Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/RevolutionSaints

Dean Castronovo egyértelműen függőségre hajlamos személyiség. Régen ez leginkább az alkoholra és a kokainra irányult, de a 2015-ös családon belüli botránya és fölfüggesztett börtönbüntetése után addikciója tárgya elsősorban a cigaretta és a Red Bull. Ezek - értsd: nikotin és koffein - se jók, de egy fokkal azért talán elviselhetőbbek (főleg a közvetlen környezete számára). Van viszont egy egész életét átívelő függősége, amiért mindnyájan hálásak lehetünk, és ez nem más, mint a zene. Ennek fontos állomásai - a rengeteg stúdió és szessön-munka mellett - részvétele olyan világraszóló produkciókban, mint a Bad English, Hardline, Soul SirkUS, Ozzy, Journey stb.

Az utóbbi időben zenei tevékenységének fókusza a Revolution Saints nevű Frontiers projekt, bár a hírek szerint - hál' Istennek! - megint együtt turnézik Neal Schonékkal. A Serafino Perugino fejéből kipattant és Alessandro Del Vecchio által szerzeményekkel ellátott RS újabban eléggé felpörgött. Az RS 2.0 (Doug Aldrichot Joel Hoekstra, Jack Blades-et Jeff Pilson váltotta) alig egy évvel az előző album (Eagle Flight) megjelenése után új lemezzel lepett meg minket. Persze a meglepetésünk nem volt olyan nagy, hiszen tudjuk, hogy Del Vecchio egy év alatt akár 5-6 ilyen anyagot összedob a stúdióban.

Mindenesetre a megújult RS új energiákat mozgósított, már az "Eagle Flight" is érezhetően jobb formát mutatott, mint az álmosító "Rise" (2020), a tendencia pedig most folytatódik. Persze új arculatot, stílust ne várjon senki. Az RS amolyan Journey tribute-ként működik, ahogy azt Del Vecchio Itáliában elképzeli. A tribute jelleg miatt egyszerre arcbamászóan amerikai, Del Vecchio irányítása és kompozíciós dömpingje miatt pedig... nos, olyan Del Vecchio-ízű. Ez az apró termetű és fölfoghatatlanul termékeny olasz zeneszerzőként tényleg egy kaméleon, de azért kézjegyei itt-ott viszonylag könnyen fölfedezhetők. Vannak dalok, ahol mintha a saját zenekara, az Edge of Forever szólna: "Fall On My Knees", "Will I See You Again", "Divine Wings".

Azért el kell ismernem, egy "Revelation" vagy "Eclipse" típusú Journey lemezt százszor meg ezerszer szívesebben hallgatnék. Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy egy-két szerzeményben nemcsak sikerül hátborzongatóan hitelesen megidézniük Neal Schonék géniuszát, de a színvonal is közel azonos. Az olyan tételek, mint az albumot bevezető, klipes "Against The Winds" vagy a "Been Said And Done" egy Journey lemeznek is díszeivé, kiemelt slágereivé válhatnának.

Az "Against The Winds" szerintem a jobbik RS albumok közé tartozik, de a legmagasabb hangszeres teljesítmény ellenére is azt mondom: leginkább csak szemezgetek belőle, s szerencsére mindig találok néhány határozottan jól elkapott, Journey-kompatibilis himnuszt.

Tartuffe

Kiadó:
Silver Lining Music

Honlapok:
www.saxon747.com
www.facebook.com/SaxonOfficial

Bár ahogy az korábbi kritikáimból kiderült, a Saxon legutóbbi, kőkeményre vett trilógiája a közvélemény többségével ellentétben nem nyerte el tetszésemet: mivel nem szeretném magamat az autópályán egyedül, a forgalommal szemben robogó, megtévedt sofőrhöz hasonlítani, sietek kijelenteni, hogy az albumok elérték alapvető  céljukat, vagyis megcáfolták azt a feltételezést, miszerint a NWOBHM nagy öregjei már képtelenek haladni a korral, így olyan transzformációnak lehettünk tanúi, ami ha nem is példátlan, de mindenesetre ritka a heavy metal történetében.

Ilyen korban azonban már tényleg csodaszámba menne, ha ezt a tempót tartani tudnák a zenészek, így ezúttal…ezúttal is maradtak az acélosra kalapált úton, még úgy is, hogy azért leheletnyi elmozdulásnak fültanúi lehetünk, olyan tökéletes átmenettel, ami ha a stílusváltást nem is, de az eddigi attitűd finomhangolását érzékelhető módon valósítja meg.

Az enyhe váltásba talán az is közrejátszott, hogy az őstag gitáros, Paul Quinn távozott a turnézástól, és jóllehet részt vállalt az új dalok megírásában, saját kísérőcsapata lemezének elkészítése közepette nem hiszem, hogy apait-anyait bele tudott/akart volna tenni a közös munkába. Ez azonban a színvonalon nem látszik, egyébként is úgy gondolom, hogy Andy Sneap producer nagyon is jól tudja, hogyan instruálhatja a zenészeket ahhoz, hogy a végeredmény fémesen csikorogva harsogja világgá: az angolszászok soha nem adják fel! (És akkor most szemérmesen hallgatok az időközben kiadott két feldolgozás etapról, amelyek inkább tűnnek a kiadó felé tett kötelező gesztusnak, mintsem olyan örömzenének, amivel a saját stílusra igazítva tiszteleghetnek az inspiráló források előtt.)

