A süket denevérek hárman vannak: egy énekes, két gitáros, és egyáltalán nem süketek, sőt, kifejezetten jó fülük van a dallamos aréna rock slágerekhez. Hogy miben különböznek az összes többi skandináv hard rock zenekartól? Hát, olyan sokban nem. Egyrészt egy kicsit "gonoszkásabb" az arculat: fejjel lefelé fordított kereszt a logóban, sok-sok ördög a dalszövegekben. Ez speciel épp irritáló, fölösleges, és pont ettől a műfajtól meglehetősen idegen. Sajnos azonban számolnunk kell az olyan propaganda-művészekkel, cirkuszi bohócokkal, sokk-marketingben gondolkodó mefisztói alakokkal, mint pl. a Ghost, akik bizony jó üzleti fogásként, középszerű zenei teljesítményük fölturbózása, eladhatóvá tétele érdekében polgárjogot követeltek ezeknek a baromságoknak a dallamos rockzene kontextusában is. Uff!
A másik különbség a telített skandináv színtérhez képest az, hogy a Deaf Rat (nagyjából a Saffire-höz hasonlóan) nemcsak a '80-as évek cicanadrágos, pufihajú shock/hair/sleaze metal/rock hagyományaiból építkezik, hanem visszanyúl egészen a '70-es évekig, a Black Sabbath, Dio, Rainbow féle európai hard rockhoz, de a Kiss és Alice Cooper által fémjelzett rock teátrumhoz is. A gyökerek tehát a szokásosnál egy kicsit mélyebbre nyúlnak, és ez kölcsönöz egyfajta tökösséget és egyéni hangulatot a muzsikának. Az irány szerintem jó; remélem, más zenekarok is tanulnak belőle.
A konkrét kivitelezésről azt tudom mondani, hogy "nem rossz, nem rossz", de nekem azért nem elég ütős, ragadós, arcba mászó. A tartalmat egy nagyon szilád szerkezettel keretezték, amit a kezdő "Fallen Angels", a baljós hangulatú záró ballada, a "Welcome To Hell" és középen (mintegy merevítőként) a címadó alkot. Ezek baromi jó dalok, a többi esetében azonban nem indultak be nálam a szokásos ökölrázó reflexek. Mivel azonban egy tehetséges, keményen dolgozó, ambiciózus fiatal bandáról és annak bemutatkozó albumáról beszélünk, még akármi (is) történhet...
Hogy mi a különbség elmélet és gyakorlat között? Elméletileg szeretnem kellene a Magic Kingdomot, hiszen tulajdonképpen az Iron Mask egypetéjű ikertestvére – már ami az általa hozott stílust és a csapat fő motorját, Dushan Petrossit illeti – gyakorlatilag azonban eddig egyetlen lemezükkel sem tudtak szimpatizánssá tenni, pedig a tesóbandának szinte minden megmozdulását kitörő örömmel fogadtam, ki érti ezt? – talán a gyíkemberek, akik a politikusok után a társadalom második legnélkülözhetőbb rétegét, a zenekritikusokat kezdték elbutítani.
De ne is agyaljunk ezen, azt hiszem, vannak ennél fontosabb dolgok is, talán csak annyi kellett, hogy könnyedén elengedjem a dolgot, és tessék, itt van az eredmény is: tetszik a banda új albuma. Ez persze nem jelenti azt, hogy bármi változott is volna, a főnök, aki szereti az ihletet másoktól kölcsön venni – erről még később –, és a zenei stílus mellett sikerült még saját magát is klónná formáznia, nem váltott át sludge metalba: ugyanazt az álszimfonikával támogatott Malmsteen-féle neoklasszikus metalt nyomja, mint eddig, és ha gitárosi tehetségben nem is tudta megelőzni példaképét, a prezentált lemezek hallgathatóságával mindenképp. S hogy mi kellett ehhez? Nem sok, pusztán végtelen pofátlanság, amivel sikerült szinte minden hangjegyet és megmozdulást összelopni, de itt, zenebirodalomban az ilyesmi a tálalás színvonalától függően nem megbocsájthatatlan dolog, legfeljebb feldolgozás – és nem sorlemeznek kellett volna titulálni a MetAlmighty-t.
