Kiadó: Capitol Records

Éppen a napokban folytattam egy heves vitát a klasszikus és a rockzene viszonyáról egy barátommal, aki klasszikusan képzett, kiváló egyházzenész és kategorikusan elutasítja a modern "könnyűzene" gyakorlatilag bármilyen megnyilvánulását. Legfőbb érve az volt, hogy egyfajta cezúra, végérvényes szakadás következett be a zenében, és míg a "klasszikus" zenészek kezében, fejében ott van minden korábbi zenei korszak meghatározó stílusa, addig a rockzenészek "teremtéstörténete" legföljebb a bugyután naív '50-es, vagy a drogoktól bódult '60-es évekre vezethető vissza. A durva leegyszerűsítés ellenére ebben persze rejlik egy jókora adag igazság (bár megjegyzem, hogy a legtöbb tévedés - ha úgy tetszik: eretnekség - féligazságokra vezethető vissza). Most nem is e vita részletes kifejtésével, még kevésbé annak meglehetősen reménytelen megoldásával szeretnék foglalkozni, hanem inkább konkrétan rá kívánok mutatni egy emberre, aki kedves barátom meghatározása szerint bizony "klasszikus zeneszerző"-nek minősül.

Jon Lord 5 éves kora óta zongorázik, és zeneileg talán legformatívabb éveit olyan zeneszerzők bűvöletében élte, mint Bach, illetve kor- és honfitársa Telemann. Szükségtelen Lord mozgalmas életútját végigkövetni, a lényeg ugyanis abban rejlik, hogy Lord egészen fiatal kora óta a számára meghatározó zenei stílusok: a klasszikus, jazz, blues és kemény rock zenék fúziójában érzi magát otthon igazán. Ennek legelső, de átütő erejű (szinte forradalmi) megnyilvánulása a "Concerto For Group And Orchestra", amit először a Deep Purple-lel 1969-ben (a rockzene gyerekkorában) adtak elő, majd 1999-ben (erről DVD is készült). Ezt több hasonló projekt is követte (pl. Gemini Suite - 1971; Windows - 1974; Sarabande - 1975). Lord hosszas tipródás után 2002-ben kilépett a Deep Purple soraiból, hogy teljes egészében annak szentelje magát, amit magához mindig is a legközelebb érzett. Ennek az "új" korszaknaknak kiváló terméke a "Beyond The Notes Live" DVD, amelynek törzsanyagát a még Deep Purple-ös korszakban megjelent "Pictured Within" (1998), illetve a "Beyond The Notes" (2004) képezi.

A DVD egy 2004-es kölni koncertet örökít meg az utókor számára. A Capitol Records-nak bizonnyal nagyon sokba került ez a turné és a DVD fölvétele, de szerintem megérte. Még akkor is, ha a kameramunkával szemben komoly kifogásaim vannak (kapkodás, nem az éppen soros szólistára való összpontosítás, stb.), és olykor az énekesek mikrofonja túlharsogja a zenészeket (Lord konferálása meg sokszor túl halk).

Kiadó: Massacre Records

Zenészek:

Marko Waara - ének
Juhani Malmberg - gitár (Kotipelto)
Vili Ollila - billentyűk (Ari Koivunen)
Lauri Porra - bőgő (ex-Stratovarius, Kotipelto, Sinergy, Almah)
Mirka Rantanen - dobok (ex-Thunderstone, Kotipelto, Ari Koivunen)

...et iterum dico: Scandinavia -- és megintcsak mondom: Skandinávia. Ezzel a Szentírásból kölcsönzött és nem éppen vallásosan alkalmazott fordulattal indíthatnám a TunnelVision nevű finn progresszív együttes bemutatását. A "Tomorrow" a második lemezük, s bár értesülésem szerint a leginkább projektként felfogható csapat nem oszlott föl, 2002 óta nem hallottunk tőlük semmit ... de róluk se. Olyannyira nem, hogy jelenleg több helyen is 666 forintért árulják a CD-t, pedig - megítélésem szerint - a zenei tartalom megőrízte értékét. 666 forintért (az árazás kétségkívül tendenciózus) manapság egy tisztességes hamburgert sem lehet venni.

