Kiadó:
Rock Of Angels Records

Honlapok:
www.mobrules.bandcamp.com
facebook.com/mobrulesband

Sosem értettem igazán azt a megengedő, hallgatói attitűdöt, ami elnéző empátiával fogadja az idősebb csapatok kései repertoárjára jellemző lassulást, vagyis a gyorsabb dalok kikopását a karrier vége felé megjelenő lemezekről, pedig éppen egy magyar közmondás is leszögezi: öreg ember nem vén ember! (Rendben, nem biztos, hogy a művészi teljesítményre vonatkoztatva…)

A merengő, szöszmötölő világlátással megírt, méltósággal hömpölygő epikus és nem epikus szerzeményekkel persze nincs semmi bajom – hacsak nem kutyaütő színvonalon hozzák a természetes fizikális és mentális lassulásból eredő megfontolt metódust, de nem hiszem, hogy kizáró tényezőnek kellene tekinteni az életkort és az évtizedes zenei munkásságot a tempósabb dalok tekintetében. Hallgassátok csak meg a Saxon, az MSG, vagy a Uriah Heep újabb lemezeit, és azonnal gyakorlati bizonyítékot találtok fenti gondolataim igazságtartalmára. (A dinoszaurusz létbe csöppent bandák koncertjeiken egyébként sem ignorálják teljesen a csikóévekben megírt szösszeneteket, és véleményem szerint mentálisan legalább olyan megerőltető egy majd tíz perces, összetett, tartalmas, cammogós "nagyepikának" az előadása, mint a három-négy percbe sűrített vágta, hiszen azt már senki sem várja el a zenészektől, hogy a zenei tempóhoz igazodva ők is sprintversenyt rendezzenek a színpadon.)

Itt van újabb példának a 30 éve tevékenykedő Mob Rules, ami újabb lemezeivel megvalósítja minden genetikus álmát, vagyis a fiatalodás zenei leképeződését: az élettől duzzadó, ha nem is viháncoló, de szapora tempóban íródott dalok – melyek a nagy példakép, az Iron Maiden szellemét idézik – tökéletesen bizonyítják, hogy nem az életkor a gátja a sebességnek, hanem az akarat.

Jelen album talán nem véletlenül kapcsolódik a Mob Rules múltjához, hiszen koncepcionális folytatása két korábbi, "Savage Land" (1999) és "Temple Of Two Suns" (2000) című lemezüknek, melyekkel a csapat annak idején közepes sikerrel alapozta meg karrierét: mindkét dalcsokrot egy disztópikus világban az emberiség végnapjait elmesélő történet köti össze, ahol a források és az élettér egyre szűkösebben méri az emberi életet. Annak ellenére – vagy talán azért –, hogy az együttesben személyi változások történtek Florian Dyszbalis gitáros és Sebastian Schmidt dobos csatasorba állításával, a legutóbbi két album dicséretes színvonalát sikerült megfejelni, és az intróval együtt tizenegy új etapban világgá kürtölni, miszerint létezik zenei fejlődés 30 éves működésen túl is.

Ezt nem csak azért írom, mert a csapat megmaradt a kurtább, és kifejtősebb dalok egészséges egyensúlyánál – sőt, a korábbi heavy metal stílusból még az U.S. powerbe is sikerült átkacsintaniuk, lásd és halld a "Coast Of Midgard" erőteljes melldöngetését –, hanem mert az egész albumot áthatja valami egészséges, a szövegi történések ellenére is optimista hangulat, amihez a ragyogóan sikerült dallamok, és a Maiden gyökerű, ám "megvastagított" riffek és groove-ok teremtenek amolyan beszteroidozott zenei testet. (Aki viszont a progresszív hatású heavy metalért van oda, az minden bizonnyal örömmel fogja hallgatni a "Providence" vagy a záró "Equilibrium (Rise Of The Ruler)" összetettebb, kifejtősebb megközelítését.)

A "Rise Of The Ruler" természetesen nem sikerült volna ennyire jól, ha a banda hajtómotorja, Klaus Dirks nem cáfolná az öregedéssel kapcsolatos tudományos álláspontot – és az emberiség tapasztalatát –, hiszen az énekes hangja semmit nem kopott a kezdetek óta, és nem azért, mert nem volt miből kopni: bár Dirk nem tartozik a virtuózok közé, azért a jó öreg német megbízhatósággal képes három évtized után is hozni a dalok által megkövetelt vokális szintet.

A 45 percbe sűrített 10+1 dal eklatáns példája annak, hogy 70 perc alatt is lehet igényes, gondolatokat sem nélkülöző, teljes albumot összerakni, túl a zenészek 60. születésnapján – ez pedig azért fontos, mert majdnem biztos vagyok benne, hogy a csapat hallgatótáborának nagy átlaga szintén közelít az említett életkorhoz, és hát tudjuk: a mai 50-es és 60-as az új 40-es.

Garael

Kiadó:
Lion Music

Honlap:
facebook.com/ThoughtChamber

Az ohioi születésű Michael Harris, ha nem is tartozik a nagy shredder generációhoz, nem is volt soha Mike Varney Shrapnel-istállójának "versenylova", azért közel 40 éves karrierjével, valamint számtalan szólólemezével és projektjével bebizonyította, hogy nem tehetségtelen muzsikus. Mindazonáltal sem szólóban, sem együtteseivel (Darkology és Thought Chamber) nem sikerült elérnie a nagy áttörést. Ennek nem a képességek hiánya az oka, ezt garantálom. Talán inkább a szerencse hiányában, a menedzsmentben, vagy éppen - hogy is fogalmazzam csak? - a nem túl közérthető dallamvilágban kell keresni az eredőket.

Személyes véleményem az (bár ezzel nem kell mindenkinek föltétlen egyetértenie), hogy a fölsorolt okokhoz hozzájárul a kifogásolható hangzás is, amit azzal tudnék érzékeltetni, ha egy Bose Soundlink Max hordozható hangszóró teljesítményét alapul véve értékelném a Temun kapható bármelyik kínai "subwoofer" névvel csúfolt gagyiságot (pl. Zealot). Egyszerűen érthetetlen számomra, hogy ma, amikor a megfelelő szoftverrel házi körülmények között tök elfogadható soundot lehet kikeverni, hogyan ad ki a kezeiből Michael Harris, vagy éppen a keverését és maszterelésért felelős Davide Sgualdini a Studio LaMorte-ból (Cagliari, Olaszország) ilyen anyagot!

