Nem én lettem a földkerekség legnagyobb Sherinian rajongója, amikor a billentyűs Kevin Moore művész úr távozása után, a virtigli dzsigoló fejével "idegen testként" felbukkant a Dream Theater soraiban, pótolni a pótolhatatlant. A Falling… középszerűségéért is sokan őt kiáltották ki bűnbaknak, ráadásul a turné pesti állomásán nyújtott teljesítménye sem volt meggyőző, főleg a Morgenstein/Rudess Project után…

Aztán mégiscsak helyre kerültek a dolgok az Álomszínházban is, Derek ki, Jordan be, ráadásul előbbi olyat domborított szólóban, hogy így utólag nyilvánosan megkövetni vagyok kénytelen, még ha sokra nem is megy vele. Mert ki az a gitárínyenc, akinek nem dobban meg a szíve egy Al Di Meola/Yngwie Malmsteen, vagy akár egy John Sykes/Zakk Wylde párosítás hallatán? Márpedig Sherinian ezeket az embereket összehozta (Jó, tudom, valószínű nem is találkoztak, fájlküldés ide-oda, de akkor is!) egy-egy közös nóta erejéig, és nemcsak tessék-lássék módon; irgalmatlan energiájú instrumentális lemezek születtek a műhelyében, és ezúttal, immáron a negyedik albumán sem történt ez másként.

A BOTS hatalmasat szól. Yngwie és Zakk Wylde mellett ezúttal, többek között Petrucci, Brad Gillis, Slash, Tony Franklin, Billy Idol és a dobos géniusz Simon Phillips a meghívott vendég. A promóciós cd-n ugyan nincs részletezve, ki, melyik számban szerepel, de mélységesen szégyellném magam, ha ilyen, markáns stílussal rendelkező előadók számonkénti jelenlétét a booklet-ből kellene kikukáznom. Eltéveszthetetlen, hogy az énekes "Man With No Name"–ben pl. Zakk nyújt át egy BLS-Black Sabbath esszenciát olyan töménységben, hogy a Hellfuelled, a megfelelő hígítás után egy teljes lemezt megírhatna belőle. Yngwie is köröket ver legutóbbi szólóanyagára itt nyújtott teljesítményével, amikor pedig ketten veselkednek neki egy-egy darabnak (The Monsoon, Viking Massacre, vagy akár a címadó tétel), hát akkor kérem, egy picit a föld is megremeg…

Derek igazi úriember, mindenkit olyan szerzeménnyel kínált meg, amelyben igazán otthon érezheti magát, így a lemez rendkívül változatos (a jazztől a metalig), ugyanakkor Derek jellegzetes hangszíneinek köszönhetően sokszínűségében is egységes, csupán egyetlen tölteléknótával. Ez a Mungo Jerry féle, itt Billy Idol/Slash páros által elővezetett "In The Summertime", sajnos bármiféle izgalom nélkül. De semmi baj, egyetlen léptetés, és már szól is a "Czar Of Steel" Petruccival, Huhh!

Lassan mondom, hogy mindenki értse: A  h ó n a p  l e m e z e !

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)

Csuda vigye el az előítéletes mindenemet! Miért gondolom én azt, hogy az osztrákok úgysem tudnak előrukkolni egy abszolút versenyképes produkcióval, vagy azt, hogy a Georg Neuhauser név mögött nem rejtőzhet egy vérbeli rocktorok. Hamu a fejre, el kell ismerjem, tévedtem, ezúton pedig nyilvánosan megkövetem a csapatot. A Serenity minden tekintetben magas színvonalú debütanyaggal integrálta magát a nemzetközi heavy metal mezőnybe. A kiadó szerint a stílus progresszív melodikus metal, amivel kapcsolatban azért vannak fenntartásaim. Nem gondolom, hogy mára minden olyan, az intelligens zenei megfogalmazást nem elvető zenekart progresszívnek kell kikiáltani, ahol a dobos nem 4/4-ben üt, vagy a gitáros nem kvintet tologat,  A helyenként nagyzenekarral erősített, meghatározó billentyűs jelenléttel átszőtt, impresszív hangszeres játék letaglózóan tömény, nem speed ugyan, de lendületes, a nemegyszer kétlábgéppel kísért fülberagadó kórusok kiérleltek, tisztán és erővel, sokszor két-három szólamban szólalnak meg. De mindezért miért kellene ezt progresszívnek nevezni? Az én olvasatomban ez melodikus power metal a legszebb skandináv hagyományok szerint. Még az is felmerült bennem, hogy a srácok nyilvánvalóan svédek, de félve a hihetetlenül erős hazai konkurenciától, osztrákoknak adják ki magukat a kitörési esélyeiket megnövelendő. Akárhogy is van, nagyon tisztességes munka a WU&DU. A kritikusnak csak annyi dolga van, hogy felül pl. az Engraved Within nóta "hátára" és élvezi, ahogy viszi, repíti magával.