Egyébként nem kezdő és ismeretlen zenészek próbálkozásával van dolgunk, hiszen olyan kiváló hangszeresek "nyüstölik" itt, akik korábban, vagy azóta a Stratovarius-ban, a Thunderstone-ban, vagy éppen Kotipelto mellett tűntek föl. Ennek megfelelően a hangszeres teljesítménnyel nincs is probléma. Kifogással maximum Marko Waara énekes esetében élhetünk, de itt sem a teljesítménnyel magával van gond, hanem azzal, hogy Andy Alkman-hoz hasonlóan (Hellfueled) Waara is amolyan jobban sikerült fiatal Ozzy-klón benyomását kelti. Valóságérzékemet némileg magam mögött hagyva hajlamos vagyok olykor nagyívű javaslatokat tenni. Most pl. az jutott eszembe, hogy a Thunderstone-ból távozott a zseniális Pasi Rantanen (helyét a svéd At Vance-ből ismert Rick Altzi vette át), és talán a szerényebb képességű Waará-t le lehetne vele cserélni. Ez csupán azért aggályos, mert Waara erősen kivette a részét a zeneszerzésből. Egyedüli szerzőként jegyzi a "Silence", "Lightning" és "Ribbon Of Tears" című nótákat.

Személy szerint már piszkosul unom, hogy minden progresszív metál együttest a Dream Theater-höz hasonlítanak - jóllehet a Portnoy-ék valóban megkerülhetetlen, etalon-értékű atyjai a stílusnak. Jelen esetben mégis azt kell mondanom, hogy a TunnelVision egyértelműen olyan zenészek produktuma, akik érezhetően sok időt töltöttek az Álomszínház első üléssoraiban tágranyílt szemekkel és hegyezett fülekkel. Ehhez jön még a fiatalkori Ozzy hangja és a jellegzetesen skandináv (kicsit borongós) dallamvilág. Az egyszerűbb felépítésű power-es nótákon túl (lásd a fent említett Waara-dalokat) hallhatók a lemezen összetettebb progresszív szerzemények; ezek közül kiváltképp figyelemreméltó a "Don Juan's Triumph" (akkora gitárszólóval, mint ide Helsinki), valamint a 11 perces "While The World Awaits".

Csak remélni tudom, hogy a zenészek szétszóratottsága ellenére mihamarabb hallunk még a TunnelVision-ről egy új, teljes lemeznyi anyag kapcsán. Summa summárum: nálam a csőlátás (tunnel vision) egy újdonsült és kifejezetten pozitív értelmet nyert.

Tartuffe

Na, itt aztán tényleg nem nagyon kell magyarázkodni, meg szabadkozni! Olyan, mint a Peugeot reklám; ott nyomul a sok ratyi papírverda, míg egyszer csak megjelenik a 407-es, mindenkinek kuss, és bemondják a szlogent: "a játéknak vége..."

Tehát a dolgok jelenlegi állása szerint szeptember 22-én a játéknak vége, jön Uli Jon Roth Sky gitárja (4 oktávos, saját fejlesztésű hangszere) és új lemeze "Under A Dark Sky" címmel, a ratyi papírverdák meg húzhatnak a vérbe.

Megerősödött a lemezfelhozatal az utolsó negyedévre, de azért még a legminőségibb anyagokban is kimutatható egy-két százalék állományjavító, emulgeáló ez-az.

Uli Roth azonban biotermék, igazi művészember, a kortárs zeneművészet integráns része. Nincs senki, akinek árnyékában, vagy jelenlétében szégyenkeznie kellene, és ezt nem csak a rock-szcénára, hanem úgy általában a zeneművészet egészére értem.