Márpedig a hasonlóság, ami jelen lemez legfőbb tulajdonsága, mindenütt jelen van. Az énekes, Michael Vescera bizonyára sokaknak Malmsteen bandájából – esetleg a kiműveltebb fanoknak a japán Loudness-ből – lehet ismerős, a dalok pedig Petrossi korábbi munkáiból, valamint a stílus nagyágyúitól. Mert az hagyján, hogy a "Rise Of The Ashes Demon"-t már megírta a mester más címmel – többször is –, no de amit a lemez "So Fragile2 című szerzeményétől kezdve művel, az már rajtam kívül azoknak is sok lehet, akik egy hétig képesek ugyanazt a tál töltött káposztát enni. Dusan barátunk ugyanis nem hiába imádkozott a plagizálás legfőbb védőszentjéhez, Szent Schmidtus-hoz, elég bátorságot kapott ahhoz, hogy a "Temple Of Gods"-ban a valamikori Rhapsody-t, a "Just A Good Man"-ben pedig ismételten saját magát idézze, de ez még mind hagyján: a "Dark Night Dark Thoughts" tulajdonképpen egy az egyben egy korábbi Stratovarius szerzemény – sajnos akárhogy töröm a fejem, nem jut eszembe a címe –, amivel a lopás olyan szintjére jutott, ahová csak néhány politikus és vagyongyarapító üzletember.
S jár ez az aktus valamiféle retorzióval? Jelen korunkban és környezetünkben nem igazán, így aztán én is nyugodtan félre dobom az etikai kódexet az újrahasznosítás javára, ami olyan varázsszó manapság, mint a szépségkirálynő választáson a világbéke. A nagyközönség tehát állva tapsolhat, hiszen senki sem rója fel a királynak, hogy meztelen, a lopás büntetlen ténye pedig ismételten bizonyíthatja, hogy nem csak az irodalom, de a heavy metal is tükre a valóságnak.
Mivel a kétezres évek közepe óta a Frontiers istállóban rugdalóznak a nevükkel ellentétben nem is annyira csinos dán hölgyek, egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy az új lemez még a közvetlen elődöknél is dallamosabbra – hogy ne mondjam –, kommerszebbre sikerült. Persze ez a tendencia a '80-as évekig visszavezethető kezdetektől fogva jellemző volt rájuk: a tipikusan európai heavy/power alapokra mindig is tudatosan emelték rá a fogósabbnál fogósabb melódiákat, bár – számomra érthetetlen módon – minden igyekezetük ellenére elkerülte őket az átütő siker.
Az elmúlt 10 év egyfajta másodvirágzását hozta el a zenekarnak, és csak remélni tudom, hogy Ronnie Atkins nemrég bejelentett tüdőrákja nem fogja megakasztani ezt a folyamatot. Ronnie-nak innen kívánunk teljes és gyors fölépülést! A Pretty Maids egyébként – nagyon helyesen – arra törekszik, hogy ne nyújtsa túl hosszúra az albumait, csak azok a számok kerüljenek föl rá, amelyek tényleg "működnek". Ennek megfelelően az őrületet sem vetkőztetik túl sokáig, a lemez kb. 50 perces játékideje éppen az egészséges határokon belül marad.
Miközben a fejemet bólogatva és az öklömet rázva sokadjára hallgatom a lemezt, a kisördög azért ott bujkál bennem: vajon nem vitték-e túlzásba a fenenagy dallamérzékenységet és modernizációt? Nem örülök annak, hogy nemcsak az őrületüket meztelenítették le, hanem sokszor bizony a ritmusképleteiket is. Nem rajongok azért a szakmában bubópestisként terjedő divatért, melynek következményeként egyre több rádióbarát, pumpálós diszkóritmus veti föl ronda fejét. Persze lehet, hogy csak én radikalizálódom a sok jazz hallgatás miatt...
Bármilyen kétségek merülnek föl bennem, ezt a lemezt tiszta élvezet hallgatni. Talán kevésbé "tartalmas" mint elődei, talán kötöttek is egy-két kompromisszumot a kiadói elvárások miatt, de ettől még jó az album; ráadásul kifejezetten "kurrens" ahhoz képest, hogy egy majd' 40 éves csapatról beszélünk...
