Honlapok:
www.yossisassi.com
facebook.com/YossiSassi

Büszkén vállaljuk, hirdetjük, hogy e lángoktól ölelt kis országban az orientális rock/metál kiadványok legfőbb hirdetői, népszerűsítői vagyunk, akik lényegében elsőként és a legnagyobb számban foglalkoztunk a stílus képviselőivel, lásd: Myrath, Orphaned Land, Edgend, Nawather, Amadeus Awad's Eon, PUi, stb. Az Orphaned Land egykori gitárosának, Yossi Sassinak is írtunk mindkét eddig megjelent lemezéről (Melting Clocks, Desert Butterflies). Már akkor megállapítottuk, hogy a világ nem bukott, hanem nyert Sassi távozásával, hiszen az Orphaned Land kiadta nélküle karrierje egyik legjobb lemezét, Sassi pedig folyamatosan javuló formát mutatva próbálkozik szólóban.

Figyelemreméltó tény, hogy ez az album már nem egyszerűen a gitáros saját nevén, hanem Yossi Sassi Band néven jelent meg. Ettől valami kollaboratívabb, kiforrottabb, változatosabb eredményt vár az ember, és a helyzet az, hogy nem is téved vele nagyot. Előrebocsátom, hogy a három lemez közül nekem eddig ez tetszik legjobban. Továbbra sem hibátlan ugyan az anyag, sok rajta a belassult merengés és ezen sokszor csak ront Sassi álmosító dörmögése, mégis akad itt néhány egészen kiváló szerzemény. A lemezt indító "Wings" például simán fölkerülhetett volna az Orphaned Land "All Is One" albumára, a Ron "Bumblefoot" Thallal közösen játszott "Palm Dance" hipnotikus lüktetése pedig legott elvarázsolja a hallgatót. Szerencsére Sassi mellett szerepelnek vendégénekesek is, pl. Diana Golbi (Root Out) és a Myrathból Zaher Zorgati, aki szokása szerint hatalmasat énekel az album legpattogósabb, legmetálosabb nótájában (The Religion Of Music).

A lemez ezúttal magánkiadásban került forgalomba, de a hangzással nincs semmi probléma. Sassi már kezdetektől fogva törekedett egy természetesebb, kevésbé digitalizált soundra. Szerettem volna néhány pörgősebb nótát a "The Religion Of Music" mintájára és egy kicsit több kísérletező kedvet, mint pl. a lenyűgöző ritmizálással záródó "Madame TwoSouls"-ban, vagy az általam ismeretlen keleti fúvós hangszerrel megtámogatott jazzes "Winter"-ben. Kár, hogy a lemez kicsit megül a végére, de még így is a kedvenc Sassi kiadványom a három közül.

Tartuffe

Kiadó:
Nail Records

Honlap:
facebook.com/De-Facto-zenekar

Üres magyarázkodásnak tűnik, de igaz: nem azért kerül nálunk terítékre kevés magyar megjelenés, mert pikkelünk a hazai "szakmára" (egy kicsit de, ámbár nem minden ok nélkül), vagy azért, mert idegenszívűek vagyunk, akik magasról pottyantanak a magyar szellemi termékek sorsára, hanem inkább azért, mert ebben a műfajban fájdalmas elmaradásaink vannak. Sok kiváló muzsikus van ugyan ebben az országban, de kevés nemzetközi kitekintéssel rendelkező, világszinten helytálló dalszerzőnk, és még kevesebb jó énekesünk – itt az ideje egy hard rock/heavy metal stílusra koncentráló tehetségkutató megrendezésének (a szellemi környezetünket szennyező kereskedelmi TV-k műsoraiban úgysincs esélyük olyanoknak, akik Dio, Coverdale vagy Russell Allen manírjain szocializálódtak). Szomorú, hogy kevés kivétellel vagy a régmúlt "dicsőségből" akarunk megélni, vagy az éppen kurrens, mainstream külföldi kedvencek majmolásából...

