Kiadó:
Escape Music

Honlap:
www.escape-music.com

Milyen jó nekünk, hogy a DionysosRising keretei között bármit megtehetünk: most éppen kérjük kölcsön Marty McFly DeLorean DMC–12-jét és utazzunk vissza… hová? Találjátok ki, segítek: virtuóz, füstölgő gitárszólók, gyomordöngető riffek, a sziréneket megszégyenítő énekesek, az AOR, glam és a hard rock metszéspontjában lévő zenei stílus, amerikai életérzés, himnuszok minden mennyiségben, és talán még a mellig kigombolt ingek, valamint a feltupírozott hajkoronák sem hiányoznak.  Az útnak azonban még nincs vége, hiszen itt vannak a füstöt bőven adagoló gépek által misztikussá, vagy gyönyört okozó forgataggá varázsolt színpadok is, ahonnan a nosztalgia mindent elborító érzése varázsol jóleső deja vu-t, megidézve egy olyan aranykorszakot, aminek újbóli megteremtésére jelenünk kijózanító valóságában annyi az esély, mint egyszeri politikusnak kedvenc vesszőparipáján, az ígéreteken a hatalomba lovagolni.

Persze lehet mondani, hogy csaltam, mert igazából saját "boomer" korosztályomat ültettem bele az időgépként funkcionáló autóba, hiszen – és nem volt könnyű kitalálni – úti célunk az elmúlt évszázad nyolcvanas éveinek Amerikája, a Sunset Strip arénametál szubkultúrája, ahol hetente tűntek fel a semmiből a szerencsét próbáló korszakos zsenik, és ahol a pénzéhes producerek a naiv zenészeket nemcsak kirabolták, hanem milliomossá is tették, lehetőséget biztosítva a nők-alkohol-drogok-rock’n'roll által fémjelzett hedonizmus oltárán bálvánnyá merevedni, vagy egy-két évtized alatt hamuvá égni.

Mindemellett térjünk vissza a valóságba: megmondom őszintén, hogy fogalmam sem volt, ki is az az egzotikusnak tűnő névvel rendelkező Khalil Turk, és ha jelen album megjelenése előtt megkérdeztek, minden bizonnyal egy török szőnyegárusra tippeltem volna, de mivel mégiscsak egy zenei blog vagyunk, talán a Mezarkabul általam nem ismert valamelyik tagját említem. A nemzetközi undergroundban oly nagyra tisztelt török power brigádnak azonban nincs sok köze az ismertetőm elején említett időutazáshoz, úgyhogy kénytelen voltam legjobb információbarátomhoz, a Metal Encyclopediához fordulni. Nos, az említett úriember (nem, nem az Encyclopedia, hanem Turk) – aki az idén általam recenzált, fantasztikusan sikerült "Sign Of The Wolf"-nak készítésében működött közre – nem zenész, hanem az Escape Music kiadó producere, így viszont már érthető, hogy is sikerült neki a DeLorannal, vagy anélkül a nyolcvanas éveket megidézni képes zenészeket összegyűjteni és egy olyan albumot elkészíttetni, amiben minden ott van, amiért negyven éve sírjuk vissza az amerikai hard rock kamaszlelkeket megérintő, tökéletesre polírozott világát.

De nézzük csak említés szintjén, kik is a közreműködők: James Labrie (Dream Theater), Hary Hess (Harem Scarem), Steve Walsh (Kansas), Steve Overland (FM), Dino Jelusick (Jelusick), Robin McAuley (MSG), Glenn Hughes (Deep Purple), Marty Friedman (Megadeth), Andrew Freeman (Lynch Mob), Kee Marcello (Europe), Jimmy Westerlund (Giant), Howard Leese (Heart), Doug Aldrich (Dio)…és még sorolhatnám ezt a zenei szupercsapatot, de minek – ennyi TOP-listás zenész csak azért adhat okot az aggodalomra, mert a jó magyar közmondás szerint két dudás nem fér meg egy csárdában, itt pedig tucatjával fordulnak meg azok a nevek, melyeknek említésétől nagyot dobban a fémszív, és a DeLorean utasai akár a már említett fémszívet (és lelküket) is képesek lennének odaadni az utazásra feljogosító beszállókártyáért.

Nos, én azonban amellett, hogy még képes vagyok hinni pusztán a nevek erejében, túl sok Frontiers kiadványt hallgattam meg ahhoz, hogy ne óvatosan álljak hozzá a zenei anyaghoz, ami készülhetett volna a tömegtermelésre beállt bérprofik (illetve most már az AI) műhelyében is, lélek nélkül, a számtalanszor felhasznált panelek ide-odatologatásával, de gyorsan megnyugtatok mindenkit, az elvárások ezúttal közelítenek a rideg meleg valósághoz: James LaBrie, aki szólódolgaiban, illetve vendégszerepléseiben hajlamos az anyahajóra tartalékolt dallamokat felülmúlni, ezúttal is úgy gyújtja be a rakétákat, ahogy az egy ilyen patinás névtől illik, és szerencsére a folytatás is képes a reménykedő elvárásoknak megfelelni.

Nem fogom egyenként kivesézni a dalokat, úgy gondolom, elég néhány zenei benyomást rögzítenem ahhoz, hogy a hozzám hasonló rutinos célközönség egy-két szóból is megértse, miről is beszélek. A "City Of Lights" orientális kezdése, ami a gitárszólóba inkarnálódva hívogat Ali Baba kincses barlangjába, az "In the Shadows of the Night" misztikus hangulatából kibontakozó aréna-téma, a "Bag Of Your Bones" páros gitárszólója, a "The Voice Inside" Hammond szabadversenye, az "I Am The Night" szivárványt bontakoztató Dio világlátása, és a kedvencem, a Nikolo Kotzev "Nostradamus"-át idéző, szimfonikusokkal finoman átszőtt "History" epikus slágerteremtése olyan minőséget testesítenek meg, amiért képesek vagyunk megérteni, miért is fordult a zeneipar a grunge felé: ha az út eléri a tökéletességet, nincs hova tovább menni, és talán érdemes egy másik ösvényt keresni a kincsvadászathoz – ami azonban már egy másik generáció feladata lehet. 