A Vision Divine annak idején az Olaf Thörsen (eredeti nevén Carlo Magnani) vezette Labyrinth szerelemgyerekeként indult. Az, hogy tulajdonképpen inkább ikertestvérévé vált a csapatnak, semmit sem von le az élvezeti értékéből annak, amit eddig a fiúk nyújtottak, ráadásul olyan egyenletesen magas színvonalon, amivel a megbízhatóság zenei csimborasszóját lehetne összekotorni a zenészek által kipengetett hangjegyekből. Ettől függetlenül a true fanok minden bizonnyal meg tudják különböztetni a Michele Luppi, Lione és a jelen lemez nyitotta korszak jellegzetességeit – sajnos az én fülemet nem sztahanovista bányászok vájták megfelelőre, úgyhogy nagyjából koherensnek találom az egész életművet, apró – általában a konceptalbumokra jellemző – minőségi kiugrásokkal.
Legutóbbi munkájukon – amivel már jó rég, 2012-ben örvendeztettek meg minket – még Fabio Lione énekelt, az akkori sci-fi konceptalbum elidegenítő érzelmi folyamainak lángpallosú őreként, ám jelen lemezen már a Derdian egykori dalnoka, Ivan Giannini vitézkedik, teljesítményéről azt hiszem, elég annyit írnom, hogy elődje méltó utódaként, és ha van sorsszerűség a világban, akkor karrierjének ugyanolyan üstökös-szerűen kellene felfelé ívelnie mint Ronie Romeronak. (Ebben annyit én is segítek neki, hogy a Rainbow mostani dalnokának kiugró tehetségéről is oldalaink hasábjain olvashatott először a nagyérdemű Magyarországon.)
Jelen lemez szerencsére nem lóg ki a sorból, már ami a produktum élvezhetőségét illeti, és igazából nem változtak azok a zenei eszközök sem, amivel a csapat eddig is élt: enyhe progresszivitással átitatott dallamos metalról beszélünk, amiben az érzelmek úgy kavarognak, mint Törőcsik Mari és Soós Imre a körhintában, csak hát itt színesben és széles-vásznon, már ami a hangulati színek spektrumát illeti.
Az persze lehet, hogy néhányan hiányolják már a komfortzóna elhagyását, annak a zenei világnak a kitágítását, aminek már zegét-zugát bejárták a zenészek, de aki eddig a megszokottakért szerette a csapatot, az most sem fog csalódni. Mert ami hátrány, az válhat előnnyé is: már az első hangokból megállapítható, hogy itt ismét a Vision Divine jelentkezett, még akkor is, ha az új énekesnek alapvetően másfajta vokális technikája van, mint Lionénak: a kellemes gitár és billentyűs párbajokban a zenészek nem megölni, hanem kiegészíteni akarják egymást, ez a fajta együttműködés pedig úgy látszik, nemcsak a magyar politikai élet ellenzékénél jön be, hanem a talján zeneföldön is.
Az együttes pedig hozza, amit hoznia kell, azt az emocionális kavalkádot, aminek fő szervező elemét a már említett billentyűs és gitárszólókból elburjánzó dallamok adják. Hallgasd csak meg a lemez bevezető utáni nyitó számát: ennyi érzelem kitenne két biográfnyi Jane Austen életművet, de nem kell megijedni – a csapatra jellemző bizsergető izgatottság megadja a kellő "dögöt" is. Így papír zsebkendő helyett zászlót lobogtathatunk az euro-power ily mértékű képviseletének tiszteletére. Ha engem kérdeztek, úgy gondolom, a mostani felállással – amit Mike Terrana dobfenomén is erősít – a csapatnak jobban állnak a gyorsabb, tempósabb szerzemények; ami lehet, hogy a progresszív szöszmötölések kárára válik, ám a himnusz-teremtésben mindenképpen konstruktivitást eredményez. (A "The King Of The Sky" némileg direktebb megfogalmazásban akár egy újkori Helloween induló is lehetne.)
Összességében úgy gondolom, megérte várni a lemezre, hiszen Terrana és az új csodapacsirta érkezésével a VS valódi csodacsapattá avanzsálódott, és a focival ellentétben, ahol a világválogatottat néha elporolják, ezúttal kétség sem férhet hozzá, ki lett a győztes.
