Kiadó:
Prosthetic Records

Honlapok:
www.martyfriedman.com
facebook.com/martyfriedman.official

Igen, jól látjátok, az ott egy névre szóló, dedikált CD booklet a képen, amit Gábor cimbora intézett nekem tegnap előtt Los Angelesben a Mesterrel, majd felhívta a figyelmem, hogy Marty emlékei szerint a turnéjuk tavasszal Budapestet is érinti, és ha akarok csodát látni, hát menjek el.

Nos, nem tudom, hogy jól emlékezett-e, még nem néztem utána, de az biztos, hogy legutóbb sem érdekelt sok embert a pesti koncert, pedig azóta érdemben nem sok minden változott. Neki még mindig nagyon sok, nekem meg még kevesebb... Merthogy akkor ezt írtam: "Mióta felfedezte magának a japán popzenét és a mechanikus ritmusokat (értsd: csűrdöngölős technót!), azóta nekem is sikerült néha összekötni véle a bajuszt. Illetőleg inkább hajat, mert az mindkettőnknek van, igaz, a világ legigazságtalanabb leosztásában. Iszonyú rőzse nőtt ennek az apró embernek a fejére. Csupán az a hajtömeg, ami az irdatlan headbang közben a hangolókulcsokra csavarodott és kitépve ott lifegett immár gazdátlanul, mennyiségében szinte versenyképes volt az én összesemmel, minőségében pedig alázta." – Jó, az is igaz, hogy alábbhagyott a gépi ritmusok iránti rajongása, de ez az instrumentális művészet tényleg szinte csak a szakmának szól, techno ide, riffek oda. Ha van jó énekes és jó dalok, akkor eladható a banda szar gitárossal is, nevet nem írok (de vasárnap éppen nálunk koncerteztek...), ha pedig instru a játék neve, akkor szinte csak Vai és Satriani, esetleg G3-ra hízlalva plusz egy fő...

Mindegy, mi itt szívesen írunk 10 embernek is, akkor meg pláne, ha törzskommentelőnk felhívja a figyelmet, hogy zseniális az új Friedman koncert, amiről maga a Mester is akként nyilatkozott, hogy "főhajtás azon élő albumok előtt, amelyek gyerekként ledöntöttek a lábamról. Maga a zenei tartalom modern és korszerűen erőteljes, de ahogy mindezt prezentáljuk, az mindenképpen old school: a show felépítése, a közönség részvétele, a dalok különleges, élő hangszerelése volt az, ami kölyökként lenyűgözött, és én is azt szeretném, ha a közönség úgy érezné a lemez hallatán: valami különlegeset kap."  Elfogult vagyok és fülig érő szájjal oda-vissza hallgatom az anyagot, de azért őszintén megmondom, hogy a fenti lelkesedés után a dalok egy kicsit szabadabb értelmezésére számítottam, több impróval, váratlan pillanattal. Mondjuk úgy, ahogy a Deep Purple tette, amikor még Marty gyerek volt. Mondanám, hogy ilyen mágikus pillanat a "Tornado Of Souls" szólójának és Slade-klasszikus (My Oh My) megidézése a "Mutation Medley"-ben, de egyrészről a "Souls" már a pesti koncerten is előkerült a "semmiből", másrészt azért kevés az anyagon az ehhez fogható, dalszerkezetből kilépő váratlan libabőr. A mexikói közönség kétségkívül ad egy pluszt a folyamatos és hangos "Marty-Marty!" -kórussal, de ez megint csak kötelező elem, ha az USA-tól délebbre rögzít az ember élő anyagot.

Félreértés ne essék, a lemez számomra abszolút csúcsteljesítmény, mert annyira szeretem a dalait, hogy nagyon-nagyon, a "Wall Of Sound" az éves toplistám ezüstérmese és tény, hogy hangulatában így is köröket ver az előző "Exhibit Live In Europe" című koncertanyagára, de akit eddig hidegen hagyott a játéka, azt ez a lemez sem fogja meggyőzni.

