Kiadó:
Mystic Production

Honlapok:
www.votumband.pl
myspace.com/votumband

Ha a Pink Floyd volt a kvintesszenciális prog rock, a Marillion által képviselt második generáció pedig kiérdemelte a neo-prog rock címkét, akkor a mostanában tapasztalható mozgolódást a műfajon belül joggal - bár kicsit sután - nevezhetnénk neo-neo-prog rock-nak.  Az olyan együttesek, mint a DeeExpuss vagy a Haken egyértelműen fölvállalják a folytonosságot a nagy elődökkel, de nem idegenkednek attól, hogy alkalomadtán valamelyest vastagabban (metálosabban) szóljanak, sőt az énekesek díszítő jelleggel néha még bele is hörögnek a mikrofonba.

Vélhetően a fáradhatatlan lengyel ős prog rock legenda, az SBB hatására, valamint nem kis részben a Metal Mind kiadó áldásos tevékenysége révén Lengyelország igazi nagyhatalommá vált ezen a területen. Legtöbben éppen a lengyel Riverside-ot tartják a stílus zászlóhordozójának, de rajtuk kívül akadnak arrafelé más hasonszőrű formációk: pl. a Lunatic Soul, Indukti, vagy éppen a Votum. A "Metafiction" a varsói szextett második anyaga, mellyel igyekeztek fölzárkózni a mostanában szinte kultikus dicsfényben fürdő Riverside-hoz. Bár velük kapcsolatban sűrűn használják a "metal" kifejezést, ez szerintem nem más, mint "Metalfiction". Kétségtelenül akadnak karcosabb részek, olykor még riff-szerű képződmények is (ld. December 20th; az album legsikerültebb dala), de összességében pihe-puha, belassult, nyomott hangulatú merengés az egész, amihez teljesen fölösleges két gitáros (főleg, hogy szólóban egyik sem erős).

Lengyel testvéreinknél mostanában nagyon sok keserűség és fájdalom halmozódhatott föl, mert a hasonló stílusban alkotó bandák szerzeményeiben sűrű folyamokban hömpölyög a melankólia. Adott élethelyzetben nyilván nagyon meg tudna fogni ez a hangulat, de szerintem ezt lehet zeneileg kevésbé egysíkúan is csinálni, hogy a melankóliát még véletlenül se tévessze össze senki az unalommal. A Votum bennem olyan benyomást kelt, mintha egy Bergman film remake-jéhez készítettek volna háttérzenét.

Ha már a lengyeleknél és az atmoszférikus, búskomor zenei progressziónál tartunk minden érdeklődő figyelmét inkább a Division By Zero-ra hívnám föl (itt). Az ott éneklő Slawek Wierny orgánuma úgyis kísértetiesen hasonlít a Votum frontemberének hangjához.

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.torbenenevoldsen.com/sectiona
myspace.com/sectionatheband

Torben Enevoldsen dán gitáros-zeneszerzőről legutóbb egy AOR lemez kapcsán ejtettünk szót (Acacia Avenue, itt olvasható), most azonban visszakanyarodott arra a területre, ahol leginkább otthon érzi magát. A Section A tipikus skandináv power metal muzsikát játszik, amely az előző két lemez esetében némi progresszivitással is keveredett, de ez a vonal most - úgy tűnik - pihentetve vagyon.

Enevoldsen-nek egészen sajátos stílusa van, amelyet száz gityós közül is azonnal ki lehet szúrni; ez mindenképpen erény. Az azonban már kevésbé, hogy ez a csak rá jellemző játék akármilyen kigyakorolt, technikás és halálpontos, összhatását tekintve mégiscsak szaggatott és olykor vontatott, ami párosulván a dalokat uraló lassabb és középtempókkal kicsit álmosítólag hat. Szerencsére ott van nekünk Andy Engberg (ex-Lion's Share), aki annyiban mindenképpen hasonlít Jorn Lande-ra, hogy aranyból van a torka, azaz istenáldotta tehetségével még egy középszerű lemezt is képes földobni.

