Heaven's Cry: Outcast (2016)

Az milyen már, hogy egyik olvasónk úgy ajánlott egy zenekart a komment szekcióban, hogy a Heaven's Cryhoz hasonlította őket. Ennek a hivatkozásként feltálalt együttesnek 120 hallgatója van átlagosan a Spotify statisztikája szerint. Százhúsz. Összehasonlításképpen a Metallicának 27 millió. Mondom, ők voltak a referencia :D. Még mondja valaki, hogy ez nem az underground undergroundja!

Még jó, hogy rájuk néztem amúgy, mert azóta sokszor lepörgettem ezt a lemezt. Kiváló progresszív metal alkotás, csak ajánlani tudom! Nehéz őket bárkihez is hasonlítani, mert ezek a kanadai fiatalok nem sablonokban gondolkodnak. Intelligens, komplex muzsika, olyasmi, mint amit mondjuk a Psychotic Waltz játszott. A negyedik és egyben az eddigi utolsó albumuk ez, azóta eltűntek. Kár!

Nospün: Opus (2023)

Ugyanígy ajánlásként érkezett, és baromira meglepődtem a minőségén. 4500 havi hallgató. Progresszív muzsika ez is, a modernebb vonalról. Azaz Haken, Leprous (amikor még jó volt, ugyebár), Protest The Hero és Soen inkább, mintsem Dream Theater, de ha már Dream, akkor annak a djentesebb megoldásai. Irgalmatlan zenei kompetencia, magas fokú muzikalitás és sokszínűség. Igen, mindez megvan ebben az amerikai csapatban, biztos vagyok benne, hogy hallani fogunk még róluk!

A zsánerben bevett szokás szerint bátran kitekingetnek mindenfelé (jazz, szving, musicales megoldások), ha azt a hangulat és a szöveg megkívánja, de ezek ízlésesen színesítenek, nem esik szét tőlük a produkció. Van itt érzelmi hullámvasút is, iszonyat düh és mélység, kicsit később viszont már éteri szépség és légies finomság…, na igen, így kell ezt csinálni! A színtérre beköszönésként ez különösen erős cucc, nem vitás.

Advent Horizon: A Cell To Call Home (2023)

Lépkedünk felfelé, 7800 hallgatás. Számomra talán a legkönnyebben megkedvelt korong a három új felfedezés közül. Valószínűleg azért, mert ők zenélnek a leginkább hagyományos és hallgatóbarát felfogásban. '70-es évek soft rockjára hajazó, vagy éppen a mai (brit) pop-rockból ismerős melódiákat (Oasis, Coldplay) kevernek progresszív rock/metal megoldásokkal, eleve dallamosabb és könnyebben emészthető így a muzsika. Ez egyben a hátránya is, többszöri hallgatás után az "Opus", vagy az "Outcast" már izgalmasabbnak tűnhet, főként egy metalfejnek.

Neo-progos lágyság és líra is van bennük, mégis az Enchant ugrott be először, akikhez hasonlítani tudnám őket. A lassabb, fokozatos építkezés és a megbúvó melankólia miatt még a Vanden Plas is eszembe jutott helyenként, lásd mindjárt a nyitó 'Water' (a Yes mellett, természetesen). Kellemes cucc, ha tavaly kimaradt, érdemes lehet bepótolni! Valami ilyesmi lehet a stílus jövője (jelene?), ha lecseng a Messuggah (djent) és a szinti-pop/ambient őrület, amivel manapság a prog-rockerek eladni próbálják magukat.

Kotta

Kiadó:
Century Media Records

Honlap:
facebook.com/DreamEvilOfficial

"Remélem, élvezitek, mert mi nem... Túl öregek, túl kövérek és túl fáradtak vagyunk már ehhez" – nyilatkozta 2020-ban Frederik Nordström, a csapat gitárosa (másodállásban a színtér egyik sztárproducere), mikor az új album felől érdeklődött a kíváncsi sajtó, miközben ledöntve a negyedik falat (vagyis kikacsintva a hallgatókra) tette mindezt idézőjelbe, még akkor is, ha a "Six"-re hét évet kellett várni, ráadásul pályafutásuk talán leggyengébb albumával rukkoltak elő, aminek fényében tényleg hihető volt némi, a lustaságból eredő kreatív válság. Úgy látszik azonban, ez a munkatempó tökéletesen megfelelt a csapatnak – főleg, ha a producer is jobban szereti vakargatni a hátsóját, mint a zenekar tagjait korbáccsal hajtani a munkába –, így újabb hét évnek kellett eltelnie a "Metal Gods" megjelenéséhez.

"A zene hobbi, a zenekar szórakozás... Egyszerűen ennyi. Ez lehet a siker kulcsa." – nyilatkozták később, és ha a "Six" ökörködős videoklipjére gondolok, el is hiszem: a csapat legújabb albumával is olyan, szinte paródiába csapó attitűddel veszi fel a harcot bármivel és bárkivel, amit egy hajszálvékony vonal választ el a metal kamu indikátor elszíneződésétől, ám aki nyitott a stílus legordasabb sémáinak és paneljeinek önkritikus, mégis élvezetes, professzionális bemutatására, ráadásul mindezt színvonalas vokális és hangszeres kísérettel, az bátran vágjon neki az albumnak.

Nem, kérem szépen, itt valóban nem a metal legmélyenszántóbb és legprogresszívabb szövegi, valamint zenei megoldásaival találkozhatsz, ennek ellenére mégsem kell lemenned kutyába, ha élvezni akarod a már korábban számtalanszor felböfögött megoldások Deram Evil-féle interpretációját. (Vagy ha igen, akkor az is röhögni fog a dalokon, aki téged is kiröhögött, amiért titkon élvezed a Manowart is megszégyenítő hadvezéri kiállást, és amit már csak azért sem lehet komolyan venni, mert a frontember, az egyébként kiváló hangú Niklas Isfeldt és társai gondoskodnak arról, hogy az elővezetett zenei formán tulajdonképpen ne lehessen fogást találni. Ha pedig mégis szégyentelen paprikajancsiknak találod a fiúkat, minden bizonnyal nem fognak megsértődni, legfeljebb küldenek egy maréknyi nátrium-kloridot, hogy ne legyél annyira sótlan.)

A fiúk tehát lerázták magukról a tespedés béklyóit, és már a nyitódallal sínre rakják a zenei gőzmozdonyt: a "Metal Gods"  – aminek szövegét a már mások által is számtalanszor eljátszott, a csapatra legnagyobb befolyást tevő albumok címei adják – akkora frázis, aminek pufogtatásához egy lövészezred is kevés lenne, emellett azonban akkora himnusz is (és egyben a "The Book Of Heavy Metal" egyenesági folytatása), amire a Judas Priest hívők is elégedetten bólinthatnak: naná, ők tudják, hogy a dal titokban Halford dicsőítése – csak hallgasd a riffek és dallamok deja vu-t okozó folyamát –, de ez maradjon köztünk, pszt!

