Ha lúd, legyen kövér... Ha neo-prog rock, akkor Giant Electric Pea... Ha Southern Empire, akkor Damanek (is). Itt, kérem, kikezdhetetelen a logika! Az elmúlt napokban durván beleástam magam az ilyen-olyan okokból elmaradt neo-prog anyagok kiértékelésébe. A Damanek harmadik albumára is így került sor, mintegy véletlenül, a tavalyi Southern Empire anyag farvizén... Az internetes kukaborogatásaim során ébredtem rá, hogy az általam igen kedvelt Southern Empire fölöttéb tehetséges ausztrál muzsikusai ebben a formációban is remekelnek.
A Damanek valójában egy nemzetközi projekt, melynek alapítói a brit multiinstrumentalista-énekes, Guy Manning (The Tangent, Manning), az ausztrál billentyűs, Sean Timms (Southern Empire) és a német szaxofonos, Marek Arnold (Flaming Row). Mellettük azonban föltűnik megannyi hangszeres kiválóság, például a Southern Empire két másik tagja is: Cam Brokland gitáros és Brody Green dobos. Ez alapján nyilván fölmerül a Southern Empire-rel való összehasonlítás, de ezzel bizony rossz helyen kapirgálnánk.
Azt kell mondjam, a Damanek merítése még ennél is mélyebb - megjelenik itt-ott a '70-es évek Genesise (Arnold muzsikált is együtt Steve Hackett-tel), a Steely Dan jazz popja, de Guy Manning Ian Andersonra hajazó énekhangja okán akár a Jethro Tull is. A hangzás viszont teljes mértékben 21. századi, az egyetlen kifogásom (mint a Southern Empire új anyagával szemben is) a kifejezetten műanyagra sikeredett "szimfonikus" kíséret. A fúvósok hangsúlyos szerepeltetése azonban - legalábbis nálam - egy hatalmas, kövér piros pontot ér!
A 72 perc hosszú (!) lemezen összesen 12 tétel szerepel, de ebből az utolsó öt voltaképp a "The Oculus Suite" című, több mint félórás opusz részét képezi, ami egy 10 perces instrumentális nyitánnyal indul. Ez a szerzemény önmagában igazolná a hanghordozó megjelenésének létjogosultságát, nem is beszélve a formációról, amelynek sikerült egy teljesen egyedi hangot, kifejezésformát találnia egy igencsak túltelített műfaji kínálatban. Az egész lemezt szívesen hallgatom - kivéve talán a laposkás, ám igen személyes hangvételű "In Deep Blue"-t (ezt Manning állítólag a súlyos Asperger-kóros kisfiához írta).
Nagyon tetszik, amit hallok, meg is kell kagylóznom az első két lemezt - bizonnyal ott is találok majd csemegéket. Hogy mikre nem lel az ember látszólag céltalan barangolásai közben a szájbertérben! És még a borító is fajna!
Tegnap volt a költészet napja, így stílusosan egy Ady vers jutott eszembe: "Mi mindig mindenről elkésünk, / Késő az álmunk, a sikerünk, / Révünk, nyugalmunk, ölelésünk, / Mi mindig mindenről elkésünk." (Akik mindig elkésnek) Ha nem is mindenről, de egy csomó dologról elkéstem már életemben, többek között az ausztrál proggerek, a Southern Empire tavalyi lemezét is lekéstem. A szégyen! Történt mindez úgy, hogy nagy rajongójuk vagyok, ráadásul egy kommentben SteveDream olvasónk még említést is tett róla. Valahogy nem jutott el az infó a tudatomig... Akárhogy is, végül csak tudatosult bennem, hogy van új lemez..., persze, ha ez mondjuk tavaly októberben vagy novemberben történik, az album akár kiköthetett volna a 2023-as toplistámon is.
Az "Another World" is a Giant Electric Pea kiadónál jelent meg, ami csak a nevében óriási, valójában törpecég, amelyik kimondottan a progresszív muzsikákra szakosodott - olyan előadók szerepeltek/nek az ún. rosterükön (névjegyzékükön), mint az IQ, Spock's Beard, Threshold és az előzőleg recenzált Big Big Train. Azért ez nem rossz társaság, de ide kívánkozik a rám oly jellemző epés szónoklat: egy igazságosabb valóságsíkon az ilyen világraszóló tehetségeknek nagy kiadónál és stadionkoncerteken a helye.
Az előző, 2018-as albumuk (Civilisation) kitüntetett helyet foglal el a CD gyűjteményemben (nem volt egyszerű és olcsó beszerezni!). Azon mindössze négy tétel szerepelt, melyek közül a legrövidebb is közel tízperces volt. A "Civilisation" elképesztően szerteágazó, végtelenül változatos, már-már csapongó zenefolyam. Ehhez képest az "Another World" fókuszáltabb produktumnak tűnik, ráadásul hét szerzemény kapott rajta helyet, melyek között akadnak 4-6 perces "szösszenetek" is.
Az mindenképpen előremutató fejlemény, hogy a Southern Empire egyre kevésbé "olyan, mint...", azaz egyre kevésbé lenyomozhatóak a hatások, sokkal inkább a saját hangjukon szólnak. Ugyanakkor - de talán ez csak az én véleményem - eltűnt belőlük a korábbi kísérletező kedv, egyneműbb a fogalmazás, a hangzás, sőt kevesebb lett az instrumentális "csavargás", a hangszeres szóló is.