 Túrisas

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.guardiansoftime.no

A kilencvenes évek kyokushinkai karate versenyeit Nakamura neve fémjelezte. Nakamura nem volt technikás – illetve voltak nála sokkal technikásabb versenyzők –, Nakamura nem küzdött szépen – olyannyira nem, hogy a dirty fighter nem túl hízelgő címét ragasztották rá (nesze neked, bushido) – Nakamura nem küzdött látványosan – egy-két bordarepesztő ütés testre, majd jött a kötelező, bénító combos – mégis legyőzhetetlen maradt: az egyszerűség nála vált eredményessé, az eredmények pedig őt igazolták. S hogy jön ez most ide? Hát mert megtaláltam az idei év zenei Nakamuráját: nem szép, nem cicomás, nem progresszív – de rohadt hatásos, tudjátok amúgy pacalpörkölt módra, amit oly kedves néha egy-egy hosszabb, válogatott gasztronómiai korszak után a hokedlin bekanalazni.

Úgy gondolom, a Hammerfall is ezen igények mentén robbant be 1996-ban a színtérre: a "pőre metal" igénye aztán majd egy évtizedig teremtett aranykort Joacimnak és társainak, hogy aztán különböző evolúciós fázisok után, ha nem is teljesen, de jócskán mérséklődjön jelenlétük a szcénában. Talán ezért is esett olyan jól a szemétdombon talált újabb félkrajcár, egy metalba öltöztetett Nakamura a maga célratörő, egyszerű, ám hatásos heavy-power-speed életérzésével, amiben nem ígérnek mást, csak indulós, robogó tempót, azonnal ható, lelkesítő dallamokat, dúdolható gitárszólót, eposzokba kínálkozó szövegtémákat, a tüdejét is kirekesztő, nagy hangterjedelmű énekest, aki ha kell, olyan "maharadzsás fikcsit" képes megereszteni, amitől nem csak Ali Babábak, de a negyven rablónak is azonnal könny szökik a szemébe.

A Guardians Of Time lényegében ott tapos a Hammerfall-Dream Evil tengely vonalán, néha egy kicsit morózusabb léptekkel és a nyílt színi adok-kapok ígéretével: itt nincs rafináltság, nincs művészkedés, többdimenziós elszállás – ezek a fiúk nagyon is a földön járnak, ami bevallom, igencsak jól esik a sok világmegváltó igyekezet után. A megfejtés tehát azok számára is egyszerű lesz, akiknek a hétvégi sudoku is nehézséget okoz, és talán azok is kedvtelve hallgathatják a heroikus énektémákat, akik a nyolcvanas évek óta nem vették elő a csatavértet a szekrényből.

A csapatban lévő potenciál azonban nem csak engem rúgott combon: Tim "Ripper" Owens a csatolt klipnótában érezheti újra az Iced Earth feelingjét és hát hallhatóan élvezi, olyannyira, hogy még az általában kínos oózástól sem kezdünk el kényelmetlenül a széken mocorogni. (A lemez nyitószámában egy norvég black metal harcos, Abbath is tiszteletét teszi, gondolom, a bajtársi szellem megerősítéseként, esetleg a patakokban folyó vér folyammá duzzasztása miatt.)

Az underground feeling egyedül a hangzásban mutatkozik meg, az bizony soványka ehhez a zenéhez, amihez olyan sound kellene, amitől minden bölénytehén párzani akar, no és a lemez borítója sem lesz a műfaji esztétika csúcsa, bár a lényeget a maga suta módján képes kifejezni.  

Hallgasd és élvezd – ez csupán az elvárás, aminek talán nem lesz nehéz megfelelni, ám ha nem megy, sújtson le rátok Nakamura villanó jobb-bal kezes kombinációja. (Zárójelben: az egyesek által bumfordinak is nevezhető, ám tulajdonképpen tökéletes orientális hangulat a lemez bónusz darabjában (Empire/Live) az utóbbi időszak egyik legjobban sikerült filmzenei hatású dallamát prezentálja, amit kötelező lenne a szimfonikus metal próbálkozóinak tananyaggá tenni.)

Garael

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.ethernity.be
facebook.com/ethernityband

A karma egy rohadék! Épp a napokban nyafogtam, hogy nem szeretek női frontemberrel kiálló metál zenekarokról írni, mert egy-két kivétellel mindtől heves allergiás reakciók törnek rám, ami – gondolom – szubjektív dolog. Márpedig egy olyan önjelölt és szerénytelen kritikusnak, mint amilyen én is vagyok rendkívül kellemetlen, ha be kell ismerje, olykor személyes előítéletek irányítják. A jelenség persze megérne egy mélyenszántó, analitikus jellegű tanulmányt, mert úgy sejtem, többről van itt szó személyes előítéletnél, de ezt most inkább kihagynám. Talán egyszer majd – ki tudja? – az emberi psziché kutatásában akadémikusan képzett Garael kolléga ráharap a témára!

