Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.facebook.com/DreamChildRock

Igen, Dio-nak valami hasonló albumot kellett volna kiadni a "Killing The Dragon" után, csak nem ezt a "expanded", hanem a "short cut" verziót. Mert kérem szépen, az már eleve gyanús, ha nem éppen a progresszív stílusról híres művész nevében kiadott lemezen szinte több a hat percen felüli szerzemény, mint az egész életműben, és hát maga a lemez sem a bakelitek szokásos hosszával kecsegtet – az engelsi tézis antitézisével élve itt a kevesebb tényleg több lett volna.

Pedig a teljesítmény humán faktoránál, vagyis a zenészeknél nehezebben találna az ember autentikusabbat: Craig Goldy még a sírból is képes volt hologramként előhívni Dio-t – ennek ízlésességéről külön cikkben nyitnék vitát -, Rudy Sarzo és Simon Wright maguk is dolgoztak a mesterrel, és hát Diego Valdezben a jelen egyik legjobb, legerőteljesebb hangi replikánsát tisztelhetjük: a koncertek díszletei közé nem is javasolnék papírmasé darabot állítani, mert a felcsendülő hangorkánban mindegyik megrepedne, és hát nem irigylem az első sorban csápolók belőtt frizuráit sem, melyeket Valdez szélgép nélkül is képes lenne divatosan lobogtatni.

Goldy vitathatatlanul elemében érzi magát ebben a közegben, sőt, bizonyítási vágya számomra a „szovjet effektust” idézi – tudjátok, ahová elég lett volna fél kiló acél, oda biztos kétkilónyit pakoltak, csak hogy elszégyelljék magukat a takarékoskodó imperialisták. Ebből persze akár valami jó is kisülhetne, ám ahhoz szükséges lenne némi arányérzékre, és egy olyan producerre, aki képes gátat szabni a gitáros túlburjánzó ötletfolyamainak – vagy inkább szinte nárcisztikus önismétléseinek. Ezek hiányában azonban – az első két szerzeménytől eltekintve – olyan totális aránytévesztésnek vagyunk fültanúi, ami unalmassá és dagályossá változtatja az egyébként kecsegtető ötlethalmazt. De tovább is van, írjam még?

 Goldy ugyanis, jóllehet Dio aranyévei korszakának tanúja, bőven átnyúlt a mester doomos – és valljuk be, joggal sikertelen – lemezeinek világába is, már ami a riffgördítés nehézkességét illeti. Ezzel persze nem Goldy gitártudását akarom megkérdőjelezni, pusztán azt a magával ragadó könnyedséget hiányolom a számok egy részéből, ami lényegi eleme volt a példaképnek – de nem a Tracy G. években.

Bár Goldy annyira bele van szeretve riffjeibe – amelyek közül tényleg bármelyik szerepelhetett volna (és szerepelt is) a klasszikus albumokon –, hogy a kelleténél kétszer annyit játssza le őket egyetlen szerzeményen belül, mint amennyire szükség volna – én igazából a másik fő tényezővel sem vagyok elégedett. Valdez – aki vokálisan kitűnően teljesít – ritkán produkálja az „ősforrás” legemlékezetesebb dallamainak színvonalát – sőt, még a közepesekét is –, így a riffek ismételt sulykolása megfelelő ellenpont, vagy válasz hiányában egy idő után tényleg unalomba fullad.

Mindezekkel nem azt akarom mondani, hogy a Dio hívők dőljenek nyugodtan a kardjukba, mert a lemez hangulatteremtése példás, a gitár- és orgonajáték kitűnő, és a Dio deja vu mellett felidéződik a korszak Ozzy és Uriah Heep fémjelezte világa is, ez pedig rosszat nem jelenthet, csak hát egy valaki akkor is hiányzik innen, ha a megidézés rítusa jól is sikerült. Ő pedig jelen zenészekkel ellentétben tényleg rendelkezett a klasszikus teljesítményhez szükséges mágiával, amit Goldy túlburjánzó szándéka ellenére sem talált meg. Pedig volt rá 12, Japánban 13 szerzeménnyi ideje.

Garael

Kiadó:
Steamhammer

Honlap:
www.unity-rocks.com

Egységben az erő – íródna illusztrisan a jelmondat, amennyiben a The Unity afféle erőbrigádként prezentálná a cél lineárisan megvalósuló leküzdését – az egészben csak annyi a hiba, hogy a csapat – aminek keletkezési hátteréről itt írtam – zenéje sem erőt, sem egységes zenei koncepciót nem közvetít. Hát akkor mit? – kérdezhetnénk rosszat sejtve, amire csak annyit mondok: nyugi, a lényeget, vagyis a kedélyes szórakoztatást, ami csak azért nem lehet teljesen megnyugtató, mert vannak, akik a magyar labdarugó-válogatott meccsein is képesek szórakozni, és mégsem nevezik magukat mazochistának.