Nem akarok senkit megsérteni, de Mike Haid (David T. Chastain, Joe Stump, Gus G.) dobszerkója úgy szól, mintha cefrés hordókat püfölne a fészerben, de pl. Michael Harris akusztikus gitár soundja sem jobb néha annál, mint amit anno az úttörőtáborokban hallottunk a tábortűz körül. Ezt csak tetézi, hogy az egyébként jó képességű három énekes: Devon Graves (Psychotic Waltz, Deadsoul Tribe), Travis Wills (Crimson Glory, Infidel Rising) és John Jaycee Cuijpers (Praying Mantis) hangja is százszor meggyőzőbb volna már minimális effekthasználat mellett is (több sáv, visszhang ???).

Nos, ennyit a hangzásról! A 10 számos, egy óra hosszú albumra bizony 12 évet kellett várnunk, hiszen a legutóbbi kiadványuk, a "Psykerion" 2013-ban jelent meg. Szó se róla, hallatszik, hogy a szerzemények nem lettek csak úgy összecsapva. Összetett, aprólékosan megszerkesztett szerzeményekkel van dolgunk, amelyekhez Harris számtalan forrásból merített inspirációt a '70-es évek progbandáitól (pl. Kansas) egészen a progresszív metál hőskorszakáig (pl. Fates Warning).

A számok között akad hard rockos és metálos, rövid és epikus, énekes és instrumentális, nehezen emészthető és viszonylag könnyen befogadható is. Értem és érzem, hogy piszkos sok munka és szakértelem van benne, mégis nagyon nehéz megszeretnem, kivéve talán néhány tételt (Identity Theft, New Dawn Sun Ride). Ez a kijelentés azonban ne riasszon el egyetlen birka türelmű, rettenthetetlen progresszív rajongót sem. Akad itt mazsolázni való rendesen - főleg azoknak, akik Harris munkásságát már korábban is ismerték és kedvelték. Nekik viszont azt üzenem, hogy a lemez sajnos csak digitálisan letölthető, fizikálisan nem beszerezhető. Már ha ez érdekel még valakit egyáltalán.

Tartuffe

Ha egy muzsikus az első lemezének 40 éves megjelenését turnéztatja, szinte világszerte teltházzal, vagy közel teltházzal, ráadásul nem kisebb klubokban, hanem közepes méretű színháztermekben (ami amúgy a menedzsment kifejezett kérése a szervezők felé), mindezt pedig nem valami mesterséges média hype, esetleg a visszatérést ünneplő nosztalgiafaktor generálja, hanem a folyamatosan alkotó, kompromisszumra nem hajlandó előadó, és életműve saját jogán érdemli ki, akkor nyugodtan állíthatjuk, hogy a művész olyan kivételes zenész, aki nem fakuló értéket teremtett játékával, hanem maradandót alkotott. Sőt ilyen időtávlatban már nem kockázatos azt sem kijelenteni, hogy a műfaj halhatatlanjai közé, a zsáner legnagyobbjainak nagyon szűk elitjébe kell tartozzon. Yngwie Johann Malmsteen kétségkívül és megérdemelten foglalja el ezt a keveseknek (szerintem rajta kívül csak Hendrixnek és EVH-nek) fenntartott helyet a gitárparnasszuson, minden – jórészt önmagának támasztott – nehezítő körülmény ellenére.

Ugyanis nagyjából szakmai, sőt rajongói konszenzus van a tekintetben, hogy ő maga mindent megtett azért, hogy hírneve, jelentősége megkopjon, sőt inkább zuhanórepülésbe kezdjen, már évtizedes visszatekintésben is. Komponistaként és produkciós szempontból is leginkább a még zseniális "Fire & Ice" (1992) lemez "I'm My Own Enemy" lírájának dalcíme fejezi ki azt a programot, majd saját magának kijelölte ösvényt, amin minden racionális érv ellenére és jogos kritikával szembemenve, ezer öszvér makacsságával, tudatosan, hosszú évek óta menetel. 

De ahogy ott állok most a MOMkult színpadja előtt és életemben már negyedjére meghallom élőben a nyitó "Rising Force" kezdő, sejtelmes szintetizátor hangszínét, majd berobbanó dob-gitár ritmizálását, mindez már nem igazán számít. Nem érdekel, hogy a rettentő szarul megszólaló utóbbi 7-8 lemezén már alig-alig van olyan dala, ami méltó a klasszikusokhoz, az sem érdekel, hogy tulajdonképpen nincs zenekara, mert az amúgy hangszeresen bámulatosan képzett, de gyári melósnak kinéző statisztáit a színpad szélére száműzi, mert kizárólag ő akarja jelenlétével uralni a rendelkezésre álló teret. És most azt sem zavar, ha amúgy hallom, hogy a "Parabellum" dalai (pl. Relentless Fury) önismétlőek, laposak.

Merthogy a lényeg nem ez. A lényeg az, amiért a hazai gitáros szakma és értő közönség is ekkora számban eljött; Yngwie nem (csak) gyorsan, nem (csak) technikásan játszik. A gyorsaság és technika nagyon sok gyakorlással (elvileg) bárki számára elsajátítható. Amit ő tud, az viszont egyedi és teljes erejével igazán csak élőben, a színpadon tárul fel. Szűk két órán keresztül akar felrobbanni a kezében a hangszer, a fogólapon minden lefogott hang önálló életre akar kelni, egyenként is akkora erővel és energiával, ami képes lenne porig rombolni a színpadot, sőt a MOMkult színháztermét is… Ha hagyná.