Ebben a kontextusban kell értékelni a De Facto új lemezét, méghozzá azért, mert bizonyos konkrét hatásmechanizmusok ugyan fölfedezhetőek, mégis önálló arculattal rendelkeznek, akik érdekes, sajátos koktélt kevertek pop rock, szinti pop, gót, hard rock és heavy metal ízekből. Szerintem veszélyes üzemmód ilyen zenét magyarul énekelni (ezzel a véleményemmel persze lehet vitatkozni), a De Facto, pontosabban Tóth Gyula ezt azonban nagyon jól megoldja: teljesen korrektek a szövegek, a prozódia rendben, a frontember hangja pedig – ha nem is átütő – abszolút vállalható (sőt a korábbi anyagokhoz képest határozott javulást mutat).

Sokat elmond a jelenkor mucsai magyar valóságáról, hogy még egy ilyen színvonalas produkció sem juthat szerephez a médiában. Hiába neveztek az Eurovíziós Dalfesztivál hazai válogatójára, még műsorba sem kerültek. Persze fölmerülhet, hogy talán nem a "Kié lesz a sír?" volt a legjobb választás... (Nekem pl. a "Fekete Szív" sokkal erősebbnek tűnik zeneileg). Ha már itt tartunk, kénytelen vagyok megjegyezni, hogy ha latinul idézünk klasszikusokat (keresztvetés a "Szabadulj!" végén), akkor azt illik nyelvtanilag helyesen megoldani. Vannak még latin tanárok ebben az országban, de az interneten is utána lehet nézni pár kattintással.

A borítóterv a hollóval ugyan túlságosan Jorn Landés, a hangzás pedig nélkülöz némi kvintesszenciális, arányérzékeny dinamikát (bár hazai szinten simán jó), a "Nihil" – címe ellenére – egyáltalán nem semmi. Ezzel az anyaggal biztosan szereztek maguknak egy rajongót a szerkesztőségünkben, élőben különösen nagy kedvvel hallgatnám őket. Éppenséggel annyi hiányérzet alakult ki bennem, amennyit csak egy igazán technikás-ízes játékú gitáros tudna betölteni – mint mondjuk Vámos Zsolti. Ezzel nem Geőcze Zoltánt akarom megbántani, akinek zeneszerzői kvalitásaihoz kétség sem férhet...

Tartuffe

Kiadó:
Rise Above

Honlap:
facebook.com/bloodceremonyrock

Úgy látszik, korunkban legfeljebb a politikusok lesznek egyre dühösebbek, és mára a boszorkányok is beletörődtek, hogy mézeskaláccsal már nem tudják a facebookon a korlátlanul elérhető (virtuális) csemegékhez hozzájutó gyermeket a kemencébe csábítani. Hát még doommal. Mondjuk ezért én kissé szomorú vagyok, hiszen az eddig megjelent Blood Ceremony lemezeken azért volt némi súly (hölgyek kedvéért, ezt a túlsúlyt a metálosok általában szeretik), és bőven fel lehetett fedezni a példakép Black Sabbath hatását, jelenleg azonban – mint írtam – a boszorkányok is inkább a zöld mezőre mennek virágot és füvet – tudjátok, milyeneket – szagolgatni, mintsem hogy ósdi seprűnyélen Piri-nénét játszanak.

Alia O'Brianék boszorkánykonyhájában tehát ezúttal megfogyatkoztak a mázsás fémüstök, és maga a fő boszorkánymester is inkább táncra hív, mintsem orgiába csapó szeánszra: a fő hangszer szerepe most már egyértelműen a fuvola, és a dallamokban is inkább a folk játszik fő szerepet, mintsem a fémesen csengő metál. Ennek megfelelően a gitárok abszolút untermanként zsizsegnek a háttérben, és az, hogy ennek ellenére mégis tetszik az, amit hallok, egyértelműen a  dallamoknak köszönhető, melyek mégis tartalmaznak valamiféle bűbájt, mert hammondos kíséretüktől kénytelen vagyok elismerően csettinteni – én, az ortodox power metal hívő!

Van hát itt minden, ami felidézheti az emberben a hatvanas-hetvenes évek pszichedéliába és természetbe forduló angolszász rockzenéjét, a hippis örömtánctól kezdve a beaten keresztül a fuvolából természetesen következő Jethro Tull párhuzamig – ám mindezt olyan jó érzékkel elegyítve, hogy mégse tűnjön túlcsócsáltnak, vagy a poros sarokból összekapartnak, ez pedig eklatánsan bizonyítja, hogy a népzenéből kinövő dallamok ösztönös örömből fakadnak. Ehhez pedig úgy gondolom, nem kell különös boszorkányság.

