Tulajdonképpen kicsit határeset ez az album, merthogy azért bőven megvan a maga kultusza. Annyira tehát messze nincs elfeledve, mint Kotta kolléga halandó számára szinte megközelíthetetlen rétegek alól feltárt "rovat-leletei", amelyekre magam sem győzök sokszor rácsodálkozni. El is bizonytalanodtam, félve kezdtem az íráshoz, hogy befér-e egyáltalán ide, hiszen a mindig kiváló "Shock!" is leközölt egy remek ismertetőt a lemezről a "Klasszikushock" sorozatban. Egy klasszikust pedig ritkán szokás az "elfeledett" jelzővel illetni, szinte egymást kizáró fogalmak.

Félnivalóm itt azonban csak a mindig szigorú ítész, Tartuffe-től van, ha hülyeséget írok, azonnal kapok a fejemre, így már azon voltam, hogy Szent Pál gyakorlatát követve jóváhagyatom a "tanítást": "…s megbeszéltem velük, a tekintélyesekkel külön is az evangéliumot, amelyet a pogányok közt hirdetek, hogy hiába ne fáradozzam vagy az addigi fáradozásom is hiábavaló legyen." (Gal 2.2)

Mielőtt azonban ez megtörtént volna (amúgy meg valójában soha nem történt volna meg…), rákerestem, hogy említettük-e már itt a lemezt és nagyon megörültem a következő mondatának, amelytől egyszerre zöldre váltott a szemafor. "Nem is beszélve a méltatlanul keveset emlegetett első Vince Neil szólóalbumról (Exposed, 1993), ahol Steve Stevens a mai fiatalokat megszégyenítő döggel tekerte ki a gitárja nyakát!” 

A nehezebb kérdést tehát, hogy "elfeledett" lenne, azt hiszem kellőképpen körbejártuk, Tartuffe tömör kinyilatkoztatásával a kérdést egyszersmind megválaszolva, arról pedig, hogy mesterremek-e, értelmes ember nem nyit vitát, hacsak nem akar magából egy zenei diskurzusban visszavonhatatlanul bohócot csinálni. Tényközlés következik: ez a lemez szinte minden pillanatában mesteri. Jól megírt dalok, bivaly megszólalás és igen…, Tartuffe meglátása a gitárjátékról természetesen helytálló. Árnyalni még azonban lehet a megállapítását. Steve Stevens (Billy Idol) valami egészen elképesztő, egyszerre hagyományőrző és újszerű gitárjátékkal, hangzással szolgálta ki a Mötley Crüe-ből éppen kiszállt főhőst. A '80-as évek legvégére szinte mindent elmondtak, minden fejezetet készre írtak a gitárhősök, mégsem tűnik csupán hibátlanul felmondott leckének az "Exposed" gitárjátéka. Egyéniség és frissesség jellemzi az anyagot, a maguk mögött hagyott forradalmi évtized hangszeres értékeit átmentve és megőrizve. Ez persze annak fényében különösen érdekes, hogy '93-ra globálisan éppen ezek az értékek mentek a kukába, úgy ahogy voltak, mindenestől. Egyértelműen ez a magyarázata annak is, hogy miért nem emlegetjük ezt a lemezt minden idők legjelentősebb rocklemezei között. Hiba lenne azonban, ha csupán a gitárjáték miatt tartanánk az anyagot mesterremeknek. Vince és Stevens mellett még Phil Soussan (Ozzy, Lukather, stb), Jack Blades (Night Ranger), Tommy Show (Styx) írták a dalokat, tehát a dalok önmagukban is nagyszerűek. A zenekar: Vik Fox – dob, Robbie Crane – basszus, Dave Marshall – ritmusgitár egyaránt felnőnek a feladathoz, de a két főszereplő dominanciája aligha megkérdőjelezhető. Vince Neil hangja, dallamai is teljesen rendben vannak, bár nekem soha nem is volt komoly bajom vele.

Ahogy azt fentebb írtuk, a '90-es évek elejére a zeneipari apokalipszis mindent legyalult, zárójelbe tett, leginkább azt, amit ezen a lemezen a hosszú és kényszerű Csipkerózsika álom előtt még utoljára teljes pompájában látunk és hallunk. Röpködő hajakat, kidolgozott meztelen felsőtesteket, laza, igazi amerikai szórakoztatást, hihetetlen zenei felkészültséggel.

 Túrisas

Vannak azok a lemezek, amik objektíve nem ANNYIRA jók. Mégis újra és újra felkerülnek a lejátszódra, alkalmasint gyakrabban is mint azok, amikbe szakmailag kevésbé lehet belekötni. Ez itt nem szól jól, a frontember énekstílusa is elég megosztó, és a gitáros sem egy kifejezett virtuóz. Mégis, olyan hangulattal, egyéniséggel bír, ami feledteti ezen hiányosságokat.

