Kiadó:
Frontiers

Remélem, e honlap (tudatos vagy véletlenszerű) olvasóinak sem Ronnie James Dio-t, sem Jorn Lande-t nem kell bemutatni. Ha igen, mind pedagógiailag, mind pedig mint botcsinálta, önjelölt zsurnaliszták megbuktunk. Egyébként meg a halál angyala (minden heavy metal klisével ellentétben) tuti nem csípi a kemény muzsikát, különben nem ragadta volna el idejekorán, ilyen rémesen részvétlenül tőlünk Dio személyében a világ egyik legnagyobb rock-torkát. Jorn sohasem rejtette véka alá, hogy mekkora hatással volt rá ez a kicsi ember, akit a Jóisten olyan nagy hanggal ajándékozott meg. A norvég énekes, aki közben maga is kisebbfajta legendává nőtte ki magát, tisztelgett már korábban Dio rock-történeti léptékű munkássága előtt. Vannak talán, akik emlékeznek a Mundanus Imperium "The Spectral Spheres Coronation" cimű lemezén (Nuclear Blast, 1998) szereplő "Stargazer" földolgozásra (hm, libabőr!). De van két Dio nóta a 2007-es "Unlocking The Past" című földolgozás-lemezen is: a "Kill The King" (Rainbow, 1978) és a "Lonely Is the Word" (Black Sabbath, 1980).

Jorn rajongó Dio-tiszteletéhez tehát semmi kétség sem férhet; nem is föltételezem, hogy pusztán nyereségvágyból született volna a tribute album. Állítólag a tiszteletnyilvánítás e formáját már régen tervezte Jorn, és Dio súlyos betegségének híre csak fölgyorsította az eseményeket. Az énekes legenda halála és a lemez megjelenése között egyébként is lehetetlenül rövid idő telt el. Ilyen gyorsan még a nyulak termékenységét is megszégyenítő Jorn se tudta volna fölrántani a dalokat, főleg úgy, hogy közben két Avantasia lemezen és a Masterplan új albumán kellett dolgoznia. Akárhogy is, az időzítés tökéletes, a tisztelgés pedig hiteles.

Meg kell mondjam, hogy Jorn földolgozásai már az "Unlocking The Past"-on sem hoztak lázba, mert számomra a tribute munkák lényege, hogy valaki saját stílusában tényleg átdolgozza, komolyan újragondolja a slágereket, nem pedig, hogy hangról hangra visszakapjam ugyanazt. Ilyen értelemben az egyszerűen "Dio" címmel megjelent lemez sem elsősorban tribute-ként, hanem kegyeleti gesztusként, tisztelgésként értékelhető, hiszen a Dio klasszikusok egy az egyben, érdemi változtatás, izgalmas adalékok nélkül vannak előadva.

Hasonló esetben csak a hangzás jelentős javulása vagy a hangszerkezelésben azóta bekövetkezett technikai fejlődés hozzáértő alkalmazása adhat némi pluszt. Nos, a helyzet az, hogy a korai klasszikusok még kimondottan dögösen szóltak, Dio mellett pedig olyan kiváló gitárosok villogtak, mint Vivian Campbell és Doug Aldritch (pl. a "Push" a 2002-es "Killing The Dragon" albumról). A '80-as évekre jellemző gyenge hangzás legföljebb a "Dream Evil" (1987) lemezről vett dalok esetében vet föl valódi problémát. Itt a legindokoltabb a földolgozás, s ez bizony vonatkozik Craig "wannabe Blackmore" Goldy gitárjátékára is. Sajnos Jorn bárdistája, Tore Moren ezeket a kicsit összeszedetlen szólókat is hangról hangra játssza el, bár nyilván pontosabban és kevesebb kapirgálás kíséretében.

