Kiadó:
Narnia Songs

Honlapok:
www.narniatheband.com
facebook.com/narniatheband

Christian Liljegren énekes/kiadótulajdonos megkerülhetetlen mérföldkövévé vált a nyíltan keresztény hard rock és heavy metal belterjes, "ritkán lakott" világának, jóllehet Skandinávia – főleg a keményebb zenei stílusokban – nem éppen jámbor és hitvalló kereszténységéről híres. Liljegren, miközben lehetőséget adott egy rakat keresztény csapatnak a nagyérdemű előtti bemutatkozásra, frontemberként aktív tagja több white metal formációnak is, mint pl. a Divinefire, a Tommy Johanssonnal (ReinXeed, Sabaton) alapított Golden Resurrection és persze zenei kreativitásának fő csapásiránya: a Narnia.

Ez az arculatban, dalszövegekben vállaltan keresztény rockzene látott már szebb napokat. Érthető okokból nem vált soha tömegjelenséggé, de manapság kezd szinte teljesen visszaszorulni Észak- és Dél-Amerikába, elsősorban az Egyesült Államokba és Brazíliába, ahol a hasonszőrű zenekarokra még mindig komoly érdeklődés mutatkozik. Valójában a "From Darkness To Light" megjelenését is egy sikeres brazil turné ihlette, hiszen a csapat ennek kapcsán határozta el, hogy energiával feltöltődve nekiugranak egy új anyag megírásának. Utoljára 2016-ban adtak ki lemezt egyszerűen csak "Narnia" címmel. A kb. 38 perces, rövidke album nem volt túl ihletett munka, így érthető érdeklődéssel vártam, hogy az idénre beért erőfeszítésből mi fog kisülni.

Meg kell hagyni, hogy a Viktor Stenquist hangmérnök és Jens Bogren producer által kivitelezett hangzás vastagabb és modernebb lett a 2016-os lemezen hallhatónál. Szerintem a dalok is jobban sikerültek, főleg a lemezindító, lüktető erejű "A Crack In The Sky", ami a nálam alapvetésnek számító, power metálosabb "Course Of A Generation" című albumukat idézi. Akad ezen kívül több remekbe szabott szerzemény is, különösen az epikus, két részre bontott címadó.

Bár nagyon jól értek angolul és a kereszténység sem áll tőlem távol, azért hálás vagyok, hogy valamiért ezek a Vidám vasárnapra hajazó, neo-protestáns ízű lelkesítő szövegek angolul fele olyan tolakodónak sem tűnnek, mintha magyarul hangoznának el. De még ennél is hálásabb vagyok CJ Grimmark gitáros hangszeres tudásáért, aki az Isten dicsőítésére fordított tehetségét bőven kamatoztatja a lemezen.

Tartuffe

Kiadó:
Phil Lanzon Ditties/Cargo Records

Honlapok:
www.phillanzonwordsandmusic.com
facebook.com/phil.lanzon

Phil Lanzon a rock n' roll, közelebbről a legendás Uriah Heep szürke eminenciása. Nem igazán tartozik a hard rock széles körben ismert és ünnepelt billentyűsei, komponistái közé, pedig a műfaj nagy "öregjei" között a helye; képességei és hozzájárulásai olyan illusztris társaságba sorolják, ahol Jon Lord a király, Rick Wakeman, Kieth Emerson és Don Airey a palotagróf, országbíró és kincstartó. Lanzon egyébként – a Hammond nyüstölésén túl – zenés színházi, sőt irodalmi babérokra is tör, idén jelent meg pl. a "Curse of The Mudchalk Devil" című fantasy könyve. A "48 Seconds" már a második önállóan megírt és kiadott szólólemeze, 2017-ben jelent meg "If You Think I'm Crazy!" című debütációja.

Még a Uriah Heep rajongók közül is kevesen tudják, hogy Lanzon nemcsak billentyűket nyomogat a bandában, de nagyszerű énekes (itt is vállalt dalokat) és 1987-es csatlakozása óta termékeny, sőt nélkülözhetetlen dalszerzője a csapatnak. A "Raging Silence" (1989) óta minden egyes albumon szerepelnek szerzeményei; a hibátlan "Sea Of Light" (1995) 12 nótája közül pl. 7-ben volt benne a keze (megjegyzem: másik négyet pedig a néhai Trevor Bolder szerzett). Lanzon tehát Mick Box elválaszthatatlan társává lett, mintegy a Uriah Heep kreatív motorjává vált. Elsősorban ő a felelős az összetettebb, progresszív hajlamú dalokért.