Ahogy látjátok, ezzel elhagytuk Európát, és benéztünk az Államokba. '84-re odaát is tombol a heavy metal, nem csak a glam és a thrash dübörög ezerrel, de a US power is köszöni szépen, megérkezett. Ebben a sokoldalú és forrongó közegben próbál meg boldogulni a '70-es években alakult Cirith Ungol, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Már az 1981-es első albumukon meglehetősen egyedi hangzással rukkoltak elő. Ez dicséretes, még akkor is, ha történetesen ez a megszólalás nem tud mindenkinek bejönni. Pattogós basszusgitár, üveghangokkal esetenként, vékonyabb gitár (eleve csak egy van) – erre ül rá a szubzsánerben szintén atipikus ének. A hangszeres szekció soundja leginkább a korai Manowarra hajaz (ergo szar).

Maga a korong nem rossz amúgy, bár – bemutatkozáshoz méltón – még meglehetősen kiforratlan. A három évvel később érkezett folytatás már jóval egységesebb, kompaktabb lett. A névválasztás nem véletlen: az itt hallható muzsika meglehetősen "gyűrűkurás", azaz fantasy tematikában utazó, doommal mélyen átitatott, vérbe és forró, fekete szurokba többször beleforgatott power metal.

Itt még a tempósabb témák is valahogy cammognak csak, mintha húzná őket vissza a világ összes gondjának mázsás súlya. A dalcsokor csúcspontja a "Finger of Scorn" és a "Tocatta in Dm" kettőse a B oldal közepén. Előbbi egy akkora doom himnusz, mint ide Új-Delhi, utóbbi pedig egy Bach átirat két gitárra (szóló és basszus). De a címadó (King of the Dead) és a névadó (Cirith Ungol) nóták is rendben vannak nagyon.

Érdekes, ezt a doomos vonalat a továbbiakban nem annyira erőltették, az itt villantott vegytiszta formájában legalábbis, pedig szerintem ez volt a fő erősségük. Ennek ellenére szeretem a következő két lemezüket is. 2016-ban, 24 év után alakultak újjá, tavaly jelent meg tőlük a "Forever Black". Ez is kellemes hallgatnivaló, de a klasszikus cuccaik színvonalát azért nem éri el.

Szóval a hangulat, az atmoszféra. Van amikor ez viszi a hátán a produkciót. Sőt, ha jól belegondolok, szinte mindig ez emel ki bizonyos alkotásokat a többi közül.

Kotta

Kiadó:
Sensory Records

Honlapok:
www.wolverine-overdose.com
facebook.com/wolverinetheband

Nem kis meglepetés volt szembesülnöm azzal, hogy a prog/art rockba fordult egykori svéd halálmetálisták új anyagot adtak ki. Nyilván ezt a hírt nem vártam tűkön ülve, hiszen jó, ha 5-6 évente jelentkeznek valami újjal. A 2011-es "Communication Lost" - némileg váratlanul - nálam hatalmas kedvenc volt, de a sokkal elektronikusabb hangzású, és még a tőlük megszokottnál is melankolikusabb folytatás (Machina Viva) erősen deprimált. Ezek után érthető, ha némi félsszel kezdtem bele az új EP hallgatásába.

Egyébiránt ez az EP nem is olyan új, hiszen az együttes tavaly novemberben mind a négy számot elérhetővé tette a YouTube-on keresztül egy fekete-fehérben forgatott kísérő hangulatfilmmel egyetemben. Az ún. "audio-vizuális" EP most végre fizikai hanghordozón is megjelenik, ez szolgáltat okot erre a recenzióra. A videó és a lemez borítója nagyjából mindent elárul a muzsika jellegéről, amelytől olyan távol áll a lakodalmas, széles jókedv, mint Lucifertől a bűnbánat. Ugyanakkor a megfelelő élethelyzetben és a kellő nyitottság mellett piszkosul magával tudja sodorni az embert - föltéve, hogy hagyja magát, a farkasemberek (rozsomákok?) pedig jól végzik a dolgukat.

Nos, örömmel állapítom meg, hogy a svéd prog-rockerek most kitettek magukért. Ez a kb. 28 perc - persze nem az első hallgatásra! - újra azt az élményt váltotta ki, mint annak idején a "Communication Lost". Nincs fölösleges prüntyögés, szikárabb lett a megközelítés, a merengés is kevesebb valamivel (talán egyedül a "Dead As A Moon" lett túlságosan andalító). Általában nem vagyok az EP formátum híve, de az ilyen muzsikából egyszerre alighanem elég is ennyi - legalábbis nekem. 20-30 perces etapokban határozottan könnyebben emészthető a dolog.