Tekintve, hogy korábbi lemezeken már szerepeltek, a "Lonely Is the Word" és a "Kill The King" földolgozást indokolatlannak tartom. Helyette fölkerülhettek volna, mondjuk olyan klasszikusok, mint a "Gates Of Babylon", a "Heaven And Hell", a "Holy Diver", vagy éppen a "The Last In Line". Szerencsére Jorn azért meglepett minket egy saját nótával (Song For Ronnie James), amit szerintem piszkosul eltalált, és nem értek egyet azokkal a fanyalgókkal, akik a dal hosszúságára panaszkodnak. Dio emlékéhez méltó belassult, epikus hangvételű nóta ez; egy több mint fél évszázados muzsikus karriert nehéz is lenne egy 3 perces szösszenetben megörökíteni.

Jó lenne, ha én is tudnék írni egy ilyen számot; de sajnos a szükséges tehetség hiányában csupán annyit mondhatok: "Ronnie, az örök világosság fényeskedjék neked!

Tartuffe

Kiadó:
Symbolic Records

Honlapok:
www.houseofkiana.com
myspace.com/houseofkiana

Finnország az én metálos szívem csücske, pedig még a közelében sem jártam soha. Amíg ezt a súlyos mulasztást sikerül valahogy orvosolni, meg kell elégednem azzal, hogy az általam nagyra becsült finn bandák jönnek el hozzánk, ide Magyarországra. Most nem is elsősorban a nyilvánvaló Stratovarius, Sonata Arctica és Nightwish alkotta triumvirátusra gondolok, hanem a kevesek által ismert, de nem kevésbé tehetséges power és progresszív vonalra. Sajnos csak előzenekarként léptek föl, de örömmel üdvözöltem hazánkban pl. a Winterborn legénységét (beszámoló itt).

Egyelőre nincs túl nagy reklámja, de szeptember-októberben másodjára is útjára indul az Evil Eye Management rendezésében a "Metallia Perkele" turné, amelyben a szokásos finn csapatokon kívül most a "mikutyánkkölyke" Subscribe is föllép. Gratula! Szerencsére beiktattak a programba két magyar állomást is, október 8-án a pesti Dürer Kertben, másnap pedig a miskolci Ifjúsági Házban. Ott a helyem, hiszen föllép a tavaly nálam Top 10-es Status Minor (kritika itt), de az új énekes-igazolással potemixet nyelt Grendel is. A többieket (Ghoul Patrol, Hammerhed, Anger Cell) nem, vagy csak felületesen ismerem.

Viszont a turnéba ugyancsak bekapcsolódó Kiana nagyon bejön. Annak ellenére, hogy stílus-preferenciáim nem föltétlen igazolják a dolgot, olykor kimondottan jól esik bólogatni rá egyet. Az "Abstract Entity" a fiatal finn csákók tavaly megjelent beköszönő-bemutatkozó lemeze, de a megilletődöttségnek vagy kiforratlanságnak minden jele nélkül. Alaposan kidolgozott "dallamos" death metal ez, thrash és groove hatásokkal: nem annyira a honfitárs Children of Bodom vénáján, hanem jellegzetes göteborgi vonásokkal. Aki az In Flames, Dark Tranquillity, Sonic Syndicate típusú zenéket vajazza, ne mulassza el meghallgatni a Kiana tökös-karcos debütáló anyagát, főleg a "Heartburn" című nótát. Ezt pont az énekelhető, jól eltalált refrén miatt szeretem.

Egyetlen kifogásom, hogy bár hallhatóan fölkészült gitárosok nyomják a bandában, a szóló nem éppen hangsúlyos elem a nótákban..., és akkor még finoman fogalmaztam. Pedig az Arch Enemy és az Amott testvérek egyszer s mindenkorra bebizonyították, hogy a hörgés, a gyilkos riffek és a dallamos szólók kiválóan passzolnak egymáshoz.