A lemez pedig – ami különböző történelmi személyekhez, illetve eseményekhez kapcsolódik – a felesleges intrót követően úgy kezdődik, ahogy a legutóbbi befejeződött: az egy páncélvonat robogásával földet-eget dörgető riffsorozatra úgy telepszik rá a jellegzetes Saxon dallam, hogy arra látatlanul is rávághatod; ezek bizony a jó öreg Byffordék, majd a gitárszóló lazít egy kicsit a szigorú hangvételen, hogy aztán visszatérjenek a vasszinkópához – az öregek még mindig tudják, mitől dobban együtt a fémszív és emelkednek magasba az öklök a headbangelő fejek fölé.

A "Madam Guillotine" aztán nyugodtabb vizekre fejez, illetve evez, a rockos refrén remekül passzol az inkább a heavy metalból kinövő groove-hoz, ráadásul a csapatnak van kedve a hangulati váltásokhoz is, és a tempó alakításával, valamint az újabb gitárszólóval a lemez talán legjobb pillanatait pöfögik el.

Fogadni mertem volna, hogy a nyugisabb perceket egy speedelő tétel követi: itt azonban sajnos nem sikerült igazán kidolgozott dallamokat kikovácsolni a műhelyben – hiába "Fire And Steel" a dal címe –, de a dallamos, majd virgázó gitárszóló megmenti a hallottakat a monoton darától, aminek elénekléséhez fél oktáv is soknak tűnik és inkább illene a Motörheadhez, mint a dallamosabb bajnokságban játszó Saxonhoz.

A roswelli titkokat kutatja a következő szerzemény, ami hasonlóan az előzőekhez, zakatoló riffekkel nyit, a refrénhez azonban itt sem kellett megerőltetni magát a csapatnak, a Katica óvodáscsoportnak is mintegy fél percébe telne kitalálni valami hasonlót, bár, ha Halász Jutkán szocializálódtak, akkor felháborodottan utasítanák vissza a dallamtalan kántálást. (Ráadásul Byfford mintha pösze lenne, bár az is lehet, hogy én hallom félre a kiejtett hangokat.)

A Kublaj Kán felidézésével történetet mesélő dal aztán helyrehozza a csorbát, a jellegzetes Saxon-dallamok megmutatják, miben is olyan erős a csapat, és nem kell ahhoz munkadalhoz illő monotóniát küldeni az éterbe, hogy keménynek látszódjunk. A lemez a továbbiakban hasonlóan eklektikus képet mutat, bár megmondom őszintén, a riffek hasonlósága két, egymást követő lemezen talán nem annyira szembetűnő, mint itt, ahol tulajdonképpen szinte az összes dal ugyanazzal a bólogatós ritmizálással csattogtatja az üllőn a kalapácsot.

Nem is folytatom, mert aztán megint kénytelen leszek magamban keresni a hibát, ami megmondom őszintén, a szocializmus évei alatt kényszerűen kifejlett önostorozási hajlam ellenére sem kellemes érzés. Az azonban mindenképpen előrelépés a korábbiakhoz képest, hogy a gitárszólók többször is megmentik a dalokat az unalomba fulladástól, és a néha be-belassuló tempók hozta dallamos enyhülés is jól áll a zenészeknek a nagy csetepaté közepette.

Úgy gondolom, a Saxon megtalálta azt a zenei közeget, amiben igazán jól érzi magát, és ha a régebbi rajongók talán értetlenül is állnak a durvulás előtt, a színtér kollégái minden bizonnyal csak a csapat háta mögött suttogják el az évek számát, amióta az együttes magasba emeli a heavy metal zászlaját. Ez pedig a mai pillanat-rivaldafényű, értékvesztett világunkban megsüvegelendő teljesítmény.  

Garael

Kiadó:
Mascor Label

Honlap:
facebook.com/rockcandyfunk

Annak ellenére, hogy ebben a nemzetközi kollektívában komoly, elismert muzsikusok szerepelnek, a Rock Candy Funk Party nem számít nagy névnek a szakmában, itthon meg aztán végképp alig hallott róluk valaki. Ennek többek között az lehet az oka, hogy az instrumentális jazz rock/funk fúzió nem mozgat meg tömegeket, inkább klubokba való, pl. éppen olyanokba, mint amilyen a legendás The Iridium Jazz Club a New York-i Boradway-on, ahol 1994 óta - majdhogynem stílusra, műfajra való tekintet nélkül - gyakorlatilag mindenki fölléppett már, aki számít. Na jó, némi túlzással... Mindenesetre Lee Ritenourtól, Jeff Becken át Yngwie Malmsteenig és Vinnie Moore-ig irgalmatlanul sokan.

Recenziónk tárgya egy olyan 2CD+DVD kombó, amit 2013. június 7-8-9-én rögzítettek az említett klubban, s amit a brit Amazonról kb. 2400 forintért sikerült megrendelnem (postaköltség inkluzíve). A furcsa nevű jazz fúziós kollektívát Tal Bergman dobos és Ron DeJesus gitáros alapították (ők is a fő dalszerzők), majd sikerült maguk mellé leigazolniuk Joe Bonamassa gitárost és Mike Merritt bőgőst. Természetesen a stúdiólemezeiken (We Want Groove - 2013, Groove Is King - 2015, The Groove Cubed - 2017) sok más híres muzsikus is megjelenik, pl. Randy Brecker trombitás, Renato Neto billentyűs és Daniel Sadownick perkusszionista. A két utóbbi zenész élőben is együtt játszott velük a kamerákkal rögzített koncertsorozaton.