Enevoldsen mester tartotta magát ahhoz a hagyományhoz, hogy mindegyik Section A lemezre meghív egy kiváló és méltán világhírű billentyűst; Derek Sherinian, Günter Werno (Vanden Plas) és Mats Olausson (Yngwie, Ark) után most Lasse Finbråten került sorra a Circus Maximus-ból. Sajnos azt kell mondjam, hogy sem Engberg, sem Finbråten szerepeltetése nem elegendő arra, hogy a "Sacrifice"-ot lelkesítő, érdekfeszítő anyaggá tegye. Ez bizony stabil középmezőny, azon belül azonban kétségkívül megingathatatlan, sziklaszilárd alapokon nyugvó alkotás.

Tartuffe

A polákok nagyhatalmi törekvése nyilvánvaló. Politikai feszültségtől nem kell tartani, mert egyébként is cimbik vagyunk, ráadásul a befolyás növelése csupán zenei téren indult el. Ott viszont izomból. Annyi lengyel promó anyaggal szórták meg a szerkesztőséget, hogy csak lestünk. Ráadásul nem is mi voltunk a kiválasztottak, hiszen internet-szerte látom, hogy nagy erőkkel támadnak.

A Black River nyilván felderítő feladatot kapott, tehát még nem a hódítók elit alakulata, de azt sem mondanám, hogy esélytelen golyófogók, hiszen a Vader, Behemoth és Dimmu Borgir kiképzőtáboraiból nem a legnyamvadtabb harcosok érkeznek. Ennek most a harcmodort tekintve különösebb jelentősége nincs, hiszen a sereg csak nevében "black", a stílus karcos, mosdatlan, fű- és szájszagú stoner rock, némi punkos lendülettel.

Tudjátok, amikor a steril euro-power hangzáshoz szokott fülnek olyan a gitársound, mintha csak recsegne a túlhajtott és kinyiffant erősítő. Pedig jó ám ez nagyon, él az egész, a mélyebb fekvésű borízű hang ugyan énektechnikai aspektusból aggasztó, ám ide hibátlan. A szétszakadt hangszórómembránon keresztül érkező levegő szinte lebegteti a trapéznaci szárát, és látatlanban is biztosra lehet venni, hogy a tagok közül legalább egy fő bajusz-pajesz együtthatóval büntet.

Nem nélkülözhetetlen megjelenés, de úgy, hogy nekem nincs sok ilyen anyag a gyűjteményemben (sorry...), egyszer-kétszer előrántom majd, ha sörözés, valamint (...) közben már közelítünk a talajhoz, és széles a jókedv.

Túrisas

Kiadó:
Ulterium Records

Honlapok:
www.innerwish.gr
myspace.com/innerwish

Ami a gazdaságot illeti, nem mennek jól mostanában a dolgok Görögországban, de úgy tűnik, ez nincs különösebb hatással a metál arénára. Van ott ugyanis egy veteránok alkotta csapat, amely még 1995-ben alakult, s azóta nagyjából két évenként adott ki lemezeket. Ahelyett azonban, hogy a fáradtság vagy kiábrándultság jelét mutatnák mostanában, inkább leszerződtek az Ulterium Records-hoz, és elkészítették eddigi legjobb lemezüket. Nyilván nem meglepő, hogy az ugyancsak görög érdekeltségekkel rendelkező Dream Evil (Gus G-s korszak), Mystic Prophecy és Firewind által képviselt európai power metál vérvonalat követik, de fölfedezhető némi Primal Fear, sőt Stratovarius behatás is (pl. Chosen One).

Érdekes különben ez a hellén-skandináv együttműködés, amely egyre erősödni látszik, s amely húzza magával fölfelé a görög csapatokat. Megfontolandó, hogy hasonló kapcsolatok élénk ápolásával mennyit nyerne pl. a hazai mezőny (lásd HARD). Szerintem sokat; legalább annyit, mint az InnerWish. Az új anyag mixelése Fredrik Nordström stúdiójában történt (In Flames, Hammerfall, Dimmu Borgir), a maszterelést pedig Mika Jussila végezte (Nightwish, Children of Bodom, Stratovarius) a Finnvox Studios-ban. Ennek megfelelően szól a lemez, mint az ágyú, és mindjárt olyan nemzetközileg is könnyen eladható lett az egész (főleg ilyen mutatós borítóval).