Azon persze lehet gondolkodni, hogy a folk rock felé történő mozdulással nem fog-e a csapat légüres térbe kerülni, hiszen a keményszívű fémhívőknek a megfogyatkozó Iommi-féle riffek már nem biztos, hogy elegendő táplálékul szolgálnak, a mainstream rockzenében pedig ilyesfajta próbálkozásnak sajnos még nincs helye. Veszélyes tehát az a játék, amit a zenekar művel, bár nem hiszem, hogy eddig is a tömegek igényeit szolgálták ki – ha pedig a zenéből kicsengő örömfaktort nézem, akkor igazat adok nekik: ha pénz nem is jut eredményként, legalább azok legyenek tőle boldogabbak, akik megteremtik ezt a különös világot – no és az se baj, ha kicsit mi is.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.joelynnturner.com
facebook.com/joelynnturnerofficial

A blogunk úgy van beállítva, hogy egyszerre tíz cikk legyen olvasható "lapozás" nélkül, a többit már csak kattintások sorozatával, vagy a keresés funkció alkalmazásával lehet elérni. Nem tudom, hogy ez jó-e, de így van; tíz bejegyzés még egy termékeny hónapban is lefedi a havi bejegyzések felét. Mostanában pár írónk elvesztése és mások szórványos tevékenysége miatt az a helyzet állt elő, hogy a "kurrens" cikkek közül 6-7 az én tollamból származik. Azt tudom, hogy ez nem jó: ez nem álszerénység, csupán annak beismerése, hogy a túlságosan homogén felület unalmas, ráadásul a csúcsra járatás egyfajta sablonosságot indukál...

Ha már itt tartunk, véleményem szerint éppen ezt kockáztatja a Frontiers kiadó is. Erről többször elmélkedtünk már itt, ezen az oldalon: Serafino Perugino elkötelezettségből, rajongásból, vagy üzleti szempontok miatt – ezt nem tudhatom – eszméletlen mennyiségben ontja a dallamorientált lágyabb/keményebb rockzenét – ami ráadásul nagyrészt mesterségesen kreált vagy új életre keltett formációk futtatását jelenti. A Frontiers CD-hozama lassan a Niagara-vízesés vízhozamával vetekszik... Ez a műfaj közönségének alapvetően jó hír, de óhatatlannak tűnik, hogy egy idő után belefut az egysíkú homogenitás és a kiszámítható sablonosság csapdájába, a "roster"-en szereplő muzsikusoknak hosszú távon inkább kárt, mint hasznot okozva.

Nem is tudom, hogy a Sunstorm miért ezen a néven fut, amikor mindenki tisztában van vele, hogy e mögött valójában Joe Lynn Turner áll bérelt dalszerzőkkel és muzsikusokkal, akik gyakran váltogatják egymást. Most azt kell mondjam, egy ütőképesebb csapat került az egykori Rainbow és Deep Purple énekes mögé. Perugino kizárólag olasz zenészeket bérelt föl a munkára, akik között az "ubiquitárius", azaz, mindenütt megforduló Alessandro Del Vecchión túl örömmel üdvözlöm a zseniális gitárost, Simone Mularonit (DGM, Empyrios). Az előző lemezen sokat dolgozó skandináv dalszerzők, Soren Kronqvist és Daniel Palmqvist mellett most ők kapták a főszerepet.

Del Vecchio és Mularoni tehát nem csak bérelt stúdiózenészek, de a komponálásért is fő felelősök. Sajnos Mularoni igazodott a lityi-lötyi, AOR-os elvárásokhoz és a keményebb, progresszívabb vénáját elhagyva inkább csak szólókban villogtatja kivételes tehetségét. Ott viszont nagyon. Nagyjából ez is az egyetlen igazi erénye az albumnak, máskülönben egy izgalommentes, rutinszerű andalgás az egész, ami néha kifejezetten formás, tetszetős ugyan, de ártalmatlan, jelentéktelen szórakoztatás valódi következmények és maradandó nyomok nélkül...