A "Chosen Force" tökéletesen illeszkedik a korább lemezek Chosen-tematikájú darabjai ("The Chosen One", "The Unchosen One" és a "Chosen Few") közé, olyan dallammal kivágva a rezet, amitől szem nem maradhat szárazon, kérdés az, hogy most meghatódjon vagy mérgében sírjon az ember?

A himnuszgyártás pedig folytatódik: úgy szórják magukból ezeket a Dream Evil tagjai, mint a valamikori 2345. számú, állami csasztuskagyártó kolhoz tagjai az indulókat, egy-egy jól sikerült, vodkázásba torkolló vacsora után. (Azért vodkába, mert a vacsora egyetlen fogása a folyékony orosz lélek volt.) A "The Tyrant Dies at Dawn" újfent a már megemlített Manowart idézi, csak Eric Adamsék már évek óta nem tudnak ekkora lufit fújni, a "Lightning Stars" pedig úgy részegíti meg az embert, hogy ne vegye észre az ordas zenei közhelyet (ha meg igen, akkor legalább a villám fényében tudjon gyönyörködni).

A folytatás sem kíméli a hallgatót, a "Fight in the Night" – érzed a címből áradó penetráns szagot? – a "Masters of Arms" és a szintén magasröptű "Born in Hell" akár true metal eszenciaként is szolgálhatnának, amikből nem vonták ki a nyolcvanas éveket, és ha azon kapod magad, hogy önkéntelenül is bólogatni kezdesz a százszor hallott, ám remekül elővezetett ritmusokra, akkor kitalálom: metal szocializációs folyamatod neked is abban az évtizedben kezdődött.

A csapat hűen önmagához, nem akarta lefárasztani a nagyérdeműt majd dupla-lemeznyi anyaggal, egyébként is a 41 perc – a végén a kötelező balladával – tökéletesen alkalmas arra, hogy a fejünkre eső panelektől kissé elkábulva rájöjjünk, hová küldjük a fiúkat. Megsúgom nektek, én nem a francba, még akkor sem, ha némelyeknél a tufaság-mérő már az első dal után kiakadhat. Arra persze kíváncsi lennék, hogy milyen lenne az együttes az alapító Gus G.-vel, akinek vezényletével talán kevesebben lennének azok, akik számára a Dream Evil puszta létezése is kimeríti az ízléstelenség fogalmát, pedig mint tudjuk, a rockerek tolerancia szintje semmivel sem magasabb, mint a poppereké igen magas. Legyen hát ez az album amolyan titkos élvezet azoknak (és nekem), akik a bohócokban nem a giccses erőlködést, hanem az idejétmúlt, ám mégis kellemes érzéseket keltő bumburnyákságot látják! Tortát előkészíteni, indulhat a hasra esés!

Garael

Lehet, sőt egészen biztos, hogy ennek a két legendának a koncertje külön cikket érdemelne, de a körülmények - benne egy csomó véletlennel - úgy hozták, hogy mi ezt egy csomagban kaptuk a Sorstól, így életem zenei szempontból legtartalmasabb hétvégéjét egyetlen beszámolóban foglalom össze, ahogy azt feleségemmel megéltük.

A részvételünk még a TOTO esetében sem volt pedig előzetesen egyértelmű, bár itt a jegyeket már előre megvettük, reménykedve, hátha... A nyár nekünk a többséggel szemben nem a lazulásról, leeresztésről szól, hanem az aratásról, ami mindent felülír. Amíg nincs a búza betakarítva, addig kuss a nevünk, a gabona diktál, sem hőségriadó, sem bakancslistás rockikonok nem zavarhatják köreinket.

Az aratás lezajlott, így a TOTO zöld utat kapott (Lukathernek nyilván nagy kő esett le a szívéről...). Feleségem ugyan nem ismerte őket, ráadásul saját bevallása szerint eltávolodott a rocktól, neki az már túl harsány, felkavaró műfaj a blues-zal szemben, ami viszont megnyugvás, mindig és mindenhol. Azt nem mondhattam neki, hogy a TOTO tradicionális delta blues, de azt igen, hogy annyira letisztult és intelligens rockzene, hogy hozzájuk képest olykor még a Scorpions (akiket viszont nagyon szeret még mindig) is agresszív.

Ez meggyőzte, így várakozással készülhettünk a Dunántúlra, végre kicsit kikapcsolódni a hétvégén. A készülődést azonban alapjaiban forgatta fel egy kedves rokon facebook bejegyzése, melyben két darab jegyet kínált a vasárnapi AC/DC koncertre. Egek, hát ilyen nincs is - "hívjad fel azonnal, el ne adja!". Vasárnap még úgysem jöttünk volna vissza, más dolgunk így nem maradt, mint Pestre beugorva felvenni a belépőket és a vasárnapi balatoni desztinációt Pozsonyra módosítani. Elég súlyos, nem?

Időközben kiderült, hogy a meteorológusok tanácsára a TOTO a Veszprém Arénába, fedett helyre kényszerült, de ez azért nem igazán szegte kedvünk. Előző nap Bécsben 28 perc után vihar miatt véget ért a koncert, így nem kérdés, hogy bölcs döntés volt a VeszprémFest szervezőitől, akiknek amúgy is kijár a tisztelet a lebonyolításért és a neves, színvonalas előadók felléptetéséért.

Telt ház, ahol sem balra-jobbra, sem előre-hátra nincs szabad mozgás, mellé ráadásul nagyon meleg volt, de ezek járulékos nehézségek. Cserébe viszont páratlan zeneiség. Érdekes, hogy a legtöbb koncert kapcsán van bennem félsz, hogy vajon a hangzás megöli-e az élményt, de valahogy ez most fel sem merült. Először láttam őket, de a TOTO perfekcionizmusával nekem eleve összeegyeztethetetlen volt, hogy ne kapjak lemezminőségű megszólalást.

Így is történt. Hihetetlen, de az első perctől minden apró, színező zenei történést lehetett hallani, a kristálytiszta vokálokról nem is beszélve. Tényleg az van, hogy már-már megalázóan professzionális az egész előadás, ahol persze megalázóan uralja mindenki a saját hangszerét is. A tökéletesség mértékegysége nyugodtan lehetne a TOTO. Egy hiba nélkül végrehajtott, precíz holdra szállás és visszaérkezés lenne kb. 10 TOTO...