Mi azonban állítsuk le a DeLorean motorját, mert megtaláltuk azt, amit akartunk: órányi időtartamra fiatalságunk azon éveit, amikor még minden lehetségesnek tűnt, még az is, hogy Alsópiripócsról elindulva mi is lehetünk az újságok címlapjaira kívánkozó idolok. Kár, hogy a felnőttkor kijózanító valósában ma már tudjuk: csodák nincsenek, csak pótszerek, melyekből az egyik legjobb a zene, erre pedig nem is kell más bizonyíték, mint ez a csodálatos album. Készen állsz hát az utazásra?

Garael

Kiadó:
Geffen Records

Nem vagyok abban biztos, hogy a "Vörös Rocker" nem túl finoman erekcióra utaló című szólólemeze (a "standing hampton" cockney brit angolsággal merev hímtagot jelent) az "elfeledett" kategóriába sorolható, de az tuti, hogy "jeles" és "mesterremek". Hagar neve olyannyira összefonódott a Van Halen kettes fölállásával, hogy sokan hajlamosak elfelejteni: bizony volt élet(e) a "Vén Helén" előtt is: a '70-es évek elején kiadott két lemezt a Montrose-zal, valamint megjelent 8 (!) szólólemeze, mielőtt csatlakozott Eddie-ékhez, de utána is: még több szólólemezzel és két Chickenfoot albummal (ja, és ne felejtsük a korábban nálunk már hivatkozott Hagar-Schon-Aaronson-Schrieve projektet sem!). Elképesztő életút, hihetetlenül gazdag katalógus!

A "Standing Hampton" volt az első szóló erőfeszítés, amelyet a Capitoltól elpártoló előadó már a Geffennél jelentetett meg, és amely áttörő sikert és platina minősítést hozott neki - nyilván nem véletlenül. Az akkoriban szokásos 42 percre belőtt játékidejű kiadvány - talán a címétől eltekintve - majdnem végig kiemelkedő alkotás. Kicsit kilóg a határozottan The Cars-jellegű "Surrender", de az sem lapos darab; talán az "Inside Lookin' In" az egyetlen felejthető tölteléknóta. Egyébként a hangzás is rendben van; még nem jellemzi annyira a '80-as éveket később szó szerint kiherélő tompa, puffogó hangzás.

Voltaképp szerepelt már nálunk ez a lemez az ügyeletes kedvenc rovatban. Akkor CsiGabiGa a lemezt lezáró földolgozást, a Janis Joplintól is simert Erma Franklin-dalt, a "Piece Of My Heart"-ot méltatta - jogosan. Persze az album nagy slágere az MTV-n is sokat játszott "I'll Fall In Love Again" volt, illetve az a "There's Only One Way To Rock", amit Eddie olyan nagyra becsült, hogy hajlandó volt eljátszani Van Halen koncerteken is.

Minden rockernek - főleg a fiataloknak, akikre ráfér némi rocktörténelmi alapozás - érdemes "átnyálazni" a Sammy Hagar életutat, mert a Van Halenen kívül is rendre rátalálhatnak finomságokra, nagyszerű dalokra. Egyszer alighanem érdemes lenne az 1987-es "I Never Said Goodbye"-t is sorra venni, a Van Halen mellett szerződésbeli kötelességből (mindössze 10 nap alatt) rögzített lemez ugyanis a sietség ellenére fantasztikusan sikerült.

Végezetül - amolyan bónuszként - álljon itt az az idén áprilisban kiadott Hagar-Satriani közös szerzemény, ami a világ egyik legzseniálisabb és legnagyobb hatású rockgitárosának, Eddie Van Halennek állít méltó emléket. Még Wolfie is megkönnyezte... mint ahogy én is...

Tartuffe

Kiadó:
Music Theories Recordings

Honlapok:
www.stevemorse.com
stevemorseband.bandcamp.com
facebook.com/stevemorseguitar

Akármilyen lenyűgöző is Steve Morse szólókarrierje, valójában igazi csapatjátékos. Eleve a legendás fúziós csapat, a Dixie Dregs gitáros/zeneszerzőjeként "futott be", de két lemez erejéig megjárta a Kansast, ahonnan a Deep Purple-be távozott. Ott hírhedten nagy volt a jövés-menés, ám ő 28 évet (!) kibírt a csapatban - többet, mint az alapító Ritchie Blackmore. Ott volt még a Flying Colors Mike Portnoy, Neal Morse, Dave LaRue és Casey McPherson társaságában, illetve több más projekt, de igazából a saját nevével fémjelzett albumok is kollaborációk (a legtöbb "...Band" néven jelent meg).

A stabilan Dave LaRue basszerrel és Van Romaine dobossal fölálló Steve Morse Band utolsó lemeze 2009-ben jelent meg "Out Standing In Their Field" címmel. Erről én is írtam a blogon, s akkori véleményemet továbbra is tartom, az a produktum nem Morse legjobb formáját mutatta. El kell ismerjem, az utóbbi időben a Deep Purple lemezek hallgatásakor is az volt a benyomásom, hogy Morse-nak már nincs benne a szíve a dologban. A DP-vel közös pályafutás hirtelen véget is ért 2022-ben, amikor Morse bejelentette, hogy felesége súlyos daganatos betegséggel küzd, és neki mellette a helye, így maga helyett inkább Simon McBride-ot ajánlotta Gillanéknek - és milyen jól tette!