Az egykori Scorpions gitáros (teljes tudatossággal távozott még azelőtt, hogy világsztár lehetett volna) kiállásában is igazi művész-féle, talán néhányan össze is nevetnek a háta mögött, ahogy egy német (NDK) indián, egy középkori vándorcigány és D'Artagnan közös halmazaként megjelenik a színpadon (tuti, hogy otthon is ezt a gúnyát hordja), de nincs jelentősége, ők sehol nem lesznek, amikor Uli Roth gitárjátéka még inspirálni fogja az erre fogékony kiválasztottakat. A lemezei bookletjében lejegyzett gondolataiban, szabadverseiben leginkább, de még - hál' Istennek csak nagyon ritkán - zenei megnyilvánulásaibanm is tettenérhető, hogy ő ugyan köztünk, de mégsem egészen ebben a világban él. A "Prelude In Space Minor" szerzeménye (Preludium Űr-mollban) valószínű, hogy csak kicsi zöld emberkéknek mond valamit, mi majd 2700-ban értjük meg. Most még én, a fanatikus is arra hajlok, hogy egyszerűen csak szar. Mekkorát fogok nézni halálom után, amikor majd globálisan látom az űr-moll géniuszát...

Félretéve a pátoszt, a világ egyik legjobb gitárosa ő. Amikor bluest játszik, játékában érződik Hendrix hónaljszaga, az igazi mosdatlan, koszos blues-pontatlanság, amikor pedig a maga rajzolta partitúrából kelti életre halálpontosan a harminckettedeket és arpeggio-kat, minden hang steril és a végletekig kigyakorolt. Tessék a YouTube-on minderről megbizonyosodni!

Nincs most kiemelt lemez, vagy dal, ami az ügyeletes kedvencem lenne, Uli Jon Roth művészete egészében az, már napok óta. Ha valaki mégis gyorsan ismerkedni akar különös világával, akkor hallgassa meg a Best Of lemezét, ebben minden megtalálható, ami igazán ő.

Hányat is kell még aludni 22-ig?

Túrisas

 Kiadó: Metal Blade

A mai Magyar Nemzetben éppen egy blockflöteművész kesereg, hogy a régi zenével (a "régi zene" itt stílusmeghatározást jelöl) fesztiválozó zenekarok nagyrésze csak felszínes képet ad a műfajról, holott a stílus zenei szempontból ennél sokkal mélyebb, sokrétűbb.

Valószínű, hogy őt még az új Falconer sem győzné meg, viszont biztos, hogy a röhögéstől becsúszna az asztal alá. De miért is keverem én a folk-metal cimke alatt futó svéd  Falconer népzeneiségét a teljesen más tészta régi zenével? Úgy, hogy össze vannak itt kutyulva a dolgok, kérem, legalábbis még a csapat anyanyelvén előadott néhány dala sem győz meg arról engem, hogy ez itt tradicionális folk lenne. A dallamokon egyértelműen a Blackmore's Night (na, azokon is borulna még egy nagyot a blockflöteművész) középkori-histórikus ízét érezni. A biztonság kedvéért erről azért majd még megkérdezek egy-két körülöttem lábatlankodó svéd néprajzost is....

1999-ben a Mithotyn befáradása után Stefan Weinerhall alapította a csapatot, és a heavy metal-tól teljesen idegen zenei világból (és kinézettell) érkező Mathias Blad énekesnek köszönhetően a Falconer a bedőlt hazai hitelek módjára szaporodó folk-metal zenekarok egyik legjobbja lett. Amilyen rosszat tesz a közös zenekari fotóknak Mathias anti-rocker fejszerkezete, olyan izgalmas tud lenni ez a szép, hajlékony férfihang a trappolós, intenzív heavy metal közegben.

Hogy mennyire ő a siker és minőség kulcsa, azt mutatja az átmeneti távozása idején (2003-2005) megjelent két Falconer album átlagossága. Viszont mindenképpen hasznos, hogy ebből a felállásból Jimmy Hedlund gitáros is átmentődött. Dallamos és technikás szólói számomra a Falconer másik erősségét jelentik.