A "48 Seconds" sem egy hétköznapi, puritán rock n' roll album, hiszen vannak rajta szimfonikus jellegű szerzemények (valódi kamarazenekarral), de közreműködik egy fúvós szekció is. Lanzon itt éli ki azon hajlamait, melyek nem biztos, hogy minden tekintetben passzolnának az anyabandához, mivel esetleg túl filmzenések, vagy nem elég vérmesek. Én speciel kifejezetten örülnék, ha egyik-másik megoldást viszontlátnám (viszonthallanám?) a Uriah Heep lemezein (mit nem adnék egy "Sea Of Light 2"-ért!).

Ez tehát nem egy Uriah Heep light lemez, mint ahogy – mondjuk – a Pattern-Seeking Animals Spock's Beard lightra sikeredett; ugyanakkor hallatszik a dalokon – még ha karakterben olykor jelentősen el is térnek –, hogy ezek a nóták a Uriah Heep egyik fő dalszerzőjének alkotásai. Nekem kifejezetten bejön pl. az "In The Rain", a "Look At The Time" és a "You Can Make A Living", de mindent visz a címadó, közel 10 perces szimfonikus prog-rock gyöngyszem. Soha rosszabbat, főleg ebben a bágyasztó melegben és álmosító uborkaszezonban!

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.sabaton.net

Nem volt elég szenvedés az emberiségnek az I. világháború, most a Sabaton is megénekelte a történteket – még szerencse, hogy olyan kiadásban is, ahol egy narrátor felolvassa, miről fog szólni a következő szám, így ez a fajta "special edition" azoknak is jó, akik utálják a csapatot: elég egy zeneszerkesztő program, és a szöveg után el lehet tüntetni a dalokat, megkapván a Sabaton "Nagy Történelem Hangos Könyvét", amiből mindenki sokat tanulhat.

De félre a rosszindulatot, bevallom, bár eddig nem voltam túl nagy híve a csapatnak, most, hogy Tommy "Reinxeed" Johansson, a svéd gitármágus és csodavokalista csatlakozott hozzájuk, kíváncsian vártam, hogy szőke hősünk a mikrofont is elragadja-e Joakimtól – de ne tréfálkozzunk, mert a konceptalbum témájához nem illik a humor. Egyébként is, Joakim hangja, illetve hangjának hiánya ellenére is remek dalszerző és elsőrendű frontember, az alapvetően katonás ritmusok pedig kinek tetszenének, ha nem nekem (Tartuffe, ez felszólítás volt a táncra!). De lássunk is neki, az első világháború egy-egy nevezetes alakját, illetve történését mozaik-szerűen felvillantó album lényegében a legjobb, amit eddig csináltak – igen, a legendás debütöt nézve is, már csak Tommy miatt is, aki végre képviseli az IGAZI METAL legfőbb ismérvét, a gitárszólókat, melyeket valljuk be őszintén, elegánsan került el eddig az együttes. Most viszont bepótolták a diszkográfia bombakráternyi hibáját, és olyan dallamos gitárfutamokkal tűzdelték tele a rengeteg harcot, melyekhez még inasfütty sem kell, hogy azonnal slágerré tegyék a ragadós-hősies, eposzi-mértékű refrénekkel megtűzdelt dalokat.

Ott van mindjárt a lemez nyitó darabja, aminek hallatán a Manowar barbár harcosai minden bizonnyal könnyekre fakadnak – főleg így, az elhazudott búcsúturné fényében –, amiért nem nekik jutott eszükbe a mindent elsöprő dallam, de egyébként is: az egész lemezből úgy árad a hősiesség, mint Takaró Mihályból a hazugság és az inkompetencia.

A fiúk egyébként érezték, hogy ennyi harcban gyorsan elfárad a hallgató, így nem is szabták túl hosszúra a lemezt, aminek azonban minden rohama tartogat meglepetéseket: személyes kedvencem a "The Attack Of The Dead Men" furcsa nyikorgással és elsöprő támadással kinyilatkoztató refrénje és a "The Red Baron" barokkos nyitánnyal suhanó dallampuskatüze.

