Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
www.galderia.net

A franciák idén másodszor lepnek meg, ami immáron nem szokatlan, hiszen tavaly az éves listám fő meglepetését  –  az első hellyel együtt, az egyáltalán nem rémálomnak bizonyuló Nightmare-nek köszönhetően – is a franciák szolgáltatták, és valószínűleg idén is hasonló helyzet fog előállni az Adagio révén. Nos, jelen csapat nem  olyan nehézsúlyú versenyző, mint említett társai; abban a könnyed, melodikus bajnokságban játszik, ahol a Helloween tökfejei és a Gamma Ray szörnye barátságosan piálhatják a Bordeaux-i vöröst a dallamos metal egyéb, idén jelentős eredményeket produkáló társaival – lásd és halld a Cromonicot és a The Unity-t!

Sorolhatnánk a csapatot a mostanában felfutó ágon lévő "happy metal" képviselői közé is, és ha meghallgatod a "Blue Aura"-t, akkor egyet is érthetnél velem, de egyet mondok és kettő lesz belőle: a fiúk esetében bánjunk csínján a kategorizálással – bármennyire is jó kedvet teremtenek –, mert annál többrétűbb zenét vidámkodnak össze, mintsem hogy elintézhetőek lennének egy kézlegyintéses vigyorgással. Jóllehet letagadhatatlan a német  és svéd power metal hatása, a fiúk franciás könnyedséggel gömbölyítik a szögletest, így azt is megtehetik, hogy a masírozós indulókból meghökkentő módon csapjanak át amolyan Meat Loaf-féle lírába, ami lehet, hogy emeli a giccsfaktort, de azért nem olyan magasra, hogy elérjük vele az ízléstelenség értékeit. (A feldolgozott történet byte-ra sem érdemes, az immár negyedik albumát megalkotó csapat folytatásokban közli ezt a sztori-rettenetet.)

Ráadásul a franciák nagyon értik a dallamteremtés csínját-bínját, így igazából töltelékről nem is beszélhetünk, hacsak az utolsó – szar poénnak elsült – szerzeményt nem tekintjük annak, ami önmagában még remek euro-galopp lenne, ha az alápakolt szinti hangzás nem a kilencvenes évek eleji techno-klubok hangulatát varázsolnák a fülembe, amitől még én is meghökkenek, pedig kedvenc könyvem Ráth-Végh Istvántól az Emberi butaság, ami megfelelő edzettséggel ruházott fel jelenünk közállapotainak elviseléséhez is. Nem tudom, hogy a lemez közepére elhelyezett lírát miért éppen 20 évvel ezelőtti ruhába kellett öltöztetni, de hát a divatvilág termelt ki magából nagyobb hülyeségeket is (olvasd csak el az előbb említett könyvet!).

Mindenesetre meg tudom bocsátani ezt a kis botlást, ami szerencsére nem ordas pofára esés, mert akik olyan, kiváló, kórusokkal támogatott, fülbemászó himnuszokat tudnak írni, mint a "Return Of The Cosmic Man" – aminek hallatán Tobias Sammet, vagy a régi ereje teljében lévő Sonata Arctica tagjai és elismerően csettintenének – azok el-e(l)lejthetnek egy-egy rosszabbul sikerült poént – a többi jól sikerült társ elcipeli a hátán ezt is.

Végezetül: nem lenne francia a zenekar, ha nem kedveznének amúgy franciás könnyedséggel kicsit a metaltól ódzkodó barátnőknek is. A "Pilgrim Of Love" igazi tábortüzes, együtténekeltetős fél-akusztikus sláger, amivel a nyolcvanas években az MTV-n bérelt helyet lehetett volna szerezni egy Bon Jovi és egy Guns N' Roses lassú között, bár hallván, hogy ma miket hallgatnak a hölgyek – sokat jártam strandra, ahol néha ezerrel bömböltetik a fül-alávalót  –, nem vagyok benne biztos, hogy nem leszünk-e ódivatúak a dallal a zenei udvarlásban.

A nyári uborkaszezon végén kellemes meglepetés a Galderia albuma, és ne rettentsen el senkit a borzasztó borító: a tartalom nem az, amit a külcsínből sejtenénk, legalábbis ami az élvezeti értéket illeti, fogjon hát bátran bárki neki, aki a happyből nem az ökörködést szereti.

