Blitzkrieg: Blitzkrieg (2024)

Nem gyenge hónap volt ez a feketeöves metal rajongóknak: kb. egyszerre jött ki Brian Ross két bandájának az új lemeze, és még itt a Flotsam & Jetsam is. Kezdve a Blitzkrieggel: nem egy alapbanda, azt tudjuk, de azért tudnak kellemes perceket okozni. A mostani etap pedig még több is, mint kellemes. Határozottan jól nyomják azt, amihez értenek - a melodikus heavy metalt.

A korong erőssége, hogy az alapvetően hagyományos muzsikát kifejezetten modern hangzással és hozzáállással tolják. Nyilván segít ebben az is, hogy Ross tehetséges fiatalokkal (magához képest ez nem nehéz) veszi körül magát, így a végeredmény minden, csak nem poros. Ha ehhez hozzátesszük hősünk sajátos orgánumát és dallamvilágát, akkor meg is vagyunk egy kellemes órácskára.

Flotsam & Jetsam: I Am The Weapon (2024)

A Blitzkrieg kompetens bemelegítése után jött az arizónai ötösfogat, és akkorát rúgott a seggembe, hogy a plafonig ugrottam. Örömömben persze. Az előző két album is marha jó lett szerintem, így magas volt a léc, de simán átvitték. Nem igazán értem, miért nem népszerűbb ez a csapat, mert a thrash és US power határán mozgó zenéjük maga a nagybetűs metal. Talán éppen ez a stílusbéli kettősség (ami pedig valójában az erősségük) ültette őket két szék között a földre.

Mindegy is, a lényeg, hogy továbbra is itt vannak és seggeket rúgnak szét. A titok itt is az, hogy bele tudtak vinni éppen annyi modernséget, frissességet, amitől nem hat ódonnak a cucc. Nemcsak a megszólalásra gondolok, de nem lehet nem észrevenni, hogy pl. a "Kings Of Underground" hadarós szövegmondása milyen újszerű, így még most is a fejlődés képességét jelzi. Eric Knutson pedig nemcsak remek énekes, de jó dalszerző is: a tökös alapokra férfias, de fogós énektémákat tudott írni.

Satan: Songs In Crimson (2024)

A kultbanda a 2013-as elképesztően jól sikerült visszatérése óta komoly tempót diktál, bő kétévente jelentkeznek új CD-vel, és közben koncerteznek is, ebben a hónapban például itt a szomszédban, Bécsben játszottak. Tartottam tőle kicsit, hogy ötödszörre ugyanaz a poén már nem ül majd, mert hát tőlük éppenséggel nem vártam semmiféle megújulást, ezért kissé félve nyomtam be az első számot a Spotin. De a félelmem alaptalannak bizonyult, már megint megcsinálták ezek a vén csatalovak, úgyhogy ismét rajongani kell. Még van a tarsolyban király riff, jó kis dallam és éppen annyi varia, hogy ne váljon unalmassá a mutatvány sokadszorra sem.

A hangzás nyilván full retro ezúttal is, ez a gitár sound alighanem értelmezhetetlen egy mai fiatalnak. Ezen túllépve viszont a korong éppenséggel jól (szellősen, arányosan) szól: szépen hallani minden zenész nüanszait, különösen dicséretes, hogy Graeme English remek basszusfutamai is végigkövethetőek. A Ramsey-Tippins párost egy napon kellene emlegetni a Smith-Murray kettőssel, annyira ütős, rafinált gitártémákat találnak ki mindig; tanítani való, ahogy egymás alá játszanak. Taylor dobolása is egyedi, fineszes, gyakran Clive Burr ösztönös zsenijét juttatja eszembe, aki nekem a mai napig hiányzik a Maidenből. És ha már Maiden, a múlt héten bejelentették a '25-ös nosztalgia turnéjukat ők is, melynek nyitó állomása Budapesten lesz. Kell ennél több jó dolog egy hónapra?

Kotta

Eclipse: Megalomanium II (2024)

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.eclipsemania.com
facebook.com/EclipseSweden

Az Erik Mårtensson által vezényelt svéd dallamművészek brutálisan termékenyek, ha olyan skandináv hard rock himnuszokról van szó, amelyekre egyszerre lehet telitorokból üvölteni és a rocker csajokkal (már ha vannak még ilyenek) táncot ropni. Most még magukhoz képest is gyorsan dobták piacra az új lemezüket. A tavalyi "Megalomanium" egyenes folytatását vehetjük most kézbe, ezt jelzi a cím- és a borítóválasztás is. A 11 számos album nincs 40 perc, így rövid, de tartalmas esszenciája annak, amit az Eclipse (és vele együtt manapság szinte a teljes skandináv rockszíntér) képvisel. A "The Spark" gyakorlatilag egy rockzenekar által eljátszott elektronikus tánczene, a "Falling To My Knees" az "óóóó" és a "ná-ná-ná" jellegű táncdalos eszközkészlet teljes repertroárját mozgósítja, az "Until The War Is Over"-ben pedig még fütyülnek is. Ugyanakkor nem tudok haragudni rájuk, mert a cucc kegyetlenül jól szól, a hangszeres teljesítmény átlagon fölüli, nem is szólva a dallamérzékről. Nekem ugyan egy ideje már minden lemezük ugyanolyan, és inkább tűnik kapatos fiatalokra kalibrált táncos bulizenének, mint öregedő rockereknek szóló, ökölrázós csűrdöngölőnek (kivéve a lemezt záró "One In A Million"-t). De talán jól is van ez így. Nem lehetünk mindig mi, a műfaj közönségének dinoszauruszai a célközönség.