Persze megértem azokat is, akiknek a hátukon áll fel a szőr a tulajdonképpen hatásvadász és egyszerű megoldások hallatán, de próbáljunk meg egy másik oldalról bírálatot mondani a csapatról, akik tökéletes reprodukciói a metalhoz vezető út első kockakövének, a mai korhoz igazított hangzással, ütemekkel, és egy letűnt kor megfogalmazott gitárszólóival. Joakimtól pedig csak egy dolgot hiányoltam: dalt a Monarchia seregéről, hogy a szívem ne csak a hősies ritmusok, hanem a hazaszeretet miatt is hevesen dobbanjon.

Garael

Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
www.omen.hu

Mit mondjak, nem éppen szerencsés körülmények között készült el az Omen új lemeze, esetleg nevet kellene változtatniuk "Szerencse Fel Band"-re, hogy a múltban is számtalan rög között bukdácsoló csapatot végre Fortuna csókolja homlokon, ne egy úton átszaladó fekete macska. Gondolom, akik követik az együttes munkásságát, jól ismerik a történteket: Koroknai Árpi, aki már lassan 10 éve küzdött jóban és rosszban – de inkább csak jóban – a zenekarral, a már megírt lemez felvételei előtt jelentette be távozását; és ha nem ismerném a körülményeket, azt mondanám, nem éppen Grál lovag módjára, de legyünk empatikusak és elfogadók, és tudjuk be az egészet pusztán megoldhatatlan egyeztetési problémának.

Gyorsan kellett hát cselekedni, ami Magyarföldön nem olyan egyszerű, lévén Árpi kitűnő énekes, és ezekből hazánk metál berkeiben nem terem annyi, hogy minden karnyújtásunkkal egy vokális zsenibe kapaszkodhassunk, még szerencse – no, Fortuna csak nem hagyta teljesen magára a fiúkat –, hogy a közelmúlt egyik nagy felfedezettje, a Mobilmániában is megfordult és jelenleg saját projektjében, a Stula Rock Bandben zenélő Molnár Péter rendelkezésre tudott állni, így aztán az Ómen egy újabb tehetséges hard rock torkot tudott leigazolni, aki azonban, ha kell – és most kellett –, hangjával is idomulni tud a keményebb terephez. Megmondom őszintén, jobban is örültem ennek, mintha valami reszelős torkú mondókamestert találtak volna, bár nem irigyeltem Stulát sem, akinek egy kész anyagot kellett felénekelnie, elesve annak esélyétől, hogy saját kreatív energiáiból akár egy keveset is integrálni tudjon a dalokba. És most aztán lehet, hogy nagyon fogtok utálni, mert bizony a lemez bika kezdő számát és a kissé filmzenés kezdésű "Egy jobb pokol"-t tekintve nem igazán sikerült az általában középdöngölős riffek közé olyan dallamokat rittyenteni, melyek karaktert formáló prioritást élveztek volna a riffek és a veretes szövegek előtt. Lehet, hogy Árpi még igazított volna az énektémákon, mert benne éppen azt szerettem, hogy képes volt a acélkemény tüskéket is barátságosabbá varázsolni, így azonban nem sikerült azt az – egyébként építő jellegű – ambivalenciát belevarázsolni a dalokba, ami a fogyasztható refrének, és a könyörtelen riffzápor között tudta volna a feszültséget fokozni, esetleg a kellő helyen oldani. Rendben, megértem, hogy az Omen mindig is a szigorúbb válfaját képviselte a heavy metalnak, de most úgy érzem, az énekesváltással – és netalántán a kapkodással – kibillentek az eddigi egyensúlyból, amit Árpival eddig oly szépen megtartottak.

Természetesen azokat is megértem, akik teljesen elégedettek az albummal, mert a számok végighallgatása felér egy intenzív nyaktornával, és a léggitár sem hiszem, hogy a sarokban porosodna a riffek és szólók hallatán, de én a kemény zenétől is elvárom – és itt nem az extrém stílusokról beszélek –, hogy több legyen, mint mondókaszerű, egy-két szavas refrének riff-öklözte áradata, ahol a dallamokat a puhányság számlájára írva zeneszerkesztő programmal vágják ki a hangjegyek közül. (Nem beszélve egy ilyen, dallamformálási tudományát már bizonyított énekessel, akivel biztos vagyok benne, hogy új határok nyílnak meg az eddigiek előtt.)