Hát akkor mégis, miként lehetne üstökön ragadni a csapat zenéjének lényegét? Talán körülírással, ami persze igencsak nehéz, legalább annyira, mintha zenei nyelven akarnánk megfogalmazni a piros szín jellemzőit. Képzeld hát el a könnyedebb hangvételű, vokállal megtámogatott Edguy-t, valahol a „Judas In The Opera” környékén, a szigorúbb kedvű Scorpionst és a dallamos heavy metalt játszó skandináv együttesek muzikális egyvelegét, amit spékelj meg némi bumfordi német indulós- attitűddel és AOR-os merengéssel; talán így juthatunk legközelebb hozzá, hogy a leírás alapján a fejedben felcsendülő zene igazán közelítsen a valósághoz. Mint ahogy látod, és ahogy hallani fogod, hiába a Gamma Ray eredet- örökség, a The Unity-nek nincs sok köze a germán happy-metal bohókás, kockát görgető világához, és ha a riffek néha fel is idézik a power metal birodalom néhány alappillérét, a dallamok messzire sodorják az eredményt attól, hogy könnyedén kategorizálhassunk.

Az együttes tehát – ha nem is olyan mértékben – de megmaradt a debüt lemez eklektikájánál, bár a lövedékek szórása most nem mutat olyan szerteágazó képet, és még az AOR hangulatot árasztó, Jane Austen regényeinek zenei aláfestésére jelentkező dallamok alá is sikerült egy-két gonoszkás riffet ültetni, amik kissé gatyába rázzák a szétesni kívánkozó összképet.

Szerencsére a zenei lényeg, vagyis a dallamteremtés könnyedsége ugyanúgy megvan, mint a lemez elődjénél, még akkor is, ha most akkora slágereket nem is sikerült írni, amikkel képesek voltak teleszórni az első albumot.  Kissé meg is ijedtem, mikor a promóciós szerepet felvállaló nyitószámot meghallottam: az erőltetett ének  és a tényleg tövig koptatott, ráadásul jellegtelen kliséhalmaz, amit egyetlen szerzeménnyé sikerült összekovácsolni úgy viszonyult az egy évvel ezelőtti társaihoz, mint  proletár öntudat az arisztokrácia „diszkrét bájához”, szinte hallani, ahogy a vasalt, sáros bakancsok szétverik a minőség finom padozatát. A folytatás azonban megnyugtató – hallgasd csak meg az epikus Primal Fear világát felvillantó „Road To Nowhere”-t, az életörömtől szétrobbanó, slágerbomba „Welcome Home”-ot, vagy az ambivalensen szigorú-könnyed „Above Everything” játékos közvetlenségét –, mert sikerült visszacsempészni a korábbi siker legfőbb letéteményesét, az ismerős panelekkel gurigázó, optimista dallamosságot – ebben az egyben talán lehet rokonságot találni „gammáékkal” –, melyeknek forrását mindenki felismerheti, aki végig hallgatta a metal evolúció meghatározó darabjait. Ez persze lehetne negatívum is, mert a plagizálás nem szép dolog, de az együttes képes az egyszer már megírt fordulatokat új végkifejletbe irányítani, ezt pedig csak azok tudják, akiknek van némi elképzelésük, hová is akarnak eljutni az ismerős úton.

Az egység tehát ezen folyamatban jelenhet meg – már ha nagyon erőlködünk. hogy megmagyarázzuk a csapat nevét –, vagyis abban a közegteremtésben, amiben minden klasszikus darabka sikeresen oldódik fel, hogy megteremtse a The Unity zenei arculatát, akinek azonban ez nem jön be, az könnyen lehet, hogy összefércelt darabkákból álló zenei kreatúrát fog hallani, amúgy Frankenstein doktor szörnyének zenei mintájára. Nekik kellemes borzongást kívánok (még ha a borzongást a nyújtott teljesítmény fogja is kiváltani.)

Garael

Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
facebook.com/ACELSZIV.OssianTributeBand

A megosztó emberekről általában csak haláluk után szokott kiderülni, hogy igazuk volt, vagy sem: Paksi Endre esetében – aki kimondva, kimondatlanul egyet jelent az Ossiannal, még akkor is, ha ezen lemez Rubsics Ricsivel történő együttműködésük 20. évét is megünnepli – jelen tribute kiadvány tanúskodik arról, hogy az Ossian élt, él, és élni fog! Lehet persze megmosolyogni a patetikusságot, de egyrészt ez az album az ünneplés ideje, és ilyenkor ne kelljen már keseregni, másrészt a feldolgozások azt bizonyítják, hogy a jó dalok bármilyen zenei környezetben jó dalok maradnak, kivéve, ha a feldolgozott szerzeményt annyira átformálják, hogy arra már az anyja, izé, apja sem ismer rá. Ebben az esetben viszont tényleg kerülhet kaki a palacsintába, még szerencse, hogy az a pár darab nem tudta elrontani a díszvacsorát.