A zenekarban már sok zenész megfordult, Lukather mára az egyedüli őstag, de a jelenlegi felállásba is lehetetlenség belekötni. Nekem pl. Joseph Williams jobb énekes is, mint Kimball, de amúgy ezek csak árnyalatok, ezen a szinten ezt nem érdemes szálazni, patikamérlegen grammra kimérni, egy izmosabb 100% vetélkedik a személyes preferenciáim szerint vékonykább 100%-kal. De ha már az ének; egyik pillanatban előre jön a "háttérember" Warren Ham (konga, szaxofon) és olyat énekel szólóban, hogy megyünk le testületileg hídba, aztán takarodik vissza a a színpad hátsó traktusába kongázni, szaxizni, vokálozni. Vagy ott van a mindössze egy közös próba után bekerült, huszonéves, igazi rockfazon, Dennis Atlas. Ő itt most (másod?)billentyűzik, de éppen bármit is csinálhatna. Otthon a saját szórakoztatására feljátszotta többek között a Dream Theater: Take The Time nótáját vérprofin, ahol megmutatja jártasságát a billentyűkön. Meg gitáron. Meg basszuson. Meg ő is dobol. Ja, persze el is énekli (LINK). Lett így egy "kihívója" a már régi motoros Greg Phillinganesnek. Talán meglepő, hogy miért kell két billentyűs, főleg Greg mellé, de ismét csak azt tudom ismételni, ebben a zenekarban minden magától értetődő. Azt érezte az ember, hogy így lett kerek egész a show. Azok a vokálok!

Lukather pedig... Tényleg, mit lehet még elmondani róla, hisz játékát az is ismeri, aki nem ismeri. Jacko "Thriller" lemezét (is) ő gitározta fel. A Music Man cég signature "Luke" gitárjai pedig fogalomnak számítanak a gitárosok körében. Nekem a(z egyik) csúcspont a "Little Wing" volt. Olyan ének/gitár-feeling jött a színpadról, hogy még úgyis kirázott a hideg, hogy amúgy a verejték folyamatosan folyt lefelé a hátamon, aztán keresztül a "völgyben", majd a lábam szárán, hogy a végén a tornacipő szövete gyűjtse össze... Ennél méltóbban nem lehetett Hendrix emléke előtt tisztelegni, amihez a magam részéről - bár akaratom ellenére - igazi woodstock-higiéniával tudtam hozzájárulni. A koncertről hazafelé a zeneélmény-mérőm már bőven a piros tartományban járt, pedig hol volt még a vége!

A neten elérhető, alapos tájékoztatás (kapunyitás, helyszín, forgalmi és egyéb korlátozások) szerint pontosan lehetett tudni, hogy a Pozsony külvárosában, egy régi, füves-poros reptéren megrendezett AC/DC koncertet lehetetlenség lesz a komfortzóna látványos károsodása nélkül megúszni. (Nem felmentve azért teljességében a szervezőket az esetleges hibákért.) Ez még mindig ROCK, ahol a teljes és maradéktalan koncertélményhez nem elégséges feltétel a vaskos buksza. Elég sok panaszt olvastam, hogy ilyen árak mellett nem ezt várták. Nem kell picsogni, ha még utoljára látni akartad a rockvilág egyik legmeghatározóbb előadóját és legjobb koncertbandáját, akkor egyesíteni kellett magadban egy francia idegenlégiós és egy amerikai tengerészgyalogos, lehetőleg Rambo állóképességét, túlélési technikáit.

Mi így indultunk neki, úgy kalkulálva, hogy ha időben (6-7 órával a kezdés előtt) érkezünk, akkor nem lehet gond a parkolással, küzdőtéren elfoglalt jó hellyel. Ez kb. be is jött, innentől pedig semmi más dolgunk nem volt, mint várni a 20:00 órai programnyitást és az egyébként abszolút meggyőzően muzsikáló Pretty Reckless 30 perces felvezető, frontcsajos hard rockját. A valóságban mindez azért úgy nézett ki, hogy a helyed elfoglalása után, egy helyben várakoztál öt órán keresztül a tűző napon, 32 fokban. Kettesben azért elviselhetőbb volt, hiszen váltásban el lehetett menni sörért, vízért, utóbbit pedig folyamatosan locsoltam a fejemre, félve attól, hogy csupán az egészségügyi sátorba beszűrődő hangfoszlányok lesznek majd a későbbi emlékeim egy esetleges hőguta/ájulás után, ha felidézem a koncertet. Mondom, kellett a Rambo-ság...

Aztán végre a Pretty Reckless el, rövid átszerelés és... Tudtam én ezt. Mármint, hogy tök mindegy, hogy mennyit szívunk és idegeskedünk a parkolással, mennyi vizet kell majd a fejemre locsolni az ájulást elkerülendő, ha elkezdik, onnantól visszanézve minden nyűg csak súlytalan közjátékká silányul. Tökéletes hangzással robbannak be, nagy hangerővel. Lehengerlőek. Igen, az a sapis, rekesztő énekes fazon már közelebb van a nyolcvanhoz, a gitáros "kölyök" pedig ugyan csak éppen 70, de meg sem áll két és fél órán keresztül.

Mennyire szánalmas lenne azon rugózni, hogy a "Thunderstruck" kicsit belassult tempóval indul, vagy azon, hogy a "Let There Be Rock" majd félórásra hizlalva azért kicsit sok, főleg a hosszú pentaton gitárszólóval, de ez az eset, amikor mindezt akkor is kötekedő prosztóság, sőt tilos szóvá tenni, ha tényszerűen igaz is. Nézem őket és csak arra gondolok, hogy általános iskolás voltam, amikor beléptek az életembe és egy életre szóló barátságot kötöttünk. Azóta kb. minden megváltozott. Velem is, a világban is. Az életünk utolsó szakaszát kezdjük, de a "Let There Be Rock" ugyanaz. A "Riff-Raff" ugyanaz. Hú, mekkora már, hogy bekerült a programba, libabőr!

Malcolm nyilván hiányzik, nem lehet nem gondolni rá. Nem tudom, hogy Angus mit érez estéről-estére, ha színpadra lép, miként képes feldolgozni, hogy a tesó már nem riffel halálpontosan mögötte? Képes-e rá egyáltalán? Az öcskös beleöregedett, az biztos, noha mindez csak a kivetítő közeli képein látszik.

A dalokat kísérő animáció látványos, a kivetítőn a kameramunka profi. Egyetlen egy félelmem is alaptalannak bizonyul. A "Whole Lotta Rosie" alatt felmerült bennem, hogy ha nincs óriásira felfújt Rosie, akkor talán a záródal ágyúi is csupán a kivetítőn fognak elsülni. Az úgy mégsem frankó. Ó, én kishitű! Kitolták őket természetesen a Marshall-hegy tetejére és elérkezett a búcsú ideje: "For Those About To Rock - FIRE! - BUMMMMMM!!! Weeeee Saluuuuuuute Youuuuuuuu!!! FIRE! FIRE! FIRE!"

Felrobban a reptér, a föld az éggel összeszakad én pedig totál leszarom, hogy rövidesen hullafáradtan még órákig kell majd araszolnom a forgalomban, egészen az autópályáig, hiszen még mindig dolgozik bennem Rambo, akinek most csupán az számít, hogy végre láthatta élőben őket, ez pedig segített legyőzni az amúgy elviselhetetlen körülményeket.