Agyas proggie-vadászoknak talán túl konkrét lesz a Serenity, de mindenki bevállalhatja, aki szereti a lendületes, dallamos power metalt, de nem szeret sokat gondolkodni és számolgatni zenehallgatás közben.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 148. számában jelent meg.)

Az 1984-ben alakult kaliforniai Ruffians kapcsán két dolgot mindenképpen meg kell említeni. Az egyik, hogy a csapat kezdeti felállásának énekese a Vicious Rumors-ban híressé lett, majd autóbalesetben tragikusan elhunyt Carl Albert (RIP) volt, a másik, hogy a Desert Of Tears a csapat első(!!!) hivatalos nagylemeze. (Demo, EP, Live és válogatás album azért volt néhány.) Utóbbi lehet, hogy világrekord. Tulajdonképpen utána lehetett volna olvasni, miért is alakultak annyira balszerencsésen a dolgaik, hogy 22 év alatt sem sikerült tető alá hozni egy épkézláb lemezszerződést, de nem éreztem rá késztetést, és ennek éppen az említett első nagylemez az oka. A korong amerikai power metalt rejt, némi NWOBHM ízesítéssel és kevés igazán izgalmas pillanattal. Ha valakinek 22 év adatik a bemutatkozó lemez elkészítésére, akkor jogos elvárás, hogy a maga részéről anyait-apait beleadjon. Már a borító ötlettelen, szuperbéna számítógépes grafikája is lelombozó, és sajnos a lemezanyag sem meggyőző. Egyedül talán a változatos, lassabb és lendületesebb témákat is felvonultató Freedom, valamint a címadó Desert Of Tears keleties, "sivatagos" riffje és énektémája tetszik. Ilyenekből nem ártott volna bespájzolni néhányat a hosszú évek alatt, és kihasználva a kedvező szeleket, egy igazán hiteles régi-új retro-csapatként megdicsőülve lehetett volna most bevitorlázni a színtérre. Jelenleg sajnos sem a dalok, sem a megszólalás, sem a megjelenés nem versenyképes. Kár.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 147. számában jelent meg.)

Az ABBA-mániákus Jansson papa gyermekei a méltán világhírű pop-kvartett fiútagjai után a Benny és Björn nevet kapták a keresztségben. Nagyjából ekkor dőlhetett el, hogy a srácok zenei nevelésében domináns szerepe lesz az ABBA-hagyaték ápolásának, azaz a dallamok feltétlen tiszteletének. Bár az énekes Björn és a gitáros Benny felcseperedvén erőteljesen a fajsúlyosabb rock felé fordult (Szegény papa!), sem a progresszív(ebb) Tears Of Anger (a tesók előző csapata), sem a német-svéd házasságban fogant Ride The Sky nem nélkülözi a megadallamos refrén, sőt verzetémákat. Svédek lévén böszmeség lenne azon csodálkozni, hogy átlag feletti képességekkel rendelkeznek Janssonék, ezt megértem, de azért a csuda vigye el, az tényleg nem hagy nyugodni, hogy ilyen elementáris énekhang (a megszólalásig Jorn Lande), hogy költözik valakinek a torkába csupán a tudatos zenei neveléssel, amikor tudtommal ez tanulhatatlan, 90%-ban adottság kérdése. Átkozott skandinávok! A RTS történet germán szálának végén az ex-Helloween, Masterplan, Beautiful Sin, stb. ütőst, Uli Kuscht találjuk, akit nyilván nem volt nehéz tónak ugrasztani, hiszen ez a leginkább Masterplan-nel rokonítható zenei világ nem áll tőle távol. Felismerhető játéka és dobsoundja pedig olyan szervesen illeszkedik a Benny Jansson által adagolt extra súlyos riffek és remek, dallamos szólók, valamint a helyenként orkesztrális hatású billentyűs játék (Kaspar Dahlquist-Dionysos) képezte impresszív masszívumhoz, mintha valamikor innen tört volna le. Minderre pedig, hol erőből, hol himnikusan, de a lelkét is kiénekli, Björn Lande…, akarom mondani Jansson.

