Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.joelynnturner.com
facebook.com/joelynnturnerofficial

A blogunk úgy van beállítva, hogy egyszerre tíz cikk legyen olvasható "lapozás" nélkül, a többit már csak kattintások sorozatával, vagy a keresés funkció alkalmazásával lehet elérni. Nem tudom, hogy ez jó-e, de így van; tíz bejegyzés még egy termékeny hónapban is lefedi a havi bejegyzések felét. Mostanában pár írónk elvesztése és mások szórványos tevékenysége miatt az a helyzet állt elő, hogy a "kurrens" cikkek közül 6-7 az én tollamból származik. Azt tudom, hogy ez nem jó: ez nem álszerénység, csupán annak beismerése, hogy a túlságosan homogén felület unalmas, ráadásul a csúcsra járatás egyfajta sablonosságot indukál...

Ha már itt tartunk, véleményem szerint éppen ezt kockáztatja a Frontiers kiadó is. Erről többször elmélkedtünk már itt, ezen az oldalon: Serafino Perugino elkötelezettségből, rajongásból, vagy üzleti szempontok miatt – ezt nem tudhatom – eszméletlen mennyiségben ontja a dallamorientált lágyabb/keményebb rockzenét – ami ráadásul nagyrészt mesterségesen kreált vagy új életre keltett formációk futtatását jelenti. A Frontiers CD-hozama lassan a Niagara-vízesés vízhozamával vetekszik... Ez a műfaj közönségének alapvetően jó hír, de óhatatlannak tűnik, hogy egy idő után belefut az egysíkú homogenitás és a kiszámítható sablonosság csapdájába, a "roster"-en szereplő muzsikusoknak hosszú távon inkább kárt, mint hasznot okozva.

Nem is tudom, hogy a Sunstorm miért ezen a néven fut, amikor mindenki tisztában van vele, hogy e mögött valójában Joe Lynn Turner áll bérelt dalszerzőkkel és muzsikusokkal, akik gyakran váltogatják egymást. Most azt kell mondjam, egy ütőképesebb csapat került az egykori Rainbow és Deep Purple énekes mögé. Perugino kizárólag olasz zenészeket bérelt föl a munkára, akik között az "ubiquitárius", azaz, mindenütt megforduló Alessandro Del Vecchión túl örömmel üdvözlöm a zseniális gitárost, Simone Mularonit (DGM, Empyrios). Az előző lemezen sokat dolgozó skandináv dalszerzők, Soren Kronqvist és Daniel Palmqvist mellett most ők kapták a főszerepet.

Del Vecchio és Mularoni tehát nem csak bérelt stúdiózenészek, de a komponálásért is fő felelősök. Sajnos Mularoni igazodott a lityi-lötyi, AOR-os elvárásokhoz és a keményebb, progresszívabb vénáját elhagyva inkább csak szólókban villogtatja kivételes tehetségét. Ott viszont nagyon. Nagyjából ez is az egyetlen igazi erénye az albumnak, máskülönben egy izgalommentes, rutinszerű andalgás az egész, ami néha kifejezetten formás, tetszetős ugyan, de ártalmatlan, jelentéktelen szórakoztatás valódi következmények és maradandó nyomok nélkül...

Tartuffe

Kiadó:
Fret12

Honlapok:
www.fret12.com/mark-tremonti
facebook.com/MarkTremonti

Ezzel a recenzióval bizonyos értelemben eddig érintetlen, kiaknázatlan területre tévedek, tele is van a gatyám attól való félelmemben, hogy véletlen rálépek a tyúkszemére egy-két "szakmabelinek", netán internetes megmondóembernek. Vagy mégsem? Lehet, hogy van annyira vastag a bőröm, vagyok annyira pofátlan, hogy az ilyesmi ne érdekeljen. Hát, bizony megeshet... :) Minden szégyenérzet nélkül vallom be azt is mindjárt az elején, hogy az új Tremonti lemezről azért írok – noha eleddig hallgattunk a formáció tevékenységéről –, mert egy nagyon érdekes jelenség vizsgálatához szolgáltat apropót.

Szóval itt van ez a Mark Tremonti nevű gitáros-énekes, akit alaphangon szimpatikusnak találok, kb. velem egyidős, római katolikus családban látta meg a napvilágot stb. Lényeges különbség (!), hogy a srác jó gitáros és semmivel sem rosszabb énekes, sőt termékeny zeneszerző. Eddigi életútja viszont elsősorban zeneszociológiai szempontból rendkívül érdekes, egy ún. második generációs grunge bandában, a Creedben kezdte, ahol mindent elkövettek, hogy a Pearl Jam stílusát minden részletre kiterjedően elsajátítsák. Rossz magyarsággal: durván koppintottak...

