Kiadó:
Limb Music

Honlap:
www.symphonity.com

Nem értem. Nem értem, hogy az első két – egyébként alulértékelt, ugyanakkor kult státuszba kerülő – albuma után a cseh alapokon nyugvó nemzetközi csapatnak mi volt a szándéka az új lemezzel. De talán rosszul is fogalmazok, hiszen Libor Křivák, az együttes vezetője valószínűleg nem látta a magyar filmirodalom egyik gyöngyszemét (Csabagyöngyét…), a Régi idők fociját, amiben Minarik Ede megfogalmazza az együttesekre vonatkozó aranyszabályát – Kell egy csapat! –, mert teljes egészében új társulatot (nem véletlen a szóhasználat) toborzott megjelenő lemezéhez, ami inkább egy vízió megtestesülése, mint hagyományos értelemben vett kompakt mű.

A Manowar hasonló próbálkozásai óta eleve gyanúval közeledem az olyan konceptalbumokhoz vagy metal operákhoz, melyekben kitüntetett szerepe van egy prózai szöveget felolvasó vagy felmondó narrátornak: ha ehhez van kedvem, akkor inkább elolvasok egy könyvet, de egy zenei alkotástól én el nem ítélhető módon igenis zenét várok. Értem én, hogy Libor barátunkat olyannyira rabul ejtette Marco Polo története, hogy úgy gondolta, a tejes élvezethez szükséges a prózai mankó, de ha ez a mankó majd negyedét teszi ki a kész anyagnak, akkor ott súlyos arány- vagy szereptévesztés van, mert heavy metal rajongóként nem hangoskönyvre vágyom, hanem jól megkomponált, színvonalasan eljátszott dalokra. (Egyébként is, ha a lemez címéből indulok ki, akkor sincs helye a "szövegelésnek", hiszen a soundtrackek sem szoktak prózai részeket magukkal hordozni – persze ki tudja, milyen mozi is forgott az alkotó fejében?)

A társak lecserélése sem töltött el örömmel: Olaf Hayer mellőzése akkor is fájó pont, ha az énekes nincsen olyan formában, ami újra elővarázsolná azt a mágiát, amit egykor képes volt teremteni hangjával. Már a korábbi lemezen is ketten vitték az énekes-vonalat, Hayer mellett a szintén kiváló adottságokkal rendelkező Herbie Langhans gondoskodott róla, hogy a kialakuló zenei párbeszéd minden vokál-ínyencet kielégítsen.

Jelen alkotásban ugyan szintén két énekes vonul fel, ám az eredmény felemásra sikerült. Nem tudom, hogy Konstantin Naumenko vagy Marián "Mayo" Petranin felelős a fából készült hangszálak prezentációjára, de az biztos, hogy egyikük teljesítményét legfeljebb baltával lehet minősíteni, és hiába a duó másik felének bravúros teremtése, ha társa tehetségtelenségével csáléra kanyarintja a fülben a hangjegyeket.

Mindez csak azért bosszantó, mert a zenei része a dolognak a szokásos színvonalat hozza, a témából adódóan fokozott orientális árnyalattal, melyeknek integrálása a power metalba kiválóan sikerült. Hallgasd meg a lemez fő tételének, a "Mongols"-nak felépítését és módszereit, rögtön elismerheted, hogy a szokásosnál több filmzenei részlet ellenére is élvezetes metal produkciót kapunk, ráadásul a keleti zenei motívumokat sikerült olyan autentikus formában vasba gyúrni, hogy az bármelyik ázsiai folkegyüttes becsületére válna.

Kár tehát a rafinálkodó attitűdért és az énekesi személycserékért, mert a Symphonity – illetve Libor Křivák – kiemelkedően tehetséges dalszerző, remélem, legközelebb sikerül eldönteni, hogy regényt akar-e írni az ezerszer feldolgozott történetből, vagy a heavy metal rajongókat próbálja ismét a cseh zászlók (filmszalagok) alá kedveskedni.

Garael

Kiadó:
Uprising! Records

Honlapok:
facebook.com/SphericUniverseExperience

Ez a hónap elég vékonykára sikeredett nálunk. Mondhatnám azt, hogy ez már a nyári uborkaszezon előszele (talán lenne is benne némi igazság), de valójában inkább arról van szó – nálam legalábbis biztosan –, hogy szinte fuldokolunk a saját munkáinkban. Ez van. Mi ezt "ingyér" csináljuk, a szabadidőnk terhére. Azért igyekszünk legalább hetente egy olvasnivalóval meglepni a rendszeres vagy éppen véletlenül ide tévedő "látogatóinkat". Erre kiváló alkalmat biztosít nekem a régóta alamuszi nyuszi módjára lapító francia proggerek, a Spheric Universe Experience legújabb lemeze. Bevallom, én már azt hittem, hogy föloszlott az együttes, nem vártam tőlük friss anyagot.