A "The Signs Of Our Lives" olyan kirobbanó erejű kezdés, hogy ennél dögösebb-tökösebb-dallamosabb beköszönést a műfajban régen hallottam. A lemezen csak úgy sorjáznak az energikus, pattogós metál himnuszok, engem mégis elsősorban a két nagy epikus szerzemény, a "Sirens" és a "Kingdom Of Our Prime" fogott meg. De nagyon. Az előbbi - talán csak a címe miatt - a régi jó Savatage-t idézte meg számomra, még az utóbbi egy az egyben a Stratovarius "Babylon"-jára (Episode, 1996) hajaz. Szerintem, ha a görög kormány pénzesíteni tudná a mostanában arrafelé fölhalmozódott "metál-tőkét", képes lenne  a költségvetési hiány jelentős részét fedezni. Viccet félretéve, ez egy jó lemez. Nagyon jó.

Tartuffe

Szegény Acélszárnyat az ág is húzza. Nem elég, hogy egyébként is pikkelek a retro-metal üdvöskéire, mert szerintem ez igazi zenei tartalom híján lévő, múló trend, de azzal, hogy a cikkleadási határidő miatt  Dio halálának másnapján kell értekeznem róluk, hendikepjük szavakkal leírhatatlan.

Illetve annyiban talán előny, hogy Ronnie elévülhetetlen érdemeire tekintettel, én ma senkit nem bántok. Még a nevükkel ellentétben korántsem acélos Steelwing zenekart sem. Ma engedjük meg, hogy tényleg őszinték és nem trendlovagok, és örüljünk annak, hogy legalább ők sem a teljesen dekadens és mihaszna hip-hop kultúra felé fordultak sihederként, hanem hangszert vettek a kezükbe és rommá hallgatták, többek között talán éppen a Holy Diver lemezt. Úgy legyen, Ámen.

Ha pedig szó érné a ház elejét, hogy ez mégis egy országos terjesztésű rockzenei szaklapba fog bekerülni, tehát tessék megemberelnie magát a kritikus úrnak, mert ez így a Steelwing rajongók körében joggal fogja kicsapni a biztosítékot, akkor kisziszegem összeszorított fogaim közül, hogy akinek a metal retro életérzés a szíve csücske (lelke rajta), az a Steelwing zenekarban az egyik legügyesebb képviselőjüket tisztelheti. Újszülötteknek ez a vicc is új, ráadásul a "poén" is csattanós, de még mindig nem látom be, hogy miért nem a klasszikusokat kell elővenni, ha elkap a nosztalgia. A mai napon meg különösen nem értem.

Túrisas

Tegnap reggelre feladta a gyomorrákkal vívott küzdelmét a heavy metal és hard rock stílus minden kétséget kizáróan legnagyobb hatású énekese, Ronnie James Dio.

Köszönjük a páratlan életművet, nyugodj békében Ronnie!

"I see a rainbow rising
Look there on the horizon
And I'm coming home
Coming home, I'm coming home
Time is standing still
He gave me back my will
Going home
I'm going home" (Stargazer)

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.master-plan.net
myspace.com/masterplanmetal

Bár az ütős német power metal formáció neve "Mesterterv", eddigi pályájuk viszontagságai nem árulkodnak mesteri tervezésről. Illetve tervezésről még csak-csak, de mint tudjuk: "homo proponit, Deus disponit", azaz: "ember tervez, Isten végez". Ahhoz talán valóban egyfajta isteni végzés kellett, hogy Jorn Lande zenei "nézetkülönbségei" és csapongó, nyughatatlan természete ellenére visszataláljon Roland Grapow gitáros csapatába. Előrebocsátom, hogy nem tartozom azok közé, akik - szerintem racionálisan igazolhatatlan - késztetést éreznek a Riot-ból átigazolt Mike DiMeo-val készített MKII lemez pocskolására. Mégis lelkesen üdvözöltem a hírt, hogy Lande megbékélt a Masterplan zenei irányzatával (?), és türelmetlenül vártam a királyság visszaállítását, azaz a "Time To Be King" megjelenését.