Viszonylag későn ismerkedtem meg ezzel az ausztrál prog metal bandával. A "V" 2014-ben meglepetésként ért, kicsit szoknunk is kellett egymást, de miután "elköteleződtünk", még mindig úgy éreztem, hogy nem tudok "teljes szívvel szeretni". Azután a "Ghost Mile" 2017-ben már káprázatos és szívmelengető magabiztossággal lépett föl a toplista dobogójának harmadik helyére. Ott és akkor minden kétségem elillant... Nem csoda tehát, hogy türelmetlenül vártam a folytatást, mert bizony a Nap színeiben akartam fürdőzni...
Nehéz a csapat zenéjéről szabatosan fogalmazni, mert afféle sikamlós angolnaként csúszik ki az egzakt műfaji határokhoz és jól beazonosítható hatásokhoz, találó hasonlatokhoz szokott kritikus markából. Igazi modern, szinkretikus jellegű muzsika ez, ahol bámulatos módon tök jól megfér egymással a progresszív rock, a djent, a metalcore, sőt az újhullám és a szintipop is. A közös nevező, az egyesítő tényező mindig a frontember, énekes-dalszerző, Daniel "Toothgap" Estrin, olyannyira, hogy bizonyos fokig egyet kell értsek azzal a külföldi kollégával, aki az egyik kritikai jellegű megjegyzését a következőképpen fogalmazta meg: "Néhány nóta azt a benyomást kelti, mintha csak Estrin énekét hallanánk némi lemeztelenített riff-munkával, és az ő hangsúlyos jelenléte nélkül az ilyen dalszerzés nem is működne." Szigorúsága ellenére azért van ebben igazság... Nekem továbbra is az a lényegi kifogásom, hogy megint nagyjából a negyedik számig kell várni az első valamirevaló gitárszólóra... (Szerencsére búcsúzóul, az utolsó számban kapunk egy billentyűszólót.)
A kb. 44 perces album összesen tíz számot vonultat föl, amelyek közül a német szöveget is tartalmazó "Now Or Never" (Estrin német bevándorló) mindössze másfél perces és olyan, mintha egy Yazoo lemezről hagyták volna le annak idején. Az "Entropy"-ban (számomra érthetetlen okból) vendégszerepet vállalt Einar Solberg, a Leprous énekese. Róluk mostanában (pl. az új lemez apropóján) azért nem írtunk, mert Kotta "Illetékes Elvtárs" kolléga a rock zsurnalisztikából évekkel ezelőtt kivonult, mint Zrínyi... Elcsábította a zenétől Dionysos istenség másik, cseppfolyós ajándéka, a bor...
Visszatérve a "Colours In The Sun"-ra, ezt most kevésbé erősnek ítélem, mint az elődjét. Nincs bajom a lemez rövidségével (kb. 44 perc), rövid idő alatt is lehet sokat és tartalmasat mondani, az se gond, hogy talán még sohasem voltak ilyen dallamosak, de az Art Nationhöz és hasonló csapatokhoz hasonlóan itt is elszaporodtak a popzenére jellemző ritmusok és hangzások, amivel nagy rizikót vállalnak (erről bővebben ITT).
Érdekes egyébként, hogy Estrin sajátos orgánuma és stílusa miatt eddig Nils K. Rue-t (Pagan's Mind), Simon Le Bon-t (Duran Duran), Peter Steele-t (Type O Negative) emlegettem, a dalokról pedig sokszor beugrott az INXS és a Tears For Fears, most pedig az vette a fejembe magát – cáfoljon, aki tud! –, hogy Estrin korábban tuti sok Depeche Mode-ot is hallgatott. A Voyager ettől még ízig-vérig metál zenekar (lásd ezt a ProgPower-es koncertfölvételt), ráadásul a kedvenceim között. Meglátjuk, hogy az év végi összesítéskor ez mire lesz elég...
"It ain't nothing new but for me it feels like yesterday. It's 1989, we're back to yesterday." You can say that again! Tévedés ne essék, nem angolul akarom megírni ezt a recenziót, de muszáj volt idéznem az album címadójának refrénjét, mert tökéletesen megfogalmazza, hogy mi a véleményem Bormann régi-új projektjéről. Nagyon szabad fordításban: "Nincs itt semmi új, de nekem visszahozza a 'tegnap' érzetét. Megint 1989 van, visszatértünk a múltba."
