Kiadó: SPV Records

Újra kezdődő hidegháború Oroszország és az USA között, egyelőre bizonytalan kimenetelű, világméretű pénzügyi válság, és a jelek szerint nincs vége a jelen torokszorító eseményeinek; Uli Jon Roth új lemeze sem aláz mindent, amit ebben az évben hard rock/heavy metal tárgykörben lemezbe préseltek. Annyira vártam pedig.

Ráadásul még csak azt sem mondhatom, hogy a koncepciót tekintve váratlan, nagy pofont kaptam, hiszen a zenei megközelítés olyan, amire számítani lehetett az UADS prológusaként felfogható Sky Of Avalon (1996) lemez alapján. Egy nagyon szomorú hangulatú lamentáció, "sötétegű" világunk felett, amelynek meghatározó zenei váza leginkább modern (jó, legyen kortárs, de azért nem kell ijedten kiugrani az ablakon) kórusműként definiálható, Uli Roth továbbra is varázslatos, hol a 70-es éveket idéző, hol állkoppantóan modern és technikás gitárjátékával, amelyhez különböző énekesek illesztik, a tartalomhoz illő, bús melódiáikat.

Hát akkor ez a kiadói ígérgetés ellenére sem Uli visszatérő hard rock lemeze? Igen is, meg nem is. Egy stílusokat bemutató hangos zenei oktatóanyagban biztos nem ez lenne a nagybetűs "hard rock", egyébként meg túlléphetnénk végre már azon, hogy kedvenc műfajunkat bármilyen béklyó kösse, ha a keretek szétfeszítése a zeneiség, és nem pedig az instrumentális regresszió (hangszeriszony) irányába mutat.
 
A zeneiség itt pedig megkérdőjelezhetetlen, de Uli Roth nevével együtt említve ezek egyébként is egymást feltételező fogalmak. Gitárjátéka pedig újra és újra megdöbbent. Ha klasszikus zenei közegben felsír a villanygitár, abban mindig van egy árnyalatnyi rákenrol-fésületlenség, ahogy az ő legutóbbi zseniális Vivaldi újraértelmezésében is volt. Itt és most viszont sikerült besimítani a Sky gitár hangját és a gitárjátékot a többi (klasszikus) hangszer közé, a muzsika egészébe. Uli Roth csak egy van, becsüljük meg nagyon.

Kiadó:
Parlophone, Hollywood

Honlapok:
www.queenonline.com
www.queenpluspaulrodgers.com

Az világos, hogy Roger Taylor és Brian May a Queen Paul Rodgers-es korszakának megnyitásával hatalmas kockázatot vállalt. John Deacon nem is akart ennek részesévé válni, és bizony nehéz eldönteni, hogy végeredményben kinek is volt igaza. A Queen + Paul Rodgers jelenség megosztotta a régi rajongókat, bár azt még a legmegveszekedettebb Mercury fanatikus is elismerte, hogy az új formáció nagyon becsületesen teljesít a színpadon. Paul Rodgers egy egészen más egyéniség, teljesen más stílust - majdhogynem azt mondhatnám: műfajt - képvisel, mint a fergetes, állandóan vibráló Freddie. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Rodgers 59 éves kora ellenére félelmetes formában van, és hangjának "ős"-ereje semmit sem kopott az idők során (ez pl. nem mondható el más brit énekes legendákról, pl. Ian Gillan-ről, vagy a legutóbb Pesten gyengélkedő David Coverdale-ről).

Egy teljesen új album megjelentetésének bevállalása még a nosztalgia-turnénál is tökösebb dolog volt, és ez az elszántság át is jön a dalokon. Annyit mindenképpen el kell ismerni, hogy nem fáradt, erőltetett alibizésről van szó. Bár a  "The Comos Rocks" nyilvánvalóan nem fogható egy fiatal banda erőtől duzzadó bemutatkozásához, amit a bizonyítás kényszere tüzel, de azért kifejezetten friss benyomást kelt. Erőteljesen, de letisztultan megszólaló, beérett rockzene ez, amiről ordít a több évtizedes rutin. A "Cosmos Rockin", a "C-elebrity", de főleg a "Surf's Up...School's Out" erélyes kifejezései annak, hogy az új felállás ezt az egészet komolyan gondolja. Persze nem hiányoznak a középtempós, lassabb szerzemények sem, és én leginkább itt vélem felfedezni a régi Queen géniuszát; ebbe a kategóriába sorolom a "We Believe" és a "Say It's Not True" című nótákat (ez utóbbi talán a lemez legjobb dala).