Az RCFP groove-vezérelt jazz funkot játszik meglehetősen rockos fölfogásban, de még élőben sem szállnak el az improvizációkkal, a viszonylag egyszerű dalszerkezetekben ugyan komoly hangszeres szólók játsszák a főszerepet, a muzsikusok nem borulnak el, a szólók nem teszik próbára a kevésbé jazz-orientált hallgatók türelmét sem. A legtöbb dalra még simán táncikálni is lehetne a diszkóban. Mármint ha a mai fiatalokat nem a primitív, túlvezérelt, monoton lüktetés és a minimál zenei körítés motiválná...

Zeneileg egyetlen kifogásom talán az lehetne, hogy az egyébiránt zseniális billentyűs, Renato Neto néha elég köbükisen szól (ezt nyilván szokni kell), valamint, hogy akármekkora húzónév Joe Bonamassa, itt (persze tudatosan) eléggé háttérben van - gyakorlatilag végig a billentyűk mögött "bujkál". Tudom, ez is a "kákán a csomót" tipikus esete, de szerintem ide nem kifejezetten ő, egy dominánsan blues gitáros kellett volna (bár sokszínű szólista elképesztő repertoárral), hanem valami fúziósabb hajlamú gityós ... nem is tudom, talán Mohai Tamás. Szerintem örömmel fogadta volna el a New York-i meghívást... :)

A koncert szetlistája természetesen az első, 2013-as bemutatkozó albumra koncentrál (mivel 2014-ben jelent meg), így nem túl hosszú. Érdekes, hogy a konfokat kivágták a számok közül, a dalok a három éjszaka föllépéseiből és nem az eredeti sorrendben lettek kiválogatva. Ennek van hátránya és előnye is: a "lájv fíling" így kicsit visszább lett véve, viszont zeneileg egységes, zavartalan folyamként ragad magával. A DVD-n szerepel egy interjúkkal teletűzdelt rövid dokufilm is, aminek a hangminősége viszont elég gáz, a hangmérnököt szívem szerint erélyesen ülőgumón billenteném.

Nem mondom, hogy kvintesszenciális cucc, de olyanoknak, akik kajolják ezt a műfajt, kifejezetten élvezetes látni- és hallgatnivaló. Talán ideje lenne ápdételni,  s kiadni egy olyan DVD-t, amely már mind a három album legjobb számait tartalmazza.

Tartuffe

Kiadó:
M-Prod Artist

Honlapok:
www.hooligansweb.hu
facebook.com/hooliganshivatalos

A Hooligans továbbra is mérges, mégis mindenki mosolyog ezen! No, nem mintha nem vennék komolyan az együttest – két ilyen album után meg főleg –, de az önhergelés útjára lépett és sikeresen megszigorodott csapat még Sith lovaggá válva is képtelen bánatot, netálán-tán riadalmat okozni. Ez utóbbitól pedig féltem, mert a huligánok a legutóbbi lemezükig nem éppen a súlyos, ipari-sampleres riffjeikről és elektronikával megbolondított groove-jaikról voltak híresek, amitől egyik legnagyobb slágerük címszereplője, a királylány is sírva fakadhatott volna, de szerencsére ez a mesebeli hős már korunk nemese, akinek nem középkori trubadúrok lanton előadott romantikus szenvelgései kellenek.

Az persze megnyugtatott, hogy az első sokk után a rajongók bekajálták az újfajta módit, és a "Zártosztály" platinalemezzé avanzsálódott, így az update-telt irányvonal folytatása már nem jelentett akkora rizikót, mint elődje: ettől függetlenül még mindig megemelem a kalapom ezen öntudatos kiállás előtt, ami a huligánokból kurucokat avat, és a pop-rock sima pályájáról egy jóval kisebb platformú hadi, izé, zenei ösvényre tereli őket.

A recept tehát nem változott, a "Fekete Szivárvány" egyenes folytatása a "Zártosztály"-nak, sőt, néhány pillanatra az ipari zúzda még magasabb fokozatra kapcsol, és a riffek szinte a Fear Factory agybavágó elektronikáját juttatják az ember eszébe, már, ha képes gondolkodni a muzikális felütés okozta kábulatból. Megijedni természetesen nem kell, mert a dallamok a korábbi irányvonal napsugaras forrásából erednek, és az is késztetést érez elfütyülésükre, akinek a riffek már a lemez kezdő dalában feltörik a száját.

Ez tehát ismételten nem az andalgásra késztető balladák ideje, "Az Egy Álom" power-lírája is olyan súlyossággal üti le a szinkópát a füledben, ami minden bizonnyal odavágja a kalapácsot az üllőhöz, ám a magával ragadó refrén úgy teszi azonnali befogadásra késszé a hangulatot, hogy abból baj nem lehet – emellett talán ez az egyetlen dal az albumon, ami az egykori Virrasztókat juttathatja a rajongó eszébe, már ha nem eredményezne a két csapat rajongói halmazának metszete nullát.

Amiben azonban mindenképpen előrelépés történt, hogy a riffaprítás közepette már jutott idő néhány gitárszólóra is, és ha az olyan punkos hangvételbe, mint a "Jön A Pofon", még nem fértek be, azért a fiúk a nagy hirigben ügyeltek arra, hogy ne hagyják a lemezt egyetlen groove-kupaccá válni. Csipa pedig talán még soha nem énekelt ilyen szélsőségesen, a metal core-ra emlékeztető hörgéseket akár Darth Vader is megirigyelhetné, így válik a dallamok íve és a durva hangvétel közti ellentét izgalmas előmozdítójává a daloknak, olyan "suspense"-et eredményezve, ami egy Hitchcock filmnek is becsületévé válna.

