Nemrég részt vettem egy biztonságpolitikai előadáson - azt nemzetbiztonsági okokból nem árulhatom el, milyen minőségben :) -, amelyben szó esett az ún. "arab tavaszról", s erről az előadó megjegyezte, hogy valójában nem volt se arab, se tavasz. Nekem az igazi arab tavasz az volt, amikor a Myrath első lemeze (Hope) megjelent. Ez az arab tavasz nyitott most új rügyet a libanoni Turbulence - szinte hihetetlen! - immár harmadik lemezével. (Megjegyzem, a szó legszorosabb értelmében sem Karthágó, sem Főnícia népe nem arab.) Az előző albumról (Frontal) elismeréssel nyilatkoztam, s nem lesz ez másként most sem.
Az a helyzet, hogy a Myrath minden zsenialitása ellenére az én ízlésemnek egyre kommerszebb, hatásvadászabb, kiszámíthatóbb lett, s ez a folyamat mintegy kicsúcsosodott a legutóbbi lemezükben (Karma), amely március 8-án, hosszú nyűglődés után végre hivatalosan is megjelent. Pont ezért kimondottan vigasztaló, hogy az "arab tavasz" új, életerősebb hajtásokat is hoz. Ugyan a Turbulence előző lemezével kapcsolatban kijelentettem: "hiányolom egyrészt a közel-keleti népzene és modalitás fajsúlyosabb megjelenését, másrészt a követhetőbb, szerethetőbb dallamokat", és ez a kifogásom továbbra is él, a harmadik nekifutásra nagyon összekapták magukat.
Ha a Myrath új albumával hasonlítom össze, ez az anyag sokkal modernebb, invenciózusabb, színesebb, változatosabb, izgalmasabb, ígéretesebb, de egyben borúsabb, sűrűbb is. Nem olyan könnyen emészthető, mint a "Karma", de lényegesen tartalmasabb, így a hamisítatlan "orientális" progresszív metálra kiéhezett hallgatók étvágyát sokkal hatékonyabban kielégíti. Továbbra is csodálkozom, hogy ezt a csapatot a nápolyi Frontiers karolta föl, ami azért nem a kísérleti zenék kiadójaként ismeretes.
Azt kell mondjam, a Turbulence átvenni látszik a stafétát a műfaj eddigi babérkoszorús bajnokától, a Myrath-tól. Míg ott véleményem szerint már leáldozóban van a nap, itt még ereje teljében, sőt, talán a zenitet sem érte el. A Turbulence igazi színpompás virág, ami egy egyébként gyönyörű és izgalmas ország, a Közel-Kelet Velencéjeként emlegetett Libanon romjain bontotta ki szirmait. Bravó!
Az élet három nagy, megválaszolhatatlan kérdése. Hogyan keletkezett az univerzum, lett a semmiből valami? Van-e lélek, testtől független szubsztancia? Valamint, az Iron Maiden vagy a Judas Priest az ultimate heavy metal banda? Az első két kérdésben nem érzem kompetensnek magamat (véleményem azért persze ezekről is van :D), de a harmadikról szívesen elmerengek veletek.
Kezdjük azzal, hogy a "Killing Machine" az első igazi heavy metal album. Tudom, most majd jöttök azzal, hogy Black Sabbath, Kiss, Thin Lizzy, UFO, AC/DC, Black Sabbath…, ja és mindenképpen a Black Sabbath; de ha arról a tradicionális heavy metalról beszélünk, ami már hangzásban, zenei eszköztárban és külsőségekben is véglegesen maga mögött hagyta a hard- és pszichedelikus rock gyökereket, akkor nem lehet kérdés, hogy igazam van. Egy pont oda.
Az, hogy ennek ellenére mégis a Maiden a nulla kilométerkő, a kiindulási pont a metal legtöbb alstílusában, köszönhető annak, hogy változatosabb, rétegzettebb a zenéjük. A Judasból maximum a speed metal vezethető le, de Harrisékban a tempós, trappoló témák mellett mindig is ott volt a monumentalitás, az epikusság, a teatralitás és a progresszivitás is (lásd pl. Rime of the Ancient Mariner, Revelations stb.). Így hivatkozási pont, referencia lehet akár a power, akár a progresszív metal számára is. Egy pont ide.