Danger Zone: Shut Up! (2024)

Kiadó:
Pride & Joy

Honlapok:
www.dangerzoneweb.com
facebook.com/dangerzoneweb

A hivatalos verzió szerint a Danger Zone az olasz dallamos hard rock nemzetközileg is elismert üdvöskéje lehetett volna a '80-as évek végén és a '90-es évek elején, de végül elmosta a trutyi-hullám, mint most a Római-partot a megáradt Duna. Ki tudja? Az biztos, hogy újraalakulásuk óta sem sikerült az első vonalba fölkapaszkodniuk, még otthon, Itáliában sem, hiszen pl. nem a Frontiersnál, hanem a sokkal kisebb Pride & Joynál vannak, pedig erre a retró hangzású rádióbarát rockzenére nagyon vevő Don Perugino. Giacomo Gigantelli énekes hangja érdekes keveréke RD Liapakis (Mystic Prophecy/Steel Prophet) és Johnny Gioeli (Hardline, Axel Rudi Pell) orgánumának, Roberto Priori pedig (ahogy azt egyszer a szólólemezével kapcsolatban korábban már leírtam) fantasztikus gitáros. Van a lemezen néhány kimondottan süti nóta, ami bizonyítja az olaszok jó dallamérzékét (a klipes "I Don’t Care" pl. kellemesen, Whitesnake-osan lüktet), de a dob- illetve billentyűhangzás pl. épp diszkont jellegű. A húzósabb dalok és a gitárszólók miatt azért mégis megér egy próbát (legföljebb ugratjuk a lassabb tételeket).

Michael Schenker: My Years With UFO (2024)

Kiadó:
earMusic

Honlapok:
www.michaelschenkerhimself.com
facebook.com/MichaelSchenkerRocks

Mit is mondhatnék? Tiszta, hamisítatlan örömzene 60 percben, ráadásul nem akármilyen stáblistával! Nézzük csak! Roger Glover, Carmine Appice, Derek Sherinian, Barry Sparks, Brian Tichy, Joel Hoekstra, Slash, John Norum, Adrian Vandenberg, Dee Snider, Joey Tempest, Joe Lynn Turner, Erik Grönwall, Biff Byford, Axl Rose, Jeff Scott Soto, Kai Hansen, Stephen Pearcy, Michael Voss. Ha itt most véget érne a villámkritika, akkor lenne egyrészt igazán villámkritika, másrészt fölöslegesnek is tűnik tovább olvasni, hiszen az ilyet látatlanban, belehallgatás nélkül illik megrendelni. Schenker már csikóéveiben, az UFO kötelékében is mesterit, maradandót alkotott, és ez a lemez ennek nagyszerű lenyomata. De több is annál, hiszen nemcsak modern hangzással dörrennek meg a régi klasszikusok, de amolyan dzsemmelős, élő fílinggel is, ami miatt olyan az egész, mintha egy koncertet ülne végig az ember a közönség alapzaja és tapsikolása nélkül. Márpedig mi, akik júliusban olyan szerencsések voltunk, hogy ott lehettünk a győri koncerten, tudjuk, hogy milyen varázsa van egy Schenker hangversenynek! I "Love To Love" it! És "Lights Out" – mint amikor hirtelen lekapcsolják a villanyt - úgy kiütött, mint Rácz Jenő Kabát Petit.

Tartuffe

Kiadó:
H-Music

Honlapok:
www.atnightifly.hu
facebook.com/atnightiflyband
atnightifly.bandcamp.com/album/collision-fusion-division

Hát ennek már éppen itt volt az ideje! Öt hosszú éve várom a magyar proggerek első és minden tekintetben világszínvonalú nagylemezének (Mirror Maze) folytatását! Aki az új At Night I Fly album születésének, fölvételeinek történeti és technikai aspektusaira kíváncsi, az gyorsan olvassa el a Shockmagazin oldalán megjelent kimerítő interjút a gitáros/zeneszerző Horváth András Ádámmal! Ennek megfelelően nem kívánok részletesen foglalkozni a háttér információkkal, hiszen minden ilyesmit szépen ki lehet mazsolázni az említett (és itt belinkelt) beszélgetésből.

A lemezt már jó előre megrendeltem a kiadó H-Music oldalán, és becsületükre legyen mondva a megjelenés hivatalos dátumán, a délelőtti órákban annak rendje s módja szerint csöngetett is a GLS futár. Nem tudom hogyan, de persze már korábban kiszivárgott az anyag mp3 és flac formátumban, így pár napja intenzíven hallgatom az anyagot, de egyrészt a kézzel nem fogható adathalmaz soha nem lesz képes pótolni a fizikai hanghordozó kézbevételének, babusgatásának boldogsághormonokat termelő élményét, másrészt az emberfia tartozik azzal a muzsikusoknak (és a többi embernek, aki egy ilyen megjelenésbe sok-sok munkát fektet), hogy anyagilag is elismeri az erőfeszítéseiket, főleg hogy magyar csapatról van szó!

