A titkos pápaválasztás eredményességét a "Habemus Papam!", azaz "Van pápánk!" felkiáltással erősítik meg a római Szent Péter téren összegyűlt hívek előtt. Ezt az egyháztörténelemben klasszikussá lett mondatot, valamint ezzel együtt a latin tárgyas ragozás (accusativus) szabályait erőszakolta meg az olasz progresszív rock csapat, egy jónak tűnő cím kedvéért. A lelkes "Van Lengyelországunk!" - mondat érezhető örömében az ismert történelmi okok miatt magam is osztozom, sőt azt is tudni vélem, hogy a taljánok miért ilyen hálásak.

Az ok, hogy a lengyel Metal Mind kiadó lehetőséget biztosított az eddig egyetlen lemezzel büszkélkedő ötösfogat Katowice-ben rögzített koncert DVD-jének megjelentetésére, ráadásul nem is tessék-lássék hozzáállással. Kimondottan hangulatos színházteremben, szép fényekkel és megvilágítással, 2.0 sztereo és 5.1 hanggal, profi operatőri munkával készült el az anyag olyan színvonalon, amire más bandák sok-sok eladott lemez után sem képesek.

Nézni tehát mindenképpen érdemes a koncertet, de hogy hallgatni érdemes-e, azt egyénenkét sok minden befolyásolhatja. A Mind Key 2004-ben piacra dobott progresszív debütalbuma nem robbant nagyot, igaz, soha annyi minőségi lemez nem jelent meg ebben a stílusban, mint napjainkban, köszönet érte elsősorban a Dream Theater-nek. Ők hőseinkre is hatottak, elég csak megnézni Emanuele Colella gitárost, aki a jelek szerint azt sem bánná, ha holnap Petrucci-vá változna. A maga részéről legalábbis mindent megtesz ezért. Mellette szól viszont, hogy játéka is idézi mesterét. A hangszeresek egytől-egyig vérprofik, ezt hülyeség lenne vitatni, a kompozíciók viszont nekem a sokadik hallgatás után is csak közepes és annál valamivel jobb zeneileg technikás ötletek egymásradobálásából állnak, amelyhez hozzárendelik a rockénekes archetípusát megjelenítő, egyben szenzációs hangú Giorgio Adamo nem túl fogós dallamait. Valószínű, ő könyörögte ki a többiektől, hogy legyen programon a Still Of The Night is, amely ebben a steril progresszív környezetben a hibátlan előadás ellenére is kakukktojás.

Mind Key rajongók és szimpatizánsok csak büntetés terhe mellett hagyhatják ki a plusz dalokkal és interjúkkal felbónuszolt cuccot, a progresszív rajongók pedig tegyenek egy próbát, szerintem átkozni nem fognak.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

Jómagam az instrumentális gitárzenékkel (is) táplálkozó, kihalástól veszélyeztetett faj, egyik utolsó, vadon élő példánya vagyok. Természetes környezetemben tartva még képes vagyok arra, hogy óriási távolságból is felfigyeljek egy új megjelenésre, azt kitartó szívóssággal, nagy területeket bejárva, becserkésszem, és zsákmányul ejtsem.

Most például Michael Harris (Lásd még: Arch Rival, Surgeon, Vitalij Kuprij’s Revenge) ötödik instrumentális lemeze került a karmaim közé. Szólómunkásságának eddigi termékei nem tartoztak a legfinomabb falatok közé, így nem is vártam igazán sokat az Orchestrate-től. Ráadásul a rockzene és klasszikus zene fúziójából készült mixtúrákkal tele vannak mostanában a kihelyezett etetők, ami csábító, de amivel nem árt vigyázni, a spórolás miatt legtöbbször mesterségesen előállított nagyzenekari hangzás megülheti a gyomrot.

Hegedűtokot ugyan ezúttal sem nyitottak ki a stúdióban, viszont a szoftver szépen húzza, és legalább a Matt Thompson (King Diamond) ütötte dob élő, ami sokat segít az anyag emésztésében. Harris játéka és soundja most valahogy sokkal meggyőzőbb, a modern és klasszikus zene mezsgyéjén megfogalmazott kompozíciói is élvezetesek és változatosak.