Amikor a grunge mesterségesen "hájpolt" és a média által fölpuffasztott (s egyben kiherélt) népszerűsége apadni kezdett, Tremonti kerek-perec "hard rockosított" az Alter Bridge-ben, és mire eljutott odáig, hogy saját nevén bandát alapítson, már klasszikus heavy és thrash metal "húrokat" pengetett. Egyszerű, személyes véleményem az, hogy ez a változás egyértelműen fejlődésnek minősül, amit a grafikonon csak és kizárólag egy exponenciális függvény görbéjével lehetne szemléltetni. De a zeneszociológia faramuci dolog.

Mi van akkor, ha a grunge volt az őszinte, romlatlan és tiszta forrás (bár ennek a név magyar jelentése – trutyi – határozottan ellentmond), és a hard rock, majd a metál bomlasztó hatása tette ezt az üde forrást mára poshadt, bűzös pocsolyává? Ezek szerint Tremonti elvtelen áruló!? Netán lehetséges, hogy a grunge szemtelen, kihívó, a múlt értékeit gúnyosan lekicsinylő mellékvágány volt, abortív forradalmi kísérlet, aminek azért megvolt a társadalmi szerepe, amennyiben a fodros-parókás "ancien régime" korhadt, recsegő-ropogó gerendáit lebontotta? Ebben a fölállásban Kurt Cobain volt Robespierre, Tremonti pedig Napoleon, egy szerves fejlődésből kibontakozó konszolidáció szemléltető alanya!?

Mikor volt Tremonti önazonos, a Creedben, vagy most? Mindig szerette a metált, vagy csak újonnan fedezte föl az értékeit? Új megtérő vagy tékozló fiú? Esetleg üzletember, aki tudja, mikor mit lehet eladni, vagy ő is csak a korszak zenei folyamatok által meghatározott zarándoka? Vajon mindig is önazonos volt  és most végre letisztulva, az ifjonti hévtől, az elhamarkodott értékítéletektől megszabadulva eljutott a tisztánlátásra? Szerintem fontos és tanulságos kérdések ezek, amelyekről jó lenne intelligens, jól informált, érdemi vitát folytatni. Mint ahogy arról is, hogy a Tremonti zenéje (most a bandára gondolok) jó, de azért nem annyira jó, hogy igazolja a "szakmai" körökben divatos ajnározást. Akinek nem inge, ne vegye magára!

Mellesleg megjegyzem, hogy vonakodva bár, de el kell ismerjem: ha a Tremonti muzsikája kellemes hallgatnivaló (minthogy az), akkor a "Load" és "Reload" érás Metallica nem csupán katasztrofális keveréke volt a nyilvános férfi nyelvespusziknak és a "Blood & Semen" botrányos ál-művészetének, hanem előrelátó vagy éppen kétségbeesett (de mindenképpen koraszülött) kísérlet arra, hogy megszülje a szintézist, a tagadásból, a pusztításból irányt mutasson az értékek integrációja felé.

Nem, "csakazértsem" fogok semmi konkrét dolgot mondani a "tárcám" tárgyát képező lemezről azon túl, hogy dögös, jól eltalált muzsika (az eddigi legjobb) és mindig szívesen hallgatom. Tremonti nekem most elsősorban ezzel a fontos és univerzális tanulsággal szolgált: a gitárszóló és a kétlábgép – minő meglepetés! – nem az ördögtől való, mint ahogy a grunge óta polgárjogot nyert érett, középfekvésű énekhang és mélabús tónusok sem.

Tartuffe

Kiadó:
Metalville

Honlap:
facebook.com/povertysnocrime

Bevallom férfiasan, nem sokkal tudok többet a német Poverty's No Crime-ról annál, hogy progresszív metált játszanak (eddig nagyon rendben!), jó németekhez méltóan kicsit kockák zeneileg (mint pl. a Dante, vagy az Ivanhoe) és a korábbi lemezeikkel van teli egyes médiaboltokban a "999 forint" föliratú akciós fémkosár. Valljuk be, ez nem valami sok és nem is igazán szívderítő információ. Ezt szeretném – mit több: akarom! – orvosolni a legújabb lemezükről írott jelen recenzióval.

