Mit is ír a netes sajtó? "A 'Days of Defiance' egy hajszálnyival gyengébb lett, mint elődei" ... "A Days Of Defiance voltaképp kiváló lemez; egyetlen hibája, hogy a The Premonition után jelent meg, és minden igyekezete ellenére is belesápad az összehasonlításba" ... "Sajnos a The Premonition fényévekkel jobban sikerült."

Ki kellene osztani néhány körmöst a felelőtlen kritikusoknak (Tartuffe!), félrevezetik a tűkön ülő fanokat, akik a netes süketelések okán esetleg nem gyűjtik be a lemezt. A fészkes fekete fenét lett gyengébb! Hosszabb lett, a maga 13 dalával, amely közül ha a "Kill In The Name Of Love" önhibájából kifolyólag be is jelentkezik töltelékstátuszra, marad egy tucat gyilkos, európai stílusú, tradicionális heavy metal nóta, újra egy igazi perzselő Tűzszél-tüzér füzér.

Szerencsére a feldolgozásokat a hosszabb lemez ellenére is a bónuszok közé űzték, most nem rondít bele a "Breaking The Law" a lemez tudatos szerkesztettségébe úgy, mint ahogy legutóbb a Premonition albumon a "mániákus" Flashdance sláger. Ha úgy tetszik, vállaljuk: klisék és panelek továbbra is, de ez úgy variálva és hangszeres felsőbbrendűséggel megerősítve, hogy a végeredmény mégis friss és harapós. Arról nem beszélve, hogy a mezőny messze lemaradva és légszomjjal küzdve, ezúttal is csak öt hátat lát lassan beleveszni a horizontba. 

Karamitroudis főnök úr tudatosan építette fel karrierjét; nem véletlen, hogy oda jutott, ahová minden minden fiatal rockgitáros szeretne: Ozzy mellé. Ez a csúcs, innen nincs tovább, mindez egyben a halhatatlanság záloga. Gus G. immáron akkor is a rocktörténelem része, ha holnaptól a Firewind sramli-feldolgozásokkal haknizik majd bajor sörfesztiválokon (nem sanszos). Éppen ezen tudatosság miatt lehetetlenség azt feltételezni, hogy Gus erőltette volna lemez megjelenését, ha nem érzi a nótákat erősebbnek, de legalábbis egyenértékűnek a "The Premonition" dalaival. Tudta ő, hogy ezúttal olyanok is meghallgatják majd az albumot, akik eddig a klasszikus európai heavy metal környékén sem jártak soha. Ilyen helyzetben, egy tudatosan, fokról-fokra építkező zenész nem követ el olyan hibát, hogy az Ozzy-meló elfoglaltságával indokolva elgáncsolja saját gyermekét a továbbhaladásban.

Most pedig, hogy a DOD minőségi garanciáit kellőképpen, objektív tényeket felsorakoztatva, cáfolhatatlanul alátámasztottam, sőt a lemez kiválóságát reductio ad absurdum, vagyis a lehetetlenre való visszavezetés módszerével tudományosan is bebizonyítottam, uccu, osonás a bótba és meglássátok, beszartok, az új Firewind szétrúgja a seggeteket!

Túrisas

Kiadó:
Ulterium Records

Honlapok:
www.darkwater.se
myspace.com/darkwaterofficial

Skandináv progresszív metál… Még mindig. Markus Sigfidsson… Már megint. Garantált minőség… Egyfolytában! Kezdhetném így is: tömören, velősen, de ide kívánkozik a megjegyzés, hogy egyre kevésbé szeretem a "kritika" kifejezést használni cikkeinkkel kapcsolatban. A szó hallatán az ember szinte ösztönös késztetést érez arra, hogy valami hibát, hiányosságot, mulasztást, gyengeséget fedezzen föl és pellengérezzen ki.

