Bármennyire is szerettem volna (ki nem?), azt gondoltam, hogy ha eddig nem sikerült, 50 évesen már nem fogok kijutni az Egyesült Államokba, aztán úgy hozta az élet, hogy ebben az évben már kétszer is megjártuk. Óriási élmény volt másodjára is. A magam részéről ezzel az ott készült videóval kívánok valamennyi blog-követőnek Áldott Karácsonyt és Boldog Új Évet! 

Túrisas

Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
www.crystaleyes.net

Óvatosnak kell lenni az embernek, ha a Crystal Eyesról akar írni, mert a metal sokszintű boltjának elég nagy részén árulnak kristályokat, és azok egyáltalán nem azonos minőségűek. Ott van mindjárt a Crystal Ball, ami az utóbbi időben viszonylag nagy aktivitást mutatott, de ők azért egy kicsit más stílusban utaznak, mint szemes társaik, akikről legutoljára vagy 10 évvel ezelőtt hallottam, akkor is csak azért, mert akkori lemezükön személyes kedvencem, az elképesztő hangterjedelemmel rendelkező Daniel Heiman énekelt – mondanom sem kell, hogy teljesítménye legalább két pontot dobott az amúgy elég halovány zenei produktumon. (És persze ne feledkezzünk meg az ez évi bomba formát mutató Crystal Viperről sem!)

Nem véletlenül intettem óvatosságra a fanokat, mert én is csak félszemmel, izé, füllel kezdtem neki az új lemez hallgatásának, hogy aztán tágra nyílt látószervekkel konstatáljam a meglepetés tényét. Nem, sajnos nem Heiman újbóli feltűnése okozott heveny izgalmat, bár a jelenlegi énekes, a kissé Iggy Pop formát mutató Mikael Dahl sem tehetségtelen nótafa, hanem az emlékeimben élő kissé punnyadt hozzáállás radikális változása, amitől rögtön örömmel dobban a szív és ritmusra kezd mozogni a fej. De minek is erőlködők a szép szavakat gyártásával, igazából az egész kritikát el lehetne intézni egyetlen mondattal – mit egyetlen mondattal, két együttes említésével, akiknek hatására megszületett a minden német metalhívő vágyálmát megtestesítő crossover. Running Wild és Accept – ha ezt a két nevet hallod, nem hiszem el, hogy nem nyelsz nagyot – már ha az öreg iszapszemű ráják közé tartozol, akik a nyolcvanas években estek át zenei szocializációjukon, és a szekrény mélyén még mindig ott lapul a farmer-dzseki, szigorúan Jolly Roger és Balls To The Wall felvarrókkal. Az igaz, hogy a haj kevesebb lett, és talán már a headbang sem megy olyan hevesen, de a szív… a szív, az most is acélból van, nem beszélve a lábról, ami meg fából – legalábbis reggelente úgy érzed –, mint ahogy egy jó kalózhoz illik.

Mit kapsz tehát, ha nekidurálod magad a "Starbourne Traveler" hallgatásának? Ikergitáros, riffelős, dallamos metalt, az említett két banda módszertani bemutatóinak tökéletes keveredésével, olyan, az ösztönökre ható, nosztalgiát ébresztő hangulatot, amitől rögtön a szocializmus utolsó évtizedében találod magad, mikor boldogan helyezted be a másolt BASF kazit a kétkazettás SONY magnódba, hogy háromnegyed óráig együtt rothadj a kapitalizmussal – legalábbis lélekben.

Ennél fogva nehéz megfogalmazni a továbbiakat, mert mit is írhatna az ember azon a pár száz kritikán kívül, amiben a két csapatot és a hatásukra született stílus követőit dicsérte? Ráadásul még a sznobok talmi felsőbbrendűségének tudatában sem biggyeszthetek gúnyos mosolyt az arcomra, mert a prezentálás színvonalában semmi kivetni valót nem találni, aki meg nem szereti ezt a mára kissé megkövesedett világot, annak úgysem lenne jó semmi, amit ebben a közegben nyújtani tudnak.

A lemez a maga egyszerű megfogalmazásában lényegében slágerek halmaza, ahol néha Rolf Kasparek, néha UDO ősi riffjeinek, dallamainak az utódjaival találkozhatunk, de szerencsére plágiumról, vagy újrahasznosításról nem igazán beszélhetünk, annak ellenére, hogy valószínűleg minden ismerős lesz, amit a szerzemények nyújtani tudnak: a megszokás nem mindig jelent regressziót, vagy helyben toporgást, a nosztalgia pedig olyan érzés, ami nem csak szépít, de fiatalít is.