Az Ethernity egy relatíve fiatal belga csapat, bár gyökerei egy Sapphire nevű namuri "ős rock"-formációhoz nyúlnak vissza (megjegyzem: ez a Sapphire nem az a Saffire!). A '70-es években megalapított Sapphire együttes magját két testvér: Benoit és Jean-Pascal Spreutels képezte, de nemzetközi hírnévhez, lemezszerződéshez sohasem jutottak. Viszont kineveltek egy új muzsikus nemzedéket, Benoit François nevű fia basszer lett, Jean-Pascal fiai, Nicolas és Julien pedig dobos és billentyűs. Ők hárman – mintegy családi vállalkozásban – alapították az Ethernity nevű bandát 2000-ben. Eddig két nagylemezük jelent meg (The Journey - 2006, Obscure Illusions - 2015), de komolyabb figyelmet egyikkel sem sikerült kivívniuk.

Tavaly elhatározták, hogy a harmadik lemezükre piszkosul rágyúrnak, ezért leigazolták a Noveria kitűnő olasz gitárosát, Francesco Matteit (vele Julien tesó együtt tolja a Noveriában), ezzel végleg elhatalmasodott rajtuk a SymphonyX-itisz nevű súlyosan fertőző betegség. Visszakanyarodván a bevezetőmhöz: egy ilyen csapatban – főleg a progresszív metál műfajban – neuralgikus pont egy női frontember. Húztam is a nyakam rendesen, de szerencsére Julie Colin énekesnő nem az operatikus stílust képviseli, inkább a Magali Luyten (Beautiful Sin, Ayreon, Nightmare) és Gemma Fox (Collibus)-féle karcos-morcos-harcos vonalat. Azért így is szoknom kell.

Azt kell mondjam, az instrumentális részek kifogástalanok, a Francesco Mattei és Julien Spreutels által alkotott gitár-billentyű duó (ezt a Noveria óta tudjuk) simán hozza a DGM-es Mularoni-Casali páros lélegzetelállító akrobatikáját. Szerencsére a kompozíciók nem annyira tömörek és zajosak, mint a DGM vagy a Noveria esetében. Itt egy kicsit több szellő lengi be a dalokat. Azért a 14 számos, több mint 70 perces játékidő így is megterheli egy kicsit a hallójáratokat. Nem rögvest ható, könnyed anyag ez, de érzem benne a potenciált, és nem kizárt, hogy minden egyes hallgatással közelebb és közelebb kerülök hozzá. A végén még úgy összebarátkozunk, hogy fölpofátlankodik az éves toplistámra. De erre van még kb. két hónapja!

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.northward.rocks
facebook.com/northwardband

Garael kolléga a tanúm, hogy nem akartam erről a lemezről írni! Átpattintotta e-mailben az új megjelenéseket, de én csuklóból passzoltam minden nevet a listán azzal, hogy érdektelenek számomra. Azután hátradőltem a székemben és elkezdtem gondolkodni: tekintve, hogy Jørn Viggo Lofstad, a Pagan's Mind zeneszerzője az egyik kedvenc gitárosom (evör!), vajon megengedhetem-e magamnak, hogy ne írjak róluk, nem köpöm-e magam szembe azzal, ha kvázi meghallgatás nélkül hajítom ezt az anyagot a rocktörténelem szemétdombjára. A válasz egyértelműen az, hogy nem kummanthatom el a dolgot, így kénytelen-kelletlen billentyűzetet ragadtam.

Lofstad annyira zseniális gitáros, olyan tökéletes zenei frazeológiával és irigylésre méltó sounddal, hogy egyszerűen képtelenség nem odafigyelni rá. Többek között ezért is fájdalmas nekem a Pagan's Mind érthetetlenül hosszú nyűglődése a gyakorlatilag hibátlan "Heavenly Ecstacy" 2011-es (!) megjelenése óta. A csajos metált – sajnos, vagy nem sajnos – majdnem minden formában kiveti a gyomrom. Ez alól nagyon kevés kivétel van, pl. a döbbenetesen süti legutóbbi Collibus (mondjuk Gemma Fox énekesnő minimum tiszteletbeli férfi), és – nyilván nem véletlenül – az ugyancsak Lofstad közreműködésével készült Beautiful Sin (Unexpected, 2006). Persze Magali Luyten sem az a tipikus áriázós nyafka (akit egy operából nagy valószínűséggel kifújjolnának).