Hajdanán a Judas Priest alighanem sikeresebb volt kereskedelmileg, köszönhetően a kommerszebb megközelítésnek, amivel az észak-amerikai piacot – teljesen tudatosan – bevették. A Maiden ezzel szemben zeneileg kevésbé kötött kompromisszumokat, kevésbé fordultak el a gyökereiktől és a vén kontinenstől. Ezért lassabban építkeztek, Európán kívül még Dél-Amerikában nagy királyok, de az a piac alighanem – anyagi és presztízs szempontokból egyaránt – kevésbé számottevő. (Japánban gondolom mindkét zenekart kajálták.) Ízlés kérdése, de nálam ez inkább a vasszüzek felé hajlítja el a preferenciát. Még egy pont ide.
Azt viszont semmiképpen ne vitassuk el Halfordéktól, hogy manapság sokkal tökösebbek, izgalmasabbak, modernebbek, mint az Iron Maiden. Félreértés ne essék, utóbbi a kedvenc zenekarom, de az öröm mellett, hogy egyáltalán még aktívak, elismerem azt is, hogy már csak visszafogott emlékei egykori önmaguknak. A Judas ezzel szemben többször is sikeresen újra-definiálta magát a pályafutása során. A "Painkiller" például egy méregerős kiáltvány a stílus alkonyán, sokaknak máig ez a definitív heavy metal album. De arra aztán végképp nem számított senki, hogy 2018-ban is letesznek még egy nagyon bika korongot. OK, a Maidennek is ott a "Brave New World”, mint combos újrakezdés, de azóta sem teljesítették be igazán annak az ígéretét. Persze a Priest fiatalított, ez is igaz, de akárhogy is, Richie Faulkner egy személyben hitelesen helyettesíti Tiptont és Downingot. Rob bácsi pedig még mindig jó formában van, nem csak a stúdióban tudott Metal God maradni, hanem színpadon is odateszi magát. Nem is értem, hogyan bírja ezt ennyi idősen. Kettő-kettő.
Mindezek után vártam ezt a lemezt, kíváncsian, tudnak vajon duplázni a "Firepower” után? Főleg, hogy a felvezető "Panic Attack” szenzációsra sikeredett. Totál önazonos, hagyományőrző, ugyanakkor dinamikus, modern is egyben, ez igen! Egyedül az egygitáros szappanopera zavarta meg némileg a csít, akkor kicsit megijedtem, hogy náluk is elgurult a gyógyszer. Máig nem értem, hogy mi volt ez a hiszti, talán egy idióta marketinges vélte úgy, fel kell zavarni kicsit az állóvizet, a rossz reklám is reklám. Vagy tényleg annyira megcsappant a koncertbevétel, hogy nem akarják öt felé osztani a gázsit (érezhetően minden alkalommal valamivel kisebb közönség előtt lépnek fel). De hála az égnek, nem lett baj, mert az "Invincible Shield" már megint odab@sz. Ugyanolyan, mint a beharangozó kislemez: hagyományápoló, de mai is egyszerre.
Igen, ismét jó lett a végeredmény, pedig az Elegant Weapons is ébreszthetett kételyeket, ha már... Hiszen Faulkner azon csak meglehetősen közepes számokat tudott összekalapálni. Itt viszont újra működik a mágia, minden a helyén, a hangzástól a dalokig, a gitártémáktól és -szólóktól az énekdallamokig bezárólag. (Még a szövegek is rendben vannak.) Újdonság persze nemigen akad, de ki a fene várja el ezt igazán ezektől a vén csatalovaktól? Teszik a dolgukat, azt, amihez a legjobban értenek. Nálam majdnem tökéletes a cucc, még a három számmal kibővített verzió sem fullad unalomba. Egyedül egy epikusabb, lassabban építkező és fokozatosan kiteljesedő számot hiányolok innen, volt azért ennek a zenekarnak egy ilyen oldala is. Ha ezt is felvillantanák, akkor egyszerűen perfekt lenne.
Igazságot nem tudok tenni a Maiden vs Judas vitában, de eléggé úgy tűnik, hogy per pillanat utóbbi valamelyest lépéselőnyben van. Legalábbis ami az albumok minőségét illeti. Élőben Harrisék persze sokkal nagyobb helyeken, látványosabban nyomják, nyoma sincsen egyelőre az érdeklődés lankadásának irántuk. Na, most akkor megint nem vagyunk előrébb… De nem is kell, kinek a pap, kinek a szöges kalodába zárt papné. Nekem meg mindkettő.