A lemez másik nagy erénye, hogy ugyan hosszabb, mint a "Zártosztály", tölteléket azonban ezúttal sem találunk rajta, ráadásul a szövegek is a néhai Mexet juttatják a hallgató eszébe – kíváncsi lennék, hogy a mai fiatalok közül mennyien emlékeznek a valamikor rímgyártó Závodi/Madarász kettősre, akik hol meghökkentő, hol kacajra ingerlő verbális humorral tudták megfogalmazni azt is, amire az egyszeri ember csak ízes káromkodásra volt képes.

A hangzás az alapkoncepciónak megfelelően leviszi az ember fejét, már, ha hagyja, hiszen míg ilyen elképesztő slágerekkel bombázzák, addig szükség van rá, hogy heves headbanggel válaszoljon a fiúk harcba hívására. A "Fekete Szivárvány" számomra 2023 legjobb hazai metal munkája, és míg a megelőző évben a Depresszió elvitte a pálmát, ezúttal a Hooligans bebiztosította a helyét, még úgy is, hogy replikánst gyártottak – ezekből azonban bármennyit meg tudnék hallgatni, éljen a zenei klónteremtés!

Garael

Kiadó:
5170473 Records DK

Honlapok:
www.dmas.bigcartel.com
facebook.com/DMASband

Én bírom a bolondozást, kedvelem például a Diablo Swing Orchestrát, vagy a Primust is. Vigyázni kell azért, a túlzott kreativitás könnyen fordul érdektelenségbe egy idő után, ha a jó dalok, dallamok ragasztóként nem tartják egyben az eklektikát. Úgyhogy, ha egy kifejezetten csapongó lemezt még fél óra elteltével is széles vigyorral a pofázmányomon fülelek, akkor ott nagy gond nem lehet. Sőt, ha a végén rögvest rányomok az újra-játszás gombra, akkor végképp megnyugodhatunk, új csillag született. Oké, a teljes album nincs negyven perc, szóval olyan nagyot most nem mondtam.

Régi olvasó (nem egy, hanem "a") tavalyi éves listáját böngészve, szemezgetve akadtam rá erre a francia, instrumentális zenét játszó formációra, és őszintén szólva meglepett a muzsika minősége. Annak tekintetében mindenképpen, hogy gyakorlatilag zéró információ és népszerűség érhető tetten a világhálón velük kapcsolatban. A felállásra találtam néhány adatot, és még annyit, hogy az első és eddig egyetlen korongjuk (EP-jük? Merthogy az még rövidebb.) 2015-ben jelent meg (Premier Pas). Az egyébként legalább olyan erős, mint jelen ismertető tárgya, ha nem ütősebb.

Szóval van itt minden, djentes riffeléstől kezdve Django Reinhardtig. Állítom, pillanatokra még black metalos hupákolás is bejátszik (lásd a klipes "El Trago De Más"-t). Mindez komoly zenei kompetenciával, ízlésesen elővezetve. És hát ugye azok a fránya dallamok. A legnagyobb vadulás és/vagy hülyéskedés közben is odatesznek dúdolható melódiákat. Az biztos megvan, amikor gitárosok nyomják a török-indulót, jó páran elsütötték már ezt az olcsó poént. Nem kell félni, a csigaevők ilyenre azért nem vetemednek, de sokszor van olyan érzése az embernek, hogy éppen valami hasonlóan populáris melódiát pengetnek, amit tuti, hogy hallottál már valamikor…, pedig nem.

Alapjaiban azért a latinos dallamok és ritmusok dominálnak, ez adja meg az egésznek a keretét. Korántsem nevezném ezt instrumentális gitár-muzsikának, mert ízig-vérig közös, zenekari munkának tűnik, nem egy "híró" körül forog a történés, de mivel a hathúros a fő dallamalkotó hangszer, hallgatható akár akként is. A nyugisabb számok (pl. a "Diabolo Menthe") lehetnének mondjuk egyik Paul Gilbert  lemezen is. Na, de most nem a klasszikus gitárhősökről szól a fáma, hanem a habókos franciákról. Bolondos dallamok - ez biztos megvan (Tapsi Hapsi és a többiek), ezzel a kifejezéssel tudnám legjobban jellemezni az "Abracadabrantesque"-t.

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

Nem szeretném, ha innentől kezdve el lennék könyvelve a dionysosrising ügyeletes rock színházi kritikusának. Ennyire azért nem szeretem a musicaleket, sőt... A legutóbbi bejegyzésem is egy Broadwayen bemutatott darabról, Bryan Adams "Pretty Woman"-jéről szólt, most pedig itt van nekünk Neal Morse tavaly debütált ószövetségi ihletésű rock operájának második etapja. A tavaly megjelent rész József pátriárka történetét egyiptomi bebörtönzéséig kísérte, a második eresztés innen, a fáraó álmától indít (Teremtés könyve 41.).

Ahogy az előző lemez recenziójában megjegyeztem, Morse jól tette, hogy ezt a monumentális darabot két részre szedte szét, hiszen a legnagyobb Morse-rajongók is besokalltak volna egyben a 141 (66+75) percnyi muzsikától! Ez nekem még külön-külön is soknak tűnik. Persze a két lemez ettől még szorosan összetartozik, amit egyes zenei témák periodikus visszatérése is megerősít. Világos tehát, hogy az egész már régen készen állt, föl is lett véve, de üzleti okok miatt a két megjelenés között egy kicsit tanácsos volt pihentetni a közönséget.