Ez utóbbiról tehát csak elvétve beszélhetünk, és ha a szülinapi ajándék háromnegyedét nézzük, akkor büszkén jelenthetjük ki, hogy az Ossian dalok olyan doppinggal szolgáltak a tisztelgő csapatok részére, amivel saját maguk eddigi teljesítményét is jóval túlugrották. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy hirtelen megtanulták a szakma csínját-bínját, esetleg megszállta őket a tehetség és az ihlet, pusztán a szerzemények voltak olyan jók, ami a résztvevőkből kihozta azt a bizonyos állatot.

Érdekes egyébként, hogy Endréék már voltak szereplői feldolgozás-albumnak, bár ott ők is a tevékenykedő brigádba tartoztak: a Moby Dick tiszteletére összerittyentett "Bálnavadászok"-on olyan dicséretre méltó szigorral darálták le Smiciék "Jusson eszébe" figyelmeztetését, ami még azokat is elismerésre késztette, aki nem tartoztak az Ossian Baráti Körbe, sőt, talán még az Elviselők Klubjába sem. A magyar thrash éllovasa szerencsére nem maradt adós, és a "Rocker vagyok"-at zeneileg "Thrasher vagyok"-ra variálva megírták a stílus új himnuszát.

A lemezt végighallgatva az a benyomásom, hogy általában azoknak a csapatoknak sikerült túllépniük saját árnyékukon, akik szigorúbb, vagy modernebb környezetbe ültették át a klasszikusokat, így az olyan "ordibálós" együttesek is győzelemre tudták vinni a küldetést, akik eszköztárából eddig hiányoztak a dallamok. A Road groove-orintált menetelése, a Moby Dick Smicibe-oltott zsörtölődése, a Crystal Viper – szerintem az album csúcspontját jelentő – power-thrash sikolydarája, a Dorothy Virrasztókba oltott – ezúton is Isten nyugosztalja Scrofát, Szebeni Jánost – gyászmetál próbálkozása (a refrén persze már inkább jó értelemben vett lakodalmas, mintsem kesergős), a Romantikus Erőszak Szörényi rockoperás felfogása, a Leander Kills folkos hangulatvarázslása kiválóan bizonyítja, hogy a választott darabok megállják a helyüket "idegen földön" is.

Persze voltak, akik hiába formálták a maguk képére a dalokat, nem tudtak sem hozzátenni és – szerencsére – sem elvenni semmit az eredetiből: a Tales Of Evening elfinomkodta, az Archaic a refrént elsumákolva darabolta szét szerencsétlen áldozatát, a Dalriada feldolgozásából pedig fájóan hiányzott a népi hangzás. Ők persze még megúszták egy egyszerű vállrándítással, de a nagy hármas, az Omen, a Lord és a Tankcsapda – véleményem szerint – sajnos elbukott a vizsgán. A "Szenvedély"-ből éppen a dal címe hiányzik, Endre egyszerűen jobban, beleélősebben énekli az eredetit, mint Koroknai Árpi, aki mintha unná az egészet, a Lord és a Tankcsapda hozzáállását pedig sajnos nem értem: két olyan himnuszból formáltak lírai (?) balladát, melyeknek éppen a lényegi eleme a forradalmi hangulat. Az "Acélszív" Lord-féle feldolgozását hallgatva így végig attól rettegek, mikor áll le a becses fémszerv, Tankcsapdáék pedig mintha egy nagy Fűpázsit (természetesen orvosi alkalmazású) közepén pöfékelve próbálnák meg fel-felszedegetni az elvesztett fonalat.

Nem sok magyar zenész dicsekedhet ilyesfajta tribute albummal, ami ráadásul jól is sikerült: remélem, hogy az Ossian még hosszú ideig fog egy újabb tisztelgésre való csokor alapanyagául szolgálni. Addig is, pumpáljon hevesen az az Acélszív!

Garael

Bocsánat, Gari, csak néhány gondolat, mert ez már régóta motoszkál bennem, az írásod pedig erre egy megfelelő alkalom, Tehát: szerintem jó lett a lemez, maga a Hammer gesztusa pedig igazán nemes.

Ami pedig a lényeg: nagyon régi olvasóink emlékezhetnek arra, hogy nekem is volt konfliktusom Endrével, bár az alapvetően félreértés volt, nem tehettem a letiltott interjúról, azt a Rockinform akkori főszerkesztője nem engedte nyomtatásba, mert szerinte provokatív kérdéseket tettem föl. Igen, ebben volt részigazság, ezért utólag megkövetem Endrét, ugyanis itt-ott cinikus voltam, teljesen jogtalanul, az élet pedig őt igazolta. Totális ellenszélben és állandó gúnyolódások mellett tette azzá az Ossian-t, ami. Ehhez képest pedig tényleg szánalmas, hogy néhányan éppen a szakmából a mai napig egy napot nem hagynak ki, hogy arról a bizonyos debreceni koncertről ne vicceljenek egy kicsit. Ezzel én semmi közösséget nem tudok és nem is akarok vállalni. Ha messze nem is vagyok rajongó, egy-két dalukat nagyon szeretem, Paksi Endrét pedig Isten éltesse!