Nem kérdés, hogy az első két lemezzel igen magasra tették a mércét, és - bár nagyon fájt akkor Lande csélcsap kiugrása - az MKII valójában nem eredményezett jelentős esést a megszokott minőséghez képest. A rajongók a legendás norvég torok visszatérése után joggal várták el, hogy az új anyagot szétvessék a kreatív energiák, és az együttes myspace oldala is azt írja, hogy a "Time To Be King" pályafutásuk talán legjobb munkája. Sajnos vitatkozni vagyok kénytelen. Amit én hallottam-hallgatok, az bizony egy szürke, kiszámítható, rutinból megírt és följátszott lemez, aminél még az olyan "kezdő", stílus-azonos bandák is nagyobbat sújtanak az ember halántékára, mint pl. a Disdain (kritika itt).

Mit mondhatnék? Ennél még a rajongókat megosztó MKII is gyakrabban fog pörögni nálam. Persze ez nem jelenti, hogy nem fogom záros határidőn belül beszerezni eredetiben. A helyzet az, hogy Jorn akkora istenáldotta tehetség, hogy tőlem akár végig is böföghetné a számokat, a Masterplan-ben pedig benne van, hogy rutinból is képes olyan lemezt készíteni, amilyenre mások egy életen át ácsingóznak. Nem tudom, hogy lesz-e folytatás; a Jorn és Mike Terrana félékkel szerintem még az is kérdéses, hogy érdemes-e hetekre előre lekötni turnéállomásokat. Mindenesetre ennél többre is képes a csapat, ennél többet kell kihozni magukból, különben okafogyottá válik a tervezgetés.

Szóval Grapowék most elsősorban magukat múlták alul, de azért sokan vannak, akik fél karjukat adnák az olyan nótákért, mint a kezdő "Fiddle Of Time", vagy a kislemezes "Far From The End Of The World" és "Lonely Winds Of War". Mindazonáltal innen üzenem az együttes myspace oldalát szerkesztőknek, hogy a "Blue Europa" túl gyengécske ahhoz, hogy az egyesült Európa új himnusza legyen. Ha már itt tartunk, én inkább a "Crystal Night"-ot javasolnám az első albumról, persze csak akkor, ha a barnaingesek mellett a vörösingeseket is csúnyán leszóljuk benne (No, never more!).

Tartuffe

Kiadó:
Ulterium Records

Honlap:
myspace.com/audiovisionsweden

A napokban vettem hírét, hogy a skandináv keresztény metál egyik legjelentősebb képviselője, az 1996 óta folyamatosan aktív Narnia bedobta a törölközőt. Enyhén szólva sokkolt a hír, pedig a korábbi lemezek nem kerültek be az örökbecsű kedvencek közé. Nem úgy a jelentős fazonigazítás után tavaly új énekessel (Germán Pascual) megjelent "Course Of A Generation" (kritika itt), amit különösebb gondolkodás nélkül soroltam be az éves Top 10-be. Ezek után érthető, hogy a föloszlás híre szinte letaglózott, és pont ebben a letargikus állapotban jutott el hozzám az Audiovision idei albuma. Bár Christian Liljegren, a Narnia alapító tagja és korábbi dalnoka sohasem tartozott kedvenc énekeseim közé, reméltem, hogy az általa eredetileg projektként alapított Audiovision majd kárpótolni fog az érzékeny veszteségért. Sajnos tévedtem.