Tartuffe

Kiadó:
Fret12

Honlapok:
www.fret12.com/mark-tremonti
facebook.com/MarkTremonti

Ezzel a recenzióval bizonyos értelemben eddig érintetlen, kiaknázatlan területre tévedek, tele is van a gatyám attól való félelmemben, hogy véletlen rálépek a tyúkszemére egy-két "szakmabelinek", netán internetes megmondóembernek. Vagy mégsem? Lehet, hogy van annyira vastag a bőröm, vagyok annyira pofátlan, hogy az ilyesmi ne érdekeljen. Hát, bizony megeshet... :) Minden szégyenérzet nélkül vallom be azt is mindjárt az elején, hogy az új Tremonti lemezről azért írok – noha eleddig hallgattunk a formáció tevékenységéről –, mert egy nagyon érdekes jelenség vizsgálatához szolgáltat apropót.

Szóval itt van ez a Mark Tremonti nevű gitáros-énekes, akit alaphangon szimpatikusnak találok, kb. velem egyidős, római katolikus családban látta meg a napvilágot stb. Lényeges különbség (!), hogy a srác jó gitáros és semmivel sem rosszabb énekes, sőt termékeny zeneszerző. Eddigi életútja viszont elsősorban zeneszociológiai szempontból rendkívül érdekes, egy ún. második generációs grunge bandában, a Creedben kezdte, ahol mindent elkövettek, hogy a Pearl Jam stílusát minden részletre kiterjedően elsajátítsák. Rossz magyarsággal: durván koppintottak...

Amikor a grunge mesterségesen "hájpolt" és a média által fölpuffasztott (s egyben kiherélt) népszerűsége apadni kezdett, Tremonti kerek-perec "hard rockosított" az Alter Bridge-ben, és mire eljutott odáig, hogy saját nevén bandát alapítson, már klasszikus heavy és thrash metal "húrokat" pengetett. Egyszerű, személyes véleményem az, hogy ez a változás egyértelműen fejlődésnek minősül, amit a grafikonon csak és kizárólag egy exponenciális függvény görbéjével lehetne szemléltetni. De a zeneszociológia faramuci dolog.

Mi van akkor, ha a grunge volt az őszinte, romlatlan és tiszta forrás (bár ennek a név magyar jelentése – trutyi – határozottan ellentmond), és a hard rock, majd a metál bomlasztó hatása tette ezt az üde forrást mára poshadt, bűzös pocsolyává? Ezek szerint Tremonti elvtelen áruló!? Netán lehetséges, hogy a grunge szemtelen, kihívó, a múlt értékeit gúnyosan lekicsinylő mellékvágány volt, abortív forradalmi kísérlet, aminek azért megvolt a társadalmi szerepe, amennyiben a fodros-parókás "ancien régime" korhadt, recsegő-ropogó gerendáit lebontotta? Ebben a fölállásban Kurt Cobain volt Robespierre, Tremonti pedig Napoleon, egy szerves fejlődésből kibontakozó konszolidáció szemléltető alanya!?

Mikor volt Tremonti önazonos, a Creedben, vagy most? Mindig szerette a metált, vagy csak újonnan fedezte föl az értékeit? Új megtérő vagy tékozló fiú? Esetleg üzletember, aki tudja, mikor mit lehet eladni, vagy ő is csak a korszak zenei folyamatok által meghatározott zarándoka? Vajon mindig is önazonos volt  és most végre letisztulva, az ifjonti hévtől, az elhamarkodott értékítéletektől megszabadulva eljutott a tisztánlátásra? Szerintem fontos és tanulságos kérdések ezek, amelyekről jó lenne intelligens, jól informált, érdemi vitát folytatni. Mint ahogy arról is, hogy a Tremonti zenéje (most a bandára gondolok) jó, de azért nem annyira jó, hogy igazolja a "szakmai" körökben divatos ajnározást. Akinek nem inge, ne vegye magára!