Túrisas

Kiadó:
Eagle Records

Honlapok:
www.thedoobiebrothers.com
facebook.com/thedoobiebrothers

A legutóbbi Doobie Brothers recenziómban megjegyeztem, hogy max. 5-6 kattintást fog kapni a cikk, de nem érdekel, mert ez a nálunk vajmi kevéssé ismert, de Amerikában köztiszteletnek örvendő formáció – tisztán zenei alapon – megérdemli, hogy emléket állítsunk nekik. Nos, a számláló szerint a bejegyzés eddig 25 "találatot" kapott. Ezzel együtt tudok élni... még akkor is, ha ebből min. kettő a sajátom. A lényeg, hogy némileg kalandos úton, de végre megérkezett hozzám a banda 2010-es albuma (sorban a 13.), amelyet egy hosszú, 10 éves kihagyás után adtak ki, és azóta is az utolsó a stúdióalbumok között (azóta csak egy kiváló, teljesen újravett gyűjteményes lemez jött ki tőlük).

A dalszerzést most is a Johnston-Simmons páros vállalta magára, egyedül a "Delta Devil Dog" című japán bónusz nótát jegyzi a harmadik gitáros, John McFee. Az album producere a "jól bejáratott" Ted Templeman volt, s ennek megfelelően a hangzás egyszerűen tökéletes. A lemezen hallható muzsika egyáltalán nem öreguras (pl. a tempókban, hangulatokban), inkább csak rutinos; azaz, ordít róla, hogy itt olyan zenészek játszanak, akik mögött 40 éves élvonalbeli gyakorlat áll.

A dalszerző páros most kevésbé "fúziós" oldalát mutatja, a szokásos stíluskavalkád helyett egy nagyon korrekt, country hangulattal megáldott southern rock albumot kapunk. Azért akad néhány kikacsintás a koncepcióból: érdekes vállalás a karrierjük legelső kislemezes nótájának, a "Nobody"-nak (ön)földolgozása; a smoth jazzes "Don't Say Goodbye"-ban föltűnik a régi harcostárs, Michael McDonald; valamint egy country ballada erejéig vendégszerepel Willie Nelson is. Személyes kedvenceim azonban a régi időket briliánsan megidéző, (érthetetlen módon) csak bónuszként elérhető "New York Dream", illetve a Santana-féle latin rock táncdal, az "Old Juarez", ami ha a mexikói gitáros legendás "Supernatural" albumán jelenik meg, akkor a "Smooth"-hoz hasonlóan garantáltan a rádiók kedvencévé válik.

Az általam megvásárolt példány (nem tudom, hogy ez mindegyikre jellemző-e) tartalmaz egy meglepi DVD-t is, amelyen a "Nobody" videoklipje és egy 30 perces dokumentumfilm található az együttes karrierjéről és a "World Gone Crazy" fölvételének munkálatairól. A dokumentumfilmhez képest sokkal teljesebb és részletesebb a nem régen recenzált 3DVDs kiadvány második lemeze.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/treatofficial

1908. június 30–án reggel, helyi idő szerint 7 óra 13-kor a szibériai Alsó-Tunguszka és a Léna folyó között a légkörbe lépett meteor tűzgömbje 6-8000 méter magasságban fölrobbant, és kb. 20 megatonna TNT erejével egy 80 kilométer sugarú körben teljesen letarolta a tajgát. Hogy ennek pontosan mi köze van a svéd dallamos hard rock ősöreg mestereihez, illetve a 2006-os újraalakulásuk utáni harmadik lemezükhöz, az számomra nem teljesen világos. Anders Wikström alapító, gitáros, producer persze sietett némi magyarázattal szolgálni, de ez alig több a kötelező promóciós nyilatkozatnál: "metaforikusan és művészileg ez az album jeleníti meg a megfiatalodott, közel 40 éves banda újdonsült robbanékonyságát." Ahhoz képest, hogy 2013-ban még a második, immár végleges visszavonulást fontolgatták!

Persze nincs ezzel semmi baj, mi már megtanultuk az ilyen nyilatkozatokat a helyükön kezelni, az újjáalakult Treat pedig tényleg nem okozott még csalódást. Lehet, hogy az utómunkálatokkal fényesre polírozott és egyben tökéletesen sterilizált koncert DVD-t annyira nem szerettük, de a "Coup De Grace" (2010) és a "Ghost Of Graceland" (2016) remekbe szabott darabok, a műfaj igazi kiválóságai. Ha a Kee Marcello-s Europe annak idején nem dobja be a törölközőt, és az újjáalakulással nem fordul határozottan '70-es évek alapú blues rock irányba, talán valami ilyesmit játszanának. De jól van ez így, a Europe Norummal még sohasem volt ilyen "önazonos", a Treat ellenben tényleg jobb lemezeket készít ma, mint valaha.