A zenekar elvileg a '90-es évek legeleje óta aktív, az eddig eltelt több, mint két évtized alatt mindössze hat lemezt adtak ki, a legutolsót (Save My Soul) 2007-ben, majdnem tíz éve. A "Spiral Of Fear"-re tehát alaposan rákészültek. Ez a lemezt hallgatva gyorsan ki is derül, hiszen egy frissebb, érettebb, tetszetősebb anyagot sikerült piacra dobniuk minden modern igényt kielégítő hangzással és javarészt élvezetes, jól fölépített szerzeményekkel. Nem állítom, hogy főnix madárként szárnyalnak és most valami olyat csináltak, ami az előéletüktől élesen különválik, de azt igen, hogy ha ezt a lemezt meglátnám a boltokban 999 forintért, vagy akár a duplájáért, akkor gyors, öles léptekkel, valamint széles vigyorral sietnék vele a kasszához.

Marco Ahrens gitáros ugyan nem káprázatos húrnyűvő a Steve Vai-fajtából és Jörg Springhub billentyűs munkájáért, hangzásáért sem vagyok oda, de pl. a "The Fifth Element" című instrumentális szerzeményben megmutatják, hogy ettől a dolog még működőképes. Az 55 perces album  nyolc középhosszú, lassan építkező és többnyire lassabb tempójú nótát tartalmaz, és véleményem szerint a második felére – az előbb említett instrumentális szám után – kicsit megül. Kár érte. Lehetett volna belőle egy Appearance Of Nothing kaliberű meglepetés, de azért így is simán volt vele egy kellemes félórám.

Tartuffe

Kiadó:
Inner Wound

Honlapok:
www.universalmindproject.net
facebook.com/universalmindproject

Úgy látszik, aligha telhet el úgy év, hogy egy nagy prog-metál projekt ne csigázza föl az érdeklődésemet. Ugyan a projektezés – még igazán nagy nevek mellett is – kétélű kard, az ember nem tud nem izgatott lenni, ha neszét veszi egy hasonlóan nagyszabású vállalkozásnak. Az UMP magját Michael Alexander gitáros és Elina Laivera énekes hölgy alkotják, akik a zene és a szöveg szerzőségét jegyzik. Elvileg Alexander amerikai illetőségűként szerepel a promó anyagokon, de akcentusa elárulja, hogy nem "bennszülött", Laivera kisasszony pedig egyértelműen görög nemzetiségű, ezért következtetek arra, hogy eredetileg Alexander is onnan származhat. Ha valaki erre vonatkozóan egyértelmű infóval rendelkezik, és kiderül, hogy tévedtem (pl. közép-, vagy dél-amerikai), állok elébe egy felebaráti korrekciónak.

A Project két másik fix tagja Alex Landenburg dobos (Luca Turilli’s Rhapsody) és Henrik Båth énekes (ex-Harmony, Darkwater). Őket egészíti ki a meghívott vendégmuzsikusok egész garmadája: a kihagyhatatlan Mike LePond bőgőn (SymphonyX), a briliáns Emanele Casali szintin (DGM, Astra), valamint néhány nagy renoméjú énekes: Nils K. Rue (Pagan's Mind), Mark Jansen (az Epica "growl" felelőse), Charlie Dominici (ex-Dream Theater) és Diego Valdez (Helker). Az Alexander-Laivera páros a hangzás tekintetében is maximalista módjára állt a dologhoz: a keverést Simone Mularonira (DGM, Empyrios) bízták a san marinói Domination Studiosban. Ennek megfelelően a soundra nem is lehet panasz...

Nem vagyok nagy barátja a "csajos metálnak", de így, világhírű férfi énekesekkel és egy hörgmájszterral megtámogatva nem zavar Laivera kisasszony ösztrogén-injekciója sem, ráadásul a "The Jaguar Priest" egy aprólékosan, nagy gonddal megszerkesztett, vérbeli progresszív koncept-album szikár metál alapokkal és magabiztos szólókkal. Alexander nagyon jó gitáros, Casalinak pedig nem kell cégér, jelenleg alighanem a kedvenc billentyűsöm a bizniszben.

Az UMP bemutatkozó lemezét nem nevezném áttörésnek, az évtizedek óta ismert prog-metál klisék halmaza és a színvonal sem mindig egyenletes, de értékelni kell a belefektetett rengeteg munkát, fogyhatatlan lelkesedést, hajthatatlan vállalkozókedvet. A lemez nem hosszú, éppen nem éri el a 60 perces időtartamot, de az a röpke óra úgy repül el a hallgatás közben, hogy az ember észre sem veszi. Szerethető, minőségi anyag... megy is a gyűjteménybe.