Mellesleg megjegyzem, hogy vonakodva bár, de el kell ismerjem: ha a Tremonti muzsikája kellemes hallgatnivaló (minthogy az), akkor a "Load" és "Reload" érás Metallica nem csupán katasztrofális keveréke volt a nyilvános férfi nyelvespusziknak és a "Blood & Semen" botrányos ál-művészetének, hanem előrelátó vagy éppen kétségbeesett (de mindenképpen koraszülött) kísérlet arra, hogy megszülje a szintézist, a tagadásból, a pusztításból irányt mutasson az értékek integrációja felé.

Nem, "csakazértsem" fogok semmi konkrét dolgot mondani a "tárcám" tárgyát képező lemezről azon túl, hogy dögös, jól eltalált muzsika (az eddigi legjobb) és mindig szívesen hallgatom. Tremonti nekem most elsősorban ezzel a fontos és univerzális tanulsággal szolgált: a gitárszóló és a kétlábgép – minő meglepetés! – nem az ördögtől való, mint ahogy a grunge óta polgárjogot nyert érett, középfekvésű énekhang és mélabús tónusok sem.

Tartuffe

Kiadó:
Metalville

Honlap:
facebook.com/povertysnocrime

Bevallom férfiasan, nem sokkal tudok többet a német Poverty's No Crime-ról annál, hogy progresszív metált játszanak (eddig nagyon rendben!), jó németekhez méltóan kicsit kockák zeneileg (mint pl. a Dante, vagy az Ivanhoe) és a korábbi lemezeikkel van teli egyes médiaboltokban a "999 forint" föliratú akciós fémkosár. Valljuk be, ez nem valami sok és nem is igazán szívderítő információ. Ezt szeretném – mit több: akarom! – orvosolni a legújabb lemezükről írott jelen recenzióval.

A zenekar elvileg a '90-es évek legeleje óta aktív, az eddig eltelt több, mint két évtized alatt mindössze hat lemezt adtak ki, a legutolsót (Save My Soul) 2007-ben, majdnem tíz éve. A "Spiral Of Fear"-re tehát alaposan rákészültek. Ez a lemezt hallgatva gyorsan ki is derül, hiszen egy frissebb, érettebb, tetszetősebb anyagot sikerült piacra dobniuk minden modern igényt kielégítő hangzással és javarészt élvezetes, jól fölépített szerzeményekkel. Nem állítom, hogy főnix madárként szárnyalnak és most valami olyat csináltak, ami az előéletüktől élesen különválik, de azt igen, hogy ha ezt a lemezt meglátnám a boltokban 999 forintért, vagy akár a duplájáért, akkor gyors, öles léptekkel, valamint széles vigyorral sietnék vele a kasszához.

Marco Ahrens gitáros ugyan nem káprázatos húrnyűvő a Steve Vai-fajtából és Jörg Springhub billentyűs munkájáért, hangzásáért sem vagyok oda, de pl. a "The Fifth Element" című instrumentális szerzeményben megmutatják, hogy ettől a dolog még működőképes. Az 55 perces album  nyolc középhosszú, lassan építkező és többnyire lassabb tempójú nótát tartalmaz, és véleményem szerint a második felére – az előbb említett instrumentális szám után – kicsit megül. Kár érte. Lehetett volna belőle egy Appearance Of Nothing kaliberű meglepetés, de azért így is simán volt vele egy kellemes félórám.

Tartuffe

Kiadó:
Inner Wound

Honlapok:
www.universalmindproject.net
facebook.com/universalmindproject

Úgy látszik, aligha telhet el úgy év, hogy egy nagy prog-metál projekt ne csigázza föl az érdeklődésemet. Ugyan a projektezés – még igazán nagy nevek mellett is – kétélű kard, az ember nem tud nem izgatott lenni, ha neszét veszi egy hasonlóan nagyszabású vállalkozásnak. Az UMP magját Michael Alexander gitáros és Elina Laivera énekes hölgy alkotják, akik a zene és a szöveg szerzőségét jegyzik. Elvileg Alexander amerikai illetőségűként szerepel a promó anyagokon, de akcentusa elárulja, hogy nem "bennszülött", Laivera kisasszony pedig egyértelműen görög nemzetiségű, ezért következtetek arra, hogy eredetileg Alexander is onnan származhat. Ha valaki erre vonatkozóan egyértelmű infóval rendelkezik, és kiderül, hogy tévedtem (pl. közép-, vagy dél-amerikai), állok elébe egy felebaráti korrekciónak.