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem már nagyon hiányoztak Brian May jellegzetes, dallamos szólói, és éppen ezért némileg csalódottan vettem tudomásul, hogy nem minden számba jutott belőlük. Kár. Ami Paul Rodgers-t illeti, nem érheti kritika, én mégsem tudok megbarátkozni blues-osabb, southern rock-os behatásaival ebben a kontextusban (egyáltalán hogy került egy Middlesborough-ban született, angol fickó a southern rock bűvöltébe?). Mindent egybevetve az új album nem sikerült rosszul, Rodgers teljesítménye előtt le a kalappal, de mégis úgy gondolom, hogy következetesebb, szerencsésebb lett volna ezt a formációt egy másik névvel fölfuttatni. A zenészek renoméja úgyis kikezdhetetlen garancia lett volna...

Ez a lemez tulajdonképpen nem nevezhető méltatlannak Freddie Mercury emlékéhez, egyszerűen csak nem ér föl hozzá. Nem rossz, de ha Queen-t akarok hallgatni, továbbra is inkább a "Live at Wembley Stadium" DVD-t hajítom be a lejátszóba. Ezen valamiféle mágiát (A Kind Of Magic) sikerült rögzíteni, amit Freddie (és a régi Wembley) evilági "struktúrájának" lebontása után már nem lehet újra fölépíteni. Nehéz földolgozni, hogy a nagy Bohém végleg elment, ugyanakkor árnyéka még mindig hihetetlen messze elér...

Tartuffe

    Egy amerikai zenetörténész, Robert Walser - akinek igazából semmi köze a heavy metal zenéhez - azt írta egy tanulmányában (Heavy Metal Appropriations of Classical Virtuosity - Wesleyan University Press - 1993), hogy a régi korok (18-19. sz.) koncertjeinek hangulatát sokkal inkább idézi föl egy-egy a színpadi megjelenésre is hangsúlyt fektető, a közönséggel a hangszerén keresztül interakcióba kerülő, virtuóz metal-zenész attitűdje, mint bármilyen más előadás. Sőt egyenesen azt állítja, hogy ez a primitívnek vélt, az akadémiai diskurzusból kizárt szféra őrizte meg a 20. század előtti virtuóz komolyzene néhány fontos értékét...

Érdekes, nem?

Mindenestre, és nem csak ezért, ha valaki rockgitározásra adja a fejét, vagy csak úgy általában érdeklődik az éneket mellőző gitárlemezek után, akkor a következő albumokat szinte kötelező ismerni. Ez a 10 album az, amelyet talán a legtöbbször emlegetnek, mint alapvető hatást, a világ gitár és metal fanatikusai. Megjegyzendő, hogy itt csak azok a bárdisták szerepelnek, akik instrumentális anyaggal álltak elő a hőskorban, tehát meghatározó idolok (Van Halen, Blackmore, Randy Rhoads, stb.) hiánya csupán ezzel magyarázható.

Az instrumentális lemezektől idegenkedők pedig gondolkodjanak el azon, hogy a zenetörténetben semmivel sem alacsonyabbrendűek az énekhangot mellőző kompozíciók, sőt ha valami "komolyzenét" dúdolunk, az nagy valószínűséggel "csupán" hangszerekre írták.

1. Yngwie Johann Malmsteen's Rising Force (1984)

Lehet persze tüzet okádni a mesterre, sőt nyilván én sem keresném - egy közös fotót követően - sokáig az elviselhetetlenül durung társaságát, ráadásul nem szép ember (még csak azt sem hiszem, hogy gavallér), de amit ezen a lemezén bemutatott, az alapvetően változtatta meg a rockgitározást. Talán Van Halen tappig-forradalma hasonlítható hozzá jelentőségében. A klasszikus zene és rock fúziója nem itt kezdődött, de Paganini szellemét ekkor sikerült kiengedni a palackból először, és hál' Istennek nem utoljára.