A legutóbbi Northwind is remek produkció volt, minőségben az új lemez sem marad el tőle. Annyi változás történt talán, hogy ezúttal Blad musical-korszakát idéző egy-egy ötlete is zöld utat kapott Weinerhall-tól (Dreams And Pyres), tovább terhelve ezzel a folknak álcázott zenei mixtúrát.

Kedves blockföteművész úr! Biztos, hogy ez a historikus metal/folk izé, amit a Falconer elővezet, zenetörténeti szempontból abszolút értelmezhetetlen és értékelhetetlen kotyvalék, de...és elnézést is kérek rögtön, nekem tetszik. Sőt nagyon tetszik. Bocsánat.

Túrisas

Kiadó:
Radiant Records

Honlapok:
www.nealmorse.com
myspace.com/nealmorse

Zenészek:

Neal Morse - ének, gitár, billentyűk
Collin Leijenaar - dob
Paul Bielatowicz - gitár, vokál
Henk Doest - billentyűk
Wilco van Esschoten - basszusgitár, vokál
Jessica Koomen - vokál, billentyűk

Azt se tudom, hogy kezdjem. Volna éppen mit mondani, de vajon van-e értelme? Ez a mi állandó dilemmánk: hogyan lehet zenéről prózában írni? Mit lehet abból az összetett zenei, képi és - nem utolsósorban - lelki élményből visszaadni, amit pl. Neal Morse új DVD-jének megtekintése, meghallgatása jelent? Én egyébként sem idegenkedem a keresztény ihletésű rockzenéktől, vagy az ún. white metal-tól (lásd a Stryper- vagy Menahem-cikkemet), ennek létjogosultságát rémisztő ostobaság lenne elvitatni, s ezt pont az olyan előadók miatt mondom, mint Neal Morse. Őszintesége, elkötelezettsége, ugyanakkor zenei zsenialitása teljességgel megkérdőjelezhetetlen. Ez az ember nem egyszerűen sok hangszeren játszó zenész, vagy jó zeneszerző; Neal Morse tömény zene, ami állandóan és folyamatosan szivárog, sőt ömlik belőle.

Ennek a muzikális és lelki túlcsordulásnak jeles terméke a Sola Scriptura DVD. Katolikus lévén voltaképp erősen nehezményezem a legutóbbi lemez anti-katolikus felhangjait. Nem kell ahhoz teológusnak, de még katolikusnak sem lenni, hogy valaki belássa: az a végletesen leegyszerűsítő, sztereotip kép, s mindenek fölött az Egyház tanításának az a kitartó félreértelmezése, amit a "Sola Scriptura" szövegszerűen képvisel, ma már aggasztóan közel áll ahhoz, amit a modern liberális társadalmak a legszörnyűbb bűnként kezelnek: vagyis, a gyűlöletbeszédhez. Szerencsére Neal Morse-t nem a teológiájáért, hanem a zenéjéért szeretjük. Azért pedig lehet.

Pontosan négy éve jelent meg a nem kevésbé izgalmas "Testimony Live" DVD. Az új koncertanyag gyakorlatilag ugyanolyan hosszú; az extrákat nem számítva is közel 3 óra. Morse egy ponton tréfásan meg is jegyzi: "A feleségem állandóan panaszkodik, hogy mostanában miért nem tudok 3 órásnál rövidebb koncerteket adni." De a kedves nej fájdalma a mi nyereségünk. Ezúttal is a "? Live" (2007) című koncert albumról már ismert holland zenészek kísérik a többhangszeres fenomént. A testes dobos egyáltalán nem jön zavarba attól, hogy Mike Portnoy helyét kell betöltenie, de nem kevésbé felkészült a basszer sem. A vokalista-billentyűs csaj (aki egyébként komoly jazz énekes) meg ráadásul igazi "babe", aki egy pöttyet el is rabolta a szívem...

