TOP 15 (2020) – Garael
Ez az év a veszteségeké volt, mind egzisztenciális, mind a búcsúzás értelmében. Talán még soha nem hagyott el bennünket 365 nap alatt ennyi példakép, kedvenc, ikonikus alakja a rocknak és a metalnak: a koncertek hiányából eredő frusztrációt vélhetően el is fedte a gyász érzése, az alkotás korlátok közé szorítását a szinte havonta – néha hetente – érkező sokk, amit kedvenceink elvesztése okozott.
Az év feketébe borulását blogunk is megérezte, az alkotói kedv csökkenése természetes módon vonta maga után a kritikák csökkenését, a tájékozódási hajlam visszaesését az underground tájékán, de talán még a zene hallgatásához való kedv hanyatlását is.
Részemről nem is tűnt fel olyan, revelációt okozó csapat, vagy alkotás, amely ellensúlyozta volna az elmúlt napok gyászos emlékét, és jóllehet, össze tudtam "kapirgálni" tizenöt olyan albumot, amikben éreztem a potenciált, egyik sem okozta azt a felszabadító érzést, amiért tulajdonképpen zenét hallgatok. Ennek oka természetesen nem a színvonal, hanem a körülöttünk gomolygó környezet depresszív hatása, s ha a jövőben elő is fogom venni a kiválasztott alkotásokat, a hozzájuk fűződő emlékek mindig is a szorongást és nem a kreatív kedvet fogják eszembe juttatni.
De elég a panaszkodásból, nem akarom az olvasót is saját borúlátásommal terhelni, a most kiválasztott lista egyes darabjainak újraidézése talán felkelti azokat az érzéseket, amiket egy "normális világban" minden bizonnyal átélhetnénk. Újra és újra, "jó kedvvel, bőséggel".
1. Armored Saint: Punching The Sky
Öklöket az égbe! Nem véletlen, hogy az ökölvívás világában a győztes kezét magasba emelik. Az amerikai power brigád már a lemez címében megelőlegezte ezt az aktust magának, no meg a közönségnek, akik az együttessel együtt püfölve a levegőt hirdethetnek ez évi listámon győztest.
2. Iron Mask: Master Of Masters
A maga kiszámíthatóságában is bájos Malmsteen epigon most sem gondolta túl a dolgokat és a neoklasszikus metal paneleit szépen összerakva építette fel muzikális palotáját. Hogy nem annyira virtuóz, mint a példaképe? Addig, amíg képes dalokat és nem dalkezdeményeket írni, a hozzám hasonló amatőr hallgatóknak ez nem elsőrendű tényező.
Hogy van-e élet a Whitesnake-en túl? Mi sem bizonyítja jobban gitárhős barátunk lemezénél, főleg úgy, hogy a megidézett világ inkább a szivárványt festi elénk, mintsem a fehér kígyót. De azt minden színpompájával együtt.
4. Wolfpakk: Nature Strikes Back
A farkasok ezúttal is élvezetes csomaggal lepték meg a hallgatókat: azzal, hogy békét kötöttek Piroskával, talán még a vadászt is sikerül volna a rengeteg vendég mellé meghívni, csak hát itt nem lőversenyről van szó. A vendégek pedig nem hibáztak, baklövés helyett rengeteg élvezetes dallammal leptek meg minket.
5. Mike Lepond's Silent Assassins: Whore Of Babylon
Az ezt megelőző albumot lehet, hogy kicsit elrafinálkodták a több mint húsz perces, puzzle-szerűen összerakott fő szerzeménnyel – amit én speciel most is káprázatos ötletnek tartok –, itt viszont mindennek helye van, de legfőképpen a dicséretnek. Mike Lepond genetikai készlete pedig minden bizonnyal megfejtést adna a "perpetuum mobile" titkára.
6. Primal Fear: Metal Commando
Mit is várhatunk egy ilyen című albumtól? Hát szenvedést semmiképp, kivéve, ha a szögletes, menetelős német fém esküdt ellensége vagy. A nemzetközi szupercsapat ezúttal sem hibázott, és a Manowart is megelőzve mért csapást az igaz metal esküdt ellenségeire.