Tartuffe

Kiadó:
Wells Music

Honlapok:
www.teramaze.com.au
facebook.com/teramaze

E recenzió megírásához kb. annyi kedvem volt, mint egy prosztatavizsgálathoz. Vitathatatlanul hasznos dolog, egyféle kötelesség is magunkkal szemben, de megalázó és fájdalmas. 2019 óta egyre növekvő aggodalommal figyelem az általam csak malmsteenitisként meghatározott betegség elhatalmasodását az egyébként zseniális, zeneszerzőként és gitárosként igen nagyra tartott Dean Wellsen. Ezzel a kiadvánnyal aggodalmam pánikba fordult, éppen úgy, ahogy a középkorú férfi páciens esetében, aki szeme sarkából tehetetlenül nézi, amint urológusa kezére cuppan a vészjósló gumikesztyű...

Amilyen lelkesen vártam a Teramaze minden egyes anyagát a 2012-es "Anhedonia" óta, amilyen türelemmel figyeltem a banda fokozatos metamorfózisát thrashből prog rockba, most annyira levert és zaklatott vagyok. De őszintén: lehet büntetlenül zsarnokává válni egy együttesnek, kény és kedv szerint kirugdosni és leszerződtetni zenészeket, miközben folyamatosan, minden évben 70-80 perces anyagokkal bombázzuk a rajongókat? Szerintem nem. Erre Dean Wells és az immár lényegében egyszemélyes projektté degradált Teramaze a bizonyíték.

A 2015-ös "Her Halo"-nak még minden egyes hangja briliáns volt; olyannyira, hogy fix helye van abban a bizonyos "túlélő csomagban", rögtön a Dream Theater-klasszikus "Images & Words" és a Sun Caged "The Lotus Effect"-je között. Azután Wellsen elhatalmasodott valamiféle cezarománia: a tavalyi "I Wonder" már csak magánkiadásban jelent meg, a mikrofont pedig kicsavarta énekese kezéből, hogy ne kelljen senkivel megosztania a reflektorfényt (már ha lennének élő koncertek). Chris Zoupa gitárost előbb kirúgta, most visszavette, fölbérelte Jonah Weingarten billentyűst, akinek mára már hűlt helye... Sorolhatnám napestig...

Csalódásom fő oka azonban nem a teljes instabilitásban, az önkényes személyi változásokban, a lehengerlő tehetség fölaprózásában keresendő, hanem a külső és belső kontroll totális hiányában. Itt már minden egyedül és kizárólag Dean Wellsről szól, aki egy amolyan zenei kapuzárási pánik hatása alatt csak az önmegvalósításban érdekelt... egy géniusz így zárja magára véglegesen kiválóságának vasketrecét (vagy mint Malmsteen esetében: pincestúdiójának hangszigetelt ajtaját), hogy oda más, és általában a világ zaja már ne szűrődjön be soha. Szomorú ez, nagyon szomorú...

Pedig első ránézésre minden nagyon rendben van: a "Sorella Minore" az agyondicsért "Her Halo" sztorijának és zenei kísérletének egyenes folytatása, Wells más énekeseket is bevont a munkába: epizódszerepekben megjelenik a korábbi (szerintem eddig messze legjobb Teramaze) énekes, Nathan Peachey, valamint Silvio Massaro (Vanishing Point) és Jennifer Borg (Divine Ascension) is. Ráadásul az album egy 26 perces, epikus tétellel kezdődik, amely Wells karrierjének eddigi legambiciózusabb vállalása.

Sajnos azonban a többi (három) dalra már csak tizenegynéhány perc jut, a hangzás - bár voltaképp nem rossz - közelében sincs a "Her Halo" dinamizmusának (döbbenetes, hogy nemcsak a dobok, de a gitárok is gyöngébben szólnak), a dalok nagy része pedig már inkább popzene némi gitárral. Mégis kit akar Wells ezzel megszólítani? A rockereknek túl nyálas, túl szenvelgő, a rádiós popslágerekhez szokott fülnek meg túl drámai, túl összetett, nem is beszélve a "magamutogató" gitárszólókról és az egy szem, árva torokhangról.

A bosszantó igazából az, hogy szó sincs primitív, igénytelen muzsikáról, a megszürkült, "férfiatlanított" fölszín alatt végig ott izzik, parázslik a páratlan tehetség, a múzsák által homlokon csókolt nagyszerűség...