Tartuffe

Ha Mustaine egy-egy nóta között tart néhány másodperces, jogos szünetet, hogy a pillanatok alatt rátapadó fehér ing és teste közé befújjon egy kis hűsítő levegőt, ha  kapunk egy röpke nyolcujjas tapping bemutatót a'la Broderick, meg egy alibi Drover dobszólót, akkor a műsor ugyanennyi nótával már pont másfél óra lett volna, a fórumozók pedig nem recitálhatnák, hogy "Mustaine monnyon le, 75 perc, az hakni".

Lehet persze 75 perces, és annál is rövidebb haknikat is tolni, parasztvakítással, jópofizással, felesleges közönségénekeltetéssel, kérdezzük csak meg Tony Kakko-t (Sonata Arctica), aki vélhetően most írja a nagydoktoriját ebben a témakörben.

Itt nem erről volt szó, hanem az egykor sületlennek tűnő névből kinövő legendához méltó pusztításról. Egy gyilkos koncentrátumot kaptunk felesleges hígítás nélkül. A 75 perces hakni és a Megadeth pesti műsora között pont akkora volt a különbség, mint két ugyanakkora darabka extrudált kenyér ill. baklava kalóriatömegében.

Azokat a vádakat sem értem, hogy ramatyul és halkan szólt a cucc. Ahol én álltam (keverőtől balra, már a szellősebb sorokban), arányos és hangos volt, pedig higgyétek el, kevesebb dologtól rettegek jobban, mint amikor koncerteken felbukkan a "Hangkása-szörny" és  - hamm! - elnyeli a hangszereket.

Ha a "Tornado Of Souls"-ban nem hallom Broderick szólóját kristálytisztán, közvetlen előtte pedig a nagybetűs Ritmusgitáros játékát, aki ráadásul egy technikailag nagyon nehéz riffre énekel, magam is elkenődtem volna, mint lószar a fakerék alatt, de ezt hál' Istennek nem kellett megtapasztalni. Néhány nóta után rendesen dörrent a motyó, legalábbis azon az akusztikailag szerencsésen kialakított négyzetméteren, ahol álltam.

A baj nem jár egyedül, így a fórumozóktól azt is meg kellett tudni, hogy a rövid és szarul szóló hakni mellett ráadásul nincs is jó hangja Mustainnek! Azt a betyár mindenit, tényleg!

Nem tartanám jó ötletnek kiosztani rá Jézus szerepét a "Jesus Christ Superstar"-ból, de ez a hang, vagy inkább az összezárt és megerőszakolt hangképző szervekből kipréselt meleg levegő 1983 óta védjegye a csapatnak, az meg már tényleg nem oszt, nem szoroz, hogy ez a szegény meleg levegő alkalmanként és a kor előrehaladtával esetleg még nehezebben tör utat Mustaine rezonátorüregének örökre zárt rendszeréből.

Tömény, zsír "best of" program volt, majdnem teltháznyi fanatikussal, meg közöttük  ezek szerint egy csomó csalódóval. Életveszélyes a jelenlegi felállás, nem érzem, hogy bárki is hiányozna, főleg úgy, hogy valami megmagyarázhatatlanul perverz módon Friedman jelenlegi dolgait is csípem, maradjon csak Japánban popperkedni, Pitrelli pedig nem volt igazán soha idevaló, az ő terepe nem a thrash.

Az előzenekarok sem csupán a kötelező időhúzás szerepére voltak kárhoztatva, rendesen odatették magukat, kiállásban, produkcióban is élvezeteset nyújtottak, ráadásul tessék elképzelni, ez a csúnya, "ördögvezetős" Dez Fafara még a középső ujját is kinyújtotta felénk, amitől néhány galamblelkületű rocker láthatóan frusztrált lett. A mozdulat egyébként ab ovo türhőség, de azért kezeljük már helyén a dolgokat, nem az öt órai teán voltunk…

A képekért külön köszönet Savafannak és a  www.a-cslp.hu oldalnak.