De Yngwie egyedülálló szuperereje abban áll, hogy olyan mértékben uralja a Stratocastert, hogy az mégsem válik ténylegesen halálos fegyverré, noha az "I'll See The Light Tonight" záróakkordjáig azt halljuk és érezzük, hogy a robbanás elvben bármikor bekövetkezhet. Ettől pedig még az utolsó lemezek dalai is működnek, hiszen pl. az én fókuszomba már nem a "mit játszik?", hanem a "hogyan játssza?" kerül. És a láncreakció beindulását, a MOMkult és környékének teljes pusztulását közvetlen megelőző, maghasadás közeli állapotban törnek elő a hangok a Marshall falból, szünet, üresjárat, bármilyen felkonf nélkül.

Aki legutóbbi koncertlemezét meghallgatta, nagyon sok újdonságra persze nem számíthat, de azért becsúsznak meglepik. A "Fire & Ice" totál váratlan és konkrétan letaglóz. Egyik kedvencem, ráadásul nem is rövidíti le (nagyon), merthogy a 25 dalos setlist voltaképpen egy kivonat. Teljes dalok nem hangzanak el, legtöbbször az "1 versszak + refrén + szóló" a képlet. Közel állok a színpadhoz, de nem középen, így látom, hallom, hogy a szélre kitolt Nick Marino billentyűs/vokalista is milyen sokat tesz hozzá a produkcióhoz. A magasabb témákat ő énekli, keze pedig néha úgy jár, hogy szemmel is nehéz követni. Kivételes tehetség, aki elfogadta, hogy ő itt a kiszolgáló személyzet része. Ha tag akarna lenni, nyilván másnap repülne, de úgy tűnik, ez így mindenkinek megfelel, hiszen már lassan 15 éve dolgoznak együtt. Yngwie ráadásul ma este kimondottan jókedvű, sokszor összenevetnek. De jó is ez! A hisztis, rosszkedvű Mestert már volt "szerencsém" látni 2005-ben, amikor folyamatosan üvöltözött a technikussal, majd a "Far Beyond The Sun" alatt ledobta a földre a hangszert és percekre kivonult. A lényeg, hogy jó passzban volt, bár nekem most úgy tűnt, már-már túlságosan is lefogyva (hol van már a G3 DVD-n Satriani es Vai mellett pengető, kimondottan dagi Yngwie!), de láthatóan élvezte a bulit. 

Mivel közel álltam a színpadhoz, számos alkalommal néztem végig, hogy mekkora közelharc zajlik előttem, egy-egy pengető érkezésekor. Egy "stage used" pengető komoly relikvia, totál megértem, hogy a becsapódás vélt helyére azonnal 3-4 ember ugrott, erős, határozott, olykor barátságtalanul durva mozdulatokkal igyekezvén távol tartani a konkurenciát. Az elviekben számomra is kötelező közelharcokat szerencsére nem kellett megvívnom, hiszen 2019-ben New Yorkban, egy egészen kis klubban (The Iridium) elég volt a "Master Class With Yngwie" esemény után a színpadra menni és lehajolni egy "stage used" darabért.
  
Ott láttam azt is, hogy a színpadon maga elé felragasztott setlist Yngwie esetében kb. 5-6 db A/4-es papír, óriási betűmérettel, amit nem érdemes összeszedni, hacsak nem akarsz velük egy teljes falat otthon kitapétázni. Ezért ezt a dolgot is elengedtem már a koncert előtt, hiszen onnan sem hoztam el az összeragasztva kezelhetetlen mérete miatt. Rutinosan kifigyeltem viszont, hogy Nick Marino is elhelyezte az ő egyetlen A/4-esét koncert előtt oldalt, nem feltűnő helyen. A zenekar levonulása után sokan maradtunk, mindenki a szetlistára, illetve a színpadra szétszóródott pengetőkre vadászott, a technikusoknak könyörögve, hogy keressenek, találjanak, majd adják át nekik. Volt, aki szerencsés volt és volt, aki nem. Jómagam türelmesen megvártam, amíg Nick kijön a cuccához és illedelmesen elkértem tőle az instrukciókkal bőségesen kiegészített koncertprogramot.

Ha bárki arra várt, hogy esetleg Yngwie is felbukkan, az meglehetősen naiv volt. A szervező előre közölte, hogy semmi ilyesmire nem lehet számítani. Ez volt egyébként a papírforma. New Yorkban, a zenekar nélküli, beszélgetős, kérdezz-felelek interaktív master class után, kb. 7-8 ember várta, hogy kijöjjön egy fotó, aláírás erejéig. Esze ágában nem volt. Ha valaki most aláírásra vadászott, az válogathatott a merch pult ajánlataiból; lemezek, képek és egy meglehetősen idétlen, nagyméretű pengető. Mindez aranyárban, súlyos tízezrekért. Más kérdés, hogy az első lemez aláírt példánya jó befektetés, a most százezres költséggel együtt is.

Nem tudom, van-e hálátlanabb szerep, az előzenekarosdinál, főleg Malmsteen esetében, ahol még a saját zenekarának tagjai is a partvonalon kényszerülnek estéről-estére elvégezni a szakmunkájukat, mindenesetre mind a Spirit War, mind Adry igyekezett a helyzetből a maximumot kihozni. Utóbbi pedig még fazonban és hangszeresen is meggyőző volt.

Már megjelent néhány poszt, komment, ahol panaszkodtak a hangzásra. Nekem még az előzenekarok is élvezhető minőségben szóltak. A főhős egomán hangképe pedig alap, nyilván nem fogok most azon sírdogálni, hogy a számtalan Marshallból előtörő hangorkán elnyomta a bőgőt, éneket, esetleg a billentyűt. Egyetlen észrevételem, amit a koncertlemezen sem értettem, hogy miért kell ennyi visszhangot pakolni a saját mikrofonjára? Minden szó(vég) kb. hatszor ismétlődik a teremben mire elhalkul. Szóval ezt nem értem, de a választ azért tudom; mert neki így tetszik és pont!

"More is more" – szól az elhíresült Yngwie-alaptétel, ami ugyan tartalmilag, főleg hangszeres, hangmérnöki kontextusban egy baromság, de egy Yngwie koncert mikroklímájában, ahol az elvben megsemmisítő, de általa teljes mértékben kontrollált őserőt ennyire tudod érezni, sőt átérezni, ott nem szabad mindezt kétségbe vonni. Minden pillanatát élveztem. Utóbbi lemezein már régóta nem, élőben még mindig lenyűgöz ez az ember.