Tartuffe

Miután körbe néztünk a heavy metal őshazájában néhány elkallódott tehetség után kutatva (Vardis, Fist, Demon), majd Germániába is beköszöntünk (Tyrant, Warrant), mi több, Skandináviára is rácsekkoltunk (Trash), ideje Galliába is bekukkantani. Vajon mi zajlott ott a ’80-as évek elején? Adja magát a Trust, mint a kedvenc francia zenekarom, de az ők legjobb (legismertebb) albumát (Répression) már megírtam korábban.

Szóba jöhet akkor még a Sortilége, vagy a Warning. Utóbbi talán kevésbé ismert, olyannyira, hogy nem is igazán tudtam kideríteni, mi történt velük három egészen sikeres lemez után (Warning I – 1981, Warning II – 1982, Metamorphose – 1985). Egy létező facebook oldal alapján úgy tűnik, egyik-másik volt tag a mai napig aktív zeneileg, de sokkal többre nem jutottam a francia oldallal.

Ha azt is hozzá teszem, hogy személy szerint ezt a korongot igazán megszerettem az idők során, akkor nem kérdés, hogy nagyon is ide illőnek érzem. A legtöbb riff egy turbó fokozatba kapcsolt AC/DC-t juttat leginkább az eszedbe, de van olyan szám (Fire Fire) ami a Killersen (Maiden) is megjelenhetett volna. Szóval zeneileg valahol ezen a tengelyen (AC/DC – Iron Maiden) helyezkedtek el, de saját jogon is tudtak remek riffeket faragni, lásd a nyitó „Rock City”, vagy éppenséggel a záró „Planete Reverse”.

A cucc nagy erénye amúgy is a két gitáros (Christophe Aubert, Didier Bernoussi – egyikük sem él már sajnos, RIP) fílinges ritmusozása – remekül kiegészítik egymást. A francia nyelv is ad a muzsikának egy kis pikantériát, de van egy csipetnyi Amerika is bennük: a dallamos riffek okán a Ratt is beugorhat emitt-amott. A szólók pedig szintúgy Angus Youngot idézik.

A tempósabb rákenrollt groove-osabb, fikcsisebb számok törik meg időnként, ezek is jól sikerültek. Olyannyira, hogy a kedvenc nótám a lemezről éppen egy ilyen középtempós, húzósabb darab, a „Bahamas Memorial”. Ráadásul jól is szól ez a dalcsokor – OK, éppen egy újra kevert verziót hallgatok, de úgy emlékszem, az eredeti koronggal se volt gond. (Amit anno a Misplaced Childhoodra – Marillion – cseréltem el. Akkoriban ez teljesen normális volt – kazettára vettük, és csere-beréltük az albumokat, így tudtunk egyre több zenekart megismerni. Később aztán újra beszereztem ezek zömét LP-n, vagy CD-n.)

Egy szó, mint száz, jó kis zene ez! Én persze már kívülről fújom, de nekem tökéletes, úgy ahogy van. A Gall kakas akkor sem, ebben sem hagyta elnyomni magát, felzárkóztak a rivális németek és angolok mellé. Zárkózzunk fel mi is azzal, hogy megismerkedünk velük!

Kotta

Kiadó:
Frontiers kiadó

Honlap:
www.facebook.com/DurbinRock

Azt hittem, több mint 30 évnyi zenehallgatás után már nem nagyon tudnak meglepni kedvenc stílusaim panteonjában, erre jön az American Idolból és a Quiet Riot legutóbbi két albumáról ismert James Durbin, aki – feladva a leckét – egy olyan stíluskavalkáddal kényszerített az állam keresésére, amiben ott van a Tony Martinos Black Sabbath monumentalitása, az amerikai hajbandák lazasága és dallamossága, a Judas Priest metalos agressziója és King Diamond gonoszkás sikolyüzenete. Nem rossz, ugye? – bár így első hallásra akár egészen balul is elsülhetett volna a dolog, ha a főhős csak paraszthajszállal kevesebb tehetséggel rendelkezik. Durbin azonban nem hiába mutatott eddig is remek formát, a lemezzel bizonyította, hogy adottsága zsigeri, és teljesítményének színvonalát akkor is prezentálni tudja, ha egymástól igencsak eltérő zenei világokat kell egységben kezelni.

Ugyan a stílusok vegyítése már rég nem újdonság, de én bizony többször is találkoztam olyan eredménnyel, mint amilyet a lekváros pacal tud nyújtani: a különböző hatások szinkronba terelése külön készséget kíván, hogy a sokszor egymással ellentétben álló komponensek is úgy formálódjanak egymásba, ahogy a keleti filozófiák jin és jangja. Durbin szerencsére vagy sokat tanulmányozhatta a taoizmust, vagy pusztán príma készsége van a zenei boszorkánykonyhában a megfelelő elemeket összevegyíteni – az eredmény pedig magáért beszél, illetve zenél.