A Darkwater új lemeze az ilyen kísértéseknek makacsul ellenáll, ugyanis a maga kategóriájában hibátlan anyagról van szó, amivel szemben legföljebb olyan kifogással lehet élni, hogy "én másfajta zenét hallgatok, nem szeretem ezt a stílust". De a fenét nem szeretem! A Dream Theater "Images and Words" című lemeze óta fanatikus rajongó vagyok, így nem marad más, mint minden kritikai késztetést félredobva megmondani a frankót: hiába a példátlanul erős fölhozatal, idén a műfaj egyik legjobb megjelenése a "Where Stories End". A "mese" itt véget is ért.

Jóllehet Markus "Varázsló" Sigfridsson másik projektjének, a 7days-nek nemrég megjelent lemezét kicsit szürkének, fáradtnak éreztem, a Darkwater-ben sikerült bebizonyítania, hogy nincsenek elapadó félben a kreatív energiák, sőt az előző albumhoz képest  képesek voltak jelentősen följavulni. A bántóan szikár hangzás, az olykor vontatott, szögletes formanyelv és a jellegtelen dallamok mind a múlté. Ezt nyilván nem úgy kell elképzelni, hogy hirtelen megírtak egy lemezre való "You Give Love A Bad Name" vagy "Jump" típusú slágert, amit egyszeri hallgatás után a tus alatt állva dúdolgathatunk. Ugyanakkor sikerült a "csillagos ötös" Harmony album erényeit beemelni ebbe a progresszív zenei közegbe.

Sigridsson biztos kézzel hozza azt, amit már megszoktunk tőle; a mester komplex, szaggatott riffjei és ügyes szólói mellett azonban igazi csemegének számítanak Magnus Holmberg billentyűs modern, jó érzékkel kiválasztott tónusai (honfitársa, Andreas Söderin a Seventh Wonder-ből igazán elleshetne tőle egy-két trükköt), de Henrik Bath hangjával is egész jól összebarátkoztam a Shadrane-ban vállalt szereplése óta. Azt azért tudni kell, hogy Holmberg és Bath - aki maga is egész ügyes gitáros - komoly részt vállalnak a zeneszerzésből.

A kislemezes "Why I Bleed" meghallgatása után azt mondtam, hogy a csalódás kizárva. Szerencsére az élet nem cáfolt rám, sőt kiderült, hogy még jobb nóták is vannak az albumon; pl. a "Fields Of Sorrow" nálam mindent visz! Jóleső érzés, hogy valahol Minneapolisban Lance King, a Nightmare Records & Distribution főnöke, vagy valamelyik csicskája éppen most helyezi a CD-met buborékfóliás borítékba, hogy föladja a címemre.

Tartuffe

Kiadó:
Australis Records

Honlapok:
www.deltachile.com
myspace.com/deltaofficial

Némi keresgélés után csak most utólag derült ki, hogy annak idején nem írtam élménybeszámolót a Chile-i neo-klasszikus/progresszív metál zenekar, a Delta "Black & Cold" (2007) című lemezéről. Csúnya mulasztás a részemről. Évekkel ezelőtt Túrisas kolléga hívta föl rájuk a figyelmemet, s azóta nem kis erőfeszítéssel sikerült beszereznem a lemezt eredetiben. Az album valóban figyelemreméltó, 2008-ban pl. meggyőzte Mike Portnoy-t arról, hogy Chile-i Dream Theater koncertre a Deltát szervezzék le előzenekarként.

Közvetlenül a "Black & Cold" megjelenése után a Delta kiadott "Live At The Beginning" címmel egy DVD-t is, amit eleddig képtelen voltam begyűjteni. Ezután következett a "Crashbreaker" (2009), ami viszont elbizonytalanított, mert az élvezetes instrumentális részek ellenére a dalok valahogy nem akartak bennem leülepedni, kerek egésszé összeállni. Érthető tehát, hogy ezek után némi elfogódottsággal hallgattam meg a "Deny Humanity" albumot, már csak a végtelenül idétlen borító miatt is. Szerencsére az új anyag rácáfolt minden aggodalmamra.