A bemutatkozó lemez 12 dalából 12 lett slágergyanús, ami még akkor sem gyenge, ha a tömény, teátrális megszólalás egy kicsit talán túl zajos lett a nagy igyekezetben, illetve ha a Smile From Heaven’s Eye némileg hatásvadász refrénjét már jónéhányan lemezre énekelték előttük ilyen-olyan címmel.

Ennek ellenére ez több mint korrekt bemutatkozás. Kiváló anyag!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 151. számában jelent meg.)

Elismerem, némileg szigorú voltam az új Pink Cream 69 lemez kárára, hiszen mindent összevetve egy színvonalas anyagot dorongoltam le a múltkor, hirtelen felindulásból. Mea Culpa, de a főbb meglátásaimat, miszerint az énekdallamokat leszámítva zeneileg nem kápráztattak el, most is vállalom. A PC69 dalnok szólólemezén viszont már az első nóta (Without You) olyan energikus gitárjátékkal rúgja be a kaput, hogy lementem hídba. Mindez azért is különleges, mert Readman szólóban inkább az AOR felé tolja el a hangsúlyt, ahol ugye nem szokás ilyen fickósan kilógni az arányosan és a takarékosság jegyében kiporciózott hangszeres megnyilvánulások közül. Márpedig, nyugodjon meg mindenki, ez egy ilyen, dal- és vokálközpontú dallamos hard rock/AOR lemez, ami éppen ezért nem csak az AOR fanatikusok érdeklődését keltheti fel. Ezen kívül még a változatosság, valamint a hangsúlyosan tettenérhető amerikai íz az, ami leginkább jellemzi Readman szólóanyagát. A Prisoner Of Shame pl. karnyújtásnyira van csak az anyabanda rockosabb világától, míg a New Messiah egy csodálatosan elénekelt és felvokálozott gospel-rock téma a Poison legjobb pillanatait megidézve, sőt túlszárnyalva. (Ha Bret Michaels ilyen nótákra lenne jelenleg képes, nemcsak haknizenészként bohóckodhatna, és főleg nem kellene elszegődnie valóságshow-sztárnak, lenullázva magát az egykori szimpatizánsok aggyal is rendelkező, jobbik fele előtt.)

David Readman lemeze igazi jókedvű örömzene, egy rakás meghívott és neves zenészcimborával, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy számomra a legjobb teljesítményét Readman továbbra is az Adagio lemezeken nyújtja, mégha ezzel a véleményemmel egyedül maradok is.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

Az előzetes nyilatkozatok, a lemezcím is azt sugallta, amire az eddig kisegítő szerepkörben dolgozó Uwe Rieitenauer gitáros teljes jogú taggá válásával, illetve a billentyűsök háttérbe szorításával számítani is lehetett. A krémek beszigorodnak. Lehet, az a baj, hogy előzetesen nagyon rákészültem, mit is fogok tehát hallani. Az Adagio-ban új oldaláról is megcsodált Readman karakteresebb, erősebb hangja, de szépen megfogalmazott dallamai fognak ellenállhatatlan fúzióra lépni a két képzett gitáros technikás játékával, és a hosszú évek alatt összeszokott ritmusszekcióval. Ehhez képest azzal kellett szembesüljek, hogy ugyan Readman hangja természetesen továbbra is jó, de számomra kissé –legalábbis az Adagiohoz képest – visszajellegtelenedett, a gitárosok meg nemhogy nem technikásak, de egészen iskolás témákkal rukkoltak elő. Arról nem is beszélve, hogy a lemezcímben trükközve beígért intenzitás meg nuku.