Akár még per is kerekedhetne abból, hogy Bormann egykori zenekarához, a Jaded Hearthoz megtévesztésig hasonlító nevet választott a projektnek. A helyzet az, hogy Bormann 1990-ben Dirk nevű tesójával valóban alapítója volt a bandának, de a máig aktív Jaded Heartban már 2004 óta Johan Fahlberg énekel, és az eredeti fölállásból csak a ritmusszekció maradt, azaz, Michael Müller bőgős és Axel Kruse dobos. Persze elképzelhető, hogy pár sör mellett egy jót röhögtek a szójátékon a hard n' heavy stílus felé fordult egykori csapattársaival.
Bormann, akinek anno nagyon röviden még a Bonfire-höz is köze volt, időközben készített lemezt a Silent Force-szal, de énekelt olyan gitárosok mellett is, mint Uli Jon Roth és J. R. Blackmore. Most – miután turnézott egy kicsit régi Jaded Heart dalokkal - megszállta a nosztalgia, és számomra ismeretlen német muzsikusokkal készített egy hamisítatlan retró albumot. A bevezetőben idézett refrén tényleg elmond mindent a lemezről, az ember mintha egy '80-as évek végén megjelent dallamos hard rock anyagot hallgatna. Nekem érdekes módon elsősorban a Tyketto jut róla eszembe (pl. Bring Me Higher Love, Just One More Step Away), bár a két frontember hangja nem is különbözhetne jobban. Danny Vaughnnal ellentétben Bormannak élces, reszelős orgánuma van, és ez a hang tök jól egyensúlyozza ki a dalok már-már AOR-os dallamosságát.
Akit érdekel egy kis időutazás az 1989-es Amerikába, akit nem zavar, hogy a daloknak nemcsak a stílusa, de a megszólalása is a retró jegyében fogant, egész jól elszórakozhat Bormann szólólemezén. Máskülönben kihagyható...
A legutóbbi Myrath albummal kapcsolatban volt egy eszmecserém Túrisas cimborával, melynek az volt a lényege, hogy én nagyon megörültem a "Darkness Arise" című számnak, mert végre olyan SymphonyX-es energiákat éreztem fölszabadulni, mint annak idején az első lemezen. Túrisas pedig azt mondta, hogy ő a kevésbé lenyomozható, teljesen önazonos stílusban fogant Myrath nótákat kedveli jobban. Zeneileg – azt hiszem –, inkább neki volt igaza, bár hozzá kell tennem: én már többször kifejtettem, személy szerint semmi bajom az "olyan, mint..." jellegű alkotásokkal, ha az archetípus, a viszonyítási alap igazi világszám, az epigonok pedig tehetséges másolóknak bizonyulnak...
A Noveria bizony ebbe a kategóriába tartozik: epigonok is, tehetségesek is. Az "Aequilibrium" pedig az egyik legjobban kivitelezett SymphonyX másolat, amit valaha hallottam. A stílus, a sound, a dallamok, az énekes... az olasz proggerek tökéletesen öltötték magukra amerikai idoljaik zenei arculatát. Nekem ez nem szidalom, nem hervasztó megállapítás, sőt, bizonyos értelemben még dicséret is, jóllehet eredetiségből nagyjából bukásra állnak.
A Noveria 2014-es bemutatkozását még nem találtam lehengerlőnek, de a két évre rá megjelent folytatás hallatán már elismerően biggyesztettem ajkaimat, ráztam ökleimet és reszeltem léggitáromat. Az "Aequilibrium" az önálló arculat keresésében nem hozta meg a várva-várt "kiegyensúlyozottságot", viszont tagadhatatlanul elismerésre méltó produktum, Francesco Mattei gitáros végleg bebizonyította, hogy a DGM-ből ismert producerével, Simone Mularonival egyenértékű shredder és dalszerző, mint ahogy Frank Corigliano énekesnek sem kell szégyenkeznie egy Russell Allennel vagy Mark Basilével való összehasonlításban.
Nekem a tempó és a hangzás továbbra is sűrű kicsit, de ez tényleg ízlés és nézőpont kérdése. Egy virtigli Dragonforce rajongó előtt például egy-két szám szinte lassított fölvételnek tűnhet. Alapvetően inkább az olyan lassabb dalokat részesítem előnyben, mint pl. a "Blind", ugyanakkor megállapítom, hogy a lírák nem igazán állnak jól a csapatnak (Darkest Days). Ettől függetlenül az "Aequilibrium" egy igen figyelemreméltó, izmos prog-power album, amire az olaszok méltán büszkék lehetnek...