Nos, valóban hosszú 10 év után adták ki a "Back Home"-ot, ezért nem meglepő a brutális, 77 perces játékidő. Ebben persze vannak 1-2 perces "intermezzók" és nem túl erős pillanatok is, de azért úgy érzem, a korábbi albumokkal összehasonlítva – a nevesincs kiadó ellenére – a hangzást meg kell dicsérnem, sőt azt is el kell ismerjem, hogy ezúttal a dallamok is emlékezetesebbek valamivel. Aki esetleg olvasta a korábbi lemezekről írott recenzióimat (Anima – 2007, Unreal – 2009, The New Eve – 2012), az tudja, hogy Frank Garcia énekes enyhén szólva nem a kedvencem, most azonban úgy döntött, hogy nem erőlteti, ami nem megy neki, visszafogottan, dallamosan, hangterjedelmét gazdaságosan és kellő szerénységgel használva énekel. Ezzel sem vált a hősömmé, de az összképet egy kicsit pofásabbá tette.

Ez a muzsika továbbra is Vince Benaim gitáros és Fred Colombo billentyűs dominanciájáról árulkodik. Benaim korábban sem volt egy magamutogató Malmsteen alkat, és most sem akar villogni, de nekem úgy tűnik, mintha ezúttal valamivel vállalkozóbb hangulatban lenne. Sajnos az előző lemezekhez képest az orientális dallamok kevesebb szerephez jutnak, sőt, tulajdonképpen csak a "Transcending Real Life"-ban kapnak egy igen apró szerepet.

Ez a fajta Dream Theater alapú, de jellegzetesen európai szellemiségű progresszív metál, amúgy Solid Vision, Silent Voices és Adagio módra mára már reménytelenül idejétmúlt lett, de nálam a korszerűség és naprakészség sohasem volt a legfontosabb ismérv. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a 10 éves kihagyás nem tett jót a zenekarnak. Zeneileg talán (sőt biztosan) értek valamennyit, de közben elszáguldott mellettük a világ, és a mai fiatalok jobbára már csak megmosolyogják ezt a "ódivatú" progressziót (milyen furcsa ezt így leírni, pedig tűpontos megfogalmazás!). Nekem szerzett azért néhány kellemes percet, de mondjuk – ha már a franciáknál tartunk – egy új Heavenly albumnak jobban örülnék.

Tartuffe

Kiadó:
Metal Blade Records

Honlapok:
www.satanmusic.com
facebook.com/officialsatanpage

Szekszárdon kóstoltam egyszer Németh Janónál egy remek évjárat csúcsborát még hordóból, éppen, hogy csak kiforrott állapotában. Már akkor érezni lehetett, hogy ebben ott a potenciál, brutális anyag volt úgy félkészen is. Éppen ezért kapott aztán hosszasabb barrique hordós érlelést (mint azt utólag konstatáltam). Eltelt úgy 3-4 év, mire palackban hozzám került, nagyobb mennyiséget rendeltem belőle, vakon (azaz újabb érzékszervi tesztelés nélkül), pontosan ezen korai élmény hatására.

Bontáskor hatalmas volt a csalódás! Túl sok tannin, túl sok pörkölt aroma, oda lett a gyümölcsösség és a finesz, és mintha a test is megcsappant volna valamelyest. A hordó és a palackozás előtti szűrés hazacsapta az egészet, legalábbis az emlékeimben élő ízvilághoz képest. Várni kellett vele aztán, nem is keveset, hogy lesimuljon, a tanninok megszelídüljenek és integrálódjanak, összerendeződjön az összkép. Fasza anyag lett végül, sőt, igazi nagyágyú, a palackozás utáni visszaesés mindazonáltal mély nyomot hagyott bennem.

Ilyesmi érlelt bor a Satan is, ez a több, mint negyven éves heavy metal kövület. Csikóként, első albumukkal úgy rúgták be a színtér ajtaját, hogy azt hittük, a csúcsig nem lesz megállás számukra. A hibáival együtt (pl. borzalmas hangzás; slendrián, amatőr hangmérnöki és produceri munka; némi pontatlanság és kapkodás a zenészek részéről is) is egy NWOBHM alaplemez született 1983-ban – tudtuk, hallottuk, hogy nincsenek még teljesen kész, de hogy a lehetőség és a tehetség bennük lakozik, ahhoz nem fért kétség.

Aztán beindult a bénázás: a következő három korong mindegyikét más néven jelentették meg, tagcserék, zenei kísérletezés. Földbe álltak természetesen, elvesztették a rajongóikat, végül teljesen szétesett a csapat (a romjain alakult meg a Skyclad). Jó húsz év palackérlelés, pihentetés kellett ahhoz, hogy aztán akkorát robbanjanak – zeneileg -, ami nemcsak felidézi a mára klasszikussá érett debüt, a "Court In The Act" színvonalát, de talán még meg is haladja azt.