Az perszer igaz, hogy a teljesítmény nem pusztán hősünk érdeme: a gitárok alapjait ugyan ő maga játszotta fel, de a szólókhoz egy rakás haver adta a muníciót, aminek a már említett tehetség révén nem töredezettség lett a vége, az anyag koherenciáját nem törte meg a majd fél tucat vendég játéka, sőt! Hallgasd csak meg a "The Sacred Mountain" felépítését, ami egyszerre tartalmazza a nyolcvanas évek brit metal riffelését, a könnyedebb amerikai hard rock laza szólózását és a progresszívebb stílusok dallamvezetését, mindezt megtoldva a Dickinson/Halford iskolát kitűnőre abszolváló énekes penge vokáljával: nem hiszem, hogy van még olyan, az említett érában szocializálódott öreg iszapszemű rája, akinek nem kezd el lobogni a megmaradt rőzse a fején, és nem fog neki a léggitár formagyakorlatok egyikének, vagy másikának.

A dalokból pedig – a néha diamondi gonoszkodás ellenére – süt a zene optimizmusba oltott szeretete és az a játékosság, amit csak nagyon kevesen képesek paródiába fulladás nélkül prezentálni. A "Necromancer" címe ellenére is olyan hatást kelt, mintha egy kuplét oltottak volna folyékony fémbe, talán nem véletlen, hogy a dal riffjéhez hasonlót valamelyik  Dewin Townsend albumon hallottam – ő az egyike azon zenészeknek, akik képesek úgy őrültet játszani, hogy abból valami zseniális születik a végére –, a dallamos gitárszólót pedig akár Satriani is játszhatta volna, valahonnan a "Surfing With The Alien" tájékáról.

A lemez nagy erénye, hogy végig egyenletes adagolással szolgáltatja a csemegézni való pillanatokat, ráadásul olyan könnyed hirtelenséggel, hogy még meglepődni sincs idő – de éppen ez a jó az egészben. Régen hallottam már olyan zenét, ami ennyire nekem szólt, összegyúrva mindent, amit szeretek a heavy metalban, vagy a hard rockban, és ami ennyire magasról tesz a kategorizálást istenítő kritikusokra, ráadásul olyan könnyedséggel, amitől képesek vagyunk elfeledni, micsoda munka zsúfolódik itt a tucatnyi szerzeményben. Lelket melengető meglepetés és eddig magasan az év albuma nálam a "The Beast Awakens", feledtetve kissé a kort, amiben megszületett, és amitől talán még kedvenc zenei műfajunk is megrogyott kissé. Még szerencse, hogy vannak Durbinhez hasonló zenészek, akik túl tudnak nyúlni az általános közhangulaton, kilátásba helyezve a bestia ébredésének végét és eltakarodását egy másik dimenzióba.

Garael

Az elfeledett jeles mesterremekekbe ők is eszembe jutottak potenciális jelöltként, mert a "The Lord Of Flies" és a "Visions From The Past" című lemezük sokat forgott nálam anno. De aztán meghallgattam ezeket újra, és úgy döntöttem, hogy annyira azért nem jók azok a korongok. Így inkább a Trasht írtam meg a korai svéd színtérről.

Ugyanakkor, a rövid internetes utánanézés során kiderült, hogy újra összeálltak a kétezres évek derekán, és mi több, új album is várható tőlük ez év áprilisában. Máskülönben a büdös életben nem értesültem volna ennek a marginális bandának az új lemezéről – egy újabb kredit a rovatnak (és Tratuffe-nek az ötletért).

Namármost, arról a tipikus zenekarról van szó (az ilyeneket szeretem kipécézni), akik összedobtak két korongot a nyolcvanas évek derekán, aztán feloszlottak. Ők speciel hármat, '83 és '85 között. Mit tud egy ilyen csapat nyújtani közel negyven évvel később?

Nos, az Axewitch szexepiljét elsősorban is Anders Wallentoft énekes öblös hanga szolgáltatta. Alatta a zene tradicionális (ma már, akkor új hullámos) heavy metal. Összességében volt egy naiv bája az egésznek, de valljuk be, nem voltak korszakalkotók. Most sem azok, ez a cucc mégis roppant kellemes hallgatnivaló. Egyrészt, végre jól szólnak – legalábbis az akkori önmagukhoz képest. Másrészt itt letisztult, érett muzsikát hallok. Nem erőltetik a több évtizedes sablonokat egy az egyben, kicsit jobb hangzással (ami igen gyakori az ilyen nosztalgia bandáknál) – jóval inkább felnőtt emberek nyugisabb, kiforrott témái sorjáznak az adathordozón. Talán a kortárs Acceptre hasonlítanak ma már, nem egy "Ide a világot!" mentalitású NWOBHM csapatra. De a "The Healer" például a Metal Churchöt juttatta az eszembe, van olyan szám, ami a Queensryche-ot. Hangulata, megközelítése okán - összességében - a Lillian Axe párhuzam is megállná a helyét.