Marha jó ez a Dynazty … izé, Eclipse ... nem, bocs ... Art Nation album… Ez a bevezető nem olcsó poénkodás vagy "zsurnalisztikus" fogás. Tényleg kezdem elveszteni a fonalat. Mindig is szerettem a skandinávok kivételes dallamérzékét és azt, hogy a "slágeres", "közérthető", "szórakoztató" náluk nem egyenértékű sem az amerikai piacon befutott pop előadók olcsó másolásával, sem pedig a hangszeres játékot teljes egészében kiiktató számítógépes dalszerkesztéssel. Nem gondolom, hogy az ördögtől való lenne a rockzene hagyományos eszközkészletével kiszolgálni a tömegek ütős (ez a sláger eredeti jelentése), könnyen megjegyezhető (és elfelejthető), a rádióban hangulati aláfestésként játszható "talpalávaló" iránti igényét.
Ugyanakkor – amint Arisztotelész Nikomakhoszi Etikája óta tudjuk – az erény középen van. Ami néhány éve folyik a rockzenében (különösen a Skandináv-félszigeten), nem kis aggodalommal tölt el. Egyfajta egyensúlyvesztés következett be arrafelé, egy ideje már nem annyira kapós rádióslágerek készülnek a hard rock hagyományos eszközkészletével, hanem tiszavirág életű rockslágerek az eurovíziós dalfesztiválok színtelen-szagtalan, kommersz eszközkészletével. El tudom képzelni, hogy ez jól kalkulált lépés a zenészek (de inkább a menedzsmentek és stúdiók részéről), hogy a rockzene ne szoruljon ki végleg a média és a közösségi felületek (így a fél életüket telefonjaik simogatásával töltő fiatalok) életéből. Szóval értem én, csak nem szeretem...
Itt van pl. ez az Art Nation, tele bazi jó muzsikusokkal, egy hórihorgas, MTV-s tinisztárra emlékeztető, szuggesztív frontemberrel, akinek ráadásul kifejezetten kellemes hangja van. A potenciál igen nagy. A dalok többsége is tök jó (Not Alone, Blaze The Trail, Crack In The Sky, Open), még akkor is, ha azért akad egy-két számomra már vállalhatatlan, szirupos popszám (Infected, Who We Are), ami akár a 300 millió dollár nettó értéket képviselő Max Martin slágergyáros mühelyéből is származhatna (mert leginkább olyan nótákkal rokon, mint a "...Baby One More Time", az "I Want It That Way" és az "I Kissed A Girl").
Nem értem, miért kell primitív, túlhangsúlyozott ritmikával, kütyüzéssel, technós vértyogással, túldigitalizált táncdalos hangzással agyonverni a dalokat, és végeredményben egy ilyen tehetséges fiatalokból álló, ígéretes formációt. Szerintem ezzel többet vesztünk, mint nyerünk – számszerűleg is. Nem vagyok egydimenziós, megrögzött purista, de ráférne egy kis tisztogatás a szakmára, mert félek, hogy bekövetkezik az, ami a '90-es években: az egysíkú, szalagon gyártott, médiaorientált produkcióktól megcsömörlött a hagyományosan konzervatív rock-tábor, és belemenekült a radikális "proletárforradalomba" (értsd: grunge). Megjegyzem: nem a zeneipar számító támogatása nélkül.
Tessék szépen megtisztítani a rockzenét a techno, elektro-pop, dub-step és társai kontaminációjától, az ún. "dance metal" káros szövődményeitől, ami az utóbbi időben még olyan klasszikusokat is megkísértett, mint a Stratovarius! Az Art Nation pedig jobban teszi, ha saját hangot keres, nem pedig lehetőséget arra, hogy kapjon öt perc hírnevet Rotterdamban, a következő Eurovíziós Dalfesztiválon – ahol minden kompromisszum ellenére esélyük sem lenne az elődöntőből továbbjutni.