Janine Morse végül a rákkal vívott hősies küzdelemben alulmaradt és 2024. február 4-én visszaadta lelkét Teremtőjének. Morse-ot érthetően nagyon megviselte a hosszú betegség és felesége elvesztése. Szerencsére a tragédia nem leblokkolta a muzsikust, hanem az alkotás újabb és frissebb késztetéseit indította el benne. Ennek eredménye a "Triangulation", amit régi zenésztársaival vett föl, azzal a különbséggel, hogy a "March Of The Nomads" basszustémáit Scott Sim játszotta föl, de ami még fontosabb, a lemezen három duettet is találunk: a "TexUS"-ban Morse sok évtizedes barátjával, Eric Johnsonnal zenél együtt (micsoda csemege!), a címadóban John Petrucci működik közre, aki mindig is fennen hangoztatta, hogy milyen mély nyomot hagyott benne Morse munkássága. A lemezt záró "Taken By An Angel"-ben pedig apa (Steve) és fia (Kevin) állítanak szívszaggató zenei emléket az elhunyt feleségnek és anyának: Janine-nek.

A lemez a Mascot Label Grouphoz tartozó Music Theories Recordings gondozásában jelent meg, és kivételesen nem Morse maga keverte, hanem Carl Roa, aki hibátlan munkát végzett. A 11 perces tour de force, a "Tumeni Partz" címe alapján akár zenei folytatása is lehetne Morse egyik nagybecsű klasszikusának, a "Tumeni Notes"-nak (High Tension Wires, 1989), de valójában nem annak erősen neo-klasszikus ihletettségét követi, hanem egy vérbeli SMB fúziós stílusgyakorlat. A Petruccival együtt előadott címadó igen érdekes darab. Nyilván a lemez "legkeményebb" hangvételű tétele, de azt is jól mutatja, hogy Petruccira mekkora hatást gyakorlolt mestere - nemcsak stílusban, de hangzásban is. Néha nagyon kell fülelni, hogy az ember meg tudja mondani: ki játszik éppen. Petrucci egyébként tényleg káprázatos itt, egy interjúban Morse is nagyon elismerően nyilatkozott róla.

Mindent egybevetve a "Triangulation" alighanem a legjobb SMB lemezek közé tartozik - aminek öreg és hatalmas rajongóként persze nagyon-nagyon örülök. Még mindig a "StressFest" (1996) a kedvencem, de ez is megy a tekintélyes gyűjtemény díszpáholyába - na meg az év végi toplistára!

Tartuffe

Warrant: The Speed Of Metal (2025)

Ha fiatal korodban rákattansz egy lemezre, mint én anno a "The Enforcer" c. (1985), azóta klasszikussá vált speed metal alapvetésre, akkor mindenképpen lelkes vagy, ha a banda új albummal rukkol elő, még ha sokat már nem is vársz tőle. Lásd még Anvil, Raven stb. Főleg, ha az a csapat amúgy fényévente jelentkezik hallgatnivalóval. Kerek negyven év alatt 3 korong, erre – azt hiszem – nyugodtan mondhatjuk, hogy ritkaság.

Nem tudom, mi ütött Jörg Juraschekbe, talán kapott néhány meggyőző ajánlatot délután négyre a true metal fesztiválok szervezőitől, de újra életre hívta az együttest. Vagy csak őt is elkapta a nosztalgia… Végül is tök mindegy, a legjobb, ami ilyenkor történhet, ha a főhős – kísérletezgetés helyett – a dicsőséges múlthoz fordul, és a kult anyaghoz hasonló felfogásban, stílusban és lendülettel prezentálja az újabb etapot. Jelentem, ezt a föladatot sikerült megfelelően abszolválni! Nyilván kizárólag az ősfanok fogják élvezni, egy mai fiatalnak ez kevés lesz, mint térdkalácsban a mazsola, de hát ez van. Én azért széles vigyorral pörgettem le néhányszor, reménykedve, hogy valamelyik true metal feszt is ideér egyszer majd Magyarországra. Valamelyik nemzetközi, mert a Pokolgép és a P. Mobil különböző permutációiból jut bőven 😊.

Helstar: The Devil's Masquerade (2025)

Ahogy a Warrant debütjét, ugyanúgy csipáztam a "Burning Star"-t is. Pedig nem egy korszakos alkotás, tradicionális heavy metalban vannak annál sokkal combosabb nekifutások. Az akkor még kezdő Helstar útkeresése ugyanakkor megvillantott valamit a bennük rejlő potenciálból. A második lemezzel (Remnants Of War) – jó, a felállás is változott, Rivera és Barragan mellett lecserélődött a teljes tagság – mindjárt el is indultak egy tökösebb, US power–thrash fémjelezte irányba. Jó kis cucc, rendszeresen előkerül a mai napig.

Tulajdonképpen azóta sem adtak ki gyenge produkciót a kezükből, ízlés kérdése, kinek melyik albumuk jön be jobban. Ha valakinél kimaradtak volna, kezdheti az ismerkedést akár ezzel a friss megjelenéssel, mert én amolyan összegző alkotásnak látom – zeneileg legalábbis. Felvonultatják itt a jellegzetes megoldásaikat ától zéig. Teljesen egyedi zenei világuk van amúgy, amely a heavy, power és thrash metal jegyeket a lehető legtermészetesebben vegyíti egymással. Mindez megspékelve némi progresszív felhanggal és teátrális előadásmóddal. Tömény fém esszencia, ha úgy tetszik.

