Kiadó:
Eagle Rock

Honlapok:
www.kissonline.com
facebook.com/KISS

Nem vagyok KISS fanatikus, még azzal együtt sem, hogy Paul Stanley-t csont nélkül tartom a világ egyik legjobb, legkarizmatikusabb frontemberének. De tényleg, nézze már meg mindenki, hogy hatvanon túl milyen fizikális fittségben és kifogástalan hanggal vezényli le a bulit! Elképesztő. És ne jöjjön senki azzal, hogy ez csak pénz kérdése, mert ez egyszerűen nem igaz. Minden tiszteletem ellenére mégis ez az első hang- és képanyag, amit megvásároltam tőlük, és ezt is csak azért, mert átéreztem annak súlyát, hogy egy rockzenei gyűjtemény bizony komolytalanná válik, ha egy olyan alapvetést nélkülöz, amely egyben zenekarként, de akár külön, egyes tagjain keresztül is ekkora inspirációt adott a rock/metal világának.

Senki nem fog meglepődni azon, ha azt mondom, embertelen látványos koncert(ek)et adott a KISS Las Vegasban, mintha egy rosszul biztosított petárda és tűzijáték-raktár robbanna fel. Kis túlzással talán még a hangot levéve is lekötné az embert. A 16 dalból álló setlist szerintem korrekt keresztmetszet a zenekar 40 évet meghaladó pályafutásából, bár a merítés ekkora életmű estén nagyon nem egyszerű.

Hangsúlyozom, amellett, hogy nagyon tisztelem őket, nem vagyok igazán fan, bár felvettem a CD hanganyagát is az iPod-ra, nem hiszem, hogy sokszor fogom hallgatni, viszont otthon nagy hangerővel döngetni és közben látni is a perfekt képpel és hanggal rögzített Show-t, egyszerűen tökéletes szórakozás. Ez esetben egyszerre minden működni kezd, még azok a dalok is, amelyek "only audio"-módban nem igazán kötnek le.

Extraként egy rövid akusztikus szettet nézhetünk meg, amelyet a koncert előtt adott a zenekar néhány kiválasztottnak. Itt (is) kiderül, hogy vokálban rendkívül erős a banda, még Gene Simmons is elereszt egy operás fikcsit, nem is gondoltam volna, hogy benne is ilyen erős torok lakozik.

Túrisas

Kiadó:
earMUSIC

Honlap:
facebook.com/kaihansenofficial

Amennyiben a heavy metalból olimpiát rendeznének, Kai Hansen lehetne az egyik esélyes arra, hogy az olimpiai lángot lobogtató fémoszloppal felírja az égre: long live rock n’ roll! Mert, kérem szépen, az elkötelezettség és a hitelesség olyan erények ebben a műfajban, melyek tiszteletet parancsolóan avatnak bajnokot stopperóra nélkül is.

A harminc éve a szakmában tevékenykedő Hansen igazából minden olyan erénnyel rendelkezik, amiért ikont faraghatunk belőle: stílusalapító (euro-power), legendás együttesek tagja, következetes heavy metal élharcos, akinek fém párttagkönyvébe minden bizonnyal az ötösnél kisebb tagsági szám kerülne. Éppen ezért nem tűnik nagyképűségnek, ha a haverok segítségével készített ő is egy önmagát dicsőítő albumot, amiben a társak közreműködésével égnek emelheti saját szobrát.

A vendégek névsora illusztris, és jóllehet, szerepük minimálisabb az előre vártnál – itt bizony fémkeményen Hansen áll a középpontban –, azért éppen elég arra, hogy hozzátegyék a produkcióhoz azt a pluszt, amit a mester megérdemel. Mert a "XXX – Three Decades In Metal" nemcsak, hogy jó album, de kifejezi mindazt az optimista, élettel teli attitűdöt, ami Hansen munkásságát mindig is jellemezte. Ennek ellenére kissé megijedtem, mikor meghallgattam a lemez első két számát, melyekből a második – "Enemies Of Fun" – olyan konkrét nyúlása két Judas alapműnek is, amiért a pontozóbírák mindenképpen nulla pontot adnának. Azt nem mondom, hogy ennek ellenére nem élveztem az ismerős dallamokat, csak hát a gyökerek felfedése nem azok genetikai klónozását kéne, hogy jelentsék, de oda se neki, Hansen még a plagizálást is olyan imádni valóan gyerekes őszinteséggel teszi, hogy képtelenség rá haragudni.