Kezdjük hát Ford Fairlane örökbecsű mondásával: "Rocksztárok. Akik, ha kell a pénz a drogra, csinálnak néhány 'rock a drog ellen' reklámot." Nos, valahogy ez jut az eszembe minden olyan hard rock/heavy metal próbálkozásnál, ahol a valamikori "fucking"-olásba, lázadásba, erőszakba belemerevedett ikon próbál némi pénzt csiholni a karácsony amúgy is eladhatóvá vált ünnepéből, olyan disszonáns attitűdöt hordozva, amitől a legédesebb szaloncukor is megkeseredik az egyszeri hallgató szájában. És igen, tudom, az ember változik az élete során, de a jelenségről nem az ünnep, hanem egy bizonyos ruhadarab jut eszembe, ami Gogolnál egy egész irodalomtörténeti novellára futotta.
Ha Halford nevét említi az ember, az biztos, hogy elsősorban nem a karácsony szellemisége fúj békét az egyszeri metalfan lelkébe: nehéz is lenne a műfaj olyan emblematikus ikonjáról elképzelni a három királyok szerepének egyikét, aki olyan csapatnak a tagja, aminek neve már önmaga blaszfémiát sugall, s aki a heavy metal egyik megalapítójaként teremtett erőszakos toposzokat, az öltözet agressziót sugárzó formalizálásától kezdve a tömeggyilkos első szám első személyben előadott szuggesztív beleéléséig. Hogyan is fogalmaztam egy korábbi írásomban?
"A kirekesztettség és szenvedés prior érzései nem véletlenül teremtették meg a heavy metal és a fantasy, valamint a mitológiai – pokolbéli – lények kapcsolatát. Gondoljunk csak Dio 'sátánista' lemezborítójára, a Black Sabbath okkultista szövegeire, vagy az Iron Maiden kultikus szörnyalakjára. A társadalmi értékek egy részének elutasítása olyan analógiát teremt a gonosszal, amiből aztán a valóban sátánista műfajok is kinőttek, ám míg azoknál a gonosz jelenléte központi alkotóeleme a zenének, a heavy metalnál pusztán teátrális megjelenési forma. A heavy metalban a gonosszal való azonosulás olyan attitűd, ami a zene elsődleges pszichológiai forrásaiból táplálkozik. A zene egyes pszichológiai kutatások szerint ugyanis két ellentétes irányú erő eredője: a korlátlan kielégülésre törő egyéni ösztöné és a társadalmi gátlásé. A kompromisszumot az ösztön és a társadalom között a JÁTÉK formájával lehet azonosítani, az abban lelt öröm az, ami leginkább megmagyarázza ezt a sokszor inkább gyerekes, mint félelmetes és riasztó attitűdöt, olyan szerepazonosulást közvetítve, ami nem az individuum pszichéjének része, hanem a játék kedvéért átélt szerep…"
Nohát! Játék az ördöggel, majd hirtelen karácsonyi áhítat? Na ne, még akkor sem, ha az idő előrehaladtával az emberek egy részénél megenyhül az ateizmus – itt bizony tömjén, izé, pénzszagot sodor a szél, ráadásul a heavy metal zenei kifejezéstárába elég nehéz belegyömöszölni az angolszász-német eredőjű karácsonyi muzikális hangulatot. A rock feldolgozások nem is nagyon próbálkoznak az átformálással: az eredeti dalok alá gitárt, dobot, esetleg egy kis szintetizátort pakolva feldolgozásnak kinevezett végterméket teremtenek, melyek általában nem is nagyon különböznek a klasszikusok diszkóritmusban művészi értékétől.