A 2013-as ujjá-alakulásuk óta ugyanis nem tudnak hibázni! Úgy tolják a fifikás riffeket és az iker-gitáros melódiákat, mintha még mindig huszonévesek lennének (Brian Ross két éven belül 70), és valamiféle időhurok okán még a nyolcvanas éveket írnánk. Nem is igen tudnék másik ilyen bandát mondani, ahol a zenészek ebben az élemedett korban vannak a kreativitásuk csúcsán, igazi unikum ez ebben a tekintetben. Valahogy mindig akad egy újabb rafinált ritmus és gitártéma a tarsolyukban, Ross sem fogy ki a dallamokból a sajátos, vagy imádom, vagy gyűlölöm orgánumán; és bármennyire is elcsépeltek azok az iker-szólók, ha egyszer olyan jól esnek a magamfajta őskövületnek.

Természetesen ugyanez a hátrányuk is: az időgép csak őket konzerválta, a kor tovább haladt mégiscsak, és már nemigen tolerálja ezt a fajta megközelítést és játékstílust. Így új rajongókat nemigen fognak toborozni, hiába tolják jól. A hangzásuk is olyan – annak ellenére, hogy javult valamelyest – ami manapság már nagyon nem divat. Ők nem hangolnak le, és pontosan ugyanazokat a csöves fejeket, erősítőket és - mára vintage - gitárokat használják (szó szerint), amiket '87-ben. Meg lehet ezért mosolyogni nyilván az egész produkciót, de nálam inkább azt a fajta széles vigyort váltja ki, amit egy tökéletesen érett, integrált, nagytestű vörösbor is. Amelyik 20 éve készült ugyan, így az akkori ízlést tükrözi vissza, mégis most van a csúcsán. Most kell fogyasztani, élvezni, most van toppon, ez az állapot sem tart örökké, sajnos.

Kotta

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.evergrey.net
facebook.com/Evergrey

Van olyan zenekar, amelyik évtizedekig ugyanazt csinálja, jóformán még finomhangolásokat sem végez stílusán, hangzásán, mégis sikeres, mégsem idegesítően önismétlő (pl. AC/DC). Azután van olyan zenekar, amelyiknek markáns "korszakai" vannak (pl. Deep Purple), vagy szinte lemezről-lemezre újradefiniálja önmagát. Szerintem az Evergrey nagyjából "középen" van: ami állandó (mondhatni: olyan konstans, mint a pí értéke), az Tom S. Englund jellegzetes "weltschmerz"-tónusú hangja és dallamérzéke, valamint a súlyos, kétgitáros riffelés, de azért vannak változások is. A legutóbbi "igazítás" nagyjából a "The Atlantic" című lemezükkel (2019) következett be, ami annak rendje-módja szerint be is bújt a bőröm alá.

A tavaly augusztusban a Napalm Recordshoz szerződött Evergrey nyilvánvalóan "fényt kapott" az utóbbi néhány évben, alaposan felpörögtek; az "A Heartless Portrait..."-ra - amelyik egyébként a 13. albumuk - mindössze egy évet kellett várni. Ilyen aktivitást náluk utoljára az induláskor, a 2000-es évek legelején tapasztalhattunk. A régi zenésztársak kibékülése, újra egymásra találása termékenyítően hatott a zenéjükre, de különösen Henrik Danhage gitárosra, aki szerintem még sohasem volt ilyen jó: brutál, amit művel a "The Great Unwashed"-ban, amely - nem mellesleg - a kedvenc nótám a lemezről. Jó lenne, ha ugyanezt elmondhatnám Rikard Zander billentyűsről, de valamiért nagyon "hátul van" (nyilván elnyomja a két gitár) és a hangszínei sem jönnek be mindig.

Az "A Heartless Portrait..." nem fog csalódást okozni azoknak, akik az Evergrey megújult arculatát kedvelik, a göteborgiak éppolyan elszántsággal menetelnek tovább a kijelölt úton, mint Jonas Ekdahl lábdob-munkája. Elismerem, hogy még nem volt alkalmam rongyosra hallgatni a lemezt, de nekem egyelőre nem tűnik olyan erősnek, mint két közvetlen elődje, főleg a "The Atlantic". Nehéz megmondani, hogy miért érzem így. Az egyik ok bizonnyal az, hogy a hangkép elképesztően zsúfolt, és ez egy idő után úgy eltelíti az embert, mint a zsíros libahús májjal és füstölt szalonnával. Mondjuk, ez az Evergreynél nem újdonság.

Elképzelhető, hogy nekem is, nekik is elég lenne két-három évente jelentkezni új anyaggal, és akkor pihentebben tudnék nekifutni a folyamatosan zsizsegő gitároknak, a ropogó-robajló lábdoboknak és a melankolikus dallamokra énekelt depis szövegeknek. De ez nyilván csak az én nyűgöm; aki erre totálisan rá van állva, az tuti, hogy még az egy évet is alig bírja kivárni egy új lemez megjelenéséig. Mondom: remélem, nem ők fáradnak, hanem csak én...

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.sabaton.net

A Sabatont Tommy Johansson csatasorba állításáért előléptette a Heavy Metal Marsallja: az eddig a rideg vas hajlékonyságával menetelő harci brigád felhagyott az acélkoca gurigatásával, és a masírozó ütemek közé jó néhány neoklasszikus futamot tárazott be, ami egy műveleti szinttel feljebb lökte zenei értelemben a svédeket.