Bár a shockos interjúból kiderül, azért azt mindenképpen érdemes elmondani, hogy a lemez már tavaly kész volt, de a csapat egy ideig próbálkozott nagyobb külföldi kiadóknál, mint például az InsideOutnál és a Frontiersnél. Sajnos ők sem vállal(hat)nak be olyan előadókat, akik – életkoruk, családi állapotuk, egyéb kötelességeik miatt – nem tudnak többlemezes szerződést aláírni és komoly promóturné(ka)t vállalni. Így hát marad a hazai kis kiadó, a jó esetben 4-5 évente kiadott, saját pénzből előfinanszírozott, kvázi-hobbi jelleggel összemókolt eredmény. Ettől még lehet az egész vérprofi és a "collision/fusion/division" az is.

A hazai progresszív színtér sose volt népes, de mára már gyakorlatilag láthatatlanra zsugorodott (nem mintha külföldön virágozna a műfaj). Így az ANIF üde színfolt, sőt a sűrű sötétben világító zsarátnok, amit nagyon meg kell becsülnünk, és jó magasra, a fejünk fölé kell emelnünk. Részünkről mi hozzuk is a kötelezőt, hiszen írtunk a csak digitálisan megjelent bemutatkozó EP-ről és az első nagylemezről is. Nem kétséges, hogy az egymással laza tematikus kapcsolatban lévő dalokat fölsorakoztató, furcsa címmel megfejelt album ott fog szerepelni az éves toplistámon.

Érdekes dalcsokorral állt elő a társaság, az előző lemez dalai valahogy direktebbnek, acélosabbnak tűntek, itt még sincs arról szó, hogy az ANIF elment volna überkomplikált progresszív irányba. Sőt egyes elemeiben ez a dalcsokor még – mindenki értse jól, amit mondok – andalítóbb, poposabb is (lásd például a "The Sky Above" és a "Distress" vonós kíséretét!). Szerteágazóbb, többféle zenei hatást integrál ez a lemez, így bizonyos értelemben több nyitottságot és hallgatást is követel meg. Érdekes és váratlan például a "Chains" vokális középrészében az a csipetnyi Haken (valójában Spock's Beard, Hakenék is tőlük tanulták) hatás.

Általában a lemezek elejére szokták pakolni a tuti dalokat, de nekem a lemez második fele határozottan erősebbnek tűnik, főleg a "Slave/Mitosis/Different Skies" hármas, amelyből valamiért a "Mitosis" toronymagasan kiemelkedik. Már az előző lemezen is volt egy burkolt Porcupine Tree hatásokkal megbolondított nóta (Wanted To Be), itt ezt a vonalat a "Mitosis" képviseli, sőt kihallani vélek belőle némi Ark beütést is. Persze lehet, hogy mindez csak a képzeletem szüleménye, de a zenének nem pont ez az egyik zseniális vonása, hogy váratlan és személyes képzettársításokat képes beindítani?

Nem akarok elégedetlenkedni, de nekem jól esett volna egy kevéssel több "virga", főleg ami a billentyűket illeti, de tudjuk, hogy Kővágó Zsolt nem egy Richard Andersson, inkább a hangulatteremtés mestere, és Nagygyörgy Gábor is hiányzik nekem, aki helyett most Vaczó Gábor ül a doboknál. Biztos vagyok benne, hogy tudatos volt az "organikus" hangzás kialakítása, de én preferálom az izgalmasabb ütős játékot és a definiáltabb dobhangzást. Mindazonáltal Hidasi Barnabás hangmérnöki munkáját igazából most sem érheti kritika, remek munkát végzett.

Aki élőben is meg akarja hallgatni az anyagot, mindenképpen látogasson ki az A38-as hajóra, mert a csapat már le is szervezett egy lemezbemutató koncertet október 22-re, ahol a Majesty Dream Theater Tribute Band társaságában lépnek színpadra. Előre örülök, hogy a 2024-es toplista már biztosan nem marad magyar előadó nélkül.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.stryper.com
www.facebook.com/Stryper

"Alig van pörgős szám, meglepően középtempós, sőt lassú a lemez" – írta Tartuffe kolléga régi nagy kedvencének, a Strypernek legújabb albumáról. Megírod? – szólt a kérdés, így lettem hát a blog szemetes lerakóhelye, ami ordas túlzás és csúsztatás, de legalább jól hangzik. Már akinek fontos a zenei szelektív hulladékgyűjtés. A Stryper esetében természetesen nemigen lehet az említett metaforát használni, hiszen a banda motorja, Michael Sweet képtelen egy olyan stabil színvonal alá bukni, ami a múltat zárójelbe tenné, esetleg kínos emlékeket fakasztana a csíkosok rajongóiban.

Ahogy látjátok, vállaltam a feladatot, mert ízlésünk eléggé különbözik ahhoz, hogy teljesen másként lássunk egy lemezt Tartuffe kollégával, másrészt jól tudjuk, hogy a biztos középtempó nem ignorálja az erőt és a feszültséget – ha így lenne, a Black Sabbath diszkográfiájának 90%-át ki kellene törölni a Metal Panteonjából, sőt, egész alstílusokat – doom, epikus heavy metal – kellene a szégyenfalra szögezni, ami, mint jól tudjuk, működhet az egyén szintjén, de objektíven mérve szakmailag abszurdnak tekinthető.