A projektből állandó együttessé szerveződött Audiovision sem erőlteti a korai Narniára jellemző neo-klasszikus yngwie-zmusokat, az utolsó Narniához képest azonban ez bizony elég vékony. Egy kevésbé modern, sőt szinte régisulis lemez született, amely sajnos még a hangzás tekintetében is a '80-as évek végét, '90-es évek elejét idézi. Alighanem az ihlette meg őket, hogy az év elején elkísérhették a white metal legendás zsinórmértékét, a Stryper-t néhány európai turnéállomásra. Ezt a föltevést látszik igazolni a gyengécske Stryper-feldolgozás ("The Way" - To Hell With The Devil, 1986). Az Oz Fox-nál jóval szerényebb képességekkel megáldott Torbjörn Weinesjö nem is vállalta a gitárszólót, helyette egy hatásvadász kórusénekkel díszített kiállás hallható ("Christ is the way. Amen."), ami viszont nem is működik olyan rosszul (bár szólót - főleg ilyet! - illetlenség vele helyettesíteni).

A Stryper-en kívül a Rainbow munkássága hagyott érezhető nyomot a "Focus"-on. Itt elsősorban a sokadjára kimelegített, s épp ezért már messziről szagló Rainbow utánérzésre, az "I Will Belong To You"-ra gondolok, de említhetném akár a "The Gate" című dalt is, ami egy kicsit "Temple Of The King", kicsit "Rainbow Eyes". De meg kell mondjam, ezt a "szivárvány játékot" sokkal jobban csinálja az Astral Doors. Mindezt tetézi két értékelhetetlen, unalmas líra: a "Fruit Of Love" és az instrumentális "In Focus". Egyedül a lemezt indító "Invitation" mozgatta meg a fantáziámat; fölkerülhetett volna akár a legutóbbi Stryper lemezre is, de ez az üdvösséghez - s itt most szigorúan a rock mennyországra gondolok - nagyon kevés.

Tartuffe

Vélhetően a legtöbb ember életében akad egy-egy alkalom, amikor minden előzmény nélkül hirtelen piszok nagy mákja lesz. Vagy nyer a lottón, vagy élve húzzák ki egy földrengés romjai alól hat nap után, vagy kezébe nyomnak egy teljes Ratt diszkográfiát bakelit lemezen.

Velem utóbbi történt, még a 80-as évek legvégén. Egy amerikai srác, valami érthetetlen oknál fogva átcipelte magával Magyarországra kedvenc Ratt lemezeit, hogy aztán még érthetetlenebb oknál fogva hirtelen a kezembe nyomja, mondván, úgy látja, ezzel örömet szerez. (Talán a kommunizmus szorításában vergődő ágrólszakadtságom kompenzálása és az 56-os forradalom miatti cserbenhagyásuk lokális jóvátétele történt meg.) Tudni kell, ebben az időben nem amerikai nyomású Ratt lemezektől roskadoztak a hazai lemezboltok. Még Pesten sem, de kisebb városokban aztán végkép nem. Ha a könyvesboltba esetleg pult alatt érkezett is egy jugoszláv nyomású rocklemez, nem ártott az estét hálózsákban a bolt előtt tölteni, ha nem akartunk másnap pofára esni.

Ilyen kontextusban lettem én hirtelen 6 db amerikai nyomású Ratt lemez boldog tulajdonosa. Üröm volt az örömben, hogy igazi, kőkemény rockerként nagyon nem szerettük mi a mainstream, csilli-villi zenekart. Mára már ez is hihetetlen, de az akkoriban már nálunk is fogható műholdas zenei adók végnélkül nyomták a szupersztár Ratt szexista klipjeit. Ellenszenvesek voltak, mert nekünk a vérfarkasos Ozzy kellett inkább, meg a "Chains & Leather" a Running Wild-tól. Azt persze még véletlen sem adta le az a szemét Mick Wall a Headbanger's Ball műsorban.

Nem volt kérdés, hogy a váratlan lemezszaporulat után mégiscsak barátkozni kellett a Patkánnyal és minden irányban dicsekedni a kincsekkel, ami csak úgy az igazi, ha szeretjük is őket. Bár azt azért sokáig nehéz volt megérteni, hogy L.A.-ben miért kell a középtempókat erőltetni, amikor lehetne gyorsabban is játszani, és az mennyivel jobb már, ha-ha!