Már a megszólalás is jobb, mint legutóbb (közben kiadóváltás történt), de a legfontosabb az, hogy elejétől végig könnyen emészthető, technikailag mégis rendkívül magas színvonalú muzsikával álltak elő a chilei srácok. Sokatmondó, hogy Benjamín Lechuga gitárost az Ibanez már 17 éves korában leszerződtette, mint hivatalos "endorser"-t. A Delta Achilles-sarka (sajnos ilyen is van) egyértelműen Felipe del Valle énekes. Nem tudom, mennyit tesz hozzá a nótákhoz, dallamokhoz, de az biztos, hogy vékonyka, kicsit hisztis hangjával el is vesz belőlük. Meg lehet ugyan szokni, de a dél-amerikai énekes fölhozatal mellett ez haloványnak tűnik.

Nem mondom, hogy nincsenek a lemezen üresjáratok vagy kevésbé érdekes pillanatok, de akad itt néhány nagyszerű nóta, mint pl. a "Desire Within" vagy a "Doors Keep Shining". Most indulhat a nem túl sok reménnyel kecsegtető erőfeszítés, hogy valahonnan megvásároljam a CD-t eredetiben. Alighanem megvárom a jövőre ígért új DVD-t, majd alkalomadtán a kettőt együtt vadászom le.

Tartuffe

Az underground metal életben némi földindulást okozott a  hír, hogy a magyar doom szinte kizárólagos letéteményesei, a Holdampf/Füleki "álompáros" hosszú évek közös munkája után más-más zenekarban keresi tovább a boldogságot. Na, ezért a mondatomért kapnék Fülekitől a fejemre a Gibson SG-vel. Megjegyzem, jogosan.

Boldogság, itt? Annyi tudatosság volt azért a szóhasználatban, hogy a WOS zeneileg érezhetően egy új irányba indult el. Nem éles ugyan a kanyar és "boldogság" továbbra is csak annyi található a dalokban, mint amennyi boldogságot hoz a húsvéti feltámadás öröme a jeruzsálemi főrabbinak (a WOS legutóbbi lemezének bibliai utalásaival összhangban), de a leszegett fejű búskomor "dúmság" azért hígulni látszik.

Az új énekes, az ex-Stardrive dalnok Cselényi Csaba torka rockosabb mint Holdampf Gáboré. Személy szerint én ezt nem bánom, mások viszont pont ezért békülnek nehezen az anyaggal. És azt sem tudom elhallgatni, hogy Cselényinek is gyúrni kell a jövőben nagyon hangszálra, mert a nyitó "Hungry Spirits" alatt egy-két sorvégi kitartott hang olyan bizonytalan, mint az otthonszülés kimenetele Geréb doktornővel.

Az eddigi ortodox doom hagzásba tehát most némi hard rockos jelleg is került, de Füleki "Iommi-1" Sándor és Kemencei "Iommi-2" Balázs gitárosok málhás riffjei és ízes szólógitárjátéka természetesen maradt olyan feelingesnek, amilyennek eddig is megismertük. Végig magas színvonalú produkció, jó dalokkal. Tetszik.

Túrisas

Az idődilatáció jelenségét figyelhetjük meg ismételten, ezúttal a magyar Invader nyolcszámos EP-jén keresztül. Fizikában kevésbé járatos rockrajongóknak emlékeztetőül; Az idődilatáció az a relativisztikus jelenség, amikor két különböző vonatkoztatási rendszerből figyelve eltérés lép fel az idő múlásában. Einstein szerint egy gyorsan mozgó űrhajóban elhelyezett óra rövidebb időtartamot mér, mint a Földön hagyott, nyugalomban lévő óra. Állítólag így van, nem tudom, az viszont igen, hogy a magyar heavy metal zárt rendszerében mindez tökéletesen megfigyelhető.

A mozgásban lévő nemzetközi heavy metal elmúlt 20 évének változásaiból a lelassult magyar mezőny a saját (relatív) időkoordinátáiban létezve és alkotva nem sok mindent vett észre, de legalábbis nem hallatszik, ez biztos. Nálunk teljesen természetes, hogy 1991-ben megjelenő Pokolgép lemez "Adj új erőt" dalának költői első sorát, "Villámok vágtatnak felhőkön át" viszonthalljuk az Invader bemutatkozó EP-jén, ráadásul ugyanabban az euro-metal felfogásban, szinte ugyanazzal a hangzással.