A "Halálfogytiglan" helye majd csak később fog letisztulni az Omen diszkográfiában, én mindenesetre becsülöm a csapatot, hogy ilyen körülmények között is képesek voltak a földről felállni, és odavágni egyet, amúgy metal zenész módjára. Csak hát olyat, ami már túl kemény nekem.

Garael

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.scottstapp.com
facebook.com/ScottStapp

Rögvest az elején őszintén be kell vallanom, hogy ami engem illet, Scott Stapp, a Creed egykori frontembere nem tartozik a legszimpatikusabb muzsikusok közé. Aki rendszeresen olvassa ezt a blogot, tudja, hogy a '90-es évek elemi erejű zenei mozgalmával a grunge-dzsal (szó szerint: trutyival) enyhén szólva hűvös a viszonyom. A Creed ráadásul a Seattle-ből kiindult stílus egyik másodgenerációs, epigonként elkönyvelt képviselője volt, ami miatt még az elkötelezett Nirvana, Pearl Jam, Alice In Chains stb. rajongók is gyakran ekézték őket. Ezek után talán nem meglepő, hogy Stapp immár harmadik szólólemeze gyakorlatilag egy nehezen magyarázható véletlen folytán kötött ki a lejátszómban.

Mint sokan mások, én is úgy gondoltam, hogy mindenki megérdemel egy második esélyt. A srácnak meglehetősen hányattatott volt az élete (története kísértetiesen hasonlít Nikki Sixxére), tizenévesen menekült el otthonról, a Creed világsikerei után gyorsan elszaladt vele a ló, jöttek az ilyenkor szokásos alkohol- és drogproblémák, amit csak tetézett egy pikáns családi erőszak ügy 2007-ben. Azóta rendbe tette az életét, elment rehabra, kiengesztelődött a családjával, vállalta a kontrollált gyógyszeres kezelést, miután bipoláris zavarral diagnosztizálták, valamint három gyermekével együtt egy békés Nashville-i keresztény kommunába költözött.

A "The Space Between The Shadows" dalai nagyobbrészt erre a kanyarokkal, megpróbáltatásokkal teli életútra reflektál, ezért elég sok rajta a merengő, lassabb tempójú nóta. Ezek közül mondjuk szép tisztelgés a "Gone Too Soon", amit Strapp Chris Cornell (Soundgarden) és Chester Bennington (Linkin Park) emlékére írt. A túlzó lötyögésnek már csak azért sem örülök annyira, mert az album húzósabb, groove orientált dalai: pl. "Purpose For Pain" és "World I Used To Know" kifejezetten jól sikerültek, legalábbis sikerrel oszlatták el korábbi előítéleteimet. Hál' Istennek, sokkal kevesebb az Eddie Veddert utánzó, mesterkélt grunge-os "orrból éneklés", ami olyan ellenszenvessé tette Stapp Creedben nyújtott teljesítményét, és a gitárszólók sincsenek ideológiai alapon letiltva.

Mivel a CD fizikai állapotában még nem került a kezembe, fogalmam sincs, hogy a stúdióban Stapp mellett kik játszották föl a dalokat, de az biztos, hogy a produceri feladatokat Marti Frederiksen és Scott Stevens látták el, a fölvételek pedig Frederiksen Sienna Studiójában készültek. Ez az album sokat tett nálam Strapp rehabilitációjáért, de még így is azon az állásponton vagyok, hogy egykori fegyvertársa, Mark Tremonti (Alter Bridge, Tremonti) tehetségesebb nála és jobb úton jár zeneileg. Az viszont kétségtelen, hogy a Creed további nyüstölése helyett választott szólókarrierekkel és projektekkel mindenki jobban járt...

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.psanimals1.com
facebook.com/psanimals1

Ránézésre John Boegehold egy joviális, kopasz öregúr benyomását kelti, kb. úgy néz ki, mint a szomszéd gasztroenterológus; valójában azonban hosszú évek óta a Spock's Beard "szellemírója". A "Feel Euphoria"-tól (2003) kezdve Boegehold besegített a kreatív motorját vesztett, megfogyatkozott csapatnak zene és szövegírásban, de a "The Oblivion Particle"-t (2015) már gyakorlatilag felesben Boegehold írta meg. Most úgy határozott, hogy egykori és még ma is aktív SP muzsikusokkal készít egy albumot, amelyen helyet kaphatnak olyan szerzeményei is, melyek nem föltétlen passzoltak volna az anyabanda zsáneréhez.