Kissé gonosz játék ez a bandáktól, hogy így év végére besűrítették a nekem tetsző albumjaikat, nemtörődőm módon felrúgva a szépen felépített éves listámat, de ott egye a fene, ilyen áron akár naponta rábírom magam, hogy revideáljam kőszikla szilárdságúnak vélt addigi véleményemet. Uraim! Itt az alkalom, hogy egyet fizess, kettőt kapj – ezt az akciót pedig kár mindenkinek kihagyni, akit lassan 30 éve kapott el a metal mánia.

Garael

Amikor kiderült, hogy ebben az évben másodjára is megadatik, hogy kirepülhetünk New Yorkba, az első feladatok egyike volt, hogy megnézzük a koncertprogramokat, mikorra érdemes időzíteni. A kérdés gyorsan eldőlt. Vitán felül kedvenc gitárosom (valójában 1986 óta a legnagyobb hősöm) koncertjének primátusát sem az In Flames, sem Cher, sem Bob Dylan nem fenyegethette. (A kintlétünk alatti héten a "nagy nevek" közül őket lehetett volna még elcsípni). 

Koncertet írtam, ami csak félig-meddig igaz, legalábbis a szó klasszikus értelmében. A Broadway-en található "The Iridium" New York legendás klubja, itt valóban minden héten a rock/blues/jazz legnagyobbjai lépnek fel, de ehhez képest egy kifejezetten kis helyről beszélünk, gyakorlatilag testközelben van az előadó, és állójegy nincs is, asztaloknál ülünk, kötelező fogyasztással és jegyet sem nagyon lehet már kapni, azok gyorsan elkelnek, akár hetekkel egy-egy buli előtt. 

Nos, ebben a közegben én Yngwie-t nehezen tudtam elképzelni. Biztos voltam ugyan abban, hogy "backing track"-es lesz a koncert, de még ígyis fura volt, hogy azok a jellegzetes pózok (levegőbe rúgás, gitárpörgetés, stb.) ezen a kis színpadon miként fognak hatni, mert az kizártnak tartottam, hogy egy széken fog ülni... 

"More is more"-szól ugye az Yngwie-klasszikus és ennek megfelelően a belépéskor ez a kép fogadott:

Magáról az előadásról pedig tényeket közlök csupán, a rám gyakorolt hatását képtelen vagyok szavakba önteni, számomra leírhatatlan volt, pedig itthon már kétszer is láttam. Kedvesem annyit jegyzett meg, hogy olyan nagyon furcsán viselkedek, az arckifejezésem is szokatlan. :-) :-) Nyilván benne volt abban minden, de legfőképpen az, hogy rendkívül hálás voltam azért, hogy én ezt és ott láthatom.

Tehát a koncert, vagy mi: rettentő nagy hangerő, de nem volt bántó, nyers, brutális Yngwie-sound, a technikus pedig laptopról nyomta az alapokat. Talán ez elrettentőnek tűnhet, de mindezt kompenzálta, hogy teljesen családi volt a hangulat. Énekes dal nem volt, vagy ha igen, az instrumentálisan szólalt meg. Ebben a backing track + hangos élő gitár konstellációban lehetett igazán érezni, hogy felrobban a kezében a hangszer. Több csúcspont is volt (kb. mind...), de talán a bluesos "Blue" alatt éreztem, hogy ennél nem lehet több a gitározásban. Végig libabőr volt. A dalok között meg szabad volt a vásár, jöttek a kérdések az asztaloktól, Yngwie meg jókedvűen válaszolgatott, mint egy nagy családi ebéden...

Nem volt hosszú a master class, de valóban úgy tűnt, mintha 10 perce se tolná, amikor elköszönt. Nincs jelenleg nála nagyobb gitáros egyéniség, amit persze eddig is tudtam, de így közvetlen közelről kikezdhetetlen bizonyossággá vált.  EVH és Ő az utolsó két nagy élő gitárhős, aki forradalmasította a szólógitározást. Rendkívül hálás vagyok, hogy ezt a pillanatot megélhettem.

Túrisas

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.human-fortress.de

A Human Fortress a Falconerrel együtt egyike volt az első olyan metal csapatoknak, akik a reneszánsz dallamokat zenéjük integráns részévé tették, de nem úgy, ahogy a folk kollégák többsége a népzenei motívumokat: példájuk inkább az orientális együttesek metódusát idézi, elkerülvén a giccs szörnyű csapdáit. (Ez persze nem jelenti azt, hogy ne szeretném például a Dalriadát – ahol párhuzamosan létezik egymás mellett a népzene és a metal –, de meg tudom azokat is érteni, akik inkább a Barbaro-féle utat kultiválják, ami úgy gondlom, unikum és hungarikum is egyszerre a magyar és világ zenei palettán.