A három "újkori" lemez közül egyelőre nekem a "Tunguska" tetszik legkevésbé, de ez még korai ítélet, később akár meg is változhat. Az mindenképpen javára írható, hogy a hangzás most még tökéletesebb, a dobok és a gitár valamivel rockosabban szólnak. Továbbra sem tetszenek a csilingelő billentyű hangszínek, de a "Man Overboard" '70-es éveket idéző, Moog-os billentyű szólója nagyon bejön (ebből kellene sokkal több). A rockosabb megszólalás ellenpontja, hogy a dallamok még "édeskésebbek", a kórusok még "kövérebbek", és egyre nagyobb teret kap a manapság divatos, már-már popba hajló slágeresség. A klipes, bőszen "óóóó"-zó "Build The Love"-ot mintha az a Max Martin dalszerző/producer szerezte volna, aki az elmúlt 15 év top 15-ös popslágereinek egyharmadáért egy személyben felelős. Pont ezért jó hallgatni a valamivel dögösebb szerzeményeket (Best Of Enemies, All Bets Are Off).

A "Tunguska" egészen bizonyosan nem fog minket letarolni, mint egykor a meteor a szibériai tajgát, de hogy igen kellemetes hallgatnivaló, az megkérdőjelezhetetlen – pont mint az együttes korosodó svéd muzsikusainak dallamérzéke. A napokban induló koncertkörúton igazán elkanyarodhatnának erre is.

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
w.w.w.vancanto.de

A fiúk és a lányok nem fütyültek arra, amit a legutolsó Van Canto album kritikájában írtam, és visszatértek ahhoz, ami legjobban (szájra) áll nekik. Kis emlékeztetőül azoknak, akik talán nem olvasták intelmeimet: a metal operává rafinálkodott "Metal Vocal Musical – Voices Of Fire" szinte mindent megadott, amit hangszeres társai prezentálni tudnak, pusztán azt vesztette el, amiért az ember Van Canto-t hallgat, mégpedig a játékos kikacsintási attitűdöt, azt a giccses, ám szerethető légkört, amiben mindent lehet, csak komolykodni nem.

A csapat visszatért tehát a felszabadult, izzadságszag-nélküli szájdudáláshoz, amihez aztán hozzá lehet csapni a jó kedvet, és a komolyabb fémhívők megbotránkozását, hogy ilyen ordenáré csúfolódás is létezhet. Részükre csak annyit, hogy a METAL NAGY KÖNYVÉBEN már rég teleírták a "Giccs fejezet"-et korábbi klasszikusok neveivel… Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy Van Cantoék munkássága hordoz némi értéket – már ha a szórakoztatás képességét nem vesszük annak –, de nyugodjunk bele, hogy ennek is helye van a rockerek által oly liberálisnak tartott, ám tulajdonképpen végtelenül konzervatív – majdnem azt írtam, korlátolt – metal birodalomban.

Az ökörködési hajlam természetesen nem érne semmit jó dalok nélkül, úgy gondolom, hogy a csapat tulajdonképpen túljutott a feldolgozások evolúciós fázisán és jobb saját szerzeményeket írnak, mint ahogyan klasszikusokat formáznak. Jelen esetben a "Ride The Sky"  és a "Hells Bells" kapta a kitüntető címet, hogy meghallgathassuk őket kórusműben – mit mondjak, meglepetésemre ezek jelentik a leggyengébb pontjait a lemeznek. Azt aláírom persze, hogy az AC/DC klasszikus cammogóssá tétele, és a doom-környéki kapirgálása papíron jó ötletnek tűnhetett, de a bombasztikus hangzás épp azt a torokszorító koszosságot törölte ki a dallamokból, amiért a világ metal közvéleménye egy emberként borult térdre, a Helloween örökzöldbe pedig, nincs mit szépíteni, beletört a bicska, és ha nem a szájukkal zenélnének az előadók, azt írnám, sikerült kiherélni a macsó tökfejek himnuszát.

A többi dal azonban magával ragadó, és a már kitaposott ösvényen halad: az album összképébe belefér minden olyan stílus, aminek a lényege a menetelős induló, vagy a bombasztikus filmzene, mindezt szájrepesztő hangzással prezentálva, amit hallva minden bizonnyal elered Tuomas összes könnye. (Arra azért kíváncsi lennék, hogy valamelyik Powerwolf slágert hogyan adnák elő – dummdummolás helyett farkas üvöltéssel, csaholással és vinnyogással? – mekkora poén lenne!)