Túrisas

Kiadó:
SAOL

Honlapok:
www.figure-of-speechless.com
facebook.com/figureofspeechlessmusic

Tartuffe kolléga megállapítása szerint jelenleg a zenei uborkaszezon idejét éljük, így lehetőség van kicsit visszatekinteni, a restanciákat pótolni a naprakészség kényszerítő kapkodása után. Hát legyen! Itt van mindjárt a 2023-ban megjelent Figure Of Speechless "Tunnel at the End of the Light" című albuma, és ha azt nézzük, kik alkotják a Glen McMaster nevű – számomra ismeretlen – gitáros projektjét, homlokunkra csaphatunk, hogy büszkén vállalt kukaturkálási tevékenységünk folyamán néha a kincset sem vesszük észre a sok elhullajtott zenei csemege között.

Ezzel persze nem csak mi vagyunk így, az internetes magyar metal közösség egyöntetűen feledkezett meg az albumról – talán azért, mert a csapat neve "szóhoz sem jutó" vagy "bennakadt szavú alakot" jelent, így elég nehéz meghallani őket – pedig, ha van olyan bevált ígéret, amit a tagok neve sugall, akkor ez a projekt minden bizonnyal az: mégpedig nem szótlanul, hanem hangos ordítással.

Derek Sherinian (Dream Theater, Alice Cooper, Yngwie Malmsteen, Billy Idol), Ron "Bumblefoot" Thal (Guns N’ Roses, Sons of Apollo), Ray Alder (Fates Warning, Redemption), Tony Franklin (The Firm, Blue Murder), Brian Tichy (Whitesnake, Billy Idol, Foreigner, Ozzy Osbourne): mintha a Frontiers boszorkánykonyhájában kotyvasztották volna össze ezt a zenészek többször bizonyított kvalitásai ellenére is műanyagízű terméket, ám itt szó sincs semmilyen mesterkélt, csalódást okozó végeredményről, a lemez ugyanis minden várakozásnak megfelel, ami a hallgatóban felmerülhet a "legénység" korábbi teljesítményét ismerve.

De miről is van szó? A kérdést könnyű megválaszolni hiszen a zenészek múltja egyértelműen jelöli ki a zenei irányvonalat, de a fekete öves progresszív metaliskola – a régisulis és az új keletű – hatása inkább a dalok szemléletmódjában, mintsem az alkalmazott eszköztárban ismerhető fel. Ez persze nem azt jelenti, hogy könnyen fogyasztható, egyenesvonalú slágereket kapunk – erre a zenészek talán még akkor sem lennének képesek, ha direkt ebbe az irányba meneteltek volna –, de a metal/hard rock alapokon elő-előbukkanó progresszív hatások sem harsányságban, sem bonyolultságban nem akarják az önmagába feledkezett művész kiismerhetetlen muzikális egyenleteivel riogatni/magukhoz csalni a hallgatóságot.

A dalokról ezzel együtt nem mondhatnám, hogy azonnal befogadhatóak, mert a progresszív jelleget éppen az a kanyargós, többrétegű építkezési metódus jelenti, ami bizony odafigyelést igényel, egy súlycsoporttal hangsúlyosabban, mint ahogy azt a Threshold teszi: Adler – aki az általa épített dallambirodalomból nem akar kiszabadulni – jellegükben ugyanazokkal a megoldásokkal varázsol, mint amivel a nemrég bemutatott A-Z albumon: ha a hangszeresek nem lennének mások, a pőrére csupaszított dallamvilágot hallva azt hihetnénk, hogy ugyanarról az együttesről van szó.

Persze Bumblefoot és Shernian nem tudja megtagadni önmagát, bár mindketten bizonyították, hogy számtalan zenei álarcuk van, amit a koncepciónak megfelelően cserélgetnek: jelen esetünkben nincs szó arról a djentes látásmódról, amiben mindkét zenész remekül érzi magát, ez tehát most bizony nem az egyéni villantások ideje (ami nem jelenti azt,  hogy ne lennének furcsa, "megtekert" meglepetések, csak győzzed őket felfedezni a dallamok és a szellősen adagolt riffek között). A hangszeresek elsődleges szándéka ennek megfelelően inkább a kormányt kezelő Adler kiteljesítése, mintsem az instrumentális örvénykavarás, ennek ellenére az atmoszférateremtésben – ami a dallamok mellett az album másik kiemelkedő erénye – tökéletesen érzékeltetik a "mást és többet is tudnánk, de minek?" attitűdjét, ez pedig arról az alázatról tanúskodik, ami ebben a stílusban bizony nem a kiemelkedő egyéniségek erőssége.

S ha már hangulat: a lemez dalainak lassan folyó, szinte hipnotikus hatása, Adler dallamainak jellegzetes, kissé elnyújtott, ismerős jellege érdekes ellentétben áll a néha azért meg-meglóduló instrumentális megoldásokkal, ami egyszerre teremt feszültséget és megnyugvást, melyek úgy egészíti ki egymást, mint Yin és Yang a keleti filozófiákban. (De azért nem ettől a lemeztől fog az egyszerű metal fan szívinfarktust kapni a tempó szorító vágtájában.) 

Akinek tehát tetszett a már említett A-Z progresszív rockkal átitatott megközelítése, az a Figure Of Speechless képében megkaphatja ugyanazt, némileg fajsúlyosabb progresszív eszköztárral és rafináltabb dalépítkezéssel közvetítve. Megnyugtató, de izgalmas világ ez, ami egyszerre tud szólni több stílus szerelmeseihez is – de mindenfajta csalfaságot elkerülve. Szeressétek hát, kockázat nélkül!