A lemez egyébként nem egy Hansen néven megjelentetett újabb Gamma Ray album, annál sokkal többrétűbb és színesebb, egyes momentumaiban pedig modernebb, ugyanakkor olyan hatásokkal is kacérkodik, mint a '80-as évek aréna rockja, hallgasd csak meg a Dee Sniderrel együtt előadott opuszt, és egyből látni fogod, hogyan fordítja Kai barátunk az amerikai rock n' rollt németre.

Természetesen akadnak itt a korai Helloween érát megidéző etapok is, a "Follow Sun" – igaz, modernebben –, vagy a "Stranger In Time", amiben Kiske is csatasorba kerül, olyan varázslatosan repítenek vissza a kezdeti időkbe, hogy valószínűleg minden felvarrós barátunk sírva fakad örömében.

A lemezen azonban akadnak meglepetések is, melyeket nem gondoltam volna a hanseni világ részének: a "Fire And Ice" monumentális folyamából kirobbanó, szinte rammsteini riffek és a vendégénekesekkel együtt előadott dallamok Kai életművének egyik csúcsalkotását kalapálták össze, ahonnan semmi sem hiányozhat, amivel a germán metál megörvendeztethet minket. Vagy ott van a "Left Behind", ami gótikus hangulatával csap be minket elsőre, hogy aztán olyan metalcore-os elemek robbanjanak ki belőle, ami aztán tényleg szokatlan lehet ebben az univerzumban: ettől függetlenül mégis felfedezhetjük benne azt a fajta "hansenizmust", amit olyannyira szeretünk.

Úgy gondolom, méltó albummal ünnepelték meg a haverok Hansen harminc éves pályafutását, és ebből semmit sem von le az ünnepelt rég eltűnt hangja: a jellemző vonások úgy törnek elő a különböző stílusokból is csemegéző dalfolyamból, ahogy a lemez jellegzetes Helloween betűtípusából a nosztalgia. Csak ez most nem öreges és a múltba révedő, hanem erőtől duzzadó és sok elemében nagyon is a jelenből táplálkozó.

Garael

Kiadó:
Pride & Joy/King Records

Honlapok:
www.almah.com.br
facebook.com/official.almah

Akármennyire is örülök annak, hogy Kiko Loureiro személyében a Megadethnek újfönt világklasszis szólógitárosa van, és akármilyen valószínű is, hogy a nehéz, de jelentőségteljes személyiséggel megáldott Dave Mustaine mellett eltöltött idő majd saját próbálkozásainak is szerez szélesebb ismertséget, piacot (lásd: Gus G. és Ozzy esete!), komolyan deprimál a tudat, hogy Kiko Loureiro miatt az Angra dolgai most egyelőre jégre kerülnek. Okszi, Marcelo Barbosa (Khallice, Almah) helyettesíti a koncerteken, de mégis szörnyű, hogy miután az Angra megírja pályafutása legzseniálisabb albumát (Secret Garden), kénytelen üresbe tenni magát meghatározhatatlan ideig.

Ebben a csöppet sem szívderítő helyzetben érkezett az Angrában befutó, de abból ilyen-olyan ügyek miatt 2012-ben kilépett Edu Falaschi projektjének, az Almahnak ötödik sorlemeze. Először – a korábbi elég közepesre sikerült albumok ismeretében – azt mondtam magamban: sovány vigasz. Minden bizonnyal lesz rajta 3-4 harapós nóta, ami már majdnem Angra színvonalat képvisel. Azután szó szerint nekifeküdtem a lemez kiértékelésének, és a végén az ágyban izgatottan fölülve el kellett ismernem, hogy Falaschinak sikerült némi fazonigazítással elkészítenie eddigi legjobb albumát!

Az "E.V.O", ami az eléggé közhelyes, hippiktől bűzlő vízöntő korszak beköszöntését járja körül koncepcionálisan, közel sem olyan izzadtságszagú, tömény, kapkodós munka, mint elődei. Nem akar túl sokat markolni, nem érzik rajta a görcsös bizonyítási kényszer; lazábban, szellősebben, nyugodtabban, és – ami a lényeg! – dallamosabban fogalmaz. Ááá, végre! Ezzel kibekkelem addig, míg az Angra újra csatasorba áll félelmetes "alabárdosával", Kiko Loureiroval az élen!