A Project két másik fix tagja Alex Landenburg dobos (Luca Turilli’s Rhapsody) és Henrik Båth énekes (ex-Harmony, Darkwater). Őket egészíti ki a meghívott vendégmuzsikusok egész garmadája: a kihagyhatatlan Mike LePond bőgőn (SymphonyX), a briliáns Emanele Casali szintin (DGM, Astra), valamint néhány nagy renoméjú énekes: Nils K. Rue (Pagan's Mind), Mark Jansen (az Epica "growl" felelőse), Charlie Dominici (ex-Dream Theater) és Diego Valdez (Helker). Az Alexander-Laivera páros a hangzás tekintetében is maximalista módjára állt a dologhoz: a keverést Simone Mularonira (DGM, Empyrios) bízták a san marinói Domination Studiosban. Ennek megfelelően a soundra nem is lehet panasz...

Nem vagyok nagy barátja a "csajos metálnak", de így, világhírű férfi énekesekkel és egy hörgmájszterral megtámogatva nem zavar Laivera kisasszony ösztrogén-injekciója sem, ráadásul a "The Jaguar Priest" egy aprólékosan, nagy gonddal megszerkesztett, vérbeli progresszív koncept-album szikár metál alapokkal és magabiztos szólókkal. Alexander nagyon jó gitáros, Casalinak pedig nem kell cégér, jelenleg alighanem a kedvenc billentyűsöm a bizniszben.

Az UMP bemutatkozó lemezét nem nevezném áttörésnek, az évtizedek óta ismert prog-metál klisék halmaza és a színvonal sem mindig egyenletes, de értékelni kell a belefektetett rengeteg munkát, fogyhatatlan lelkesedést, hajthatatlan vállalkozókedvet. A lemez nem hosszú, éppen nem éri el a 60 perces időtartamot, de az a röpke óra úgy repül el a hallgatás közben, hogy az ember észre sem veszi. Szerethető, minőségi anyag... megy is a gyűjteménybe.

Tartuffe

Honlap:
zene.volumenband.com

Nem ismerem a csapaton belüli hierarchikus felépítést (ha van olyan egyáltalán…), ezért ne rója fel bűnömül a zenekar többi tagja, nekem egyedül Pénzes Máté az igazodási pont, még a G-jam zenekarból, akik itt a Dionysosrising blogon kezdték meg a diadalmenetüket. Tehát, azt tudtam csupán, hogy ahová Máté viszi a "kis piros" billentyűzetét (egyébként Nord Piano a neve...), ott szükségszerűen felbukkan a minőség (lásd még: Blahalousiana). No, most az is lehet ám, hogy a "kispirosat" ide nem is vitte, hanem csak azt a nagyon-nagyot és nehezet, tudjátok, a Hammond orgonát. Mindez a tényen nem változtat, nagyon úgy tűnik, hogy a minőség nem instrumentum-, hanem személyfüggő.

A VoluMen tehát minőség. Azt belátom, hogy a torziós gitárok, meg a konstans járó kétlábgép nem minden fülnek zene, hallgatni is "tereh", de azt nem, hogy a VoluMen miért nem szólhat a rádiókban, helyette miért kell pl. kiherélt, lebutított, lényegétől megfosztott Bergendy-klasszikust hallgatni napestig. Persze, az is igaz, hogy valójában ezen én már csak ritkán kattogok, az én acél/fém szívem már régóta darabokra törte (vagy inkább megkeményítette?) a magyar média rock-ellenes műsorpolitikája. Amikor ilyen hangulatú zene landol a szerkesztőségben, akkor azért fel-felböffen bennem a keserűség. A VoluMen pontosan azt a nyugis, élőhangszeres, de közérthető soft-rockot (blues, soul és csipetnyi funk ízekkel) tolja, ami igenis mehetne még a délutáni műsorsávban is anélkül, hogy károsodást okozzon a "finom" rádiós lelkekben.