Garael

Honlapok:
www.nickjohnstonmusic.com
harrisonjohnston.bandcamp.com
facebook.com/NickJohnstonOfficial

Igazából - ha egy igazságos világban élnénk - egyik muzsikust sem kellene bemutatnunk, de momentán sajnos olyan korszakban élünk, amikor nemcsak a hangszeres zene szorult méltatlanul háttérbe, hanem egyenesen azzal kell szembenéznünk, hogy lassan az éppen aktuális slágereket is a mesterséges intelligencia írja meg. Így lehetséges, hogy a kanadai gitárfenomén, Nick Johnston és a brit sztárütős, Gavin Harrsion még a mi "gurmé" (franciásoknak: gourmet) olvasótáborunk előtt is bemutatásra szorulnak.

Gavin Harrisonról már több bejegyzésben is említést tettünk, őt sok-sok zenésszel kapcsolatba lehet hozni, de leginkább a Porcupine Tree és a Pineapple Thief kapcsán szokott előkerülni a neve. Nem mellesleg az egyik abszolút kedvenc dobosom, és azon kevesek közé tartozik, akiknek játékát szinte azonnal be lehet azonosítani. Nick Johnstonról pedig kivételesen már született recenzió a blogunkon, méghozzá egykori kollégánk, Jack Rose tollából. A többhangszeres, de elsősorban gitáros dalszerző komoly szólókatalógust tudhat magáénak (mi a 2016-os "Remarkably Human"-ről értekeztünk), ráadásul nagynevű zenészekkel dolgozott már együtt (Paul Gilbert, Marco Minnemann, Guthrie Govan, Bryan Beller, stb.), jelenleg éppen a Mastodon turnégitárosa.

Kettejükhöz ezen a lemezen Evan Marien bőgős csatlakozott, de a "Early Mercy" nem ettől lett különleges lemez, hanem attól, hogy a különböző stílusok között előszeretettel csapongó, de alapvetően mégis rockgitáros Johnston régi harcostársával, Harrisonnal egyesülve most egy vérbeli fúziós albumot hozott össze. Ez voltaképp mindkettőjüknek újdonság egy kicsit, bár valójában senki sem lepődhet meg azon, hogy ők ketten ehhez is értenek.

Az "Early Mercy" nem lett nagyon "izgi" lemez, itt nem a virgák, a szabad improvizációk dominálnak, hanem inkább a komponált dallamok és a finoman, fokozatosan kibontott témák és hangulatok. Hosszú autóutakon előszeretettel hallgatok ilyen zenét, mert elég összetett ahhoz, hogy ne álmosítson el, de nem elég tolakodó ahhoz, hogy minden figyelmet magának követeljen. Ha nem lenne uborkaszezon, talán meg sem írom ezt a recenziót, bár a zene van annyira minőségi, hogy saját jogán is helyet követeljen magának az oldalunkon.

Tartuffe

Kiadó:
Actworld/Marquee Records

Honlapok:
www.actworld.se
facebook.com/acttheband

A perspektíva fontos dolog, ezt a művészettöri tanárom jól az eszünkbe véste. Néha nem közvetlen közelről kell valamit mustrálni, hanem néhány lépést hátrálva kicsit távolabbról, hogy látóterünkbe az "egész" beleférjen, és így teljes képet alkothassunk a részleges benyomások helyett. Ez történt a svéd proggerek, az A.C.T úgynevezett EP-s (és nem epés!) korszakával. Csak a negyedik etap után, szélesebb perspektívából szemlélve tűnt föl, hogy ezek a 20-30 perces "középlemezek" voltaképp összefüggenek és együtt alkotnak egy koherens, folytatólagos rajzolatot.

A négy EP-ből álló sorozat egyfajta skandináv progresszív rock verziója a klasszikus "négy évszak" tematikának. A "Rebirth" (2019) lényegében a természet újjászületését jelentő tavaszra emlékeztet, a "Heatwave" (2021) a hullámokban ránk törő forróságot hozó nyarat képviseli, a "Falling" pedig a lombhullató őszt testesíti meg. Az "Eternal Winter"-rel ez a széria végre lezárul, és ezt a címválasztás nem is tehetné egyértelműbbé. Nem kezdem újra a sirámot, de azt kívánom, hogy ez a négy tétel egyszer gazdaságos csomagolásban, egyben (mondjuk egy dupla CD-s fizikai kiadványban) is elérhető legyen!

Megint Kotta kolléga egy szokás szerint tűpontos definícióját vagyok kénytelen idézni: az A.C.T tulajdonképpen a skandináv progresszív rock műfaj ABBÁja: utánozhatatlan dallamérzékkel, vitathatatlan hangszeres kompetenciával és felsőkategóriás muzikalitással, ráadásul úgy, hogy valami megfoghatatlan lazaság és játékosság jellemzi őket - miközben a humort (lásd a "The Family" mellékelt klipjét!) nem tévesztik össze a komolytalansággal (úgy értem: zeneileg). Ennek illusztrálására elég meghallgatni pl. Ola Andersson hátborzongató gitárszólóját a "Home" végén - ez bizony véresen komoly(an k.rva jó), még ha a videoklip végéről annak rendje-módja szerint le is keverték. Persze nem tudják magukat megtagadni, ezért zárásképpen hallhatunk egy rezesbandás, bárzongorás ragtime darabot (The Big Parade), mintha csak egy westernfilm végfőcíme futna, vagy egy vaudville előadás ráadását látnánk.

Szóval ilyenek ezek a svédek. Viccesen komolyak és komolyan viccesek, de mindenekelőtt irgalmatlanul jó muzsikusok és baromi tehetséges dalszerzők. Megy is a lemez (noha mindössze 32 perces) az év végi toplistára!

Tartuffe

Kiadó:
JTC Records

Honlapok:
www.marcosfogli.com
facebook.com/marcosfogli80
bandcamp.com/album/welcome-to-ooglyworld

Beütött a nyári "szabadságolások" ideje, azaz a zeneipar is takaréklángon ég, ezért - szokás szerint - most egy kicsit "visszafelé" tekingetünk. Régi restanciám Marco Sfogli 2023-as szólólemezének ismertetése, mert a megjelenésekor valamiért elkerülte a figyelmemet. Súlyos mulasztás ez, főleg azért, mert a "Petrucci-iskola" egyik legtehetségesebb "diákjáról" van szó, aki a mestertől mindent, de mindent elsajátított, sőt még új színt, lazaságot, extra-dallamérzéket is tudott vinni a dologba.