A zenekar első két lemeze elég is volt ahhoz, hogy kult státuszba kerüljenek, a "Knights In Shining Armour" pedig maga lett a "reneszánsz metal" himnusza, melynek hallatán az egyszeri rajongónak illett vigyázzba vágni magát, ami alól csak a lendületes headbang adott felmentést. Sajnos az ígéretes kezdés után az énekes, Jioti Parcharidis kiválásával tévútra trubadurkodták magukat a fiúk, és megzavarodva a tanácstalanságtól, onnan kezdtek el lopni, ahonnan tudtak, mondanom sem kell, hogy szörnyű katyvaszt idézve elő. A metalcore elemekkel megtűzdelt új irányvonal szinte nem is emlékeztetett arra, amit kezdésként kitűztek, így sebes vágtában hagytam el a csapat további ténykedésének figyelését – velem együtt valószínűleg azok a lányok is, akik szívét-lelkét meghódították a valamikori hősi-szerelmes rigmusok, és akiknek tetszett a lovagi imádat zenébe oltott romantikája.

Ahogy jelen lemez mutatja, szerencsére sikerült kimászni az önmaguk által ásott gödörből, amiben az általam is kedvelt Gus Monsanto volt a legfőbb partner, aki naná, hogy elvállalta a frontemberi posztot, minden bizonnyal nosztalgikus emlékeket táplálva egy másik reneszánszos csapata – Revolution Renaissance – iránt, ami ugyan csak nevében tartalmazta a középkor idézését, ám máig kellemes érzéseket táplál a Tolkki rajongókban.

Gusnak tehát sikerült gatyába, izé, páncélba rázni a fiúkat, amihez minden bizonnyal sok szigorúság kellett, hiszen az új lemez hangvétele azt a jellegzetes, szikár skandináv powert idézi, amit a Heed játszott, vagy például mint amit az Urban breed-féle Trail Of Murders (és kellene játszania a Serious Blacknek). A reneszánsz elemek ezzel együtt igencsak hátrébb vonultak – naná, biztos megijedtek a vezénylő tábornok hangos parancsszavaitól –, de nem tűntek el nyomtalanul, jelenlétük azokat a pillanatokat szüli, ahol a keményebb ritmusok harci tevékenységét pihentetni kell.

A keménység – amire Gus rekesztős technikája dob rá még egy lapáttal – azonban nem ment a dallamok rovására, az ember szíve szinte vigyázzmenetben dobban ennyi hősies refrén hallatára, és elég egyszer végigpörgetni az albumot (milyen anakronisztikus kifejezéseket használok!) ahhoz, hogy azonnal el tudjuk dönteni a jövőt nézve: rajongókká válunk, vagy továbbmasíroz mellettünk a horda.

A lemez másik erénye az egység – amiben ugyebár az erő is van –, itt nincsenek kiugró slágerek és unalmas töltelék dalok, Gus végig egyenletesen magas színvonalon tereli a csapatokat a győzelem irányába, aminek hatására legszívesebben lángba oltott kétélű pallóssal vágnánk bele a sárkány bőrébe, hogy éljen a metal.

Kellemes meglepetés így, év végére a Human Fortress új albuma, ami, ha egy kicsit szigorúbb hangvétellel is, de képes elérni az első két lemez kult-avató színvonalát. Ehhez pedig nem kellett lovaggá ütni senkit, megtesszük azt saját magunk, már ha azok közé tartozunk, akiknek tetszik a "Reign Of Gold".

Garael

Honlapok:
www.flamingrow.de
facebook.com/flamingrow
flamingrow.bandcamp.com

Drága Feleim! Nincs mese, ezt a német progresszív metal/rock gyöngyszemet is a Dionysosrising nevű nagy mellényű kakas kapirgálta ki elsőként hazánkban az internet szemétdombjáról még 2011-ben. Az elképesztően fiatal, de kimagaslóan tehetséges germán muzsikus, Martin Schnella projektjének első lemeze (Elinoire) a 2011-es toplistámon ezüstérmes lett. Igaz, a folytatás, a 2014-es "Mirage…" már nem ért el ilyen előkelő helyezést, azért az sem volt smafu. A "Mirage.." egyébként elvileg egy trilógia első részét képezte (volna), de úgy tűnik, valamilyen okból nem folytatódik a történet; a most megjelent "The Pure Shine" ugyanis egy egészen új sztori köré lett fölépítve. Tematikusan a dupla, majdnem 74 perces album Stephen King "The Dark Tower" című masszív eklektikus fantasy/horror/western könyvciklusára épül.