Szerintem ez már kicsit kínos, azzal együtt, hogy érteni vélem azok hangját is, akik büszkék arra, hogy kedvenc műfajunk ellenáll az idő múlásának. Na, de ennyire??? Nem kell ahhoz a múltat megtagadni, hogy zeneileg frissek legyünk. Az értékek megszüntetve megőrzése is működőképes tud lenni, sandítsunk csak kicsit Skandinávia felé. És igenis dühös vagyok, amikor azt látom, hogy a Firewind (azóta Gus G. már Ozzynál penget, ugye…) hazai koncertjén alig lézeng néhány ember, a zenész-szakmából szinte senki, pedig ilyenkor aztán csekkolni lehetne, hogy tradicionális metal és tradicionális metal között is tud égbeszökő különbség lenni.

"Mindösszesen" ennyi gondom van az Invaderrel is. Nachladal István személyében a hazai énekesek egyik legjobbja van velük, muzsikálni is megbízhatóan tudnak, de valahogy reménytelenül az időcsapda foglyainak érzem őket. Minderre még ráadásul rá kell számolnunk az abszolút nulla pontos zenekari logót is.

Túrisas

Az EGO II tulajdonképpen nem EGO II, hanem EGO I újratöltve. Az új énekes, Kiss Zoli (Age Of Nemesis, Iron Maidnem, stb.) által újra felénekelt első lemez kétnyelvű változatát tette most elérhetővé a metal-veterán Beloberk István vezette csapat. Talán innen a név is; István mindent bevállalt, a szövegekért és zenéért is őt terheli a felelősség. 

Ha annyira jó lenne ez a lemez, mint amekkora zenei rutinnal és tudással bírnak a tagok együtt és külön-külön is, a bőrömből is kiugranék. Ehelyett viszont inkább udvariaskodnom kell, mert nem érzem, hogy a maximumot hozták ki magukból. A zenei alapok ugye már adottak voltak, Kiss Zoli meg köztudottan kiváló énekes, de főleg az angol nyelvű változatoknál tudatosul: ez erős hazai, és nemzetközi mércével mérve is erős "bemutatkozás". Utóbbit illetően viszont csak úgy erős, hogy erős közepes. Hiába, odakint már régóta nem szarral gurigáznak...

Hangszerkezelésben kifogástalan, megszólalásban és a dalszerzésben viszont még akad fejleszthető terület. Power metal-lal kevert klasszikus heavy metal az útirány, ami ellen nem emelhetek szót, nekik ez áll(na) a legjobban. A szövegek is elég jól sikerültek, és igazán a zenére sem tudok rosszat mondani, mert döngetnek böcsülettel végig, emeltszínű hangszeres játékkal, ám, és ez a bajom, igazán kiemelkedő, katartikus pillanatok nélkül.

Ha ezt a dalfüzért nem egy kipróbált, eddig már sok-sok zenei örömet szerző gárda tolja az arcunkba, talán lelkesebb lennék. Így némileg csalódott vagyok, és csak arra tudok gondolni, hogy az Ángyán-Molics páros ugyanebből a kitűnő évjáratból a neve ellenére is könnyedebb Mamuttal egyelőre le tudta taposni Beloberk Pisti Ego-ját. A jövőt illetően viszont bizakodó és optimista vagyok.

Túrisas

Kiadó:
Sensory Records

Honlapok:
www.creationsend.net
myspace.com/creationsendnyc

Évek óta siránkozom, hogy az Egyesült Államokból manapság a progressive heavy metal stílusban semmi értékelhető sem érkezik. Az ún. "nagy generációval" leáldozott az amerikai bandák csillaga, ha produkálnak is valami értékelhetőt, akkor annak valamilyen módon köze van a Dream Theater-SymphonyX-Shadow Gallery, újabban pedig a Psychotic Waltz vonalhoz (The Shadow Theory). Próbálkoznak ugyan, de az eredmény csupán a harmadik, negyedik kategóriás erőlködés (pl. Avian, Suspyre, stb.) kategóriában értékelhető. Ha egyáltalán. A tengerentúlon egy hangyányit megfáradt a stílus, illetve a fiatal tehetségek más irányba orientálódnak; inkább a NWOAHM felé indulnak el, mint pl. az Avenged Sevenfold.