Túrisas

P.S.: Nézzétek már meg ugyan, hogy Chris Broderick, hogy játszik klasszikusokat akusztikus gitáron, pengető nélkül! Klikk

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.spocksbeard.com
myspace.com/spocksbeard

Neal Morse egy géniusz. Tudom, hogy 2002 óta nem zenél a Spock's Beard-del, de amíg az amerikai progresszív rock legkiemelkedőbb formációjának szekerét hajtotta, minden egyes lemezt kötelezően be kellett szereznem. Ez vonatkozik az azóta megjelentetett szólóalbumokra is (a Transatlantic már csak hab a tortán). Ezt azért tartottam fontosnak előrebocsátani, hogy megfelelő kontextusba helyezhessem a Neal Morse-talanított csapat legújabb lemezét.

A helyzet az, hogy nem könnyű sem élni, sem alkotni egy Neal Morse-hoz hasonló zseni árnyékában. Akármilyen kiváló muzsikusokból áll az együttes, úgy tűnik, el kellett telnie néhány évnek, hogy végképp magukra találjanak. Az utolsó három lemez nagyjából a kísérletezés jegyében telt el, és a végeredmény – néhány szép pillanatot kivéve – nem volt igazán meggyőző. Persze a 2008-as koncert DVD bebizonyította, hogy nem a hangszerkezelés vagy zeneelméleti hiányosságok okozzák a gondot (no meg azt is, hogy Jimmy Keegan talán még Nick D'Virgilio-nál is ügyesebb dobos!).

Mostanra minden összeállt. Kifizetődött az együttest konokul egybetartó tagok elszántsága; úgy sikerült saját hangra találniuk, hogy teljes a folytonosság a Spock's Beard klasszikus korszakának meghatározó stílusjegyeivel. Ugyanakkor üdítő a magát sokszor túlexponáló Neal Morse helyett a dobosból lett énekes D'Virgilio hangját és dallamait hallgatni. Alan Morse is mintha kísérletezőbb, szabadabb szellemben kapirgálná a gitárját.

Érzésem szerint a Spock's Beard valahogy sokkal európaibb lett, nagyobb kanállal merít a '70-es évek stílusteremtő progresszív rock együtteseinek és a neo-prog mozgalom képviselőinek munkásságából, márpedig mindkét jelenség kimondottan brit kötődésű. Mintha mostanában túlnyomórészt korai Genesis-t és a Clive Nolan billentyűs nevéhez kötődő különböző formációk albumait hallgatták volna. Nehezen is hihető, hogy a több mint 16 perces záró nótában (Jaws Of Heaven) nincs benne Clive Nolan keze.

2002 óta most először érzem, hogy a Spock's Beard-ből nem hiányzik Neal Morse. Viszont kezdhetem újra az együttes sorlemezeit beszerezni…

Tartuffe

Hogy ez a rovat több mint fél éve pihentetve van, nem azért alakult így, mert mostanában nincsenek ügyeletes kedvenceink, hanem mert egyre kevesebb időnk jut a nagy favoritok tutujgatására. Mostanában abban lelem kedvem, hogy régi klasszikusokat szerzek be az e-bay-en kicsi pénzért; olyan örökzöldeket, amelyeket annak idején még kazin (hivatalos nevén: kazetta szalagon) hallgattunk rongyosra. Ez a hanghordozó már akkor idejétmúlt médiumnak számított, de a még ma is egyfajta kultusznak örvendő analóg lemezek drágák voltak és nehezen beszerezhetők.

Túrisas kolléga tett közzé ezen az oldalon még 2009 februárjában egy kiváló cikket "Dal a dalban: A rocktörténelem leghíresebb és leginspirálóbb gitárszólói" címmel (klikk). Itt joggal méltatta a White Lion aranykezű gitárosának, Vito Brattának szólóit. Nincs egy hete, hogy az USÁ-ból megérkezett hozzám "utólagos hiánypótlás" címén a "Big Game" (1989), s azóta csavarhúzóval se tudom kigyógyítani a lejátszóból a "Little Fighter"-t.