A "The Pure Shine” nemcsak az új történet miatt meglepetés, hanem azért is, mert Schnella eddigi fix munkatársa, Kiri Geile szövegíró és énekesnő helyére mindkét minőségben egy Melanie Mau nevű hölgy került. Mi állhat ennek a hátterében? A lemezen szereplő vendégmuzsikusok névsora is változott valamelyest. Ezúttal (a számomra ismeretlen német muzsikusok mellé) olyan nevesebb arcokat sikerült beszervezni, mint Glynn Morgan (Threshold), Johan Hallgren (Pain Of Salvation), Jimmy Keegan (Spocks Beard, Pattern Seeking Animals), Dave Meros (Spock's Beard) és Gary Wehrkamp (Shadow Gallery).

A lemez megjelenése baró kis ajándéka a Mikulásnak, de miközben a "csomagot" remegő kézzel nyitottam ki, a tartalmat ízlelgetve már sokkal kevésbé voltam lelkes. Ez az anyag még a "Mirage…"-hoz képest is balladásabb, folkosabb, akusztikusabb fölfogású lett. A mindössze hat szerzeményből egy kivételével minden dal 10 perc játékidő körül vagy fölött van. Aranyos, dallamos, szinte kocsmadal szerű, magvas szerzemények ezek, de nekem hiányzik belőle a rock; metált pedig még csak nyomokban sem tartalmaz. Hova lett a régi dög? Hova lett az energiáktól és bizonyításvágytól pukkadó fiatalság? Úgy tűnik, mintha Schnella az elmúlt 5 évben vagy 15 évet öregedett volna. Lehet, hogy a progéria (genetikus alapú fölgyorsult öregedés) valamelyik formája kínozza (Hutchinson–Gilford, Werner vagy Wiedemann-Rautenstrauch szindróma). OK, ezzel nem illik viccelni. De a muzsika ettől még tök nyuggeres… Nem értem.

A többszereplős, mesélős, musical-es bágyatagságokat alig-alig szakítják meg érdemleges hangszeres szólók; a legjobb részek azok, ahol Schnella Spock's Beard mániája türemkedik ki (ehhez persze ott van hiteles asszisztenciának Jimmy Keegan és Dave Meros). A bennem élő tufa rocker ugyan most nagyot csalódott, azért ez a muzsika még tagadhatatlanul jó, többszörösen rétegzett, igényes alkotás; ha éppen a megfelelő hangulatban kap el, még szórakoztat is. Ennél azonban – nincs helye a félrebeszélésnek! – sokkal, de sokkal többet vártam. Azt hiszem, ez lesz az idei év szomorú mottója…

Tartuffe

Kiadó:
Nail Records

Honlapok:
www.atnightifly.hu
facebook.com/atnightiflyband

Ennek a magyar prog-metal formációnak két muzsikus alkotja a gerincét: Bátky "BZ" Zoltán énekes (Stonehenge, Wendigo, After Crying stb.) és Horváth András Ádám gitáros (Dreyelands, After Crying stb.). Az ő egymásra találásuk – szerintem – csak idő és némi szerencse kérdése volt, de azért, hogy ez 2012-ben egy EP erejéig megtörtént, a mai napig hálás vagyok. Ahogy az egyébként kiváló négyszámos EP, a "September Kills" recenziójában írtam – s ezt most is tartom – jelenleg ők ketten a magyar progresszív metál pislákoló fároszának legéberebb őrei. Ugyanakkor azt már most el kell mondanom, hogy rendkívül csalódott vagyok amiatt, hogy a "September Kills" EP négy nótája nem került föl a fizikai hanghordozóra (értsd: CD-re). Persze vágom, hogy a "Mirror Maze" dalcsokra egy laza koncepció köré van fölépítve, és ebbe nem föltétlen fért volna bele az a négy szerzemény, de könyörgöm: ki és mi alapján merészelte volna kifogásolni ezeket bónuszként?! Direkt lemértem; simán a kritikus 80 percen belül lettek volna!!!

Az erősen biztató bemutatkozás után a "Mirror Maze"-re valamiért súlyos hét évet kellett várni, de lelkesen mondom: totál megérte! Újfent egy nagyon színvonalas, nemzetközi porondon is vállalható, fogós-dallamos, hangszerkezelésben is kimagasló anyagot kaptunk tőlük Mikulásra (a lemez ugyanis hivatalosan december 6-án jelent meg). Jóllehet durcás vagyok a bemutatkozó EP dalainak lehagyásáért, annak kifejezetten örülök, hogy a Nail Records jóvoltából konkrétan kezünkbe is vehetjük az elmúlt évek munkája eredményeként kicsit nehezen beérett gyümölcsöt. Ennek hiánya a legutóbbi Dreyelands EP esetében máig tátongó, lüktető, sajgó seb.