Garael

Mentés

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.acceptworldwide.com

Az Accept harmadvirágzásának kezdetét jelentő  "Blood Of The Nations"-nek van egy hatalmas, behozhatatlan előnye az azt követő albumokkal szemben –  maga a visszatérés és annak tartalma: mintha a rajongók zenébe manifesztálódott, múltból táplálkozó reményeiből állt volna össze, ami a kor modern megszólalásában kivételes módon elégített ki minden, néha egymásnak is ellentmondó elvárást. A reunion meglepetésének hatását hiába várjuk hát az újabb alkotásoktól: bármennyire is jól sikerültek, az egyszeri, megismételhetetlen csoda ideje elmúlt, bár a fiúk mentségére, a színvonalat többé kevésbé tartani tudták, sőt, ha módjukban állna – tekintve rajongótáborukkal szemben tanúsított szeretetüket –, minden új lemez után feloszlanának és újjáalakulnának, csak hogy meglegyen minden tényező a sikerhez.

Jómagam nem vagyok az a kimondott Accept fan, de azt tudom, hogy a csapat zenéje – és ebben lehet velem vitatkozni, csak nem érdemes – maga a heavy metal, minden németes, szögletes, indulós sajátossága mellett, olyan alapkő, amire lehet építkezni, és valami többet-jobbat létrehozni, de kihagyni nehezen. Változatos gitárszólók, erő, dinamika, hatásfokozó dallamok és riffek, a konformizmus eszköztárának minden fegyvere: a közösségépítő tréningek elvárt céljainak muzikális megtestesítőjeként minden multi-brainstorming előtt le kellene játszani bemelegítésül egy kis Acceptet, már csak az összekovácsolódás elvárt példája miatt is.

Persze lehetnek olyanok, akik számára az Accept zenéje régóta túlhaladott, és valami "komolyabbra", vagy művészibbre vágynak. Hát legyen! Én nem akadályozom meg őket ebben – nem is akarom –, legyek így az egyszerű, pőre és fejlődni nem tudó, de inkább nem akaró heavy metal mezei prófétája, akit le lehet nézni ízlése miatt, de becsülni is kell, mert az őszinteség és a rajongók szeretete vitathatatlan erény még ebben a kevert és furcsa világban is.

A "The Rise Of Chaos" az apokalipszis témakörét választva remekül idomul a csapat sosem tagadott példaképéhez, hisz melyik banda hozta létre az ikergitárral előadott, vijjogó szirénás-riffelést, aminek hidegrázó hangja olyannyira képes megidézni a világvége-hangulatot? Így aztán az album minden mozzanatát mélyen áthatja a Judas Priest hatása, a nyitó szerzemény pedig bőven lehetne az angolok készülő új albumának beharangozó klipnótája is. A szigorú hangvétel aztán a tematikához kapcsolódva végig megmarad, de a zenészek nem esnek abba a hibába, hogy kanadai favágóként csak az aprítással törődjenek, és jóllehet, ezúttal a hangulatteremtő riffeknek talán még nagyobb a szerepe, mint máskor, nem feledkeznek el az egyszerű, de énekelhető dallamokról sem, így aztán nem járnak úgy, mint legutóbb a Saxon, akik a keménység jegyében addig ültek a stúdióban, míg szinte csak riffeket hagytak a dalokban.

Mint minden húsz éven felüli, markáns stílussal rendelkező csapatnál, a remek új ötletek közé itt is becsúsztak ismerős pillanatok, az "Analog Man"-re például egészen könnyedén rá lehet énekelni az "Up To The Limit" dallamait, ettől függetlenül – vagy talán ezért is – még mindig üt, akár sorozatot is, mint a mesebeli, magától járó furkósbot.

Az album legnagyobb erénye – és hát ebből szerencsére sok van – a kiváló hangulatteremtés mellett a gitárosok munkája, ami már csak azért is megsüvegelendő, mert a "Blind Rage" után Herman Frank távozott a csapatból, és helyére a Grave Diggerből Uwe Lulis érkezett. Hoffman azonban vele is kiválóan megtalálta a hangot – keresik is sokat a gitárokon, már ami a szólók számát illeti – és ettől talán lendületet is kaptak a fiúk: ennyi neoklasszikus futamot talán az egész diszkográfiában nem találni, ami ambivalensen  érdekes ízt visz a szikár, judasos riffelésbe és szólóteremtésbe. Le a kalappal!

Nem gondolom, hogy összeomlik a világ, ha kijelentem: az új album minden tekintetben erősebb elődjénél, és ha az öregedés genetikai kódját az Acceptnél keresnék a tudósok, lehet, hogy már eredményt is tudnának produkálni. Vagy már produkáltak is – példa rá a csapat örökifjú alkotói ereje.