Ez azt jelenti, hogy aki hallotta az első részt, azt már meglepetések nem fogják érni. Mondjuk az utóbbi időben Morse eléggé önismétlő lett, így a meglepetések eleve ki voltak zárva. Korábban is elmondtam, hogy én már egy ideje idült Morse túladagolásban szenvedek, pedig iszonyúan tisztelem és szeretem az ürgét. Nekem ez már sok, még a számos nagynevű vendéggel együtt is (Eric Gillette, Bill Hubauer, Alan Morse, Ted Leonard, Matt Smith, Jake Livgren, Nick D'Virgilio, Ross Jennings). Talán a Morse-on kívül álló körülmények (pl. Mike Portnoy újra összeborulása a Dream Theaterrel) mellett éppen ezért épült le a szólókarrierjén kívül minden más projektje: a Translatlantic, a Flying Colors és - úgy tűnik - talán az NMB is.

Mindezt azért írtam le, hogy világossá tegyem, a bennem kialakult Morse túltengés miatt iszonyúan nehéz objekítve értékelnem az anyagot. Ha megpróbálok - mint ahogy ez kritikusi kötelességem - elvonatkoztatni a rock színház műfajától való idegenkedésemen és a már orvosilag is diagnosztizálható Morse-telítettség tünetein fölülemelkedni, meg kell állapítanom: (1) hogy a József-ciklus érezhetően jobban sikerült, mint a "Jesus Christ the Exorcist", (2) Morse szerencsére egészen a korai Spock's Beard lemezekig nyúl vissza ihletért (pl. The Argument, Bring Ben, The Brothers Repent...), s ez örvendetes változatosságot hoz a kompozíciókba.

Összegzésképpen elmondhatom, hogy ami a már-már áttekinthetetlen és kiértékelhetetlen mennyiséget illeti, nagyon belefáradt a fülem, kezdek fásulni, de azért még nem annyira, hogy ne érezzem, ez a darab is Morse kivételes tehetségéről árulkodik, ha nem is fogható a Spock's Beardben vagy a szólókarrierjének elején nyújtott teljesítményéhez. Szerintem ezeket a lemezeket nem veszem meg (talán ha belefutok egy nagyon komoly leárazásba), de színpadon, élőben azért megnézném.

Tartuffe

Kiadó:
BMG

Honlapok:
www.bryanadams.com
facebook.com/bryanadamsofficial

Nem, nem egy Roy Orbison tribute-ról van szó, hanem annak a bizonyos nagy sikerű romantikus vígjátéknak, a 14 millió dollárból gyártott, de összesen 463 millió dolláros bevételt hozó "Micsoda nő!"-nek zenei földolgozásáról. A film forgatókönyv írója J. F. Lawton, rendezője pedig Gary Marshall volt. Lawton már hosszú ideje próbálta a Broadwayre vinni a sztorit, ami végül csak mintegy 30 évvel a Julia Robertsnek Golden Globe díjat szerző alakítás után valósulhatott meg.

A darab – szokatlan módon – a chicagói Oriental Theatre-ben debütált 2018 tavaszán és csak később került a New York-i Broadwayre. Meglepő, de a kritikusok enyhén szólva nem fogadták lelkesen a darabot. A zenét "kellemesnek, ám langyosnak" titulálták, de annak, hogy a darabot egy év múlva levették a műsorról valójában nem a zene volt az oka, hanem hogy az amerikai "woke" kritikusok szerint a "kapitalista és hímsovén" történet nem öregedett jól. Miközben nevetségesnek és gyomorforgatónak találom a "woke" ideológiát, jómagam is – persze más megközelítésben – erősen kritikus vagyok a sztorival szemben.

Nyilvánvaló, hogy a "Pretty Woman" egy modern "My Fair Lady" átirat, kivéve, hogy a "My Fair Lady" protagonistái egy mogorva, fennhéjázó, de erkölcsileg feddhetetlen nyelvész professzor és egy naiv, tisztességes virágáruslány voltak, míg a modern változat "hősei" – minden sikertelen szerecsenmosdatás ellenére – végeredményben egy unalmát fizetett ágyassal elűző multimilliomos és egy hollywoodi – ne legyünk álszemérmesek! – kurva voltak. Talán nem a "Micsoda nő!", hanem a "Micsoda különbség!" címet kellett volna adni neki. Mekkorát fordult ez a világ pár évtized alatt! De én sem akarok kéretlen erkölcscsőszködéssel a "woke" kritikusok hibájába esni, szóljon hát ez a kritika a zenéről!

Ha Bryan Adamsre gondolunk, nem kifejezetten a musical műfaj jut eszünkbe. A rajta néha elhatalmasodó balladázós hangulat ellenére Adams mégiscsak hamisítatlan rock n' roll arc, méghozzá a legkiválóbb fajtából. De gondolom, van az a pénz, és valljuk be, a Broadwayen jegyezni egy darabot még egy ilyen nemzetközileg ünnepelt sztárnak is izgalmas kihívás, szép teljesítmény. A zenét és a szövegeket egytől egyig Bryan Adams és régi szerzőtársa, Jim Vallance írta. Nem korábbi Adams slágerek újrahasznosításáról van szó, bár azért akadnak áthallások. Például a spanyol gitáros "On a Night Like Tonight" nyilvánvalóan egy tőről fakadt a "Have You Ever Loved A Woman"-nel…

A dalszerzésben Adams, aki – hál' Istennek! – éppen mostanában kezd visszatalálni az eredeti, tökösebb rock hangzáshoz, természetesen idomult a színpad és a musical műfaj követelményeihez, így mafla dolog lenne gitárszólókkal telepakolt hard rock himnuszokat várnunk tőle, mindazonáltal akad itt dögös rock nóta is (pl. Rodeo Drive, You Can't Go Back). Azt kell mondjam, hogy a bő ötven perces játékidőbe nem táraztak be egyetlen vaktöltényt se, bár nyilvánvalóan dominálnak a lassabb, bársonyosan dallamos, musical-kompatibilis tételek, amelyekben elvétve – ha egyáltalán – kap helyet hangszeres szóló. Érdekes, de jelenleg az egyetlen gitárral kísért, jazzes, Sting stílusában fogant "Don't Forget To Dance" a kedvencem.