A '80-as évekből legtöbben a NWOBHM emblematikus bandáit (Iron Maiden, Judas Priest, Saxon, stb.) zárták szívükbe és viszik magukkal mai napig, de én mindig is a Van Halen, White Lion és Stryper vonalat szerettem jobban. Akárki akármit mond, ezek a csapatok messze fölülmúlták az akkoriban népszerű hajbandák arctalan tömegét, akik a "Sweet Cherry Pie" megszólítás különböző változataival próbálták leénekelni erősen festett, válltöméses lányrajongóikról a csípővonal fölé, szinte hónaljba rángatott csipkés bugyit.

A White Lion két fő pillére Mike Tramp énekes volt, aki honfitársához, Lars Ulrich-hoz hasonló álmokkal vágott neki a Dániát Amerikától elválasztó nagy távolságnak, valamint az istenáldotta gitáros-tehetség, Vito Bratta, akit minden szakértő a Van Halen iskola egyik legtehetségesebb képviselőjének tart. Annak ellenére, hogy a White Lion sohasem tudta elérni azt a szupersztár státuszt, amit náluk sokkal tehetségtelenebb együttesek élveztek akkoriban, a "Little Fighter" minden túlzás nélkül sorolható be a '80-as évek olyan jelentős rock himnuszai közé, mint a "Jump" vagy a "Living On A Prayer".

Vito – aki 1994-ben egyszerűen bezárkózott édesanyjával a Staten Island-i otthonukba és még egy White Lion újraegyesítés tervével sem lehetett kicsalogatni – egyszerűen zseniálisan, elképesztő ízzel gitározik a nótában – meg úgy egyébként mindig. Olyan könnyedség, légiesség jellemzi, amilyet csak egy Blackmore-féle zseninél lehet tapasztalni. Változatosan, izgalmasan kíséri végig dalt, a szóló pedig maga a katarzis. Lehet ugyan Eddie Van Halen-re, mint fő inspirációra mutogatni, de Vito szólóit ezer közül is megismerni. Minden egyes szóló rendesen meg van komponálva, az első hangtól az utolsóig aprólékosan ki van dolgozva; van eleje, közepe, vége (ezt ajánlom Kirk Hammet figyelmébe!). Joggal mondhatjuk hát, hogy ez valóban "dal a dalban", olyannyira, hogy akár egyetlen hangot megváltoztatni is szentségtörés volna.

Persze nem mindegy, hogy a dal milyen dalban szólal meg. De a "Little Fighter" esetében ezzel sincs gond, pozitív energiáktól duzzadó, húzós, magát énekeltető refrénnel megfejelt nótáról van szó. Komoly pénzjutalommal díjaznám, ha valaki képes lenne Vito Brattát kirángatni anyuci szoknyája mellől a kiábrándult tespedtségből. Persze lehet, hogy mára csak halvány árnyéka önmagának. Micsoda veszteség!

Tartuffe

Kiadó:
Escape Music

Kétlem, hogy ez a megjelenés nagy érdeklődést ébresztene a "szakmában", és abban is biztos vagyok, hogy nem fognak érte fanatikus rajongók kígyózó sorokba rendeződni a CD üzletekben - annál is inkább, mert még a legkorrektebb boltban sem lesz polcon; legföljebb megrendelni lehet majd kb. 4-5 hetes lefutási idővel. Azt még én is csak internetes fórumokból tudom, hogy tulajdonképpen nem egy új banda debütálásáról van szó, hanem Stefan Lindholm gitáros (Vindictiv) és Tommy Karevik (Seventh Wonder) egy 5-6 évvel ezelőtti projektjéről. Amit ezen a korongon hallunk, az tulajdonképpen a Vindicitv "főpróbája", amelyre Karevik írta a dalszövegeket és dallamokat, s amely végeredményben fölhívta a Seventh Wonder legénységének figyelmét erre az egyébként vitathatatlanul tehetséges vokalistára.

