A gimnáziumban mindig jókat mulattam magamban azon, amikor irodalom órán a verselemzés és vele együtt a szaktanár hirtelen elrugaszkodott a realitástól, hülyeségek taglalásába kezdett és elkövette az eröltetett belemagyarázás minősített esetét. Pl. valahogy így: " ...Sem utódja, sem boldog őse - Adynak ez a verse első olvasatra önreflexió, de a költemény értelmezésének mélyebb, de még megengedhető szintje, hogy mindez profétikus hangulatú (Adytól ez nem állt messze - lásd sámántudata) és napjaink legnagyobb rockénekesének belső vivódásaira utalt vele.

Jorn Lande valóban üstökösként, a saját tehetségének és adottságainak köszönhetően robbant be a heavy metal világába, így érthető az "utódja", "őse", "ismerőse" cimkéktől való elhatárolódása (nem vagyok senkinek). Amit pedig a norvég énekes, nevével azonos bemutatkozó albumán, az Ark-ban, illetve a Beyond Twilight "The Devils Hall Of The Fame" lemezén alkotott, azt nem lehet pontosabban megfogalmazni a költő szavainál:

" ...Fenség, Észak-fok, titok, idegenség, Lidérces messze fény" 

Az analógiákat külön nem is érdemes boncolgatni. Aki nem ezt érezte ki a korai Jorn anyagokból, az valamit nagyon féreértett. A Fenség (The Duke) viszont elérkezett személyes kríziséhez:

"De jaj, nem tudok így maradni, szeretném magam megmutatni" 

Legnagyobb sajnálatunkra ezt a misztikus északi világot (Tungur Knivur) valamilyen érthetetlen oknál fogva minőségi, de ezerszer hallott hard rockra (The Duke) cserélte. Szerette volna megmutatni magát az új David Coverdale-ként, ami sikerült is, ráadásul néhány embernek ez be is jött. De azzal, hogy kezdeti céljaival szemben utódja lett valakinek, meghasonlott, egyre inkább kezdte a szakma is lesajnálni. Az pedig, hogy lelkileg nincs topon, jó látható a mostanában készült képeken (alkesz sajtfej).

"Ezért minden önkínzás, ének: Szeretném, hogyha szeretnének"

Nem tudni, hogy az önkínzás a túlpörgetett rock 'n' roll életmódra, vagy a túlzásba vitt projektezésre (Avantasia, Genius, Allen/Lande, Millenium, Ken Hensley, stb.) vonatkozik, mindenesetre világosan látszik, hogy görcsös bizonyítási vágy hajtja.

Féltettem ezért, de - bár a prófécia már nem tér ki az új lemez utáni időkre - úgy tűnik szeretni fogjuk, legalábbis én biztos szeretni fogom, hiszen a LATB nagy ígéret. Ha nem is állt vissza a status quo, az a bizonyos északi, lidérces fény azért picikét csak ott pislákol újra az új dalokban, és ha sikerül mentálisan is összekapnia magát és nem áll meg félúton, lesz még a debütalbumhoz hasonlóan nagyot szóló produktuma.

Ez a lemez még csak az első lépés, de nagyon jó irányban megtéve.

Túrisas

Timo Tolkki felé egy bocsánatkérésssel mindenképpen tartozom. Néhány hónapja az új Kotipelto lemez recenziója kapcsán viccelődtem roskatag pszichéje kárára, ami egyáltalán nem volt korrekt részemről.  Mint ismeretes (lásd Hymn To Life szólólemezén a megrázó és felkavaró "Father" című hideglelést) gyermekkorában, egy agresszív, alkoholista apa jelenlétét kényszerült elviselni, majd látványos öngyilkosságának is szem- és fültanúja volt. Ilyen éléményanyaggal a lelkében az ember ritkán jut el odáig, ahová neki sikerült. A papírforma szerint Helsinki-külsőn kellett volna neki útonállásból előteremteni a betevő drogra valót, ehelyett ő a zene terápiás világába menekült és Európa, sőt a világ egyik meghatározó melodikus speed metal zenekarának gitáros kulcsembere lett. 

Az, hogy a Stratovarius földbeállt és Tolkki nem tudott a fontos pillanatokban bölcs döntéseket hozni, mindennek ismeretében talán nem meglepő. Az viszont igen, hogy még ezt sem követte a teljes összeomlás. Először egy rockopera (Saana), ami valószínű, hogy számára orvosság, számunkra inkább büntetés (már az a lehetetlen kék borító is, brrrr!) volt, majd egy új melodikus projekt életrehívása jelezte, hogy van élet(e) a Strato után.