Mint azt egy korábbi kritikámban kifejtettem, a Sabaton a kapudrog mintájára kapubanda lett, az alapvetően könnyen megfejthető indulóik adnak annyi spirituszt, hogy fémrajongónak higgye magát az egyszeri hallgató – már ha tetszik neki a felcsendülő zene –, ugyanakkor nincsenek kétismeretes muzikális egyenletek, melyeknek megoldása kulcs lehet a dalok élvezetében (sőt, lehet, hogy egyismeretlenesek sem). Ugyanakkor nagy mozgásteret nem hagynak a zenei ötleteknek, lemezeik csak annyiban különböznek egymástól, hogy más címet lehessen nekik adni, no és persze a szövegek más és más háborús tematikára épüljenek.

Ezekből következően nyugodtan megtehetném, hogy legutóbbi recenziómat másolom ide, nagy baklövést nem követnék el: a csapat azon együttesek táborát gyarapítja, akik tulajdonképpen ugyanazt az albumot írják meg újra és újra, mégsem válnak unalmassá azoknak, akik kedvelik ezt a fajta vastag kórusokkal megtámogatott, himnikus, de tulajdonképpen ugyanazokkal a sémákkal lövöldöző heavy-power metalt.

Mindemellett az együttes lelke, Joakim Brodén igazán szerethető figura, akinek a hadtörténelemhez vitathatatlan vonzódása a heavy metalra annyira nem jellemző tanítási-érdeklődést felkeltő attitűdöt szül, még akkor is, ha jelenleg az ukrán-orosz különleges művelet (szerintem háború) fekete árnyékot vet mindenre, ami kapcsolatban áll a fegyverekkel, harccal, pusztítással.

Ennek ellenére már a nyitó "Sarajevo" megnyitotta nálam az emlékek kapuit: pár évvel ezelőtt, az akkor még Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem – ma Nemzeti Közszolgálati Egyetem – néhány tanárával és pár szerencsés diákkal részese lehettem annak a bécsi útnak, aminek egyik régóta várt állomása a Hadtörténeti Múzeum volt, és aminek tárlatán nem csak a vérpecsétes zsinóros dolmány volt kiállítva, amit Ferenc Ferdinánd viselt a Gavrilo Princip által leadott lövések napján, hanem kompletten az egész autó, amiben Ferdinánd és felesége helyet foglalt a merénylet során.

A dalok aztán a szokásos pátosszal és lendülettel folytatódnak, úgy, ahogy megszoktuk, a meglepetés eddig sem szerepelt Brodenék hadieszköztárában. Azt azonban mindenképpen szükséges megjegyezni, hogy a refrének talán még a szokásosnál is fülbe mászóbbak, Johansson pedig jól tudjuk, hogy kisujjából rázza ki azokat a neoklasszikus futamokat, melyektől érdekesebbé válik az egész lemez. (Én már csak azt várom, hogy az éneklést is átvegye Brodentől – köztudott, hogy Tommy barátunk a hangszálak tekintetében bőven elöljárója lehetne a frontembernek.) Ez utóbbi vágyam persze csak egy másik dimenzióban teljesülhet, Joakimnak pedig hagyjuk meg a szószóló – majdnem azt írtam itt a nagy harci hevületben, hogy szószóró – szerepét, legalább addig, amíg ilyen jó dalokat ír.

Garael

Nyomasztóan semmilyennek ígérkezett pedig ez a hét is, ám Tartuffe hétvégén rám írt, hogy nincs-e kedvem felmenni a koncertre, ő hétfőn ebéd után indul, nem kell vonatozni, sem aznap éjszaka még visszajönni, meg mindenféle járulékos nyűgöt még a nyakamba venni, amit a magamfajta 50+ rocker amúgy már nehezen visel. Gyors számvetés, tehát kényelmi pozícióból nem kibillentve megoldható a már harmadik Vinnie Moore koncert. Eldőlt.

Volt még egy tényező, ami alapesetben mindig a kötelezően lekésendő programpontból lépett most elő különösen fontos eseménnyé. Az előzenekar általában olyan szerepet tölt be, mint a ’70-’80-as évek mozijában a legfaszább Gojko Mitic filmek előtt Lázár György vagy Losonczi Pál a fekete-fehér híradóban. Nem volt ott semmi keresnivalójuk az égvilágon, de mégis, valahogy szarul érezte volna magát az ember, ha ezek ott nem kellemetlenkednek néhány percet elvtársi és pártalapon. Nincs igazán megfelelő érv mellette, de igenis kellett a felszop….rávezetés, hogy aztán szétnyíljon a vászon és induljon a szélesvásznú indiánosdi színesben.