2012 óta a zenekarban annyi változás történt, hogy Hegyaljai-Boros Zoltán helyett Springer Gergely (Dreyelands) kezeli a basszusgitárt, valamint – ugyancsak a Dreyelandsből – Kővágó Zsolt billentyűmunkája színesíti az összképet (ő azonban nincs listázva a bandatagok között). A lemez producere Horváth András Ádám volt, a kitűnő hangzásért pedig a HL-Studio jól bevált hangmérnöke, Hidasi Barnabás felelt. Úgy érzem, Nagygyörgy Gábort külön ki kell emelnem a tagok közül, mert remekül dobol, ritmikailag határozottan változatos lett az album, ami ebben a műfajban tényleg "sine qua non".

Az At Night I Fly minden kétséget kizáróan hiánypótló zenekar a magyar színtéren, de nemzetközi kitekintésben is abszolút megállja a helyét, hiszen egy olyan műfajról beszélünk, ami – valljuk be – már jó ideje egy helyben topog, szűköl, döglődik; egyrészt, mert a kiadók és a rajongók lassacskán elfordultak tőle, másrészt, mert az eszközkészlet kezdett ellaposodni, mindenki nagyon egyformán kezdett fogalmazni. Hol vannak már azok a merész, heterodox próbálkozások, mint pl. TunnelVision (While The World Awaits), a Without Warning (Step Beyond), vagy nem is oly rég a Sun Caged (The Lotus Effect). Az At Night I Fly egyik legfontosabb erénye az, hogy miközben kihalljuk belőle a fontos hatásokat, a nagy példaképeket, képesek voltak egy saját hangzást, dallamvilágot találni, ami megkülönbözteti őket az epigonoktól, ami azonnal beazonosítható, ami önálló arculatot ad nekik. Az bizony nagy dolog (főleg hazánkban), hogy inkább BZ és Horváth András Ádám korábbi munkáit fedezzük föl benne, mint a külföldi nagyok egyszerű "honosításának" szándékát.

Ugyan a nyúlfarknyi fölvezető szösszenetekért (Silent…) nem rajongok, és nálam ennek párja (…prayer) sem működik igazán, a lemez összességében mégis végig megkapó, lelkesítő élmény néhány komoly csúcsponttal. Ezek közül címe ellenére Mount Everestként magasodik ki a "The Pit", ami egyszerűen telitalálat! Nagyon örülök ennek az albumnak, mert már kezdtem kétségbeesni, hogy az év végén publikálandó Top15-ös listámra nem kerül magyar előadó. Hát most tuti kerül!

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.avatariumofficial.se

Pop-doom. Tudom, ez olyasfajta oximoron, mint a műanyag karácsonyfa (ha már közeledünk az ünnephez) – elviekben nem szabadna léteznie, a gyakorlatban azonban igenis szemünk (fülünk) láttára (hallatára) szökken szárba, kiből milyen érzéseket kiváltva. Nos, rendben, a zenében kevés ilyet találni, de amit az Avatarium összeborongott az új albumra, arra igenis ráillik a kifejezés, esetleg ha még szofisztikáltabb akarok lenni, akkor beat-doomra keresztelném a már csak a háttérben, a dalszerzésben fáradozó (szó szerint, mivel akut fáradtság-szindrómában szenved) Edling által jó pár éve összetrombitált, izé, orgonált csapat által játszott zenei stílust. Hogy ez így fából vaskarikának tűnik? Igaz, de az is, hogy igenis működik a dolog, nem úgy, mint a lódarázsnál, ahol a név szerinti szülők frigyéből nem születne meg az általunk ismert rovar.

Az Avatarium tehát folytatta azt az utat, ami az epikus doom-tól az ősrock-beat felé halad, még egyet továbblépve olyan szerzeményeket világgá kiáltva, amire nem zokogni, hanem táncolni lehet (kell). Tudom, furcsa az a zenei evolúció, amin az együttes áthaladt, és amiben valószínűleg az énekesnő pop-múltja a fő hajtóerő, és furcsa a végeredmény is, azzal együtt, hogy biztos lesznek olyanok, akik tökéletesen egységesnek találják az albumot – én azonban nem tartozom közéjük.

A "The Fire I Long For"-t alkotó stílusok ugyanis nem integrálódnak egymásba, párhuzamosként léteznek a zenei dimenziókban, és azt már általános iskola óta tudjuk, hogy a párhuzamosoknak nincsen metszéspontjuk (legfeljebb a végtelenben, de azt meg ki győzi kivárni – főleg a doom tempójában.) S hogy mit is jelent ez? Kapunk egy részhalmaz doom-ot, egy részhalmaz pop-beat-et, és doomnak már nem mondható, lassú, pszichedelikus, road-movie-s szemlélődést, élvezhetően, ám élesen elkülönülve egymástól – ez az átka annak, ha a dalszerzőknek túl karakteres a világa ahhoz, hogy egységes folyamként tudjuk értelmezni a végeredményt.