Boegehold előzetes nyilatkozataiban igyekezett kihangsúlyozni a különbségeket, de a teljes album ismeretében azt kell mondanom, nem sikerült markánsan eltérni sem az SP kompozíciós jellemzőitől, sem pedig a védjegyszerű SP hangzástól. A Dave Meros bőgős és Jimmy Keegan dobos által alkotott nagyszerű ritmusszekció azonnal beazonosítható zenei alapokat teremt, amire erősen rásegít Ted Leonard semmivel és senkivel sem összetéveszthető orgánuma. Valóban akadnak olyan dalok, amelyek nem kifejezetten az SP stílusát képviselik (pl. We Write The Ghost Stories, No Land's Man), ugyanakkor az SP sohasem volt egy szigorú, áthághatatlan határvonalak által megbéklyózott zenei műhely, és a nóták közül is leginkább azok működnek, amelyek simán ráférnének az új SP anyagra (pl. No Burden Left To Carry, Orphans Of The Universe).

Készséggel elismerem, hogy dallamossága ellenére ez nem egy azonnal átlátható és befogadható dalcsokor, mégis az az érzésem, hogy minden erénye ellenére ez egy "Spock's Beard light" album, és egyet kell értsek Kárpátisszal a hardrock.hu-ról: akármilyen tehetséges muzsikus Ted Leonard, orgánumában nincs meg fele sem Neal Morse és Nick D'Virgilio érzelmi töltetének, ráadásul gitárosként ebben a közegben sajnos kevés - egy szürke kis fecske, aki nem csinál nyarat. Ezt annak ellenére mondom, hogy nagyon csípem a palit, pl. az Enchant "My Gravel Hand"-jét (Break, 1998) a mai napig megkönnyezem, a "Submerged" (Spock's Beard: Brief Nocturnes And Dreamless Sleep, 2013) pedig minden idők egyik legnagyobb prog-rock balladája.

Azt gondolom, hogy a PSA életképes projekt, ez az album is nyújt tartalmas, maradandó élményeket (a "Fall Away" pl. egy rendkívül szép, szívmelengető lassú dal), de nagyon félek attól, hogy ez a projekt esetleg hátráltatja, negatívan érinti a Spock's Beard jövőjét, netán éket ver az SP jelenlegi fölállását képező zenészek közé. Remélem, nem így lesz.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.mindkey.it
facebook.com/MindKeyBand

A Mind Key amolyan epizódszereplő az erős olasz heavy metal színtéren, a közel 20 éves fönnállásuk alatt – az ideit beleértve – mindössze három albumot sikerült kiadniuk (plusz egy koncert DVD-t), és bizony egyik anyaggal sem tudtak berobbanni a köztudatba, de még a progresszív műfaj szűk keresztmetszetében sem igazán voltak képesek nevet szerezni maguknak. Utolsó lemezük éppen tíz évvel ezelőtt jelent meg, és bár akadtak rajta kellemetes nóták, valamint a hangszeres teljesítmény is elismerést érdemlő, a dalszerzés terén maradt a langyos középszer.

Már a 2009-es "Pulse For A Graveheart" is mutatott némi elmozdulást a Dream Theater által fémjelzett stílus ivartalan szaporítása révén "született" progresszív metál irányából a dallamosabb, közérthetőbb hard rock felé. Az "Aliens In Wonderland" pedig kifejezetten frontiersos kiadvány lett, elhatalmasodott rajta a retrós hangulatú hard rock (Uram bocsá', helyenként AOR), ami a musicales énektémákban, az egyszerűbb dalszerkezetekben és a '80-as éveket idéző gitár- és billentyűhangzásban is tetten érhető.

Alighanem tudomásul vették, hogy nekik a ma már egyébként is egyre népszerűtlenebb progresszív metálban nem teremnek babérok, Aurelio Fierro Jr. énekes orgánuma pont ehhez a stílushoz passzol, és valószínűleg a kiadó is ebbe az irányba terelgette őket. Mindazonáltal képtelenek voltak teljesen elszakadni zenei gyökereiktől, olykor a hangszeres megoldásokból, instrumentális betétekből vastagon "kiszól", hogy egykor prog-metálon élesítették karmaikat.