S mégis mi történik, ha valami másfélével próbálkozik az egyszeri rockzenész? Vajon a karácsony jut-e a hallgató eszébe, mikor meghallgatja a jelen recenzió tárgyát képező lemez második számának dübörgő, menetelős ütemeit? Minden bizonnyal nem, esetleg az esztéta hajlamú hallgatóknál olyan hányingert, mintha egy egész rúd bejglit vágtak volna be hirtelen – csak úgy, megszokásból. Mert az ünnep ezt kívánja…
Halford jelen dalcsokrát három csoportra tagolhatjuk: elsőbe a true heavy metal szerzemények tartoznak, melyeknek csak szövegi kapcsolódásuk van a karácsony témájához, egyébként teljesen átlagos "fémnóták", a másodikba az érzelgős, de kissé "megreformált" szerzemények, ahol az áhítatot az akusztikusra vett hangzás próbálja elővarázsolni, a harmadikba az értelmetlen és felesleges feldolgozások kerültek, melyekbe ugyanúgy belefér a hoppá-hoppá metal-mulatós kapkodósra vett ritmusa, esetleg a pszichedelikus merengés (ami gondolom a mákos bejgli és a degeszre zabálás következménye), mint a riffek hirtelen doom-ba váltásának WTF érzése. Ez, mondanom sem kell, úgy illik a karácsonyhoz, mint Semjén Zsolthoz a rénszarvas-szeretet. Sajnos a fémszívűeknek valami értéket hordozni képes első csoport a stílusidegenségével, a másik kettő pedig a hiteltelenségével és giccses kereteivel keserítheti el a metalt szeretők táborát, még akkor is, ha a zenészek – szerintem kisujjukból kirázva – formálják valamennyire hallgathatóvá a korongot. Ja, ráadásul a hangzás sem valami acélos, és bár az ünnep témájához valóban nem illik a kardcsörtetés, a gyenge megszólalás nem a magába, hanem a magából való kifordulást eredményezi a hallgatóban – már ha van idegzete végighallgatni ezt a szörnyűséget.
(Jelen kritika egy korábbi Halford karácsonyi albumról írtak kissé átdolgozott változata, egyszerűen nem érdemli meg az egész, hogy több energiát fektessek az írásba…)
Az utolsó CD boltok egyikében akadtam rá erre a lemezre. Megmondom a frankót, fogalmam sem volt arról, hogy az ABBA adott ki koncertlemezt, de ha már így belebotlottam, nem volt kérdés, hogy megveszem. Aki egy kicsit is jártas a kortárs zene világában, az tudja, hogy a hetvenes években egy koncert a legritkább esetben szólt arról, hogy a lemezváltozatban megismert dalt vérprofin, de hangról-hangra eljátssza a csapat, oszt jónapot! Ugyanis ma jobbára ez történik a koncertszínpadokon, ezért lehet a legkevésbé izgalomba jönni egy-egy koncert CD megjelenése kapcsán. A DVD esetében kicsit jobb a helyzet, a mai profi kamerák jó esetben szinte behozzák a szobába a látványt és koncertélményt.
Azt tehát pontosan tudtam, hogy egy '79-es koncert, ahol a zenekar ikonikus négy tagja számos muzsikussal kiegészülve adja elő a legnagyobb slágereket, nem lehet ugyanaz, mint a lemezváltozat, márpedig akkor mindezt hallani kell! (No, nem mintha a stúdióváltozatokkal bármi baj is lenne...) Azt kell mondjam, hogy a végeredmény minden előzetes várakozásomat felülmúlta. Arra azért számítottam, hogy élőben "rockosabban" szólalnak meg a dalok, de arra semmiképpen nem, hogy pl. az "Eagle" kiegészül egy hosszú gitárszólóval a végén, és ez még nem minden, ugyanis a "Does Your Mother Know"-ban még ezt is megfejelik, a két szólógitáros ugyanis egyenesen gitárpárbajt vív, ha hiszitek, ha nem! De ez csak egy kiragadott, bár nekünk itt különösen ínyenc pillanat, összességében elmondható, hogy a 25 dalból az egyetlen a "Dancing Queen" volt az, amelyben nem tapasztaltam érzékelhető elmozdulást a megismert stúdióváltozathoz képest, a többi örökzöld mind kapott valami – sokszor nem hivalkodó, de lényeges – hangszeres és/vagy vokális pluszt, persze úgy, hogy az eredeti értékükből semmit el nem vett.
Azt már sokszor beszéltük Tartuffe cimborával, hogy a hetvenes évek lélegző, érthető megszólalása egy lapon sem említhető a '80-as évek kompresszált, digitális, végletekig visszhangosított, szörnyűséges hangképével. Ez a kijelentés itt halmozottan igaz. Bár a kezemben tartott lemez 2004-ben jelent meg, tehát valamit biztos javítottak az eredeti hangzáson, de ezzel együtt hallatszik, hogy a zenekar ott és akkor is jól megszólaló, az utolsó hangig begyakorolt műsort tolt, hibátlan és fölényes profizmussal, zseniális kísérő zenészekkel.
Ha van zenekar és koncert, amit egy zenerajongónak ismerni kell, akkor ez kétség kívül az. KÖTELEZŐ!