Rage: A New World Rising (2025)

Térjünk vissza Germániába és a jó öreg speed metalhoz. Az aktuális Peavy Wagner Band rendszeresen zúdítja ránk a soros etapot: the show must go on. (A Warranttal összehasonlítva: ugyanannyi idő alatt 24 album – az első Avangerrel együtt 25.) Nagyjából leírhatnám megint, amit az előző dupla korong kapcsán: Bormann fasza gitáros, jó riffeket hoz és a szólóiba sem lehet belekötni, Maniatopoulos jó dobos, Peavy pedig okés dalszerző. A nóták ezért teljesen rendben lennének, ha… A probléma egyedül – és egyre markánsabban – Wágner úr maga, konkrétan az énekhang és az énekteljesítmény. Fogadok, ha ezt a lemezt mondjuk Ralf Scheepers énekelte volna fel, komolyabb kifogása senkinek sem lenne a produkcióval kapcsolatban.

A másik kérdés inkább már csak ízlésbeli: én a Smolski–Terrana korszakban tudtam igazán lelkesedni a csapatért, nemcsak és elsősorban ezen két muzsikus hangszeres talentuma miatt, hanem mert akkoriban a heavy-power és a szimfonikus elemek kerültek előtérbe. Felteszem ebben Smolskinak, mint dalszerzőnek volt fontos szerepe. A felállás változása magával hozta a kezdeti speed metal hangsúlyosabb visszatérését is a muzsikába, ami lássuk be, kevésbé izgalmas hosszú távon. Rage szimpatizánsoknak azért ajánlott, természetesen.

Kotta

Kiadó:
BraveWords Record

Honlapok:
www.alcatrazzofficial.com
facebook.com/alcatrazzband

A fiatalabb olvasóink talán már nem tudják, mi is az a rongyszőnyeg: olyan, foltokból összefércelt kárpit, ami még a szocializmus megboldogult éveiben sem az esztétika csúcsát jelentette, de lehet, hogy még a közepét sem. Nos, az Alcatrazz új albuma egy olyan zenei rongyszőnyeg, ahol a különböző stílusokból összeválogatott darabkákat a penetránsan rossz, szó szerint fülsértő ének, és Joe Stump shred-virgái tartanak többé-kevésbé össze – de kezdjük az elején!

A csapat históriásai természetesen Malmsteennel és Graham Bonettel indítják a mesét, megemlítve Steve Vai-t, Doogie White-ot: igen, ez volt az az együttes, aminek első lemezén a svéd, második lemezén pedig az amerikai gitárfenomén kezdte bontogatni szárnyait, azzal az énekessel, akinek a nyolcvanas évek bőrös, szegecses világában az akkor még nem ismert troll-attitűddel sikerült különböző színárnyalatokban pompázó öltönyökben meghódítani a közönséget, hiszen egy szerencsétlenkedő Joker gardróbszekrényén kívül olyan hanggal is rendelkezett, ami elég volt ahhoz, hogy végigjárhassa a korszak nagy bandáit, ráadásul mindenhol emlékezetes teljesítményt nyújtva.

Maga az együttes szerencsétlenségére egy olyan átjáróházzá változott, ahol pusztán a billentyűs, Jimmy Waldo jelentett némi állandóságot, emellett azonban a zenekarba bekerülő zenészek egyben lehettek csak biztosak: vagy önszántukból, vagy egy elegáns farba rúgás következtében hamarosan ki is fognak kerülni a zeneileg egyébként egy bizonyos szint alá sosem süllyedő, sőt, néha remekművel előrukkoló muzikális forgatagból.

Jelen albumon azonban már Joe Stump kivételével nincs más húzónév – a gitárosról pedig tudjuk, hogy jóllehet, technikai képességét tekintve egy igazi virtuózzal van dolgunk, ám hasonlóan svéd mesteréhez, képes úgy rátelepedni környezetére, hogy a dalok Stump szólóinak csekély kiterjesztéseivé váljanak. (Abban nem merek állást foglalni, hogy barátunk rendelkezik-e az igazi "nagyok"-ra jellemző, felismerhető stílussal, tudjátok, olyannal, ami egyetlen hangból is beazonosítja "elkövetőjét", az azonban bizonyos, hogy nincsen olyan, három kart igénylő szóló, amit ő két kézzel meg ne tudna oldani.)

De térjünk vissza az albumra, és annak fő szervező elemére, az eklektikára! Stump természetesen nem bírja ki, hogy ne legyenek képességeivel azok is tisztában, akik eddig nem hallottak róla: a két percen túlnyúló instrumentális "intro" azonban meghallgatása után igazolja önmagát, mert nem pusztán 12 ujjal játszott hangok egymásra zúdított katyvasza, és azok számára is érdekes lehet, akik szerint a gitározás a flamencónál kezdődik.

A folytatás aztán meghökkentő módon a Rainbow-szerű indításból olyan Queensryche parafrázisba torkollik, amiben egy kezdetleges AI program generálta Tate-szerű hang próbálja megteremteni a királynő birodalmára jellemző misztikumot, és ami nem is lenne elvetélt próbálkozás, ha Mark Benquechea leszállna a kétlábdobról, mert szó szerint szétveri a kibontakozó hangulatot, és hiába Stump jól megkomponált belépője, még őt is sikerül a háttérbe állítani, ez pedig becsülendő teljesítmény, csak nem a zenei fajtából.

Innentől fogva aztán a főszerepet átveszi az énekes, legalábbis nálam, mert képtelen vagyok nem odafigyelni arra a szó szerint fülsértő produkcióra, amit a gitáros "életmentő" akciói sem tudnak feledtetni. Sajnálom, mert a "Jet To Let" egyébként ügyes Rainbow utánérzés, de a magas hangoknál Giles Lavery énekes hangja úgy vékonyodik el, ahogyan nyakán az erek vastagodnak, innentől pedig aztán eluralkodik a vokális káosz, ami úgy vágja tönkre a lemez első felére jellemző, hol Malmsteen, hol a Rainbow stílusában fogant, sikerültebb dalokat, ahogy a kétballábas katona az alakzat "jobbra át" mozzanatát.