A lemezen, amely természetesen nem a Broadway show fölvétele, hanem Adams szóló lemeze, saját előadásban, nem hangzik el az 1990-es film egyetlen zenei betétje, még Roy Orbison címadó slágere sem. Ezzel szemben a színpadi előadásban, noha csak záró tételként, a közönség megkapja az Orbison klasszikust is. Így van ez a Madách Színházban hangos sikerrel futó magyar változatban is. Nekem ugyan mindig is furcsa volt a musicalek magyar nyelvű átirata (az ember fülébe – főleg, ha tud angolul kicsit – annyira beleül az eredeti szöveg és prozódia), de manapság hihetetlen (és megjegyzem: indokolatlan) népszerűségnek örvend a zenés színház. Ez szerény véleményem szerint a kultúra ellaposodásának és kommercializálódásának, Czakó Gábor szóhasználatával élve: gazdaságkor térnyerésének bizonyítéka.

Ha nem Adams adná elő az összes dalt, nyilván egy sokkal teátrálisabb verzió született volna, de én hálás vagyok Adams szóló szerepléséért, hiszen ettől az egész lényegesen rockosabb lett, arról nem is beszélve, hogy a színházi változatokhoz hasonlítva – legyen az angol vagy magyar nyelvű – egyértelművé válik Bryan Adams zsenije. Az ürge énekesként nem mindig kapja meg azt az elismerést, ami megilletné. Talán egy kicsit igaza van a kritikusoknak: a musical – már tematikája miatt is – nem egy fajsúlyos darab, azzal sem tudok érdemben vitatkozni, hogy a zene "kellemes, de kicsit langyos". Mégis örülök annak, hogy a nyálas, hatásvadász, langyira hangszerelt musicalek világába betört egy rockosabb darab (na, azért ott volt a Rocksuli is!), mint ahogy annak is, hogy Adams így talán újabb rajongókat tud szerezni magának és preferált műfajunknak.

Tartuffe

Honlapok:
www.4arm.net
4arm.bandcamp.com
facebook.com/4ARMofficial

Garael kolléga rendre felteszi nekem mostanában a kérdést, hogyan lehet az, hogy az éves listámon nincsen thrash album? Jó kérdés, hiszen a kedvenc zenekaraim jelentős része ebből a zsánerből került ki (leginkább Metallica, Megadeth, Slayer, Overkill). Nos, erre válasz lehet egyrészt a korom is: nem vagyok már huszonéves, talán lenyugodtam valamelyest, és ez alkalmasint a zenei ízlésembe is átszivárog. A másik oka biztosan az, hogy a fent felsorolt favoritjaim manapság már ritkán hoznak ki új anyagot, ha egyáltalán (lásd Slayer, ugye), ráadásul azok a legritkább esetben érnek föl az egykori klasszikusaikhoz.

De hiszen van itt temérdek fiatal banda! – hangzik az ellenérv. És valóban, nehezen találok új lieblingeket ebben az alstílusban, pedig lenne honnan halászni. Lehet, ismét az ifjonti hév és felfedező-kedv megkopását kell hibáztatni, de van azért itt más tényező is. A modern thrash csapatok nagy része nálam vokális fronton bukik el. Akárhogy is, Hetfield, Blitz, Belladonna, Bush kifejezetten jó énekesek, és remek témákat hoztak. A szélvészgyors (vagy éppenséggel groove-os) gitártémákkal ritkán van gond, de a mostanában divatos üvöltözést, hörgést, bőgést nem szeretem. Ez itt a fő gond.

Egyik kedves követőnk – aki olvasta az ide vonatkozó kommentváltást – ajánlotta ezt a zenekart, és bele is hallgattam szépen. Nem állítom, hogy új kedvencet avattam rögvest (ahhoz kell még néhány jó lemez), de azt sem mondhatom, hogy ne lenne igen korrekt munka, és hogy ne tetszene, amit hallok. Éppenséggel azért, mert Markus Johansson (aki a dob kivételével minden mást feljátszott) itt normálisan – leginkább kissé hetfieldesen – énekel. S bár nem egy Russel Allen, de a dallamérzéke kifejezetten jó, könnyen megjegyezhető-ragadó melódiákat ültet a feszes riffekre. És hát valahol itt van az eb elhantolva, ezen áll, vagy bukik, hogy egy dalcsokor ki tud-e emelkedni a szürke átlagból.