No, itt most nem ez történt. Illetve nem csak ez. Eljött azért a kötelező "Losonczi Pál" is, de ő csak később következett. A Classica, a '80-as évek neoklasszikus trendjének hazai képviselője volt, Pazar hangszeresekkel, jó dalokkal, ám valahogy mégsem sikerült nekik, csupán 2006-ban tudták megjelentetni a kultikus (elveszettnek hitt) első lemezüket, leginkább a Hammer Records értékmentésének köszönhetően. Ahogy a zenekar zseniális gitárosa, Fejes Zoltán elmondta nekem a szünetben, nyitottak alapvetően mindenre, de valójában csupán erre az alkalomra állt most össze újra a Szalai Tamás (billentyű), Galántai Zsolt (dob), Gothár Ferenc (basszus), Kiss Zoli (ének) alkotta csapat. Nekem a nosztalgiafaktor miatt (is) óriási élmény volt, végig mosolyogva néztem a műsorukat, de a "Classica-szűz" Tartuffe is akként nyilatkozott, hogy ez a produkció bizony önmagában is megállt a lábán, a nemzetközi mezőnyhöz is nyugodtan mérhető hangszeres játékkal és dalokkal. Classica, le a kalappal, túl rövid az élet, ne tűnjetek el újabb 30 évre, pretty please!!!!!

Na, most egy kicsit felgyorsulunk. Rövid átszerelés után jött Jött Losoncz….Tara Lynch. Minden tudnivaló a mellékelt képen. A zenére guglizzon rá, akit érdekel. Nekem totálisan izgalommentes, érdektelen, unalmas félóra volt. Nézni is legfeljebb a kezében lévő Music Man Silhouette Special gitárt volt érdemes… Bent néhány percet bírtam, aztán néha be-bejöttem az előtérből, hogy csekkoljam, még mindig ugyanolyan vérszegény és zsibbadt-e a show. - Igen.

Vinnie. Tüneményes ember, művész, nem mellesleg kib…ott legenda. A "Mind's Eye" (1987) lemeze pedig rocktörténeti mérföldkő (erről bővebben itt). Koncert után kiüzent az öltözőből, hogy aki szeretne vele találkozni, ne menjen el, mert természetesen(?) kijön, de most lépett ki a zuhany alól, kicsit megszárad, hogy meg ne fázzon, aztán rendelkezésünkre áll. Az általa sebtében papírra vetett és saját kódolású (In C = In Control, SSS = Same Sun Shines) hevenyészett, low-budget setlistjét elhoztam, ami különösebben nagy meglepetést nem tartogatott, kb. erre lehetett számítani. Ezúttal is profi taljánok kísérték, hibátlanul. Egy Vinnie Moore koncert azt is jelenti, hogy – bár a létszám nem volt égő, sőt elég szépen összejöttünk, főleg ahhoz képest, hogy harmadjára köszönthetjük relatíve rövid időn belül – a koncertterem nem lesz zsúfolt, minden gitárfanatikus egészen közelről gyönyörködhet a játékában. Magam ezt megtettem és végig odaszögezett a színpad elé. Nem tudom, hogy a "The Maze" neoklasszikus, virtuóz dallamaira mikor tudnék élőben ráunni (nem élőben sem…), vagy a kötelező ráadásra (Meltdown) mikor nem headbangelnék izomból. Azonban még egy csúcspontot meg kell említsek; a Time Odyssey albumos "Morning Star" finoman szólva is örömteli meglepetés volt, amit egy különös, félmosolyban rögzült arckifejezéssel voltam képes lereagálni. Ezalatt Vinnie néhányszor lenézett rám - hiszen pont előtte álltam -, ilyenkor tuti azt gondolta (némileg joggal), hogy szegény faszi talán szellemi fogyatékos lehet, csak mered ki a fejéből végig a dal alatt, ugyanazzal az idióta, bamba vigyorral a képén,..

Fogalmam sincs, mennyit játszottak, egy pillanatnak tűnt. Amúgy meg jöhet tőlem még néhányszor, ha Tartuffe hív, azonnal ugrok!

P.S.: Hittem is, meg nem is, mikor egy ismeretlen, de szimpatikus fiatal srác megszólított, hogy ugye megírjuk a koncertet a blogon? WTF??? Van kb. öt(ven) olvasónk, nem a saját nevünkkel írunk, következésképpen közismertséggel nehezen lehet bennünket megvádolni. És erre tessék! Kedves Ezrrl! Óhajotok parancs, persze, már meg is írtam!

 Túrisas

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.kaipa.info
facebook.com/Kaipa.music

Ha valaki azt mondja nekem: Te, hurka, van itt egy lemez, amelyen együtt játszik a gitárhős Per Nilsson (Scar Symmetry, Nocturnal Rites) és az egyik abszolút kedvenc basszered és zeneszerződ, Jonas Reingold (Karmakanic, The Flower Kings), akkor gondolkodás nélkül rávágom: Hoci, ide vele! Ha ezt még tetézi, hogy a stílus is az egyik favoritom: skandináv prog-rock és e stílus egyik alapító atyja, Hans Lundin billentyűs a zenei agytröszt, akkor még hozzáteszem: De mán!

