Valószínűleg történelmi magyarázata van a kialakult magyar népléleknek, ami úgy vonzódik az önsajnálathoz, mint egyszeri mágnes a vasorrú bábához. Nem véletlen, hogy bármely sorozat első nézői reakciója a "tavalyi jobb volt" mondás szállóigévé, valamint a popkultúra részévé vált, és a dicsőségnél csak a megdicsőült bukását várjuk – persze titkon – nagyobb elánnal. Különösen jól jöhet ez a szemlélet a listák készítésénél, hiszen ennek szellemében egyre kevesebb nekünk tetsző lemezről emlékezhetünk meg, így azok is jól járnak, akik kritikaírás helyett lassan csak egy már megírt kritika hivatkozását vágják be a recenzálni való alá, pedig így, a rabszolgatörvényes idők táján bőven lenne idő a mottónkká vált kukaturkálás sebességét duplájára emelni. (S hogy mennyire lehetséges is lenne ez, példa rá az egészségügy és az oktatás – ezeken a területeken a "belét kidolgozza" mondás csak azért nem érvényesül, mert a szívét is beleadta tevékenység után nehéz élve sikeres munkát végezni.)

Szerencsére mi nem foglalkozunk ilyen komoly dolgokkal, és ha a siránkozás természetes simogató érzése a heavy metalra is jellemző, legyünk hát bátrak, és búslakodó könnyek helyett magasba emelve a zászlót hirdessük: ez az év is kiválóan sikerült, talán csak egyetlen könnycseppet ejthetek – és kollégáim preferációit ismerve ebben tényleg magam vagyok –, mégpedig azért a harangkondulásért, amit David DeFeis követett el a metal operák (és David valamikori tehetsége) idén megásott sírjánál. Letargiába persze nem esek, mert a zene olyan, mint a Biblia: biztosan tudhatjuk, hogy a végén minden arra érdemes fel fog támadni, így aztán nem is kell mást csinálnom, mint türelemmel várni, és a végső zenei ítélet után ismét lubickolni kedvenc stílusom bombasztikus – naná! – újjászületésében.

De ha operából ennyi elég is volt, lett máshonnan néha jobbra érdemes (értsd: általunk felfedezett, egyébként agyonhallgatott), néha az internetet felrobbantó kivételes teljesítmény, így a bőség zavarában most is könnyebb lenne 11 két ballábas magyar futballista kiválasztása, mint 15 nekem tetsző produktumé, még akkor is, ha kritikáikat, bevallom, én is bal kézzel írtam.

1. Tomorrow's Outlook: A Voice Unheard

Siránkozunk, hogy milyen válságban van (ismét) a heavy metal, pedig talán csak kicsit jobban szét kellene néznünk és rájönnénk, siránkozás helyett inkább hálát kellene mondanunk. Talán 10 év is elmúlt azóta, hogy a válságkezelők fő professzora, Roy Z. aktivizálta magát, és kézen fogva Halfordot és Dickinsont, újra a helyes útra vezette őket. Jelenleg ugyan nem időleges vakságban szereplő zenészeket kellett terelni, de az eredmény akkor is meggyőző lenne, ha a társak csak a világtalanságban kiélesedett hallásukat tudták volna használni a végeredményhez.

2. Angra: OMNI

Néha követek el én is hibákat – talán ez is az, hogy bevallom –, de a kezdeti hőbörgés után most kénytelen vagyok elismerni, hogy a pályát módosító Angra igazán elismerendőt alkotott ezzel a progresszív-power eleggyel. De hát nincs is mit ezen csodálkozni; dzsungeljáró ősökkel nehéz tévútra tévedni.

3. Michael Romeo: War Of The Worlds / Pt. 1

Ha gonosz lennék és felületes, azt mondanám, Michael Romeo maga a Symphony X. Ebben csak egyetlen személy akadályoz meg, Russel Allen, aki lovag lévén hordhat kardot, így könnyedén büntetheti az elhamarkodott kijelentéseket. Ettől függetlenül az elkészült eposz első része – zeneileg – tökéletesen illene a Symphony X diszkográfiájába, és az ismerős részek sem csalás eredményei a jól hallható zenei hivatkozás-jelölések miatt.

4. Redemption: Long Night's Journey Into Day

Nem volt egyértelmű a siker – még szerencse, hogy ez különösképpen nem szokott érdekelni. A Redemption az énekesváltással természetesen nem követett el bakit, Tom Englund releváns hangja pedig akkor is képes csodálatos dallamokra, ha nem szürkében kell felénekelni a világ összes fájdalmát.