Ha már a hangzásról esett szó... Az előző albummal kapcsolatban megjegyeztem, hogy "egyáltalán nem szól rosszul a lemez, de – mi tagadás? – lehetne tisztább, élesebb, dinamikusabb, főleg, ami a dobokat illeti." Nos, most meg átlendültek a ló túlsó oldalára, bántóan élesen, digitálisan szól minden, különösen a dob és helyenként a gitár, de az alkalmi szimfonikus betétek is nagyon műanyagok. Alighanem én lettem a blogon az a "szerző", aki állandóan nyafog, nyűglődve panaszkodik a hangzásra... Tudom, uncsi...
Mindazonáltal egy Southern Empire megjelenés (még ha csúnyán le is késtem róla) mindig piros betűs ünnep. Ha korábban kapcsolok, minden bizonnyal föl is került volna a tavalyi toplistámra. Talán lehetne ez is "+1", mint Martin Miller lemeze, de az sem kizárt, hogy a 20 perces (!) "White Shadows" egyszer még kiköt az ügyeletes kedvenc rovatban.
Ajjaj, ez bizony iszonyatosan kínos restancia… legalábbis egy olyan blognak, ahol büszkék vagyunk arra, hogy a progresszív műfajt megkülönböztetett figyelemben részesítjük. Nekem személyesen talán a leginkább zsenánt a helyzet, hiszen én vagyok az önjelölt prog rock felelős, főleg, ami a brit neo-prog mozgalmat illeti. Márpedig a Big Big Train legalább olyan prominens főszereplője ennek a színtérnek, mint a Marillion, az IQ, a Pendragon, az Arena, s még sorolhatnám tovább.
Az együttes 34 éve (!), azaz 1990-ben alakult meg a dél-angliai kikötővárosban, Bournemouth-ban, recenziónk apropója pedig már a 15. stúdióalbumuk (6 EP mellett!). Tehát semmi sem ment föl bennünket igazán, hogy eleddig egyszer sem esett róluk szó nálunk. Mindazonáltal a felelősségünket (felelősségemet) némileg enyhíti a tény, hogy a zenekar eddig leginkább amolyan projektként működött, ritkán és leginkább csak az Egyesült Királyságban koncerteztek, és lemezeik is javarészt magánkiadásban vagy kis kiadónál (Giant Electric Pea) jelentek meg (s csak a honlapjukon keresztül volt elérhető). Ebben most jelentős változás következett be, hiszen leszerződtek az InsideOuthoz, a progresszív muzsikák vezető kiadójához, így a promóció és a terjesztés is szintet tudott lépni.
Nem nagyon lenne értelme a bandában megfordult, illetve ma is aktív muzsikusokat fölsorolni, hiszen nevük még az elkötelezett prog fanoknak sem mondhat túl sokat. Ellenben mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy 2009 óta már Nick D’Virgilio (Spock’s Beard, Mr. Big) is tagja a kollektívának, nem is csak ütős minőségben, hanem társ-zeneszerzőként, vokalistaként stb. Ezért kézenfekvő a Spock’s Bearddel való összehasonlítás, de a Big Big Train természetesen tökéletesen asszimilálta a brit neo-prog hagyományokat, sőt a skandináv prog rock (lásd The Flower Kings, Karmakanic, Kaipa, Magic Pie stb.) egyes stílusjegyeit is.
A kb. 73 perces albumon mindössze 8 tétel kapott helyet, plusz az egyik szám ún. single editje, a dal egy "rádióbarát", 9 percesre rövidített (!) verziója. Van tehát a lemezen két 10 perc fölötti szerzemény is – a "Beneath The Masts" konkrétan közel 18 perc hosszú. A Big Big Train nem fogja leszakítani a fejünket, s ezzel most nem a megszólalásra utalok, ami szerintem kifogástalan, hanem arra gondolok, hogy jobbára lassan építkező, lassabb vagy középtempós tételek alkotják az anyagot. Nekem a vége felé meg is ül egy kicsit, a "Love Is The Light" és a "Bookmarks" nem rossz dalok ugyan, de így, egymás után nagyon belassítják a végkifejletet.
Egy pörgősebb hangvétel sokat javított volna az összképen, és azt sem értem igazán, hogy miért nincs több hangszeres szóló az albumon. Elárulom, nem a zenei kompetencia hiányzik hozzá… Mindenesetre, amennyire meg tudom ítélni – bevallom: a diszkográfia ismerete elég foghíjas nálam –, ez eddig a legjobb, legizgalmasabb, talán legrockosabb lemezük. Csak ajánlani tudom…
A Sons Of Apollo szétszéledése után Ron Thal (Bumblefoot) két szálon is ápolja tovább a tehetséges prog banda hagyatékát. A Whom Gods Destroyban Derek Sheriniannal annak az "agyasabb" vonalát viszi tovább, ebben a csapatban pedig, Jeff Scott Sotoval, a dallamosabbat. Kezdjük az előbbivel: nekem bejött az "Insanium", valamiért a fájóan hiányzó Ark mentalitását érzem benne, még ha annak zsenialitását nem is éri el. Tudniillik, első osztályú zenészek próbálnak valami előre mutatót, nem teljesen szokványosat csinálni, akik ugyanakkor szem előtt tartják az élvezhetőséget is.