Azt persze fölösleges lenne tagadni, hogy az ezt megelőző kéz lemez egyértelműen a kifáradás jeleit mutatta, ami nem csoda: Sweet képtelen volt az elmúlt időszakban pihenni, hiszen a Stryper megjelenések mellett szólóanyagot adott ki, illetve George Lynch-csel közös projektjében sem tétlenkedett, ez pedig értelemszerűen maga után vonja a kreatív energiák csökkenését még az olyan művészeknél is, akikről azt hitte az ember, hogy élő perpetuum mobilék.

A "When We Were Kings" – ami címében érdekes módon esik egybe az Ali-Foreman profi királymeccsről szóló dokumentumfilmmel – érdekes kettősséget mutat: az biztos, hogy nem ez a csapat legerősebb munkája, sőt, talán a leggyengébb, ugyanakkor bőven találunk rajta olyan pillanatokat, amikért a magamfajta, klasszikus metalt szerető ember a jövőben biztos újra elő fogja venni a lemezt, ha felhőtlen kikapcsolódásra vágyik. Az is biztos, hogy – és ebben Tartuffe-nek igazat kell adni – meglepően lassú folyásúak a dalok, és bizony többükből is hiányzik a "stenk", ami a csapat gyakran eksztatikus megszólalásának lényege volt. Ugyanakkor még ezek a szerzemények sem nélkülözik a Sweetre jellemző dallamvilágot, amit talán azok az angyalok is élveznek, akik a Jóistennek szóló örök kórus által előadandó zene szerzéséért felelősek.

A kezdés tehát megfelel a leírtaknak, a nyitó "End Of Days"-t ugyan még viszi a lendület, az azt követő "Unforgivable" azonban már középtempós löketét az az ősriff adja, ami talán az Iron Maden "Relevation"-jéből nőtt ki és ami elviszi a hátán a Stryper mércével kissé monoton, mozdonyszerű attitűdöt. A lemez címadó dala sem gyorsít fel, bár a refrén már olyan, amit a csapattól megszokhattunk, és még akkor is élvezetes tud lenni, ha ezt a fajta dallamalkotást már nem is egyszer hallottuk a zebrák felkent védelmezőitől.

Power-lírára nem emlékszem a Stryper repertoárjából, pedig a "Betrayed By Love" a maga megfontolt, ám erőt sem nélkülöző, kettős identitású kialakítása elég érdekes lehet ahhoz, hogy felfoghassuk némi kísérletképpen, bár azokat is megértem, akik ekkor már a "Frontius" nevű betegség vírusát vélik felfedezni a hallottakban, és alig várják, hogy történjen valami izgalmas is. Stryper mércével hasonlóan "lötyögős" lett a "Loves Symphony", bár a tempóval történő játszadozás ad annyi csalafintaságot, hogy ne nyúljon az ember keze automatikusan a lejátszó tovább gombjára.

Számomra a "Trinity" a lemez csúcspontja, aminek riffjét már többször is megírta a Black Sabbath, olyan, a páncélvonat zakatolását idéző gitármunkával, amire önkéntelenül bólogatni kezd a hallgató, és itt a refrén is eléggé nagy ívet fut (kocog) be ahhoz, hogy elégedetten csettinthessünk, már ha nem vagyunk esküdt ellenségei a múltidézésnek.

Innentől aztán tényleg becsúszik több olyan darab is a dallistába, melyek erőtlenül, a Frontiers kockázatmentes szabályainak megfelelve löknek az unalom felé: a "Rhyme The Time", illetve a "Grateful" már "sok a jóból", és a lendületet, erőt nélkülöző hozzáállás olyan szavak kimondására késztetheti a hallgatót, melyek nem illenek egy hitbenjáró emberhez – ha meg nem az, akkor szimpla káromkodásról beszélhetünk, amivel a zenészeket illetheti a nagyérdemű, még szerencse, hogy ezek aztán ártalmatlan módon foszlanak szét a digitális éterben.

S hogy akkor mi is a végső konklúzió? Tartuffe-nek igaza van, de a lemez általánosan lassabb jellege nem jelent egyértelműen esztétikai erodálást. Azt persze nem tagadom, hogy az ősrajongók számára meglepően fásultnak tűnhet az új dalcsokor, én azonban a Stryper dallamvilágát szeretem annyira, hogy különösképpen ne zavarjon a lendületnélküliség, vagy a fém részleges kivonása az egyes etapokból. Döntsél hát, és a retró, recsegős gitárhangzást tudd be egy olyan koncepciónak, amit viszont már jómagam sem értek. (A borító viszont a maga szörnyű kialakításával azokat is bünteti, akik a zenét meg sem hallgatják.)

Garael

Kíváncsi lennék rá, hogy blogunk húszas-harmincas éveit taposó olvasói közül – van ilyen? – ki tudja kapásból felmondani a Feinstein névről a heavy metal "egyszeregyet" – ha senki, akkor valószínűleg túlbecsültem oldalunk látogatóinak számát, vagy feltételeztem, hogy eléggé elmélyedtek kedvenc zenei stílusunk történelmében (annak idején – vagy harminc éve - hozzám hasonlóan elolvasták a Metal Hammer apró betűs részeit is, esetleg kívülről fújják Kotta kolléga valamikori históriás összefoglalóját.)