Feltétlen ki kell emelni a gyerekképű brit gitárost, Paul Bielatowicz-ot (pl. Carl Palmer Band), aki Guthrie Govan és Jan Cyrka mellett a zeneileg kissé posványos Nagy-Británnia igazi reménysége. Ugyan egy másik magyar rockzenei honlapon nem átallották fikázni, én ezt az irigységnek, vagy a szerző bornírt zenei hozzáállásának tudom be. Szó sincs arról, hogy széttekerné a számokat, többnyire alázatosan szolgál és csak a kellő pillanatokban szabadul el a keze. De akkor nagyon. Az illető "szakújságíró" figyelmébe ajánlom, hogy az első nagy Bielatowicz szólóra kb. az 57. percig kell várni. Ez bizony nem aránytévesztésről árulkodik.

A DVD kép- és hangminősége egyébként jó, és az is nyilvánvaló, hogy nem végeztek rajta semmilyen utómunkálatot. Benne maradt néhány tévesztés és besípolás, de ez nem zavaró, inkább a "live feeling"-et erősíti. A "Testimony Live"-nál egy kicsit változatosabb a szetlista, mert nem játsszák el az egész "Sola Scriptura" lemezt, így marad idő a szemezgetésre korábbi Morse albumokról, egy Spock's Beard lemezről (Snow), sőt még egy Transatlantic nóta is megszólal (We All Need Some Light).

A bevezetőben azon tanakodtam, hogy van-e értelme egyáltalán ilyen zenei élményről írni. Persze ha nem lenne, nyilván nem erőlködnénk ezzel a bloggal. Szerkesztőként tisztában vagyok azzal, hogy milyen kevesen olvassák ezt az oldalt (ismerem a statisztikákat). Most mégis azt mondom: én belekiáltottam a "szájber"-térbe, hogy ez a DVD eszméletlen jó. Ha akár egy ember ezért szerzi be és/vagy nézi végig, akkor már megérte.

Tartuffe

Kiadó:
My Kingdom Music

Honlapok:
www.myspace.com/auraonline
www.members.xoom.alice.it/auranet/

Zenészek:

Giovanni Trotta – ének, dobok
Angelo Cerquaglia - bőgő
Diego Corini - gitár
Francesco Di Verniere – billentyűk

Az Aurá-ban négy tökéletesen ismeretlen és már nem is túl fiatal dél-olasz zenész tömörül, akik egyáltalán nem tekinthetők kezdőnek a szakmában. Taljánjaink 1996 óta zenélnek együtt, de még senki sem figyelt föl rájuk igazán. Eddig minden lemezüket saját maguk producerelték, s ennek valószínúleg egyenes következménye, hogy a hangzás és a keverés (főleg ami a gitárt illeti) enyhén szólva nem tökéletes. Egyébként kifejezetten retrós, a '70-es évek nagy progresszív bandáit idéző atmoszférikus hangzás jellemző rájuk (a Black Bonzo és a Presto Ballet vénájára). A kompozíciókat a lassabb, középtempós témák uralják - így itt inkább progresszív rockról, mint metálról van szó.

A csapatban furcsamód a dobos énekel, akinek hangja és stílusa bizonyos manírjaiban hasonlít a mi BZ-nkre (ex-Stonehenge, Wendigo). A nagy olasz átlaghoz képest az angol kiejtése nem katasztrofális, bár jónak sem mondható. Sajnos a gitáros finoman szólva középszerű és progresszív zenékben ez azért nagyon "disszonáns" tud lenni. Könnyen kilóg a lóláb, illetve a fakéz. Itt inkább a billentyűk dominálnak, és Di Verniere nem is retten meg a rá háruló feladat súlyától: ízes, hangulatos, olykor erősen jazz-es témákkal színezi a dalokat.

A lemez ékes bizonyítéka annak, hogy az olaszoknak jó érzéke van a dallamokhoz. Könnyed, fülbemászó, szinte lírai a vokális megközelítés. Ha nem szólna ilyen rettenetesen, szelídebb pillanataimban elő is venném az anyagot, bár akkor is inkább az elejét hallgatnám (különösen az első számot: "At Opened Eyes"), mivel a végére egy kicsit megül az egész.