Az Art Of Anarchy ehhez képest populárisabb, ebben nyilván Soto orgánuma is szerepet játszik, mint kiinduló adottság. A jelzésértékű progresszivitás ugyanakkor éppúgy megvan bennük, mint mondjuk a legendás, valaha lavinaként lezúduló skandináv prog-power vonalban (Circus Maximus és társai). Vagy, hogy egy testhez állóbb, földrajzilag közelebbi párhuzamot mondjak, az Adrenalin Mobbal is hasonlóságot mutat ez a formáció, amennyiben a remek gitáros-kiváló énekes tengelyen tevékenykedve egyensúlyoz a dallamok, valamint a technikás riffek és szólók között.
Némi kiegészítés kívánkozik azért ide: az Art Of Anarchy nem új zenekar, nem a Sons Of Apollo szétesése után, annak következtében jött létre. 2011-ben alapította Bumblefoot a haverjaival, a Votta testvérekkel (Jon – gitár és Ron dalszerző társa, Vince – dob) és John Moyer (Distrurbed) basszerossal. Három lemezük jelent meg eddig, mindhárom más stílusban, erősen igazodva az aktuális énekes hátteréhez. Az elsőn még Scott Weiland (Stone Temple Pilots) volt felelős az énektémákért, ennek megfelelően az meglehetősen grunge-os lett. A második albumot Scott Stapp (Creed) énekelte fel, ez nálam a modern stadion rock kategóriába esik, erőteljes Five Finger Death Punch áthallásokkal.
Nem gondoltam volna ezek után, hogy ebbe a közegbe Soto egyáltalán meghívásra kerül, azt pedig végképp nem, hogy tudnak akkorát igazítani a zenei megközelítésen, hogy az működni tudjon vele. Ehhez képest jelenleg ez a második jelöltem az év végi toplistámra (a Judas mellett természetesen), annyira jól sikerült a végeredmény (a Whom Gods Destroyt még csak egyszer pörgettem le, de természetesen az is befuthat melléjük). Időtlen, magas színvonalon kivitelezett, eléggé kemény és eléggé dallamos muzsika, amely ugyan se nem különösebben művészi, zenei anarchiáról pedig aztán végképp szó sem lehet (úgyhogy a zenekarnév – a képi világgal egyetemben – igencsak félrevezető), ugyanakkor felettébb szórakoztató.
Namármost tőle frankó oldschool riffeket vártunk, és hogy oda…vágjon rendesen, megmutatva hogyan is válhatott a Crüe a kemény rock egyik legjelentősebb, legsikeresebb bandájává. Hát biztosan nem Vince Neil Mickey egér cincogásától, Tommy Lee kényszeres divatmajmolásától, és végképpen nem Nikki Six "varázslatos" basszusfutamaitól és zenei képzettségétől. Szóval olyan lemezt, ami visszahozza azt a fílinget, ami az első kettőt jellemezte, és amit '89 óta (jelentem, 35 éve) képtelenek voltak megugrani így négyen. Szóval azt, hogy bizonyítsa feketén-fehéren végre, ki volt a zseni a zenekarban.
Nos, az öreg (72 éves asszem) ezt rohadtul nem adja meg nekünk. Idetett egy modernkedő korongot, úgy Ozzy módra, majd ezzel mostanság is bekerül a rádióba odaát, gondolhatta. A modern erőteljesen zárójelbe téve, hiszen a Shotgun Messiah már '93-ban ipari hangzással tolta a dallamrockot, szóval hagyjuk ezt. Ha ezen túlteszed magad, egyáltalán nem szar amúgy, de részemről Mars ezen oldalára speciel rohadtul nem voltam kíváncsi. Kicsit sem.
Exhorder: Defectum Omnium (2024)
Ők a '90-es években adtak ki két "groove-orientált thrash” albumot, s ezzel állítólag komoly hatást gyakoroltak a Panterára. Legalábbis a virtuális nagykönyv, a Wiki szerint. Szóval jó 7-8 évvel később érkeztek a színtérre, mint a nagyok, talán ezért mentek el mellettem akkoriban. Most is csak Kyle Thomas miatt hallgattam bele a legújabb felvonásba, ami a '19-es visszatérő lemezükkel együtt így már a negyedik. Thomas ugyebár elvileg a Trouble énekese jelenleg is, de komoly elfoglaltsággal ez nemigen járhat, alighanem ezért ért rá felmelegíteni a régi bandáját (hovatovább egy újat is kezdeni Aortha néven). És mivel az Alabama Thunderpussyval is gurított egy nagyot a kétezres években (az "Open Fire" erősen ajánlott anyag), ezért talán érdemes odafigyelni rá.