Állítólag Karevik egy fillért nem kapott, sőt a nevét se tűntették föl a dalszerzők között, így valószínűleg Stefan "Yngwie-szeretnék-lenni" Lindholm kellemetlen pereskedésnek néz elébe. Ez persze az egyszeri zenehajhász olvasót vajmi kevéssé érdekli, mert úgyis a végeredmény alapján ítéli meg, hogy van-e ennek az albumnak keresnivalója az amúgy is erősen telített skandináv metál piacon. Nos, szerintem nem sok. A helyzet az, hogy a cucc közel sem dörren akkorát, mint egy igazi tűzijáték (Firecracker), sőt kifejezetten gyengén szól, igazolván azt az elméletet, miszerint egy korai Vindictiv demo került most újrahasznosításra.

Ráadásul Lindholm lélektelen ujjgyakorlatai egy idő után idegesítővé válnak, s ez párosul Karevik musical-es, kicsit hisztérikus dallamaival. Ha Lindholm legfőbb törekvése az, hogy minél több hangot tudjon lepengetni egy másodperc alatt, akkor Karevik valami hasonló ambíciót ápol dalszövegeivel, mert szinte hihetetlen mennyi szótagot képes beleerőltetni egyetlen sorba. Az eredmény egy nehezen áttekinthető, nem túl érdekfeszítő hömpölygése zenének és szövegnek, ami egyszerűen nem akar fülbemászó, fogós nótákká összeállni. Meglátásom szerint Lindholm-nak ezért igazán kár volt vállalni egy kínos jogdíj-vita minden ódiumát.

Tartuffe

Jó mostanában kérlelhetetlen thrash-rajongónak lenni. Azon túl, hogy soha nem tapasztalt minőségben és energiával gyilkolnak a stílus klasszikus bandái, tejben-vajban fürdetve a lojális fanatikusokat, felnő mellettük, vagy inkább melléjük egy új és tehetséges thrash-generáció is.

A hasonlat persze képzavar, mert egy büszke thrashert nem tejben és vajban fürdetve kell megalázni, hanem vérzivatarban edzeni, vagy halált szórni rá barátilag, mindenesetre a lényegen nem változtat; nagyon szigorú pénzügyi gazdálkodásra van most szüksége annak, aki a műfaj kiváló megjelenéseit, klasszikusokat és újakat egyaránt szeretné a gyűjteményében tudni.

A második lemezét megjelentető és gyorsan hírnevet szerző Bonded By Blood (Aki nem találja ki azonnal, honnan a zenekarnév, az visszavonhatatlanul gumi thrasher!) természetesen kaliforniai, és hitelességük kétségbevonhatatlan. Elég egyszer rájuk nézni, hogy egyértelmű legyen; ezek a legények thrash-re születtek, és elég egyszer meghallgatni őket, hogy egyértelmű legyen; Jose "Aladdin" Barrales hangja az a faktor, amitől megremeghet a magasra helyezett léc. Helyében én azt kérném a Dzsintől, hogy a lámpa szelleme kezdjen ezzel valamit, mert a nagyon is minőségi cséphadarás ellenére, már feszengtem a végére az idegesítő acsarkodástól, még úgy is, hogy a thrash lényege szerint nem a tiszta intonálásról szól. De ez azért túlzás.

Be kéne még arról is számolni, hogy az Exiled To Earth a világ első thrash-konceptalbuma, amiért hurrá, de értelmét ettől még nem látom. Megy a folyamatos, homogén dara, tökéletes technikával, mialatt a távoli jövőben történik valami zavaros, Föld-elfoglalós, visszafoglalós, lövöldözős sületlenség. Nagyon izgi biztos, de számomra tök érdektelen. Ettől nem lesz sem jobb, sem rosszabb a lemez. Abban látnám a megoldást, ha Aladdint száműznék a zenekarból, és e sztori köré kerekítenének egy jó kis lemezt, egy új, karizmatikusabb énekessel.  