Az 1980-ban született casertai gitáros a progresszív rajongók előtt nem lehet ismeretlen, hiszen James LaBrie mellett , a Creation's End és az IceFish kötelékében már sikeresen abszolválta a mestervizsgát, de a saját szólólemezeivel is bebizonyította, hogy a helye van a legnagyobbak között. Ennek ellenére a "nagy áttörés" elmaradt, bár ez nem az ő hibája, inkább annak a logikusan levezethető és sajnos szükségszerű folyománynak ronda hozadéka, hogy az instrumentális gitárzene népszerűsége lassan a kizáródott és trombotizált aranyérével vetekszik.

Az albumon most is nagyszerű zenészek működtek közre, a basszusgitárt Adam Nitti, Alessandro Sala és Andrea Casali kezelték, a dobokon Alex Holzwarth, Jelly Cardarelli, Roberto Gualdi és Virgil Donati játszott, a "szintiboy" szerepét pedig (persze Sfogli mellett) egyes nótákban a varázslatos Alex Argento látta el.

A korábbi lemezekhez képest a "Welcome To Ooglyworld" szerencsére nemcsak a vérciki borítóval tűnik ki, hanem azzal is, hogy kevésbé csapongó, pontosabban és igényesebben talán úgy kellene fogalmaznom, stilárisan jobban fókuszált. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy ez nem zárja ki az alkalmi kikacsintásokat a jazzesebb, fúziósabb hangzás felé. E tekintetben egyértelmű kedvencem a "Highway To The Park" című ballada, amibe még egy szaxiszóló is belefért (aki ismer, tudja, hogy ez a gyöngém). A másik "kakukktojás" a lemezt záró és kivételesen énekes "Again", amelyikben Alberto Bravin rezegteti hangszálait a Big Big Trainből.

Asszem itt a tudományom végére is értem, nem igazán tudok többet mondani az albumról: háromnegyed óra tömény hangszertechnikai, dalszerzői és dallamalkotói oktatómunka a legfelsőbb fokon!

Tartuffe

Buckcherry: Roar Like Thunder (2025)

Élőben üt ez a muzsika igazán. Elcsíptem őket egyszer egy fesztiválon, rendben is volt nagyon. Az AC/DC újrakalibrált rock 'n' rollja az alap természetesen, de belefér más is. Punk-rockos ezt most csak így odateszem éppen úgy, mint némi indie-rock prüntyögés, vagy a pattogós riffekre és ütemekre épülő funkyzás. Szóval határozottan van egy modern stichje neki, már amennyiben a '90-es évek másod felének, kétezres évek elejének mára igencsak áporodott bukéja még újszerűnek számít.

Szóval vedd mondjuk a The Dead Daisest, a Therapy?-t és a Primal Screamet, plusz egy kis Radiohead, de sorba állíthatjuk Tartuffe egyik kedvencét, a The Black Crowest is akár. Ilyesmi cucc ez. Szerencsére azért az ausztrál vonal dominál, szóval kizárt, hogy csalódás legyen a vége, leginkább azért, mert a dalok rendben vannak. Mondhatni jók. Márpedig valahol mindig ez a lényeg. Élőben meg aztán pláne.

Moon Letters: This Dark Earth (2025)

A '70-es évek progresszív rockja némileg megújítva, modern(ebb) köntösben. Fogadok, most felszaladt a szemöldökötök. Ilyent még nem is hallottatok, ugye? Dehogynem, minimum 40 éve fut neki ennek a föladatnak néhány tucat banda minden dekádban. Az egyik legjobb ilyen vállalkozás kétségkívül a Spock's Beard volt, és Neal Morse-t most is ide citálhatnám referenciának, elég ha leírom hogy ELP, King Crimson, Yes stb. újra-csomagolva.

Amiben mégis más a Moon Letters, hogy rájuk már (az akkori Morse-al ellentétben) hatottak a modern progresszív metal bandák is, elsősorban a Dream Theater. Továbbá, újabb érdekességként, 2 tag játszik fúvós hangszereken (is), így a megszokottakon kívül ezek is felbukkanhatnak náluk. A végeredmény: meglepő módon ezúttal tényleg valami kreatív, friss született a három lemezes seattle-i banda műhelyében, miközben ténylegesen hagyományápoló is a cucc. Erősen ajánlott!

Alice Cooper Group: The Revenge Of Alice Cooper (2025)

Nyilvánvaló a szándék, Furnier bácsi levezet, vissza a gyökerekhez, meg minden. Eszében sincsen már stadion metal albumokat csinálni. Ennek ellenére – ahogy írtam – a "Road" mégis tetszett nekem. Most újabb állomásra futott be a nosztalgia vonat, amely - úgy tűnik - visszafelé halad az időben az emlékek mentén. A '70-es évek derekához érkeztünk, a shock rock királya ugyanis összetrombitálta azt a bandát, amivel még közvetlenül a szólókarrier megkezdése előtt bazsevált. Nézzük, mire jutottak az öregfiúk a kedélyes sörözésen túl!

Hát, azon felül nem sokra. Néhány pofás hard rock szám felkerült ugyan ide, de a nóták többsége olyan tingli-tangli, hogy nemigen kívánkozik vissza a motyó a lejátszóba. Bombasztikus lemezcím, hangzatos horror szövegek ide vagy oda, azt mondhatnám, ha a háttér sztorit nem ismerném, hogy a valaha rettegett, ijesztő gyilkos mára már csak egy szánalmas, magában motyogó, a régi szép időket visszasíró fura öregember lett. Mutogatós bácsi, akitől az óvodások is csak a játék kedvéért futnak már szét, de igazán senki sem fél tőle, nem veszik komolyan. De én ilyent természetesen nem mondok, mert én tudom, hogy ez már csak laza levezetés, és hogy nem nekem szól.

