem tolták olyan aránytalanul előre, ezért több hallatszik a hangszerekből; elsősorban a bőgő dörren nagyokat (pl. Out Of Nowhere). A dalok direkt, hagyományos heavy/power fölfogásban fogantak, az átfogó lírikus összefüggések ellenére nincs most metál operás, mesélős hangulat; egymás után érkeznek a dögös riffekkel és mutatós szólókkal megtámogatott, elszántan menetelő témák. A végén kimondottan jól is esik az epikus hangvételű "Blood Of An Angel"; akár több lírát is el tudtam volna viselni.

Összességében elmondható, hogy a CIIC gépezet csúcsra lett járatva. Nem hiszem, hogy ennél több rejlik ebben a formációban, s bár a szerzemények tényleg kezdenek kissé sablonossá válni, még mindig odaver rendesen, ahogy egy Savatage utódzenekartól ez el is várható.

A minimális kameramozgás ellenére a bevezetőben említett TV-s fölvételen egyértelműen látszik, hogy milyen kevesen voltak itthon kíváncsiak a Circle II Circle élőben is kifogástalanul teljesítő zenészeire. Talán ennek tudható be, hogy az új európai turné állomásai közül idén kimaradt Budapest. Ha állapotbeli kötelmeim nem tiltanák, most átkot szórnék a sok tahóra, akik tavaly májusban otthon maradtak. Biztos valami "jó" lövöldözős-csajozós film ment az RTL Klub szennycsatornáján. Sekély e kéj…

Tartuffe

A zene és a sport nem összehasonlítható, ezt kénytelen vagyok elismerni, még akkor is, ha jelen esetben kissé azért bánt a dolog. Ha egy labdarúgó végigcselezi a mezőnyt, aztán a tizenhatosnál felpörgeti magának a labdát és a kapunak háttal állva,  hibátlan ollómozdulattal védhetetlenül bedisznózza a léc alá, akkor ugye felugrunk és elájulunk a gyönyörtől, nem kezdünk el okoskodni, hogy szép-szép, de semmi újdonság, Pelé és Maradona ezt már megcsinálta évekkel ezelőtt.

A finn Anthriel pedig lerázta magáról a mezőnyt, cselezett, ollózott, brutális nagy gólt lőtt, de nem lesz nekik felugrálás, félájult extázis, még taps sem nagyon, merthogy a zenében nem jut elismerés azért, amiért a sportban igen. És most nem tudom eldönteni, hogy ez igazságos, vagy egyáltalán nem az.

A Symphony X ugyanis ezt az erőteljes rockzenébe ágyazott neo-klasszikus mozdulatsort már bemutatta, néhol lépésről-lépésre ugyanígy. Pl. a "Candlelight Fantasia" szekvenciáját nem lesz nehéz felismerni a finnek lemezén, és abban is biztos vagyok, hogy ők ezt szándékosan nem változtatták meg. Igen, ők annyira akarnak Symphony X lenni, amennyire csak lehetséges úgy, hogy közben mégsem válnak hivatalos tribute csapattá. Az Anthriel ennyi. Nem több. De ez önmagában is szinte teljesíthetetlen feladat és valódi bravúr. Én ezt nem bánom. Cseppet sem. Sőt felugrok és elájulok a gyönyörtől.

Túrisas

Kotta barátunk és törzsolvasó kollégánk szerény szemre-hányással illette a blogot, miszerint mostanában hiányoznak a nagyágyúk, rendre a biztonságos utat választjuk és a kockázatmentes harmadvonal kerül terítékre, akiket így szabadon marcangolhatunk. Lennénk bátrak és állnánk elő pl. az új Ozzy-val, ott aztán színt kellene vallani vagy így, vagy úgy, majd hősiesen vállalni a következményeket. (Tessék: az új Ozzy nagyon jó, de nem lesz, nem lehet klasszikus, mert Ozzy hangja már csak a stúdiótechnikának köszönhetően lemezképes. Ezt tudomásul véve, közel a maximumot hozták ki belőle, Gus G. belépése pedig nem vett el semmit a lemez értékéből, sőt talán még hozott is némi frissességet a játéka. - Lőhettek!)

Kotta ezek után mértékadónak nevezi a blogot, amit természetesen szerzőtársammal együtt könnyeztünk meg: "Látod, érdemes volt..." Mindezt meghálálandó még este nekiültem egy kritikának aligha nevezhető alibi-írással kilőni egy nagyvadat (BLS), de tovább mardosott a hiányérzet; még, még, mutassuk meg a maroknyi derék olvasónknak, hogy bátrak vagyunk. Az új Maiden-t persze éjjel már bevállalni nem mertem, de eltökélt Nemecsekként azért bemásztam a vörösingesek táborába, ahol meglepetésemre Thomas Youngblood és floridai prog-power csapata költészetének lehettem fültanúja.

Meg nem mondom, hogy a Kamelot most "hivatalosan" a premier ligában van-e, vagy sem (jó, a Metallica nem nekik nyit, az tiszta sor), mindenesetre az biztos, hogy Roy Khan énekessel egyre feljebb focizzák magukat. Ők ketten szerzőkként nagyon egymásra találtak. A szakma is így gondolhatja, mert ezúttal neves vendégek (Jon Oliva, Gus G., Simone Simons, Björn "Speed" Strid) is részesei a produkciónak. Hadd legyek poéngyilkos; a "Ghost Opera" méltó folytatása készült el, pedig a léc, legalábbis úgy tűnt, nem nagyon volt magától értetődően teljesíthető magasságra állítva. Néha a felhőktől nem is látszott... Ám a Kamelot állta a sarat és nem ijedt meg az elvásásoktól, - írnám, ha nem most olvasnám éppen, hogy Khan-t szegényt legyűrte az utóbbi idők feszültsége, ezért hazautazott a norvég hegyek közé megpihenni. Megértem, oda én is menekülnék, de csak miután megjártam és felvirágoztattam a Kamelot-ot. Na, ez a veszély egyelőre nem fenyeget.