Jó, csak vicc, ez nem a képen is látható gyurma csávó első lemeze, sőt a bárgyú nevű zenekar nem is róla vagyon elnevezve, hanem Zeno Roth-ról, akinek aggasztó névtelensége legkevésbé sem az ő szégyene. Testvérbátyja az az Uli Jon Roth, akinek kiválóságát nem lehet elégszer hangsúlyozni, ennek megfelelően nem is tudom elégszer hangsúlyozni, bár blogunkon próbálkozok vele azért rendesen…

A nem túl termékeny Zeno zenekar előző Listen To The Light (1998) anyaga nagy kedvencem, még akkor is, ha zenekarról nem igen beszélhetünk, hiszen Zeno mindent maga játszik fel, csak az énekhez kér fel nálánál nagyobb (ez nem nehéz) neveket.  Nem tudom, hogy a Roth testvérek hova jártak zeneiskolába, vagy a családi zeneoktatás milyen formában történt otthon, de elképesztő az a zenei látás és zene érzékenység, ami a két testvérbe szorult, illetve legnagyobb szerencsénkre nem szorult beléjük.

Az új album olyan lendülettel indít, hogy önkéntelenül is belenéztem a pénztárcámba, a várható szeptemberi CD/DVD dömping megszorításokkal terhelt pénzügyi terveibe még belekalkulálandó a Zeno lemezt is. Finanszírozási szempontból szerencsére, amúgy legbelül őszinte sajnálatomra a folytatás nem teszi kötelező darabbá az albumot, ami mindettől függetlenül egy Michael Bormann (pl. Jaded Heart) által felénekelt lendületes, minőségi dallamos hard rock korong, néhány remekül sikerült, és néhány kevésbé tigris nótával.

Kiadó:
Nightmare Records

Honlapok:
www.cloudscape.se
www.myspace.com/cloudscapemetal

Az a benyomásom, hogy a Cloudscape egy kicsit identitástudat-zavaros; nem igazán tudják eldönteni, hogy most ők egy AOR, power metal, vagy progresszív zenekar. A stílusok vegyítése önmagában még nem is lenne probléma, ha ez egy teljesen egyéni hangzást eredményezne, vagy a dalok igazán érdekessé, izgalmassá tételét szolgálná. Ehelyett azonban egy nagyon homogén és sokszor dinamikátlan anyaggal szembesülünk, ami egy idő után – kimondom – érdektelenné, sőt unalmassá tud válni.

Nincs itt hiba tulajdonképpen sem a dalokkal, sem a zenészekkel (a gitárszólók egyenesen kiválóak), de egy óra zenehallgatás után szinte semmi sem marad meg az emberben. Nem tudom, és nem is merem megszólni ezt a bandát, mégis úgy érzem, hogy egy rendkívül magas színvonalon végzett iparosmunkával van dolgunk. Ismétlem: igazából lehetetlen rosszat mondani erre a zenére, de a zsenialitás szikrája, az invenció lobogása hiányzik belőle. Ezt mostanában egyre több kifejezetten professzionális munkáról lehet elmondani, és érdekes módon mindegyik skandináv produktum. Hirtelen az ugyancsak Mike Andersson énekes nevéhez köthető Planet Alliance jut eszembe, vagy a Tony Harnell féle Starbreaker.

Halmazati problémaként még azt is meg kell jegyezzem, hogy szerintem a Cloudscape korábbi lemeze, a "Crimson Skies" (2005) jobban sikerült. Többek között pl. nem lassul be a végére úgy, mint a "Global Drama". Most pedig egy elegáns húzással ellenemondok mindannak, amit eddig leírtam. Nem szeretném ugyanis, ha valakiben az fogalmazódna meg akár egy pillanatra is, hogy a Cloudscape nem minőségi terméket hozott létre. Lám, a végén magam is olyan skizofrén lettem, mint a zene maga. Igen, úgy tűnik a megosztás ennek a svéd csapatnak a vérében van…

Tartuffe

Kiadó:
Silverwolf Productions

Honlap:
www.ivanhoe-band.com
www.myspace.com/ivanhoemusic

Zenészek:

Mischa Mang - ének
Achim Welsch - gitár
Chuck Schuler - gitár
Giovanni Soulas - bőgő
Sebastian Brauchle - dob
Richard Seibel - billentyűk