Sok utasszállító landolt azóta a Hudson-on, mi is megértettük, hogy Ozzy és a Ratt, sőt még  talán a Running Wild is elfér egy asztalnál, ha már ilyen nagy a család. Az is kiderült, hogy a középtempó is tud gyilkolni, ha értő kezek szórják a halált.

A Pat(t)kányok azért némileg változtak, mutálódtak, megjelenésükben, zenéjükben is szikárabbak lettek. Előmerészkedtek a Rainbow Bar & Grill pincéjéből és erőteljesebbek, mint valaha. Már nem beszélhetünk csillogó slágergyűjteményről, mint az "Invasion Of Your Privacy" idején, ám a Carlos Cavazo/Warren DeMartini gitárduó minden lefogott hangja oktatóanyagért kiált. Semmi szirup, de annál több karc, egy röfögő patkány mutáns. Melodikus rock fronton az év legizmosabb anyaga eddig.

Túrisas

Na! Csak elindul itt valami végre, a fene egye meg! Egy-két jól irányzott rúgás a szőrehullató, érinthetetlen szent tehenekbe, egy-két kritika, ahol nincsen pc, hanem le vagyon írva fehéren-feketén: egy szál pöcsben ég a "király", és kiderül, igenis létezik magyar heavy metal. És most már nem csak abban az értelemben, hogy kicsi is, savanyú is, de legalább szarul szól és mindenekelőtt: nagyon nem önbizalom-hiányos. 

Ma még mindig többet hallani ugyan rockörökben a Depresszió középszerű 10 évéről, mint Vörös Attiláról, aki éppen a Nevermore (!!!) zenekarban penget Jeff Loomis oldalán, vagy akár Bodor Mátéról, de legalább most már a beavatottak tudják, egyre többen jönnek elő a föld alól, akik sokszor a minimális feltételek hiányában is nemzetközi színvonalú produkcióval lepik meg a stílus hazai szerelmeseit. Wendigo, Dreyelands…, és most már nyugodtan hivatkozzuk be ide a győri Thornwill zenekart is.

Mi itt a blogon is rendszeresen leírtuk, az létezhetetlen, hogy az országban nincs háromnál több, a rockműfajban használható énekes. Vagyunk, akik vagyunk: Dionysos "E.A.K.I.I.V." Rising, azaz Dionysos "ebben a kérdésben is igazunk volt" Rising. Gábor Álmos. Ismerős a név? Nekünk sem, de teljesen megbízható rockhang, jó énektémákkal és nem zavaró angol kiejtéssel.

Hogy is mondta Horváth András a Dreyelands gitárosa? Azt még meg kell tanulni nálunk, hogy színpadra frissen mosott hajjal, fényesre vaxolt gitárokkal lépünk. Hú, de igaz! Mint ahogyan az is, hogy egy ismeretlen zenekar esetében, mennyire fontos egy minőségi weboldal, vagy, hogy a lemeztasak nem egy elfuserált, egylapos, okádék borítót rejt. Tessék csak megnézni a zenekar honlapját és a CD booklet-et, majd lehidalni.

Savatage, Ark, Rage, Nevermore, Dream Theater, Angra  zenekarok vannak a győriek kedvencei között. Derék. Zenekart kedvenceiről, szól a mondás, és ez most kivételesen igaz is. Töményen megszólaló (Szolnok-Denevér) gitárriffekre énekel Gábor Álmos sajátos, de szerethető dallamokat. Mondjuk úgy, hogy izmos, modern power metal ez, némi klasszikus fém ízzel. Nem a zenén keresztül kell lokálpatriótának lenni, szerencsére nem is ordítanak ki a barázdák közül, hogy "sziasztok, győriek vagyunk, ugye hallatszik?!" Ez végre nem a '80-as években megposhadt magyar metal újramelegítve, ez up-to-date nemzetközi fém, ráadásul a jófajtából. Csípem.

Túrisas