Tartuffe

Honlap:
zene.volumenband.com

Nem ismerem a csapaton belüli hierarchikus felépítést (ha van olyan egyáltalán…), ezért ne rója fel bűnömül a zenekar többi tagja, nekem egyedül Pénzes Máté az igazodási pont, még a G-jam zenekarból, akik itt a Dionysosrising blogon kezdték meg a diadalmenetüket. Tehát, azt tudtam csupán, hogy ahová Máté viszi a "kis piros" billentyűzetét (egyébként Nord Piano a neve...), ott szükségszerűen felbukkan a minőség (lásd még: Blahalousiana). No, most az is lehet ám, hogy a "kispirosat" ide nem is vitte, hanem csak azt a nagyon-nagyot és nehezet, tudjátok, a Hammond orgonát. Mindez a tényen nem változtat, nagyon úgy tűnik, hogy a minőség nem instrumentum-, hanem személyfüggő.

A VoluMen tehát minőség. Azt belátom, hogy a torziós gitárok, meg a konstans járó kétlábgép nem minden fülnek zene, hallgatni is "tereh", de azt nem, hogy a VoluMen miért nem szólhat a rádiókban, helyette miért kell pl. kiherélt, lebutított, lényegétől megfosztott Bergendy-klasszikust hallgatni napestig. Persze, az is igaz, hogy valójában ezen én már csak ritkán kattogok, az én acél/fém szívem már régóta darabokra törte (vagy inkább megkeményítette?) a magyar média rock-ellenes műsorpolitikája. Amikor ilyen hangulatú zene landol a szerkesztőségben, akkor azért fel-felböffen bennem a keserűség. A VoluMen pontosan azt a nyugis, élőhangszeres, de közérthető soft-rockot (blues, soul és csipetnyi funk ízekkel) tolja, ami igenis mehetne még a délutáni műsorsávban is anélkül, hogy károsodást okozzon a "finom" rádiós lelkekben.

A "Wake Up Now!" közéthető, slágeres dallamait a Jóisten is rádiós lejátszásra szánta, ebben egészen bizonyos vagyok, innentől kezdve pedig egyenesen bűn ennek ellenszegülni. A főtémát a második meghallgatás után már együtt fütyültem vezetés közben a kissé rekedtes, de kiváló hangú Schweighard Tamás énekessel. Minden hangszer hangsúlyosan a helyén van, de egyfajta tudatos visszafogottság lengi körül a lemezt, amely egyértelműen koncepció lehetett. Házat bontani nem lehet tehát a VoluMenre, ezért lemezről hallgatva elsősorban nyugis pillanatokra, estékre ajánlom, élőben viszont simán csapathatják izomból, hiszen ott van bennük a groove is, ennek felfedezéséhez sem kell mélyre ásni.

Az EP három angol és két magyar nyelvű dalt tartalmaz. Márti mellé most már Ági is felsorakozott, így mindkettőjüknek hivatalosan is van már "dala" az Artisjusnál, a másik pedig a slayeresen csengő, bájos "Ölni kéne" címet kapta. Nekem azért hiányzik itt-ott, hogy azt a bizonyos "betongolyót" belengessék és letaroljanak vele néhány tereptárgyat, de ne csodálkozzunk, ez egy rock/metal blog, amúgy meg nyugis pillanataimban és az autóban bármikor elhallgatom.

Túrisas

Kiadó:
Massacre Records

Honlapok:
www.jadedheart.de
facebook.com/jadedheartmusic

A Jaded Heart sosem volt az állandóság szimbóluma. Az alapító Bormann testvéreknek, Michaelnek és Dirknek már se híre, se hamva, de mostanra kikerült a csapatból Henning Wanner billentyűs is (Tramp's White Lion, Circle II Circle), helyette pedig most egy gitáros feszít a közös képeken, bizonyos Masa Eto, akit gondolom azért igazoltak, hogy vastagabb, keményebb hangzást kölcsönözzenek az új anyagnak. Hát, ez érződik is, meg nem is a "Guilty By Design"-on, ugyanis kétségkívül hangosabbak, feszesebbek lettek, mindamellett teljes egészében azt a dallamos heavy/hard rock/power cuccot kapjuk most is, mint 2012-ben a "Common Destiny" és 2014-ben a "Fight The System" albumokon.