Nem is rossz a lemez, de azt a bizonyos groove-ot én kevésbé érzem benne. Oké, hogy vannak rajta olyan lassú tételek, amiket egy doom csapattól várnánk leginkább, de ilyenek mondjuk az Overkillnél is előfordulnak. A gyors számokat pedig éppen olyan agresszíven tolják, mint a hasonszőrű amerikai vagy német csapatok, kicsit kásás, a '90-es éveket idéző hangzással. A málházós tételeknél derül ki amúgy, hogy Kyle tud énekelni, ha akar, de a pörgős dalokat inkább csak elüvöltözi. Kár, hogy pont ezt az óbégatást nem bírom Anselmó(ék)ban sem. De ez valszeg egyéni szoc. probléma, aki szereti az ilyesmit, nyugodtan próbálkozzon vele.
The End Machine: The Quantum Phase (2024)
George Lynch a modern kori rockzenészek archetípusává vált, álmából felébresztve kétlem, hogy fel tudná felsorolni, hány bandának tagja éppen, és hogy milyen lemezeket jelentetett meg az elmúlt 2 évben. Ennek tükrében ezek nem is lesznek a műfaj nagy klasszikusai, és most próbáltam politikailag korrekt módon megfogalmazni azt, hogy a legtöbb maximum korrekt iparosmunka. Ebben a Frontiers által összetákolt társulásban ugyanakkor Jeff Pilson a szerzőtársa, ami azért nem rossz ajánlólevél, nem titkoltan egy amolyan pót-Dokkent akart összehozni a nápolyi kiadó feje.
Ennek fényében talán nem csoda, hogy így a valamivel jobban sikerült projektek egyike a The End Machine, ami ezzel már a harmadik korongjánál jár. Énekes fronton váltás volt a korábbiakhoz képest, aranytorkú Girish Pradhan cserélte Robert Masont. Nálam működik ez a felállás, az indiai srác odateszi magát, bár némileg komfortzónán kívülre tolva, mert itt kevesebbet repeszt(het), mint ahogyan azt ő szereti. Ezúttal a számok is rendben vannak nagyjából, Lynch pedig hozza a szokásos soundját, futamait, riffjeit. Azaz magát. Szóval pótnak bőven elmegy.
Dragonforce: Warp Speed Warriors (2024)
Sejtettem én mindig, hogy nem fog örökké tartani ez a szerelem. Az a logika, hogy minden albumnak gyorsabbnak, bombasztikusabbnak, vagy dallamosabbnak (de lehetőleg mindezek egyszerre) kell lennie az előzőnél, nem tartható a végtelenségig, főleg, ha már eleve tízről indultál a tízes skálán. Ráadásul az egy csavarra/ötletre, atmoszférára-koncepcióra (filmsorozatokban ezeket úgy is nevezik, hogy "high concept") felfűzött alkotások (esetükben sebesség-technika) eleve könnyebben fordulnak át unalomba egy idő után, vagy éppenséggel a saját paródiájukba, ha túltolják a dolgot.
Nos, a Dragonforce kísértetiesen közel jár az utóbbihoz. Helyenként már-már azt hittem, a Nanowar of Steel muzsikál itt. Amikor bőségesen meglocsolják ők is a giccset humorral, még éppenséggel szórakoztató is mindez (Space Marine Corp), de a "The Killer Queen" például már túlzás. Az ötlet a Kisstől (I Was Made for Loving You), a dallam a Boney M.-től lett meglovasítva, és még csak nem is jó. És akkor a Taylor Swift feldolgozásról még nem is beszéltünk. Öröm az ürömben, hogy amikor nem diszkóznak, hanem reszelnek vadul, a szólók még mindig padlóra küldik az álladat. Tudom, hogy ez a fajta, modernkorba transzponált Gamma Ray-Helloween happy metal sok fiatalt vonz be a szcénába, de az idősebbeknél lehet, ledobja a láncot a cukormáz. Szóval kicsit előre szaladtak most a myrathosodás útján, lehet, ideje őket is elengednem lassan.
Mi jut eszedbe, ha meglátod James Durbin új albumának borítóját és elolvasod a lemez címét? Gondolom, nem kell hozzá Vágó István barkochba játékába jelentkezned ahhoz, hogy rávágd a helyes megoldást: Judas Priest! Taps, ováció és nyereményként két kis teljesítményű Sokol hangfal. (Aki a nagymacska miatt a Tygers Of Pan Tangra tippelt, az sem tévedett nagyot, sőt, a kult öregek ismerete megérdemel tőlem is egy tiszteletteles főhajtást.)
A végeredmény tehát már a siketek és nagyothallók részére is egyértelmű utalásokkal biztosítja a Frontiers kiadó sztenderd, langyos hard rock/AOR produkcióinak negálási attitűdjét: igen, a lemez a NWOBHM kissé száraz, megcsontosodott terméke, amiben annyi újdonság van, mint Putyin békepárti törekvéseiben, amitől függetlenül mégis jó hallgatni, legalábbis az olyan öreg, iszapszemű rájáknak, mint amilyen sajnos már én is vagyok.
Durbin a Stryper melletti supergroup, a Cleanbreak frontembereként, illetve Alan Parsons vendégszereplőjeként amolyan biztos, mobilizálható moduljává vált a kiadónak, mégsem mondanám szolgalelkűnek ezt a hozzáállást, hiszen az énekes eddigi teljesítményeiből csak úgy süt a stílus mindent elsöprő szeretete és a tisztelet a nagybetűs HEAVY METAL brit úttörői előtt.