Talán akad még olyan olvasónk, aki emlékszik a finn euro-thrash/power formációra, amit anno valamiért (mindenesetre nem minden irónia nélkül) Kiuasnak, azaz szaunakályhának neveztek el. Túrisas kollégával nagy kedvencünk lett egy Firewinddel közös pesti hangverseny után, de ahogy - sajnos a szélesebben és zeneileg értelmezett Skandináviában is - kezdett leáldozni a metál csillaga, bedobták a törülközőt. A szétesés első jele az volt, hogy a 2010-es és egyben utolsó lemezük (Lustdriven) megjelenése után az énekes, Ilja Jalkanen "stílusváltás" miatt kilépett a bandából. Értsd: inkább egy szál akusztikus gitárral előadott blues-estekkel járta a finn kocsmákat. Végül néhány szerencsétlen próbálkozás után a formáció 2013-ban hivatalosan föloszlott.
Nem értem hogyan, de még az én, leginkább Szauron folyton kutató szeméhez hasonló figyelmemet is elkerülte a hír, hogy az együttes 2021-ben újraalakult az eredeti tagokkal. Talán sohasem értesülök erről az örvendetes fejleményről, ha szinte véletlenül nem találom magam szemben ezzel az EP-vel, ami március 1-én jelent meg a streaming szolgáltatók platformjain.
Az együttes gitárosa és legfőbb zeneszerzője, Mikko Salovaara azt nyilatkozta, hogy: „Ez az EP több szempontból is monumentális mérföldkőnek tekinthető, hiszen ez az újjászületett Kiuas első kiadványa és a zenekar első konceptalbuma, amely Samooja epikus mondájába kalauzolja a hallgatókat” A furcsa finn cím tehát senkit se ijesszen el, a mindössze négy dalt tartalmazó EP-n végig angolul énekelnek, kivéve egy rövid részt a "The Pilgrimage" című tételben. Az anyanyelvük használata a címben egyszerűen annak tudható be, hogy az album egy nemzeti mondát dolgoz föl (amiről egyébként mit sem tudok, de nem is érdekel különösebben).
A hangzásért Nino Laurenne (Thunderstone) felelt a Sonic Pump stúdióban, így nem is lehet rá panasz. A hangvétel a témának megfelelően epikus, akad itt "nagyzenekari" fölvezetés (The Mariner's Poem), virtigli thrash-power izmozás (From The Anchorage), kifejezetten az én ízlésemnek megfelelő középtempós himnusz (The Pilgrimage) és végül klasszikus power ballada is (Through Purgatory). Zeneileg a banda nem változott vagy öregedett semmit, Salovaara tanár úr sem felejtett el gitározni. Azt kell mondjam, hogy ez nagyon ígéretes visszatérés, remélem, futja majd egy teljes albumra és egy Finnország határain kívüli, európai turnéra is (bár nem tudom, hogy Túrisason és rajtam kívül, ki lenne rájuk itthon kíváncsi).
"Nekem hatalmas csalódás. Ilyen primitív, iskolás dobolást nem hallottam az Avenged Sevenfold fekete albuma óta."
"…kimondott csalódás egy 'Chemical Wedding' után."
Remélem, kollégáim nem fognak neheztelni azért, hogy az album "kiosztásakor" előzetes véleményeiket ide idéztem – ugyan az első kritikai megjegyzéssel egyetértek, a második azonban nem ennyire egyértelmű – s hogy miért is gondolom annak, pár, a kijelentés igazságtartalmát nem vitató, bátortalan mondattal próbálom meg elmagyarázni.
1998. Ez az az év, amikor Dickinson magára vette a letehetetlen terhet, a "Chemical Wedding"-ét, ami úgy lett megszületése pillanatában az adott korszak etalonja, hivatkozási pontja, hogy azt túlszárnyalni vagy csak megközelíteni is lehetetlen, ráadásul olyan egyöntetűen, kőbe – mit kőbe, acélba! – vésve, hogy azzal vitába szállni botorság, illetve szakmai vakság – bocs, süketség –, olyan paradigma megkérdőjelezése, ami a metal zene alaptézisei közé tartozik. Ettől függetlenül – elismerve, hogy bennem van a hiba – én legalább annyira szeretem az "Accident Of Birth" Maiden-közeli, ám modern világát, mint az utána következő alapvetés borongósabb, összetettebb, az adott időszak hatásait tökéletes szintézissé avató teljesítményét.