A '70-es évek első felében alakult banda lényegében reinkarnálódott 2000-ben, és mióta Per Nilsson velük van, azaz 2006 óta az egyik kedvencemmé avanzsált. A "Vyttjar" (2012) és a "Sattyg" (2014) közel tökéletes lemezek voltak, de a legutóbbi, 2017-es "Children Of The Sounds" már nem fogott meg annyira. Nem is bánkódtam túlságosan amiatt, hogy most egy valamivel hosszabb szünetet tartottak. Persze a látszat csal, hiszen az "Urskog" legtöbb szerzeménye még 2018-ban született, csak éppen Lundin egyéb elfoglaltságai és a pandémia miatt megcsúsztak a dolgok.

2018-ban egyébként Lundin éppen a korábbi szólóanyagainak 6-lemezes újrakiadásával molyolt, így azok zenei hatása könnyen tetten érhető az új lemezen. Persze radikális váltásról szó sincs, a helyzet inkább az, hogy egy lazább, gitárhangzásban jelentősen visszafogottabb anyag született. A közel hetven perces album most is csak 6 tételt tartalmaz, melyek közül három is 10 perc fölötti, így elmondhatjuk, hogy a megalomán hangszeres orgia és az epikus kifejtés maradt a régi.

Azért annyi változás mégiscsak beállt, hogy a zseniális dobos, Morgan Ågren most nem ért rá, így Londonból importáltak egy brit csodaütőst, Darby Todd néven. Nekem a név nem mondott semmit, pedig a csákó már játszott Devin Townsenddel és Gary Moore-ral is.

A lemez koncepcióját és tematikáját az szolgáltatta, hogy Lundin nagy természetjáró, pontosabban komoly biciklitúrákat tesz a végeláthatatlan svéd erdőségekben. A skandináv táj érintetlen szépsége ihlette tehát a lemezt, amit zeneileg viszont sajnos most nem érzek olyan erősnek. Kétségtelen, hogy a második felére határozottan följavul: a "Wilderness Of Excursion"-ben Darby Todd brutális meggyőzőerővel demonstrálja, hogy helye van egy ilyen formációban, az "In The Wastelands Of My Mind" a Kansas áthallások miatt jön be nagyon (erről Elin Rubinsztein hegedűs gondoskodik), a több mint 15 perces zárótétel (The Bitter Setting Sun) pedig "szimplán" az album legjobb - és egyben legösszetettebb - szerzeménye, amihez megint csak sokat tesz hozzá a vendégmuzsikusként szereplő szaxofonos, Olof Åslund.

Nem ez a kedvenc Kaipa lemezen, de simán előfordulhat, hogy a "The Bitter Setting Sun" lesz az egyik kedvenc Kaipa dalom. Gyanús, hogy még egyszer "ügyeletes kedvenc" is lehet belőle.

Tartuffe

Kiadó:
Rock Of Angels Records

Honlap:
facebook.com/saffiresweden

Na, ezt a karrierívet figyeljétek: Inner Wound Recordings - AOR Heaven - Perris Records és most Rock Of Angels Records! Nem semmi, igaz? Egy lószart, mama! A Saffire-nak egy igazságos világban már régen nagy nemzetközi kiadónál kellene lennie, arénakoncerteket adnia és Dom Perignon pezsgővel locsolnia luxushotelek lakosztályait. De nem igazságos világban élünk, így a svéd hard rockerek az egyik jelentéktelen kiadótól szédelegnek a másikig, kis klubokat sem töltenek meg és örülnek, ha futja nekik néhány korsó Carlsbergre. Mindeközben egy Tobias Forge-ként anyakönyvezett, ugyancsak svéd illetőségű muzsikus otthagyja a Crashdïet nevű hajbandát, letolja a cicanadrágját, helyette fölvesz néhány nevetséges egyházgyalázó jelmezt, ír néhány valóban fülbemászó dalt istenkáromló szövegekkel, álarcait és álneveit évente váltogatja, és mi a mefisztói alkujának jutalma? A szolgalelkű rockújságírók tapsvihara, Grammy-díj, Universal Music Group disztribúció, világturné és telt ház a Papp László Sportarénában! Hát igazságos ez a világ? Egy lószart, mama!

De mi a különbség? Elmondom: a marketing (ünnepélyesen fölszólítom a "szakmát", hogy tessék már a maszk és a smink mögé látni!), ja, meg még egy "jelentéktelen" dolog: a Saffire sokkal jobb zenét csinál. Persze itt sincs világmegváltás, spanyolviasz-föltalálás, csak a '70-es és '80-as évek zenei eszközkészletének hihetetlenül kreatív, döbbenetesen jó arányérzékű használata, különös tekintettel a Deep Purple és a Dio-féle Rainbow halhatatlan örökségére. Viszont van Tobias Jansson, aki jobb énekes, mint druszája, az x-edik Papa Emeritus, és van Victor Olsson, aki nemcsak jobb gitáros, de jobb dalszerző is a fönt említett humortalan álarcos bohócnál.