Garael

Mentés

Mentés

Kiadó:
Kubicki Entertainment

Honlap:
facebook.com/bicioleo

Még nekem is nehezen hihető, hogy Fabrizio Leo, vagy ahogy ismerősei és rajongói általában emlegetik, Bicio, eddigi összes szólólemezéről jelent meg itt, oldalunkon kritika: Túrisas, Jack Rose (alias: Mádi N.), majd én gondoltuk úgy, hogy érdemes erre. Ez persze nem volt tervezett, Leo sem tömte teli a zsebünket 100 eurós bankjegyekkel, hogy promózzuk már meg egy kicsit a CD-it. Egyszerűen csak így alakult, de nyilván önmagában beszédes tény, ha egy nemzetközileg nem túl ismert vagy elismert művész nálunk töretlen figyelmet kap szinte a teljes stábtól.

Bicio mester nem ver négyemeletes hullámokat, szorgalmasan dolgozik, kivételes zenei képességeinek rendszeres adagolásával mossa alá minden esetleges kétségünket vagy ellenállásunkat. A taljánokra tipikusan jellemző kivételes dallamérzékkel és tökéletes technikai fölkészültséggel megáldott gitáros, aki nem magamutogatásban, nárcisztikus villongásban éli ki magát, hanem Satriani-féle megállapodott, intelligens instrumentális muzsikában gondolkodik. Ebben az értelemben kicsit régisulis: nincs djentes ritmizálás, a stíluskitekintések ellenére nincs csapongás sem: alázatos zenélés folyik itt, kérem szépen... magas színvonalon.

Leót "anno Domini" a Shrapnel Records atyja, a gitárhős-vadász Mike Varney fedezte föl, de azóta sok víz lefolyt a Pó folyón (hősünk lombardiai születésű), és bár a kiváló gitármágus a világot párszor körbeturnézta Eros Ramazottival és Laura Pausinival, most mégis visszatért oda, ahová mindig is húzta a szíve, az instrumentális gitármuzsikához, i.e., hazaért (lásd: Coming Home).

Az új lemez mixelését és maszterelését most is a nálam nagy kedvencnek számító, zseniális billentyűs, Alex Argento végezte, ennek nyilván örülünk. Annak viszont nem, hogy hangszeresként egyáltalán nem szerepel az albumon, sőt a promo anyag szerint minden egyes hangszerért maga Leo a felelős. Abban nem vagyok biztos, hogy a dobokat is ide kell érteni, sőt, inkább az a benyomásom, hogy szemplerekkel lett a dolog megoldva (kiváltva). Ez bosszantó, de szerencsére nem túl nyomasztó.

A majdnem másodpercre pontosan 45 perces lemezen 13 szerzemény kapott helyett, ebből következik, hogy a témák nem lettek túlbonyolítva vagy hosszúra nyújtva. Ennek ellenére bőven lehet itt csemegézni olyanoknak, akik szeretnek tobzódni a dallamokban, szépen, lebegtetve megfogott hangokban. Nem túl korszerű a dolog, én talán Argentót (meg mondjuk egy jó dobost is) bevontam volna a fölvételekbe, de ez még így is abszolút minőségi zeneművészet.

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.masterplan-theband.com

Mikor először meghallottam, hogy a Masterplan következő lemezén Grapow-szerezte Helloween dalokat fog feldolgozni, rögtön megfogalmazódott a kérdés: szükség van erre? Aztán mikor először meghallgattam az albumot, felvontam a vállam, és megkérdeztem: szükség van erre? Nyugi, nem a tű akadt meg a lemezjátszóban, csupán a bennem élő rajongó akadt ki azon, hogy az ötlettelenség miatt rövid idő alatt másodszor érezhettem úgy, hogy hülyének néznek. Mert mi értelme van olyan, a maguk nemében tökéletes dalok feldolgozásának – ugyanabban a stílusban –, melyeknek egy részét már maga az anyacsapat is feldolgozta egyszer a botrányos énekesváltás után, és mi szükség van akkor erre, ha a dalok lelkét jelentő reanimáló énekes kvalitásaiban a középszerűséget jelenti, már ha az eredetihez viszonyítjuk.

Hiszen Rick Altzi – ne szépítsük – a szegény ember pótléka Jorn Lande vagy Mats Levén után, és még nem hallottam egyetlen olyan albumot sem, ahova beugorván a helyettesített előd által prezentált színvonalat – mind dallamokban, mind technikailag – tartani tudta volna. Jelen esetben azonban nem volt szükség arra, hogy részt vegyen a zeneszerzésben – és a leírtak fényében talán így is van jól, illetve dehogy van, mert a végeredmény közelíti a metal-kamu indikátor maximális mutatóját, már ami az ötletet és a megvalósítást illeti.