Kotta

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.scardust.co
facebook.com/ScardustOfficial

A Scardust második albumával rögtön a királyokat (királynőket) megillető trónra ült, jóllehet, sokakban talán nem is tudatosult, hogy az izraeli "csaj-fronted" együttes nem a szokásos, euro-power/gótikus alapokon nyugvó, szimfonikus stílus titkos küldötte: nem, kérem szépen, itt bizony egy, a Dream Theater iskolát kijárt, fekete öves progresszív metal képviselő berobbanásának lehettünk fültanúi, amely izzadságmentes játékosságával, stílusokon túlnyúló integrálási képességével, magabiztos instrumentális és vokális nyelvezetével úgy viszonyul a gótikus szoprán populációhoz, mint Mozart a Forman által stigmatizált, szerencsétlen Salierihez.

Azt azért ki lehet jelenteni, hogy az együttes eszköztára nem példa nélküli, hiszen ezt a fajta – akár egyetlen dal közben produkált – stílusugrándozást a Diablo Swing Orchestra vagy oldalunkon a magyar metal médiának felfedezett Maestrick is bemutatta korábban, csak nem ennyi ismerős progresszív eljárásrenddel. Az sem ismeretlen "produkció", amit annak idején a Beyond Twilight vagy az Ayreon is megpróbált a hallgatók torkán lenyomni. A régebbi motorosok biztos emlékeznek még rá, mikor Jacob Hansen és Finn Zierler egy teljes lemezt szentelt a kísérletnek, amiben maximum félperces daltöredékek garmadájának a világra szabadításával – melyeknek sorrendjét ráadásul minden kockázat nélkül fel lehetett cserélni – próbálták a színtérrel elhitetni, hogy ez mennyire jó. Azon persze azóta is megy a vita, hogy mi is volt ez, tényleg egy kísérleti művészfogás vagy egyszerű parasztvakítás; én őszintén bevallom, jóllehet, a másik két lemezüket imádom, ezt csak a legritkább alkalommal veszem elő, leginkább azért, hogy az "aprólékok" sorrendjét újból és újból felcserélve megcsodáljam, miszerint létezik olyan puzzle is, amivel a sajnálatosan vak játékosok is bátran próbálkozhatnak, a végeredmény sosem lesz kudarc.

De térjünk is vissza recenziónk alanyához, amely legutóbbi lemezével letérdepeltette, a jelenlegivel pedig le is hasaltatta a magyar és nemzetközi kritikai közvéleményt, így aztán rám jutott a hálátlan szerep, hogy kimondjam: a király bizony meztelen. (Bocs, királynő.) Az persze már önmagában is hatalmas erény, hogy a játékos, musical alapú ősforrást – ami mellett még fellelhetünk legalább fél tucat zenei origót – úgy tudják integrálni a "dreamtheateri" progresszióba – amit már több évtizede anakronizmus progressziónak nevezni, és inkább jelöl egy stílusárnyalatot, mintsem újítási, fejlődési törekvést –, hogy az alapjában tökéletesen ellentétes két (három, négy, öt, hat…) kiindulópont/szakasz egybeolvasztásának hallatán ne szédüljön el a magát igényesnek tartó hallgató – ennek pedig egyetlen magyarázata van, mégpedig az a fölényes "mesterségbeli tudás", amit nem is akarnak nagyon elrejteni. Nagyon, nagyon nem – és éppen itt a hiba.

Pedig miden olyan szépen kezdődik! A nyitó etap a "Strangers"-ön kialakított eszköztárral terel minket hol egy kis jazz standard, hol egy kilenc danos progresszív hangszeres bűvészmutatvány felé, a vezérdallamot pedig már első hallásra dúdolni tudod – excellent! A folytatásban aztán egy újabb arc felvillantása következik: némi hörgéssel megbolondított, dallamos gitárszólóval felvezetett zenei vezérvonalon kacskaringózunk ide-oda, hogy ezúttal a billentyű és a bőgő kezelője is megmutassa, mi fán terem a tehetségen alapuló szorgalom, Noa Gruman előadói kvalitásaira pedig nincsenek szavak, képes bejárni szinte az összes zenei skálát, amit a metalon – és azon kívül is – ismerhetünk és megszokhattunk, mindezt olyan kislányos bájjal és könnyedséggel, amitől az ember naivan elhiheti: nem is olyan nehéz énekelni!

Therion vagy Dream Theater? Az "RIP" kezdése keleties dallamaival inkább előbbire hajaz, hogy aztán ismét előtérbe kerüljön a töredezett ütemekkel tarkított progresszív látásmód à la Dream Theater, de csak annyira, hogy az ügyesen felvezetett dallamtéma ne zuhanjon le a néha disszonánsnak tűnő hangszeres akrobatamutatványok közt megbúvó szakadékokba. Rendben is megy minden az "End Of The World"-ig, ami egy lineáris, szimfonikus, hagyományos, sőt hősiesnek is tűnő énektémával felruházott, szöveg nélküli hangszálbravúrral előadott zenei átkötő, ám ezt követően egy éles váltással átlépünk az őrület birodalmába.

Hogy is jellemezném a következő részt? Talán "ötlethalmozási abszolutizmusként" (most biztosan örülnek a zenetörténészek), ahol minden megtörténhet, és meg is történik, de legfőképpen az a néha kakofóniába torkolló kinyilatkoztatási kényszer, amit a különböző, előcitált stílusok hangszeres ötleteinek – vagy ötletkezdeményeinek – egymásra pakolása vált ki. A dallamtéma közérthetőségét hátrább nyomja a teljes alkotási szabadság, amiben a számomra összevissza dobált metalos, filmzenés vagy kortárs szimfonikus ötletek instrumentális halmazai úgy csúsznak egymásba, mint a karambolt szenvedett gépkocsik sora a jeges útszakaszon.