A közismert holland énekesnő, Floor Jansen (After Forever, ReVamp, Ayreon) szerencsére a kevésbé operatikus jelenségek közé tartozik a metál-amazonok között. Vele a 2007-es Progpoweren melegedett össze Lofstad (na, nem úgy!), és már akkor elhatározták, hogy közösen készítenek egy anyagot. Erre azonban az egyébirányú elfoglaltságok miatt tíz évet kellett várni. Az eredmény egy elég vegyes dalcsokor lett, van itt a direkt északi power metál és a pop rock között majdnem minden. Én nyilván azokat a nótákat kedvelem, amelyek a keményebb hozzáállást képviselik, ahol Jansen "dögösebben" énekel, Lofstad pedig amúgy istenesen nekiereszti az ujjait, mint pl. az albumot indító, klippen mellékelt "While Love Died"-ban (Szent Ég! Az a szóló!).

Azt kell mondjam, hogy a női vokálos metál lemezek közül ez egyértelműen a jobbak közé tartozik, de azt is sietek hozzátenni, hogy nem Jansen, hanem Lofstad miatt. Talán még jobban sikerült volna, ha több az olyan pörgős rock n' roll, mint a "Let Me Out", az "I Need", vagy a tipikus Pagan's Mind riffel röfögő "Big Boy", illetve ha Ronny Tegner (Pagan's Mind) nem csak alibizik a billentyűkkel. Végkövetkeztetés: érdekes, de nem kötelező.

Tartuffe

A Riverside bármennyire is dicséretes státuszt ért el az underground mezőnyében, blogunk oldalain nem sikerült osztatlan sikert elérnie. Ennek okairól és azok valóságtartalmáról most nem szeretnék vitát nyitni – aki szeretné tudni fenntartásaink eredőit, az olvassa el a korábbi lemez kritikájához írt hozzászólásokat. Egyébként sem az okkeresés ideje a mostani, hanem a búcsúzás méltatásáé: a lemez ihletője – és a hangulat meghatározója – a közelmúltban tragikus hirtelenséggel elhunyt gitáros, Piotr Grudziński, akinek hiánya – jóllehet a fő dalszerző az együttes vezetője, Mariusz Duda – ha hangjegyekben nem is, de a lelkekben és a szívekben mindenképpen jelenlévő és soha el nem múló.

A gyász jelen esetben azonban nem bénította a kreatív szellemet: a méltatott dal ha nem is "progresszív" módszertani jellegével, de hangulatával és azonnal megmaradó finom, szinte éteri dallamaival teremt egyedi, sajátos világot, amiben ott van a bánat, de ott van a szeretet is, és ami hasonlatos a gyermekét elaltató, és pusztán egy éjszakára búcsúzó anya áramló érzelmeihez. A mélyre hangolt gitárok tónusa így válik depresszív helyett melengetővé – ez a transzformáció, úgy gondolom, jóval nehezebb, mint a gyász közvetlen, tömény közvetítése. És ha ez így van, akkor megtaláljuk a progresszivitást is a megvalósult célokban.

Garael

Kiadó:
Snakepit/Roadrunner Records

Honlapok:
www.slashonline.com
facebook.com/Slash

Elképzelésem sincs, hogy Slash és Miles Kennedy mikor találtak időt arra, hogy megírjanak egy lemezre való nótát (a feat. Miles Kennedy...-t csak lustaságból és helyspórolási szándékkal hagytam le a címből). Slasht az utóbbi időkben teljesen lefoglalta a Guns N' Roses bámulatosan sikeres világköri koncertkörútja (és persze a válópere), míg Kennedy az Alter Bridge-dzsel adott ki lemezt (The Last Hero, 2016), majd szólóban is megmérette magát (Year Of The Tiger, 2018). Persze nem elképzelhetetlen, hogy a brutálisan hosszú, 17 számos "World On Fire" után is maradt pár nóta a tarsolyukban, ráadásul mindketten elég termékeny dalszerzők, akik egy ilyen 53 perces albumot már-már rutinból összeraknak.