Az biztos, hogy nem kellett sokat törpölni a feldolgozásokon, ugyanis a dalok nem feldolgozások, pusztán vastagított hangzással, szolgai módon előadott reprodukciók, ahol semmi olyan kísérletbe nem mentek bele, melyek az egyébként is túlterhelt Altzit még jobban megrogyasztották volna. Nincs itt hát semmifajta kreatív ötlet az eredeti dallamok és riffek visszaböfögésén kívül – csak az az átkozott gyomorsav ne marná az ember torkát! –, bár az is lehet, hogy még jól is jártunk, emlékezzünk csak a Helloween gyászosan sikeredett szimfonikus albumára, amiről a youtube-on futó sorozat címe juthat az ember eszébe: pedig jó ötletnek tűnt. Így azonban meg értelmét nem látom a dolognak, legfeljebb az időhúzás szándékát, ami a csapat esetleges kreatív-stopjából fakadhat, de ezt meg legalább titkolták volna ahelyett, hogy széles mellel kiáltják világgá.

Az eredeti és feldogozott – bocsánat, újrajátszott – szerzemények közti nívókülönbség számomra érdekes módon leginkább a rehabilitációt érdemlő, önmagában remek "Chameleon" album "Music" című tételénél a legnyilvánvalóbb, ahol Altzi erőlködése és a bedurvított hangzás azt a drámaiságot öli ki a dalból, amit annak idején nem tudott értékelni a szigorú riffeket és egyenes témákat váró rajongói többség sem.

Altzi pedig, aki hallhatóan kínlódik a nem az ő hangjára íródott – egyébként időtálló – témák tolmácsolásánál, talán érzi is, hogy nagy rá a kabát, de úgy van vele: ha vállalta, végig viszi az egészet, bár nem hiszem, hogy élvezte volna a stúdiumunkát – szinte látom, ahogy a hangmérnökök a fejüket csóválva próbálnak kicsit egyengetni a magasabb hangok kiéneklése helyetti rekesztéseknél.

Sajnálom, hogy így alakult, mert a Masterplan oda jutott, ahová utóbbi albumai színvonalának egyenletes csökkenése jósolta, egy abszolút kiégett, tisztességgel másolni sem képes együttes sorsára – még szerencse, hogy védelmükre elmondható: nem kispályás  játékost próbáltak utánozni, és a hasra eséssel sem jártak egyedül a metal történelemben. (Hallgasd meg a  "The Keepers Of Jericho (A Tribute To Helloween)" albumon szereplő csapatok többségét.)

Garael

Kiadó:
earMusic

Honlap:
www.alicecooper.com

"...Tudom, a rock and roll ráncos ringyó,
Bárkinek eladó, de nekem így jó,
Mindenre kapható, részeges csavargó,
Haldokló, nyafogó, de mindig feltámadó..."

(HBB: Rock and roll királynő)

A rock n' roll – mármint annak a múlt század '50-es éveiben létrejött változata – a zenei evolúció olyan sikeres "termékének" bizonyult, mint a biológiaiban a cápa vagy a krokodil, melyeken kialakulásuk pillanatától a mai napig nem kellett sokat csiszolni a természetnek: hatékonyságban, alkalmazkodásban, amúgy Pallas Athéné módjára, teljes harci képességgel jöttek a világra. Nem hinném, hogy ezen állításomat sokat kéne bizonygatnom: nagyon kevés ember lehet az európai és amerikai kultúrkörben, akinek 60 éves kor alatt ne mozdulna meg a lába a Chuck Berry - Jerry Lee Lewis - Little Richard trió bármelyik dalának felhangzásakor, és genetikai késztetésből ne dúdolná szívesen a vérpezsdítő ritmusok felett szálló dallamokat.

Jóllehet, a stílus virágkorát elhaladta, de a hard rockban mai napig fellehető a hatása, főleg mostanában, amikor a '70-es évek vintage hangzását fiatal bandák százai próbálják reprodukálni. Igazi nagy kockázat nincs is ebben, hiszen – mint a bevezetőben írtam – elég egy-két jól eltalált sablon, és a hányingert máris elkerültük. A rock n' rollal tehát könnyű élni, de könnyű visszaélni is, mert igazán nagy tudomány nem kell ahhoz, hogy az ezerszer felhasznált "figurákat" újrahasznosítsuk, ráadásul teljesen mindegy, milyen sorrendben, mert a matematikától eltérően a rock n' roll ütemeinek sorozatában az egyes alkotóelemek szabadon felcserélhetőek, az eredmény mégsem lesz talmi.