Így aztán hiába vánszorog az első dalként egy echte Edling sirató (Voices) – ráadásul szerintem a gyengébb fajtából –, ha azt követően egy olyan táncteremben találjuk magunkat, ahol gombafrizurás beat fanok ropják a talpalávalót, a sarokból pedig a "Volt egyszer egy Hollywood"-ot rendező Tarantino figyel, újabb zenei ötletek után kutatva.

Ez még persze nem lenne végzetesnek mondható hiba, több stílust is szerethetünk egyszerre, ám amint írtam, a gyökereket jelentő true doom darabok gyengék ahhoz, hogy felülkerekedjenek a társ-stílusgyakorlatokon: több az utazós mozi-feeling, mint a búbánat. Lehet, hogy a csapat már igazából unja az origóját, az is lehet, hogy Edling betegségénél fogva nem képes a kezében tartani a gyeplőt, de én úgy érzem, hogy Dr. Jekyll véglegesen Mr. Hyde-dá változott, és az Avatarium a fejlődés (vagy visszafejlődés, ha a zenei stílusok időrendiségét nézzük) új szakaszába lépett.

Jennie-Ann Smith persze most is csodálatos, hangját csakis sziréneknek szabadna értékelniük, bár félő, hogy a zsűritagok öröm helyett zokogásba törnének ki – nem a doom hangulattól, hanem a sárga irigységtől. Ebből fakadóan pedig kénytelenek vagyunk megbocsájtani a lemez darabos dramaturgiáját, főleg annak fényében, hogy most is sikerült két-három fantasztikus slágert elővarázsolni a köpeny alól, pedig doom dalokat nem szoktak az inasok fütyülni, de talán maguk a doomerek sem.

Kíváncsian várom, mi lesz a következő lépés, mert a csapat a fentiek szerint „unja” a kezdeti idők zenéjét, ráadásul a színvonalteremtés is jobban működik a pop-beat-filmzenei részekben, mint Edling munkáiban, ugyanakkor van a csapat annyira rafinált, hogy meggondolva magát, legközelebb visszakanyarodjon az első lépésekhez. És én mit szólnék hozzá? Csak súgva merem mondani: visszasírnám a jelen furcsa hibridjét.

Garael

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.facebook.com/SkybloodM

Tudjátok, van az, amikor egy apró kavicsdarab kerül a cipőtökbe és hiába próbáltok nem odafigyelni, ott bök, szúr, vág az agyatok hátsó rejtekében, nem elviselhetetlen módon, de kényelmetlen, elhessegetni képtelen érzést okozva. Nos, én ugyanezt a kényelmetlen érzést éreztem Mats Levén debüt szólóalbumának első hallgatása közben – mert az album nem barátságos, nem befogadó, hanem szúrós tüskékkel és kellemetlen dudorokkal teli: mégis arra késztet, hogy újra-és újra nekifuss, minden próbálkozásnál simábbá csiszolva a felületet. S hogy sikerül-e? Az az egyén befogadó képességétől, ízlésétől, preferált stílus- és dallamvilágától függ, mert abban biztos vagyok, hogy az elkészült lemez nem egyöntetű véleményeket fog kiváltani, megosztottságában pedig csak az idő fogja eldönteni, hogy a szimpatizánsoknak, vagy az albumot a sarokba dobóknak lesz igazuk. (Esetleg mindkettőnek, mert a művészet által kiváltott hatáson nem lehet [érdemes] vitatkozni, legalábbis a szubjektum szintjén.)

Bevallom, engem már az is meglepetésként ért, hogy Levén a progresszív metal stílusában próbálja ki magát, mert lehet, hogy ott volt a Krux és az Abstrakt Algebra, de a Skyblood azért egy más történet, és egyébként is az énekest legtöbben Malmsteen valamikori (és a mester utolsó kiváló albumán közreműködő) társaként, az At Vance és a Therion egyik alkotói periódusának énekeseként, illetve a Candlemasshoz fűződő kurtán-furcsán véget ért kapcsolatából ismerik.

Levén azonban úgy látszik, nem a könnyebb utat választotta: hangja alapján ugyanis szinte bármilyen hard rock, vagy power metal albumot képes lenne a csúcsra juttatni, ráadásul jóval kisebb rizikóval – mert az ilyen típusú, kellemetlen-diszkomfort érzéseket is fakasztó progresszivitás igenis kockázattal jár, mint a filmművészetben az a lélektani horror, ami csak sejteti a gonosz létét, de közvetlen-közelről nem mutatja.