Persze a Creation's End-ben is áttételesen benne van az Öreg Kontinens géniusza, hiszen a duci digó srác, Marco Sfogli (James LaBrie) csűri-csavarja a gitárt, a Masterplan-ben kimondottan jól teljesítő Mike DiMeo (ex-Riot) az énekes, ugyanakkor a csapat producere és egyben társszerzője - úgy a dalszövegeket, mint a zenét illetően - az über-király Ark dobosa, John Macaluso. A többiek a Zandelle nevű enyhén szólva felejthető formációból érkeztek, de nem elhanyagolható tényezői a muzsikának, hiszen elvileg az ő dalaikról van szó, melyeket végül Macaluso varázsolt szalonképessé.

Nem tartozom azok közé, akik a Masterplan DiMeo-val készített albumát (MK II, 2007) rendre lefitymálják, sőt – Jorn Lande ide vagy oda - kategóriákkal jobbnak tartom, mint a legújabb próbálkozásukat (Time To Be King, 2010). DiMeo ott is megállta a helyét, mint ahogy itt is iszonyú erővel hasít, sőt olyanokat rekeszt, hogy elsőre föl se akartam ismerni. A többi zenész is remekül nyomja, de ki kell, hogy emeljem Marco Sfogli-t, akit a fiatal titánok közül az egyik legtehetségesebbnek tartok. Miután Alex Argento mellett meggyőzően demonstrálta, hogy bizony megy neki a jazz rock, majd a saját szólólemezén tett egy nagy kanyart a műfajok között (itt), James LaBrie gitárosaként bebizonyította, hogy jól áll neki a progresszív stílus is. Zseniális húzás volt Macaluso részéről, hogy beszervezte ezt az olasz csókát, mert csavaros, halálpontos és dögös játékával alapvető tényezője a Creation's End muzsikájának.

És hogy milyen is ez a muzsika? Leginkább olyan, mintha a brit Haken ötvöződne a "Train Of Thought" korabeli Dream Theater-rel, csak éppen egy szőrös torkú énekes tolja alá a power-es dallamokat. De ami ennél is fontosabb, hogy ez a zene végre olyan, amiért osztatlan szívvel tudok lelkesedni. Remélem, hogy ez az album – híven a címéhez – valóban egy új kezdet hírnöke lesz a haldokló amerikai progresszív metál műfajban.

Tartuffe

Kiadó:
Inner Wound Recordings
Ulterium Records

Honlapok:
www.soulspell.com
myspace.com/soulspellmetalopera

Heleno Vale megduplázta, és nyert!!! Ez a fölkiáltás nem a minap rendőri rajtaütést szenvedett Korda Pókerklubban hangzott el, hanem a saját szobámban, miután meghallgattam az egyébként tök ismeretlen brazil dobos második metál operáját. Már az első próbálkozás (A Legacy Of Honor, 2008) is fölkeltette az érdeklődésemet, hiszen a skandináv zenék után talán épp a brazil megjelenéseket kisérem legnagyobb figyelemmel, de az a lemez - a számos jól sikerült ballada és a nagynevű zenészek közreműködése ellenére - még kiforratlannak tűnt. Ráadásul egyáltalán nem rajongok a fékevesztett euro-power vágtákért, amiből azért volt ott jónéhány.

Azután Vale cimbora - hál' Istennek! - elveszett az igazság labirintusában, ahonnan érettebb zeneszerzőként került elő, majdnem teljesen maga mögött hagyva a sebes trappolásokat előállt egy igazi Avantasia-féle mesterművel. Az összehasonlítás kézenfekvő; Vale ugyanazt az utat látszik bejárni mint Tobias Sammet, kivéve, hogy karcosabb megközelítésben tálalja operatikus metál himnuszait. Abban a tekintetben is egyezik a két kiváló dalszerző hozzáállása, hogy szeretnek élvonalbeli énekeseket, muzsikusokat megnyerni projektjeik számára, hogy egyrészt így szerezzenek maguknak reklámot, másrészt így tegyék nótáikat igazán megkapóvá, változatossá.