Az említett úriember – mert nem együttesről van szó, legalábbis nem csak arról - félig-meddig olyan, mint a valamikori arisztokrácia: rokoni kapcsolatok révén determinált volt tartozása az elithez. Ez persze durva egyszerűsítés, hiszen a valamikori Elfben azért hozzájárult „valamelyest” a hard rock és metal születéséhez, de azért tegyük hozzá, ha nincs egy Ronald James Padavona nevű úriember, akkor lehet, hogy jelenleg nem hogy a zenetörténeti könyvek, de a még a Bóbita zenés gyermekújság sem emlékezne meg róla.

S valljuk be őszintén, ha az ember zenész, és egyben Ronnie James Dio kuzinja, akkor nem kell olyan sokat lerakni az asztalra ahhoz, hogy a zenei krónikások megemlékezzenek róla. Barátunk tehát nem is nagyon igyekezett, vagy ha igyekezett, akkor unokatestvérének jóval több tehetséget adott a Sors, mert Feinstein nevű gitárhősről nem igazán tudunk, jóllehet emberünk elég régóta koptatja a zenei színpadokat.

Talán ebből is fakad, hogy azért a hosszú pályafutás alatt sikerült néha kiemelkedő produktummal is megörvendeztetni a nagyérdeműt  – rovatunk mai tárgya pedig éppen ebbe a kategóriába tartozik. Ehhez persze kellett egy John West nevű énekes fenomén – no, róla sem hiszem, hogy sokan tudják, mekkora tehetség volt az indián ősökkel rendelkező csodapacsirta, aki olyan együttesekben tette le névjegyét, mint az Artension, vagy a jóval ismertebb, ám azért még az undergroundot jelentő Royal Hunt.

Feinstein, aki saját magáról nevezte el projektjét – mert azért önbizalom volt bőven – igazából ezt az egy albumot adta ki ebben a formációban, a másik, egy tribute lemez Dioról inkább nevezhető kegyeleti gesztusnak, mintsem önálló alkotásnak. Itt viszont sikerült egy olyan szerzeményt összekalapálni Westtel, ami egymagában tömöríti a Rainbow, és a Dio/Tony Martin-időszakos Black Sabbath erényeit, még akkor is, ha Feinstein gitárosként nem egy Blackmore, vagy Iommi.

Már a dal kezdése is libabőrt varázsol a hallgatóra, hiszen ahogy West lassan, fokozatosan kibontakoztatja a bizsergető dallamtémát, az maga Dio hangjegyekbe varázsolt felidézése, még akkor is, ha orgánumuk egészen más (Westnél mindig érzek egy kis imádnivaló orrhangot). Aztán az égen megjelenik a szivárvány és megdörrennek a gitárok, hogy egy olyan epikus csapdába kerüljünk, amiből nem akarunk kimászni. De jön a hatodik perc, ami meghozza a zakatolós, igazi Iommi-féle riffmozdonyt, amin West is csodálatosat utazik, és nem győzzük az állunkat keresgélni, honnan jött ez a tömény fémigézés. Feinstein öreg motoros, jól megtanulta a leckét, mert egy ilyen csúcspont után a lassú levezetésnek a helye, hogy az ezerrel dobogó szívnek legyen ideje megnyugodni.

Kár, hogy a dolognak nem lett folytatása – mármint West és Feinstein kooperációjának – mert a lemez többi szerzeménye is igazi csemege, de talán így van jól, hiszen az alkotók elmondhatják: igazi unikummal koccintottak a kreativitás szellemének kocsmájában.

l

Garael

Kiadó:
Sony Music

Honlapok:
www.davidgilmour.com
facebook.com/davidgilmour

Nem állítom, hogy tűkön ülve vártam ezt a megjelenést, különösen attól kezdve, hogy meghallottam az előzetesen, promóciós szándékkal nyilvánosságra hozott dalokat (ezeket régen úgy hívták: singles), elsősorban a Romany Gilmour (David lánya) által fölénekelt "Between Two Points"-ot. A 2000-es években megjelent Gilmour szólólemezek egytől egyig szomorkás, belassult, meditatív alkotások, de az "On An Island" (2008) még volt annyira érdekes, hogy ne taszítson perceken belül a narkolepsziába. A "Rattle And Lock" azonban már alig-alig tudta lekötni a figyelmemet (2015), így - különösen a beharangozók után - jóformán rezignáltan vettem tudomásul, hogy közel 10 év után Gilmour újabb anyaggal jelentkezik.

Azért annyira nem tompult sokat egykori rajongásom, hogy sokáig elodázzam a "Luck And Strange" kiértékelését. Először a kocsiban, vezetés közben pörgettem végig az albumot, és arra a következtetésre jutottam, hogy ezt tilos az autóban hallgatni, mert garantált a bealvás a volán mögött. Nincs okom mellébeszélni: amit itt hall az ember, ez egy ősz angol öregúr álmos és álmosító andalgása - Gilmour végképp leszabályozta a tempót és átkapcsolt "nyuggerkomót" módba. Az még ennél is komolyabb probléma, hogy a lemezt a szólók sem mentik meg, nemcsak azért, mert normális ember egész dalokban és nem kizárólag szólókban gondolkodik, hanem mert maguk a gitárszólók is mintha egy nagy maréknyi Seduxen hatása alatt születtek volna. Ritka az a pillanat, amikor elszabadul a varázs, a mágia, amivel Gilmour a gitárosok több generációjának tiszteletét, sőt csodálatát kivívta.