Az "E.V.O", kérem szépen, nem "fele-fele" anyag, hanem végig egyenletesen magas színvonalú, mesteri teljesítmény, ami az év végére akár a toplistába is behallgattathatja magát. A két gitáros, Barbosa és Mafra lenyűgöző szólókkal színesítik a valamivel modernebb fölfogásban fogant és abszolút korszerű hangzással fölvértezett dalcsokrot. Le a kalappal Falaschi előtt, aki végre – remélem, ő is így gondolja! – megtalálta a nyerő formulát!

Tartuffe

Kiadó:
Ulterium Records

Honlapok:
www.narniatheband.com
facebook.com/narniatheband

A Narnia a '90-es évek közepe óta a dallamos power metal keresztény vonulatának hálátlan misszióját látja el a nem éppen keresztény értékektől hangos skandináv zenei életben. A két hadvezér, CJ Grimmark gitáros és Christian Liljegren nem csak személyes példával jár elől, de intézményesen (kiadóval, stúdióval, marketinggel) is hozzájárul e réteg-műfaj szerény sikereihez. A sokféle formáció (pl. Reinxeed, Golden Resurrection, stb.) istápolása mellett a C. S. Lewis híres fantasy mesesorozata által ihletett Narnia eddig mindössze hat lemezzel "hirdette az igét". Ezek közül voltak többé-kevésbé sikeres albumok is.

Számomra ma is etalon értékű a 2009-es "Course Of A Generation" lemez, bár elismerem, hogy az nem volt tipikus Narnia munka. Christian Liljegren kilépését követően a lenyűgöző Germán Pascual "ordibált" náluk, a propagandisztikus kereszténységet és a jellegzetes neo-klasszikus, pszeudo-Malmsteen elemeket elhagyva vérbeli modern power metallal leptek meg akkor. Azután – nagy szomorúságot okozva – kurtán-furcsán föloszlatták magukat, hogy csak 2014-ben hallassanak magukról újra, amikor is bejelentették, hogy a régi énekessel és a régi fölfogásban futnak neki újra. Ennek az elhatározásnak terméke az egyszerűen csak "Narnia" címet viselő – gondolom: ismételt öndefiníciónak szánt – stúdiólemez.

Hát az öndefiníció nem sikerült túl határozottra. Először is, a lemez mindössze kb. 38 perc, ami mai mértékkel igen diétásnak minősül. A hangzás sem valami friss (pl. a dobok nagyon gépiesek), pedig a keverést és a maszterelést Thomas "Plec" Johansson (Scar Symmetry) végezte. Grimmarckra nem lehet panasz, szokása szerint teker rendesen, Liljegren is nagyon igyekszik (kicsit behatároltabb adottságaihoz képest), az album mégsem igazán akar működni, s ennek oka szerintem elsősorban az, hogy nagyon maradi, idejétmúlt, áporodott már ez a stílus. Még akkor is, ha azért akadnak kimondottan erős dalok és igen tetszetős instrumentális részek is: pl. "On The Highest Mountain", "Messengers", vagy "Set the World On Fire".

Nem várhatom el tőlük, hogy az eredeti alapító szándékot nem igazán tükröző "Course Of A Generation" lemez vonalát kövessék, jóllehet azzal negyon jó pontokat szerezhetnének nálam. Valahol érthető, sőt becsülendő az, hogy ilyen makacssággal, kitartással, életerővel ragaszkodnak a kezdeti inspirációhoz, de ennél azért naprakészebb, polírozottabb és hosszabb játékidejű produktum kell a "nagy visszatéréshez".

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.serious-black.com

Hát nem éppen (Harry Potter) mesébe illő a szupergruppnak induló banda eddigi karriere: hiába volt a nagy fogadkozás, hogy ez most aztán egy igazi csapat (mert az kell, ugye?), és nem pénzkaszálda kreálmány, a sors – vagy valami más? – tett róla, hogy a második lemezre a zenekar fele, Grapow  és Stauch angolosan, izé, németesen távozzon, becsületükre mondva, betegség miatt. Helyüket Bob Katsionis és Alex Holzwarth foglalta el, úgy gondolom, a színvonalban – legalábbis a humán aspektust tekintve – nem történt változás, amit maga a zenei végeredmény is bizonyít.