A "Wake Up Now!" közéthető, slágeres dallamait a Jóisten is rádiós lejátszásra szánta, ebben egészen bizonyos vagyok, innentől kezdve pedig egyenesen bűn ennek ellenszegülni. A főtémát a második meghallgatás után már együtt fütyültem vezetés közben a kissé rekedtes, de kiváló hangú Schweighard Tamás énekessel. Minden hangszer hangsúlyosan a helyén van, de egyfajta tudatos visszafogottság lengi körül a lemezt, amely egyértelműen koncepció lehetett. Házat bontani nem lehet tehát a VoluMenre, ezért lemezről hallgatva elsősorban nyugis pillanatokra, estékre ajánlom, élőben viszont simán csapathatják izomból, hiszen ott van bennük a groove is, ennek felfedezéséhez sem kell mélyre ásni.

Az EP három angol és két magyar nyelvű dalt tartalmaz. Márti mellé most már Ági is felsorakozott, így mindkettőjüknek hivatalosan is van már "dala" az Artisjusnál, a másik pedig a slayeresen csengő, bájos "Ölni kéne" címet kapta. Nekem azért hiányzik itt-ott, hogy azt a bizonyos "betongolyót" belengessék és letaroljanak vele néhány tereptárgyat, de ne csodálkozzunk, ez egy rock/metal blog, amúgy meg nyugis pillanataimban és az autóban bármikor elhallgatom.

Túrisas

Kiadó:
Massacre Records

Honlapok:
www.jadedheart.de
facebook.com/jadedheartmusic

A Jaded Heart sosem volt az állandóság szimbóluma. Az alapító Bormann testvéreknek, Michaelnek és Dirknek már se híre, se hamva, de mostanra kikerült a csapatból Henning Wanner billentyűs is (Tramp's White Lion, Circle II Circle), helyette pedig most egy gitáros feszít a közös képeken, bizonyos Masa Eto, akit gondolom azért igazoltak, hogy vastagabb, keményebb hangzást kölcsönözzenek az új anyagnak. Hát, ez érződik is, meg nem is a "Guilty By Design"-on, ugyanis kétségkívül hangosabbak, feszesebbek lettek, mindamellett teljes egészében azt a dallamos heavy/hard rock/power cuccot kapjuk most is, mint 2012-ben a "Common Destiny" és 2014-ben a "Fight The System" albumokon.

Ezek szerint kénytelen vagyok korrigálni korábbi kijelentésemet: a Jaded Heart igenis az állandóság szimbóluma, jóllehet nem a tagok tekintetében, hanem ami a zenei stílusjegyeket illeti. Szerencsére Peter Östros gitáros sem felejtett el ügyesen pengetni és az óriási énekes, Johan Fahlberg is a régi. Fahlberg esetében az óriási jelző elsősorban a termetére értendő (amolyan Chewbacca alkat), de akkor sem tévedünk nagyot, ha az orgánumára vonatkoztatjuk. Nagyon jó adottságú torok, kár, hogy a vibrátói hosszútávon azért tudnak fárasztóak lenni. Nekem egészen biztos...

Az alapkiadás 12 számot tartalmaz, a bónuszolt változat két további dallal kedveskedik, amelyek ezúttal elég jól sikerültek, nem úgy, mint a "Fight The System" felejthető toldalékai. Azt kell mondjam, most sem találok fogást a Jaded Heart teljesítményén, egyenletes színvonalon, jól fölépített szerzeményekkel, üresjáratok nélkül szórakoztatnak, ugyanakkor nem mondanám kiurgónak sem a "Guilty By Design"-t, főleg, hogy a kétgitáros szálkásítással mintha némi dallamérzékenység, némi hard rockos báj is elveszett volna... Azért élőben szívesen megnézném őket, ha másért nem, hát azért, hogy a meszesedő nyakcsigolyáimat kellőképpen átmozgassam.