Az új albumon - nem lódítok! - 26 énekes szerepel, többnyire brazilok (pl. Nando Fernandes, ex-Hangar és Iuri Sanson, Hibria), de ez egyáltalán nem megy a minőség rovására, sőt! Ha valaki az életerős brazil metál-világot nem ismervén esetleg kétségeket táplálna, azzal közlöm, hogy olyan óriások bőgik itt el magukat, mint Jon Oliva (ex-Savatage, Jon Oliva's Pain) és Zak Stevens (ex-Savatage, Circle II Circle), de az Európában jól ismert brazil énekesek közül is itt van, aki számít: pl. Edu Falaschi (Angra, Almah) és Germán Pascual (ex-Narnia). Ha már énekeseknél tartunk, a lemez legjobb nótájában, az "Into The Arc Of Time"-ban egyszerre halljuk Jon Olivá-t és Zak Stevens-et, ami olyan tébolyult Sava-fanoknak, mint én, azért nem kis ajándék. A gitárosokról Roland Grapow (ex-Helloween, Masterplan) kivételével még nem hallottam, de - ahogy ez a braziloknál már csak lenni szokott - egyik sem hurka-gyurka. De nem ám!

A metál opera történetének összefoglalására nem vállalkozom, mert a szokásos áttekinthetetlen és értelmetlen zagyvaságról van szó: Isten, ember, mások életét befolyásoló választások, egymással kozmikus összefüggésben álló egyéni döntések, és egyéb finomságok. Heleno Vale írónak lehet, hogy pocsék, de zeneszerzőként nálam most jelesre vizsgázott.

Tartuffe

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.dgmsite.com
myspace.com/dgmprog

Ritkán fordul velem elő, hogy egy lemezt előzetes belehallgatás nélkül megveszek, vagy megrendelek az internetről. Az olasz progresszív üdvöske, a DGM új CD/DVD kombójával kapcsolatban ez az aggály föl sem merült bennem. Kevesebb, mint négyezer forintért (postaköltséggel együtt) már zötykölődött is Németországból a pofás kis csomag, amelyben ott rejtezett egy CD két vadonatúj dallal és kilenc másik korábbi nóta teljesen újonnan fölvett változatával, valamint egy római klubkoncerten rögzített DVD-vel.

Simone Mularoni gitárfenoménnel és Emanuele Casali billentyűs varázslóval úgy vagyok, hogy akármilyen formációban is bukkannak föl, ott garantált a minőség, én pedig már készíthetem is a pénztárcámat… 2007 óta minden évben volt valamiért lelkesedni. A két legutóbbi DGM lemez (a Different Shapes és a Frame), Mularoni Empyrios nevű formációja, s végül Casali projektje, az Astra mind előkelő helyen végeztek az év végi összesítésekben (pl. itt). Ezek után aligha érhetett csalódás a blindre megvásárolt anyag miatt.

A Best of CD-nek külön nagyon örültem, s nem elsősorban a két friss nóta (Just Like Before, The Only One) lelkesített be, hanem a gondolat, hogy egy csokorra való korai DGM érából származó dalt is meghallgathatok jó minőségben, a Mularoni-Casali párossal, valamint Mark Basile énekes interpretálásában. A helyzet az, hogy mára a DGM tagjai teljesen kicserélődtek, de a korábbi gitáros, Diego Regali és billentyűs, Fabio Sanges (hol a túróban vannak ezek manapság?) is kitűnő zenészek, ezért sokat ettem a kefét, amiért a régebbi fölvételek még elég gyengén szólnak. A válogatás egészen 1999-ig, a "Wings Of Time" lemezig nyúl vissza, és kimondottan jó érzékkel szemezget a rendelkezésre álló tekintélyes anyagból. Személyes kedvencem a fergeteges neo-klasszikus szólókkal telivert "Living On The Edge" (Misplaced, 2004).