Azért nem maradt következmény nélkül az elmúlt négy év "rohanása". A legutóbbi albumot egyesek ekézték azért, hogy túlságosan hosszú, mégis úgy érzem, hogy kevesebb volt rajta a töltelék, mint ezen. Nem leszólni akarom a "Living The Dream"-et, mert így is frankó rock n' roll gyűjteménynek gondolom, de a fülemnek kedves, tipikus Slash szólók ellenére akad itt néhány szürkécske darab, pl. a szinte már countrys "The One You Loved Is Gone", vagy a taszítóan lakodalmas bevezetővel agyonvágott lapos ballada, a "The Great Pretender".

Jobban szerettem volna, ha a lemezindító "Call Of The Wild", vagy az AC/DC Bon Scottos korszakát idéző "Mind Your Manners"-féle pörgős, direkt rock n' roll témák uralják az anyagot, de a szerzőpáros most kicsit merengős hangulatba került, főleg az album közepe felé. Érződik tehát az elmúlt évek leterheltsége, de (remélhetőleg) az is, hogy Slash talán egy új Guns N' Roses anyagra tartalékol. Hogy ebből lesz-e valami, most még nem tudjuk, de ettől a "Living The Dream" még alapvetően jó lemez, pár kimondottan erős fej- és ökölrázós nótával (és egy – mondjuk ki! – botrányosan szar borítóval). Nincs izzadságszaga, nem terhelte megfelelési kényszer, egyszerűen csak ez jött ki most belőlük. Szeretném, ha belőlem "downtime"-ban, lazán és rutinból fele ilyen jó muzsikák buggyannának elő.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.seventhwonder.se
facebook.com/seventhwonderofficial

Elvileg a világ hetedik csodája az alexandriai kikötőt jelző fároszi világítótorony volt és nem ez a stockholmi sokadik generációs progresszív metál társulat. Tételezzük föl róluk a legjobbat és vélelmezzük, hogy a névválasztáskor nem magukra gondoltak! Ez nem is esik annyira nehezünkre, hiszen alapvetően egy tök szimpatikus, szerény és keményen dolgozó csapatról van szó, amelyik az első albumának megjelenése óta gyakorlatilag kétévenként jelentkezett új anyaggal. A 2010-es "The Great Escape" után azonban történt velük valami, ami miatt teljes nyolc évet kellett várni a folytatásra. Ennek pontos miértjét nem ismerjük, de talán nem tévedünk nagyot, ha Tommy Karevik énekes kamelotos szereplését nevezzük meg az egyik fő okként.

Persze az együttes nem maradt teljesen tétlen, hiszen 2014-ben kiadtak egy 2CDs+2DVDs koncert anyagot, amelyen egy "best of" válogatás mellett egy az egyben eljátszották az eddig legsikeresebb "Mercy Falls" (2008) című lemezüket. Akkor a második CD végére fölkerült két korábban kiadatlan dal is (Inner Enemy, The Promise), és én meg voltam győződve, hogy ezeket viszontlátjuk majd az új albumon is. Hát tévedtem. A "Tiara" kb. hetven perce 13 vadonat új szerzeményt tartalmaz (a japán kiadás bónuszként a "Tiara's Song" akusztikus verzióját is), melyeknek színvonala a korábbi megjelenésekhez és egymáshoz viszonyítva is kimondottan egyenletes. Egyedül a "Truth" című lírát érzem fölöslegesnek, főleg a három részes "Farewell” záró, adagio tétele után.

Nyilván sok hallgatásra van még szükség, de én ezt most nem érzem semmivel sem gyöngébbnek a sokak által etalonként emlegetett "Mercy Falls"-hoz képest; még akkor sem, ha kikívánkozik belőlem, hogy a korongot indító, másfél perces álszimfonikus intró minden szempontból kriminális. Istennek hála a lejátszó >> jelet viselő gombjáért! A muzsika főszereplője – akármilyen furcsa – szerintem továbbra is az elképesztő háttérmunkát végző (és a dalszerzésért is elsősorban felelős) Andreas Blomqvist bőgős, akinek hangszeréből és szinte szólóértékű munkájából (ha már ő a producer is) szívesen hallanék többet.