Ezek után itt van az új Alice Cooper dalcsokor, a mester eredeti – tehát nem az aréna rockos "Trash" és 2Hey Stupid", vagy a kemény metalos "Brutal Planet" albumok fémjelezte – stílusában, és mit tudnék rá mondani? Hát sok jót semmiképp. Cooper nem tett mást, mint egy lemezbe oltott haknival ismét elővette a jól bevált recept r n' r alkotóelemeit, megrázta őket, aztán mindent bele – még az sem volt baj, hogy ezek közül jó párat már korábbi albumain felhasznált egyszer (kétszer) – a r n' r ismertetett lényegében bízva úgy gondolta, kockázat nincs, ha meg van, majd a koncerteken válogat a régebbi számok repertoárjából – az pedig igencsak bő kincsestár.

Egyébként nem is az a gondom, hogy hülyének néznek – bár a zenei ízlés az átlagembernél csak kis mértékben kötődik az intellektuális képességekhez – hanem az, hogy Cooper rutinos zenész létére képes volt a nyerő formulákat is lapossá taposni. Mert hiába keresem a dallamokat mondjuk a "Dynamite Road" kapkodós ütemei között, a mondókába oltott szövegelés nem éppen az én műfajom, a "Rats" – illetve még vagy hat, lemezen helyet kapó szerzemény - alap r n’ r-ját pedig már annyi zenész-együttes eljátszotta, hogy felsorolásukból adódó lista hosszabb lenne, mint Cooper diszkográfiája – ez pedig nem kis szó, hiszen a zenész már vagy ötven éve gyűri az ipart.

Azért persze vannak jó ötletek is, mindjárt a kezdő szerzemény, amiben kicsit csavarnak az elkoptatott sémán, és a vendég Roger Glover által feljátszott szóló reménnyel töltheti el a hallgatót, hogy itt most valami új következik, ám sajnos nem. Jellemző, hogy számomra a lemez másik élvezetes pillanatát egy rockba áztatott kuplé, a "Holy Water" adja – ez a műfaj úgyis eléggé közel áll Cooper színpadias egyéniségéhez: HOBO tehát nincs egyedül ezzel, már ha megidéztük őt is az ismertető elején. (Az előző album eklektikus megközelítése – amiben a kuplé szintén helyet foglalt – még mindig szimpatikusabb, mint ez a lopkovári bazár.)

Mint minden rock n' roll albumon, tán tudnék is szórakozni – köszönhetően még a mai, de mégis korhű megszólalásnak –, ha nem Cooper lenne az előadó, hanem valami kezdő banda, de egy ilyen kaliberű zenésztől többet vár az ember, még akkor is, ha az evolúciós csúcsragadozó elviszi a hátán a lemezt. Hogy hová? Valószínűleg a feledésbe.

Garael

Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
www.nevergreen.hu

Bár Bob Macura úgy nyilatkozott, hogy ezzel a lemezzel visszatértek gyökereikhez, véleményem szerint már megtették ezt a csapat újjáalakulása után, körülbelül a "Karmageddon" táján. Sőt, tovább megyek: az említett album és a "Vendetta" is kevesebb gótikus és több heavy-doom metalos stílusjegyet tartalmazott, mint a kultikus debüt – ha ezzel valaki nem ért egyet velem, akkor hallgassuk végig az említetteket, és biztos tudunk együtt zokogni tévedésemen, amúgy doom aláfestéssel.

A Nevergreen a "Monarchiá"-n folytatta azt az utat, amit az utóbbi időben megszokhattunk tőlük: Tina, az énekesnő távozása persze szigorította a hangzást, és talán soha nem volt ennyi pergő kétlábdobos megnyilvánulás, mint most – ambivalens módon az ütős elfáradhatott egy doom-közeli album feldobolása alatt, mi ez, ha nem a fából vaskarika klasszikus zenei metaforája? – de Macura dallamvilága van annyira jellegzetes, hogy a tulajdonképpeni körítés mellett – illetve fölött – meghatározva a színvonalat ismételten elmondhassa: ez jó mulatság, férfi munka volt...

Az persze tény, hogy a harcos-epikus irány vastag aláhúzással lett kijelölve a zenei-térképen, amihez az indulószerű, szinte ökölrázós ütemek mesterien illeszkednek. Hiába, a csapat mindig is erős volt a himnuszok gyártásában, bár most néha már sikerült a Manowar korai időszakának terepére is átruccanniuk, és nemzeti büszkeséggel jelenthetem ki, azonos arzenállal rendelkező ellenfél szintjén. A "Szárnyak az éjben", vagy a "Gyilokjáró" vastag,  heavy metalhoz közelítő hangzása minden bizonnyal azokban is felébreszti a harcos ösztönt, akik Macuráéktól inkább a melankolikus borzongást várnák, de ez most talán így is van jól. A fiúk határozottan vállalták fel ízlésük, világképük változását, melyek ha az összképet tekintve nem is alapjaiban változtatják meg a kialakult és prezentált stílust, azért szolgálnak annyi meglepetéssel, mint 20 éve, a csúf, zöld borítóval ellátott albumukkal.