5. Ghost Ship Octavius: Delirium

Nem tudom, hogy a szellemek mennyire tudnak zenélni, de egy kísértethajó legénységébe tömörülve minden bizonnyal. Ráadásul immár másodszor bizonyítják, hogy a sziréneken kívül a szellemek is tudnak földöntúli minőségben delíriumba csalogatni.

6. Saffire: When The Monsters Dwell

Érdekes, hogy a nagy retro láz idején a Saffire-t nem helyezték a hetvenes évek rajongói trónra: úgy látszik, hogy a demokrácia – legalábbis itt, a zenében – hajlamos a királyi hőstetteket hétköznapi ismeretlenséggé változtatni.

7. Powerwolf: The Sacrament Of Sin

Igen, tudom, a rossz ízlés nem ismer határokat, ráadásul rendelkezik azzal a tulajdonsággal is, hogy nagy tömegeket szólítson meg, a Powerwolf csahosaira azonban nem tudok úgy tekinteni, mint az ízléstelenség négy lovasára. Egyébként is, farkasok lovon? Ki látott már ilyet?

8. Lords Of Black: Icons Of The New Days

Szerénytelenségemben nem győzöm hangsúlyozni, hogy a csapat énekesét előbb fedeztem fel, mint Blackmore mester, aki azonban még az azonnal leigazolt énekessel sem tudott olyan színvonalú produkciót nyújtani, mint amilyet Romero – igaz, a mai korra igazítva – saját csapatával. Ez pedig, úgy gondolom, tapsra illő teljesítmény.

9. Collibus: Trusting The Illusion

Ez az év a női énekesek éve volt, legalábbis itt, a blogunkon, ahol a "girl power" úgy pottyantott a macsó szellemre, mint a Vajna TV a magas kultúrára. Persze utóbbiban segített a vállalkozók nagy száma, no meg a közízlés genetikailag meghatározott többsége.

10. Mike LePond's Silent Assassins: Pawn And Prophecy

Amennyiben LePond csak a lemez utolsó, 20 percen felülre nyúló stílus kavalkádját írja meg, akkor is felkerült volna a listára, ha a többi 40 percet magyar nóta tölti ki, Magyar Rózsa műzenei előadásában.

11. Stryper: God Damn Evil

Van úgy, hogy a keresztényi jámborságnak is vége szakad egyszer, és a kenyeret osztó kézbe kemény furkósbot kerül. Vannak, akik szerint az együttes ezzel saját híveit kenegette el, de nekem, mint katonaember, határozottan tetszett ez a harcos kiállás.

12. Random Eyes: Grieve No More

Elégedetten nyugtáztam, hogy végre annak a Palinak is megfelelő zenei anyag került a birtokába, akit gyakran inkább játszani vágyó kisgyermeknek véltek. Ez a lemez azonban, ha az Index internetes portálon szerepelne, biztos, hogy a kockahas rovatban hirdetné a macsó kiállást.

13. Brainstorm: Midnight Ghost

A NAGY NÉMET IZOMVERSENY-ben végül is a Brainstorm győzött, hiszen a Primal Fearrel ellentétben idén is sikerült rákerülniük az éves listámra. Így váltak azzá a csapattá, amelyik eddig mindegyik lemezével elnyerte az adott éves kitüntető rokonszenvemet.

14. Bonfire: Temple Of Lies

Akik a Bonfire-re amolyan könnycsalogató balladagyárosra emlékeznek, azok most nagyon csodálkozhattak a ráncfelvarrásból adódó energia kitörésen. Ennyi szögletes német riffvasat utoljára a jelenlegi erőemelő világbajnok gurigatott egyik sarokból a másikra, természetesen a csapat zenéjének erőmotiváló ritmusaira.

15. The Unity: Rise

Bár az eklektika maradt, ezúttal nem sikerült a legnagyobb slágergyáros versenyén győzni. Ettől függetlenül a kicsiny visszafogottság is elég volt ahhoz, hogy a surranópályán becsúszva említésre kerüljenek, és még az sem baj, ha utolsóként.

Magyar fronton ezúttal nem igazán találtam az ízlésemnek megfelelőt – lehet, hogy metal operával és a euro-power galoppozással illegalitásba vonultak –, talán csak Paksi Endre születésnapjára összetrombitált válogatott szereplése és a Wall Of Sleep "BZ"-s felbukkanása volt képes arra, hogy megdobogtassa a szívem nemzeti érzületű részét.

És a végére mit is kívánhatnék? Hát hogy Magyarország gazdasági segélyben részesítse Amerikát, a Brunei-i szultán pedig ide járjon nyaralni a turizmus színvonala miatt – de talán akkor is elégedett leszek, ha egy ideihez hasonló listával tudok jövőre is jelentkezni.

Garael