Túrisas

Tituszunk alaposan próbára tette a lengyel-magyar barátságot. Hallgattam a lemezt, és egyre azon járt az eszem, hogy részemről én ezt most, legalábbis Titus (Tomek) vonatkozásában azonnali hatállyal felmondom.

Aztán, ahogy következtek szépen sorban, egymás után a nóták, és úgy tűnt, a lemeznek soha nem lesz vége, miközben Titusz ellenszenves, műmájer feje irritálóan meredt rám a borítóról, azon kaptam magam, hogy tulajdonképpen a Jagelló-királyokkal sem rokonszenvezek többé. Annak az antihangnak a fényében (homályában) pedig, amit sikerült egy rettenet, modoros előadásmóddal elviselhetetlenné transzformálnia Titusznak, már a kilencévszázados közös történelem is jelentéktelennek, elhanyagolhatónak, sőt nyűgnek tűnt.

Aztán a meghallgatás utáni mély, megváltó csendben mégis úgy döntöttem, nem küldöm el a nagykövetségnek a gondolatban már megfogalmazott anyázós levelet. Legyünk mégiscsak barátok lengyel testvéreim, de Tituszt ne vegyük be. Tudom, hogy 25 éve van a szakmában az énekes(?)-bőgős, és az anyabanda, az Acid Drinkers a lengyel rocktörténelem egy darabkája, de ez a párakkordos alaprock, ami úgy igyekszik jópofának, meg lazának tűnni, hogy se nem jópofa, se nem laza, úgyis csak bajt hoz ránk.

Minden zeneínyenc megtalálhatja majd a nóták között a meglátása szerinti mélypontot, nekem a "One Scotch Please" a "kedvencem". Tomek itt berockosított folk kocsmadalban gondolkodik, szinte látom a meseszép kelta vidéket, kár, hogy letagadhatatlanul keresztül ömlik rajta a Visztula, amibe ez a laza, öreg lengyel rocklegenda ráadásul még bele is vizelt…

Az ellentábor, no meg a promóciós hazugság szerint ez "10 highly energetic, heavy rock’n’roll songs", és hogy valóban 10, az nem lehet vita tárgya egyedül. Mint ahogy az sem, hogy hihetetlen jó hangzású a produkció, olyan gyomros bőgősounddal, amit ritkán hallani lemezeken. Talán csak ennek köszönhető, hogy végighallgattam.

Túrisas

Nincs ember a rockszakmában, aki kétségbevonná Jeff Waters kimagasló tehetségét, és talán olyan sem, aki ne tartaná a thrash színtér jelentős zenekarának az Annihilatort. Ennek viszont némiképp ellentmond, hogy mégsem kíséri kollektív, visszafojtott lélegzet egy-egy új Annihilator lemez megjelenését.

Úgy érzem, hogy az előre borítékolható minőség mellett Jeffnek valahogy mindig sikerül egy kis szart is tölteni a palacsintába. Ez persze nem a klasszikus salakanyag értelemben vett "szar", csupán allegorikus, úgynevezett minőségi szar, de ahhoz pont elég, hogy az Annihilator nem emelkedett soha a Megadeth magasságába, noha Waters technikailag és dalszerzésben is elviekben tudja azt, amit Mustaine is tud. Sőt, tud többet is, hiszen az alapvetően thrash csapat életművéből össze lehetne ollózni egy olyan, önmagában csupa-csupa nagyszerű dalokból álló válogatást, amelyben egyetlen árva thrash nóta sem szerepelne. Akármi is az ok, de tény, egy-két hibátlan anyagot kivéve Waters nem szállít alapműveket. Személy szerint én a thrash alapvetés "Alice In Hell", illetve a dallamos "Set The World On Fire" lemezt tartom a csapat legjobbjának. Ilyen lemezeket véletlen nem ír az ember, tehát az állandó és magas elvárás nem hamis illúzió. Erre az elvárásra érkeznek válaszul aztán évről-évre a "majdnem"-anyagok.