A Seventh Wonder stílusában mindig is két dolog zavart: egy kicsit túlsúlyosnak érzem Karevik terjengős és pl. a kamelotos szerepléséhez képest is "operettesebb" (értsd: patetikusabb) éneklését, de rendesen fázom Andreas Söderin ’80-as éveket idéző szinti soundjától is (hallga' pl. a "By The Light Of Funeral Pyres" kezdő taktusait!). Az utóbbi tekintetben azért némi előrelépést tapasztalok, amennyiben most valamivel több a zongora és más szinti hangzások is előkerülnek (pl. "Damnation Below").

Meglehet, hogy a "Tiara" nem a Seventh Wonder karrierjének koronája, de biztosan ott van az ötlemezes diszkográfia három legjobbja között. Érdekes módon az album záró nótáját, az "Exhale"-t érzem a legerősebbnek. Szívesen meghallgatnám élőben is, remélem, kerülnek egyet majd mifelénk.

Tartuffe

Kiadó:
Rock Of Angels Records

Honlapok:
www.outloud-rock.com
facebook.com/outloudtheband

Már kezdjük megszokni, hogy egy új album megjelenése előtt az együttesek rendre ellenállhatatlan kényszert éreznek arra, hogy orbitális sületlenségeket írjanak a promóciós mellékleteikben vagy nyilatkozzanak a sajtónak. Ennek egyik eklatáns példája az Outloud legújabb reklámszövege, miszerint az új anyaggal valahol a Guns N' Roses, Annihilator, Eclipse és Iron Maiden közé pozicionálták magukat. A kutyafülét! Nincs itt semmiféle Annihilator vagy Iron Maiden; ez elődjeihez hasonlóan egy tipikus retrográd hangulatú hard rock album, nemcsak a '80-as évek pufihajú, dallamos csapatait idézve meg, hanem már-már AOR-ba és – Uram bocsá! – újhullámba hajolva át.

A legutóbbi, 2014-es lemezen még meglepetésre az amerikai death metal brutalitásból, a Nile-ból ismert George Kollias dobolt, ennek megfelelően kicsit feszesebb is lett az anyag, de a "Virtual Hero Society" (amelyen a fiatal, Berkleeben diplomázott Kostas Milonas veri a bőröket) már megint egy totál laza, tompán, retrósan lötyögő stílusgyakorlat, ahol a Firewind gitárosa/billentyűse, Bob Katsionis kellőképpen kiélheti a '80-as évek iránti lelkesedését. Ezzel nem is lenne semmi baj, csak éppen az első két albumhoz képest kifogyni látszanak a puskaporból; a dallamok sokkal kevésbé ülnek és a hangulat is meglehetősen lapos.

Végtelenül tisztelem Katsionist, elképesztően tehetséges muzsikusnak tartom (többször láttam is élőben), de zeneszerzőként valahogy nem tud levenni a lábamról. Jelenleg sajnos az "anyabanda", a Firewind és annak fő motorja, Gus G. is gyengélkednek: az előbbi "Immortals" című lemezével, az utóbbi pedig "Fearless" névre keresztelt szólóalbumával okozott nekem fájó csalódást. A "Virtual Hero Society"-t egyébként nem mondanám csalódásnak, az Outloud ugyanis hozta vele a kötelezőt, s ez még akkor is igaz, ha az első két album színvonalát nem sikerült elérni. Talán az alapító és társ-zeneszerző, Katsionis-tanítvány Tony Cash hiányzik ebből a produktumból, nem tudom... Az biztos, hogy ezúttal nem kell vesződnöm az iPodomra való föltöltéssel, max. a lemezt záró "Fight On!" menekülhet meg a zenei mappa végleges archívumba süllyesztésétől.

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.dynazty.com
facebook.com/dynaztyband‎

Igazán érdemes (nem csak néha) egy-egy előadó kapcsán retrospektív jelleggel elővenni a korábbi recenzióinkat. Ez itt nem a reklám helye, egyszerűen arról van szó, hogy igen tanulságos tud lenni, ha egy banda pályafutását módszeresen végigkövetjük, főleg ha azt (szak)értő kommentárok segítik. A svéd hiperdallamos Dynazty esetében ez különösen is helytálló, mivel – ahogy korábban minden álszerénység nélkül megírtam – "ezt a bandát is mi vezettük be a magyar rockrajongók által látogatott 'blogszférába' (a köztudatba kifejezés azért túl erős lenne). Szívesen. Igazán nincs mit."