Nem igazán tudnék kiemelkedő pillanatokat említeni az albumon, mert egyenletesen magas színvonallal van dolgunk, bár a "Szelek szárnyán", vagy az "Árnyék a mélyből" – amiben tényleg szokatlan riffel és gitárhangzással lepnek meg minket a zenészek – minden bizonnyal rá fognak férni a csapat képzeletbeli best of-jára, és ha ehhez hozzátesszük, hogy a Black "Everything Is Coming Up Roses"-ének feldolgozása a megszokottaknak megfelelően parádésra sikerült – ebben igazán erős a csapat – akkor nyugodtan leírhatjuk, hogy az együttest nem lehet leírni a nemzetközi heavy metal-doom térképről sem. Indulók, himnuszok, hangsúlyosabb gitárszólók és menetelős ütemek a szokásos dallamvilággal – ez most a Nevergreen, s remélem, a következő húsz évben ez így is marad.

Garael

Nagyon különös dolog ez, egyben borzasztó és letaglózó, de mindenképpen elgondolkodtató. Sajnos, a '70-es, '80-as évek rockvilágában és világsztár zenekaraiban sem volt ismeretlen a zenész-halál. A Zeppelin, AC/DC, Thin Lizzy, Def Leppard, stb. is temetni kényszerült zenésztársat. Akik pedig nem temettek, azok is sokszor csak a szerencsének köszönhették, mert egy-egy tag, vagy akár a teljes zenekar pattanásig feszítette a húrt, mondjuk úgy, legkevésbé maguknak köszönhették, hogy még ma is koncertképesek... Ezek a halálokok viszont az élet örömeinek élvezetéből, sőt kontroll nélküli habzsolásából következtek, noha ugyanúgy drog- és alkoholproblémák álltak mögötte.

A '90-es években gyökeresen megváltozott a zeneipar, ahogy mondták a hozzáértők, a művi és hazug csillogást, a Sunset Strip kevesek számára elérhető valóságát, ezt az egyszerű amerikai fiatal számára soha meg nem tapasztalt világot felváltotta az "őszinteség". Zenében, öltözködésben, mindenben. Nem tudom a választ, az okokat sem, de az biztos, hogy az új (őszinte) generáció és zenekarok ikonikus arcai, frontemberei az öngyilkosságba, vagy a teljes, halállal végződő leépülésbe menekültek a világ valósága elöl, noha a drog és alkohol itt is mindig szerepet játszott. Az élet élvezetének helyébe, az élet tagadása lépett, a hedonizmus helyébe a depresszió. Okoskodni nem akarok, minősíteni és bárkit is megítélni különösen nem; ez legkevésbé sem az én dolgom, csak e mai sajnálatos halálhír kapcsán nem tudott mindez nem eszembe jutni. Meg is köszönném és örömmel venném, ha szociológusok, vagy bárki feltárná mindennek okait. Nyugodjon békében Chester Bennington, és valamennyi tragikus sorsú muzsikus!

Túrisas

Kiadó:
Laser's Edge/Sensory

Honlapok:
facebook.com/ProspektUK/
lasersedge.bandcamp.com/album/the-illuminated-sky

Nem csodálkoznék, ha kutya sem emlékezne ezekre a brit srácokra. Még 2013-ban jelent meg a "The Colourless Sunrise" című debütáló albumuk, amire akkoriban teljesen pozitívan reagáltam. Zeneileg tényleg nagyon meggyőző volt az egész, viszont éltem egy lényegi kifogással: "Richard Marshall billentyűsként nem domborít igazán, ráadásul a hangja is kevés ehhez a műfajhoz. Nagyon remélem, hogy Marshall mikrofon mögé állítása amolyan kényszermegoldás volt, s azóta is folyamatosan keresik a megfelelő frontembert. Lenne néhány ötletem... Mondjuk, ha egy Germán Pascual vagy Christian Palin kaliberű ember énekelne, még toplistás is lehetett volna a lemez..."

Sajnos Pascual és Palin talonban maradtak (utóbbival nekem az új Adagio is biztosan jobban tetszett volna), az együttes fő dalszerzője, Lee Luland gitáros azonban (mintha olvasta volna jó szándékú ajánlásunkat) új billentyűst igazolt Rox Capriotti személyében, és a mikrofon elé is egy új arcot, bizonyos Michael Morrist állított. Ez határozottan jót tett a bandának, bár Morris hangja így sem igazán az én szám íze szerint való: olyanféle magas, vékony, de biztos orgánumról van szó, mint pl. a bolgár Pantommindban Tony Ivané. Ízlés és megszokás kérdése. Szerintem az albumot záró "Where Masters Fall" című tételben beköszönő Marc Hudson (Dragonforce) hangja jobban illene ide.