Az érdem azonban már akkor sem egyedül Dickinsoné volt: Roy Z, a Tribe Of Gypsies gitárosa egyedálló producerként tudta megragadni a klasszikus és modern egységét, nemcsak visszahozva Dickinsont és Halfordot a tévútnak bizonyuló szólóirányból, de új minőséget kicsikarva vissza is helyezte a képzeletbeli trónra a két ikont – és akkor még nem beszéltünk a kereskedelmileg ugyan bukásnak bizonyuló, ám kritikailag egyöntetűen csúcsalkotásként predesztinált Helloween albumról, a "The Dark Ride"-ról.
Roy Z tökéletes társnak bizonyult, aki hibátlanul látta az újkori Maiden "feltételezett hibáit", a túltolt epikusságot, a refrének végtelen ismételgetését, a tempóvariálásban megbújó játékosság – amiben ugye az együttes kiemelkedő tehetsége is megnyilvánult – lassú erodálását, illetve a hangzás modernizálásának elvetését. Persze egy lassan fél évszázada működő együttes esetében nem túl sportszerű a kreativitást és innovációs készséget számonkérni, ettől függetlenül úgy érzem, hogy a "The Mandrake Project" annak a többségét meg tudta valósítani, amit az anyacsapatból mára olyannyira hiányolunk.
19 év telt el a legutóbbi "Tyranny Of Souls" című szólómunka óta, a lemez 19 éve készül: olyan lenyomat, ami az énekes életének majd két évtizedét fogja magába, Bruce fizikai és lelki nehézségeivel, személyiségének, behatásainak, szemléletmódjának és alkotói lényeglátásnak változásával. Ebből következően lehetne a lemez széteső, dramaturgiailag inkoherens, kisebb és nagyobb zenei "cetlik" nagy, nehezen képpé varázsolható, pixeles fotója, de nem az! Persze azt sem mondhatnám, hogy egy markánsan kijelölt muzikális nyomvonalon halad, ám az általa teremtett hangulati egység a komponensek tobzódásának ellenére is megvan, és a különböző elemek leginkább Dickinson alapvető kíváncsiságának, érdeklődésének komor vagy játékos kérdéseire adott változatos zenei válaszai.
Az mindenesetre kedvező jelnek tűnt, hogy a 2015-ös "Book Of Souls"-on már megjelent jelen lemez egyik, Maidenre alakított száma, ami az idők folyamán egyik kedvencemmé avanzsálódott. A hangulat mindenesetre már akkor adott volt: sötét, súlyos, kicsit hidegrázós, amiben negatív és pesszimista hullámok örvénylenek, ugyanakkor ott bujkál – valahol a horizonton – a fény felszabadító ereje is.
Az "Eternity Has Failed" kitűnő prezentálása volt a "The Mandrake Project"-nek, ami bár többrétegű és nem igazán lineáris, mégis megragadta a lényeget, csakúgy, mint a lemez nyitódala, a filmzenésen nyomasztó "Afterglow Of Ragnarok", ahol a refrén optimista kicsengése törli le homlokunkról a riffek keltette izzadságcseppeket.