A lemez tehát nem nyújt semmi olyat, amit az elmúlt harminc évben ne hallottunk volna, de ahogy öregszem, egyre nagyobb mértékben tudom értékelni a nosztalgiára épülő hatásteremtést; úgy látszik, az évek gyarapodásával az ember még heavy metal kedvelőként is kezd szentimentálissá válni. Durbin pedig ismeri, sőt, maximálisan ki is használja ezt – célközönségét mesterlövészként belőve dobálózik azokkal a szögletes, darabos sémákkal, melyek az idők folyamán annyira elkoptak, hogy gurítani lehet őket. Ennek ellenére mégsem mondanám porosnak, vagy avíttnak a produkciót, mert a stílus lényegi elemét, a mindent elsöprő energiát az énekes 2024-re is transzportálni tudja, és jóllehet, a hangzás nélkülöz mindenfajta cicomát, a maga bájos fapadosságával érdekes módon még hozzá is tesz valamit a produkcióhoz.
A kezdő, "Made Of Metal" már a címében is annyira ciki, hogy az már jó – olyan színpadias kiállás a stílus mellett, amit akár hivatalos fémhimnuszként is bejegyezhetnénk Metalország ének-zenei nagykönyvébe, pedig ott már oldalakat töltöttek meg a hasonló címre pályázó dalok. Aldo Lonobile gitáros, akit a legtöbben talán a Secret Sphere-ből, az Edge Of Foreverből vagy a Archon Angelből ismerhetnek, hozza a kötelező és a Priesttől ismerős, vijjogó gitártémákat, egyedül is próbál megfelelni az ikergitáros követelményeknek – erre, gondolom, a stúdiótechnika is rásegít, bár koncerten nehéz lesz egy gyorsan megteremtett klón nélkül hozni a kötelező formagyakorlatokat.
A folytatás hasonló szellemben fogant – "Screaming Steel", hát nem bájos? – bár a papok randomként működő címgyártó gépét idéző szóösszetétel ezúttal egy csöppnyi Iron Maidenes lopkovárival indul, de aztán bepöffen a gőzhenger, majd masírozni kezdenek az ismerős riffek és dallamok, amiket Durbin magabiztosan formál szerethetővé, minden izgalommentességük ellenére. Az album folyamán kapunk még egy adag Dio-féle mágiát a "Power Of The Reaper"-ben, sőt, a "The Worshipper 1897" doomolásával még egy, a Black Sabbath "Dehumanizer" albumáról lemaradt kvázi bónusz tételt is.
James Durbin nem akarja megváltani a világot, ugyanakkor élvezetesebb produkciókkal tudja betölteni azt a szerepet, mint amivel Tim Ripper Owens évek óta próbálkozik, s amíg ilyen zenészek bukkannak fel még az American Idolban is, addig ne sopánkodjunk a heavy metal underground jellegén. Vagy kezdjük el ismételten hallgatni az elmúlt harminc év klasszikusait – van belőlük jó pár évre való, hogy aztán újrakezdhessük a zenei történelem leckét.
De most aztán tényleg visszatérünk a gyökerekhez, hangzott Kakko ígérete, a tévútnak bizonyuló, progresszív behatásokkal játszadozó "Unia" után – ami egyébként kritikai szempontból sikeresnek bizonyult, csak az ősfanok nem így gondolták: igen, ők továbbra is azt a csikóviháncos, szélsebes tempóval rohanó, játékos és a komolyságot messze kerülő euro-powert akarták hallani, melyek a Stratovarius kisöccsévé avatták a bandát.
A gyökerek említése – nem, itt nem a kritikusokra gondolt a csapat vezetője, akik a további lemezeket focilabdákká avanzsálták, melyekbe a legtehetségtelenebb ítész is akkorát tudott rúgni, amekkorát akart – aztán állandósult, hogy az eleinte magasabb, majd ténylegesen egyre alacsonyabb színvonalon működő együttes Kakko szócsövévé váljon, és vagy lelkesen, vagy kényszeredetten kövessék a főnök agymenéseit, a musicales stílusváltástól kezdve a műanyag hangzáson át a dalok Kakko szövegeinek éppen csak szükséges kísérő szerepéig.
Jómagam – és itt le is ellenőrizhet az olvasó –, egészen a "Pariah's Child"-ig megfelelő toleranciát tanúsítottam a változásokkal szemben, és elfogadva a kor előrehaladtával együtt járó kísérleti szándékot, még tetszettek is a dallamoktól azért el nem forduló albumok, de a legutóbbi két förmedvény esetében aztán nálam is elszakadt a cérna, és hangos gyökerek felkiáltással csatlakoztam a valamikor Kakko ígérethez – persze a szó másfajta jelentéstartalmával.