Tobias Sammet, Michael Kiske és Pasi Rantanen (Thunderstone) énekesek vendégszereplésével, a Strato slágercentrikusabb megközelítését előtérbe helyező anyag könnyű hallgatnivaló. Talán túlságosan is az. Iparosmunka, mely jelzi, hogy Tolkki tehetséges dalszerző és van érzéke a slágergyártáshoz is, de a teljes koncentráció hiánya most nagyon is kézzelfogható. Érződik rajta, hogy nem ez az egyetlen dolog, ami a jelenben foglalkoztatja, a görcsös törekvés pedig, hogy mihamarabb kievickéljen a gödör aljáról, kiérleletlenné, esetlegessé tette a lemezt. A Strato aranykorát jelentő Infinite / Visions / Episode / Elements pt. I) albumokkal egészen egyszerűen összahasonlíthatatlan. A megjelenés óta leszerződtetett Gus Monsato (ex-Adagio) énekes orgánuma azért mindenképpen ígéret a jövőre nézve, tehát ne írjuk le őket, sőt bíztassuk és bátorítsuk a csapatot, ezzel is csökkentve annak valószínűségét, hogy megírásra kerül a Saana II...

Talán látszik, nem könnyű ítéletet mondani; Ha Ranschburg Jenő a teljes anamnézis ismeretében értékelné az anyagot, valószínű, hogy nehezen tudná leplezni elragadtatását, talán konferenciát is szervezne a téma köré, - sajnos nekem hideg fejjel kell állást foglalni. A Hammerworld Hangpróba rovatának vendégeként megajánlott pontszámom (10/7) reálisnak tűnik a lemez részletes megimerése után is.

Túrisas

Stílus: AOR / Hard Rock

Kiadó: Arctic / MTM Music

Dalcímek:

01. Miracle Man
02. Someday You Are Gonna Love Someone
03. Life On Mars? (David Bowie cover)
04. Need A Little Help
05. Pretty Little Small Town Girl
06. Not A Day Without You
07. She Made Me Fall
08. Free Floating
09. Take A Look At Yourself
10. Cold Hearted Woman *
11. White Noise Boogie **
12. Heart Of A Demon **

* bonus track
** Japanese bonus tracks

Zenészek:

Göran Edman (Yngwie Malmsteen, John Norum, Vindictiv) - ének
Per Stadin (Silver Mountain) - bőgő
Anders Johansson (Yngwie Malmsteen, Hammerfall) - dobok
Benny Jansson (Tears Of Anger, Ride The Sky) - gitár
Jens Johansson (Stratovarius, Yngwie Malmsteen, Dio) - billentyűk

Amint a címből is kiderülhetett, jelen esetben egy 1998-as lemez újra kiadásával van dolgunk, amit az MTM Music jelentetett meg a Classix series akciója keretében. A Snake Charmer története 1991-ig nyúlik vissza, amikor Per Stadin, Anders Johansson, Jörg Fischer (Accept) és Pete Sandberg (Alien, Jade, Silver Seraph) megalapított egy Coverboys nevezetű projektet. Ebből lett azután a Snake Charmer, s ezen a néven jelentették meg első lemezüket "Smoke and Mirrors" címmel (1993). A lemez AOR körökben jó fogadtatásra talált, de a zenészek Per és Anders kivételével visszatértek saját bandáikhoz.

Így történhetett, hogy a kitartó Per és Anders nagyon komoly gárdát toborzott a svéd rockzenei élet élvonalából; a Malmsteen mellől ismert Jens Johansson és "Görény" Edman mellé beszervezték az akkor még relatíve ismeretlen stúdiózenészt, Benny Jansson-t. Az eredmény egy nagyon erős AOR lemez lett, jellegzetes skandináv dallamokkal és fergeteges hangszeres szólókkal, amelyben itt-ott keményebb, sőt jazz-es hatások is fölbukkannak.

Lemez természetesen különösebb hűhó nélkül eltűnt a süllyesztőben, ezért oly örvendetes az újra kiadás ténye. Persze illúziókat nem szabad táplálni, erre az anyagra most sem fognak fölfigyelni, rejtett AOR kincs marad, amit egy magyar internetes portálon most éppen 990 forintért árulnak. A rajongóknak ez egyszerre bosszantó és örvendetes; egyik szemünk sír, a másik nevet. Begyűjtjük ugyanis….