Nem egy akkora nagyvad, mint Victor Smolski (Rage) legutóbbi, hasonló felfogásban készült szólólemeze, de ínséges időkben nagyon meg kell becsülni. - Hamm!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 150. számában jelent meg.)

Először azt gondoltam, hogy kislányom rossz szokásához híven, össze-vissza tekergette az erősítő gombjait, ezért felálltam a zenehallgató kanapéról, hogy a basszust a helyére visszaállítva mélyedjek el a hosszú szünet után reaktiválódott csapat új anyagában.

Nagy szomorúságomra a gyerek ártatlan volt, így meg kellett barátkozzak a gondolattal, hogy a lemez vékony hangzásán a rendelkezésemre álló eszközökkel már sokat segíteni nem tudok.

Az 1985-ben alakult és egészen 1997-ig aktív, meglehetősen sajátságos zenei világgal rendelkező német zenekar nagy eladásokat ugyan soha nem produkált, de az olyan mentoroknak, mint az ex-dobos, Jörg Michael, vagy akár a jelenlegi, Uli Kusch-nak köszönhetően nem cseng ismeretlenül a Mekong Delta név a nemzetköti heavy metal életben.

Azért azt ne vitassuk el, hogy mindebben persze jelentős szerepe volt az alapító Ralph Hubert bőgős, ultra-komplex techno-thrash zenei ötleteinek is. (Nota Bene! A „techno”-szó, itt szigorúan „technikás” értelemben értendő!)

Ritkán kötöm össze a bajuszt, progresszív, klasszikus zenével is kacérkodó csapatokkal, nem zavar, ha túlbonyolódnak, tengeri kígyóként tekeregnek a témák, főleg, ha ezt zeneileg felkészülten teszik. Most mégis az a helyzet, hogy bár részleteiben nagyon sok izgalmas dolgot találok a dalokban, és külön-külön is valamennyi hangszeres játékában, egészében valahogy mégis kifolyik a kezeim (füleim) közül, és idővel (nagyjából a lemez első harmadában) ráunok, érdektelenné válik.

Nekem a tiszta, de nem igazán izgalmas ének (Leo Szpigiel - Scanner, Angel Dust) sem tudott fogódzót adni, ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy az önmagában azért igényes és minőségi munkára éhes pumaként fognak rávetődni a zenekar rajongói. És tulajdonképpen igazuk van.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 154. számában jelent meg.)

Nem Marcel Coenen nevétől hangos a rockvilág az biztos, pedig jónéhány - zömében progresszív rock és instrumentális gitár - lemezen hallható nagyszerű játéka. Személy szerint a Lemur Voice nevű progresszív banda kapcsán jegyeztem meg egy életre a hollandus nevét. Nem csinált ugyan forradalmat technikájával, de a Vai, Satriani, Malmsteen kelléktárral fölényesen bánik, és remekül adoptálja mindezt saját, jellegzetes kompozícióiba, melyek zeneiségük okán jóval többet érdemelnek annál, mintsem valakik kimondják rá a "tizenkettő egy tucat gitárvirga" - ítéletet.

Pedig az ítélet, ha látens módon is, de kimondódott, hiszen erősen a "föld alatti" mozgalom bárdistája hősünk.
 
A gitármuzsikák egyik utolsó védelmezője, a Lion Music mégis valamiért úgy gondolta, hogy érdemes pénzt ölni (no nem sokat) egy DVD-be, ezért egy holland klubban megtartott buli teljes egészében rögzítésre került. A "teljes egészében" ezúttal tényleg szó szerint értendő. Talán érdemes lett volna a film elkészítésekor a számok között rendre elnyúló, meghitt, családi idillt egy kicsit megvagdosni, hiszen a színpadra invitált számos muzsikus cimbora komótos ki-és bevonulása nem pörgeti fel a koncertet, ami összességében is inkább hangversenyre hasonlít a többnyire statikus előadás és halk közönség miatt. Nyilván sportszerűtlen egy alacsony költségvetésű anyagon számonkérni a kép és hang (2.0 sztereo) tökéletességét, ezért  csak annyit mondok: mindkettő bőven az élvezhetőségi küszöb fölött van. Az igazi élményt azonban a zenei anyag nyújtja. Marcel eddigi pályafutásának (Lemur Voice, Sun Caged, Guitartalk) legjobbjai szólalnak meg általam teljesen ismeretlen, de végtelenül profi holland muzsikusok tolmácsolásában. A banda másodgitárosa is olyanokat penget unisono-ban a főnökkel, hogy csak pislogtam. Marcel ugyan a főszereplő, de nem egy Mr. Ego, így egy pillanatra sincs olyan érzése az embernek, hogy önmaga előretolásával rátelepedne a közreműködőkre. (Ami egyébként nagy szerencséjük is egyben, hiszen a gityós rendesen meghízott az évek során…) Van itt minden, angyali énekkel kísért ballada, csakúgy, mint death metal, neoklasszikus speed, funk-rock, prog-rock, csipetnyi jazz, sőt slusszpoénként a Rooster (AIC) és a Still Of The Night is felhangzik, ám ha a leírtakból úgy is tűnik, egyáltalán nem  zagyvalék amit hallunk. Egy szimpatikus muzsikus jutalomjátéka, amely az első percétől az utolsóig a Zene iránt érzett alázatáról és szeretetéről szól.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 148. számában jelent meg.)