Kb. annyira élénk a zenei élmény, mint a vizuális, azaz épp olyan színtelen a lemezen hallható muzsika, mint a hanghordozó borítója. Mindazonáltal nem lehet Gilmourra haragudni, benne már évtizedek óta ez és ennyi van. Még azt sem mondom, hogy amennyiben a megfelelő hangulatban talál el, nem esik jól egyik-másik jobban sikerült szerzeményt meghallgatni. Ez alól persze kivételt képeznek az olyan kirívóan unalmas tételek, mint pl. a "Sings", ráadásul a dallamok is sokszor sablonosak, korábbról ismerősek, s mint ilyenek, menthetetlenül összemosódnak az ember emlékezetében.

A lemezt záró 14 perces instrumentális tétel nem más, mint a címadó szám alapjául szolgáló stúdió lekvár (jam) még szegény Richard Wrighttal, 2007-ből. Egy ilyen monoton, elnyújtott blues improvizáció talán érdekes lehet valamiféle bónusz CD-n, de itt és így indokolatlannak, fölösleges időhúzásnak tartom, mint a Pink Floyd emlékéhez szerintem méltatlan "The Endless River" (2014) kb. 90 százalékát. Megmosolyogtató Gilmour azon nyilatkozata, hogy ez a valaha megjelent legjobb szólóalbuma. El tudom képzelni (és tiszteletben is tartom), hogy lesznek olyanok, akiknek bejön a lemez, de én max. akkor veszem majd elő, ha krónikus alvászavar, súlyos álmatlanság gyötör.

Tartuffe

Kiadó:
The Dead Daisies Pty Ltd.

Honlapok:
www.thedeaddaisies.com
facebook.com/TheDeadDaisies

Mielőtt nekifogtam e recenzió megírásához, szokásom szerint tettem egy körutazást a világhálón, hogy megnézzem, nemzetközi kitekintésben mit írnak a tudálékos kritikusok a lemezről. Meg kell mondjam, még életemben nem olvastam ennyi semmitmondó, unalmas, tartalmatlan véleményt - bár még a vélemény kifejezés is túl hízelgő egyik másikra nézve. Egyetlen dologban egyeztek meg az értékelések: mindenki örült John Corabi visszatérésének, jóllehet Glenn Hughesra nyilván senki nem akart/tudott semmi rosszat sem mondani. Egyszerűen csak az a konszenzus, hogy - Hughes örökérvényű érdemei elismerése mellett - ide Corabi való igazán.

Csatlakozom az előttem szólókhoz, ehhez a muzsikához valóban Corabi hangja, stílusa, attitűdje illik, ez tehát amolyan hazatérés (homecoming). Azt már megszokhattuk, hogy a százszorszépek háza táján egyetlen dolog a biztos: a változás. Corabi "visszacsatolása" egyértelműen pozitív fejlemény, hogy Brian Tichy helyett újra Tommy Cluefetos veri a dobokat pedig tényleg nem oszt, nem szoroz. Az előző lemez kritikájában megjegyeztem, s ezt most is tartom: "Tudjuk, hogy a Dead Daisies és az ausztrál ritmusgitáros, David Lowy között egyenlőségjelet vonhatunk, hiszen ez az ő kreálmánya, ugyanakkor mára már alapemberré vált Doug Aldrich gitáros is, aki a folytonos és szélsebes tagcserék közepette 2016 óta üdvös állandóságot képvisel."

Glenn Hughes-zal együtt ment a funkys hangulat és - bizonyos értelemben - az acélos hangzás is. A The Dead Daisies most az alapító atya és dollárpapa, Lowy ausztrál identitását figyelembe véve majdhogynem kézenfekvő AC/DC-féle boogie és rock n' roll hatásokat maxolta ki. Persze az album hangzásban hozza a szokásos minőséget, de most inkább hard rockosak, mint metálosak a felhangok. Az "I Wanna Be Your Bitch", az "I'm Gonna Ride" és a "Take A Long Time" mintha egyenesen a Young család műhelyében készült volna.

Nem bonyolították túl az ügyet, a tíz számos lemez mindössze 36 perc hosszú, ami világosan jelzi a tendenciát: rövid, egyszerű, direkt dalokat akartak az öklöket rázásra, a lábakat dobogásra késztető fajtából. Azt is mondhatnám, hogy talán még soha nem voltak ennyire "alulkomplikáltak" - már ha létezne ilyen magyar kifejezés. Eléggé lájtos, de határozottan szórakoztató dalcsokor ez, amit biztos vérpezsdítő élmény lesz meghallgatniuk élőben azoknak, akiknek még nem ment el teljesen a kedve a Barba Negrától. Nekik piros betűs nap lesz november 15., innen kívánok nekik jó szórakozást, én maradok a CD-nél.