Játékos, egyben rockos groove-val indít a folytatás, amit már első hallásra is meg tudsz jegyezni, és ahol Roy Z kissé pszichedelikus szólója kavarja meg az érzelmek állóvizét – a "Many Doors To Hell" a lemez "slágere", könnyen emészthető és végletekig dallamos, ugyanakkor nem lóg ki a sorból, ami az alkotók dallamformálási képességét dicséri. Hasonló szellemben fogant a folytatás, hogy aztán a számomra legkedvesebb szerzemény mutassa meg, mire képes a gitáros és az énekes: a "Resurrection Men" az album egyik legösszetettebb darabja, a maga latinosan induló – és Morricone westerndalait idéző – akusztikájával, a fülből kitörölhetetlen refrénnel és egy csodálatos, Black Sabbathos váltással, ahol Roy Z végletekig torzított gitárja olyan mélyről szól, ahová Dickinson a hallgatót vinni kívánta. A lemez szövegét tekintve "sötét, felnőtt történet a hatalomról, a visszaélésekről és az identitásért folytatott harcról, a tudományos és okkult zsenialitás hátterében" – pragmatikus ember lévén nekem kissé furcsa Dickinson vonzódása a témához, a gonosz mibenlétéhez, az okkult irodalom számomra gyerekes következtetéseihez, de minden bizonnyal vannak olyanok, akiket hasonlóan be tud szippantani a téma, ami tökéletes egységet alkot a lemez zenei oldalával, amit ráadásul egy 12 részes képregény-ciklus egészít ki; ehhez hasonlót valamikor Alice Cooper bűvészkedett össze, és talán a Kiss, de hát mi nem volt, amit ők nem csináltak meg? :))
A "Mistress Of Mercy" mintha az "Accident Of Birth"-ről maradt volna le, és talán ez az egyik legkiszámíthatóbb dal a lemezen, amitől azonban nem kevésbé élvezetes, mint társai. Természetesen kapunk Bruce folkhoz való vonzódásáról is egy adag lenyomatot az epikus "Shadow Of The Gods"-ban, aminek dallamait bármelyik filmzene-író megirigyelhetné, és amitől bizseregni kezd a bőröd, már ha érzékeny vagy az elvágyódást, nosztalgiát kifejező merengésekre. Dickinson hangja ebben a dalban fénykorát idézi, olyan érzelmi hullámvasutat járva be, amitől összehúzódik a gyomrod, nem beszélve a tempóváltások lélegzetelakasztó remekléséről és áttételes érzelem közvetítéséről.
A lezárás méltó a lemezhez, egy majd 10 perces jutalomjáték, amiben benne van az egész "The Mandrake Project" nagyszerűsége: mint a megelőző szerzemény, engem kissé az Ayreon összetettebb darabjaira emlékeztet, pszichedelikus örvénylésével és a refrén ívének feszültségkeltő nagyszerűségével. Nem is folytatom tovább a lemez kivesézését, így is kissé hosszúra nyújtottam az ismertetőt, ráadásul egy olyan korban, mikor bárki azonnal bele tud hallgatni a recenzió tárgyába, apró (vagy kevésbé apró), a szubjektivitásból adódó csúsztatásokon kapva az írót.
S most visszakanyarodva kritikám elejéhez: igazuk van a kollegáknak? Minden bizonnyal, de én úgy gondolom, az album – a hosszúra nyúlt alkotói fázis ellenére – képes arra, hogy ha kissé jobban belefeledkezel, meggyőzzön arról, amit mindnyájan sejtettünk: a Dickinson-Roy Z páros képtelen hibázni – ellentétben velem, aki kénytelen ellentmondani társai véleményének, de talán jól is van ez így, hiszen nem vagyunk egyformák.
Az ön-újradefiniálónak, magyarosabban: új kezdetnek szánt, egyszerűen csak "Firewind"-re keresztelt 2020-as album után itt a Firewind-saga folytatása. Ez a második lemez, amelyiken Bob Katsionis gitáros/billentyűs már nem működik közre és Herbie Langhans (Seventh Avenue, Beyond The Bridge) énekel, de csak az első, amelyiknek megírásában a német dalnok tevékenyen és - mondhatni - hatékonyan részt vehetett. Ezúttal valódi beleszólása volt a dalszerzésbe, jellemzően mind a zenei kompozíció, mind a szövegírás tekintetében a főnökkel, Gus G.-vel közösen jegyzik a számokat.
A felvételekért és a keverésért Gus G. régi "fegyvertársa", Dennis Ward volt a felelős, ennek megfelelően a soundra a meglehetősen dinamikus kifejezés illik ugyan, de az egyedi semmiképpen. A játékidő az újabb trendeknek megfelelően tipikusan "vinyles", azaz belefér a 40-45 perces tartományba. Ráadásul úgy, hogy a korongon szerepel egy viszonylag meglepő földolgozás is: a The Romantics "Talking In Your Sleep" című pop-rock slágere, ami nem rossz ugyan, de a lemez saját számai közé betűzve és nem valami bónusz "fícsörként" szőrős és suta lóláb módjára lóg ki az összképből.