Ennek fényében aztán nagyfokú rezignáltsággal vettem tudomásul az újabb, interjúkba vetett ígéreteket – "Több sebességet és olyan dalokat akarunk írni, amelyeket az emberek tudnak és akarnak is énekelni.” – főleg azután, hogy Kakko a Föld elpusztításába játszott szerepünkért kívánt a "Clear Cold Beyond"-dal a fejünkre koppintani, megrémítve azzal, hogy a téli finn tájakat ezentúl a zöld mozgalom indulói fogják sztereotipizált szövegekkel rock-musicalbe teríteni. Ez így leírva is rossznak hat, hát még meghallgatva…
És láss csodát, ezúttal nem légből kapott szavaknak lehettünk fültanúi, ami olyan ritka a több évtized óta alkotó együtteseknél, mint a hóborította Finnországban a fehér holló: az albumot nyitó "First In Line" azonnal az "Ecliptica" 1999-es kiadásához röpít vissza, szélsebes power-metallal, Henrik Klingenberg billentyűs varázslatával és Kakko fénylő hangjával! A hangzás ráadásul jóval fémesebb, mint amit az elmúlt években megszokhattunk a zenekar albumain, így az anyag is masszívabbnak hat, visszafogva a kicsorduló nyálat, amiből szó mi szó, bőven kaptunk a legutóbbi két lemezen.
A folytatás aztán még erre is rátesz egy lapáttal, és jól tudom, hogy Kakko amatőr futó, a többieket azonban szinte félteni kezdtem, hogyan fogják bírni végig a tempót. A billentyű itt is hozza a maga progresszívnek ható futamait, azt azonban meg kell jegyezni, hogy a gitár inkább kísérőszerepre van kárhoztatva, hiába, a Sonata Arctica nem a gitárszólókról szóló csapat, na.
Sakk-Matt, izé, Shah Mat – mondhatnák, és mondják is a zenészek – a sebesség nem csökken, ráadásul a kórusokkal sikerül a nagy vágtázásban némi grandiózus jelleget is csempészni, hogy aztán jöjjön a csúcspont, hiszen a "Dark Empath" egybegyúrja az együttes két legsikeresebb korszakát; a power és a progresszív elemek úgy keverednek a dalban, ahogy Kakko fejében a természetvédő gondolatok. A tempóval itt már akként játszadoznak a zenészek, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, a riffek fölött töredezett dallamformálás úgy tud fülbemászó lenni, hogy ne érezzük a popos fordulatok hatásvadász ízét.
A lemez további részében aztán már változatosabb a kép: néha be-begyorsulnak a fiúk, de az olyan játszadozásnak is van helye, mint a "A Monster Only You Can See", ahol a szerkezeti váltások jól megfigyelhetőek, a végeredmény mégsem esik darabokra, és végre a gitár is képes előbújni a ritmusdaráló munkásember szerepéből.
Az album tehát majdnem mindent beváltana, amit Kakko ígér, ha nem lenne a záró két darab. A "The Best Things" sajnos visszautal az előző lemezek borzalmaira: giccses, sablonos, és sehová sem tart, a kötelező ballada pedig zárszóként nem képes felnőni a kezdetek valóban könnyfakasztó csodáihoz, a "Last Drop Falls"-hoz vagy a "Replica"-hoz.
A lekonyulás ellenére úgy gondolom, már annak is örülni lehet, ha egy zenész a kezdetek sikeres útjának ígéretét ezúttal komolyan gondolja: a "Clear Cold Beyond" minden bizonnyal kellemes nosztalgikus érzéseket fog fakasztani az ezredforduló stílusának újra megidézésével, bár az örömet ezúttal nem lehet pusztán a nosztalgiára fogni, hiszen a dalok önmagukban is megállják a helyüket – sőt, talán még az iparvidékek tulajdonosainak heavy metal szerető csoportjánál is.
Mike Portnoy sok projektje közül talán a Sons Of Apollo állt legközelebb a zűrös körülmények között otthagyott anyabandához, a Dream Theaterhöz. Teljességgel érthető, hogy amint az előre sejthető és sokak által türelmetlenül várt kibékülés megtörtént, a Sons of Apollo létjogosultsága (a franciák fellengzősen úgy mondják: raison d'être) megszűnt. Derek Sherinian billentyűs és Ron "Bumblefoot" Thal gitáros nem nyugodhatott bele abba, hogy kiszervezték alóluk a zenekart, így inkább a SOA alapjaira fölhúztak egy új "épületet" Whom Gods Destroy néven (a névválasztást alighanem egy Star Trek epizódnak köszönhetjük).
Amikor frontembert keresvén az Animal Drive-ból, Michael Romeo és George Lynch mellől (Dirty Shirley) ismerős Dino Jelušićra (Jelusick) esett a választásuk, szerintem sokan fölujjongtak, hiszen a Sons Of Apolloval szemben gyakorta megfogalmazott kritika volt (jogosan vagy jogtalanul, ennek eldöntése ízlés kérdése), hogy Jeff Scott Soto AOR-os hangja kicsit tájidegen volt ebben a közegben. Jelušić karrierje most épp nagyon felpörgött, és nem tagadható, hogy Sotonál jobban is illik ebbe a műfajba. A Yas Nomura és Bruno Valverde (Angra) alkotta kőkemény ritmusszekció pedig képes arra, hogy – ha nem is feledtesse – legalább kompetens módon pótolja a Mike Portnoy-Billy Sheehan-féle páratlan párost.