Ezek szerint kénytelen vagyok korrigálni korábbi kijelentésemet: a Jaded Heart igenis az állandóság szimbóluma, jóllehet nem a tagok tekintetében, hanem ami a zenei stílusjegyeket illeti. Szerencsére Peter Östros gitáros sem felejtett el ügyesen pengetni és az óriási énekes, Johan Fahlberg is a régi. Fahlberg esetében az óriási jelző elsősorban a termetére értendő (amolyan Chewbacca alkat), de akkor sem tévedünk nagyot, ha az orgánumára vonatkoztatjuk. Nagyon jó adottságú torok, kár, hogy a vibrátói hosszútávon azért tudnak fárasztóak lenni. Nekem egészen biztos...

Az alapkiadás 12 számot tartalmaz, a bónuszolt változat két további dallal kedveskedik, amelyek ezúttal elég jól sikerültek, nem úgy, mint a "Fight The System" felejthető toldalékai. Azt kell mondjam, most sem találok fogást a Jaded Heart teljesítményén, egyenletes színvonalon, jól fölépített szerzeményekkel, üresjáratok nélkül szórakoztatnak, ugyanakkor nem mondanám kiurgónak sem a "Guilty By Design"-t, főleg, hogy a kétgitáros szálkásítással mintha némi dallamérzékenység, némi hard rockos báj is elveszett volna... Azért élőben szívesen megnézném őket, ha másért nem, hát azért, hogy a meszesedő nyakcsigolyáimat kellőképpen átmozgassam.

Tartuffe

Kiadó:
Inverse Records

Honlapok:
www.angertea.com
facebook.com/angerteahun

Nincs értelme tagadni, de nem is szeretném. Az Angertea nem az én teám. Hatásaiban csupa-csupa olyan zenekar és stíluselem bukkan fel, akiket/amiket soha nem hallgattam, illetve ha igen, akkor megállapítottam, hogy nem nekem szólnak, mert általában azt negálják, amit én kimondottan szeretek a rockzenében. Ékes példaként behivatkozom rögtön az "Orange Machine" dalban vendégszereplő Franz Stahl (ex-Foo Fighters) szólóját. A köztudottan kevésbé diplomatikus Tartuffe pl. egy ilyen "szólóért" megrázná a virtuális pofonfát, merthogy "nálunk" egy ilyen semmilyen pilinckázásért, főleg, ha azt öntudatosan szólónak nevezzük –, szóbeli megrovás jár… De mindezt csak azért írtam, hogy újból bebizonyítsam, mennyire két külön dolog a szubjektív és objektív véleményformálás, és mennyire nem ördögtől való, ha a zenei blogger olykor a saját személyes ízlésvilágán túlra is tesz egy kis kitérőt.

Az Angertea zenekarra márpedig oda kell figyelni, mert a sikerük nem lehet véletlen. Nem is az. Nemrégiben Hódmezővásárhelyen néztem végig egy bulijukat és meg kellett állapítanom, hogy "nagyon egyben vannak". Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy élőben sodort magával rendesen ez a grunge-ban gyökerező, TOOLáradó és örvénylő, lendületes, pulzáló zenefolyam. Nagyon érződött a rengeteg koncert és az összeszokottság. És betyár jól is szóltak!. Engem akkor és ott meggyőzött a zenekar, ezért nem is volt kérdés, hogy Mihály Gergely szimpatikus megkeresése után írok az új anyagról a blogon.

A már világszerte(!) elérhető recenziók alapján nem kérdés, hogy sikeres lesz a lemez, és magam sem tudok mást írni, a saját stílusukban remekül teljesítenek, ehhez kétség nem férhet. Remek a hangzás és azt a zsigeri, ösztönösen nyers megszólalást is át tudták menteni a CD korongra, amely koncerten is jellemezte a zenekart. Zeneileg is rendben van a trió, a ritmusszekció (Bárkai László - dob, Peralta Miguel - bőgő) szédületesen profin tolja ezeket a cseppet sem egyszerű, mindent felégető lávaként alázúduló, néhol csapongónak tűnő, de teljesen tudatosan megírt és változatos témákat. Gergő gitárjátékáról sem tudok rosszat mondani. Nyilván velejéig ostoba dolog lenne számon kérni a minőségi szólójátékot, hiszen itt a zenei gondolkodás más irányba mutat, ugyanakkor azt el kell ismerni, hogy a gitár egy pillanatra nem piszmog, nem alibizik, hanem domináns, húz végig, mint az ökör. Talán a blog olvasói között nagy számban vannak olyanok, akik itt kevesellni fogják a gitárbravúrokat, de fél-zenészként azt kell mondjam, nagyon fifikásan, cseppet sem egyszerűen vannak kitalálva és felépítve a dalvázak, gitártémák. Nekem a legjobb pillanat a nyitó "Snakes" dalban, 4 perc körül kezdődik. Egy olyan dögös, száraz riffel indítja újra  Gergely a nótát, ami innen, a mi közegünk, a "szólócentrikus lóhaj-metál" felől nézve is elismerésre méltó.