Zeneileg is valahol a klasszikusok háza táján járunk, némi modern stichhel. Azaz, a Trivium is befigyel – szellemiségében legalábbis –, csak itt jobbak szerintem a nóták. A hangzás nagyjából rendben van (egy kvázi magánkiadáshoz képest legalábbis), egyedül a dob volt fura egy ideig, aztán megszoktam. Ellenben a gitárszólók nagyon szépen ki lettek emelve a zenefolyamból, és ki is vannak pengetve szépen, nincsen maszatolás, ez mindenképpen a lemez erősségei közé tartozik (tehetséges fiú ez a Johansson). Ráadásul a hathúrosok nincsenek a pincébe lehangolva, ez is szimpatikus számomra. A csapat korábbi megjelenéseit nem ismerem, de talán nem is annyira relevánsak, lévén nyolc év után tértek vissza meglehetősen megváltozott/lecsupaszított felállással (a dobossal ketten írták és készítették ezt az albumot). A lényeg: ez élvezetes lett, bátran merem ajánlani az undergroundra nyitott, combosabb zenéket kedvelőknek.

Kotta

A sommás zenetörténeti alapvetés kb. úgy szól, hogy a hair-metal aranykora a '80-as években volt, annak is leginkább a második felében, ami a '90-es évek legelejéig tartott. 1991 szeptemberében a Nirvana "Nevermind" lemezének megjelenésével azonban gyorsan a trutyi (grunge) lett az új trend, ami nemcsak háttérbe szorította, de egyszersmind gúny tárgyává is tette, lenullázta a heavy metal / hard rock műfaj nemrég még ünnepelt képviselőit, még azokat is, akik kétségbeesetten igyekeztek túlélni és idomulni az "új idők" zenei elvárásaihoz (haj levág, gitárszóló elfelejt, stb.)

Ezzel nehéz vitatkozni, így történt. Ha azonban nem sommásan, de részleteiben nézzük meg az új évtized elejét, azt láthatjuk, hogy volt egy kb. 2-3 éves átmenet, amit már – jogosan – a hanyatlás koraként jellemzünk, ám ebben az időszakban egészen egyszerűen zenei csodák történtek.

Az írásom apropójaként az szolgált, hogy némileg bűnbánóan, lelkiismeret furdalástól gyötörve elkezdtem hallgatni Tartuffe, Kotta, Garael listás helyezéseit. Senki nem került föl érdemtelenül, remek zenék, kiváló zenekarok, de mégsem éreztem, hogy meg kell rendelnem az év első CD-jét. Illetve de, csakhogy az független volt a kollégák amúgy kiváló ízlésétől és listájától. Kezembe került a kanadai Saints & Sinners zenekar '92-es, egyetlen lemeze. Mindent lesöpört, amit előtte, mint aktualitást hallgattam. Az egy dolog és nyilván ízlés kérdése, hogy ez a melodikus, hajmetal hard rock, a bődületes gitárszólóival és vastag kórusaival igazán nekem szólt, de hangzásban (is) egyszerűen alázta a tavalyi listás lemezeket. Az volt az első gondolatom, hogy megírom, mint elfeledett jeles mesterremeket (mer' bizony az), de utána inkább beültem az időgépbe és szétnéztem még a "hanyatlás éveiben" megjelent lemezek között. Ezek túlnyomó részét persze jól ismertem és már talán itt is megfogalmaztam, de Tartuffel egészen biztosan beszéltünk már róla egymás között, hogy a '90-es évek elején, nem utolsósorban a méregdrága stúdiókban elköltött dollárhegyeknek köszönhetően elképesztő megszólalású lemezek jelentek meg még az utolsó pillanatban, mielőtt páros lábbal rúgták volna ki őket a mindenható lemezkiadók. (Winger – Pull, Lynch Mob – Wicked Sensation, Mr. Big – Lean Into It, Extreme – III Sides, Giant – Time To Burn, stb).

Ért azonban meglepetés is. A Warrant kimaradt. Sem a Poison (Kotzen érkezéséig), sem ők (Cherry Pie) nem győztek meg akkoriban. Most viszont szűzfüllel álltam neki a "Dog Eat Dog" (1992) lemezüknek. Olyan szinten más minőséget képvisel nekem, mind megszólalásban, mind dalok tekintetében az aktuális megjelenésektől, hogy én azt elmondani nem tudom. Egyszerűen semmi késztetésem, hogy ezt a mikroklímát elhagyva, valami újat hallgassak, ahol ehhez képest már természetellenesen, idegenül szól minden.

Stúdióban elköltött dollárhegyekről beszéltem, de ez egy dolog, nyilván volt technikai fejlődés is, ami a '90-es évekre állt készen arra, hogy a csúcsproducereknek kifizetett sok-sok pénzzel karöltve máig etalon hangzású lemezeket adjon a stílusnak. Valóban azt gondolom, hogy hiába telt el 30 év, ma messze nem szólalnak meg így a rocklemezek. Nem vagyok stúdiós szakember, de pl. dobhangzásban totál hanyatlást, visszaesést és mélyrepülést látok és érzek, kb. a kétezres évek elejétől, legalábbis ezekhez a lemezekhez képest.

Aranykor ide, aranykor oda, a '80-as évek időtlen klasszikusai sem állják megszólalásában az összehasonlítást a '90-es évek elejének stúdiós remekeivel. Ráadásul, amíg a '70-es években felvett Zeppelin, Deep Purple anyagok mai füllel is jól szólnak, a következő évtized menő(nek gondolt), kötelezően szétvisszhangosított hangképe mára totális zsákutcának bizonyult és ki is herélte hangzásban a mára (mindezek ellenére) klasszikussá vált anyagokat. Elvétve találunk olyan lemezt, ahol a pergő hangja nem idegesítően szar. Ozzy "Ultimate Sin" ('86) alapvetése és a "No More Tears" ('91) között mindössze öt esztendő telt el. Tegyük be mindkettőt. Pénz volt számolatlanul, Sharon nyilván nem is spórolt a stúdión, de míg az előbbi tipikus nyolcvanas évek, az utóbbi már lerobbantja a hangcuccot és a fejedet.