A szerzemények jól sikerült deja vu-je és Stump ettől függetlenül képesek viszonylag élvezhetővé tenni az albumot egy bizonyos pontig, ám a "God Bessed Video"-t hallgatva hirtelen olyan szürreális világba kerülünk, ahol a Judas Priest riffelésére a nyolcvanas évek játékgépeinek aláfestő zenéje terül, és jóllehet, a meghökkenés kiválthat elismerést is, de itt sajnos nincs a rossz érzést feloldó poénos csattanó, ráadásul az énekes egy müezzin vékony sipítozásával próbálja a refrének ismételgetésének számával elérni a végtelent, a matematikus hallgatók kínos vigyorral elegyített megrökönyödésére.

Nem is szaporítom tovább a szót, innentől a dalok minősége is oda zuhan, ahová az énekes pozicionálja, infantilis refrénekkel, fülsértő hangszínnel, és jóllehet, Túrisas kolléga szerint egy kiadott lemezen már nem lehetnek hamis hangok – főleg most, mikor már oly könnyű a falsra rúgott hangjegyeket kiigazítani – azért kénytelen vagyok elbizonytalanodni, mert hiába Stump szólóinak vezérfonala, ha a vokál hol alá, hol fölé lövi a vékonyra kínzott dallamokat.

Elszalasztott lehetőség az album, ami egy erőskezű producerrel – aki első hallásra a holdra küldi Lavery-t és ad egy tockost az önmagát a főszerepbe álmodó dobosnak – akár élvezetes, jól összerakott produkció is lehetett volna – így viszont a kontrollálatlanság mementója, amiben Stump öntörvényűsége már fel sem tűnik – ez pedig szerintem az egyetlen megsüvegelendő teljesítmény, amit az albumról elmondhatunk, s ha nem, akkor a többit keressétek meg Ti magatok.

Garael

Kiadó:
ModeMusic

Honlapok:
www.lindbergmusic.com
facebook.com/jonaslindbergotherside
jonaslindbergtheotherside.bandcamp.com

Amikor Jonas Lindberg előző albuma megjelent, azon örömködtem, hogy végre beállt mögé egy rendes kiadó (InsideOut), ami bizonnyal szélesebb körű ismertséget, jobb promóciót fog jelenteni. Fogalmam sincs, mi történhetett, de meglepetéssel vettem tudomásul, hogy Lindberg és csapata újra magánkiadásban (saját céggel) jelentette meg a folytatást. Nem fogyott eléggé a lemez? A progos cuccokra szakosodott német kiadó profiljába már nem illeszkedett a svéd csapat? Nem hiszem. Az előző album ugyanis - a piac jelenlegi állapotához képest - jól fogyott, és a kritikusok is pozitívan nyilatkoztak róla.

Akárhogy is, nagyon örülök az új lemeznek, már hosszú hetek óta fenem rá a fogam. Ahogy Lindbergtől már megszokhattuk, a lemez a mindössze hét nóta ellenére 70 (!) perces (két tétel is erősen 10 perc fölötti). Bár az albumot Lindberg írta, producerelte, keverte (még a borítót is ő tervezte), ő játszotta föl a billentyű és basszus részeket, ráadásul három dalban is ő énekel (2, 6, 7), ez mégiscsak egy zenekar, s a végeredményhez a többiek is hozzájárulnak szakértelmükkel - mely tekintetben Jonathan Lundberg dobosnak és a gitárosoknak (Calle Schönning és Nicklas Thelin) nincs semmi szégyellnivalójuk.

Határozottan az a benyomásom, hogy Lindberg ezúttal változtatni akart egy kicsit a bevált recepten, a dalok most valahogy több hallgatást és figyelmet igényelnek; nem vetik meg a lábukat azonnal a hallójáratainkban. Lehet, hogy ennek ahhoz van köze, hogy Lindberg mostanában - ahogy egy interjúban nyilatkozta - rengeteg Steven Wilsont hallgat.

Az album fénypontja egyértelműen a 17 és fél perces záró tétel (The Wind), amely esszenciális gyűjteménye mindannak, ami a skandináv progresszív rockot jellemzi, és azzá teszi, ami. Ebben minden benne van a The Flower Kingstől a Moon Safariig. Nem is csűröm-csavarom tovább. Még sokat kell hallgatnom, de nehezen tudom elképzelni, hogy lemaradjon az év végi toplistáról.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.defecto.dk
facebook.com/defectoband

Ezt a dán power csapatot annak idején az a Flemming Rasmussen fedezte föl, aki az első Metallica lemezek producere is volt. Van érzéke a tehetség és a zenei ígéret fölismeréséhez. Ennek ellenére a Defecto nem futott be egyik pillanatról a másikra, hanem szorgalmasan dolgozva, folyamatosan küzdötték föl magukat oda, ahol vannak - pl. a Frontiers istállóba. Ez egy kicsit azért furcsa, mert a csapat ugyan így biztosan jelentősebb promócióra számíthat, a nápolyi kiadónak mégsem kimondottan zsánere az ilyen muzsika. Úgy látszik, ők is "diverzifikálnak".

A csapat magját Nicklas Sonne gitáros/énekes, Frederik Møller gitáros és Thomas Bartholin bőgős alkotják. A dobos személyét illetően szükség volt némi utánajárásra, mert szinte minden külföldi oldalon más név szerepelt. Hol Mikkel Christensen, hol Marius Danielsen neve merült föl, valójában azonban (és ez már majdnem tuti) Morten Gade Sørensen (Pyramaze, Anubis Gate) lesz a helyes megfejtés. Nem tudom, hogy a tagok milyen arányban járulnak hozzá a dalszerzéshez, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy itt Nicklas Sonne gitáros/énekestől döglik a légy - elég komolyan leuralja az összképet.