Mindennek az az eredménye, hogy született egy furcsa, majdnem disszonáns végeredmény, retró hangzású, de modern fölfogású hard rock, progresszív zenei ambíciókkal, ugyanakkor már-már kommersz énekdallamokkal. Lehet, hogy valakinek még be is jön ez a szokatlan turmix, de nekem továbbra is közepes a teljesítmény: a szólók jók, de nincs bennük egyéniség, a dallamok pedig minden sziruposságuk ellenére sem fülbemászóak. A Mind Key tehát most sem találta meg a kulcsot a lelkemhez, maradt szürke eminenciás egy olyan tiritarka palettán, ahol náluk sokkal fiatalabb zenészek sokkal izgalmasabb dolgokat művelnek.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.hollowhaze.com
facebook.com/hollowhaze.music

A legutóbbi Hollow Haze lemez kissé rafináltra sikeredett, ahol a többszereplős konceptalbum elvitte a lényeget: a jó dalokat. Pedig Mats Levén szokásához híven szívét-lelkét beleadta a produkcióba, kár, hogy társai is csak azokat, a fülüket pedig nem, mert akkor biztos hallották volna, hogy valami nem stimmel. A banda főnöke nem küldte el fül-orr-gégészetre a csapatot, hanem az egyszerűbb megoldást választotta: az énekes és a dobos lecserélésével új alapokra helyezte a kreatív elemet, s hogy ezt milyen jól tette, bizonyítja a megszületett végeredmény, ami jóllehet, nem váltja meg a világot, de kellemes hallgatni valóval szolgál, amúgy egy hajszállal az átlag Frontiers kiadványok színvonala felett.

Az új énekes, Fabio Dessi ráérzett a kívánalmakra, mert kiváló orgánum mellett kellemes dallamokkal tűzdelte meg a dalokat, ráadásul egyenletes módon, így aztán mindegyik darabban találhat az ember olyan részt, amit képes zeneakadémia elvégzése nélkül is elfütyülni. A stílus maradt a megszokott, talán a progresszív elemek képviselete lett szegényebb, ami az egyszerű dallamos metal felé billenti a mérleget, a kikopott csavaros megoldások helyett azonban vannak ismerős, megnyugtató refrének, és meglepetésmentes, egyenletes biztonsági játék.

Talán éppen ebből adódik a lemez gyenge pontja is: túlságosan is erős falakat épített maga köré a csapat, és jóllehet, kellemes, amit hallunk, azért néha hiányzik egy-egy meghökkentőbb, vagy legalább kirívóbb megoldás. A tempó egyenletessége sem javít ezen, így a lemez a végére – a kiváló énekdallamok ellenére is – kissé elfárad, és az egymás után folydogáló, hasonló tempóban fogant dalok úgy olvadnak egybe, mint a Laokoón szoborcsoportban az emberek és a kígyók.

A hangzás ennek megfelelően szintén a megszokott Frontiers-féle műanyag, ami bőszen hirdeti a "komfortzónát elhagyni tilos!" üzleti felfogást, pedig a zenészek tehetségéből annyi izgalmat lehetne csempészni az, ismétlem, édes-mézes dalokba, amennyitől egy kezdő horror fan ijedtében inkább újra a zombikat választaná. Azon mindenesetre érdemes elgondolkodni, hogy ilyen kvalitással miért engedi magát az együttes burokba zárni – tudom, azok az átkozott producerek –, hiszen az előadott dalokba elég lenne csupán egy kicsi szikrát elrejteni, hogy lángra lobbanjon az egész, és messziről hirdesse azt, hogy itt valami különleges született.

Mindezek ellenére nem akarom elvenni olvasóink kedvét, mert a "Between Wild Landscapes And Deep Blue Seas" kiválóan alkalmas háttérzenének, és ha eleget hallgatod, biztos akad egy-két darabja, ami bekerülhet az éves kedvenceid közé.

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.tlrhapsody.com

A Rhapsody együttes két fő vezéregyénisége által már abban is különbözik a többi, „egy diktátoros” bandától, hogy a csapat különböző variánsaiból maguk a parancsnokok is eltűnhetnek, hogy aztán hol itt, hol ott bukkanjanak fel a Rhapsody szövevényes mátrixában.