A kezdettől fogva progresszív metál zenében utazó Ivanhoe debütáló albuma még 1992-ben jelent meg. Régóta próbálkoznak a német fiúk, de vajmi kevés eredménnyel. Ebben talán része lehet az ijesztően idétlen névválasztásnak, de valószínűleg annak is, hogy a '90-es években kiadott lemezek hangzása meglehetősen gyenge. Pedig itt énekelt az azóta igencsak nagy nimbuszt szerzett Andy B. Franck, akinek csodálatos budapesti teljesítményétől (ha a 2008. március 22-i Avalon Club-os koncertre gondolok) még ma is borsózik a hátam. Ha az Ivanhoe korábbi lemezeivel nem is sok hullámot vert föl, annyit biztosan bebizonyított, hogy Andy B. Frank a Brainstorm-ban talált igazán magára.

Hosszú hallgatás és néhány közbeeső tagcsere után az Ivanhoe szerződtette a müncheni illetőségű progresszív banda, a Dreamscape énekesét. Az új frontember, Mischa Mang engem korábbi bandájában sem győzött meg igazán: az én ízlésemnek talán túlságosan éles és "egydimenziós" (szikár) a hangja, és olykor túlságosan erőltetve énekel (pl. lásd az "Angel's Hologram" című dalt). A billentyűstől, "Richy" Seibel-től is többet várnék el mind kíséretben, mind szólókban.  Ugyanez vonatkozik a szólógitárosra is, aki a "Finally" című nótában bizony "kapirgál" egy kicsit. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az Ivanhoe nagyott lépett előre a hangzás tekintetében (nyilván ma már több pénz akad a stúdiómunkálatokra), de a kompozíciós képességek terén is sikerült fejlődniük. Ez igaz még a 2005-ös "Walk The Mindfields" című albummal való összehasonlításban is.

Az Ivanhoe persze a "Lifeline" lemezzel sem tört föl a progresszív műfaj élbolyába, és a CD-n akadnak kimondottan felejthető szerzemények. Mindazonáltal vannak rajta egyenesen nagyszerű pillanatok is. A "Mad Corner" groove-os riffje nagyon bejön, egyúttal figyelemreméltó a "Time Machine" belassult zakatolása, de kedvencem egyértelműen a keleties dallamokkal és szaggatott, fejtépő riffekkel operáló "Cheops". Az utóbbiban lehetőség szerint még az is benne van, hogy egyszer bekerüljön az ügyeletes kedvenc rovatomba. Ennek egy korábbi megfelelője az ugyancsak orientális zene által ihletett "... Or Crime" az eggyel korábbi "Walk The Mindfields" albumról.

A folyamatosan javuló tendencia ígéretes, és talán meghozza az eddig elmaradt áttörést is. Több, mint 15 év után már nyílván nem lenne célszerű megváltoztatni a béna együttesnevet, de a zenével még lehet bizonyítani. A németek kétségkívül igyekeznek fölzárkózni; most a Dreamscape-en és a Tomorrow's Eve-en a sor.

Tartuffe

Nem kell velem egyetérteni, de személyes véleményem az, hogy a Metallica több mint egy évtizede nem tudott előállni olyan anyaggal, ami méltó lett volna "régi nagy híréhez". Először (a Load és Reload korszakban) erősen a kereskedelmi adók és éppen divatos trendek felé fordultak; ebben az időszakban ők számítottak a metál üdvöskéinek (jócskán csöpögtek is a zenei médiából), és leginkább azzal tűntek föl, hogy Lars Ulrich és Kirk Hammet különféle MTV közvetítéseken nyelves pusziztak (brrrrr!!!). Ezután jött a nagy krízis: Jason Newsted távozott, James Hetfield alkoholproblémái csúnyán kiújultak (illetve akuttá váltak), Ulrich és Hetfield végetnemérő hisztizésekkel és kölcsönös gyűlölködéssel vesztegették el kreatív energiáikat. Ennek lehangoló és szerintem megalázó dokumentuma a "Some Kind Of Monster" DVD. Ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül, Newsted szerint a rettenetesen idétlen pszichológus terapeuta fölbérlése, idézem, "kibaszott béna és nyomorult dolog volt".