Jó lenne meghallgatni egy hangtechnikához konyító, stúdiós szakember véleményét minderről, én bevallottan nem értek hozzá. Tényleg csak az analóg vs. digitális hangrendszerek különbözősége a titok nyitja? Szerintem ez túl leegyszerűsítő megközelítés és a minőségi ugrás csupán egyetlen aspektusát igazolná. Kazetta-korban szocializálódott fémszívűként tudok szeretni penetránsan szarul megszólaló lemezeket is, de azért nyilván hallom, hogy ott, abban a néhány "utolsó" évben valami páratlan minőség bukkant fel, majd tűnt(ette a trutyi) el örökre, hogy mai napig érezzem a hiányát. Egy biztos; az 1991-'94-as évek a hair metal történelmében messze nem a hanyatlásról, hanem a túlerővel szemben véghezvitt utolsó hőstettről, majd hősi halálról szólnak.

 Túrisas

Honlapok:
www.martinmillerstore.com
martinmiller.bandcamp.com
youtube.com/@MartinMillerGuitar
facebook.com/MartinMillerArtistPage

Akadt olyan, aki már kritizálta azt a hosszú évek óta fönnálló szokásomat, hogy az éves toplistám posztolását karácsony szép ünnepére időzítem. A kritikai hangok általában arra hivatkoznak – elismerem: nem teljesen alaptalanul -, hogy némileg elsietett a dolog, mert az év végéig, sőt az új évbe nyúlóan még előkerülhetnek olyan muzsikák, amelyek utólag meghallgatva, kiértékelve, megfontolva, helyet követelnének maguknak a listán. Erre azt felelem, hogy egyrészt igyekszem "karira" meglepni az olvasókat egy gesztusértékű, reprezentatív olvasnivalóval, másrészt ezt a problémát könnyen, bár nem túl elegánsan orvosolni lehet egy "+1" vagy "++1" bejegyzéssel. Erre már volt is korábban példa.

Szóval idén megint kénytelen vagyok egy kiegészítést fűzni a toplistámhoz, méghozzá Martin Miller "Maze Of My Mind" lemezét, amely kb. 40 perces hosszával épp megfelel az egykor divatos és most megint népszerű bakelit albumok szokásos terjedelmének. Miller – gondolom – nem sokaknak ismerős, bár éppenséggel lehetne. Miller lipcsei származású gitáros, énekes, dalszerző, elismert session muzsikus, zenetanár és producer, akinek évek óta van egy átkozottul jó YouTube csatornája, melyre házi stúdiójában, barátaival rögzített videókat tölt fel eszméletlenül jó földolgozásokkal és piszkosul eltalált meddley-kkel. Mindig akad ugyan pár tahó, mint legutóbb Bryan Adams menedzsmentje, aki "jogdíj-problémák" miatt följelenti, ahelyett, hogy örülne egy megtisztelő és az általa reprezentált művész érdemeit ünneplő és öregbítő "tribute"-nak. Aki pl. ismeri a szerintem nagyszerű Rick Beatot, tudja, hogy milyen korlátoltak és kontraproduktívak az ilyen acsarkodó beavatkozások.

Mindig is mondtam, hogy általában – tisztelet azon kivételeseknek, akik eleve géniusznak születnek! - abból lesz jó zenész és tehetséges dalszerző, aki hosszú évekig különböző stílusokban kipróbálja magát és a műfaj(ok) szinte teljes eszközkészletét magáévá téve – a tézis, antitézis és szintézis neo-platonista elve mentén - formálja meg, alakítja ki a saját stílusát. Ez persze nem azt jelenti, hogy szükségképpen a vendéglátózás és a tribute-bandázás vezet az üdvösségre – ez túl leegyszerűsítő lenne! Akinek füle van a hallásra, hallja meg (mit mondok)! A lényeg, hogy Miller az évek alatt a stílusok elképesztő széles skáláján bizonyította már, hogy "kisujjában van a szakma". Nem is értettem, hogy miért nem foglalkozik többet dalszerzéssel. Most, hogy karácsony után egy ronda vírus ledöntött a lábamról, volt időm kalandozni a neten, és újra rátaláltam Miller YouTube csatornájára, amit órákig tudok nézni, hallgatni. Itt értesültem arról, hogy Miller az idén, még márciusban végre kiadott egy saját albumot, amelyen saját szerzeményei kaptak helyet, nagyjából ugyanazokkal a zenészekkel, akikkel a földolgozásait készíti, miközben a gitározást, az éneklést, a hangmérnökséget és a produceri munkát maga vállalta.

Az eredmény leginkább úgy írható le, hogy a Toto találkozik a Dream Theaterrel. A műfajok és alműfajok igazi kaleidoszkópja ez, de úgy, hogy se nem túlságosan szerteágazó, se nem erőltetett a végeredmény. Sokaknak talán a progresszív jelző jutna róla eszébe, de én inkább sokszínűként, vagy sokoldalúként írnám le. Énekesként lehet, hogy Miller nem vetekszik a legnagyobbakkal, de becsülettel teljesít, gitárosként viszont kimondottan mesteri. Benne van ebben a '70-es évek éppúgy, mint a modernebb hangzások, a metáltól a popzenéig majdnem minden. Hamisítatlan zenei utazás, egyszóval: bazijó! Irány a Bandcamp oldal, ahol ez egész anyag végighallgatható!

Tartuffe