Tartuffe

Egyrészről ugye nem árul zsákbamacskát a kiadó, a cím és borítógrafika megtekintése után kis hibaszázalékkal belőhető, hogy miféle muzsikát rejt a korong, másrészről viszont azt kell mondjam; hátrébb az agarakkal, tessék csak szerénynek maradni! A "gitárhős" jelző, - már úgy értem, abban a zenei közegben, ahol nem cinizmussal kevert szitokszó – nem csak hibátlan elméleti/gyakorlati/ technikai felkészültséget jelez (az ugyebár a belépő), hanem egy olyan zenei minőséget, ami csak a legkiemelkedőbbek sajátja.

Most, hogy a videómegosztó oldalak jóvoltából már egy webkamera segítségével mindenki villanthat, a világot jelentő deszkák helyett, akár otthon egy hokedlin ülve is, - látható: a fogólapon rohangálni és arpeggio-kat szórni halálpontosan, tízezrek tudnak. Csakhogy ők nem hősök, hanem nagyrabecsülésemtől övezett, igen derék emberek, akik hosszú éveken át tartó kőkemény gyakorlással ezt elsajátították. (Tudom miről beszélek, nekem 20 év alatt sem sikerült…) Számomra azonban az igazi gitárhősök közé azok a gitárosok tartoznak, akik saját stílust teremtettek, egy hangról felismerhetők, és nem mellesleg életművük is van. Ilyen Hendrix, Van Halen, Blackmore, Uli Roth, Yngwie, Jason Becker, Marty Friedman, Vai, Satriani, vagy az "újak" közül, Petrucci, Timmons, Smolski, stb.

Egy futballcsapatnyi fiatal finn bárdista veselkedett neki, hogy zenekaraiktól elszakadva önkielégítsenek egy nagyot. Alex Laiho (COB), Timo Tolkki (Ex-Stratovarius), Emppu (Nightwish), stb. szereztek már annyi hírnevet, hogy bevállalhatták ezt a kalandot, és azt sem gondolom, hogy véresen komolyan vették magukat. Ezért ha az elnevezés öniróniát rejt, akkor rendben, együtt nevetek velük, ha viszont az önbizalom lett nagyobb az indokoltnál, akkor szigorú vagyok, hiszen ők még nem hősök, ezt világosan mutatja a produktum. Nincs a daloknak egy szem varázsa sem. Változatos pedig az anyag, van itt mindenféle tempó és hangulat, de ha egy olyan gitárfanatikus, mint (gitártudásában is) szerény személyem semmi késztetést nem érez az újbóli meghallgatásra, akkor az elárul valamit a cucc piacképességéről. Ha mostanában megjelent gitárzenét akarok hallgatni, akkor ezerszer inkább az új Paul Gilbert.

Öszefoglalva: elfogadható minőséghez és közepes színvonalú kompozíciókhoz társult az egyéniség teljes hiánya, tehetséges fiatal muzsikusok tolmácsolásában, így megannyi elfoglaltságom mellett minimális esélyt csak akkor látok az újbóli meghallgatására, ha a közeljövőben háziőrizet alá helyeznek.

Túrisas

Michael Kiske, a minden túlzás nélkül legenda övezte egykori Helloween-énekes, képtelen megutáltatni magát a rockerekkel. Pedig nem lehet azt állítani, hogy nem dolgozik módszeres alapossággal az ügyön. Nem olvastam az elmúlt években olyan nyilatkozatát, amelyben nem próbálta durván beletörölni a lábát a heavy metal zenébe, amelynek nem mellesleg mindent (legalábbis zenei karrierjét illetően) köszönhet. Lehetne persze ezt diplomatikusan, elegánsan is intézni, de esze ágában sincs. Még érthető is lenne ez az attitűd, ha mindeközben időről-időre nem óberkodna vissza zenei bölcsőjéhez, az általa igazi művészi kiteljesedésnek nevezett, valójában hamuszürke, zsibbadtságban fogant és bukásra ítélt, lagymatag zenei színtérről, ahová a "rockbiznisztől még meg nem rontott", kutyaütő zenészcimboráival tévedt (Supared).

De Ő újra és újra (haza)jön, lát és mindig győz (Avantasia I-II-III, Masterplan,Timo Tolkki, Gamma Ray, stb.), majd a tékozló fiú hazatérését ünneplő rockereknek sietve lehúz egy nyaklevest és lenyilatkozza, hogy ez mennyire üres, talmi világ és egyébként is úgy szar, ahogy van. Rokonszenves egy ember, no! De csináljon bármit, a Hang az még ma is ugyanúgy szól, mint amikor még szeretett bennünket.