Mint kritikáimból kiderült, a Lucastalanított Rhapsody klónok nem igazán nyerték el tetszésemet – úgy látszik, az olasz gitáros székével együtt az ihletet is elvitte, még szerencse, hogy saját környezetében egy csodapacsirtát felfedezve azért fel tudta szárítani a valamikori egységes és stílusalkotó együttes híveinek könnyeit. Persze ebbe belejátszhatott a „pótszer” hatás utáni vágya is: bármennyire is jó volt Turilli legutóbbi két albuma, véleményem szerint csak megközelíteni tudta az aranykor színvonalát. Mi lehet ennek az oka? Talán Luca billentyűs képzettsége, amivel az elektronikus színtérre jellemző tuc-tuc ütemekkel, és hangmintákkal próbálta elhitetni, hogy az alapvetően a zenei múltat felhasználó szimfonikus metal igenis lehet modern – ezzel azonban olyan paradoxont próbált feloldani, amibe nem csak egy zenész, hanem egy teljes matematikai tanszék bicskája törne bele.

Most viszont valamennyire visszaállt az idő kereke, és a két régi harcostárs újra összeállt megmutatni talán önmaguknak is, hogy a kreatív csúcskorszak felülmúlható, de legalábbis elérhető – ennek megvalósulását elsősorban Lionétól vártam, hiszen Luca nem tud kibújni a bőréből, és biztos voltam benne, hogy az alapok nem fognak változni. Fabio azonban alapvetően más dallamkarakterrel bír, mint Conti, ráadásul számtalan projektben és csapatban szerepel(t) ahhoz, hogy esetleg meglepetés-színekkel gazdagítsa a Rhapsody-palettát.

A beharangozó promó szövegek természetesen az újkori zeneirodalom megváltását ígérték – nem is tudom, hogyan mertem belevágni az album meghallgatásába, aminek egyes elemeit az ígéretek szerint a Queen instruálta, másokat maguk az angyalok. (No jó, nem, de ha elolvassátok Luca ígéreteit, rögtön valami szimfonikus metal mennyországban találhatjátok magatokat.)

De visszautalva a matematikára, szerencsére a zene nem (csak) az, így Lucát nevéhez méltóan nem tudjuk a jövendőlátásban hazugságon kapni, és valóban sikerült neki a tördelt, enyhén progresszív staccato ritmusok közé Lione édesen hullámzó dallamait integrálttá tenni úgy, hogy a kapott végeredmény szerves egészet mutat, ahol a tulajdonképpeni egymást ütő zenei hatások úgy ölelik egymást át, mint haverok az esti kocsmázás után – támogatóan, és a mámor különböző szintű érzetét árasztva.

Nem mondom, Turilli és Lione világa eléggé rétegzett, így kell pár hallgatás ahhoz, hogy a részletek – a gregorián töredékektől elkezdve az ígért Queen vokálokon keresztül az elektronikus hangmintákig és a filmzenei elemekig – ne tűnjenek néha kaotikus masszának, esetleg valami művészieskedő absztrakciónak, de a türelem olyan rózsát terem, aminek szirmai nem fedik el egymást, hogy aztán teljes pompájában mutassák meg szépségüket. Nem véletlen az sem, hogy Fabiotól nem csak a régi panelek tologatását vártam, dallamai között bizony ott bujkálnak az Angrás hatások is, hallgasd csak meg a "Multidimensional", vagy a DGM Mark Basile-jával előadott "I Am" slágerteremtését.

Nem hinném, hogy ebben a műfajban lehet jobbat csinálni – mást igen –, mert Luca és Lione zenei puzzle-jában benne van minden, amire a színtér többi szereplője vágyik, esetleg csak az arányok különbözhetnek az elvárásokban. És most mi legyen a többi Rhapsodyval? Virág elvtárs szavaival élve: Nem szeretnék most a helyükben lenni!