Tipikusan az a lemez, amelynek elég a borítójára nézni, hogy megérezzük: nem lehet, hogy ezt elrontották. Minden apró részletében kidolgozott, rétegzett, ezerszínű, alapos mestermunka. Nem is adja meg elsőre magát, de aki egy új Kamelot lemeznek - dömping ide, dömping oda - ennyi esélyt ad, az jókora nagy marha, megérdemelné, hogy alaposan megfürösszék a vörösingesek.

Túrisas

Nem az első kritikámat írom, és szerénytelenül azt is meg kell állapítsam, hogy adott a Jóisten némi tehetséget az íráshoz, kiváltképpen, ha az íppeg egy lemezkritika, leginkább hard rock/metal témakörben.

De hogy az alázatosság erényét is gyakoroljam, azt is elárulom, hogy írtam én már (igaz, egyetlen egyet) bődületes baromságot is, ráadásul az egyik kedvenc gitárosom bandájáról. Igen, ez a BLS "Shot To Hell" lemezéről született, amit rögtön a következő szavakkal reagált le egy "Soma" nevű olvasó: "Vazze, hogy mennyire kurvára nagy baromságokat írtál, hihetetlen. Ez nem reális ismertető, hanem némiképp elfogult magánvélemány."

Hiú tud lenni az ember, meg önérzetes, így megkértem, hogy ugyan tegye már meg a kedvemért, hogy kifejti, miben (nem) tévedtem. Na, ez volt a baj, ugyanis kifejtette. Az elolvasás után pedig nem tehettem mást, mint elismerni, igaza van. Kurva szar érzés ám, főleg ha az ember nem küszködik önbizalomhiánnyal, meg tetszeleg a rockszakértő szerepkörben.

Itt a válasza, amelyből kiderül, hogy tényleg lövésem sincs a stoner stílushoz, mert még most is hajlamos vagyok így gondolkodni, megjegyzem teljesen szakmaiatlanul.

"Poszt-grunge megközelítés - na, pl. egy-egy ponton az énekben ugyan felbukkan az AIC jellegzetes dallamvilága, de nem zavaróan, ellenben a zenének mint olyannak vajmi kevés köze van bármiféle grunge zenei világhoz. Halgattál te valaha grunge zenét?! Aztán: a nyitónótán túljutni kifejezett kín volt... Ha a Mafia nyitónótája tetszett, ezzel nem tudom mi a problémád. Ugyanaz a tökös, Zakk féle súlyos riffel zúzó igazi stoner ízű metal, ami miatt korábban is lehetett szeretni, ahogy most is, főleg, hogy énekileg igen sokat fejlődött a csávó. Nem csinál sokkal többet, mint legutóbb, de ki nem szarja le, ha azt viszont jól? Az persze, hogy mi a jó, az szubjektív, tudom. De ha egyszer jó volt, most miért kín?

Harmadjára: több ízben emlegeted a "Pride & Glory"-t, ami valóban zseniális, azonban ez itt a BLS, nem a "Pride & Glory", függetlenül attól, hogy mindkettőben Zakk a nótafa. Ilyetén módon nem tudom, miért hivatkozol arra, hogy a P&G mennyivel jobb volt, és hangulata, meg fú, meg hű, a két dolognak nem sok köze egymáshoz. (Nem szó szerint idéztelek, még mielőtt erre ugranál rá, de az ismertetőből kb. ez jött ki.) A komának igen jellegzetes stílusa van, amit azonnal fel lehet ismerni, azonosítható. Ha Ozzy mellett nem tud tévedni, akkor olyan dalokkal, amik akár ott is szerepelhetnének, itt most miért csak laposnak ítélt a teljesítmény?

Mindezt persze nem azért írom, mert meg akarnék bárkit győzni, ha nem tetszik ez a lemez, hát nem tetszik. Egy objektív lemezismertető viszont olyan - szerintem -, amely az adott albumot mutatja be, írja le, reálisan, attól függetlenül, hogy az adott kritikus elhivatottja-e az adott előadónak. Ez az ismertető azonban totál másnak írja le a lemezt, mint amilyen valójában. Mintha nem is ugyanazokat a dalokat hallottuk volna. És még csak akut BLS buzi sem vagyok..."

A végén persze a kegyelemdöfés, ahogy kell egy elegáns kivégzésnél... És hogy lesz ebből aktuális recenzió? - Sehogy, a BLS nekem nem megy. Most is csak azt érzem, hogy iszonyat dög, meg azt, ha a lábamra esne, szilánkosra zúzná olyan súlyos. De nekem homogén, hiába vannak lírák is. Képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy a  metal-előember az ő tudásával és igazságügyi riffszakértőként ezeket a dalokat a próbateremben tízesével tudná gyártani, akár naponta, és még csak sokkal több sört sem kellene fogyasztania (ez emberileg egyébként is szinte már lehetetlen) a megnövekedett elvárások miatt.

Hallgassatok inkább Somára, akit ismeretlenül is üdvözlök, - neki lesz igaza.

Túrisas