A recept tehát ugyanaz – szerencsére –, mint amilyen a kezdetekben volt, és ha ki is maxolták az induláskor kővé dermesztő meglepetést, az a capella stílus még bőven mutathat fel eddig nem használt eszközöket. (Csak ajánlatként – ingyen! – néhány doom klasszikus feldolgozását, amihez támogatásként egy profi sirató-kórust lehetne a búsongó pam-param ütemek közé bezokogtatni. Az lenne csak a világvége – és nem csak a jó ízlés számára…).

Garael

Kiadó:
Sensory Records

Honlapok:
www.kingcrow.it
facebook.com/Kingcrowband

Amikor Kotta kolléga egyéb elfoglaltságai miatt úriember módjára lelépett tőlünk, nagy űrt hagyott maga után. Ez többek között azt jelenti, hogy bizonyos általa lefedett területek azóta parlagon hevernek... Ilyen pl. a thrash vonulat mellett az a jellemzően európai "neo-neo-prog" mozgalom, amit olyan bandák képviselnek, mint a Riverside, a Leprous, mostanában – sajnos – egyre inkább a Circus Maximus, illetve az olasz Kingcrow. Ez a mélabúsan hömpölygő, art-rockos fölhangokkal dolgozó, olykor a Radiohead alternatív rockját, valamint a korai Coldplay és The Muse pop rock elemeit is magába szippantó stílus jelenik meg az olaszok muzsikájában, ami gyökereiben visszanyúlik egészen a Porcupine Tree azon kísérletéhez, hogy a tupírozott hajmetál sekélyességéből ne Seattle felé, hanem a ködös Albion prog-rock hagyományain keresztül törjenek ki.

Meg kell mondjam, hogy a Kingcrow ebből a körből az egyik legszimpatikusabb jelenség, bár elég nehéz megértenem, hogy a napsütötte Itália (ezen belül is az életigenlő, színes Örök Város: Róma) hogyan inspirálhat egy ilyen jellegzetesen északi melankóliával, Byron-i és Baudelaire-i "spleen"-nel (világfájdalommal), Oscar Wilde-szerű gótikával (itt nem a vastag szemkihúzóval dolgozó csajos metálra gondolok) terhelt zenei világot. Kotta kolléga ezt nemes egyszerűséggel csak "nyűglődésként" aposztrofálta, ami – azt gondolom – a némileg pejoratív fölhang ellenére is találó. Persze ez egy életérzés, ami a megfelelő embert a megfelelő hangulatban nagyon szíven tudja találni.

Itt az előbbiekben vázolt okok miatt a 2013-as "In Crescendo" volt az utolsó Kingcrow album, amit recenzáltunk. Kénytelen vagyok most én bemerészkedni ebbe a számomra kevésbé ismert (és szimpatikus) területre. Úgy látom, hogy a taljánok (méltóan ahhoz, hogy immár 7 lemezes "öregfiúknak" számítanak) végképp beértek, a rajongók már a 2015-ös "Eidos"-t is csúcsteljesítményként ünnepelték, a "Persistence" pedig méltónak tűnik elődjéhez. Nekem valahogy még mindig a pörgősebb (de nem kevésbé borús hangulatú) dalok tetszenek jobban. Ha az album végig olyan lenne, mint a lemezindító "Drenched", vagy a lüktető ritmusú "Devil's Got A Picture", esetleg a klipes "Father", akkor én is ott lennék szeptember 5-én (azaz holnap!!!) az A38-as hajón, hogy élőben is meghallgathassam őket. Furcsa és manapság egyre gyakoribb szokás, hogy bandák az új lemezük megjelenése előtt indulnak turnéra... A közönség csak pislog majd, mint én az iraki homokviharban a vadi új (hivatalosan csak 7-én megjelenő) dalok hallatán...

Tartuffe

Kiadó:
Edge Records

Honlapok:
www.dystopia.hu
facebook.com/dystopiahungary

Ugyan önálló írás még nem született nálunk a szegedi Dystopia korábbi anyagairól, egy koncertbeszámolóban már tettünk rájuk elismerő utalást, és több föllépésüket is megtekintettük, hiszen Túrisas cimborával mi is a régióban tengetjük középszerű kis életünket. A Hammerworld mellékleteként forgalomba hozott harmadik album azonban most többet váltott ki bennem egyszerű elismerő ajakbiggyesztésnél. Biztos ismeri az olvasó azt az érzést, amikor tök jól esik valamit élőben meghallgatni, de a koncert után nem érez ellenállhatatlan késztetést, hogy a promóciós/merch pultot azonnal lerohanja. Nos, eddig nagyjából így álltam a Dystopiával, hiszen eltérő stíluspreferenciáim bizonyos távolságtartásra sarkalltak, de a "Building Bridges" minden kompaktsága (37 perces játékideje) ellenére – vagy éppen azért! – egy józanító erejű gyomrossal köszönt be nálam.