Bevallom, a debüttől nem vágtam magam hanyatt, a megjelenés évében sokkal jobban tetszett breed másik, a Project Arcadiaban nyújtott vendégszereplése, sőt a Trail Of Murder is igen keveset fordult meg a lejátszómban, pedig imádom a kissé öntörvényű énekes hangját, és ha jó formában van, fülbalzsamozó melódiáit – úgy látszik jelen albumon sikerült kissé összeszednie magát, esetleg a társak jobban elfogadták azokat az elképzeléseket, melyek mentén breed felénekelte a lemezt.

S hogy mi is változott? Alapjaiban semmi, bár én érzek némi elmozdulást a dallamosabb stílusok felé, és a power címkét csak feltételesen ragasztanám a produkcióra. Megijedni persze nem kell, a csapat nem váltott pop-metalba, de nagyobb teret hagytak a dallamoknak – és talán a billentyűnek –, melyek egyrészt kidolgozottabbak, mint első lemezes társaik, másrészt mintha breed is több színét csillogtatná meg fantasztikus hangjának. Hallgasd csak meg a "The Unborn Never Die" belassulós részének vokál megoldását, egyből megértheted, miért is tartják az énekest az egyik legalábecsültebb tálentumnak. Azt azért nem mondom, hogy nem fordultak a fiúk némi ihletért a hasonló közegben mozgó bandákhoz: a "State Of My Dispair" kezdő riffje kísértetiesen hasonlít a Stratovarius "SOS"- ének ütemeihez, a "Heartbroken Soul" pedig szerepelhetne valamelyik fiókban maradt Dio albumon is. A lényegen ezek az apróságok azonban nem változtatnak, a felvezetővel együtt nyolc számos anyag nem tartalmaz tölteléket, és ügyesen csippent ki más stílusokból – például gótikus (Dying Hearts), vagy neoklasszikus metál (Castor Skies) – annyi színt, hogy ne legyen az egész komor fekete. Az anyagnak azonban nem ez az egyetlen érdekessége: a deluxe kiadáson öt bónusznóta szerepel, melyek tulajdonképpen ugyanolyan színvonalúak, mint szimpla-lemezes társaik. Az "Emotional Blackmail" Tony Martin korabeli Black Sabbathban fogant epikus lírája után a "The Life You Want" olyan elegánsan ad leckét a Nightwishnek, ahogy azt csak úriemberek tudnak, a "The Machine Is Broken" pedig kiválóan ötvözi az euro-powert az Accept riffekkel: ahogy a szerzemény végén breed acsarkodva ismételgeti a refrént, az az U.D.O. hívek számára magát a mennyországot jelentheti, ahol Dirkschneider hangú angyalok dalolnak a boldogok örömére. (A többi legyen meglepetés.)

Remek, bár vásárlói szempontból kissé alattomosan elővezetett album a csapat új produkciója, ahol már nem csak breed viszi el a hátán az elvárásoknak megfelelő anyagot, és ahol úgy érzem, rátaláltak arra az útra, amin tovább is haladni szeretnének – hacsak az énekes jó szokása szerint nem sértődik meg valami apróságon, mert akkor komoly fekete helyett gyászos feketén érhet véget a zenekar élete.

Garael

Kiadó:
Blacklake

Honlapok:
www.damian-wilson.net
facebook.com/officialdamianwilson

Bár régóta a Threshold fan club tagja vagyok, sőt Damian Wilson más jelenéseit is igen nagyra becsülöm (Headspace, Star One, Ayreon), be kell vallanom: ez az első Wilson szólólemez, amit meghallgattam, pedig 1997 óta már jó pár ilyennel örvendeztette meg rajongóit. A tét tehát az volt a "Built For Fighting" kiértékelésekor, hogy vajon ez a szimpatikus muzsikus magánzóként is megállja-e nálam a helyét, vagy csak mint a Groom-West páros (Threshold), Arjen A. Lucassen, vagy Adam Wakemen "szócsöve".

Tényleg nem voltak bennem előítéletek, teljesen friss aggyal, nyitott lélekkel álltam neki a hallgatásnak, de gyorsan eldőlt, hogy ez nem az én műfajom. Vitathatatlanul zenei az egész, de inkább nevezném pop rocknak, néha kifejezetten popnak, mint bárminek, amihez Wilsonnak eddig énekesként köze volt. Ártalmatlan, szellős hangzás, szórványos, erősen leszabályozott gitárszólók, édeskés dallamok: mintha Robert Plant énekelne Bruce Springsteen dalokat. Vagy valami ilyesmi.