1997 óta dolgozik szorgosan a Manitou, aminek meg is van az erdménye. Mára sikerült felküzdeni magukat a finn ötödosztály legígéretesebb csapatai közé… Hát kérem, ez van akkor, ha egy ország már akár az inkubátorban is lehetőséget biztosít a zenei tehetség kibontakoztatására. Progresszív csapatként indultak, de előbb billentyűsüket, majd progresszivitásukat is teljesen elhagyták. - No signes of wisdom… Előző, Deadlock című albumukon már sallangoktól mentes, jórészt középtempós power metalt vezettek elő.

Semmi gáz a zenével, ráadásul jó fazonok is, de csak azt hozzák, ami kitartó munkával elsajátítható. (Mármint Finnországban) Szépen, döggel, arányosan megszólaló produkció, jó énekhanggal, felkészült hangszeresekkel. Mi itt Hungáriában a fele királyságunkat adnánk azért, ha a finnugor kontinuitás jegyében, hirtelen gombamód elszaporodnának a manitúk, de Finnországból, a terülj-terülj asztalkáról, azonban ez kevés.

Az egyéniség hiánya engem abszolút nem zavar, még az sem, ha a címadó nóta egy az egyben úgy szól, mintha a Savatage Edge Of Thorns lemezéről maradt volna le, a producer által emelt minőségi kifogás okán.

Nem érzem ugyanakkor a fejlődést, egyhelyben topogás, sőt talán némi visszalépés is tapasztalható náluk.

Ezzel együtt, a Manitou ezúttal is jól megtanulta és magabiztosan felmondta a leckét, a bizonyítvánnyal bátran haza lehet állítani, de a továbbtanuláshoz, főleg ilyen ponthatárok mellett, kevés lesz.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 151. számában jelent meg.)

Mint fehér, magas szárú Puma cipős rocker és kezdő gitáros félistenként tekintettem a Maróthy (Ossián) - Fejes (Classica) - Ángyán (Sámán) alkotta gitáros szentháromságra. Azóta persze rengeteg minden átértékelődött bennem, néhány dologról, zeneiről és nem zeneiről alapvetően másként gondolkodom, de azt 20 év elteltével is vállalom, hogy ezt a három muzsikust páratlan zenei tehetséggel áldotta meg a sors. Éppen ezért nem lett volna igazságos, ha nyom nélkül tűnnek el a magyar rocktörténelemből. Maróthy tanár urat ez a veszély ugyan nem fenyegette, ő úgy-ahogy végig képben volt, Fejes Zolinak pedig most szolgáltatott igazságot az előásott és végre megjelentetett első Classica lemez. Ángyán Tamásról viszont legfeljebb csak a szakma tudta, hogy hosszú évek óta külföldön, főállású klasszikus zenészként keresi kenyerét.