Mindenekelőtt gratulálni szeretnék a srácoknak, dél-alföldi "gyerökként" marha büszke vagyok rájuk, mert szívós, kitartó munkával az ország egyik legjobb zenekarává nőtték ki magukat. Mifelénk bizony nagy szó, ha valaki nem lenyomozhatóan úgy szól, mint valamelyik éppen kurrens külföldi (netán hazai) sikerbanda, és ha valaki képes dalszerzésben, hangzásban folyamatosan fejlődni, emberként és zenészként érni. A "Building Bridges" (ha a címből indulok ki) elérte a célját, mert végre hidat épített a szívemhez, eljuttatta az együttes szellemi termékét: érzéseit, gondolatait, energiáit és (simán leírom!) művészetét hozzám, aki alapvetően nem ebben a zenei környezetben érzem magam otthon. Azért külön dicséret jár, hogy a srácoknak a trendekkel bizonyos értelemben szembemenve nem volt ciki a dalokat gitárszólókkal is földíszíteni.

A Dystopia legnagyobb erényét abban látom, hogy miközben egymástól jól megkülönböztethető módon lehámozhatók a rájuk hatást gyakorló stílusok (Bay Area Thrash, Seattle Grunge, Southern Stoner, Göteborg Core), mégis egy teljesen egyedi, friss és önazonos elegyet voltak képesek létrehozni; röviden: saját hangra találtak, és ezt most már tudatosan veszik birtokba, parádés magabiztossággal művelik. Nem tagadom, én jobban szeretem, ha egy énekes hangterjedelme nagyobb, mint Vári Gaboré, de amit a Teremtőtől kapott, azzal kiválóan sáfárkodik (és az a bizonyos neuralgikus pont: az angol kiejtés is teljesen rendben van); az is lehetséges, hogy Bajusz Péter bőgőhangja sem a kedvencem, de mindent összevetve az anyag kimondottan dögösen és a stílushoz jól "pászintva" dörren meg.

A 37 perces terjedelem (ami nálam általában kiveri a biztosítékot) szerintem kifejezetten erénye az albumnak, mert a lendület nem törik meg, a tematikus szálak (zeneileg és szövegszerűen) nem feslenek el, töltelékek nem lankasztják a figyelmet, és még egy olyan csákó is képes egyetlen szervírozásban elfogyasztani, aki alapvetően más ízekhez szokott. Mit is mondhatnék? A nemzetközi porondon a helyük!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.uriah-heep.com

Általában nem vagyok az önismétlés híve, de a legutóbbi Uriah Heep lemezhez (Outsider, 2014) írt beszámolóm egyes bekezdéseit simán, minden változtatás nélkül "kopipésztelhetném" ide. Ősrajongó vagyok, mégis menthetetlenül a "Sea Of Light" (1995) album megszállottja, amelyről – hála Istennek! – eltűntek a '80-as években megjelent lemezek pop metál sallangjai, de amely után az együttes – őszinte sajnálatomra – hangzásban és kompozíciós fölfogásban is beleragadt egy erősen retró hangulatba. Ezt a Frontiers "családhoz" való csatlakozásuk csak fölerősítette.

A "Sea of Light" szerintem azért lett olyan jó, mert a külső fülek (Kalle Trapp produceréi) és a német stúdió (KARO Studio, Brackel) modern szemlélete jelentősen segítették a muzsikusokat. A Frontiers-éra viszont az újdonsült aktivitás mellett egyfajta minőségbeli visszaesést eredményezett, ezért nagy érdeklődéssel vártam az új albumot, amire – szerintem helyesen – alaposan rákészült az időközben fontos tagokat vesztett csapat. Ebben a tekintetben Lee Kerslake dobos kilépésénél még érzékenyebb veszteség volt Trevor Bolder basszer halála, hiszen az utóbbi az általam etalonnak tartott "Sea Of Light" lemezen 4 dalt is jegyzett szerzőként.

Örömmel állapítom meg, hogy a "Living The Dream" a 2000-es években eddig megjelent legjobb Uriah Heep album! A hangzás még mindig következetesen és tudatosan a '70-es évek hard rock kánonját követi, de a dalszerzésben most határozottan némi frissülést érzek – ha nem is a "Sea of Light" szinte már prog-rockos koncepcióját. Nem tudom, ez mennyiben köszönhető a fiatal bőgősnek, Davey Rimmernek, de az biztos, hogy az album indító nótáját (Grazed By Heaven) ő jegyzi Jeff Scott Sotóval közösen. Rimmer egyébként nemrég azt nyilatkozta, hogy Mick Box gitárja még sohasem szólt ilyen jól, de ezt én határozottan cáfolom; az előző két lemezhez képest nincs lényegi változás, a "Sea Of Light"-hoz viszonyítva (már megint ez a fránya összehasonlítgatás!) pedig egyértelmű visszalépés.