A "Taming The Hurricane" egyébiránt a sokkal többre érdemes Saffire negyedik lemeze. A bemutatkozó album óta megfigyelhető volt náluk egy fokozatos finomhangolás a direktebb, dallamosabb irányba és e tendencia eredményeképpen most kezünkbe vehetjük a svédek talán legdallamosabb albumát. A legutóbbi lemezzel kapcsolatban megjegyeztem, hogy "egyedül Dino Zuzic Hammond munkáját érzem visszahúzódóbbnak (alázatosabbnak?) a kelleténél". Nos, meghallgattattak imáim, Zuzic még sosem volt ennyire "elől", a Hammond-hangszínek gyakorlatilag végiggurgulázzák a teljes anyagot.

A kb. 48 perces, 10 dalos lemez lényegében hibátlan, olyannyira, hogy az első hallgatás után kijelentettem: ott lesz az év végi toplistán! Azért vannak kedvenceim: a lehetetlenül fülbemászó "Mr. Justified", a Ronnie James Dio szellemét megidéző "Read Between The Lines" és a headbangelésre késztető, orientális hangulatú "Wendigo". Nagyon szeretnék megnézni egy Saffire koncertet - na nem azért, mert olyan jóképű a frontember! -, és az se baj, ha nem a Papp László Sportarénában van, hanem egy lepattant kis vidéki klubban!

Tartuffe

Kiadó:
Voiza Records

Honlapok:
wwww.hibria.com
facebook.com/HIBRIAOFFICIAL

Komoly átalakulások voltak a brazil heavy-speed-power csapatban azóta, hogy legutóbb írtunk róluk (az album címe nem véletlen). 2018-ban énekest cseréltek, ami azért elég kockázatos egy olyan bandánál, aminek egyik szexepiljét éppen a frontember eszelős vokalizálása adta meg. Nem kell hát attól félve közelítenünk többé az aktuális Hibria albumhoz, hogy Iuri Sanson kinyírta-e már a torkát véglegesen a hangszálgyilkos stílusával, mert nincs itt a csapatban. Hogy ennek mennyire oka éppen az, hogy már nem tudta abban a minőségben hozni a magasakat, ahogy korábban, azt nem tudom.

Az új pacsirta, Victor Emeka hasonló karakter, de hallhatóan okosabban, tudatosabban – ha tetszik, teszkógazdaságosabban – énekel. Amivel nincs is baj, nyilván mindenki azt szeretné, hogy tíz év múlva is prezentálni tudja majd ezeket a melódiákat. Nagyobb probléma, hogy 2019-ben a kompánia többi tagja is meglépett Abel Camargo gitáros mellől. Ezen a ponton könnyen földbe állhatott volna a dél-amerikai ötösfogat, amiért – valljuk be – nagy kár lett volna. Ez a férfias, technikás energiabomba, amit nyomnak, nekem például igencsak hiányozna.

Ha már szexepil: a másik a gitárjáték. Hagyományosan eszelős az is. Technikás, bőséges, igazi metal virgák sorjáznak a lemezeiken, ahogy azt a nagy öregek (Judas Priest, Iron Maiden) annak idején kőbe vésték. Váltakozva, együtt, külön – ahogy csak lehet. Szerencsére ebben sincs lényegi elmozdulás: akárhonnan is szalajtotta Camargo az új társait, nagyon jó zenészek ők is. Szívesen villantanak, ez a hathúros szerelmeseinek ajándék, de speciel a basszerosra sem lehet panasz: amolyan ismertetőjegy ez is náluk, hogy a bőgő is beszáll a mókába időnként.

Van azért némi evolúció is: a tempóból visszavettek. Jó, most sem doomot tolnak, de kevésbé száguldoznak – tudjuk ezt be annak, hogy Abel sem lett fiatalabb az évek során. Az érettebb megközelítés szerintem amúgy jól áll nekik, de tény, hogy csalódottá tehetnek néhány korai rajongót, és adom azt is, hogy a féktelen tempó is amolyan vízjel volt, ami nagyon jellemző volt rájuk. Így amit nyerünk a vámon, azt elvesztjük a réven – egyéni ízlés kérdése, hogy ennek az egyenlege kinél merre billen.

Én egy-két hallgatás után könnyen megszerettem a "Me7amorphosist", még úgy is, hogy valamennyit veszítettek a korábbi egyediségükből, egyéniségükből (ez a lemezük a legangrásabb, szerintem). A szexepil összességében azért most is benéz az ablakon: ha például te is visszasírod a smolskis Rage remek riffjeit és szólóit, kiegészítve Peavy frankó kis dallamaival, akkor most nagyjából ugyanezt megkaphatod a Hibriától. Márpedig ez önmagában nem kis szó!