Nehezen tudom elképzelni, hogy ezt az albumot Wilson gyakorlatilag a Headspace muzsikusaival játszotta föl, a hangmérnöki feladatokat pedig az a Jens Bogren-Tony Lindgren duó látta el a svédországi Fascination Street stúdióban, akik eddig Opeth, Katatonia, Soilwork, Dark Tranquility, Kreator, Devin Townsend és Paradise Lost lemezek hangzásáért voltak felelőssek.

Furcsa (s ezzel egy kicsit el is árulom magam), de nekem az egész albumon a "Somebody" című Depeche Mode klasszikus kicsit tempósabb földolgozása tetszik a legjobban. A balladát Wilson már évek óta nyomja koncertjein akusztikus verzióban. Ez viszont dalszerzőként nem Wilsont, hanem Martin Lee Gore-t minősíti.

Tartuffe

Honlapok:
facebook.com/solidityband
solidityband.bandcamp.com

Most mondjátok meg, nem jóleső érzés a borítóra nézni? – Nem. Na, jó, tényleg nem, mert azonnal szuicid hangulata lesz az embernek, és akiben megvan a hajlam, még képes és kárt tesz magában, de ha onnan nézem, hogy újra egy hazai csapat, aki ad a külcsínre, akkor meg nézegetem én ezt nagyon szívesen. Részletgazdag, pompás artwork, sok-sok formalinban tárolt aggyal meg két kínzott bácsival. És nem is csak a külcsín miatt örülök, hanem úgy általában, mert ahogy megérkezett a csomag, egy bónusz CD-vel, amelyen a legfontosabb infók vannak a Triesz László vezette öttagú csapatról, az tanítani való, és olyan elkötelezettséget mutat, amire lehet építeni.

Ami pedig a legfontosabb: A zene sem lombozott le, akarom mondani, de, baromira, ám ahogy a képi megjelenésben, itt is a kettősség érvényesül. A művészettel elért hatás, illetve a mindezt láttató produktum minősége. "Lombozni" akarnak, nagyon is, bevallottan: "A szövegek az emberi elme – sokszor legsötétebb – bugyrait boncolgatják különböző aspektusokból. Hol a lázadó, hol a kispolgár, vagy éppen egy haldokló lelki vívódását jelenítik meg. Ami közös bennük az a zaklatottság, a kibékülni nem akarás korunk társadalmi normáival, jelenségeivel, vagy éppen saját magukkal. Ártány, csalódás, vívódás, barátság, gyűlölet, hit… Érzelmek, melyeket elfojtunk, gyűjtögetünk odabent és aztán vagy kirobbanunk, vagy belehalunk." – mondják ők a promóciós anyagban a szövegekről, és ugye senki nem képzeli, hogy ennek zenei kifejtéséhez party metal dukál a Steel Panther vonalról?

Saját maguk a Scar Symmetry és a Nevermore zenekarokat jelölik meg fő hatásként, ami alapján kb. reális képet is kapunk a Solidity-ről. Riffelésben inkább Nevermore, a váltott (tiszta és hörgő) éneklés pedig inkább a Scar irányába mutat. Jól is van ez így nekem, merthogy módfelett csippantom mindkét alapbandát. Küzd is derekasan a Solidity, hogy méltó legyen a példaképekhez, bár mind dalszerzésben, mind a villantós szólók tekintetében egyelőre még inkább nyomkövetőknek és nem trónkövetelőknek számítanak.

Nem hiszem, hogy ezzel bármi rosszat is mondtam, merthogy a megjegyzés alapja csupán az objektív összehasonlítás volt. Önmagában nézve a Solidity is magas minőséget képvisel, mind megszólalásban, mind hangszerkezelésben, sőt dalszerzést tekintve is remekül teljesítenek, azt pedig külön a javukra írom, hogy nem a hivatkozott csapatok szolgai másolására törekszenek, hanem a saját zenei arculat kialakítására.

A Solidity mert nagyot álmodni és erre a lemezre, annak kiállítására (gyönyörű digipack!) büszkének lehet és kell lenni. Részemről egy szimpatikus és zeneileg nagyon felkészült csapatot ismertem meg!