Ugyanez vonatkozik az énekre, a hol letisztult, szépen elénekelt, hol kétségbeesett, fájdalmas, szenvedő dallamokra, elfojtott hangokra is. Az én fülemnek szokatlan, nem a stílusom, hosszútávon fáradok is tőle, de egyrészt jókor oldják fel hangulatilag a folyamatosan ránk ömlő és örvénylő hangmasszát/darálást, a lassú, Anathema-ízű "Aquarium", illetve kicsit elszállós space-rock "Moon Encounter" dalokkal, másrészt, amit és ahogy előadnak az önmagában profi, és az ebben a zenei közegben (is) szocializálódó zenehallgatóknak simán lehet libabőr.

A CD kiállítása szép, a borítófestmény hangulatos. Én az említett okok miatt – a zenei megvilágosodásig – sokat nem veszem majd elő, de ez a kutyát nem kell, hogy érdekelje, mert csupán ízlés dolga, a lényeg úgyis az, hogy van egy teljesen megérdemelten underground világhírnevet elért zenekarunk, akik profin teszik a dolgukat minden, de minden tekintetben. Gratulálok!

 Túrisas

Honlapok:
www.actworld.se
facebook.com/acttheband

Lehet, hogy ezt a bejegyzést egy enciklopédikus jellegű összefoglalással kellene kezdenem a svéd progresszív muzsika egyik igazi gyöngyszeméről, de úgy vagyok vele, hogy az A.C.T-ről már egyszer volt itt szó a legutóbbi "Circus Pandemonium" (2014) című lemezük kapcsán, másrészt a DVD anyaga önmagáért beszél, önmagában is simán megállja a helyét. Valószínűleg kevesen ismerik ezt a zenekart, jóllehet tömegeknek kellene vásárolni CD-iket, látogatniuk koncertjeiket – épp ezt az égbekiáltó igazságtalanságot próbálja szerény eszközeivel valamelyest orvosolni a DVD.

A svédországi Tryngében, 2014. június 6 és 8 között rögzített DVD abban az értelemben nem élő koncert, hogy közönség nélkül vették föl egy üres raktárépületben, de ettől a dolog még működik, sőt így a zenei és a képi anyag rögzítésére is jobban oda tudtak figyelni. Egy ideje már magam is azon gondolkodtam, hogy az olyan bandáknak, akik zseniálisak, de látványos, nagy koncertekre esélyük sincs, hiszen többnyire kis klubokban játszanak max. 50-100 ember előtt, csak így, ilyen könnyen kontrollálható körülmények között van esélyük igényes "élő" koncertfölvételekkel kedveskedni a rajongóknak. Hogy mennyire nélkülözniük kellett a "zeneipar" és a kiadók támogatását, az is mutatja, hogy a DVD magánkiadásban jelent meg, s ennek megfelelően elég nehezen beszerezhető. Ezt a nehézséget jómagam nem kis anyagi áldozattal tudtam föloldani, de megérte…

Az előadás kb. 90 perc és lényegében az együttes teljes karrierjére épül, miközben a legutóbbi lemez adja mintegy a keretét, s talán ezért van, hogy a DVD gyakorlatilag a Pandemonium és egyéb kis nyalánkságok címet kapta. Az A.C.T mindegyik, összesen öt lemezéből kapunk ízelítőt három-négy szám erejéig. A film fényképezése alapvetően elég művészire sikerült, s ez nem csak a furcsa kameramunkában nyilvánul meg, hanem a koncepcióhoz igazított rövid kisfilmekből, képi bevágásokból is érzékelhető. Kifejezett előnye ennek a fölvételnek, hogy kiderül belőle (amit már az audio-élmény alapján is sejthettünk), hogy itt vérprofi zenészek muzsikálnak, akik több hangszeren játszanak, és ha kell, élőben is produkálják azt a rétegzett vokális teljesítményt, összetett kórus-munkát, amit a stúdióban.

Senki ne várja, hogy itt füstgéppel, epikus háttérfestményekkel fölturbózott színpadkép és intenzív hajkorona pörgetés várja, az Andromeda dobosaként is ismert Thomas Lejon az egyetlen metál fazon, ráadásul a viking harcos kockás szoknyában-fajtából, a többiek zavarba ejtő kombinációjaként jelennek meg a túlkoros hipszter külsőnek és a lenyűgöző rockzenei kompetenciának. Az énekes, Herman Saming bubifrizurájával, sportcipőjével, rövidnadrágjával, bársonyzakójával és állandó ugrándozásával már-már a bicskanyitogató kategória, még szerencse, hogy hibátlanul énekel.