Tartuffe

Kiadó:
Rock Company

Honlapok:
facebook.com/boguslawbalcerakscrylord
boguslawbalcerakscrylord.bandcamp.com

A lengyel Malmsteen, Boguslaw Balcerak megtáltosodott. A csikorogva, prüszkölve beindított karrier először viszonylag ritkán termett gyümölcsöt (2011 és 2014), de a Covid után a küllemre leginkább Győzike bátyjára, Gáspár Zsoltira hasonlító Boguslaw egészen felpörgött, hisz 2022 óta évente szórja a nagylemezeket. Nem tudom, hogy ez az új keletű hiperaktivitás minek köszönhető, de Malmsteen rajongóit, akik a mester nyűglődését fokozódó aggodalommal figyelik, ez valószínűleg egyáltalán nem érdekli. Örülnek, hogy addig sincsenek hallgatnivaló nélkül, még ha be is kell érniük holmi epigonokkal.

Márpedig nincs mese, Balcerak - éppen úgy mint pl. Joe Stump - epigon, bár annak nem tehetségtelen. Az egy dolog, hogy a dobokon kívül minden hangszeren ő vitézkedik és a mester neoklasszikus stílusát ügyesen elsajátította, ezeknél azonban fontosabb, hogy egészen jó dalszerző. Ezúttal nem küldött ki számos meghívót különböző vendégénekeseknek, inkább úgy döntött, hogy az egységesség kedvéért egyetlen dalnokkal dolgozik, méghozzá azzal a Göran Edmannal, aki a '90-es évek elején, a nagy példakép oldalán állt a reflektorfényben (Eclipse - 1990, Fire and Ice - 1992). Ezzel a húzással határozottan ráerősített a Malmsteen párhuzamra.

Úgy ítélem, hogy a munkatempó fölgyorsítása nem tett jót a kreatív folyamatoknak. Az "Endless Life" nem túl lelkesítő egy órában ontja magából az ismerősen gurgulázó gitárjátékkal és hatásvadász kórusokkal megtámogatott "viking" metált (nem a folk vagy a black fajtából). Nekem többszöri meghallgatás után sem ragadt meg semmi a hallójárataimban, de legalább jól szól a cucc, nem úgy, mint a pincestúdióban penészedő Malmsteen botrányosan kevert agymenései. Malmsteen contra mundum. Tudjuk, rajta kívül mindenki hülye...

Noha Balcerak szólói alkalmanként kifejezetten jólesően cirógatják a neoklasszikus futamokhoz szokott rockerek fülét, elérkezettnek látom az időt arra, hogy lengyel barátunk rápihenjen a következő anyagra, különben úgy elvékonyodik, mint vaj a holland vendéglátók asztalára kihelyezett hipervékony kenyéren.

Tartuffe

Palace: Reckless Heart (2024)

Még mondja valaki, hogy a világháló adta lehetőségekkel aztán hűde megnyílt a kapu a niche (réteg/rés/kevesek érdeklődésére számot tartó) piacokra lövő előadóknak, mert manapság könnyen meg lehet találni a célcsoportot, és ha jó vagy, befutsz. Nem az a fránya zeneipar dönti el, kiből lesz sztár. Hát akkor itt van ez a – odahaza és a zsánerben korántsem ismeretlen – svéd-litván multihangszeres zenész, énekes és producer, akinek már az ötödik nosztalgiában tobzódó, gyakorlatilag hibátlan AOR lemezt kellett elkészítenie, hogy először eljusson – mondjuk – hozzám, aki azért direkt keresi az új megjelenéseket, arcokat a stílusban. Még hogy könnyű…

És persze lehet lenézni a The Night Flight Orchestrát is, mert tényleg nem sok újat tesznek hozzá a rock történelméhez, de valahogy mégiscsak megvan bennük az a plusz, az a modern stich, amivel egy-egy mai fiatalt is el tudnak csalogatni az A38-ra. Michael Palace szerintem nem tudna, bármennyire is profi ez a cucc, mert tényleg színtiszta retro (mondjuk nem is akar). Ha valamibe bele lehet itt kötni, akkor az az, hogy a muzsika olyan, mintha tervezőasztalon fogant volna, hiszen így is van. Egyedül dobja össze az albumait a stúdióban, kicsit hiányzik belőle a zenekari próbák során cigaretta- és izzadtságfelhőben fogant egyediség; a többféle gondolkodás, ízlés, játékstílus ütközéséből adódó sokszínűség, spontaneitás.

Human Zoo: Echoes Beyond (2024)

Ez is egy húszéves zenekar, és ide a bökőt, hogy még nem hallottál róluk. Pedig a stílus időtlen (hard rock), a színvonal magas, és mondhatni még szexepiljük is van, ami miatt könnyen megjegyezhetőnek kellene lenniük. Ami segít kiemelkedni a tömegből. Ez pedig a szaxofon, teljes jogú tagként egy szaxis is a csapat tagja, ez mindenképpen érdekessé, egyedivé teszi őket.

Bár németek, nekem leginkább a skandináv vonalat juttatják az eszembe, az érettebb csapatokat, mint például a Treat. De a H.E.A.T is jó megfejtés lehet, kevésbé a fiatal, glam vonalon ülők, eleve – a felállás miatt (fúvós, szinti) is – egy vastagabb, rétegzettebb hangzással operálnak. A svájci párhuzam (Gotthard, Shakra) is adja magát, és szerintem van bennük egy kis modern karcosság is néhol. Először meglepő lehet, amikor gitárszóló helyett szaxi-virga érkezik, de egyáltalán nem rossz, sőt! Én az ezt megelőző lemezzel találtam rájuk, az idei korongjuk is kifejezetten élvezetes, kellett is várni rá jócskán. De nem adták fel, tolják tovább – alighanem maguknak leginkább.