Túrisas

Kiadó:
Pride&Joy Music

Honlap:
facebook.com/Legions-of-the-Nigh

Tudom, hogy már a kritika elkezdése előtt ki kellene mennem a teremből, de bevállalom – a coming out úgyis divatossá vált: nem vagyok oda az első négy Savatage lemezért. Már érzem is, hogy mennyivel könnyebben szemlélem a világot, megszabadulván a titkolódzás lelki terhétől – olyan súly volt ez, amit esetleg az észak-koreai diktátor rejtett hamburger imádatához lehet hasonlítani, és amit még a "Fight For The Rock" orbitális zakója sem enyhített, ami úgy illeszkedik a csapat zenei történelmébe, mint a román dák-római kontinuitás elmélet a valódi tudományos történetírásba.

Igen, tudom, Chris Oliva zseni volt, az albumok pedig az amerikai power metal hivatkozási pontjai, de mit csináljak, ha nekem a Sava feeling a "Streets: A Rock Opera"-val érkezett meg és tartott az utolsó albumig, hosszan tartó rajongást kreálva jómagam és a koncepcionális, epikus és dallamosabb irányt vett együttes között, még a valóban virtuóz Chris nélkül is.

23 év telt el már a búcsúzásnak gyenge "Poets And Madmen" óta, és hiába az időszakosan a reuniont lebegtető hírek felbukkanása, valamint a csapat örökségéből táplálkozó, de inkább giccsbe forduló Trans-Siberian Orchestra mainstream sikere, sem a Circle II Circle, sem az Archon Angel, sem Jon Oliva próbálkozásai nem tudták pótolni azt a különleges atmoszférát, a komoly, szinte filozofikus szövegvilágot is felvállaló, egyszerre érzékeny, de a féktelen keménységet is magába foglaló attitűdöt, ami oda helyezte a Savatage-t a heavy metal történetében, ahová csak nagyon kevés csapat tudott eljutni: albumaik mit sem vesztettek időszerűségükből, túlmutatva az egyszeri power és progresszív metal kliséin váltak kötelező irodalommá. S ha már irodalom, talán ebből ered, hogy a "törzsszöveg", vagyis az együttes lényegét jelentő, megfoghatatlan, éppen ezért másolni is szinte lehetetlen zenei komplexitás – ami nem elsősorban technikai, sokkal inkább érzelmi – csak lábjegyzetként is nagyon kevés, próbára érdemes zenekarnál fordul elő, sokunk bánatára.

A Legions Of The Night éppen ezért becsülendő, hiszen olyan örökség ápolását vállalta fel nyílt sisakos módon, amibe nagyon könnyen bele lehetett volna bukni, többek között ezért is voltam óvatos, amikor nekiálltam a csapat immár harmadik albumáról véleményt írni: az első kettőről szóló nemzetközi kritikákat átolvasva nyugtathattam meg magamat, hogy – ellentétben egyes olvasóink véleményével, miszerint katona létemre inkább a bak, mintsem a bikaszemlövésben jeleskedem – ezúttal sikerült az internetes kukából egy olyan együttest kikotornom, amely szinte egyöntetűen érdemes arra, hogy a Savatage utóéletének lapjain legalább az apró betűs részekben szerepelhessen.

A "Sorrow Is The Cure" és a "Hell" tulajdonképpen alig választható el egymástól, a "pokoli" második album ott folytatta, ahol a bemutatkozó lemez elkezdte: a Savatage epikusabb oldalát idézve, bár kissé töredezetten mutatták meg, hogy Germánföldön sem minden rocker tapossa csizmatalppal a jó ízlést, és Henning Basse képes azokra az ambivalens vokális megoldásokra, melyek után a zeneterapeuták új fogalomként vezethetik be a kórtörténeti ismertetőkbe az énekesi skizofrénia fogalmát (ami jelen esetünkben szerencsére nem betegség, pusztán a művészi eszköztár bizonyos aspektusa).

A zenészek azonban érezhették, hogy a történet ezen oldalát sikerült kimaxolni, és a három csak a mesékben jelent szerencsét, a zenében ennyi hasonló album esetén már sablonokat és kliséket kiált a nagyérdemű – teljes joggal. A fiúk tehát fogták magukat és kissé visszaugrottak az időbe, hogy - némi bánatomra -  az amerikaiak poweresebb oldalát kidomborítva mutassák meg, miszerint ez is megy nekik. Ennek megfelelően az olyan dalok, mint a kétlábdob-pergőtűzzel szinte a thrashbe is átkapó "Another Devil", a rétegzett ritmusú, Oliva-sikolyokkal és vokálokkal megtámasztott, komor hangulatú, már-már eksztatikus őrjöngésbe fúló, de azért fülbemászó refrént prezentáló "Hate", vagy a kissé monoton "The Witches Are Burning" ezúttal a csapat keményebb, szigorúbb oldalát is megvillantja, jóllehet, a zongorás, elszállós, érzelmektől túlcsorduló power-lírai percek – "Darkness", "Leave Me" is bőven adnak időt az elérzékenyülésre.

Basse hangja, és dalszerzői kvalitásai, mint azt már korábban is írtam, tökéletesen alkalmasak a metal  – s most tekintsünk el az extrém stílusoktól – érzelmi skálájának mindkét oldalán bravúrosat alkotni, de azért az album befejezésének választott, a "Streets" opera "Tonight He Grins Again"-jének színvonalát nem sikerült megugrani, még jó, hogy nem az "If I Go Away"-re, vagy a csúcsballada "Believe"-re esett a választás – arra a szintre azonban még maga az ihlet sem nagyon tudott a későbbiekben eljutni.

A Legions Of The Night a leírtaknak megfelelően így is unikum, már csak a próbálkozás céliránya folytán is, ráadásul sikerült megteremteniük azt a deja vu-t okozó atmoszférát, ami miatt nem válnak lesajnált módon a "szegény ember" Savatage-ává sem.

Garael

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.deeppurple.com
www.deep-purple.com
www.thehighwaystar.com

A Deep Purple olyan megkerülhetetlen óriása, olyan kultikus státuszú "doyen"-je a rock n' rollnak, hogy mit sem törődnek holmi üzleti megfontolásokkal, kiadói praktikákkal. Miközben aki csak teheti, kerüli a nyári kutya-napokra (zenei uborkaszezonra) időzített lemezkiadást (az ilyen albumoknak vajmi kevés esélye van fölfutni), ők a "Whoosh!" (2020) - és az időközben megjelent, teljesen fölösleges földolgozásokkal telepakolt "Turning To Crime" (2021) - után a 23. albumukat is a legtikkasztóbb nyári melegben dobták piacra. Hja kérem, őket már régen nem az érdekli, hogy mekkora bevételhez jutnak a lemezeladások után, vagy hogy hány hetet töltenek a zeneileg manapság totálisan súlytalan toplistán.