Kotta

Kiadó:
Steamhammer/SPV

Honlapok:
www.axel-rudi-pell.de
myspace.com/axelrudipellofficial

Blogunk arculatát – akárhonnan is nézzük – két aspektus jellemzi: a grunge és Axel Rudi Pell következetes utálata. Bár a jelzőt zárójelbe raknám, mert egyrészt már írtam dicsérő kritikát germán barátunk lemezéről, márészt jómagam nem tartom a rock n' roll gyilkosának a Nirvanat és társait – nem tartott olyan sokáig az a korszak, hogy ne tudott volna megerősödni az újabb trendváltás során a nyolcvanas évek virágzó érája. A krízis (már, ha ezt annak lehet nevezni, de erről mindjárt), ami elérte szeretett stílusainkat, véleményem szerint a stílusok megnövekedett száma és a zeneipari változások következménye, másrészt véleményem szerint olyan mennyiségben kapjuk kézhez – ingyen – az újabb és újabb hallgatni valót, hogy már nincs is igazán időnk elmélyedni a megjelenésekben, a jóra hallgatás kényszerszülte aktusa pedig a már említett időszűke miatt csendesen elhagyta szokásainkat.

Tudom, hogy nem az én igen keskeny mezsgyén táncoló metal zenei ízlésem a legalkalmasabb, hogy sommás véleményeket fogalmazzak meg, de ha csak a saját kedvenc euro-power irányzatomat nézem, legalább dupla számú, színvonalukban semmivel sem rosszabb lemezzel ismerkedem meg az utóbbi öt évben, mint mondjuk 1985-től 1990-ig. Ja, hogy ezek nem stílusteremtő alkotások? Minden bizonnyal, de hát egy gyermeket is csak egyszer lehet megszülni, a rácsodálkozás élménye pedig másodjára minden bizonnyal fakóbb, mint első alkalommal.

De eme pár kusza gondolat után térjünk rá kritikánk tárgyára – és rögtön kezdésnek egy önvallomásra: hasonlóan blogunkhoz, én is hajlok némi leegyszerűsített kategorizálásra Axel barátunk esetében, amit ha tüzetesebben megvizsgálunk, kiderülhet, hogy nincs semmi valóságalapja, de hát a zene csak rézben racionális műfaj, és az általános megítélésben olyan tényezők is részt vesznek, melyeknek semmi közük nincs agyunk pragmatikát teremtő részéhez.

Mint azt már korában többször is hangsúlyoztam, Pell, ha nem is tartozik a gitáristenek felső elitjébe, vitathatatlanul jól választja meg társait, és ami ugyanilyen fontos: jó dalokat ír. Az igaz, hogy ritkán hagyja el a maga teremtette komfortzónát, de a rajongók ezért nagyjából mindig előre tudják, mit is fognak kapni, a különbség csupán az a lemezek között, hogy hány hosszú lére eresztett "epikus" dallal próbál a gitáros a Rainbow stílusteremtő lábnyomába lépni.

Mert igazat megvallva – és itt ugrik a majom a vízbe – én már első látásra – igen, nem hallásra – hajlamos vagyok eldönteni, hogy nekem tetsző darabbal kedveskedett-e Axel: a hét perc feletti, gyakran erőltetett, és igazat megvallva, a lényegét tekintve egyforma dalokból több van a lemezen, akkor már előre szívom a fogam, hogyan fogok én ebből jót kihozni. (Mint azt már említettem, nem igazán szorítok ki sok időt a jóra hallgatás élményéhez, és ha azt mondjátok, hogy az ilyen rétegesen felépített, összetett szerzeményekhez igenis kellene idő, akkor csak a tapasztalataimra tudok hivatkozni.) Mert ezek a dalok nem progresszívek, nem epikusak, hanem leginkább elnyújtottak és unalmasak, ráadásul annyi bennük a spiritusz, mint Putyinban a diplomáciai érzék. Éppen ezért vakartam a fejem, mikor megláttam a legújabb album dallistáját. Banyek, két nyolc és egy hat percen felüli dal! – kezdeti determinációhoz tökéletes indítás. Elismerem, kedves Olvasó, hogy ez aztán minden, csak nem egy kiváló blogra való kritikai attitűd – nevezhetnénk bájosan aranyosnak is, de leginkább átkozottul amatőrnek. Viszont az, hogy mégsem tévedtem, talán ad némi felmentést a látogatói dorgálás alól, mert bizony a maratoni szerzemények semmiben sem különböznek – majdnem azt írtam, egymástól – a korábbi társaiktól és csak Gioeli fantasztikus hangja menti meg őket az unalom tengerébe süllyedéstől.

Most persze mondhatjátok, hogy a rövidebb dalok karaktere is hasonló egymáshoz, de azokban legalább van élet, sőt, két kedvencet is avatnak az albumról. Szeretem, amikor Pell mer kilépni kicsit saját árnyékából: a "Down On The Streets" riffje a Megadeth "Train Of Consequences"-ének szaggatott ütemeit juttatják az eszembe, a "The Rise Of Ankhoor" pedig Hammond-orgonás vintage futamaival arat.

Szerencsére a mai világban már nem kell előre tekerni a kazettát, ha át akarok ugrani egy szerzeményt: hosszú számok kuka, a maradékon pedig ismét jót szórakozhatok, akkor is, ha olvasóinkat felháborítja a szelekció.

Garael