A kb. 42 perces, 9 tételes lemez igazából tematikus kiadvány, vagy divatos szóval élve (és lazán értelmezve) amolyan konceptalbum, amely a mentális betegségek jelenségeit járja körül. Minden szám más és más pszichés kórképet, küzdelmet jelenít meg: inszomniát, poszttraumás stressz szindrómát, kényszerbetegséget, skizofréniát és hasonlókat.

Zeneileg szerintem a progos beütésű, tipikusan skandináv-jellegű power metálban utazó csapatnak sikerült előrelépnie, és egy egységes, kimondottan pofás albumot készítenie. Minden eddiginél nagyobb intenzitású, magasabb oktánszámú a muzsika, tele fogós dallamokkal, erőteljes vokálokkal és óvatosan adagolt acsarkodással, valamint füstölgő fogólapokkal. Igen, a gitárszólók gyorsak, halálpontosan kipengetettek, technikailag fifikásak - néha már-már neoklasszikus hangulatúak. Lehet, hogy nem toplistás anyag, de hallgattatja magát: garantáltan segít az álomkóron és az alacsony vérnyomáson.

Tartuffe

Kiadó:
Roxx Records

Honlapok:
www.germanpascual.com
facebook.com/germanpascualofficial

Emberünk Uruguayban született, Brazíliában nőtt föl és Svédországban él. Ha pusztán a származás és az állampolgárság döntene a kérdésben, minden további nélkül kijelenthetnénk, hogy biztosan jó rockzenész. Ennél azért jóval több kell ahhoz, hogy valaki muzikális, sőt zenei értelemben tehetséges legyen, jelen esetben azonban egyáltalán nem tévednénk; olyannyira nem, hogy Pascual nálam az olyan rocktorkok között van nyilvántartásban, mint Jorn Lande vagy Andy Engberg, akik éppenséggel a porszívó használati utasítását is fölolvashatnák, akkor is a legnagyobb hangok között tartanám őket számon.

Ennek ellenére Pascual nem kényeztetett el minket zenei kiadványok tömkelegével. Máig be kell érnünk egy hibátlan, toplistás Narnia albummal (Course Of A Generation, 2009), néhány felejthető DivineFire lemezzel és egyetlen felemás szólókiadvánnyal (A New Beginning, 2012). Fogalmam sincs, mi indította Pascualt arra, hogy 13 (!) év után szólólemezt készítsen, de én mindenesetre lelkes vagyok: kellemes meglepetést okozott a minden előzmény nélküli, váratlan megjelenés.

Nyilván senki sem döbbent meg azon, hogy az eddig is nyíltan keresztény metál bandák körül legyeskedő, szabadidejében drogosokat és hajléktalanokat segítő Pascual most is egy "hitvalló" anyaggal rukkolt elő. Ehhez az Essence of Sorrow-ból Jani Stefanovicban talált fegyvertársra, aki egyszerre volt hangmérnöke, producere és univerzális stúdiózenésze a vállalkozásnak. Gyakorlatilag minden dalt ő szerzett és játszott föl a stúdióban, kivéve néhány gitárszólót (Patrik Gardberg: "Can You Save Me", "The Great Divide" és "Masque Of Vengeance"; valamint Tom Gardiner: "Through Fire And Brimstone"). Ez elég komoly teljesítmény, de nem lennék meglepődve, ha a dobokat nem élőben játszotta volna föl, hanem egy alkalmas programmal szerkesztette volna meg. A hangzás ugyanis - és sajnos nem csak a dobokat illetően - max. az "ócsószjó" kategóriába tartozik.

A kiadványt (13 év ide vagy oda) nem neveznem valódi nagylemeznek, legföljebb bakelit-korszakos értelemben, hiszen nettó 38 perc, a "Perfect Harmony" bónusz spanyol és portugál verziójával pedig bruttó 47. A nyolc új szám azonban hamisítatlan keresztény heavy metal, ami ugyan elég retró hangvételű, mégis dallamosabb és élvezetesebb, mint a 2012-es első próbálkozás. Pascual hangja még most is bazijó, ez a pasi többre hivatott, tehetsége alapján - ha nem a mobilkészülékek korában élnénk - folyamatosan égnie kellene a "telefonvonalaknak" stockholmi otthonában.

Nem toplistás anyag, nem is szól túl jól, nem is kimondottan modern fölfogású, rövid is, vannak is rajta szürkébb szerzemények, de akinek hiányoznak a tipikusan skandináv, sűrű hard-power anyagok, amúgy Tears Of Anger, Ride The Sky, Disdain, Heed és Trail of Murder módra, vegye csak elő a kóstolókanalat!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Music

Honlapok:
www.ronnieromero.online
facebook.com/ronnieromeroofficial

Ki gondolta volna, hogy az a korábbi, ironikusnak szánt megjegyzésem, miszerint vannak gitárosok, akik szerint a dal a gitárszóló rossz, de sajnos elhanyagolhatatlan része, Malmsteen mellett/után valósággá válik, ráadásul éppen egy énekesi szólólemezen! Hát nem egy zenei trash reality-be – már ha létezne ilyen műfaj, de ki tudja, lehet, hogy a kereskedelmi televíziózás kreatív szakemberei kínjukban már erre fognak fanyalodni – illő fordulat, jóllehet egy fokkal jobb, mint szaron csúszkálva versenyezni, kinek sikerül messzebbre jutni?