Egyáltalán nem kellemetlen beismernem, megint polihisztor kollégánknak, Kottának lesz igaza. Miközben Gus G. gitározásán továbbra is érződik a főleg Yngwie Malmsteen által fémjelzett neo-klasszikus éra hatása (itt jegyzem meg: mennyivel élvezetesebb lett volna Ozzy "Patient Number 9" lemeze végig az ő játékával!), a dalok egyre kevésbé klasszikus értelemben véve firewindesek. Az utóbbi időben a Firewind lemezek egyre kevésbé Firewind lemezek, inkább Gus G. szólólemezeinek (2014, 2015, 2018) szerves folytatásai.
Biztos lesznek olyanok, akiknek idegeit borzolni fogja Langhans orgánuma. Elismerem, hogy sajátos (valahogy a Beyond The Bridge koncepciójához jobban illett, itt inkább amolyan 12-egy-tucat power metal hang), de ezen a lemezen szerintem sikeresebben integrálódott, mint az előzőn. Alapvetően az a véleményem, hogy az utolsó két kiadványnál (az előző évtized lemezeinél) ez most erősebb anyag, csak már nem éppen vegytiszta tűzszél...
Végezetül - szokás szerint - hadd adjak hangot a fölháborodásomnak, amiért az újra aktív Masterplannel közös "Masters Of Fire" turnét sem (!) sikerült elhozni Magyarországra! Mivel tudnak többet a jó tót atyafiak, a pozsonyi koncertszervezők?
A korszellemnek megfelelően teljesen átmegyünk interaktívba, ezt a lemezt is egyik kedves olvasónk ajánlotta. Mondván, ebben megvan az a düh és energia, amit az évértékelőmben felemlegettem. Maga az írás tárgya ugyanakkor nem is lehetne kevésbé összhangban a korszellemmel, igazi retro cucc ez, igen markáns korai – első 2 album – Maiden hatásokkal. Hangzásban is, nem csak zenei megoldások terén nyúlik vissza a NWOBHM (h)őskorbába, így meglehetősen kedvelni kell azt az érát ahhoz, hogy maradéktalanul élvezni tudd a muzsikát.
Való igaz, energia és lelkesedés az van benne, majd szétfeszíti. A zenei fölkészültséggel sincs probléma, a megidézett korszak sztenderdjének mindenképpen megfelel. Jók a számok, talán éppen a kuriózumnak szánt, anyanyelven előadott cseh doom nóta lóg ki egyedül az albumról. Valószínűleg a tagok egy részének európai kötődése lehet, mert maga az opusz nem olyan erős (és hangulatában sem igazán illik ide), hogy indokolná a választást. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy ha hiányzik Harrisék kezdeti fékevesztett szilajsága és markáns zenei világa, akkor ez itt egy jó választás lehet nosztalgiázni kicsit.
Eldritch: Innervoid (2023)
Az olaszok munkássága elég alaposan dokumentált a blogon, ez a megjelenés valahogyan mégis elkerülte a figyelmünket. Pedig, ha progos-dallamos muzsikával a DGM az éves listánk élére tudott repülni, akkor a nagyon hasonló erényeket fölmutató honfitársaikról is illett volna megemlékezni, mert színvonalban ezek nincsenek túlságosan távol egymástól. Korántsem vagyok alapos ismerője az Eldritch munkásságának, Tartuffe számít inkább szakértőnek ebben a tekintetben (is), de emlékeim szerint meglehetősen konzisztensen hozták mindig a korrekt színvonalat.
Nagy meglepetés így nem érheti az egyszeri rajongót, de a csalódás is kizárva! Szerintem ez az album kifejezetten jól sikerült; megkockáztatom, a saját - nívós - szintjükhöz képest is valahol az élmezőnyben landolna. Prog-power fanoknak így gyakorlatilag kötelező, úgysem jelenik meg túl sok combos alkotás ebben a zsánerben manapság. Érdekes, mintha az északi vonal gyengélkedése láttán a taljánok vennék át a stafétabotot a stílus életben tartása érdekében. Legyen így, úgy látszik mindenkinek eljön az ideje előbb-utóbb, ha elég kitartó!
The Rods: Rattle The Cage (2024)
Az amerikai Motörhead, ahogy némi túlzással emlegették őket anno, 1980-86 között volt aktív, és az Anvilhez hasonlóan jól beleragadt a másodvonalba. A Lemmyékhez hasonlítás azért volt fals, mert a The Rods sosem volt olyan vad banda, mint a legendás angol trió, s bár mindketten korai heavy metalban utaztak, a jenkik szerintem kevésbé nyersen (dallamosabban, hard rockosabban) nyomták mindig is. Az Anvil pedig úgy jön a képbe, hogy ahogyan Kanadából, úgy New York környékéről sem volt egyszerű ebben a zsánerben rajongótábort építeni. Annyira a jazzről és a musicalről szól ott minden. A kétezres években újra mocorognak, de meglehetősen visszafogottan, mindösszesen három album jelent meg az újabb érában.