Tartuffe

Kiadó:
Spinefarm Records

Honlapok:
www.malpracticeband.com
www.myspace.com/malpracticefinland

Zenészek:

Aleksi Parviainen - ének
Joonas Koto - gitár
Markus Vanhala - gitár
Toni Paananen - dobok
Jonas Mäki - bőgő

A legutolsó bejegyzésemben a svéd Seventh Wonder új lemezével kapcsolatosan elmélkedtem arról, hogy Skandinávia miért ver rá köröket a világ minden más tájékára, ha igényes metál zenéről van szó.  Úgy tűnik, a finnek se akartak lemaradni. Nekik ezen a téren persze egyébként sincs szégyellnivalójuk, nem úgy, mint déli "rokonaiknak".

A Malpractice története egészen 1994-ig nyúlik vissza. Sok más észak-európai csapathoz hasonlóan eredetileg ők is thrash bandaként kezdték, majd lépésről-lépésre (i.e. progresszíve) "megszelídültek". Hogy elejét vegyem esetleges rosszmájú megjegyzéseknek, az együttest egyáltalán nem anyagi megfontolások vezérelték, hiszen sokáig a szétszéledés határán táncoltak, és hosszú küszködés után még ma is egy aprócska kiadónál vannak.

Bizony, a "Trinagular" már a harmadik lemez (1996-ban volt két MCD is). Az előző album (Deviation From The Flow, 2005) óta énekes-váltás történt: az egyáltalán nem rossz képességű Mika Uronen helyét a valóban átütőbb erejű vokalista, Aleksi Parviainen vette át. Na, az is megérne egy külön glosszát, hogy Skandináviában a gitárosok, stb. mellett milyen bűvészkalapból húzogatják ki a jobbnál jobb énekeseket!  Ha már gitárosoknál tartunk, itt van ez a Joonas Koto. Kétlem, hogy a szűk pátriáján kívül sokan ismernék, pedig tényleg zseni az arc. Érdekes módon kedvenc szólóim az előző lemezen vannak; főleg az első szám (Assembly Line) tapping-es csodája és a "Long Run" szólója varázsolnak el.

A "Triangular" szerintem megfelelő okot szolgáltat arra, hogy a Malpractice-re nagyobb kiadók is fölfigyeljenek. Nem állítom, hogy hibátlan, premier ligás anyagról van szó: a dallamokat, refréneket nem találom elég fogósnak, és újfent azt kell mondjam, egy kicsit kevesebb matekozással, befogadhatóbb melódiákkal tovább jutnának. Az új album a korábbiaknál zúzósabb hangvételű, lásd pl. a thrash-es "Deception"-t, és tartalmaz egy eszement instrumentális szerzeményt is (Triangular).

Tekintve, hogy nálam sem az operatikus metál (Nightwish), sem a galopp-metál (Sonata Arctica) nem dobogós, ami a finn csapatokat illeti a Malpractice be is előz közvetlenül a Thunderstone mellé. Műhibáról pedig szó sincs.

Tartuffe

Kiadó: Steamhammer/SPV

Azon gondolkodtam az új lemez hallgatása közben, hogy aki öntudatos heavy metal rajongóként nem szereti a csapatot, az vajon milyen érvek felsorakoztatása mellett vetemedik minderre?

Vannak megfellebezhetetlen minőségű zenekarok és előadók, akik lényegüknél fogva csak átlag feletti produkcióval tudnak előrukkolni, mégis megértem - a túrót, dehogy értem, csupán elfogadom - a velük szemben hangoztatott ellenérveket. Nézzük pl. Dream Theatert, és a "vádakat". Hosszú, többnyire 10 percen túl fogalmazott dalok, többperces hangszerorgiák, kritizált énekhang. Bár a felsoroltak emlegetésekor zsigereimben érzem az elutasítás heves indulatát, mégis belátom, hogy nem minden rockfan ízlésvilágát formálták az évek tökéletesre. A rockvilág zömében 3-5 percben előadott dalain szocializálódott mezei rocker nem feltétlenül tud mit kezdeni egy húsz perces Dream opusszal. Olyan ez, mint a heroinistának a túl tiszta anyag.