A vér nem vált vízzé. Ángyán Tomi egy vaskos, csontszáraz heavy metal albummal tért vissza, egy igazi súlyos egyéniséggel párban. Ő pedig Molics Zsolt énekes, akinek személyét megintcsak nem lehet megkerülni, ha a magyar heavy metalról beszélünk. Aki őt ismeri, tudja róla, hogy a nagyszerű hangi adottságai mellett, azért nem egy könnyű (se így, se úgy) ember. Híján van mindenféle divatos simulékonyságnak, magasról szarik a politikai korrektségre, megy előre az igazságáért, ha kell, fejjel egyenesen a falnak. Pontosan ilyen ez a lemez is, de azért két ember kezének lenyomata van a barlang falán. Molics és Ángyán. A mamut és a bárd. Kompromisszummentes, nyers és arcbamászó, de egyben nagyon is zenei. Ángyán úgy tudja a legegyszerűbbnek tűnő kő-témákat is játszani, hogy abban azért benne van a professzionális (klasszikus) zenész maximalizmusa, a szólókról nem is beszélve.

Az együtténeklésre késztető, arányosan, dinamikusan megszólaló, energiával teli dalok az ősök tiszteletéről, hősi erényekről és a haza szeretetéről szólnak, - kikezdhetetlenül.

A Mamut egy igazi, minőségi Heavy Metal album 2007-ből. Nem több, nem kevesebb.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 154. számában jelent meg.)

Régóta tudjuk, hogy ha Finnországból érkezik zenekar, még akkor is komolyan kell venni őket, ha tagjai szórakozóhelyen egyébként csak szülői felügyelettel tartózkodhatnak este 10 óra után. Hol van már az az idő, amikor szenzációszámba ment a Steve Vai által pártfogolt Bad 4 Good gyermekzenekar. (Azt a bizonyos tokiói hotelt meg inkább hagyjuk…) Ráadásul az egy tiszta üzleti koreográfia volt, szemben azzal a zenei neveléssel és gondolkodással, amely az erre affinitást mutató finn kiscsákókból kora ifjúságukra érett zenészt farag, és amelynek egyik kézzelfogható produktuma éppen a Machine Men zenekar. Amikor a zenei pályájukat kezdték, még tényleg szinte gyermekek voltak, a kritikusok meg morogtak, hogy hát ez olyan dikinzonos kicsit… Törvényszerű volt, hogy rövid idő kérdése és megtalálják saját hangjukat. A lemezt nyitó címadó olyan erővel, döggel, és dallamokkal szakad ránk a hangfalakból, hogy kétség sem férhet hozzá: beérett a csapat, zeneileg nagykorúvá "cserepedtek" (M.P.) a gépemberek. Nemcsak a címadó, de az egész lemez olyan, mint egy tüdőrepesztő lélegzetvétel után izomból kifújt levegő; szétfeszíti a dalokat a beléjük pumpált energia. Dickinson már nem, vagy csak nyomokban, a Roy Z gondviselte lemezek nyers, de brutális erejű soundja annál inkább visszaköszön, de ezt meg nehogy már bánjuk! Vigyázat, nem adja magát könnyen az anyag, a vastag refréntémák - legalábbis nekem - csak sokadik hallgatásra értek be, de a dalokból áradó vitalitás miatt addig úgyis újra és újra hallgattatja magát a Circus Of Fools.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 150. számában jelent meg.)

Kikko Loureiro főállásban a brazil Angra gitárosa, akik azon túl, hogy technikás metal muzsikájukban odaadóan ápolják a germán speed-power hősök hagyatékát is, nem feledkeznek meg a szülőföldjükre jellemző zenei világról sem. Nehéz is lenne. Én még olyat nem láttam, hogy egy Brazíliából származó rockzenész munkásságára ne nyomja rá a bélyegét az anyatejjel magába szívott kultúra. Az Angra számomra ezért is a legértékesebb metal csapatok egyike, no meg azért, mert olyan hihetetlen képzett muzsikusokat rejt, mint ez a Loureiro gyerek itten. Tény ugyan, második instrumentális szólólemezének vajmi kevés köze van az Angra világához, hiszen leginkább jazzbe oltott szambaként határozható meg az anyag stílusa, de én mégis minden angrabarátot bíztatok; ne hagyja ki ezt az élményt. Lehet, hogy ezúttal a duplázó pedál a ládában maradt, de azért egyértelmű, itt olyan muzsikus játszik, aki nem érzi műfajidegennek, ha ebben a zenei közegben is felsír kezében a szólógitár. Csodálatos, hol visszafogott, hol lendületes kompozíciók, lebilincselő, magabiztos előadás, pezsgő, vibráló ritmusok és a gitár mellett lenyűgöző dob, basszus és zongorajáték teszi teljessé ezt az örömzenét. Hibátlan.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)