A koncert DVD mellett még találunk a dobozban egy másik korongot is, amelyen kb. két órában régi és új interjúkat, valamint egy "hogyan készült?" riportfilmet tekinthetünk meg. Ennek is megvannak a saját tanulságai, pl. betekintést nyerünk abba, miként lehetséges, hogy ennyi jó zenész és zenekar van skandináv országokban. Megtudjuk, hogy az A.C.T legénysége lényegében egy malmöi gimnázium tanulóiból verbuválódott, ráadásul úgy, hogy egy teljesen átlagos külvárosi középiskolában számunkra elképesztően pezsgő zenei élet folyt tehetséges bandák egész garmadával. Az sem elhanyagolható, hogy itt a fiatalok többsége nem az elektronikus hulladékot hallgatta, hanem a Tower Of Powertől kezdve a Genesisen át mindent, egészen a Dream Theaterig. Mondjuk az is nagy segítség, hogy arrafelé még egy átlagos kisvárosban is találunk minimum egy jól fölszerelt stúdiót pár tapasztalt hangmérnökkel.

Nem állítom, hogy ez a muzsika tömegeket képes megmozgatni, ahhoz túl igényes, változatos, összetett, sőt elvont – a haute couture zenei megfelelője. Még az átlag progresszív rock rajongóknak is olykor túlságosan csapongónak, játékosnak tűnhet, de van benne valami lebilincselő muzikalitás és – ami elég ritka – zenei humorérzék. Ahogy a zenekar tagjai fogalmaznak: szeretnek klisékkel ironizálni, játszadozni, hogy a végén valami egészen szokatlan szülessék meg belőle. Engem – mondanom sem kell – megvettek kilóra. Alighanem az év koncert DVD-je!

Tartuffe

Kiadó:
Nadir Music

Honlap:
www.perseuspowermetalband.com

Még szerencse, hogy ismertetőim kiválasztásában az albumborító sokadrangú szerepet játszik: ha nem így lenne, akkor a Perseustól úgy menekültem volna, mint ortodox macsó a kék osztriga bárból – még szerencse, hogy a youtube világában nem kell az embernek a vizuális esztétikai érzékére hagyatkozni.

A csapat ugyanis az a tipikus, másodvonalas power/heavy metalt játszó alakulat, akik egy jó producer, kedvező pillanat és persze megfelelő környezeti befogadó készség fennállása esetén nyugodtan helyet foglalhatnának a Hammerfall mellett, esetleg egy kedélyes vállveregetéssel tudatosíthatnák, hogy ha szerencséből nem is, de tehetségből jóval többet kaptak, mint a svéd alakulat.

A csapat persze nem találta fel az olasz, izé, spanyolviaszt, munkájukból úgy kandikál kifelé a dallamosabb éveit taposó Iron Maiden, mint az egyszeri dzsinn a lezárt palackból, csak hát Perseusék ki is engedik onnan azt a bizonyos szellemet… A deja vu megidézésében persze nagy szerepe van a banda énekesének,  Antonio Abate-nek, aki ha kell, áriázik, amúgy Dickinson módra, de ha a helyzet úgy kívánja, Halfordként  süvölti el a Judas Priestesre vett riffek felett  a papos dallamokat. (Nem véletlen, hogy egy JP tribute bandából pottyant a brigád frontemberi posztjára.)

Az album egyébként amolyan koncept-sztori, amit – szerintem szerencsétlen módon – gyakran törik meg a történet elemeit felerősíteni kívánó zenei töltelékek, apró átvezető hangulati elemek, sajnos éppen mindig akkor, mikor már éppen ki tudtam választani, hogy a fejemet lengetem, vagy az öklömet rázom, de talán ez a legnagyobb hibája is a produkciónak. Ha pedig az elektronikus zenelejátszás korában megadatott lehetőséggel élve ignoráljuk ezeket az igazából felesleges elemeket – mert azért ne higgye senki, hogy a történet újrafogalmazza mondjuk az egzisztencializmus lényegét – akkor megkapjuk azt a power eszenciát, amiért a stílus szerelmesei örömkönnyeket onthatnak.