A prog-power stílusban alkotó svéd Evergrey más. Nem akkora csoda ugyan, mint a DT, viszont képtelenség rajtuk fogást találni. Minden területen minőség, de szélsőértékek nélkül. Magabiztos, szuggesztív ének, de nem a felhők fölött, nehogy az erre érzékenyeknek "ária-metal"-ozni kezdjenek. Hibátlan, sőt virtuóz hangszeres játék, de aki erre azt mondja, hogy "szét vannak gitározva" a nóták, azt nyugodtan le lehet hülyézni, nem lesz következménye, sőt ő fog előbb-utóbb bocsánatot kérni. A hangzás és riffelés lehengerlően modern és technikás, ám a dalszerkezetek abszolút hagyománytisztelők, így a zenei finomságokra vadászók és a zenét nem rejtvénytként megélők számára is egyaránt élvezhetők. Nem utolsósorban pedig a szenvedéllyel és szenvedéssel átitatott, lendületes (nem speed, de nem is temetőszagú doom) dalok is nagyszerűek. Az meg ne legyen már baj egy metal bandánál, hogy nem vidámak. Ráadásul azzal végkép nem vádolhatók, hogy a trendi gót komorulat (pók)hálózza be őket. Egyéniségek ők, saját stílusukat nem a mindenkinek megfelelni akarás, hanem a zenekarvezető Tom S. Englund zenei maximalizmusa érlelte minőségivé, amelynek köszönhetően a 2001-es In Search Of Truth óta egyre feljebb lépnek, a hanyatlás legkisebb jele nélkül.

Le kell szögeznem, nehogy az írás alapján féreérthető legyek, az Evergrey (talán) nem rockzenei mérföldkő és a Torn sem az év lemeze. Személy szerint még a Recreation Day és Inner Circle anyagaikat is jobbnak tartom jelenleg a Torn-nál, ami hangulatilag és dalközpontúságában az előző Monday Morning Apocalypse zenei koncepciójának továbbgondolása. Ám ez semmit nem ír fölül abból, amiről az előzőekben szóltam.

Az Evergrey, mint a beszappanozott hal csúszik ki a kritikus kezéből, ha fogást akar találni rajta.

Túrisas

Kiadó:
Lion Music

Ezév márciusában értékeltem (négyes osztályzattal) a svéd illetőségű progresszív Seventh Wonder 2006-os lemezét. Akkor azt írtam, hogy a zenészek kiválóak, különösen a Görény Edman hangját és a Circus Maximus-os Michael Eriksen dallamait idéző énekes, valamint a neo-klasszikus ízekkel játszó gitáros nyerte el a tetszésem. Egyúttal megjegyeztem, hogy – idézem – "egy árnyalatnyival kevesebb matekozás, egy direktebb hangvétel jót tett volna a daloknak."

Lásd:

dionysosrising.blog.hu/2008/04/02/seventh_wonder_waiting_in_the_wings_2006

És lőn!!! Megérkezett a leginkább "concept album"-ként, talán rock operaként jellemezhető, jó hosszúra sikerült új anyag. Biztos vagyok benne, hogy nem az én fenti nyegle (ámde lényeglátó) megjegyzésem az oka, de a SW zenészei tényleg egy direktebb, dallamosabb lemezt készítettek… és milyen jól tették! Már többször elmélkedtem azon, hogy Skandináviában vajon mitől szaporodnak osztódással az ügyes zenészek. Egyszerűen hihetetlen, hogy a műfajban milyen aránytalanul magas a skandináv bandák száma; Skandinávia a metál világában olyan, mint Michael Phelps az úszásban… egyszerűen verhetetlen… a világ hetedik csodája (seventh wonder)!