Ezúttal ismét magasra köpött, sőt ilyen magasra még sohasem sikerült, és szépen aláállt.  Az ezerszer elátkozott Helloween korszak dalai most újra értékesek lettek. Mert meg ne magyarázza, hogy pl. a Little Time, ott a Keeper I-en egy csődtömeg, de most akusztikusan egy valóságos ékkő, - mert ez már végképp hülyeség!

Az akusztikus hangszerelésben újrafogalmazott Helloween dalok csupán egyetlen dolgot mutatnak; ezek a szerzemények kortalanok és csodásak, Kiske tolmácsolásában pedig összeszorítják az ember szívét. Akkor is, és most is. Igazából nem tudom, hogy mi lesz a magyarázat, de ez a lemez világosan megmutatja, hogy hol van az ő igazi otthona. Szaladjunk ki most is a tékozló fiú elé és örvendjünk, de a hízlalt borjút ne vágjuk le miatta, úgyis itt fog hagyni bennünket hamarosan, mielőtt még kihűlne a vacsora.

Túrisas

Kiadó:
Lion Music

Dalok:

01. Still Life
02. Rescue Me
03. Waiting For…
04. Down
05. My Final Sin
06. Close To The Sky
07. Shallow
08. Nothing


Honlap:
www.myspace.com/speakingtostones

Zenészek:

Tony Vinci – gitár, billentyűk, dob program
David Callari – bőgő, dob program
Richard Fink IV – ének
(Rich Dellapietra – billentyűk)

Ez a furcsa nevű progresszív metál csapat Rochester, New York-ban alakult meg jellegzetesen olasz amerikai közegben. Az STS zenei agya a kiváló képességű gitáros, Tony Vinci, aki kb. 2-3 éves munkával majdnem teljesen egyedül írta meg az egész lemezt. A bandához szinte az utolsó pillanatban csatlakozott Richard Fink IV énekes, akinek hangja ugyan jó és hallhatóan képzett, ebben a közegben mégis kakukktojásnak tűnik. Stílusa és dallamai inkább a grunge vagy az alternative rock kategóriában jogosítanák föl vérmesebb reményekre.

Bár az ének erősen tájidegennek tűnik, zeneileg-hangszeresen alig lehet kifogással élni. Tony Vinci gitáros stílusa egy másik nagy New York-i olasz amerikai zenészével rokon; John Petrucci hatása egyszerűen tagadhatatlan. Bár Tony Vinci biztosan sok Dream Theater-t hallgat (ez különösen tettenérhető a "Shallow" című dalban), az STS világa sokkal borongósabb, belassultabb; sok tekintetben a Sieges Even-re emlékeztet. Érdemes megjegyezni, hogy ütős hiányában a lemezt dob programokkal vették föl, s még magam is meglepődtem, hogy ez mennyire nem zavaró. Általában az ilyen anyagokat íves mozdulattal hajítom a kukába, de úgy látszik, a technika mérföldekkel jár már előttem.

Nos, a végeredmény rém fura, bár rossznak egyáltalán nem mondanám: kb. olyan, mintha John Petrucci a Sieges Even-nel és Chad Kroeger-rel (Nickelback) állt volna össze egy projekt erejéig. A "Down", a "My Final Sin", és a már méltatott "Shallow" című nóták kifejezetten szórakoztatóak. Az egész inkább érdekes, mint maradandó.

Tartuffe

Kiadó:
Immortal

Honlap:
www.stryper.com

Dalok:

01. Sing Along Song
02. Makes Me Wanna Sing
03. Calling On You
04. Free
05. More Than A Man
06. Caught In The Middle
07. Reach Out
08. Loud N' Clear
09. The Way
10. Soldiers Under Command
11. To Hell With The Devil
12. Honestly
13. Winter Wonderland
14. Closing Prayer

Zenészek:

Michael Sweet – ének, gitár
Robert Sweet – dobok
Oz Fox – gitár
Tim Gaines – bőgő
(Brent Jeffers – billentyűk)

Elismerem, a Strypert lehet nem szeretni. Ennek több oka is van. Először is, manapság divat leszólni, lesajnálni a '80-as évek nagy glam rock bandáit. Persze ma már megmosolyogjuk az ún. Spandex "cica" gatyákat, a tupírozott hajakat, a lányos sminket, és erre valóban minden okunk megvan, még akkor is, ha a metroszexualitás nem kevésbé visszataszító korában élünk. Ugyanakkor illik elismerni, hogy a látványelemek – ha úgy tetszik, külsőségek – makacs elvetésével (amiben nagy szerepe volt a seattle-i bandáknak) lényegesen szegényebb lett a koncertek színpadképe. Kiveszni látszik egy jó értelemben vett teatralitás. Egyúttal a történelmi igazsághoz hozzátartozik, hogy az "átkos" glam korszak bizony nagyon jó kis zenéket, zenészeket is kitermelt, s itt most elsősorban a White Lion-ra, vagy éppen a Stryper-re gondolok.