A rajongóknak pedig gancegál az időzítés, igazából minden megjelenés piros betűs ünnep, hiszen önmagában már az is csoda, hogy egyáltalán aktívak még. Nem is tudom, mi lesz itt, ha a nagy öregek kicsekkolnak (kihalnak vagy nyugdíjba vonulnak), mert a 2. és 3. vonal nagyon szellős (hogy ne mondjam: gyönge). Ennél talán még aggasztóbb, hogy nemcsak az ikonikus, neves előadók öregszenek, hanem a rajongótábor is. Tudom én, hogy a rock n' roll napjainkban nem a legnépszerűbb műfaj, de sokkolt pl. a győri Michael Schenker koncert nézőinek magas átlagéletkora (ami inkább a 60-hoz, mint az 50-hez konvergált).

Na de én - ellentétben Marcus Antoniusszal - dicsérni jöttem, nem temetni, jóllehet a Deep Purple több muzsikusának már készül a tagságija a 80-asok klubjába. Egyikük-másikuk látványosan meg is öregedett (én ezt most elsősorban Gillanen veszem észre, lásd a mellékelt videoklipet!) és a tempó is régóta elég öreguras. Steve Morse és a "Purpendicular" (1996) komoly vérfrissülést hozott a zenekar karrierjébe, de az "Abandon" (1998) - aminek még jó esélye volt arra, hogy kimondottan ütős lemez legyen - kicsit elvérzett Gillan akkortájt akut RHCP mániája miatt, Jon Lord kilépése és a "Bananas" (2003) után pedig mintha Steve Morse-on egyfajta enerváltság lett volna úrrá. Nem jöttek már a karakteres ötletek, elvékonyodott a kézjegy-szerű, kövér gitárhangzás, mintha pár lépést hátrált volna mind a stúdióban, mind a színpadon. Így alakult ki, hogy kicsit gúnyosan ugyan, de sajnos nem igaztalanul évek óta csak Gillan-Airey Bandként emlegetem az együttest.

A Deep Purple közel 60 éves (!) történetét rengeteg tagcsere tarkította, s míg a legtöbb zenekarnak ez nem tesz jót (pl. mennyire lehetetlen még akár elképzelni is egy más fölállású Led Zeppelint!), a Deep Purple több inkarnációja is legendássá tudott válni. Steve Morse - aki egyébként is hosszú évek óta takaréklángon égett - felesége súlyos betegsége miatt kiszállt a mókuskerékből, de még mielőtt lelépett volna, maga helyett javasolta a még nálam is fiatalabb (!) Simon McBride-ot. Ó, és milyen jól tette! A relatíve ismeretlen, de azért a virtuóz hangszeres játékban és a dalszerzésben is jócskán kipróbált ír úriember nagyon jó választásnak bizonyult. Olyan energiákat szabadított föl a lassan, de biztosan geriatrikussá váló bandában, amit még a fiatalok is megirigyelhetnének. Én ezt a Judas Priest után csak Richie Faulkner-effektusnak hívom.

Noha a lehető legbénább borítóval és legidétlenebb címmel ellátott új album (tényleg, hogy kell ezt a marhaságot egyáltalán kimondani - "equals one"?) már az ötödik, amit a legendás producerrel, Bob Ezrinnel készítettek, a gitárosváltás a hangzásban is hozott némi frissességet. Arról nem is beszélve, hogy a Mélybíbor régen nem adott már ki ilyen "pattogós" albumot. 80-hoz közel nyilván nem mentek át Dragonforce-ba, de még nekem is meglepetést okozott, hogy a 6. számig (If I Were You) kellett várni a fiatalos tempó visszafogásáig.

Határozottan úgy érzem, hogy a némileg megfásult Steve Morse helyére (valószínűleg kényszerűségből is) betüremkedő Don Airey helyett most újra a gitáros viszi a prímet, ez pedig - hogy egy újszövetségi hasonlatot használjak - új borral töltötte meg a régi tömlőt. Szakadozik is rendesen, a "Portable Door" például hosszú ideje a legjobb nóta, amit tőlük hallottam. Tartok tőle, hogy az "=1" soha nem lesz olyan klasszikus, mint a "Machine Head", a "Burn", a "Perfect Strangers" vagy akár a "Perpendicular", de szerintem az utóbbi óta talán a legélvezetesebb művük.

Egy ideje már nem járok Purple koncertre, de most alighanem kénytelen leszek elmenni, mert újra igen kíváncsi lettem az élő teljesítményre - és főleg az új dalokra! Ki gondolta volna, hogy a pletykák szerint már a visszavonulásra és érzékeny búcsúra készülő zenekar képes lesz egy ilyen látványos föltámadásra? Jó, a föltámadás talán túl erős kifejezés, de a Lance Armstrong-féle EPO kezelés (blood doping) mindenképpen találó hasonlat!

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
facebook.com/anvilmetal

Van ez a csávó a kocsmában, tudod az a tepsi-képű, ilyen mindenes-féle a suliban félállásban, nyugdíj mellett asszem. Mindig unikumot és sört iszik. Nem rossz gyerek amúgy, csak kicsit sokat lódít. A harmadik kör után állandóan arról vakerál, hogy van egy híres rockbandája. Hogy mennyi ember előtt lépett fel itt, meg ott, és hogy jöttek a csajok az öltözőbe a koncert után, meg hogy játszhatott volna valami Motorfejben, ha akar, vagy mi a rosseb is az… Fele sem igaz szerintem. Álmodik a nyomor, nem a menüt hordaná ki, ha igaz lenne. Na mindegy, miért is kezdtem el ezt mondani?

Valahogy így képzelem el Lips mindennapjait ott Kanadában. Vagy mégsem. Hiszen két évente megír és felvesz egy lemezt, turnézik bárhol, ha meghívják, összetartja a csapatot, próbálnak, küzdenek. Mindezt 68 évesen, úgy, hogy tényleg lenne oka az önsajnálatát unikumba fojtani. Ha valamiért szeretjük az Anvilt, akkor az ez. A kitartás, a kompromisszum-mentesség, a lendület, a meg nem alkuvás. Merthogy zeneileg nyilván sok újat nem mondanak ma már: hiába van kimagasló tehetsége ütős riffek kiötléséhez, úgy húsz éve nagyjából ugyanazt a lemezt adják ki, ezért nagy csavarok itt már nincsenek. Az évek múlásával az énektémákat is egyre alapabbra veszi, a szövegeket pedig inkább  hagyjuk: ezekben a nyócker kocsmafilozófiája keveredik a motivációs tréningek semmitmondó lózungjaival.