Az újabb énekesváltás nem tudta csökkenteni a tűzszél erejét – a bandánál egyébként is az lenne a szokatlan, ha az új album a régi frontemberrel készülne el. S hogy mindez mit bizonyít? Hogy az együttes kreatív energiái egy korszakos tehetség, bizonyos Gus G. lelkében buzognak. Vagy inkább lángolnak.
Sírfelirat – nem biztos, hogy jó cím egy lemezhez, főleg akkor nem, ha a játszott stílus nem kompatibilis az ebből fakadó elvárásokkal. Annak azonban örültem, hogy a gyászos hangzás ezúttal örömöt, és nem bánatot okozott – főleg ennyi jól sikerült dallam fekete fényében.
9. We Sell The Dead: Black Sleep
Ha Hasfelmetsző Jack élne, ilyen zenét szeretne: ez a bájosan bumfordi reklámszöveg először ostobaságnak tűnt, ám amikor meghallgattam a "Black Sleep"-et, elismertem, hogy ha nagyon akarom, ott találom a dalok mélyén a viktoriánus-korabeli borzongást. Ezt pedig nem csak filmen, hanem zenében is szeretem.
10. Axel Rudi Pell: Sign Of The Times
Végül is nekem sikerült megtörni a jeget: Rudi barátunk aktuális évi albuma listás helyezett lett. Ez Túrisas kolléga szemében felér egy párbajt érő arcul csapással, de mit csináljak, ha a dalok stílusában megmutatkozó bátorság és a komfortzónából történő kilépés nekem is ad elég kurázsit ahhoz, hogy vállaljam a tusát.
Ez bizony most nem a könnyed pillanatok ideje, az Assignment nem félt a nehezebb utat választva hirdetni a power metal és a progresszió összekapcsolásának rájuk jellemző módszerét, amihez kellenek idegek – no és türelem –, de nekem megérte, a tüskés héj alatt ízletes gyümölcs rejtőzik. Ajánlom a kóstolót.
Évek óta várok arra, hogy Emir Hot húrbűvölő balkáni népzenét játékába integráló csodáját újra hallhassam, a sors gúnyos fintora, hogy éppen ebben az esztendőben sikerült. Az Alogia neoklasszikus-progos egyvelegével csodásan bizonyította, hogy a balkáni jelző nem mindig jelent negatív tartalmat.
A macsók számára rémálomként jelentkező Nightmare ékesen bizonyítja, hogy a metalban is létezik az amazonok ereje, s az, hogy Magali Luytent képesek voltak egy hasonló adottságú hölggyel pótolni, már önmagában is arra predesztinálja az együttest, hogy ott legyenek a kiválasztottak között.
Nem hinném, hogy 2020-ban ennél többet kellene várnunk egy új Magnum album megjelenése kapcsán: a példa még mindig ott áll az AOR színtér többi tagja előtt, hogy miként is lehet az öregedést – vagy annak látszatát – elkerülni; ez pedig mondjuk a kozmetikai termékek terén soha nem teljesülő, milliárdokat hozó felfedezés lenne. Nos, ezért (is) szeretem jobban a zenét, mint a szépségipart.
A Gamma Ray két tagja által alapított csapat hiába adta az album címének a büszkeséget, valljuk be, hogy az eddig kiadott lemezeik közül talán ez volt a leggyengébb. A fiúk erejét azonban az is bizonyítja, hogy a tudatosan kialakított eklektika képes volt engem is annyira megkavarni, hogy a listámra helyezzem őket.
Mit is írhatnék a végére? Hogy ennél már csak jobb jöhet? De akkor meg a zenészek sértődnek meg, holott nem is rájuk gondoltam. A kényszerű pihenés alatt remélem, rengeteg ötlet halmozódhatott fel, melyeket talán jövőre már élőben, a metal fő színterét jelentő koncerteken harsoghatunk együtt a kedvencekkel – így legyen!
Garael