Ezek után érthető, hogy a lehangoló és borzasztóan kevert köztes produktum, a "St. Anger" (2003) után, nagy várakozás előzte meg a beígért ütős anyagot. Szerintem, akik eddig tűkön ülve várakoztak, nem fognak csalódni, mert az új lemezen bizony újra a régi Metallicát halljuk! Megint előtérbe kerültek a thrash-es elemek és alkalmasint a "kapkodós" ritmusok. Egyértelmű a visszanyúlás a gyökerekhez, de nem annyira a legendás "Fekete" albumhoz, mint inkább a még korábbi, Cliff Burton-ös korszakhoz (pl. "Ride The Lightening" - 1984; Master Of Puppets - 1986). Ez a tendencia elsősorban az "Enter Sandman"-es intróval kezdődő "That Was Just Your Life", az "All Nighmare Long", illetve a kislemezről már ismert "My Apocalypse" esetében tettenérhető.

Ennek ellenére nem nosztalgia-albumról van szó; valószínűleg a hosszabb pihenőnek és a 2003-ban igazolt új bőgős, Robert Trujillo kirobbanó energiáinak köszönhetően a "Death Magnetic" nagyon frissen szól. A nóták kicsit hosszabb hangvételűek, olykor már-már progresszív benyomást keltenek, bár ez azért inkább annak tudható be, hogy a Metallica (a Pantera mellett) a progresszív műfajra meghatározó befolyást gyakorolt. Immáron - úgy néz ki - Hammettnek sem ciki vagy unalmas gitárszólókat játszani. Itt jegyzem meg, hogy kiújuló kísértéseim vannak arra, hogy Hammett-et egyszer pellengérre állítsam a "Metal kamu indikátor" címet viselő rovatunkban. Az arc tulajdonképpen technikailag képzett gitáros (Joe Satriani tanítvány!), de borzasztóan idegesítenek néha az összeszedetlen, se füle, se farka szólói. Végül Túrisas cimbora lebeszélt; megadtam magam egy zenész szakértői véleményének. Mindazonáltal meggyőződésem, hogy Hammett ebben a tekintetben most se fejlődött, bár kicsit magabiztosabbnak mutatkozik, különösen az "Unforgiven III" árnyalatnyit átgondoltabb szólójában, valamint azzal, hogy bevállalt egy közel 10 perces instrumentális számot (Suicide & Redemption), ahol azért szerencsére nem a szólói dominálnak.

A "Load" és "Reload" albumok olykor grunge-os hatásait egyedül az "Unforgiven III" című dal idézi meg, ami a Metallicához szokatlanul zongorával, vonós hangszerekkel (vagy inkább sampler-ekkel?) indul, de szerencsére javarészt csak a refrén idézi föl bennem az SZTK keretes szemüvegben, kinyúlt pulcsiban merengő '90-es évek rémképét. Számomra az új anyag legizgalmasabb pillanatait az egyszerre hagyományos és modern hangvételű, nem "kapkodós", ugyanakkor elképesztően energikus "The End Of The Line", "Broken, Beat & Scarred", "Cyanide" és "The Judas Kiss" jelentik.

Jelentős aggodalommal vártam a "Death Magnetic" megjelenését, de félelmeim - hál' Istennek! - nem igazolódtak (azért a borító egy kicsit gagyira sikerült). Remélem hasonló meglepetésben lesz részem, amikor végre októberben kezembe vehetem a kétezres években sajnos ugyancsak gyengélkedő Yngwie Malmsteen új lemezét.

Tartuffe

Kiadó:
Maanalainen Levykauppa

Honlapok:
www.myspace.com/sacrecy
www.sacrecy.com

Zenészek:

Panu Siik - ének, gitár
Eemil Tikanmäki - gitár
Jesse Riikonen - bőgő
Olli Hipeli - billentyűk
Juho Fabrin - dobok

Szinte szemtelenül fiatal, ugyanakkor egyáltalán nem reménytelen finn csapat a Sacrecy. Vérbeli skandináv power metált játszanak néhol progresszív felhangokkal és nyíltan keresztény ihletésű szövegekkel. Ez utóbbi vonásukkal mintegy cáfolni igyekeznek a borongós, fagyos hangulatú, zord Északról kialakult sztereotípiákat. Az együttes "kemény magját" Panu Siik énekes-gitáros és Olli Hipeli billentyűs jelentik. Panu nagyon jó képességű énekes, de szólógitárosnak sajnos nagyon halovány. Hiába a jó dallamok, a fiatalok nem fognak egyről a kettőre jutni, ha nem szerződtetnek sürgősen egy tehetséges szólógitárost; ez nem jelenthet túl nagy problémát arrafelé. Olli (a billentyűs) gyerekkori cimborájával ellentétben jól teljesít a hangszerén; a szólórészeknél bizony kifejezetten zavaró a fölénye.