Bernie Shaw énekes és az őt támogató kórus teljesítménye továbbra is lenyűgöző, különösen ha azt nézzük, hogy Shaw bizony már nem mai gyerek (betöltötte a 62. életévét!). A lemezen egyébként minden nóta kiváló, talán egyet kivéve: a kicsit esetleges "It's All Been Said"-del egyelőre nem nagyon tudok mit kezdeni. Viszont a "Knocking At My Door" akár a Deep Purple legendás "Perfect Strangers" albumának egyik eddig fiókban őrzött nótája is lehetne (talán nem véletlen a címválasztás). Ügyeletes kedvenceim most a címadó és a "Rocks In The Road", méghozzá azért – meglepetés! –, mert hosszabb instrumentális részeikkel ezek idézik meg leginkább a "Sea Of Light" zsenialitását.

Nem gondolom, hogy a "Living The Dream" az együttes tekintélyes diszkográfiájának egyik legkiemelkedőbb darabja lenne, már túl is vannak azon a hőskorszakon, amely jobbára elengedhetetlen háttere a legendás teljesítményeknek, de azt felelősségem teljes tudatában jelentem ki, hogy ez az album az ún. Frontiers-éra legjobbja. Ezek után – sokadjára – kénytelen leszek megnézni őket október 23-án az Akvárium Klubban.

Tartuffe

Kiadó:
AFM records

Honlap:
www.udo-online.com

Recseg-ropog az egyébként merev öntöttvas szerkezet, ahogy rugalmasságát próbálgatja. A valamikori erőt sugárzó, ihletet adó komplexum azonban hiába teszi próbára magát, számomra már nem jelent mást, mint egy elmúlt korszakból itt maradt, értékét vesztett fémhalmazt. Így aztán hiába a dallamos gitárszólók mennyiségének növekedése, az innen-onnan, más zenei stílusokból (kultúrákból) beemelt minták integrálására való törekvés, ha az alap ugyanazon sémák összehegesztett halmaza, ami valamikor – ismétlem, valamikor – pozitív értékkel bírt, mára azonban még a nosztalgia sem feledteti az egész építmény primitív és elhasznált voltát.

Bevallom, leírva ezeket a sorokat, még saját magam is igazságtalannak érzem magamat, amikor ilyen sommás véleménnyel állok ki egy ma már kétségtelenül klasszikusnak számító művész produktumát hallgatva, de fel kell vállalnom, hogy az idő előrehaladtával az én ízlésem is változott: mostanra olyan irányba, ami nem kedvez az UDO életmű – illetve jelen album – megítélésének.

Lehet, persze, hogy éppen ez okból nem nekem kellett volna megírnom ezt a kritikát, és joggal sérthetem a német masírozós metal főgeneralisszimuszának híveit: ez esetben elegánsan – amely attitűdöt az UDO birodalom megvetéssel utasít el – ignoráljátok a véleményemet, hiszen annyit sem számít, mint egyetlen kocka a német metalosok szögletes fémépítményében.

A leírtakból világos: nem vagyok elégedett az új albummal, annak ellenére, hogy egyes momentumaira (élvezetes gitárszólók, orientális kalandozás) fel-felkaptam a fejem, ám ezek a momentumok pusztán csak díszítő elemként, és nem meghatározó alapként, vagy zenészi kiindulópontként vannak jelen a lemezen: olyan kisebbségben, ami tulajdonképpen elhanyagolható az összképet tekintve, nem beszélve arról, hogy például a tangó germánosított kalapálása egyenesen ízléstelennek hat, bár lehet, hogy csak az én fülemet bántja a dél-amerikai ritmusok vasalt csizmákkal történő eltáncolása.

A többiről pedig mit is írhatnék? Alapvetően egy jól megkomponált UDO album, aminek minden elemét hallottuk már korábban, talán ezért is feltűnő a refrének kidolgozásának teljes hiánya: az egyszerű, ec-pec kimehetsz mondókára hajazó dallamvázakra hajított egy-két szavas kiabálás lehet, hogy jól hat a harctéren, ám zenei környezetben csak az idegeket borzolja, abból pedig kinőttem, hogy a söröskorsó emelése közbeni üvöltést éneklésnek, netalántán jó szórakozásnak tartsam. (Ettől függetlenül el kell ismernem, talán az utóbbi idők "legacceptesebb" UDO lemeze született meg, ami egyrészt Andrey Smirnov gitármunkájának, másrészt a korai Accept albumok paneljei újrahasznosításának köszönhető.)

Szeretném megismételni, nem szándékom a Dirkschneider tábort megbántani, és teljesen meggyőzhető vagyok az album progresszív hatásait tekintve, de sajnos saját magam képtelen vagyok rájönni, mit is kellene szeretnem a "Steelfactory"-ben. Ez pedig legyen az én hibám, és ne a lemezé.

Garael