A másik oka az lehet az ellenérzéseknek, hogy a Stryper deklaráltan, nyíltan keresztény, és az általuk képviselt kicsit "hangos" kereszténység még sokszor a hívő emberekben is fönntartásokat ébreszt. Ezt tudni kell a helyén kezelni. Aki ismeri az amerikai típusú evangéliumi protestantizmust, amit hazánkban elsősorban a Hitgyüli jelenít meg, az több megértéssel, elnézéssel viszonyul a jelenséghez, főleg mivel a Sweet testvérek nem bugyuta, rettenetes prozódiával megírt ugrálós pop-ot játszanak (mint szegény Fejes Zoli manapság!), és vallásosságuk őszinte fölvállalása mellett sem tévesztik össze a templomot a koncert arénával, vagy fordítva. Itt jegyzem meg, hogy a rock-társadalom nem kicsit igazságtalan, amikor a Stryper, vagy manapság Neal Morse által bevállalt keresztény "érdekképviseletet" fikázza. Hol van az megírva, hogy kizárólag az eszetlen brutalitás vagy a primitív gonoszkodás szövegszerű vagy képi világa kaphat szerepet ebben a műfajban?

Elhatároztam, hogy ezt most nem fogom cifrázni, hanem egyből megmondom a frankót. Ez az anyag zseniális, és aki szereti a progresszív rockot/metált (főleg egy csipetnyi Pink Floyd ízesítéssel), az sürgősen szerezze be. A 2007-es “Dead Reckoning” album nálam az év bronzérmese lett, és ez a rendkívül erős mezőnyben nem kis teljesítmény. Akkor még nem tudtam, hogy ez a zseniális korong lesz Andrew "Mac" McDermott énekes hattyúdala. A budapesti koncertre (2007. szeptember 9, A-38) már Damian Wilson kísérte el a bandát, aki lelkesen, hihetetlenül szimpatikusan teljesített ugyan, de Mac-et, ezt a tömzsi, Isten-áldotta tehetséget számomra nem tudta pótolni. Ennek tudatában az ember óhatatlanul megsokszorozódott elfogultsággal ül neki egy olyan zenei élmény kiértékelésének, amiben valószínűleg már sohasem lesz része.

A DVD-t 2003 júniusában, a hollandiai Zoetermeer-ben vették föl a “Critical Mass” című lemez (2002) turnéján, így természetesen nem lehetnek rajta a nagy kedvenceim a “Subsurface” (2004) vagy a “Dead Reckoning” albumról. Ugyanakkor a 2003-at megelőző nem rövid korszak (10 év!) termésének arányos metszetét kapjuk közel 2 órában, persze erős hangsúllyal a Mac-kel készült lemezeken.

A hang- és képminőségre nem lehet panasz, legföljebb arra, hogy a Threshold tagjai nem nyújtanak éppen klasszikus heavy rock-os szinpadképet. Mac-et kivéve tulajdonképpen alig nevezhetők szinpadképesnek ezzel a decens, brit kispolgári kinézettel. Ha hiányzik is egy kis jó értelemben vett teátralitás, a lényeg tekintetében itt kifogásról szó sem eshet.

A DVD egyébként kapható magában, avagy CD-s változatban. Sőt a hangzóanyagot külön egy dupla CD-n is kiadták a közönségszolgálat jegyében. Uccu neki!