Szóval, ha van bármi kötődésed a '80-as évek zenekarai iránt, szereted a klasszikus riffeket, az egyszerű énektémákat, a lényegre törő, egyenes fogalmazásmódot, a rock 'n' rollban fogant és bluesos szólókkal megspékelt rockzenét, akkor ez a te muzsikád. Ha nem, akkor jobb, ha elhagyod ezt a virtuális termet, mert sok örömben úgyse lesz részed!

Kotta

A heavy metal brit újhullámából azért jónéhány zenekar lemorzsolódott a '80-as években, ilyen-olyan okok miatt nem jutottak el a szélesebb körű ismertségig. A Metallica és személy szerint Lars Ulrich próbálta valamelyest utólag megmutatni őket a világnak. Ez jobban sikerült a Diamond Head és a Blitzkrieg esetén, akiket fel is dolgoztak. Az Ulrich által (is) szerkesztett "New Wave of British Heavy Metal '79 Revisited" válogatás már kevesebb vizet zavart. Részben talán azért, mert egész ismert bandák is felkerültek rá (Saxon, Def Leppard, Raven, Venom, Girlschool), nekik nem kellett már hírverés.

Van azért ott néhány banda, akik megérdemelnének némi extra figyelmet (Tygers Of Pan Tang, Vardis, Angel Witch, Fist, Praying Mantis stb.), és például a Tokyo Blade, a Cloven Hoof, a Demon, a Battleaxe vagy a Satan nem is fért fel a dupla CD-re, pedig az első néhány lemeze ezeknek a csapatoknak is klasszikus ma már. Nem fogok ezek mindegyikéről írni, nem kell megijedni, de a Vardis és a Demon mellé a Fistet azért felsorakoztatom ebben a rovatban, mert tőlük ezt az albumot kifejezetten szeretem, és gyanítom, nem túl sokan ismerik.

Demon Fist. Azon túl, hogy remek zenekarnév lenne, nekem így együtt maradt meg, mert a 90 perces kazetta egyik oldalára a "The Unexpected Guest", a másikra pedig a "Back With A Vengeance" került. Akkoriban kevés maszek járt ki nyugatra rocklemezekért, ezek jellemzően megjelentek a pécsi vásárban. Ott lehetett kazit adni nekik, amit egy hónappal később kaptál vissza ilyen-olyan finomságokkal – némi ellentételezés fejében, természetesen. (Később aztán mindkettőt beszereztem LP-n.)

Három év alatt két nagylemez és négy EP. A Fist (eredetileg Axe) repülőrajtot vett… aztán ennyi. Történt azért egy s más a két album között, kiadót és énekest váltottak, bevettek egy második gitárost, mozgalmas időszak lehetett. De hiába turnéztak az UFO-val, Iron Maidennel és a Judas Priesttel, a banda gyorsan szétesett. Csak 2005-ben jelent meg egy újabb korong ezen a néven, amit a zenekar első énekese és dobosa hozott össze - ez se nem jó, se sok köze nincsen az eredeti csapat szellemiségéhez.

Az itt hallható muzsikát leginkább a korai Judas Priesthez lehetne hasonlítani. Nem teljesen kiforrott heavy metal – zeneileg még markánsak a hard rock gyökerek, hozzáállásban, lendületben azonban kétségkívül nagyon fém. "Mi vagyunk a Fist, és szétrúgjuk a seggedet!” – ez a mentalitás süt át az egész produkción. Szétfeszíti a magabiztosság. Mely később, amint látjuk, mégsem igazolódott be.

Kár értük, mert hallhatóan jó dalszerzők voltak, nem csak a korai metal kliséiben gondolkodtak, és volt talán egy kis amerikai íz is a zenéjükben. A Metallica igazán feldolgozhatná a "Turn The Hell On” vagy az "S.S. Giro" című számukat egy EP-re, vagy bónusznak, megérdemelnének némi retrospektív népszerűséget. De az első lemezről a "Name Rank And Serial Number" is remek alapanyag lenne.

Kotta

Kiadó:
M-Prod Artist

Honlap:
www.hooligansweb.hu

A Hooligans új lemeze felfogható amolyan "coming out"-nak is, vagyis: szeretik a fiúk a metalt, még ha a kommersz pop-rock stílusában is érték el sikereiket, olyan együttes prototípusaként, amelyikre olyanok is hivatkozhatnak, mint azok a hard rock hívők, akik életükben nem hallottak még egyetlen normális fém-riffet vagy füstölgő gitárszólót.