A legutóbbi "Metal" megjelenésekor, a neves vendégszereplők miatt azt hittem, most aztán legyalulja a fejem a Megsemmisítő, de megúsztam, maradtam, ahol a part szakad. Érdemes lett volna talán ezúttal a sokatmondó "Alice Is Back" címet adni a lemeznek, ha már Havancsák Gyula volt szíves a pokolból éppen visszatért kislány "bájos", hamuszürke, szemgolyókat nélkülöző arcát a borítóra művészkedni. Ettől még ugyanúgy maradhatott volna a késsel homlokba applikált logo is, de pszichésen legalább úgy készültünk volna, hogy nem egy újabb profi szakmunka érkezik.

Ha klasszikus talán nem is született, nekem tetszik, sőt nagyon tetszik a lemez, szól is mint a disznó, Waters zseniálisakat gitározik, a szigorú thrash szögletességet pedig úgy oldja helyenként fel néhány dallammal és melodikus gitártémával, szólóval, mint hullát a savas kád, márcsak hogy megmaradjunk az új lemez képi világánál.

Túrisas

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.vandenplas.de
myspace.com/vplas

A német progresszív metál bandák úgy tűnik, kezdenek saját hangjukra találni, amelynek részét képezik a kövér, karcos riffek, a nagyzenekari aláfestés, az epikus hangvétel és a drámai, összefüggő történetek. Ezeknek az önmagukban nem kifejezetten egyedi elemeknek különféle sajátos egyvelegei találhatók meg a Tomorrow's Eve, Red Circuit, Ivanhoe, és természetesen a Vanden Plas utóbbi időkben megjelent albumain. Érdekes, hogy valamilyen formában Markus Teske producer és Andy Kuntz (Vanden Plas frontember) általában ott serénykedik valahol e megjelenések környékén.

A Vanden Plas előző lemezére, amely tulajdonképpen a Monte Cristo grófja történet modern zenei átirata (Christ 0, 2006), Túrisas cimborával teljes egyetértésben gyógyultam rá anno, annak ellenére, hogy a banda korábbi lemezei nem tudtak igazán lázba hozni. Ennek egyik oka éppen Andy Kuntz erősen nazális orgánuma volt, de a kiváló Abydos projekt óta (2004) folyamatosan barátkozom vele. A "Christ O" már egy kiforrott, saját hangját megtalált, magabiztos együttest mutatott, így minden okom megvolt a lelkesedésre, amikor négy hosszú év után bejelentették egy új concept-album megjelenését.

A történet ezúttal egy furcsa időutazásról szól: a főhős egy apokaliptikus látomástól és egy ószövetségi jövendöléstől indíttatva a XVI. századi Rómából a Krisztus korabeli Jeruzsálembe utazik időn és téren át, ahol rákényszerül, hogy szembenézzen Isten rá vonatkozó, megmásíthatatlan akaratával. A Vanden Plas manapság sokat foglalkozik a zenei színház (musical) világával, s ez szövegszerűen és zeneileg is könnyen tetten érhető.

A "The Seraphic Clockwork" kimondottan teátrális anyag, de nem úgy, mint a "Hair" vagy a "Jézus Krisztus Szupersztár", hanem sokkal keményebben, egyneműbb módon, ahogy az egy progresszív metál formációhoz illik. Nehéz – ha nem lehetetlen – külön-külön dalokban gondolkodni, és a megbízható értékeléshez rengeteg hallgatás szükségeltetik. Mindenesetre több, mint amire eddig lehetőségem volt. Ennek ellenére kis esélye van annak, hogy melléfogok, amikor azt mondom: a "Christ O"-hoz hasonló súlyú és minőségű lemez született, amellyel megint a 2010-es év tavalyinál sokkal erősebb élmezőnye gazdagodott.

Tartuffe