Zeneileg az új formációnak két elég markáns oldala van: egy kimondottan dallamos (pl. Decision, Find My Way Back) és egy kőkemény, már-már brutál arca (Over Again, Crucifier), a számok zöme pedig e végfokok között vacillál. Meglepődve vettem tudomásul, hogy Whom Gods Destroy a nyilvánvaló előzmények ellenére nem is annyira a Dream Theaterre vagy a Sons Of Apollora hasonlít, hanem – s ebben nyitott vagyok az érdemi vitákra – a tiszavirág életű Dali’s Dilemmára, amelynek első és egyetlen lemeze szolgáltatta az ürügyet az "elfeledett jeles mesterremekek" rovatunk beindítására.
Az eredmény egy meglehetősen sötét, sűrű valami lett. A WGD nem éppen habkönnyű, rádióorientált muzsika. Bár szerintem zeneileg alighanem a Bumblefoot/Sherinian tengely körül forog itt a szerkezet, Jelušić hallhatóan nagyon sokat tesz hozzá a dologhoz. Én persze jobban örülnék, ha nem acsarkodna annyit, de nyilván ez is a koncepció része, a megcélzott "gyilkos" hangulat megteremtésének eszköze. Az "Insanium" a címéhez méltóan elég őrült lemez, mind az 53 perce osztatlan figyelmet és jó adag türelmet követel meg. A teljes anyag meghallgatása után pedig sokszor éreztem úgy, hogy átment rajtam valami több tonnás szerkezet.
Nem tudom, hogy lesz-e jövője ennek a csapatnak, egyáltalán beszélhetünk-e a szó szoros értelmében véve együttesről, vagy csak valami projektről van szó, ahol "Dongóláb" és Sherinian kiírhatta magából, ami a Sons of Apollo szessziók alatt bennük maradt. A komoly tartalom és minőség vitathatatlan, bár ahhoz még sok-sok hallgatásra – tartós ülepedésre – lesz szükség, hogy végérvényes ítéletet mondhassak róla. Ahhoz viszont kétség sem férhet, hogy Bumblefoot őrült egy zseni, az "Insanium" pedig a műfaj egyik legjelentősebb megjelenése az idén.
Micsoda hír! Új Télenszületett album! Erre nem voltam fölkészülve! Nem hiszem, hogy ez a hír megugorja majd a hazai rockújságírás más felületeinek ingerküszöbét. Nekünk - legalábbis Túrisas cimborának és nekem - mindenesetre örvendetes ez a fejlemény, hiszen a 2009-es "Farewell To Saints" nálunk nagy becsben van tartva, még annak ellenére is, hogy már akkor sikk volt őket ledorongolni. Fogalmam sem volt, hogy még léteznek, illetve újra aktívak, a kiadvány hatalmas meglepetés még nekem is.
A Winterborn szoros szálakkal kötődik a Sonata Arcticahoz, hiszen az a Pasi Kauppinen nyüstöli itt a basszusgitárt és alkotja a csapat nukleuszát, aki 2013 óta játszik Tony Kakkoékkal, valamint jelenleg a Sonata Arctica és a Silent Voices billentyűse, Henrik Klingenberg segíti ki a srácokat (nem világos, hogy teljes értékű tagként vagy csak besegítőként). Ugyan - ami a tagokat illeti - láthatóan szabad átjárás van a Sonata Arctica, a Silent Voices és a Winterborn között, ennek ellenére a muzsika más jellegű, a Winterborn inkább szórványosan progresszív elemekkel tarkított, dallamos, jellegzetesen skandináv power metalt játszik (s ebbe még némi neoklasszicitás is belefér, lásd az "On The Greatest Day" gitárszólóját!), nagyjából abban a stílusban, amiben a jobb sorsra érdemes Silent Voices is alkotott.
Nehéz megmondani, hogy ennek a mostoha sorsú formációnak a 15 éves hiátus ellenére sikerült-e szinten tartania magát, s ennek egyetlen oka van. A kiadványról ordít a pénztelenség, a föld alá szorult stílus minden kilátástalansága. Ma már Finnországban is divatjamúltnak, túlhaladottnak számít egy ilyen csapat, és a hasonló zenészek mind teljes állásban civil munkahelyeken gürizve tartják el magukat és családjukat. Tanulságos a mellékelt videoklipet végignézni. Rémült tekintetű, darabosan és ügyetlenül mozgó, középkorú, vízvezetékszerelő-ábráztú apukák csetlenek-botlanak egy olyan fölvételen, amit valószínűleg egyetlen telefonkamera és zseblámpa segítségével, fekete-fehérben, a kertvégi fészerben megbújva forgattak. A "low budget", illetve kiábrándító nem kifejezés!
Az egykor Japánban is megjelenő, valaha a Massacre istállójába tartozó banda most minden bizonnyal saját spórolt pénzből finanszírozta a stúdiómunkát, kiadói támogatás (RFL Records, what?), promóció nélkül küzdenek, mint disznó a jégen. Méltatlan körülmények között, becsülettel vitézkednek, de a hangzás annyira hitvány és erőtlen, hogy nehéz kibogozni: vajon jó ez a zene?; ha jól szólna, vajon beütne?; hősies vagy szánalmas ez a kiállás?