Nem tudom, mennyire volt ez a húzás ösztönös vagy kereskedelmileg jól kitervelt, a gitárok mélyre hangolása, és az egy-két durvább riff csak amolyan köntös, ami egy igazából változatlanul dallamos, populáris testet takar, kicsit hasonlóan Alice Cooper "Brutal Planet" című emlékezetes "metálos" albumához, bár Alice a magyar fiúkkal ellentétben mindig is true rocker volt, zenéje pedig még a "Trash" (1989) idejében sem vonult ki a metal panoptikumból.

A Hooligans lépése azonban minden kétség ellenére szimpatikus, és a dalok vannak olyan jók, hogy megállják helyüket ebben a keményebb, ridegebb környezetben, amiről néha – a humort leszámítva – a valamikori Mex is eszébe juthat az olyan öregedő fémhívőknek, mint amilyen én is vagyok. Csipáék dallamérzéke vitathatatlan – ez már a valamikori őscsapatban, a Dance-ben is nyilvánvaló volt –, így az első meghökkenés után a régi rajongótábor is bátran fejest ugorhat a szigorúbb megszólalású, néha indusztriális hatású groove-tengerbe.

Az tehát vitathatatlan, hogy a fiúk nem tudnak kibújni a bőrükből, és aki a rafinált gitárszólókért, komplex dalszerkezetekért szereti a heavy metalt, az csak legyinthet: ez kérem még mindig az úri közönség táncának ideje, jóllehet éjfél után, amikor már elkenődik kissé a rúzs, és a tánclépések is meg-megbicsakló bokákat eredményeznek – de jól van ez így. A felhangzó dalok között nincs töltelék, a "Zártosztály" tulajdonképpen egy tucat rádiós sláger, lejátszásukkor a zenei állomások kockázat nélkül verhetik a mellüket, hogy lássuk, az undergroundba űzött metal stílus is helyet kap ebben a zenei demokráciában, amiben minden műfajnak van szavazati joga; még akkor is, ha az ellenzéket megtestesítő gitárzenéről nem lehet tudni, hogy nem a kormányzó párt által kreált cinkos-e.

De ne legyünk cinikusok, és higgyünk abban, hogy a fiúk élvezik a komfortzóna elhagyását. Ezt bizonyítja a lemezen végig érezhető energia és a szövegvilág ellenére is jókedvű zabolátlanság. Igen, ez már nem a Tankcsapda "Legjobb Mérge", és az elmeintézetből kiszabadult ápoltak "Új Mérge" eklatánsan bizonyítja, hogy jelenünkben jól megfér egymás mellett az esetleges kereskedelmi kiszámítottság és a fityiszt mutató hüvelykujj.

Mindent összefoglalva: meghökkentően súlyos keretek közé zárt osztályba lépett a Hooligans, akik az új helyen is észrevétlenül meg tudták őrizni lényegüket, úgy, hogy ne érezze magát egyik oldal sem becsapva.

Garael

Kiadó:
Epic Records

Honlapok:
www.barrygoudreau.com
facebook.com/barrygoudreau

Már hogy ki? Hogy mondod? Az meg kicsoda? - lelki füleimmel (ha lelki szemek vannak, akkor miért ne lennének lelki fülek?) szinte hallom az értetlenkedő kérdéseket. Ha létezik méltatlanul elfeledett muzsikus, akkor az Barry Goudreau. Ezért voltaképp jogosak az ilyen és hasonló kérdések, illik is néhány szóval irányba állítani az olvasót. Emlékszünk még a Bostonra, erre a rádióbarát, zeneileg mégis összetett, már majdnem progresszív csoportosulásra? Itt, Európában nem szereztek kultikus státuszt maguknak, Amerikában ezzel szemben a zenéjük, főleg a bemutatkozó örökzöld slágergyűjteményük (Boston) a mai napig hivatkozási alap, napi szereplő a rockrádiókban.

Miután a 20 millió példányban eladott 1976-os debütációval szinte szó szerint rárúgták az ajtót a zeneértő amerikai közvéleményre, a klasszikus értelemben vett Boston mindössze még egy albumot volt képes megalkotni (Don't Look Back, 1978), amivel már nem tudták hozni a korábbi sikereket, a csapat pedig annak rendje-módja szerint szét is hullott (hogy azután más fölállásban, de sokkal gyöngébb teljesítménnyel 40 év alatt mindössze 4 albumot szenvedjen ki magából). El kell ismernünk, hogy a Boston nem volt tipikus jelenség; tudniillik nem zenei karrierben gondolkodó éhes tizenévesek hívták életre, hanem javarészt egyetemi diplomával, jól fizető civil állással rendelkező értelmiségiek.