Az SW talán most sem tudott betörni a világ élvonalába, de korábbi lemezeikhez képest sokat fejlődtek, jobb dalokat írtak, a hangzás tekintetében is sikerült előrelépniük (Túrisas cimbora szerint a borító is nagyon baba). Arról sincs szó, hogy a valamivel könnyedebb, dallamosabb zenei fogalmazás a progresszivitás kárára ment volna. Johan Liefvendahl gitáros a korábbiakhoz képest kevésbé neo-klasszikus megközelítése (ami alól talán a "Break The Silence" című nóta kivétel) sem gyengítette hangszeres teljesítménye magas színvonalát. Egyedül talán a billentyűs Andreas Söderin '80-as éveket idéző hangszínei tűnnek még mindig sután régimódinak. Mindent összevetve az SW végképp besorolt a Pagan’s Mind, Circus Maximus, Darkwater, stb. által képviselt előkelő társaságba.

Tartuffe

Emlékszem, amikor majd húsz éve először hallottam a bandáról, a kedvező kritikák ellenére tartózkodóan fogadtam őket, gondolván, ilyen zenekarnévvel képtelenség nem bénának lenni.

A korosztályom (lassan negyven...) jól ismeri azt a ratyi, zafírtűs lemezjátszót, amivel akkoriban tele volt a "villamossági bolt" és jobb, meg pénz híján kénytelenek voltunk feláldozni rajta a féltett bakeliteket. Kicsi is volt, savanyú is, ráadásul még csak nem is a miénk, hanem a KGST partner és baráti Csehszlovákia zúdította a nyakunkba. Erre jön egy amerikai banda és erről nevezi el magát, brrrrrrr! Hogy lennének má' jók? Miért nem lettek akkor inkább "Barkas"?

Persze tévedtem, nemcsak a zenét, még az elnevezést illetően is. Az imperialista Amerika utálatos politikai gőgjében köszönte szépen és nem kérte a lemezjátszót (Pedig Kubán keresztül történelmi lehetőségük lett volna elárasztani a piacot), így ott a feltalálóra, Nikola Tesla-ra, ehhez kapcsolódóan pedig az elektromosságra, feszültségre asszociáltak az emberek. Jobban mondva az a két ezrelék, aki az általános műveltségnek ehhez megfelelő szintjén állt.

A 6 sorlemezt és más finomságokat megjelentető Tesla tulajdonképpen nem tudott hibázni, mind a szakma, mind a közönség evett a tenyerükből, pedig "csak" azt a leginkább Aerosmith világához közel álló, blues alapú, ízes hard rockot nyomták, amit előttük és utánuk is rengetegen.

Talán a rekedt, de egészen karizmatikus, egyéni hanggal rendelkező Jeff Keith énekes, talán a blues alapú rockgitározáson túli világot is ismerő Frank Hannon (hallgassuk csak meg a Modern Day Cowboy oktaóanyagokba kívánkozó riffjét) gitáros, nem utolsósorban a nagyszerű dalok, de legvalószínűbb, hogy mindhárom kellett a sikerhez, bár igazi szupersztárokká soha nem váltak.

A reunió őket is elérte, az eredeti felállás tehát nekivágott egy sikeres amerikai turnénak, sajnos az egykor és vélhetően most is heroinista Tommy Skeoch gitáros már nem tudott felkapaszkodni a turnébuszra. Helyére a David Rude Band-ből a névadó és jó fazonú David került.

A csapat, egy jó hangulatú, feelinges koncertjét rögzítették a kamerák Minnesota-ban. Energikus és színpadképes az egész banda, a hangulatra és filmminőségre nem lehet panasz , bár az is nyilvánvaló, hogy az eltelt éveket láthatóan nem egy életmód magazin vezető tanácsadójaként töltő Jeff Keith hangja sokat veszített fényéből.

Mindezzel együtt jó kis anyagot rakott össze a stáb, arra viszont háklis vagyok, ha a koncert lendületét - ráadásul itt az tényleg van - kb. 3 számonként megszakítja egy rövidke anekdotázás. Ezért nálam halál, a többiért viszont egyértelmű dicséret jár.

Welcome back, Tesla!

Túrisas