És mégis. Akik annak idején rákattantunk a "Metal On Metal" és a "Forged in Fire" klasszikusokra, nem tudjuk nem megbocsátani mindezt. Előbbi '82-ben jött ki, még a "Kill 'em All", a "Show No Mercy" és jóval a "Bonded By Blood" előtt, nyilván nem véletlen, hogy ezek a bandák hatásként hivatkoznak a kanadaiakra. Utóbbi pedig az egyik legjobb heavy speed album (1983), amit valaha írtak. Pöpec riffekkel és remek dallamokkal (mind ének, mind ikergitár fronton), ráadásnak pedig ott van Robb bácsi eszelős dobolása. Hogy ilyen repülőrajt után hogyan tudták elcseszni? Megírtam ITT.

A soros etap két középtempós dallal kezdődik, melyeknél az énektémák és a refrének is rendben vannak, ez mindenképpen örvendetes, felvillantják az esélyét annak, hogy most egy kicsit más, némileg dallamosabb művet kapunk. Később azért felpörög a tempó, de összességében az előző megállapításom mégiscsak igaz: ezúttal mintha jobban ki lennének dolgozva a vokális részek, a zene pedig helyenként – az első lemezüket megidézően – rock 'n' rollos. Nekem ez bejön, tőlem akár bluest is játszhatnának, mégiscsak hatvanon bőven túl vannak, az lenne a normális valahol.

Szóval a kocsmában búslakodás és a nosztalgia alkoholba fojtása ismét elhalasztva, van itt még spiritusz. Az Üllőt nem lehet elpusztítani, annál keményebb fémből van az faragva!

Kotta

Kiadó:
H-Music

Honlap:
www.rudanjoe.hu

18 szám! Igaz, ebből négy feldolgozás, de a több évtizedes rutinom nem engedte a kisördögöt elűzni, aki akár hányszor megbökött a vasvillájával, annyiszor súgta fülembe: mind nem lehet jó – pedig még meg sem hallgattam az albumot! Akik olvasták korábbi ismertetőimet Rudán Joe szólólemezeiről, azok tudhatják, ugyanúgy kedvelem benne az embert, mint az énekest, még szerencse, hogy eddig nem kellett a szimpátiából erőt merítenem ahhoz, hogy dicsérő szavakat írjak le, esetleg elhallgatva a kedvezőtlen aspektusokat csak a jókat emeljem ki – pedig a politikában mennyire működik ez a módszer. Ugyanakkor jóindulatom tudatában, fogamat szívva kell beismernem, ezúttal nem sikerült azt a színvonalat hozni, amit Joe-tól eddig megszokhattunk.

"Egy nagyon kiforrott, zömében a tradicionális hard rockra koncentráló anyag született most meg – mondja Joe. Új dalszerzők és szövegírók is csatlakoztak a régi jóbarátokhoz, így még színesebb lett az alkotói paletta. Az első szólólemezemnél még örültem, hogy kaptam annyi dalt, hogy összeálljon egy komplett album, de azóta már fordult a kocka, egy-egy új anyagnál a bőség zavarával küzdök, olyan sok megkeresés és szerzemény érkezik hozzám."

Kár. Mert a mennyiség – a kommunista közgazdaságtan állításával ellentétben – nem ment át minőségbe, és nem azért, mert széteső lenne az album: nem, itt a dalok inkább kissé egybefolynak, olyan masszát alkotva, amiből az egyes darabok kipöckölése abszolút nem változtatna a végeredményen, sőt. Olyan ez, tudod, mint a kedvenc kajád, amiből túl sokat tömsz magadba, és jóllehet, minden egyes falat ízlik, a vége kiadós csömör lesz. De mégis, mi a bajom, hiszen igazából egyetlen szerzeménybe sem tudok belekötni, melyek önmagukban megállják a helyüket, de ha három ugyanilyen jellegű témával találkozom egymás után, visszanézve rájuk mégsem vagyok elégedett.

Túl sok a panel, az ismerős megoldás, ráadásul kicsit lötyögős is a tempó, még úgy is, hogy vannak kiemelkedő momentumok: a "Vasvitéz" szimfonikus aláfestéssel megbolondított lírája szöveg nélkül kiváló filmzene lenne, hiszen minden pillanatában szentimentális hangulatot varázsol, mégsem lesz giccses, az eredetileg Nevergreen "Legyek szél" feldolgozása pedig a szellősebb megközelítés ellenére is magával ragadó. Az "Élet szép" akár egy Bródy szerzemény is lehetne, rockkos refrénnel, az "Én a gép" pedig – nomen est omen – a valamikori Gép albumon is szerepelhetett volna.

Ahogy írás közben hallgatom a dalokat, rájövök, lehet, én nem vagyok mostanában olyan hangulatban, ami teret engedne ennyi ismerős, korábban hallott, a komfortzónát meghagyó pillanatnak, pedig a "Lesz-e rá idő" szinte jazzbe forduló dallamai éppen megcáfolják az eddig leírtakat. Mégis, a "deja vu" nem hagyja el a dalok színterét, hiszen az "Utolsó megálló" riffjét annyiszor megírták már, a "Megyünk tovább" blues-terepét a Tátrai Band vagy Charlie már rengetegszer körbejárta, a szintén nevergreenes pillanatokat hozó "Támaszd fel szívem" pedig ezúttal nem tud olyan színvonalat produkálni, mint a korább Joe-Matláry kollaboráció.

Mindezektől függetlenül nem hiszem, hogy pont az én kritikámra kíváncsi a Joe fan klub, hiszen őket úgysem tudom befolyásolni, így igazából csak önmagamnak szól az ismertető, ami szándékom ellenére mégsem sikeredett objektívra – legyen hát ez a pár leírt mondat digitális leképeződése korlátait meghaladni nem tudó személyemnek.

Garael

Talán '84 körül lehetett, hogy Trabanttal jövünk haza valamelyik rokontól, bátyám vezet, az "autó" hátsó ülésén pedig elfektetve az új NEC kazettás magnó, amiből az akkori kedvenc szól: MSG "One Night At Budokan". Olyan hatással van rám az "On And On" második, hosszabb dallamos szólója, hogy az a pár perc egy életre velem marad. Akkor ér éppen véget a dal, amikor hazaérkezünk...

Igen, ez a néhány, azóta sem felejtett pillanat, és utána persze sok-sok óra még, amit Schenker gitárjátékát csodálva töltöttem, legmeghatározóbb zenei élményeim közé tartozik. Érdekes, hogy - bár a szakmában a legtöbb rockgitáros a legfontosabb hatásai között emlegeti - Schenker népszerűsége, az 50 éves karrier, a 60+(!) lemezes diszkográfia, a sajátosan dallamos és egyben virtuóz gitárjáték, sőt a számtalan általa írt rock-klasszikus (az Iron Maiden koncertek intrója a mai napig pl. a "Doctor Doctor") ellenére valahogy nem nőtt az egekig.