Aki ismeri őket régről, tudja nyilván, mire számíthat. Kicsit azért modernizáltak: az egyenes, riff alapú muzsikát helyenként Hammonddal/billentyűvel teszik lágyabbá, monumentálisabbá, és ez kifejezetten jól áll nekik. Ilyenkor olyan, mintha a Grand Magus Ken Hensleyvel jammelne. Én megsüvegelem, amikor közel nyolcvan éves tagok még nem hajlandóak megöregedni (David Feinstein 77) és bőszen nyomják a rock 'n' rollt. Ráadásul nem is rosszul. Ajánlott, de ez is csak az oldschool rajongóinak.
Riley's L. A. Guns: The Dark Horse (2024)
Ez az L. A. Guns kevésbé ismert fele, Tracii Guns a másikban van. Ezt a verziót a dobos, Steve Riley trombitálta össze rutinos arcokat-haverokat maga mellé csábítva. A "The Dark Horse" hasonlatos annyiban az új Magnumhoz, hogy Riley még a lemez megjelenése előtt meghalt (RIP), szóval amolyan poszthumusz cucc ez is. Hiába, hogy nem nyeretlen kétévesekről van szó, ez az album nem olyan retro, mint a The Rodsé, határozottan van egy modern stich benne (kilencvenes – kétezres évek). Ugyanakkor a '70-es éveket is érezni itt valami csoda folytán…
Legtöbbször talán a Lillian Axe ugrott be a hallgatása során, de a címadót például a The 69 Eyes is nyomhatná, a záró tétel pedig Quireboys slágernek is elmenne. Helyenként a The Cult is befigyel, szóval nehezen beskatulyázható korong, és ez jó. Kicsit borongós, de bulizós alapvetően, és tudja a rosseb, pontosan miért is, de tökre bejön nekem.
Metal De Facto. Először azt hittem, hogy valamilyen paródia, vagy happy metal csapatról van szó, amelyik már nevében is jelzi bolondos hozzáállását az egész lemezhez, de mivel ezt a játékot már maga a "humorforrás" Manowar is eljátszotta, nem beszélve a tényleg burleszk-fémet tortaként arcunkba dobó Nanowar Of Steelről, nevetés vagy egy halvány mosoly helyett olyan kínos érzés fogott el, mint mikor valamelyik trash-vígjátékban azon kell nevetnem, ha a főhős gatyába végzi el azt, amit egyébként WC-ben szokás.
Szerencsére tévedtem, ráadásul nagyot, hiszen a finn csapat olyan tisztelettel nyúlt a tradicionális európai power metalhoz – és egy-egy aspektusában az Iron Maidenhez –, ami mindenképpen figyelmet érdemel, ráadásul a kiadott lemez minősége nemcsak tiszteleg az ihletet adó "nagy generáció" előtt, de a kötelező sztenderdeket olyan magas szinten valósítja meg, amit egyes példaképek ma már sámlira állva sem tudnak megugrani.
A világgá rikoltott végeredményben aztán ott van a Helloween, a Sonata Arctica, a Stratovarius, a korai Avantasia, vagy az Iron Maiden öröksége, de szerencsére nincs ott a lassan minden kontinentális power brigádot elborító diszkó/techno/szintipop kényszer: ez bizony a nyolcvanas évek fémben fogant, dallamos, epikus, ezáltal magával ragadó tisztelgése a stílust megalkotók előtt.
A csapat lelke Aitor Arrastia énekes, aki hangjával Kiske és Scheepers genetikai mixturáját sikoltja az égbe, megfelelve ezzel a műfaji elvárásoknak, illetve a billentyűs Benji Klint-Connelly, aki neoklasszikus futamaival egyszerre idézi a Stratovarius és a csikóéveit élő Sonata Arctica elbűvölő világát. A hangzás ugyan lehetne vastagabb, hiszen két gitáros is felelős a hagyományos brit zenei hangulati elemek megteremtéséért, ráadásul eléggé takarékoskodnak a szólókkal, de a basszust kezelő, az Ensiferumból ismerős Sami Hinkka, aki a "Slave To The Power" c. dalban Harris-i magasságokba emelkedik, pótolja a húrok virtuóz megszólaltatását: talán itt csíphetjük leginkább nyomon a német-skandináv alapú európai power mellett a NWOBHM jótékony hatását, amit úgy sikerült integrálni az alapvetően dallamosabb közegbe, mint az Európában szerencsét próbáló kínai piacosnak a gagyira hajlamos rétegek keresleti várakozásait.