A szerzemények egyelőre inkább ígéretesek, mint kiforrottak. Megítélésem szerint körülbelül olyan "gyerekképűek", mint a zenészek maguk, de érződik bennük a potenciál. Ha kitartanak és a zeneipar is kegyes lesz hozzájuk (mondjuk fölfigyel rájuk egy nagyobb kiadó), akkor még bármi lehet. A lemeznyitó "Image of God" az erősebb kezdések közé tartozik, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a zenekar tagjai nem olyan régen még a finnországi Lempäälä középiskolájának padjaira firkálták kedvenc metál együtteseik logóját. Ha emellé még odatesszük a Stratós "The Child Within"-t és a progosan változatos, atmoszférikus "Masquerade"-et, akkor bizony nincs mit szégyenkezni. Sok magyar banda örülne, ha ilyen dalokkal tudna előállni.

Tartuffe

Kiadó: AOR Heaven

Helge Engelke. E remek zenemester nem egy lemezt vett fel, de nem telek be vele. Persze lehetetlen neve nem lesz megjegyezve, emberek nem vesznek rendre Engelke lemezeket, sem tereket nem lepnek el, zengve lelkesen; Helge! Helge!   

Megérdemelné pedig, sőt sokkal inkább megérdemelné, mint azok, akiket érdemtelenül sztárolnak kétes zenei teljesítményeikért. A német Fair Warning és Dreamtide zenekarok gitárosaként voltaképpen csak a felkelő nap országában jutott ki neki a méltó elismerésből, noha Helge tehetsége és zenei érzékenysége megkérdőjelezhetetlen. Melodikus hard rockban zenekaraival a maximumot nyújtja, sőt megkockáztatom azt is, hogy az első Dreamtide korong (Here Comes The Flood) a stílus  legjobban sikerült alkotásai között van.  

Engelke egyébként Uli Jon Roth barátja,  és ugyebár madarat tolláról.  A barátság itt állandó inspirációt is jelent, ezért nem lepődünk meg azon, hogy játéka is a mestert idézi. Szintén a Roth-féle Sky gitár egy saját fejlesztésű modelljén játszik, amely a meghosszabbított nyaknak köszönhetően néha úgy szól, mint  a száztagú prímásának tolmácsolásában  a Pacsirta.  Ez persze lehetne idegesítő is, de Engelke dallamvilága valami egészen káprázatos, így legtöbbször sírásra görbül a szám, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy véget ér a szóló. Dalonként egyébként általában kettőt adagol, úgyhogy nincs azért panaszra ok.

Nem tagadom, hogy ez a lemez, amely az előző két albumhoz képest  visszafogottabb, elsősorban a gitárjáték miatt emlékezetes. Nagy slágerek ezúttal nincsenek, de azért minőségi hard rock és kimagasló vokálmunka igen. Összességében talán jobban is tetszik, mint a Dreams for The Daring, vagy akár a visszatérő Fair Warning anyag, de a debütalbum klasszisához nem ér fel, ez kétségtelen.

Érdekesség, hogy a sem szépségéért, sem kimagasló színvonalú bőgőjátékáért nem szeretett, de továbbra is korrekt lófejjel felszerelt ex-scorpions basszer, Francis Bucholz is itt landolt. Sok vizet nem zavar, de ez a nyugodtan, kiszámíthatóan építkező  hard rock nagy kihívások elé nem is állítja.

A helyenként kevésbé intenzív, bluesos-elmélkedős hard rock, és az egyéni hangzású, virtuóz, de a végletekig kimunkált és dallamos gitárjáték szerelmeseinek mindenképpen ajánlom a lemezt.

Túrisas