Az első Scorpions albumon (1972) még ott van a tesó, Rudolf mellett, majd úgy érzi, hogy neki inkább önmegvalósítani kell, meg is teszi, szinte kölyökként csatlakozik az angol UFO zenekarhoz, ahol többek között vele veszik fel a minden idők legjobb koncertlemezei között jegyzett "Strangers In The Night" albumot, játékát meg- és elismeri a világ, még Ozzy is felkéri, hogy legyen Randy utódja a fölfoghatatlan tragédia után. Nem is nagyon ismerünk más gitárost, aki Ozzy megkeresését visszautasította volna, Schenker simán megteszi. Ezzel párhuzamosan folyamatosan drog- és alkoholproblémákkal küzd, hol jobb, hol rosszabb formában bukkan fel karrierje során...

Most hál' Istennek végre nálunk is felbukkant! A sok külföldivel együtt lehettünk talán néhány száznyian, pedig egy '86-os Scorpions előzenekarosdit, valamint egy kb. 20 éve, érdeklődés hiányában visszamondott pesti bulit (eszem megáll!) leszámítva, ez volt az első Schenker koncert idehaza. A győri Olimpiai Sportpark ráadásul ideális koncerthelyszín. Akit nem zavar, hogy ülni kell (engem nagyon nem), az teljes koncertélményt kap. Mindenhonnan remekül lehetett látni, felállva és oldalról megközelítve a színpadot pedig jó fotókat is sikerült készíteni. A hangzás is arányos, egyenesen remek volt.

Schenker életművét én tokkal-vonóval csípem, nincs olyan kisiklása, amit ne hallgatnék szívesen, de a kedvencem a McAuley-Schenker Group glam rock időszaka. Ekkor voltak számomra a legjobb dalai, szólói (Save Yourself!), noha készségesen elismerem, hogy nem ekkor születtek az általánosan ismert és elfogadott klasszikusai. McAuley volt a legjobb énekese is, így nagyon kedvemre való volt, hogy az 50 éves pályáját vele kívánta felidézni. Ehhez képest némi csalódást jelentett, hogy a három vele készült lemez dalai ezúttal meglepetésemre kimaradtak, amitől még persze a setlist önmagában nagyon is erős volt, telis-tele klasszikussal.

A jövőre a hetvenet betöltő Schenker minden értelemben remek formában volt, láthatóan élvezte a bulit és láthatóan nagyon szereti a hangszerét, bár talán túlságosan is le van fogyva, győri tartózkodása alatt pedig végig fekete maszkot viselt. És sálat... Utóbbin talán azért annyira nem lepődünk meg, hiszen a mostanában kötelező színpadi szőrkucsmája hasonlóan nehezen értelmezhető ruhadarab. Michael jól tűri a meleget, jöhetne hozzánk aratni...

Nem volt üresjárat, McAuley csak felkonferálta a következő dalt és máris szólt tovább a rock, közel két órán keresztül. Igen, az "On And On" második szólója alatt pedig kirázott a hideg, eszembe jutott a Trabant, a NEC magnó, és hogy ez a dal tulajdonképpen végigkísérte az életem, most pedig negyven év elteltével élőben is hallhatom. A régóta vele játszó Steve Mann (gitár/billentyű) és a ritmusszekció tette a dolgát, Robin pedig hibátlanul énekelt, de attól én még végig szinte csak Misit figyeltem, szerencsére ezt egészen közelről tehettem.

Érdekes adalék, hogy feltűnt, az amúgy szokatlanul korán eljátszott "Doctor Doctor" alatt Robin és Michael is kinéz, kimosolyog a polgármesterre, ezért a végén megkérdeztem tőle, van-e köze esetleg a koncert létrejöttéhez. Dézsi Csaba, akiről amúgy közismert, hogy igazi metalhead, mindezt nem cáfolta, közben sokat sejtetően mosolygott és annyit kérdezett: "Szerinted?" Megköszöntem neki is a bulit, majd néhány szót váltottunk. Elmondtam, hogy mi Hódmezővásárhelyről jöttünk, ami nyilván érdekelte, hiszen politikailag szintén érdekes terep. Innentől gyorsan kiderült, hogy nem feltétlen gondolkodunk hasonlóan politikai kérdésekben. Ennek ellenére mindent elkövetett, hogy segítsen aláírattatni a nálam lévő CD-ket, majd miután ez nem sikerült, a feleségétől kért el egy borítékot, amiből kihúzott egy előző nap készült dedikált fotót és nekem adta. Ezúton is köszönöm!

A politikai megosztottságot érdemes lenne nálunk rockkal gyógyíttatni. Lám, legyőzi, itt a példa. Akut a helyzet, itt csak emelt dózis segíthet. De megpróbálni azért meg kellene...

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.mrbigsite.com
facebook.com/MrBigBand

Bár tekintélyt parancsoló pályafutásuk alatt már kb. kétszer (jó, másfélszer) elbúcsúztak a nagyérdeműtől, úgy tűnik, ezt most komolyan gondolják: a "Ten" a Nagy úr hattyúdala. Mindenesetre szép tőlük, hogy a búcsúturnén túl (aminek szerencsére volt magyar állomása!) egy vadonat új hanghordozóval is kedveskedtek azon rajongóknak, akik viszontagságos és immár 35 éves működésük során kitartottak mellettük.

Bevallom férfiasan, azt hittem, hogy kimaxolják a nosztalgiafaktort, és egy olyan albumot készítenek, amely mintegy összefoglalja a karrierjüket, és megidézi annak legszebb, legemlékezetesebb pillanatait. Alighanem rosszul okoskodtam. Ezek a zenészóriások nem szorulnak rá ilyen olcsó és kiszámítható gesztusokra; mennek a saját fejük után, csinálnak, amit akarnak, amitől jól érzik magukat. Mindeközben pedig mit sem foglalkoznak azzal, hogy a Wingerhez hasonlóan súlyos félreértések és ostoba balítéletek kísérték áldásos tevékenységüket: a sas nem kapkod a legyek után. Aki pedig máig nem tanulta meg, hogy a Mr. Big sokkal, de sokkal több az MTV-ből megismert balladáknál, az már úgy is marad (drasztikusabban fogalmazva: hülyén hal meg).

Ebben a zenekarban mindenki vérprofi, hétpróbás veterán és - ami még fontosabb - teljesen önazonos. A 2014-es lemezük kapcsán fogalmaztam meg: "Náluk sohasem voltak korszakok, markáns váltások, kitekintő stílusgyakorlatok; még Richie Kotzen csatlakozása után is hűek maradtak önmagukhoz, egy olyan jellegzetes és öntudatos dalszerző, mint Kotzen sem térítette el őket a kijelölt csapásról (mint tette azt pl. a Poisonnel)."