Személyes véleményem az, hogy az albumon egyértelműen hallatszik, hogy a Winterborn nem vette a dolgot félvállról, akadnak kifejezetten briliáns pillanatok, vannak jó számok, de a produkció-érték bántóan alacsony, így a nosztalgiafaktoron kívül nem sok minden szól mellettük. Ennek a lemeznek bizony 12-13 évvel ezelőtt kellett volna megjelennie, és már akkor sem lett volna sem naprakész, sem előrelépés a "Farewell To Saints"-hez képest. Sajnálom őket, ugyanakkor mélységes szimpátiával követem a fejleményeket... Már ha lesznek...
Nem hiszem, hogy ettől kollégáim vagy rendszeres olvasóink lázba jönnek, de szerintem hatalmas és örvendetes hír, hogy a Fekete Varjak (értsd a The Black Crowes kemény magját alkotó Robinson fivérek) 15 év szappanoperázás és projektelés (pl. The Magpie Salute) után újra összeálltak. 2019-től kezdve a korábbi ellentéteket immár érett férfikorba lépve félretették, és turnézni indultak a remekül sikerült bemutatkozó lemezük (Shake Your Money Maker, 1990) 30. évfordulójára. Ezen alkalomból a debüt-anyagot újra kiadták remaszterelve és alaposan megextrázva, de ennél még jelentőségteljesebb, hogy hosszú szünet után stúdióba vonultak egy vadonat új lemez elkészítése céljából.
És miért nem hiszem, hogy kollégáim, illetve törzsolvasóink erre fölkapják a fejüket? Nos azért, mert amikor a ’90-es évek elején a Fekete Varjak megjelentek, az olyan régisulis hard rock/heavy metal rajongók, mint mi (akik pl. Iron Maidenen és Van Halenen szocializálódtunk) hajlamosak voltunk egy kalap alá venni a The Black Crowes-t és a kedvenc műfajunk antitéziseként éppen akkoriban világhódító útjára induló grunge bandákat (Pearl Jam, Alice In Chains, Nirvana stb.). Pedig ez égbekiáltó igazságtalanság volt – mondjuk én speciel nem is álltam be a sorba. Persze a BC is egyfajta tagadása volt annak, ami a pufihajú ’80-as években történt, a bokalengetős bordó bársonynadrágok is túlzásnak tűntek (lásd az egyébként zseniális "Remedy" videóját!), de én már akkor is tudtam, hogy itt a ’70-es évek tengelyperiódusának legnagyobb zenéi köszönnek vissza lehengerlően kompetens előadásban.
A The Black Crowes meglátásom szerint mindig is alapvetően három fő hatásból táplálkozott: a Rolling Stones komótos blues rockjából, az európai, blues-alapú hard rockból, elsősorban a Led Zeppelinből és a tipikusan amerikai southern rockból (à la The Allman Brothers Band, The Marschall Tucker Band, Blackfoot, Lynyrd Skynyrd stb.). Ez az egyveleg nem föltétlenül volt szimpatikus, főleg versenyképes egy olyan hajthatatlan fémarcnak, akinek Eddie poszterek borították a szobafalát és azzal tett tönkre több magnókazettát, hogy a "Wait" és "Little Fighter” szólóját ezerszer visszatekerte. Utólag szerintem már sokan belátják, hogy ez nem igazán volt védhető álláspont.
Nem állítom, hogy az adiktív szubsztanciák és hisztérikus testvérháborúk által alaposan megtépázott Robinson fivérek tévedhetetlenek. A több mint 30 éves karrierből nekem csak az első két album és a későbbi, kísérletezős időszakra egyáltalán nem jellemző, nem mellesleg hibátlan "By Your Side" (1999) jött be igazán. Az új lemez megjelenésének tétje tehát az volt, hogy a friss anyagon a hőskorszak, vagy az "Amorica"-val (1994) beindult nyűglődés köszön vissza. A meglátásom az, hogy tulajdonképpen mindkettő és egyik sem. Mindkettő, mert megvannak a dögös rock n’ roll számok (Rats And Clowns, Wanting And Waiting, Dirty Cold Sun), de a lassabb, meditatívabb tételek is (Wilted Rose, Bleed It Dry, Kindred Friend), ugyanakkor egyik sem, mert itt minden korábbinál erősebben érvényesül a Rolling Stones hatása. Mintha megihlette volna őket a nagy öregek meglepően jól sikerült, egyáltalán nem tatás tavalyi lemeze, a "Hackney Diamonds".
A Robinson fivéreken kívül egyedül Sven Pipien van meg a régi gárdából (így hárman alkotják jelenleg a csapatot). Ezzel nincs is különösebb baj, hiszen mindig is Robinsonék irányították a kreatív folyamatokat, de nekem kifejezetten hiányzik Steve Gorman dobos mindig kifogástalan, erőteljes és ropogós hangzása. Ezt leszámítva a baksásan rövid, 37:54-es játékidő egy élvezetes, ötletes anyagot tartalmaz, ami miatt a régi rajongóknak minden okuk megvan az ünneplésre. A lemezborítót meg jobb, ha elengedjük; összpontosítsunk a pozitív dolgokra!