Garael

Kiadó:
Mascot Label

Honlapok:
www.teramaze.com.au
facebook.com/teramaze

Hosszú-hosszú hónapok óta türelmetlenül látogatom a Teramaze facebook oldalát; vajon mikor jelenik meg már végre az elbűvölő progresszív gyöngyszem, a 2015-ös "Her Halo" folytatása? Miközben a megjelenés dátuma egyre csak tolódott, rendre komoly meglepetések – hogy ne mondjam: csalódások – értek. Dean Wells lassan és csöndben gyakorlatilag mindenkit kirúgott a "Her Halo" totál nyerő csapatából. Leginkább az új énekes, Nathan Peachey kényszerű távozása ütött szíven, mert hihetetlenül sokra becsültem ezt a fiatal csákót; amellett, hogy nagyszerű, szép tónusú hangja van, szerintem dallamokban is képes volt mást (többet, jobbat) hozni, mint elődje. Mondom ezt úgy, hogy igazából a régi-új frontember, Brett Rerekura sem piskóta.

Dean Wells tehát nem siette el a folytatást, dalszerzés közben kénye-kedve szerint rendezgette a Teramaze nevű sakktáblán a figurákat. Föltette, majd a lemez fölvételei után kurtán-furcsán levette a második gitárost, Chris Zoupát (WTF?), valamint – és ez kivételesen pozitív és remélhetőleg maradandó változás – leigazolta a Pyramaze billentyűsét, Jonah Weingartent. Persze azt nehéz eldönteni egy ilyen nehéz természetű zseni esetében, mint Wells, hogy ez a fölállás mennyire lesz szavatos, mint ahogy az is tisztázatlan, hogy a dalok kétgitáros témáit hogyan fogják eljátszani élőben. Rendben, ez a zenekar gyakorlatilag mindig is róla szólt, de nem tudom elképzelni, hogy ez a nagy jövés-menés jót tegyen az alkotási folyamatoknak.

Az előzmények után talán érthető, hogy izgatottan, de egyfajta félsszel ugrottam neki az új, közel 70 perces anyagnak. Rerekura visszatérte után az volt az egyik legnagyobb kérdés, hogy az "Anhedonia" (2012) prog-thrash fölfogásához térnek vissza (az albumot záró "The One Percent Disarm"-ban van is egy kis thrash-es károgás), vagy az "Esoteric Symbolism"-mal (2014) megkezdett hiperdallamos, olykor djent elemeket integráló, kórusaiban már-már popos progresszív metál kap folytatást. Az utóbbi történt. Szó szerint. Az "Are We Soldiers" ugyanis az avatatlanok türelmét komolyan megpróbáló hosszát és jól beazonosítható stílusát tekintve is egyenes folytatása az "Esoteric Symbolism"-nak. Ennek nyilván – ízlés szerint – lehet módfölött örülni, de részemről továbbra is kötöm az ebet a karóhoz: a "Her Halo"-t nem tudták fölülmúlni.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az "Are We Soldiers" közepes színvonalú, színtelen-szagtalan zenei termék lenne. Korántsem! Ez ugyanis – tévedés ne essék! – vérprofi, sokszínű, fordulatos, lehengerlő progresszív metál a legjavából; abból a fajtából, ami bizony nálam idén (is) köröket ver a műfaj némileg megfáradt alapító atyjára, a Dream Theaterre (pedig a legutóbbi lemezük a Portnoy-talan éra legjobbja). Azt természetesen be kell vallani, hogy 70 perc az ilyen tömény muzsikából bizony nagy falat még a magamfajta Hakapeszi Makinak is. Ülepednie, tisztulnia, levegőznie kell még, de az biztos, hogy a szerethető, tipikus Teramaze védjegyek mind megvannak: összetett, de követhető dallamok, fogós refrének, nyakatekert, szólóértékű riffek, káprázatos hangszeres szólók, folyamatos tempóváltások, epikus igényű építkezés...

A lemezt indító "Fight Of Flight" – jóllehet kiváló nóta – kezdésnek nekem furcsán lanyha (középtempós). Egyelőre az a benyomásom, hogy az album második fele erősebb, kiváltképp a csatolt klipen meghallgatható "Weight Of Humanity" tetszik, illetve abszolút mindent visz a jó értelemben szörnyűséges "M.O.N.S.T.E.R.S.". Szent Kleofás! Az emberben bennakad a lélegzet! Ilyen kellett volna még több, és akkor dehogy nosztalgiáznék én a "Her Halo"-ról! Nagyon ajánlom, hogy az ígért európai turnénak legyen egy magyar állomása is!

Tartuffe