Ha tippelni kellett volna, hogy ki az, aki biztos nem fog vendégeskedni az amerikai dallamos (haj)metalban régi motoros LB új lemezen, akkor Dj Bobo és Zámbó Árpy után lehet, hogy Erik Rutant (Hate Eternal, Morbid Angel) nevezem meg. Nem volt Lizzy a szívem csücske soha, a hangjáért sem rajongtam, ráadásul túl flitteresnek, túl színházinak éreztem a showt, ami rátelepedett a zenére, de miután megtudtam, hogy Dave Meniketti-től, George Lynchen és Rutan-on át, Corey Beaulieu-ig (Trivium) nyúlik a közreműködők névsora, nem gondolhattam tovább, hogy a bocsánatos bűnök sorában tartozik, ha elsétálok az AWD mellett. Nem is kellett csalódnom. Hihetetlen aprólékos, dallammeneteiben és kórusaiban egyaránt rafinált, de finoman kimunkált, hangzásában harapós, szinte (nem is szinte) power anyagot szült a Fejszés (milyen jól énekel mán!) és csapata. A Metal Chuchben érdemeket szerző Ira Black gitárjátékát nem véletlen magasztalják a lemezről szóló kritikák, gitárosoknak érdemes rá odasasolni. Még az sem túl ciki, hogy a Symphony Of Destruction riffjét is kölcsönveszik (Something Crawlin'), a The Darker Side két szólója alatt pedig még az eszméletem is elvesztettem egy pillanatra. Csendben jegyzem meg, de azért azt, mintha nem is Ira Black játszaná... (Lynch?)

Senkit nem fog meglepni, de a konceptlemez a halállal való találkozás és szembenézés problematikáját járja körül szűk egy órában és ronda borítóval.

Ajánlott anyag!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 155. számában jelent meg.)

Nils Patrik Johansson (Astral Doors, Wuthering Heights, stb.) nálam most a legnagyobb kedvencek között van, a magát lassan főállású Coverdale imitátorrá visszaminősítő Lande-t is beelőzve. Ilyen hang birtokában persze nem lehet azt kérni tőle, hogy Johansson úr kérem, maradjon a fenekén, válasszon magának egy zenekart és állapodjon meg, mert a nagy torkok mindig ott véreznek be/el, hogy minden lében kanalak lesznek, amivel fokozatosan kiéneklik magukat a rajongók szívéből. Mi, rajongók pedig tényleg olyan lükék vagyunk, hogy képesek vagyunk jóllakni egy idő után a Soto, Lande, Johansson-féle hangokkal is. Olvasgatva a lemezről írt recenziókat, általában az a sommás megállapítás, hogy letudta ugyan Nils a feladatot, de nem engedte ki a torkában lakó oroszlánt, hogy stílszerű legyek. Én ezzel szemben éppen azon a véleményen vagyok, hogy a rendkívül szikár (kevés sávot lefoglaló, old-school gitárhangzás, dob, basszus) zenei fogalmazás vájta szűk patakmederbe, a magasból lezúduló, hömpölygő vízfolyamként úgy érkezik meg Johansson hangja, hogy visz magával mindent, ami az útjába került. Minden tiszteletem a zenekar lelkét jelentő Lars Chriss eddigi meg nem alkuvó munkásságának, de hiába jók a dalok, merthogy zömében tényleg jók, hiába a tekintélyes vendégek (Glen Drover-Megadeth, Bruce Kulick-KISS) sziporkái, ebbe a lemezbe Johansson pumpált életet. Így viszont egy olyan hard rock anyag születet, amely relatív egyszerűsége és nyersessége ellenére is versenyképes, nem érezzük hiányát a billentyűknek és a divatos bombasztikus megszólalásnak. Maradva a vízrajzi analógiáknál, fordított oázisként ad az Emotional Coma egy kis felüdülést nyújtó szárazságot, napjaink progresszív óceánjában, ez pedig most különösen rámfér, hiszen a Circus Maximus és Anubis Gate prog-anyagokba kell alámerülnöm rövidesen…

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)