Sajnos a római Stazione Birra nevű rock klubban ezév április 10-én rögzített DVD több sebből vérzik; a sztereo hangzás ugyan rendben van, de a fényképezés annyira amatőr (vagy annyira az akar lenni?), hogy akár én is csinálhattam volna. A kameramanok folyamatosan "tekergetik" a fókuszt, ennek megfelelően sokszor homályosodik el a fölvétel, az utómunkák során zavaró effektekkel pakolták tele a képi anyagot, s ami egyszerűen megbocsáthatatlan: a szólók alatt legtöbbször nem a kezeket mutatják, olykor még csak nem is a megfelelő zenészt. Végül a számok között gyakran a beálláskor rögzített életképek pörögnek, ami engem alaposan kizökkent az "élő" koncerthangulatból. Bónuszként mindössze az általam ügyeletes kedvenccé előléptetett Hereafter videóját találjuk a DVD-n, valamint egy roppant rossz minőségű werkfilmet a "Frame" című lemez fölvételének stúdiómunkálatairól.

Ugyanakkor minden kétséget kizáróan hiánypótló anyagról van szó, és minden egyes muzsikus kirobbanó formáját mutatja. A kicsi, de lelkes olasz közönségből alig hallani valamit, de szerencsére Mularoni-ból és Casali-ból annál többet. A már-már kínos önismétlés kockázatát is vállalva mondom: ezt a két zsenit órákig el tudnám hallgatni. Kis költségvetés, fényképezési hiányosságok ide vagy oda, egy pillanatig sem sajnálom a négy rongyot, amit kiadtam érte.

Tartuffe

Kiadó:
Magnatude Records

Már az idejét sem tudom, hogy mikor volt szó ezen az oldalon utoljára vérbeli jazz rock lemezről. Bár nem vág kifejezetten a profilunkba, azért időről-időre fölbukkannak itt ilyen típusú megjelenések is (persze nem az engesztelhetetlenül metálos szívű Túrisas tollából). Most tehát hosszabb szünet után teszek egy kitérőt a jazz világába, méghozzá nagyon szomorú apropóból. Nincs egy hónapja (október 7-én), hogy a legendás Dixie Dregs billentyűsét, T Lavitz-ot álmában meglepte a fagyos szívű halál. 1978-tól kezdve, hosszabb-rövidebb megszakításokkal egészen haláláig volt a Dixie Dregs tagja, de emellett szinte szó szerint számtalan lemezen működött közre, projektben vett részt. Sőt saját albumokat is adott ki, miközben produceri munkával szintúgy foglalkozott.

A School Of The Arts egyike azon projekteknek, amelyek nem saját neve alatt jelentek meg, bár a zenét teljes egészében ő szerezte. Az akusztikusan hangszerelt lemez elkészítéséhez a jazz világában nagyon jól csengő neveket sikerült megnyernie: a gitárokat Frank Gambale és Steve Morse kezeli, szerepel rajta a The Mahavishnu Orchestrá-ból és a Dixie Dregs-ből ismert hegedűs, Jerry Goodman, a ritmusszekciót pedig Dave Weckl és John Patitucci alkotják. Mit mondjak? Igen erős csapat.

Szerencsére a lemezt nemcsak az "all star" csapat teszi érdekessé, hanem az izgalmas, vérbő szerzemények. Nagyon komoly kreatív energiák dolgoznak itt, az ember szinte észre sem veszi, hogy a dalok hangszerelése kizárólag akusztikus. A "fúzió" nem megy az élvezhetőség kárára, és még a líraibb hangvételű daloknak is van egyfajta húzása (groove-ja). Ha nem lenne biztos receptje a pénzügyi csődnek (na meg lenne jó néhány millióm fölösbe), tuti csinálnék egy olyan jazz klubbot, ahol ilyen muzsikák szólnának.

Amennyiben bárkiben fölmerülne az igény, hogy T Lavitz időtálló munkásságáról méltóképpen megemlékezzen, a Dixie Dregs lemezek után (vagy mellett) jól teszi, ha előveszi a School Of The Arts projektet is. Egy teljes óra garantált jó szórakozás lesz a jutalma, s vajon lehet-e ennél szebb módja kegyeletünk lerovásának? Kedves T, nyugodj békében!

Tartuffe