A "The Illuminated Sky" kifejezetten érett és aprólékosan kidolgozott progresszív metált kínál nekünk, néhol egészen jó érzékkel adagolt neo-klasszikus ízekkel (ld. "Cosmic Emissary). Ezért elsősorban a rendkívül tehetséges gitáros-zeneszerző, Lee Luland a felelős. Sajnos a szerzemények nem mindig elég karakteresek, ráadásul nekem az énekdallamok sem tűnnek elég erősnek. Az instrumentális részek azonban mindig nagyon ülnek, az "Alien Makers Of Disord"-ban vendégszereplő Greg Howe pl. (mint mindig) egyszerűen lenyűgöző (és ebben a stílusban ritkán is hallani manapság).

Lehet, hogy nem a Prospekt alkotta meg idén az év lemezét, de ez mindenképpen nagy előrelépés az első albumhoz képest. Szólhatna jobban, lehetne rajta több szerethető dallam, de azért még így is figyelemreméltó teljesítmény. Érdemes vele eltölteni egy kellemes kánikulai "pásztorórát", az itt beágyazott Bandcamp oldalon teljes egészében meg is lehet hallgatni.

Tartuffe

Kiadó:
Zeta Nemesis (saját kiadó)

Honlapok:
www.adagio-online.com
facebook.com/pages/ADAGIO

Tudom, hogy számtalan recenziómat kezdtem már így, de muszáj megjegyeznem: ezt a kritikát (sem) nekem kellett volna megírnom. Nálunk igazából Túrisas lenne a házi Adagio-felelős, de egyébirányú restsége miatt ezt (sem) várhatjuk tőle. Abban azért még titkon reménykedem, hogy alapvetően negatív (hoppá, itt csúnyán elszóltam magam!) kritikám kiugrasztja az életunt nyulat a bokorból. Talán ezzel kiprovokálok minimum egy (vagy több) terjengős, fölháborodott kommentet!

Az Adagio vitathatatlanul az egyébként nem túl sűrűn benépesített francia metál égbolt egyik legfényesebben ragyogó csillaga. Volt. Merthogy a gallok Symphony X-eként joggal emlegetett együttes a 2009-es "Archangels In Black" óta nem adott életjelet magáról. Az énekesek bősz váltogatása (járt ott Mats Levén is!) és a zenei agynak számító Stephan Forté gitáros erősen felejthető két szólólemeze (itt és itt) nem volt túl biztató előzmény. A "Life"-on 8 hosszú évet ültek, ami éppen jól is elsülhetett volna. Nem tagadom, hogy aprólékosan kidolgozott, sokszorosan rétegzett anyaggal van dolgunk, de a dalokat hallgatva inkább az elmúlt 8 év kínlódása, erőlködése, mintsem a hosszú előkészítő időszak termékeny zsenialitása az, ami szembeötlő.

Forté határozott visszatérést ígért a 2003-as "Underworld" kemény, ám dallamos progresszivitásához. Persze az élet közben kérlelhetetlenül megy tovább, és vajmi kevés reális esély van arra, hogy az őt körülvevő világgal együtt óhatatlanul változó muzsikus 15 évet sikeresen ugorjon vissza az időben. A "Life" iszonyatosan sűrű, batár nehéz, bonyolult hallgatnivaló, de kevés köze van az "Underworld"-höz, talán még az Adagióhoz is alig-alig. Ez nem egy Symphony X-féle neo-progresszív anyag, sokkal inkább tükrözi Forté utóbbi időben tapasztalható vaskos el-Jeff Loomis-osodását, valamint lényegesen több rokonságot mutat Finn Zierler Beyond Twilight-jával, mint bármi mással. Az utóbbi nem csak Kelly "Sundown" Carpenter énekének köszönhető, amit pl. a 2005-ös "Section X" című BT lemezen is hallhatunk. A rokonság inkább a nyomasztó zenei elvontságban, gyomorszorító letargiában és hátborzongató, zajos ürességben tetten érhető.