Pedig minden olyan szépen kezdődött: adva van egy olyan énekes, akinek tehetségét még Ritchie Blackmore is megfelelőnek találta, hogy megkopott gitártudásáról elterelje a figyelmet, aztán sikerült dalszerzőnek megszerezni azt a Roy Z.-t, akinek nevéhez a kapitális hibáktól éppen a végelgyengülés stádiumában leledző metal ikonok "feltámasztása" fűződik, és hát ne feledkezzünk meg a jelen albumon pengető két gitárosról sem. Jose Rubio Nova Era nevű zenei formációja volt Romero első nemzetközi megnyilvánulása – mi is ennek az együttesnek az egyik lemezén figyeltünk fel az új énekesi géniuszra, és hát Kee Marcello neve csak azoknak csenghet ismeretlenül, akik többé-kevésbé átaludták az elmúlt harminc év zenei történéseit. Nos, hát nem felfokozott várakozásra okot adó konstellációról van szó, olyanról, amiből talán a legkutyaütőbb asztrológus is teljes bizonyossággal jósolhatta volna meg a végeredmény minőségét? Még szerencse, hogy nem fogadtam…

Romero eddigi tevékenységével nem untatom a nagyérdeműt, aki nekikezdett ennek az ismertetőnek, minden bizonnyal tisztában van hősünk eddigi pályafutásával, valamint tehetségének mértékével – már ha az énekesi, és nem dalszerzői erényeire gondolunk. Ezzel persze nem lenne semmi gond, a külső dalszerző igénybevétele számos, időtlen klasszikus albumot eredményezett, és nem hinném, hogy Alice Cooper vagy az Aerosmith multiplatina lemezeit hallgatva azért kellene keseregni, mert a dalokat nem az előadók írták. De mégis, mi az az égbekiáltó skandalum, ami miatt már több bekezdés óta háborgok, mint hóember, akit bevisznek a kályha mellé melegedni?  Nem nagy dolog, csak egy jobb sorsra érdemes, ám elcseszett album, ez pedig egy zenei kritikai oldalon méltán válthatja ki a szerző csalódással elegyített felháborodását.

Most, hogy lelőttem a poént, pár mondattal akár be is fejezhetném ezt az ismertetőbe bujtatott panaszáradatot, de ha Romero és társai nem tiszteltek meg bennünket a nevekből származó elvárásoknak megfelelő albummal, mi miért legyünk neveletlenek? Egyszer már utaltam a szép kezdésre, és most megismétlem, mert az album nyitó dala valóban megérdemli: olyan klasszikus hangzású (no, nem a lemez megszólalására gondolok, mert az penetránsan rossz), a Rainbow-i életmű sikerültebb darabjaiba is illeszthető téma bontakozik ki, aminek hatására az öreg iszapszemű ráják is gyöngyöket hullajthatnak könny (iszap) helyett: a jellegzetes dobütemek felett szárnyaló epikus dallam nem csak Blackmore-ékat idézi, de a középtempó zakatolós begyorsulása révén a Tony Martin-féle Black Sabathot is. Hát nem csodálatos?

S most jussunk el a lemez negyedik szerzeményéhez, amitől aztán a színvonal úgy bicsaklik meg, mintha egy Arany balladában a szokásos, tündérek ihlette hasonlatot Bayer Zsolt valamelyik opuszával helyettesítenénk, már ha a költő sorai nem fordítanának hátat az ízléstelenség modern kori formájának. A váltás olyan, mint a profi ökölvívó világbajnok horogütése: gyorsan jön, fáj, és belekábul tőle az ember.

Roy Z.-nek ugyanis, vagy csak négy dalnyi ötlet volt a tarsolyában, vagy úgy gondolta, hogy ennyi is elég lesz a hallgathatósághoz, a balhét úgyis Romero viszi el, és úgy döntött, a folytatásból kihagyja a refréneket. Nem egy dalból. Mindből. Nos, ez persze működhet a klasszikus zenében, vagy a jazzben, de valljuk meg őszintén, hogy a heavy metal klasszikusaira nem a verze-irányultság a jellemző. Ráadásul – hogy a nehezebb felfogású hallgatók is megértsék – a dalok címeiben pontosan leírják a refrének szövegét, azt az egy, vagy két szót, amit mi biztosan másnak hinnénk. Ez a figyelmesség azonban csak azoknak eshet jól, akik egyébként sem hallgatják meg az albumot, mi viszont értetlenül tárhatjuk szét kezeinket, mikor a bridge-ként szolgáló, amúgy kitűnő neoklasszikus gitárszólók után refrén helyett újból a verze jön. Aztán megint. Aztán megint. Megszámoltam, a "Hideaway" című dalkezdeménybe Romero a szót tizenötször kántálja el az egyébként remek gitárszóló alatt, hát még hányszor előtte! Hol maradnak az erre a stílusra jellemző nagyívű megoldások, amik úgy robbantanák kozmikus méretűre a szerzeményeket, hogy azok mondjuk harminc év után is megdobogtassák a szíveket? Hát ilyenek innentől nincsenek. Már a lemezen, jóllehet az "Eternally" szintén Sabbathos kezdéséből kibontakozó énektéma, a maga "oózásával" annyira édeskés és giccses, hogy erre még a slágergyártó popcézárok is felkapnák a fejüket. Már ha hallgatnának heavy metalt vagy hard rockot.