A tagok persze vannak annyira rutinosak, hogy így is tudtak minőséget hozni, minden dallampárti hard rocker találhat itt jó pillanatokat, sőt egészen pofás dalokat (Children Of The Dawn, Stop This Madness) is, de ennél a bandánál ez kevés. Ha csupán azt nézzük, hogy a  basszer Dennis Ward neve mostanában az überigényesség szinonimája lett a nemzetközi heavy metal életben, és rajta kívül még éppen négy fő (azaz mindenki) az európai rockszcéna meghatározó alakja, elmondhatjuk, hogy vajúdtak és egeret szültek a hegyek. Kár.

Persze lehet, hogy tényleg csak az elvárásaim voltak túlzóak, mert azért önmagában nézve nem egy rossz album ez, de miért kellene csupán önmagában értékelni a lemezt és nem önmagához mérni a csapatot?!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)

A zenekarral először a Shadowland album megjelenése idején (2002) találkoztam, de bármennyire is szerettem volna megkedvelni őket, néhány jobb pillanatot kivéve, nem találtam elég meggyőzőnek a bandát, annak ellenére, hogy érződött; amit csinálnak, abban benne vagyon a spiritusz, de az igazi minőség kiérleléséhez még egymás mellé kell, hogy rendeződjenek azok a nüánsznyi apróságok.

Jelentem: az egymás mellé rendeződés megtörtént, a NR az egyik, ha nem a legerősebb albumát készítette el, bár az egykor death metalban szocializálódott tagok fejét megnéztem volna szívesen, amikor a producer vagy esetleg bárki a csapatból előállt azzal az ötletével, hogy a zabolátlan power metal riffeket ezúttal berheljék meg egy kis prüttyögő elektronikával. Gyorsan sietek megnyugtatni mindenkit, hogy azért a srácok továbbra sem fogják Náksi-Brunner, vagy akár dj. Sterbinszky érdeklődését felkelteni (na, az lenne igazán a nyolcadik főbűn, ha-ha!), a NR az maradt, ami volt: egy őserejű power horda, egy elképesztően erős torkú énekessel, Johny Lindkvisttel, sőt mi több, a lendületes dalok, és zömében ezúttal tényleg jól megírt énektémák erejét és karcosságát inkább kiemeli, mintsem tompítja ez az új megközelítés. Jó példa erre a (rém klisésen) klippesített "Never Again". Valahogy súlyosabbá válik az egész nóta a vastag riff és sampleres kíséret kölcsönhatásában. A "Not The Only" ugyanakkor viszont visszahozza a csapattal szemben táplált régi érzéseimet, miszerint a téma esetleges, futószalagon készült.

Összességében a NR új albuma remek anyag, meglátásom szerint nem sült el visszafelé a "gép"-fegyver, amit pedig Nils Norberg szólók terén bemutat, az a szólógitározás magasiskolája, már önmagában ezért is érdemes a meghallgatásra.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)

Lelövöm a poént. Ha Chity Somapalát (Avalon, Faro, Firewind, stb) annak idején nem lövik fenékbe sóspuskával, és nem érez legyűrhetetlen késztetést egy felénekelt lemez után mindenhonnan a távozásra, akkor a Silent Waters úgy ég bele az év végi húszas listám élbolyába már most, mint a huzat. Sajnos a pótlására érkezett David Akesson hangja engem kevésbé győz meg, de azt nem lehet elvitatni, hogy a MA egy erőtől duzzadó, mázsás gitárhangzással, de hihetetlen fogós, többszólamú vokál és refréntémákkal, fifikás zenei és ritmikai megoldásokkal megpakolt anyagot szállított le a kiadónak. Egyértelmű a zenei fejlődés a csapat esetében. Már a bemutatkozó anyag sem volt egy elvetélt próbálkozás, de a nyitó, sodró tempójú, óriási refrénnel és verzetémákkal, a középrészben egy emelkedett hangulatú szimfonikus betéttel taroló Leaving Solitude, valamint a záró himnikus Solemn Waters által méltó keretbe zárt új lemez igazi kincs. A billentyűk egyébként végig hangsúlyos szerephez jutnak, de a sajátos, komor tónusú hangszíneknek köszönhetően ez csak súlyosabbá teszi a megszólalást. Zseniális, ahogy a mélyrehangolt gitárok zúzását és szinte dark megszólalást feloldják az emelkedett dallamok. Mondom, a hibátlan és pengeéles kórusrészek mellett kevésbé érzem természetesnek Akesson rekesztéseit. Ez a fajta toroksmirgli nem sajátja, ez tisztán hallatszik más jellegű énektémái alatt. A helyzet azonban egyáltalán nem vészes, lehet, hogy csak nekem hiányzik Chity, sőt bőven be fog ez még így is férni a húszba, ráadásul a borítógrafika is nagyon szépre sikerült.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