Nekem meglepetést, sőt némi fejtörést okozott, hogy most erősen bluesosra vették a figurát, ez még Gilbert gitársoundját és Nick D’Virgilio (Spock's Beard, Big Big Train) dobhangzását is befolyásolta. Én a klipes (és videón mellékelt) "Up On You" alapján inkább egy együtt éneklős hard rock hangvételt vártam tőlük, bár az említett dal közepén és végén hallható slide-os blues gitárszóló - utólag belátom - előre jelezte az irányt. Ennél még egyértelműbb utalás volt a másik klipes dal, a lemezindító "Good Luck Trying".

A 10. sorlemez tehát a szokásosnál is több bluest tartalmaz (még a kotzenes "Get Over It"-nél is többet), de így is szervesen illeszkedik az életműbe. Ugyanakkor savallom kicsit a 44 perces játékidőt. Értem én, hogy inkább a turnéra készültek, összpontosítottak, de az ő szintjükön szerintem egy ennél erősebb lemezt is meg tudtak volna írni kb. egy órás játékidővel. Így az album tényleg inkább a búcsúturné mellékletének, egy meglepetésajándékának, amolyan rajongóbarát, zenélő Kinder-tojásnak tűnik.

Úgy érzem, a lemez a közepe felé meghasal egy hangyányit. A furcsa, torzítás nélküli, kvázi-akusztikus gitárkísérlettel ellátott "As Good It Gets" teljesen váratlan; a tartalmatlan boogie (What Were You Thinking) inkább egy Eric Martin szólólemezre kívánkozik, a "Courageous" pedig Gilbert szólóját kivéve csupán unalmas szenvelgés. Ezek után a fiúk szerencsére megrázzák magukat, de a "The Frame" (nem úgy, mint a "Who We Are") még így is meglehetősen langyi ballada lett, Martin élőben már kicsit megfogyatkozott hangjához igazítva, minimál Gilbert kontribúcióval. Ellenszolgáltatásképpen Gilbert rendesen odapörköl a lemezt záró instrumentális tételben (See No Okapi).

A mérleg nyelve némi ingadozás után végül csak beáll arra a szintre, hogy hálásak lehetünk az elköszönő legendás zenekar baráti gesztusáért. Nem tökéletes az album, szerintem ennél nagyobb durranással is véget érhetett volna ez a történet, de belátom, hogy nem minden sztori végére kell hatalmas csavar vagy látványos hollywoodi tűzijáték...

Tartuffe

Bár sokak szemében szálka, valóságban teljesen vállalható az a kijelentés, hogy a (zene-)kritikus elviekben képes teljesen objektív értékítéletre egy-egy megjelenés kapcsán. Mi (legalábbis Tartuffe és én) különösen szeretjük veregetni a vállunkat, hogy sok-sok évtized zenehallgatás és általános zenei műveltség (ami nálam még hangszeres jártassággal is párosul) birtokában anélkül is pontos és megbízható kritikát tudunk írni, hogy hosszú napokon keresztül hallgatnánk újra és újra egy-egy lemezt.

Tartuffe nevében nem nyilatkozom, majd megteszi ő, ha akarja, a saját írásaim tekintetében viszont megéltem a közelmúltban néhány kijózanító pofont. Lassan húsz év távlatából már nem emlékszem minden cikkemre, néha kimondottan meglepődök, hogy erről vagy arról a lemezről én írtam, amikor egy Google keresés a blogot és az általam jegyzett kritikát dobja fel.

Noha az esetek döntő többségében találó, többnyire szórakoztatóan szellemes és pontos az írás és értékítélet, hazudnék, ha azt mondanám, hogy pl. a Paul Gilbert "Silence Followed By..." megjelenéséről 2008-ban kelt cikkemet visszaolvasva nem akartam azonnal a föld alá süllyedni szégyenemben. Ne, ne keressetek rá, illetve már nyugodtan, mert ott és azonnal átírtam! A zenei minőség megítélésében persze soha nem hibázok (még szép...), ezt a kritikában sem vitattam, de azért Paul Gilberten számonkérni az egyedi, saját, egyből felismerhető stílust, hááát... még most is ég a pofám.

Arra sem emlékeztem, hogy Stephan Forté (Adagio) első instrumentális lemezét én recenzáltam. Bár ne tettem volna! Mentségem lehetne, hogy nem egy azonnal ható, könnyen befogadható anyag, de kutyának a fülét, a saját értékítéletére oly büszke kritikussal szemben minimális elvárás, hogy egy tömény, rétegzett instru anyag se fogjon ki rajta! Ezek bizony óriási tudással és szerzői érzékenységgel megkomponált szerzemények, amit talán nem volt időm (restség okán) alaposan meghallgatni, de amit kifizetni azzal, hogy Forté a lemezen "akármit" játszik, és hogy a "The Shadows Compendium" egy "korrekt workshop, herélt Adagio stílusban", megengedhetetlen szakmai blődség. Nem tudok mást mondani, csak megismételni néhai fizikatanárom, Horváth tanár úr órán hozzám intézett és sokszor elhangzott szavait: "Ez így elégtelen, menj a helyedre!"

Jöjjön a harmadik baromság, bár itt az akkori, stíluskeveredést illetően Manowar-rugalmasságú ízlésvilágom is közrejátszott. Ezt írtam Marty Friedman: "Bad D.N.A." lemezéről 2010-ben: "Ő nem a régi Marty, ő magának (és nekünk - köszi...) egy új világot teremtő, flitteres, csillogó Party Friedman, aki már nem egy dobos és bőgős oldalán harcol vállvetve, hanem DJ-vel kéz a kézben leli meg éppen új hazáját a gépekkel és robotokkal hagyományosan jó viszonyt ápoló japánok között."

A valóság ezzel szemben az, hogy a zene továbbra is a nagyszerű szólókról, riffekről szólt, amik ténylegesen egy új megközelítésben, gépi (ok, legyen techno...) alapokkal szólaltak meg. Mostanában sokat hallgatom a lemezt autóban, ha fáradtan vezetek, mert ebben a zenei kontextusban, energetizál. Mentség, hogy kb. 13 évvel később ez már mindennapossá lett a zsánerben? Némileg talán, de amikor azt írom, hogy "az akár egyetlen lefogott hangjáról felismerhető gitárhős, a minden idők egyik legjobb thrash albumán (Rust In Peace) is brillírozó ex-Megadeth gitáros úgy tűnik, visszavonhatatlanul eltiëstosodott", az ténytagadó elfogultság, ahol az objektivitásra törekvő kritikust a víz alá nyomja a hangomon megszólaló Joey DeMaio. Tiësto-Friedman. Ha-ha! De vicces! (Hát nem az!)

Nem tudom, hány olyan kritikám maradt még az archívumban, amitől összeugrik a gyomrom, mindenesetre a történtek nagyobb szerénységre intenek. Szerencsére keveset is írok...

Túrisas