Tartuffe

Kiadó:
Inverse Records

Honlapok:
www.angertea.com
facebook.com/angerteahun

Nincs értelme tagadni, de nem is szeretném. Az Angertea nem az én teám. Hatásaiban csupa-csupa olyan zenekar és stíluselem bukkan fel, akiket/amiket soha nem hallgattam, illetve ha igen, akkor megállapítottam, hogy nem nekem szólnak, mert általában azt negálják, amit én kimondottan szeretek a rockzenében. Ékes példaként behivatkozom rögtön az "Orange Machine" dalban vendégszereplő Franz Stahl (ex-Foo Fighters) szólóját. A köztudottan kevésbé diplomatikus Tartuffe pl. egy ilyen "szólóért" megrázná a virtuális pofonfát, merthogy "nálunk" egy ilyen semmilyen pilinckázásért, főleg, ha azt öntudatosan szólónak nevezzük –, szóbeli megrovás jár… De mindezt csak azért írtam, hogy újból bebizonyítsam, mennyire két külön dolog a szubjektív és objektív véleményformálás, és mennyire nem ördögtől való, ha a zenei blogger olykor a saját személyes ízlésvilágán túlra is tesz egy kis kitérőt.

Az Angertea zenekarra márpedig oda kell figyelni, mert a sikerük nem lehet véletlen. Nem is az. Nemrégiben Hódmezővásárhelyen néztem végig egy bulijukat és meg kellett állapítanom, hogy "nagyon egyben vannak". Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy élőben sodort magával rendesen ez a grunge-ban gyökerező, TOOLáradó és örvénylő, lendületes, pulzáló zenefolyam. Nagyon érződött a rengeteg koncert és az összeszokottság. És betyár jól is szóltak!. Engem akkor és ott meggyőzött a zenekar, ezért nem is volt kérdés, hogy Mihály Gergely szimpatikus megkeresése után írok az új anyagról a blogon.

A már világszerte(!) elérhető recenziók alapján nem kérdés, hogy sikeres lesz a lemez, és magam sem tudok mást írni, a saját stílusukban remekül teljesítenek, ehhez kétség nem férhet. Remek a hangzás és azt a zsigeri, ösztönösen nyers megszólalást is át tudták menteni a CD korongra, amely koncerten is jellemezte a zenekart. Zeneileg is rendben van a trió, a ritmusszekció (Bárkai László - dob, Peralta Miguel - bőgő) szédületesen profin tolja ezeket a cseppet sem egyszerű, mindent felégető lávaként alázúduló, néhol csapongónak tűnő, de teljesen tudatosan megírt és változatos témákat. Gergő gitárjátékáról sem tudok rosszat mondani. Nyilván velejéig ostoba dolog lenne számon kérni a minőségi szólójátékot, hiszen itt a zenei gondolkodás más irányba mutat, ugyanakkor azt el kell ismerni, hogy a gitár egy pillanatra nem piszmog, nem alibizik, hanem domináns, húz végig, mint az ökör. Talán a blog olvasói között nagy számban vannak olyanok, akik itt kevesellni fogják a gitárbravúrokat, de fél-zenészként azt kell mondjam, nagyon fifikásan, cseppet sem egyszerűen vannak kitalálva és felépítve a dalvázak, gitártémák. Nekem a legjobb pillanat a nyitó "Snakes" dalban, 4 perc körül kezdődik. Egy olyan dögös, száraz riffel indítja újra  Gergely a nótát, ami innen, a mi közegünk, a "szólócentrikus lóhaj-metál" felől nézve is elismerésre méltó.

Ugyanez vonatkozik az énekre, a hol letisztult, szépen elénekelt, hol kétségbeesett, fájdalmas, szenvedő dallamokra, elfojtott hangokra is. Az én fülemnek szokatlan, nem a stílusom, hosszútávon fáradok is tőle, de egyrészt jókor oldják fel hangulatilag a folyamatosan ránk ömlő és örvénylő hangmasszát/darálást, a lassú, Anathema-ízű "Aquarium", illetve kicsit elszállós space-rock "Moon Encounter" dalokkal, másrészt, amit és ahogy előadnak az önmagában profi, és az ebben a zenei közegben (is) szocializálódó zenehallgatóknak simán lehet libabőr.

A CD kiállítása szép, a borítófestmény hangulatos. Én az említett okok miatt – a zenei megvilágosodásig – sokat nem veszem majd elő, de ez a kutyát nem kell, hogy érdekelje, mert csupán ízlés dolga, a lényeg úgyis az, hogy van egy teljesen megérdemelten underground világhírnevet elért zenekarunk, akik profin teszik a dolgukat minden, de minden tekintetben. Gratulálok!

 Túrisas