Bár a "Touch Of Life I – In Your Eyes" – ami egy háromtételes összefüggő darab első eleme – ad némi refrénhez hasonló kapaszkodót, de folytatásaiban aztán teljessé válik a stílusugrándozásokon alapuló mánia, ami dallamtöredékek tucatját zúdítja a hallgatóra – emlékeztek a kritika elején említett Beyond Twiligth-ra? – csak itt azok felcserélése nem lehetséges: a disszonáns dalalmokat tömörítő hangszeres bravúrkodás leginkább azoknak tetszhet, akik zeneszerkesztő programmal vágják ki a dallamot a szerzeményekből, nehogy elvonja a figyelmüket az olyan haszontalan dolog, mint a refrén. Az album zárásában – ami ráadásul túlnyúlik a hét percen – aztán tökéletesen elszabadulnak az indulatok, az ember pedig csak kapkodja a fülét, hogy a rengeteg ötlettöredék között találjon némi olyat is, aminek értelme van: ezt a dal utolsó két percének dallamaiban meg is találja, ami egyfajta keretként foglalja össze az összefüggő három tételt, ám ahhoz kevés, hogy kellemes emlékeket hagyjon maga után.

Blogunkon az albumok megítélése során kiemelt szerepe van a hangszeres-zeneszerzői kompetenciának, de az öncélú, koncepciótlan, magamutogató, az alapokat maga alá gyűrő attitűdnek nem: a Scardust új albumának második felén pedig sikerült a csapatnak átbillenni ebbe a tartományba, és csak remélhető, hogy az öncélúság új szintre emelésével "kiírták magukból" ezt a fajta bizonyítási vágyat. Noa, eddig is elhittük, hogy mindenre (is) képesek vagytok, de könyörgöm, most már térjetek vissza a kezdetek egyensúlyához!

Garael

Kiadó:
Szerzői kiadás

Honlap:
-

Hajnal László nevű olvasónk pár hónapja Fygura nevű projektjének első EP-jével lepte meg stábunkat – illetve leginkább engem, mert én vállaltam az ötszámos kislemez kritikáját. A dolgom nehéz volt, mert dicsérnem kellett, nem dorongolnom, ami a jelen magyar közélet hangvételét tekintve sokkal könnyebben megy az embereknek, a magyar néplélek tanulmányozása során pedig rájöttem, hogy ennél jobban csak csalódni szeretünk. Ezzel körbe is értünk, hiszen ezt az érzést automatikusan követi a verbális vagy írásbeli szidalmazó attitűd. Pár nappal ezelőtt aztán meg is érkezett a folytatás, László a recenzált dalokat négy új szerzeménnyel egészítette ki, így vált az eredeti EP LP-vé (milyen anakronisztikussá váltak ezek a kifejezések, rövidítések!) persze digitális formátumban, a Youtube csatornájáról megosztva.

A feladat nehezebbé vált – no, nem az új dalok színvonala miatt, hanem mert nem lehet a most megérkezett etapot a múltkori "csomagtól" elválasztva értékelni –, ezért az egységesség jellemzését gyorsan tudjuk is le. A dalok által összefoglalt szerzői szándék zenei leképeződése teljes, koherens egészet alkot, ahol a fő szervező elem a megteremtett hangulat, amit tulajdonképpen lehetne monokrómnak is nevezni, de ha jobban megvizsgáljuk az egyes szerzeményeket, bőven találhatunk bennük a jellemző, hipnotikus, melankolikus légkörtől eltérő diszpozíciót is. Aki szeret tehát egy alapvetően markáns hangulati zenei egységben elmerülni úgy, hogy képes az azokon túlnyúló apró, alapvetően egyéni arculatot adó megoldások felismerésére, annak minden bizonnyal tetszeni fog a lemez. Én azonban sajnos nem ilyen vagyok, így amíg öt számon keresztül még pozitívan tudtam értékelni az emóció mindent elborító erejét, nagylemez szintjén már elfáradok – ez azonban nem értékelési minőség, pusztán szubjektív látásmód. Ezen felül azonban minden "ül", amit az EP kritikájában megfogalmaztam, így engedjétek meg, hogy csak az újdonságokkal foglalkozzam.

A "Parallell Life" rögtön egy kivétellel indít: a dehumanizáló, kissé disszonáns, ám ötletes riff – ami néha szinte doomba vált, így unikum a lemezen – végigvonul az egész dalon, ami talán a legösszetettebb atmoszféra-teremtéssel és ügyes feszültségkeltési "módszertannal" szippantja be a hallgatót: ennek ellenére én kicsit húztam volna a levezetésen, ami már nem tud hozzátenni az addig kifejtett zenei élményhez, így a végére kissé vontatottá válik az amúgy ügyesen összerakott ötlethalmaz.

Hasonló alaphangulattal nyit a "Gaze’s Gap" – a dallamok engem Sting szólódolgaira, illetve a Redemption melankolikus megközelítésére emlékeztetnek, amihez a metalból gyökerező, komor riffek adják meg az alapokat: a kiszabott idő ezúttal tökéletesen illik a kívánt érzelmi hatás kibontakoztatásához, a csúcspont utáni befejező rész megfelelő arányban zárja le a felskiccelt érzelmi ívet.

A dübörgő riffek és a dallamok hangulati ellentétére épít a "Building Up" is, amiben a finoman adagolt elektronika is hozzájárul a gitárok teremtette hipnotikus, aprólékosan felépített muzikális világhoz, csakúgy, mint a lemez záró számában. A "Before The Night" talán a legkeményebb tétel az újonnan érkezettek között, és az indusztriális hatású groove-ok felett elúszó dallamok még némi optimista jelleget is kölcsönöznek a sok apró, finoman megbújó zenei megoldás egységbe foglalt varázslatának.

A Fygura projekt dalai nem egyszeri élmény kinyilvánítására, gyorsfogyasztásra íródtak, mivel csak fokozatosan, a sorozatos újrahallgatások során "vallják meg titkaikat", még szerencse, hogy ehhez senkit sem kell megkínozni, hiszen az album azt a fajta szemlélődés-orientált, kissé introvertált, hangulatvezérelt megközelítést alkalmazza, ami az azt integrálni tudó és szerető emberek részére örömöt nyújt és nem fájdalmat. A digitális formátumban közzétett lemez persze inkább csak demó, de tökéletes alap lehet egy valóban kiadás-érett (van értelme még ennek a jelzőnek?) album megalkotásához, gyerünk, csak így tovább!

Garael