Először meghallgatván az albumot, a Beyond Twilight Kelly Carpenter által felénekelt klasszikusa jutott eszembe, (még ha az instrumentális játék teljesen más koncepcióban fogant, hiszen a legtöbb hangszert is maga Mats játszotta fel, nem egy gitármágus vezette csodacsapat, bár a közreműködők között több ismerős arciot is felfedezhetünk): ott találkoztam ezzel a minden hallgatás után egyre inkább a bőr alá csúszó, kúszó, borzongással, esetleg hidegleléssel teli, elidegenítő érzéssel, amit vagy kiizzadsz, vagy befogadsz és teszed lelked meghatározó részévé. Szerencsére az album megadja a helyes megközelítés módját, azt a kezdeti módszert, amivel közelebb tudsz hozzá jutni: a prelűd (Skyblood Manifesto) ugyanis egy tökéletesen filmzenei hatású szösszenet, ami kiválóan illene bármely Viktoriánus korabeli Scherlock Holmes film főcímzenéjének, így aztán nem kell mesterdetektívnek lenned ahhoz, hogy kitaláld a megfejtést: a varázsszó, ami megoldhatja a problémádat, a hangulat.

Igen, ha az első hallgatások során még nem bontakoznak ki azok a dallamok, melyek később kitörölhetetlenül keringenek napokig a fejedben, és amelyekben néha Ayreon mester szelleme is ott munkálkodik, a hangulat azonnal megragadhat – másokat pedig eltaszíthat –, arra késztetve, hogy újra-és újra nekifuss ennek a zenei folyamnak, kifürkészd titkait és ismertté változtatva ezt a bokaficamító utat, többet el ne tévedj rajta.

Az album egyébként hallgatóbarát módon van felépítve, az egyszerűbbtől halad a bonyolultabb felé: a prelűd és az első szám tulajdonképpen a lemez "könnyedebb" slágere, amit aztán kanyargós, girbe-gurba dallamok váltanak fel, amiken Mats Levén a poklot és mennyet megjáró éneklése vezet végig.

Levén belső világának ilyen szinten őszinte kinyilatkoztatása természetesen nem lehet "könnyű falat", a hangszerek és a vokálok a rétegzett hangulati elemek halmazát bővítik tovább, részben vagy egészben feltérképezvén a személyiség bonyolult ideggócait.

Súlyos és nehezen emészthető album a "Syblood", de megéri a fáradtságot, hogy többször is végigszenvedd magad rajta. Ha pedig még így sem tud közelebb kerülni hozzád, ne legyél elkeseredve: a való világban sem szeretünk mindenkit, még akkor sem, ha törekszünk rá.

Garael

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.crystalviper.com

Ez az év a nők éve. Nem mintha máskor nem az lenne – a Mee Too-mozgalom elsöprő lendületében is megpróbálok középkori plátói szerelmet valló lovagként viselkedni a hölgyekkel szemben –, de a heavy metal zenét eddig mindig is a férfiak terepének tartottam, a szimfonikus metal gótikus szopránkáinak ellenére is, és legfeljebb az olyan dominák jelenlétét éreztem izgalmasnak, akik a nagyhangú és nagy hangú hímek erejével képesek leordítani az ember fejét. Nos, idén aztán kaptam a jóból, hiszen mind a "Kobra And The Lotus", mind a "Sascha Paeth's Masters Of Ceremony" megmutatták, hogy igenis létezik a "girl power", amitől a megadás jeleként kénytelenek vagyunk a meghajlás mellett térdre is esni, és elismerni: a metalnak nemcsak királya van több, de királynője is.

Magára a csapatra – jóllehet már 2003 óta léteznek – az Ossián Tribute feldolgozásalbumon akadtam bele, ahol Marta Gabriel elbűvölő lengyel akcentussal, de igazi amazonként bevállalva, magyarul süvöltötte el az "Ítéletnap"-ot, olyan vehemenciával, hogy arra minden bűnös élő és holt bűnbánatot gyakorolt volna – már ha nem lenne igazán gyarló az ember. (Aminek egyik példája az itt megénekelt Dyaltov Pass nevű rejtély, ami máig izgatja a konteo hívők fantáziáját.)

A megfejtés kulcsa a nyolcvanas években csúcson levő, aztán újra reneszánszát élő ikergitáros heavy metal, amit remek dallamokkal és szólókkal tömnek tele (naná, ez a stílus sajátja): jóllehet, ezerszer elkoptatott sémákkal találkozhatsz, de az elővezetés első rangú, amitől szétoszlik a pállott szag és a vér dübörögve kezd el áramlani ereidben.

Ott van mindjárt a "Prelude" utáni "Still Alive", amiben igazából nincs semmi, amit már ne hallottál volna, mégis, olyan ráncfelvarrásnak vagyunk tanúi – no, nem az énekesnő esetében, akiről sok minden eszébe jut a férfiembernek, csak a ráncok nem – ahol a zenei plasztikai sebész igazi mestermunkát végzett.