Nem értem Roy Z. abszolút kiégését, aki a legutóbbi Dickinson albumon is tönkrevágta a hangzást: hol marad az a modernséget és tradíciókat egybeintegráló személet, amiben egyformán van jelen a "dög" és a magával ragadó dallamérzék? Hol marad az jövőbelátás képessége, ami a jelenből táplálkozva folytonosságot biztosít a minőségnek és hivatkozási bázist szolgáltat az újításra hajlamos zenészeknek? Rubio és Marcello (aki a "Hideaway" dalban segédkezik) persze próbálja menteni a menthetőt, és dallamos szólóik élményszámba mennek, többször is vállalva a refrén szerepét – így valósul meg írásom elejének antitézise: az album jobb is lehetne, ha csak a szólók maradnának meg, és a számtalan ismétléssel elővezetett csonka dalkezdemények zavaró része mehetne a kukába. Csak én nem merem hülyének nézni a hallgatót, úgyhogy döntsön maga, jómagam ezzel a pár mondattal leadtam a voksomat.

Garael

Kiadó:
Massacre Records

Honlapok:
www.human-fortress.de
facebook.com/humanfortressofficial

Most, hogy a disco ütemek bazárjának metal álruhába öltözött  POPkulturális képviselője, a Battle Beast kiadta új albumát… Mi? ... Ja, hogy nem is róluk akarok ismertetőt írni? Na igen, de valahol mégis velük kell kezdenem, hiszen a Human Fortress a bestiák amolyan antitéziseként vállalja fel a hagyományos heavy metal, ha nem is zászlóvivő, de legalábbis kisdobos szerepét.

A németek elsődleges eszköze a sallangmentesség, mint ahogy a filmekben a minimalizált színészi játék, ami mégis értéket hordoz magában, olyan egyfajta jelentéstartalmat, amivel terhelő sallangok nélkül tudják a színészek a szerepet figyelemre méltóvá formálni – így nyúlnak vissza az erődlakók is a stílus alapjaihoz, bár ők nem érik el azt a színvonalat, amit az eszköztelen színjátszásban a valamikori csodálatos színész, Páger Antal.

Pedig nem volt ez mindig így: a csapat első időszakában ügyesen vegyítette a reneszánsz zenei örökség romantikus hangzású elemeit a metallal, szövegeiket tekintve pedig bármely középkori trubadúr beperelhette volna őket a hivatkozás elhagyásáért vagy a szellemi tulajdon pofátlan lenyúlásáért, így aztán a Falconer mellett ügyesen bizonyították, hogy a crossovernek igenis lehet létjogosultsága, már ha a kísérlet nem fordul giccsbe vagy ízléstelenségbe.

Mindez azonban a múlté, és egy kis stílusbeli kanyar után – ami ordas buktának bizonyult, és majdnem az együttes végét jelentette – immár második albumukon teszik le voksukat a pőre, középtempós heavy metal mellett, amihez sikerült megnyerniük azt a Gus Monsatót, akit a Tolkki-féle Revolution Renaissance-ból ismerhet a jó memóriával megáldott idősebb generáció. Monsato, aki remek énekes (volt), képes olyan dallamokat is formálni, melyeket hallva egy komplett táncdalénekesi árnyékzeneszerző brigád emelheti fel a kezét a megadás jeléül: no, nem mintha nem lennének stílusrelevánsak a fülbe ragadó refrének, ráadásul az említett szikárság nem engedi a könnybuggyantó érzelmek elburjánzását a dalokban, de a célközönséget megragadó "fogós" jelleg, úgy gondolom, minden arra hivatott zenei árnyalatban jellemző cél. (Ami nem biztos, hogy az énekelhető refrén, de ez legyen egy másik cikk fő témája.)

És maradjunk még egy pillanatra Monsantónál: az énekes hangja sajnos halhatóan megkopott az évek folyamán, ám a rekedt tónus még valahogy jól is áll a zenei koncepciónak, és hát Gusnak volt miből lejjebb adni, úgyhogy a teljesítmény egy másfajta megközelítésben, ha nem is prémium, de mindenképpen dicséretet érdemlő.

S ha idáig eljutottál a kritika olvasásában, akkor nem fogsz csodálkozni a dalok értékelésén sem, melyek némi tempóbeli egyhangúsággal, ám remek dallamokkal felvértezve haladnak rendületlenül céljuk, a hallgató megnyerése felé. Már a kezdés is tipikus, jóllehet a kezdő taktusok kissé átvágva a nagyérdeműt, némi "Helloween-i" deja vu-t hordoznak magukban, hogy az indító taktusokat "helyre zökkenve" váltsanak át valami szigorúbba egy olyan vezérdallammal, amit, ha csak egyszer meghallgatsz, minden bizonnyal jó ideig nem fogsz elfelejteni.

A folytatásban aztán beáll a teljes lemezt jellemző rend, a "The End of The World" igazából egy lecsupaszított lopkovári a csapat dicső múltjából, ám mivel nem hiszem, hogy sokan tisztában vannak a valamikori debüt tartalmával, így ez megbocsátható vétek. Nem is mennék végig egyenként a dalokon, hiszen mindegyikben találhat a figyelmes hallgató olyan elemet, amitől rögtön a zsongító nosztalgia kerítheti hatalmába, ezért inkább csak három jellemző etapot emelnék ki a zenei folyamból. A "The Abyss Of Our Souls" és a "Silent Scream" dallamait hallgatván elgondolkodhatunk, miért is nem vitte többre a csapat, az ismerős című "Death Calls My Name" pedig a maga misztikusságával egyszerre idézheti fel a Queensryche-ot és a Tony Martin-érás Black Sabbathot.

A sok szép, dicsérő szó után pedig a végére jöjjön egy kis ejnye-bejnye: egy ilyen, tradicionális ízeket felmutató csapatnak nem szabadna ennyire gitárszóló-szegénynek mutatkozni, főleg úgy, hogy két hangszerbűvölő is a tagok között van – s ha jóindulatú akarok lenni, feltételezem, hogy biztos összevesztek a felvételek során, ami aztán antagonisztikusnak bizonyult. Kár, hogy éppen egy heavy metal albumon.

Garael