Mindig is élénk érdeklődéssel és érzékeny, finoman hangolt fülkagylókkal kísértük a skandináv rockzenei élet történéseit; a Dynazty-t is idejekorán "észleltük", és azóta szisztematikusan tudósítunk karrierjük újabb és újabb állomásairól, szokásunk szerint nem rejtve véka alá a véleményünket. A Rob Love Magnusson és John Berg gitárosok által alapított együttes tanulságos utat járt be, a kiskiadós (mára csak aranyáron beszerezhető) első néhány lemez (pl. Knock You Down, Sultans Of Sin) még tipikus terméke volt a neo-glam/seaze mozgalomnak, azután a "Renatus" (2014) albummal megpróbáltak egy új, keményebb, metálosabb hangzást keresni.

Ez a húzás várható (megjósolható) volt, egyben ígéretes is, de a zeneileg különben nem rossz "Titanic Mass" című folytatás olyan fejleményeket hozott, amelyektől kiver a vérvörös ragya. A nagyobb kiadóhoz és ezzel a közízléshez (értsd: populáris tendenciákhoz) történő igazodás elektronikus háttérkütyüzéssel, technós effektekkel borzolta az amúgy is zaklatott kedélyeimet. Így az Amaranthe-tal együtt beálltak egy olyan sorba, amelynek végén nem örök érdemeket, hervadhatatlan babérokat osztanak, hanem hatalmas körmösöket a jelentéktelen, inkonzekvens, idegesítő korszellemnek való behódolás, és a nyereségvágyból elkövetett "eldiszkósodás" miatt.

Igen, kérem. Nem véletlen, hogy Nils Molin énekes került Jake E helyére az Amaranthe-ban! A Micke Jansson billentyűs által elkövetett (erre nincs jobb szó) technós vértyogás elhatalmasodni látszik a Dynazty muzsikáján. A "Renatus" fémjelezte metálos váltásból csak a szigorúbb hangzású gitárok és a bátrabb szólók maradtak, az együttes a "Firesign"-nal visszakanyarodott a korábbi retrós sleaze-hangulatú dalokhoz, amiket viszont – gondolom: az áporodott levegő kiszellőztetése érdekében – telepakoltak trendi táncdalos techno-poppal. Micke Janssonnak és általában az együttesnek jár az a bizonyos körmös! De nagyon!

Alaphangon nem rosszak a dalok, de a "Firesign" az idegesítő, menőnek gondolt sounddal (és a minősíthetetlen borítóval) beleszürkült egy olyan tömegbe, ahol nyugodtan lehetnének Max Martin és Lukasz Gottwald a fő producerek, zeneszerzők (ha valaki nem ismerné őket, ez a két figura írta az elmúlt 15 év popslágereinek 75 százalékát). Azt kell mondjam, hogy miközben a szólói miatt csak elismeréssel tudok szólni Rob Love Magnusson gitárosról, igazat kell adjak John Bergnek, aki alapítóként 2015 körül elhagyta a csapatot, hogy tartalmasabb, izgalmasabb zenék szerzésére koncentrálhasson. Az általa (egyébként két másik Dynazty muzsikussal) létrehozott The Paralydium Project az utóbbi évek legígéretesebb progresszív formációja. Alig várom, hogy a bemutatkozó EP után végre megjelenjen az első nagylemez. Addig meg hallgatom inkább a korai Dynazty albumokat.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
w.w.w.impellitteri.net

Lehet, hogy én vagyok túl fantáziátlan, esetleg alulképzett – már ami a zenei tudományokat illeti, és bizonyos szempontból sajnos van is benne némi igazság –, de soha nem értettem, miért tartják a pozitív értékek csimborasszójának, ha valakit, vagy valakiket a leghangosabbnak, esetleg a leggyorsabbnak titulálnak a heavy metalban. Vallom, hogy a művészetet – és a metal tud az is lenni, bármennyire is a popkultúra része (ami már a nevéből adódóan is kulturális értékké vált) - nem decibelben, vagy az egy másodperc alatt lejátszott hangok számában mérik, és ha ez utóbbi magas értéke feltételez is némi technikai képzettséget (Túrisas kolléga nyugodtan cáfoljon meg ebben), a végeredmény szempontjából puszta cirkuszi mutatvány, aminek köze sincs az esztétikához. (Szép lenne, ha a festészetben a minőséget az ecsetvonások sebessége jelentené, micsoda rapid műalkotások születnének!)