Érdekes módon – és ami a csapat tehetségét mindenképpen dicséri –, a nyilvánvaló zenei hatások ellenére is sikerült valami olaszos bájat és könnyedséget belevinni a végeredménybe, amitől nem szögletes ridegvasat kaptunk, pedig a dobos Feliciano Lamarina a lelkét is kidolgozza az ikergitáros témák mögött, hogy a hangulat megfelelően morózus legyen. Természetesen azok is jól járnak, akik a remek dallamtémák mellett a klasszikus felépítésű gitárszólókért rajonganak, a banda ezért felelős tagjai a stílus sztenderdjeinek megfelelő színvonalon hozzák a kötelező köröket, talán a kissé erőtlen hangzás az, ami valamit elvesz az instrumentális részek élvezeti értékéből.

Nem hinném, hogy a Perseus a jövőben felváltja a lassan nyugdíjba vonuló öregeket, de hát nekik nem adatott meg az a helyzeti előny, hogy felfedezzék mondjuk a NWOBHM-t, ennek ellenére bátran merem ajánlani azoknak, akik váratlan meglepetésként szeretnek szembesülni kedvelt stílusuk precíz, sőt, egyes elemeiben virtuóz prezentálásával.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.treatnews.com
facebook.com/treatofficial

Emlékszem, 2013. január 7-e volt, hétfő délután, amikor kikerekedett szemmel, elnyúlt ábrázattal, megdöbbenten olvastam a Shock!-on, hogy a svéd dallamos hard rock géniuszai, a Treat legénysége bedobja a törölközőt, arra hivatkozva, hogy a csúcson érdemes abbahagyni. Na, jó, túldramatizálom a helyzetet: valójában nem is emlékeztem a pontos napra, sőt még igazán az évre sem – aki ismer, tudja, hogy a tegnapi napomat sem tudnám pontosan fölidézni. Az Alzheimer-kór korai tünetei, vagy mi... Őszintén szólva, úgy kellett a Shock! archívumából kibányásznom a bejegyzést, de megérte, mert így nemcsak a recenzióm kapott egy frappáns bevezetőt, hanem azt is igazolhatom: nem csak én gondolom úgy, hogy a Treat bizony jobb, mint valaha.

Szerencsére a meglebegtetett búcsú kacsának, vagy csak pillanatnyi megbicsaklásnak bizonyult az együttes kedélyállapotában. Egy bomba jó album és hat év után – semmi kétség, a Frontiers kiadó unszolására – az öregfiúk csapat új lemezt adott ki annak bizonyítására, hogy mindmáig tonnaszám akad náluk szárazon tartott puskapor. Anders Wikström gitáros, a csapat kiapadhatatlan dalszerzője azt nyilatkozta: "Visszaástunk a gyökereinkig, a hősökig, akiknek a hatására a '70-es években elkezdtünk álmodni: KISS, Van Halen, Sweet, Deep Purple, UFO... Egy korszak, amikor még tényleg számított a zene meg a zenei felkészültség, a rock'n'roll pedig élet és halál kérdése volt."

Nem állíthatom, hogy a Wikström által említett példaképek hatásai egytől-egyig tetten érhetők a "Ghost of Graceland"-en, hiszen továbbra is teljesen és hamisítatlanul Treat az egész, mégis vannak olyan pillanatok, amikor az új anyagról beugrik pl. a Deep Purple "Slaves And Masters" (1990) albuma Joe Lynn Turnerrel (pl. Alien Earthlings). Akármilyen szándék is vezérelte őket a "nagy visszatérésben", személy szerint nagyon hálás vagyok nekik, mert – és most jön az "ipsissima verba", az én nagy kinyilatkoztatásom! – ez hosszú évek óta az egyik legjobb dallamos hard rock anyag, amit hallottam. De úgy ám!

Visszautalva néhány kommentre, ami mostanában jelent meg az oldalunkon: kísérletezni, frissíteni, új utakat kitaposni igenis szükséges, enélkül lassan, de biztosan elhalna a műfaj. Ez azonban nem mindenkire vonatkozik, csupán néhány tényleg szuper-tehetséges, előrelátó és kísérletező kedvű formáció hivatása, szerencsés kiváltsága ez. Szerintem a többség ebben a szakmában azokból tevődik ki, akik nem akarják újra föltalálni a kereket, s közöttük akadnak néhányan – mint pl. a Treat –, akik képességeik határait kitolva, hosszú éveken, évtizedeken keresztül tudnak minőségi szórakoztatást nyújtani. Lehet hogy nem túl eredetiek, nem igazán forradalmiak, olykor talán kifejezetten kommerszek is, de – amint Wikström fogalmazott – a zenei fölkészültséget nagyra tartják, a rock'n'roll pedig élet, halál kérdése számukra.

Tartuffe