De miért is vagyok ennyire oda egy tulajdonképpen "lejárt lemezt" megtestesítő lemezért? Mert süt belőle az élvezet, az az attitűd, ami a két gitárral felvezetett tradicionális heavy metal lényege, és amiért kamaszok ezrei fogtak és fognak hangszert a kezükbe, hogy aztán a tükör előtt begyakorolt pózokkal elinduljanak a zene rögös, messzibe vesző útjain. Lehet persze legyinteni az egészre, mint ahogy lehet legyinteni az egyszerű, otthoni örömmel telt pillanatokra, de ne feledd: ezzel lehet, hogy elsiklasz olyan dolgok felett, melyek könnyen széppé tehetik a szürke mindennapokat.

A már címében is true "Tales Of Fire And Ice"-t egyébként nem húzták hosszúra, a nyolcvanas évek stílusában ráférne az egész egy 90 perces kazetta A oldalára, de ez azt is jelenti, hogy nincs töltelék; itt bizony csupa himnusz és csatadal masírozik egymás után, és aki nem kezd el bólogatni a klipes "Bright Lights" vérre hívó ütemeire, az menthetetlenül antitalentum, aki minden bizonnyal elbukik a rock katonái toborzó kampányának orvosi vizsgálatán. Fellebbezés pedig nincs.

Garael

Kiadó:
Mascot

Honlapok:
www.meshiaak.com
facebook.com/meshiaak

A ma reggeli kávémba valami tréfás jóakaróm igazságszérumot keverhetett, mert most szinte ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy minden finomkodás és diplomáciai csomagolás nélkül mondjam ki a véleményemet. Szóval, akkor most megmondom a tutit, mint Besenyő Pista bácsi. Elmondom én az igazságot, hogyaszongya: nem igazán szeretem a "klasszikus" thrasht, idegesítenek a kiabált, kántáló szövegek, a punkos attitűd, a kapkodó ritmusok, és – tisztelet a kivételnek – a nem kimondottan hangsúlyos és épületes gitárszólók. Na, kint van...

Éppen ezért meglepő, hogy az ausztrál Meshiaak meg kifejezetten tetszik. Kifejezetten. Nagyon. Piszkosul. Érdekes módon egy országos cimbim, aki – többek között – épp thrash zenéken szocializálódott régmúlt ifjúkorában, úgy nyilatkozott a bemutatkozó albumról "véleményes", bármit jelentsen is ez. Nos, nekem épp ez nyitotta meg a szemem: ezek az ausztrálok azért tetszenek nekem, mert nem "klasszikus" thrasht játszanak. Ennek oka, felelőse egyértelműen Dean Wells, a Teramaze-ből ismert fantasztikus húrnyűvő, aki mindig is igyekezett némi dallamosságot és progresszivitást csempészni azokba a muzsikákba, amelyekhez hangszeresként, zeneszerzőként köze volt. Ott van mindjárt a lemezt indító "Miasma" egy full unorthodox akusztikus gitárral, vonósnégyessel kísért kiállással, vagy a lassúcska, atom dallamos "Bury The Bodies".

Azért a thrash rajongókat is meg kell nyugtatnom, a lemez hallgatása közben nem kell nélkülözniük kedvenc műfajuk tipikus ismertető jeleit/jegyeit sem (lásd: lemezt záró "Godless"!). Egyszerűen csak nyitottnak kell lenniük néhány számukra talán szokatlan, a metál zene más területeiről kölcsönzött elemekre, mint ahogy nekem is a cséplésre, csűrdöngölésre (ami ugye a thrash eredeti jelentése). Danny Camilleri (ex-4Arm) énekes tökéletes partner ebben (hallga' csak a "Doves" című balladát!); a csákónak ott van a torkában gyakorlatilag bármi, a paletta összes színével tud festeni hallószervünk érzékeny vásznára. (Ó, micsoda költői képzavar! :))

Egy kicsit azért haragszom Dean Wellsre (pedig az egyik abszolút kedvenc gitárosom). Iszonyatosan vártam az idei Teramaze lemezt, amiről azt hittem, hogy "teramazing" (értsd: lehengerlő) lesz. Ehhez képest a sok-sok kóstolgatás után sem érzem olyan erősnek, mint az elődjét. Nem lehet, hogy ez azért történt így, mert közben Camillerivel a Meshiaak második anyagán dolgozott, ami eltérítette a figyelmét és kreatív energiáit? Nem tudom. Mindenesetre a "Mask Of All Misery"-t nagyon csipázom, gyorsabban beütött a cséplőgép, mint az "Are We Soldiers" nyakatekert progresszivitása.

Tartuffe