Túrisas

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.marillion.com
myspace.com/marillion

A Marillion csodás,  a Marillion legendás, a Marillion stílusalapító... Ez mind igaz, 2000 óta mégis botrányosan hűvös a viszonyunk, mert a kezdetben még szimpatikus Steve Hogarth depressziója teljesen rátelepedett a bandára, valamint egyfajta zenei értelemben vett rheumatoid arthritis (idült sokízületi gyulladás) hatalmasodott el rajtuk, ami minden görcsös (és elhibázott) kísérlet ellenére a modernizációra (egy kis pop, dub, electro), áporodottá, kínosan öregurassá tette őket. Még a David Gilmour-örökös Steve Rothery is elfelejtett egy időre szólózni...

Nem véletlen, hogy a blog fönnállásának immáron több mint nyolc éves történetében először 2012-ben írtam róluk, a "Sounds That Can't Be Made" album megjelenésekor. Akkor már éppen 13 éve az volt az első olyan Marillion alkotás, amit végig tudtam hallgatni, jóllehet nem voltam tőle elájulva, a klasszikusokhoz egyáltalán nem volt mérhető. Ezt figyelembe véve talán nem meglepő, hogy az új lemezt némi izgatottsággal vártam, hiszen kíváncsi voltam: vajon véget ér-e ez a roppant hosszú ideje tartó fájdalmas kínlódás, új (reménykeltő) korszak kezdődik-e az együttes történetében.

Az új anyag, ami a "F*** Everyone And Run" rövidítéseként viseli a "F.E.A.R." címet (nem túl eredeti az ötlet, ha a Van Halen 1991-es, "For Unlawful Carnal Knowledge" című lemezét vesszük alapul) úgy lett beharangozva, mint ami fölvonultatja a Marillion teljes zenei arzenálját, s ami bizonyos értelemben visszatérést jelent a zenekar korábbi (de már Steve Hogarthos) stílusához. Ez a kijelentés nem teljesen alaptalan, hiszen Rothery végre bátran szólózik, a digitális felhangok eltűntek, sőt a lemezt indító "El Dorado" elektronikus zongorája kellemes gondolati "árukapcsolás" a Pink Floyd "Animals" című klasszikusával.

A mindössze öt (így nyilván hosszabb) tételt tartalmazó "F.E.A.R" elsősorban az 1994-es "Brave"-re emlékeztet és valóban jobban sikerült közvetlen elődjénél. Mindazonáltal továbbra is úgy érzem, hogy az eredendően újhullámos szinti-pop háttérrel rendelkező Hogarth mind zeneileg, mind lírikusan teljesen átvette az uralmat a banda fölött. Erőlteti az összetettségük ellenére is kiszámítható dalszerkezeteket, a lassú tempókat, a nyavalygós, életunt hangulatot (ez a "spleen" régi hagyomány a romantikus költészetben) és a politikai agitációt, a kéretlen társadalomkritikai kommentárokat. Egy adag nyers, feszes, tempós rock n' roll jót tenne a fiúknak, kivasalná a ráncokat, fölemelné a petyhüdten lógó részeket... Nyilván nem AC/DC típusú boogie-t várok tőlük, csak egy picit több életkedvet.

Tartuffe

Kiadó:
Massacre Records

Honlapok:
www.crystal-ball.ch
facebook.com/crystalballrocks

A svájci Crystal Ball tavalyi produktuma igencsak felkeltette az érdeklődésem, egyrészt az új énekes, a Rick Altzihoz hasonló kvalitásokkal rendelkező Steven Mageney, másrészt az Accept riffekkel kevert dallamos metal miatt, amit a fiúknak a producer, Stefan Kaufmann révén – igen, ő az a bizonyos – sikerült a zenei műhelyben kikeverni. Nyerő módszeren ne változtass, így a most megjelenő album hűen követi a "Liferider" nyomvonalát: ikergitárral felvezetett, fémes riffekkel kevert dallamos metal, amúgy modernkori Jaded Heart módra, csak itt a dallamok talán még fülbemászóbbak, és többet merítenek a Hammerfall-féle himnikus megközelítésből, igaz, nem annyira lánccsörtető módon. A vastag és bika hangzás ellenére az egész lemezt áthatja egyfajta rokonszenves játékosság és életkedv, a csapat pedig büszkén vállalja az elődök – természetesen főleg az Accept és U.D.O. – szórakoztatási eszköztárát. Mindez persze elsülhetett volna avítt módon is, ám Kaufmann nagyon érzi, hogy kell némi modern ízzel felturbózni a hagyományos német riffeket, így a könnyed dallamok mellett néha meglepően súlyos groove-ok gördülnek ki a gitárosok keze alól.