Nos, Impelitteri az a gitáros, akinek a neve mellé a nyolcvanas években sikerült odaragasztani az említett jelzőt, hiszen shredder képessége önmagáért beszélt, illetve rohant – ma, az internet korában persze már tinédzserek tucatjai képesek lejátszani azt, és úgy, ami hősünk hírnevét megalapozta –, ám én személy szerint mindig is legalább annyira rajongtam dallam- és kompozíció-képességéért, mint neoklasszikus technikai felkészültségéért, amivel a zenében is bebizonyította a hangok permutációjának és variációjának matematikai összefüggéseit.

Chris példaképe, mint kortársai közül oly sokaknak, letagadhatatlanul Blackmore volt, nem csak a neoklasszikus alapok, hanem a zenei kiiindulópont és szervező értékek miatt: a gitáros által világgá pengetett szerzemények forrását könnyű megtalálni a Rainbow világában, jóllehet, egy jóval modernebb, metalosabb felfogásban, amiben a gitár példaértékű erővel visít, a dobok elefántcsordaként dübörögnek, a basszus pedig úgy röfög, mint egy megvadult vaddisznó horda.

Nem nagyon akarok a múltban kaparászni, aki szereti a gitárost, az úgyis tisztában van eddigi munkásságával – ha meg nem, uccu neki, itt, a blogon már többször értékeltük aktuális lemezeit -, talán csak annyit említenék, hogy neve ugyanúgy összeforrott Rob Rock-kéval, mint Blackmore-nak Dio-éval: ha fogalmazhatunk kissé profánul, a zsák tényleg megtalálta foltját, és az általuk készített lemezekben a metal underground sajnálatosan elhallgatott, ám színvonalukban nagyon is példaértékű alkotásait tisztelhetjük.

A két zenész ismételt egymásra találása óta ez már a harmadik etapja a koprodukciónak – bár a termékenységet idézőjelbe tenném, hiszen jelen, rövidke albumon is két, tulajdonképpen felesleges feldolgozás szerepel – , ám  mint az ezt megelőző "újkori" lemezek esetében, most sem vagyok maradéktalanul elégedett: tökéletes szólók, bika hangzás, felesleges cicoma nélküli speed-power metal himnuszok, melyek egy kerekekig felgépfegyverezett katonavonat erejével szórják zenei csapásaikat az arra érdemesekre – hát akkor meg mi a bajom? Talán paradox módon éppen a csapat szeretete, ami érzékenyebbé tesz a már egyszer lejátszott panelek felismerésére, így az ismerős sémák nem üdvözlést, hanem hiányérzetet szülnek. Mert az önidézés szép dolog, de hát a tudományos életben sem díjazzák, ha valaki a régebbi dolgaiból összeollózott részekből próbál valami újat létrehozni – ez esetleg csak a rendszerszervező zseniknek és a politikusoknak sikerülhet, utóbbiaknál jó adag szemfényvesztéssel együtt.

 Új dolgot tehát ne várj: ha ismered Impellitteri munkásságát, akkor minden egyes szerzeménynél eljátszhatod a „hol is hallottam ezt már korábban” játékot, még az a szerencse, hogy a nyertesnek elég pusztán a gitáros diszkográfiáját töviről-hegyire fújni, és akkor garantált a győzelem.

A másik gond, amit érzek, elsősorban a dallamokból fakad, melyeket ezúttal sem sikerült olyan fülbemászóra applikálni, ahogy azzal a Impellitteri múltjában már szembesültünk, a keménykedésben és rohanásban éppen az az érzékenység veszett el, ami feltétlenül szükséges lenne az igazi feszültséget létrehozó ambivalenciához. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a kezdő „impellér” ne találna a lemezen a háziasszonyok megríkatásához szükséges elemeket, persze a releváns zenei környezethez igazítva, de a haladókban már nem biztos, hogy vulkánt fog robbantani a lelkesedés és a csodálkozás. S hogy az elismerő biccentés mennyit ér a mai jóléti, fogyasztói világban? Azt döntse el mindenki saját igényei és elvárásai szerint.

Garael