A formáció atyja, Tom Scholz a nagy presztízsű MIT-n (Massachusetts Institute of Technology) végzett, majd a Polaroidnál volt formatervező mérnök, a muzsika csak amolyan hobbi volt számára. A Boston eredetileg nem is zenekar volt, hanem egyfajta projekt, amelynek (szerzői-kreatív) magját a kényszerűségből hangmérnöki szerepet vállalt Scholz, a Bostoni Egyetemen geológiát hallgató gitáros, Barry Goudreau és az egészen egyedi hanggal megáldott énekes, Bred Delp alkották. A majdnem 10 éven át készülő "megahit" bemutatkozást követően, a folyamatos turnézás és a kiadói nyomás megroppantotta a zenészek, főleg a már-már betegesen perfekcionista Scholz munkakedvét, a zeneipar iránti bizalmát. Scholz hajlamos volt arra, amit angolul "overproducing"-nak neveznek: évekig ült egy nótán, újra és újra átírta a számokat, házi stúdiójában hosszasan mókolt a számtalan sávval kövérre duzzasztott soundon.

A kiadó és a menedzsment által sürgetett második lemez nem lett sem olyan sikeres, sem közel olyan jó, mint az elődje. Ennek - szerintem - egyik oka az volt, hogy Scholz zsarnoki módon teljesen átvette az irányítást immár a zeneszerzés fölött is, a Goudreau által megírt nótákat nem volt hajlandó fölhasználni az új anyaghoz. Bár a stúdióba zárkózott és egyre inkább kiábrándult vezér bejelentette, hogy egyelőre nem akar új lemezt, és mindenki szabadon foglalkozhat saját projektjeivel, amikor Goudreau összeállt Delppel és a banda dobosával, Sib Hashiannel, hogy elkészítse első (és egyben utolsó) szólólemezét, Scholz megsértődött. A Kiadó ugyanis úgy reklámozta Goudreau albumát, mint ami már "majdnem Boston".

A Boston sikertörténete ezzel véget is ért, Goudreau és Delp kiléptek a bandából, Scholz pedig egyedül azóta sem volt képes az első albumhoz méltó folytatást megszülni. Goudreau lemeze ugyan elnyerte a kritikusok elismerését, de kereskedelmileg nagyon gyöngén teljesített. Mai füllel hallgatva is az a benyomásom, hogy Scholz makacs elzárkózása elhibázott volt, mert ez az album kifejezetten jó, sőt a dalszerzés szintjén jobb, mint a "Don't Look Back", vagy ami azóta megjelent Boston néven (itt biztos lesz olyan, aki vitába száll velem).

Tény, hogy Goudreau szólólemeze nem szól olyan rétegzetten, nincs benne ezernyi gitár-, billentyű- és éneksáv, a dalok is egyszerűbb szerkezetűek, de laza rock n' roll lemezként kiválóan működik, és azt bizonyítja, hogy Scholznak szüksége lett volna Goudreau kivételes dallamérzékére (mint ahogy Goudreau is profitált volna a megalomán Scholz produceri maximalizmusából).

Gyanítom, hogy a dalok többsége még a Bostonnak készült: a lemezt indító "Dreams", a "What's A Fella To Do?", vagy a "Cold Cold World" simán beleférnek ebbe a kategóriába, bár azt is el kell ismerni, hogy egyik-másik direktebb hangvételű szerzemény (pl. Hard Luck, Life Is What You Make It) kilógott volna a Boston profiljából. Egyedül a már érezhetően '80-as éveket elővételező "Leavin' Tonight"-ot tartom halovány próbálkozásnak, de lehet, hogy csak azért érzem így, mert ez Fran Cosmo dala (ő is énekel benne). Megjegyzem: Fran Cosmo később a Boston énekese lett.

Ez a mindössze kb. 33 perces album szerintem méltánytalanul merült szinte teljes feledésbe, főleg úgy, hogy bizonyos értelemben rocktörténelmi mérföldkőnek számít: gyakorlatilag megásta a klasszikus Boston sírját, és megmutatta, hogy milyen lehetett volna egy szorosabb, kooperatívabb szellemű egységként működő Boston. Sajnos Goudreau már sem az Orion The Hunterrel, sem az RTZ-vel, sem a Delppel közös albumával nem tudta igazán kivívni a kritikusok elismerését és a nagyérdemű tartós érdeklődését. Hűséges zenész- és szerzőtársa, Delp 2007-ben öngyilkosságot követett el (utolsó közös fölvételük ITT meghallgatható), Goudreau azonban szerencsére megmaradt az aktív zenélés mellett: a Barry Goudreau's Engine Room nevű formációval az idén is adott ki új albumot (The Road).

Tartuffe