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.sphereofsouls.com
www.myspace.com/sphereofsouls










Dalok:

01. From the Ashes...
02. Sweet Sorrow
03. Loss
04. Beneath the Surface
05. Empty
06. Until Death Do Us Part
07. Extinct
08. Room 9
09. No Salvation
10. Untruth
11. Lies Inc.
12. Room 6
13. Epilogue

Zenészek:

André Vuurboom – ének, ritmus gitár
Anand Mahangoe – szóló gitár
Rob Cerrone – ritmus gitár
Kees Harrison – bőgő
Joost van den Broek – billentyűk
Ruud van Diepen – dobok

2007. január óta:
Alex Rosenhof – szóló gitár (ex-Pictrure of the Moon)
Milan Ridderhof – dobok (ex-Daisy Vain)

A Sphere of Souls tulajdonképpen a progresszív metál körökben meglehetősen jól csengő nevű Marcel Coenen féle Sun Caged-ből 2004-ben kilépett énekes, André Vuurboom bandája. Jó kis csapatot szervezett maga köré, pl. Joost van den Broek billentyűst (ugyancsak a Sun Caged-ből), valamint a Magyarországon méltatlanul kevéssé ismert Anand Mahangoe gitár-varázslót, aki első, "A Man’s Mind" című kiváló  instrumentális lemezét (Póka Egon és Tobola Csaba közreműködésével) Törökbálinton vette föl. Őszinte bánatomra Anand vajmi kevéssé járul hozzá a Sphere Of Souls dalaihoz, hiszen gitárszólók csak elvétve találhatók bennük.

De vajon milyen zene is ez a Sphere of Souls? Legegyszerűbben úgy jellemezhetném, mint a holland Fates Warning-ot.  Hangulatában, dallamaiban, építkezésében a hasonlóság olykor kísérteties (ha nem egyenesen kínos). Még ha a csapat nem is vizsgázik önállóságból ötösre, azt meg kell mondani, hogy a dalok többsége kiválóan sikerült, és André Vuurboom tiszta, kellemes fekvésű hangja nagyon gyorsan belopta magát a szívembe, csakúgy, mint a szép, szomorkás dallamvilág. Erre a srácra érdemes odafigyelni; remélem, nem tűnik el a mostoha PH-értékű, lelketlen zeneipar süllyesztőjében.

A lemez címadó száma, a "From The Ashes…" arabos, keleties hangulatával igazi remekmű, de hasonlóan kellemes élményt nyújt a "Sweet Sorrow", az "Empty",  vagy a "No Salvation". Az utóbbiban abba is rövid betekintést nyerünk, hogy milyen nagyszerű dolgok születhettek volna, ha Anand Mahangoe lényegesen nagyobb részt vállal a produkcióban. No, de talán az általam ismeretlen új szólógitáros, Alex Rosendorf meghozza majd a kívánatos változásokat. A "Room 9" és a "Room 6" című dalok pedig akár Jim Matheos "tollából" is származhatnának (bár ez tulajdonképpen a dalok nagy részéről elmondható). Bizonnyal nem tévedek nagyot, ha Fates Warning rajongóknak fönntartások nélkül ajánlom az anyagot!

Tartuffe

Honlapok:
www.geniusrockopera.com
www.danieleliverani.com

Kiadó:
Frontiers

Epizódok:
Episode 1 – A Human Into Dream’s World (2002)
Episode 2 – In Search Of The Little Prince (2004)
Episode 3 – The Final Surprise (2007)

"Ha a nagy klasszikus zeneszerzők ma élnének, biztos metált játszanának" - hallhattuk már nem egy esetben, ezt az alapvetően túlzó, sőt talán a butaság határát súroló kijelentést. Mivel nekem ezen az oldalon küldetésem, hogy mindent védelembe vegyek, ami a heavy metal zenével kapcsolatos, mégis megpróbálom "lefordítani", hogy a sommás, naiv egyszerűségben fogant kijelentés valójában mit is takar.

A hard rock/heavy metal műfajokat kivéve egyetlen szórakoztató zenei irányzat eszköztára sem elégséges ahhoz, hogy a klasszikus zene szélsőségeit a ma zenei nyelvére átültesse. A pop/rap/soul/funky, sőt, jazz irányzatoktól is idegen, hogy a kirobbanó érzelmeket széles zenei skálán láttassa. Ha egy szomorú vagy kitörő érzelmeket visszaadni próbáló popdalt próbálunk elemezni, nagy valószínűséggel azt tapasztaljuk, hogy a két ellentétes érzelmi megnyilvánulást egyedül a tempó (lassabb/lendületesebb) különbözteti meg, de a hangkép hasonló lesz. Ugyanígy nehéz elképzelni pl. monumentális rap/suol/funky/jazz témákat is. Ez - főleg a jazz esetében - nem zenei egysíkúságot, pláne nem igénytelenséget jelent, hanem egyszerűen magától a stílustól idegen ez kifejezési mód.