Nem kétlem, hogy ez még így is utat talál a kemény rajongókhoz, főleg azokhoz, akik élnek-halnak Carpenter hisztérikus orgánumáért. Abban azonban biztos vagyok, hogy még nekik is föltűnik majd (ha kicsit is vájtfülűek), hogy – bár Kévin Codfert billentyűs elismert hangmérnök – ez az anyag bizony szólhatna jobban, arányosabban is. Nekem a dobhangzás nagyon műanyag, a billentyű kicsit halk, a bőgő meg vékonyka – úgy látszik Forté mesterék saját stúdiójától és saját kiadójától ennyire tellett. Azért a "Trippin' Away" című, mondhatnánk a djentes, zierleres hatásokhoz képest amúgy neo-klasszikusan régimódi ballada még így is libabőr. Ha ilyesmivel pakolják tele a lemezt, engem kilóra megvesznek.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.dgmsite.com
facebook.com/dgmprog

Már sokkal, de sokkal hamarabb meg kellett volna születni ennek a recenziónak! Egyrészt úgy volt, hogy túlterheltség és időhiány miatt nem rám hárul ez a feladat (is), másrészről a jó ideje megrendelt kiadvány csak jelentős késéssel jutott el hozzám. Az olasz Symphony X-ként tündöklő DGM-nek 2010-ben már jelent meg egy élő anyaga "Synthesis" címmel, de az még a Scarlet Records-os éra produktuma volt, s mint ilyen, erőst a "low budget" kategóriába tartozik. A régi nóták újra fölvett "best of" audio válogatásának nagyon örültem, de annak már sokkal kevésbé, hogy a római koncert DVD fényképezése egyenesen kritikán alulira sikerült. Mondjuk ebben a tekintetben a Frontiers kezelésében megjelenő "Passing Stages" sem ígért sokat, hiszen a nápolyi kiadó koncert fölvételei sem a kameramunka iskolapéldányai szoktak lenni. Mi több! Vagy mi kevesebb?

A DGM megtehette volna, hogy a szokásos sokéves késéssel csak a 2014-es atlantai ProgPower fesztiválon rögzített kb. 70 perces anyagot adja ki, de szerencsére úgy döntöttek, hogy hozzácsapják az ucsó lemezük (The Passage) 2016-os turnéján Milánóban fölvett valamivel kevesebb, mint egy órás koncertet is. Szerencsés csillagzat alatt született elhatározás volt ez, hiszen a két anyag jótékonyan kiegészíti egymást. Az atlantai koncert a ProgPower-es fölvételek stílus(talan)ságához híven képileg abszolút minimál fölfogásban készült. A kamerabeállítások amatőrök, a fókusz sokszor életlen, a fölvételek koncepciótlanok, a színpad spártai, a hang viszont hibátlan: természetes, élő, arányos, az utómunkálatok pedig nem tolakodóak. Erényként foghatjuk föl, hogy (bizonyos átfedések mellett) a szetlista a "FrAme" (2009) és a "Momentum" (2013) albumok dalaira épül, és Emanuele Casali billentyűs még rock-fazonként lépett föl (i.e. nem rondított még bele ollóval a rőzsébe, hogy pubifrizurával éktelenkedjen, mint a milánói színpadon).

Az észak-olasz Frontiers Metal Festival fölvételei képileg sokkal jobban sikerültek, bár a vágások kicsit kapkodósak és a fókusszal itt is akadt probléma olykor. Még így is sokkal jobban esik ezt a koncertet nézni, vizuálisan egyértelműen magasabb rendű az atlantai anyagnál. A gond itt az, hogy amit hallunk, annak marha kevés köze van a bulin elhangzottakhoz. Atlantában a Casali testvérek még bekapcsolt mikrofonok előtt legalább igyekeztek vokálozni, Milánóban már csak a nagyszabású kórusok szólnak folyamatosan, miközben egyedül Mark Basile szája előtt van mikrofon. Viszont egy dalban, a "Ghost Of Insanity"-ben az Evergrey-es Tom S. Englund sorait Simone Mularoni énekli, nem is akárhogy! A faszi nem csak döbbenetes gitáros, de ígéretes énekes is. A lényeg azonban az, hogy a milánói koncertnek igazából csak a képeit kapjuk, mert a hanganyag precíz utómunkálatokkal doktorált verzió, ha nem teljesen új fölvétel (mint gyanítom, a Megadeth "Rust In Peace Live" DVD-je).

Közel sem tökéletes audio-vizuális élmény tehát az, amit ez a DVD kínál nekünk, de egyrészt jobb és könnyebben elérhető a ma már szinte beszerezhetetlen "Synthesis"-nél, másrészt a két föllépésen rögzített anyag erényeit egyesítve, összegezve egy tök jó virtuális buliban vehetünk részt, öklünket vadul rázva, fejünket bőszen bólogatva a képernyő előtt. Arról nem is beszélve, hogy a CD+DVD kombó végleg bebizonyítja a kétkedőknek: a DGM abszolút világszínvonal, tényleg a legnagyobbak között a helye, simán pariban van olyan előadókkal, akiknek népszerűsége, elismertsége messze meghaladja azt, ami eddig nekik osztályrészül jutott.

Tartuffe