NeversiN: Revamp (2023)

Harminchat fokban valahogy kevesebb death metalt hallgat az ember, ez valahol természetes, de hogy ne csak a dallamos vonal képviseltesse magát, bemutatok egy – ha nem is death, de – progresszív zenekart. Ez az olasz brigád harmadik nagylemeze, melyre új énekes érkezett. Én sajnálom kicsit a váltást, mert az előző pacsirtának elképesztően fülbemászó, kellemes orgánuma volt, ráadásul a cserével nemcsak a vokális munka lett "átlagosabb", de mintha a muzsika is vesztett volna a sokszínűségéből.

Korábban ugyanis a progresszív rock és metal mellett soft és classic rock hatások, megoldások is voltak a zenéjükben bőven (lásd Deep Purple és Boston feldolgozások), ezek gyengülésével egy hagyományosabb prog-power banda képe bontakozik most ki. Párhuzamosan ezzel, a Maiden faktor felerősödött, a gitárosok Vasszűz rajongók lehetnek, a kezükben ott vannak Murray futamai bőséggel. Itt is van két átirat, egy Pink Floyd és egy Iron Maiden, ez azért elég beszédes és előrevetíti, mire számíthatunk. Mindezzel együtt ez egy roppant kellemes alkotás, de nem csak ezt, hanem a teljes diszkográfiát (nevesül az előző két lemezt - a legelső még csak amolyan demo-féle) ajánlom!

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.jonanderson.com
facebook.com/TheJonAnderson

Egy kicsit most beleizzadtam a gatyámba, nemcsak azért mert "odakint" tovább háborog a közel 40 fokos kánikula, hanem mert a Yesről sokaknak van karakteres véleménye, amit természetesen nem restek vehemensen képviselni bármiféle ellenvéleménnyel vagy alternatív elmélettel szemben. Nyilván nekem is megvannak az előnyben részesített korszakaim és kedvenc lemezeim, amiért már ezen az oldalon, a komment szekcióban is kaptam hideget, meleget...

Nekem persze elég vastag a bőröm ahhoz, hogy kibírjam az ilyesmit, illetve vagyok annyira arrogáns, hogy értékítéletemben (legalábbis bizonyos területeken) megingathatatlan maradjak. Az egyik ilyen kikezdhetetlen alapvetés nálam, hogy van Anderson Yes nélkül, de nincs Yes Anderson nélkül. Ennek szerintem cáfolhatatlan bizonyítéka az utolsó négy, Anderson nélküli (úgy is mondhatnám: Tesco-gazdaságos) Yes album. A 2021-es "The Quest" kapcsán kijelentettem és újra megerősítem: "...valljuk be - bár az orgánumát éppen lehet nem szeretni - itt elsősorban Anderson volt a fő motor, a kihagyhatatlan 'összetevő'."

Anderson, aki nélkül szerintem érthetetlen és igazolhatatlan a Yes név használata, tekintélyes szólókarriert tudhat maga mögött valami 15 albummal, melyek között akadt ilyen is, olyan is. Természetesen a Yes örökség ápolását sem hanyagolta el, aminek fontos (és szemet-fület gyönyörködtető) mérföldköve volt a Trevor Rabinnel és Rick Wakemennel való összeborulás. Tavaly azután belefogott egy ""Yes Epics, Classics & More" turnéba a New York-i The Band Geeks nevű formáció zenészeivel, akikkel olyan jól összecsiszolódott, hogy elhatározta, velük készíti el soron következő szólólemezét. Ezt vesszük most górcső alá.

A "True" talán minden korábbinál Yes-szesebb dalcsokorral lep meg minket, alighanem Anderson is érzi, hogy valójában ő a Yes hagyaték őrzője. Szerencsére a stréberekkel (geeks) tényleg olyan muzsikusokra talált, akik képesek a tehetségnek azon a magas frekvenciáján rezegni, ami méltó a Yes "régi nagy híréhez". Különösen igaz ez Richie Castellanora, aki nemcsak kitölti a legendás Chris Squire hatalmas cipőit, de hangmérnök/producerként a zeneszerzéshez és a soundhoz is jelentősen hozzájárult.

Nem állítom, hogy a "True" hibátlan anyag, ellenben az első két számba (True Messenger, Shine On) lehetetlen belekötni. Mintha az egyik abszolút favorit Yes lemezemet, a "The Ladder"-t hallanám. Sajnos ezután visszaveszik a tempót; ha maradna ez az energiaszint, most ódákat zengenék a kiadványról. Persze azért a lassabb tételek között is akad emlékezetes és jellegzetes Anderson szerzemény. Szeretem a "Countries And Countries" vidám hangulatát és pozitív üzenetét, a "Realization Part Two" hipnotikus lüktetését és az epikus, közel 17 perces "Once Upon A Dream" bevezetőjének Andersonra oly jellemző, ritmizált dallamvezetését (ami milliószor zeneibb, mint bármilyen - manapság sajnos nagyon is divatos - "rap").

Tartuffe