Vannak született vesztesek. Legyünk megengedőbbek, mondjuk azt inkább, hogy örök másodikok. A már öt sorlemezt és egy DVD-t is megjelentető MR abszolút ilyen, azzal a kiegészítéssel, hogy ők inkább harmadikok. Szerencsétlenségükre a megáradt, bősodrású német melodikus power metal oldalvizére szorultak és nem sok esély látszik, hogy innen elmozdulhatnak. Hiába javulnak lemezről lemezre, hiába most is az igényesség, hiába a Rage szimfonikus "XIII" lemezét is gatyába rázó Christian Wolf közreműködése, legfeljebb a "futottak még" legjobbjai között esik majd szó az Ethnolutionról, ha elkészül a 2006-os év zenei leltára.  Tény, hogy a zenekar Black Sabbath cover-bandát sejtető suta névválasztása sem tűnik szerencsésnek, de azért kicsit sajnálom a fiúkat, mert egyáltalán nem rossz amit csinálnak,  és egy kedvezőbb konstellációban talán több figyelem is irányulna rájuk. Egészen konkrétan, ha pl. a nagyívű Ashes To Ashes-t, vagy a bombarefrént gospel-kórusba csúsztató With Sparrows nótát mondjuk Zachary Stevens és csapata írja az egyébként kicsit sótlanra sikerült új CIIC albumra, most ódákat zengene a rocksajtó az ex-Savatage énekes magáratalálásáról. Mob Rules-ékat ugyanezért ez a veszély nem fenyegeti.

Másrészről meg azért az sem szabad elhallgatni, hogy a premierliga talán még tényleg erős a fiúknak. Ott azonnali kiállítás jár azért, ha ilyen egyértelműre sikerül a Sava-klasszikus "Wake Of Magellan" refrénjének újrahasznosítása (Last Farewell).

Összességében nagyon jó lemez az EA.D. tele változatos, remek dalokkal és ügyes zenei megoldásokkal, de az igazat megvallva, azért az én év végi tízes listámról is bőven lecsúszott.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

A negyedik lemezét megjelentető Mind’s Eye Svédország elsőszámú progresszív rockzenekara. És ezúttal nem csak a kötelező kiadói lelkesedés dicséri túl a csapatot, a lemezen hallható zene alapján akár jogos is lehet a No1. státusz. (Skandináviára tekintettel, azért ezt csak tétován, elbizonytalanodva mondom…) Annak okán, hogy a kiadó főnöke maga is jegyzett gitáros, és előszeretettel szerződteti le a hasonszőrű hathúrmágusokat, és talán, mert én már csak életem végéig Vinnie Moore-ra fogok asszociálni a "Mind’s Eye" kifejezés hallatán, valamiért gitárközpontúbb (értsd: virga, virga hátán) zenére vártam. Aztán, amikor helyére kerültek a dolgok és tisztáztuk, a "félreértést", minden "akadály" elhárult a muzsika feltétlen élvezetének útjából.

A svéd progresszívek a Yes, Rush, Ray Wilson-os Genesis, Neil Morse, nyomvonalon haladnak, ráadásul magabiztosan. Utóbbi nem csoda, hiszen a honlap tanúsága szerint a Novak-Niemann-Flores trió külön-külön már annyi lemezen játszott, hogy elolvasni is fárasztó. Valótlant állítanék, ha azt mondanám, hogy a 75 percet is meghaladó hanganyag hallgatására szánt idő úgy röppent el, mint a húsvéti hosszúhétvége, de azok a zenebarátok, akiket mostanában nem zavarnak a hagyományos, nem a pincemély hangolású gitárok, és a progresszív, de refréncentrikus megközelítésű, szépen felénekelt, és igényesen vokálozott, billentyűgazdag kompozíciók, nem hiszem, hogy rossz boltot csinálnak, ha befektetnek a lemezbe. Ráadásul a borítógrafika is ötletes, művészi munka.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)