Nem tudom, hogy a dallamokért ki volt a felelős, de az biztos, hogy remek munkát végzett: talán emiatt is titulálta néhány szaklap "hard rock"-ként a lemezt, ám azért ennél keményebbek a fiúk, bár mostanában a glam csapatok körében is nagyon dívik a heavy metal alapok használata. (Ettől függetlenül a glamhez nincs sok köze az együttesnek, bár – mint írtam – a könnyedség és a lazaság általános jellemzője az egész albumnak.)

Vokális duettet ezúttal sajnos nem találunk – emlékeztek a "Liferider"-en Noora Louhimoval a Battle Beast énekesnőjével előadott párbajra? –, de Mageney élvezetes teljesítménye kárpótol:  a "Dr. Hell No"-ban felvezetett megtámasztott sikoly minden ortodox európai metalhívőnek mosolyt csalhat az arcára.

Amiben viszont úgy látom, nem erőltették meg magukat a fiúk, az az ebből a stílusból egyenesen következő gitárszóló centrikusság, és a dob sem variálja meg az általánosan egyenletes tempót: a lényeg a dallamokon, és az összképen – illetve összhangzáson – van, ami viszont kiválóan sikerült.

Nem valószínű, hogy a svájci-gárda voodoo szeánszot vezetett volna le az eredmény érdekében, ám úgy gondolom, karibi bűbáj nélkül is sikerült a tavalyi színvonalat hozni, ami számomra bőven elég. Még tűszúrások nélkül is.

Garael

Honlapok:
facebook.com/enigmaticinfinity
enigmaticinfinity.bandcamp.com

Tombor Nándor (szinte) egyszemélyes projektjének debütáló lemezéhez aligha választhatott volna találóbb címet. Ugyanis azt tudni kell, hogy aki olykor 17 percet is meghaladó, progresszív rock/metal stílusban megírt kompozíciókban gondolkodik, az (befogadó-fogyasztó szempontból legalábbis) magányosságra ítéltetik, akármilyen minőségi anyagot is tett le az asztalra. Semmi okom feltételezni, hogy ezt Nándor ne tudná, sőt szerintem nagyon is, ezért részemről külön virtuális vállveregetés jár az írásos dicséret mellé, ugyanis mindig nagyobb bátorság kell az árral szemben úszni, mint azzal vitetni magunkat. Nyilvánvalóan megvan a képessége, hogy trendi legyen (mondjuk jó nagy szakállal és mocsárszaggal, esetleg a mostanában kötelező retro-feelinggel), de érezhetően totálisan önazonos ez a tört ritmusú, modern, 7 húron riffelős és kifejtős, itt-ott kissé magába forduló, depresszív progresszív metal világ, amelyben szinte egy személyben megalkotta ezt a lemezt. Csupán az énektémák megszólaltatásához csatlakozott Horváth Máté (Rumproof), jobbára középtartományban mozgó, de megbízható, tiszta énekhangjával.

A minőséget tekintve objektíve nézve teljesen rendben van a lemez, kiváló hangszeres felkészültséggel, igazából gyenge pont nélkül, minden más pedig ízlés kérdése. Van, aki nem szereti ezt a túl steril megszólalást, nekem személy szerint semmi bajom vele. Nándor kiválóan kezeli a gitár mellett a (programozott) billentyűs hangszereket is, amelyek bőven teret is kapnak a szerzeményekben, ez számomra megint csak pozitívum. Nem szívesen élnék párhuzamokkal, ahogy itt Tartuffe is kifejtette korábban, unalmas már állandóan előjönni a Dream Theater hasonlattal, hiszen azon túl, hogy nyilván ők szinte minden mai progger mögött felsejlenek, mint megkerülhetetlen hatás, itt is sokkal jobban érezni Tombor Nándor saját zenei világát.

A lemez egyszeri meghallgatásra nagy falat, de ez semmit nem von le a minőségéből és értékéből, hiszen nem is könnyen emészthető dalcsokornak szánták, ez nyilvánvaló. Én azért annyit elárulok, hogy nekem leginkább éppen a 17 percet is meghaladó címadó a kedvencem. Új és minőségi magyar progresszív anyag született, semmi, de semmi más nem számít.

Túrisas