S ha már Ázsia: a lemez dalai a szamuráj hőskorba vezetnek, így természetesen elmaradhatatlan az egyik legősibb monda, a 47 Ronin , a bushido, vagyis a szamurájok etikai/spirituális kódexe, vagy a mongol hordák flottáját többször is elpusztító, és így az inváziót megakadályozó"Isteni szél", a Kamikaze említése.
A dalok legfőbb alkotóeleme a remekül eltalált refrén, ami a stílus paneljeinek megfelelően úgy ragad a fülünkbe, akár Maci méz a műanyag palackba, de nem mondanám azt sem, hogy az instrumentális szekció alárendelt szerepet játszana az egyébként igen erős hangulat megteremtésében. (Jóllehet, ugyan a Japán történelemről, mitológiáról szólnak a dalok, a fiúk úgy döntöttek, hogy hanyagolják az egyébként abszolút testidegen távol-keleti folkzenei elemeket, még úgy is, ha laza szövésű koncept albumként egy-egy zenei átkötő alkalmas lett volna a bivát és a kokjút (hagyományos húros hangszerek), vagy a nemzeti hangzás egyik, az európaiak által is ismert megteremtőjét, a nagydobot jelzés értékűen bemutatni.)
És ha már power metal – a lemezt természetesen egy 12 perc fölé nyúló epikus dal zárja, amiben megtalálható minden "Keeper" örökség, a sebességgel való játszadozástól a himnusz-szerű, együtt énekeltetős többrétegű refrénen keresztül az instrumentális összefoglalóig, amiben mindenki megmutatja, mire is (lenne) képes. (Sajnos sikerült némi, a történetet magyarázó prózai szövegelést is a dalba építeni, ami meg-megtöri a szerzemény ívét: nem győzöm hangsúlyozni, hogy ha mesét szeretnék hallgatni, akkor könyvet veszek elő, és nem egy metal-lemezt, de úgy látszik, a fiúk fontosnak tartották, hogy a 47 Ronin története szövegmondásban is kiemelésre kerüljön – a Kenau Reeves által készített, hasonló című filmfeldolgozás úgyis megbukott a pénztáraknál.)
A lemez azonban egyáltalán nincs erre ítélve, és ha jobban belegondolok, évek óta nem hallottam hasonló színvonalú, hagyománytisztelő euro-power metalt, ami úgy idézi meg a hatásokat, hogy ne kelljen plágiumért kiáltanunk. Várjuk a második részt!
Sajnálatos módon a Magnum valószínűleg utoljára dörrent meg: bármennyire is megbízható csapatként tekinthetünk a brit AOR legendára, lehetséges, hogy kényszerűek lesznek letenni a fegyvert, hiszen a banda egyik alapítója, fő zeneszerzője és gitárosa, Tony Clarkin rövid betegség után váratlanul elhunyt.
52 év. Ennyi ideje van a nemzetközi porondon a Bob Catley frontemberrel híressé vált együttes, és ugyan volt egy kisebb megszakítás a zenei együttállásban, ha elgondolom, hogy jómagam 53 éves vagyok, nem tudok tisztelgés nélkül írni (egy kézzel ütöm a billentyűket) egy ilyen patinás formációról. Szinte közhelyszámba megy, hogy a művészetekben – főleg a könnyűzenében – az igazán kreatív korszakukat a húszas éveik derekán érik el a zenészek, nos, a Magnum 2012 óta megjelent albumjai – melyeknek recenzióját blogunkon is olvashattad – akkorát dörrentek, mint a névadó fegyver, rácáfolva előbbi állításomra és még sokunkéra – persze azért valljuk be, valóban nem ez a jellemző karrierív. (Hát, ha még azt is hozzátesszük, hogy Catley szólókarrierét 50 évesen indította, aminek három, Gary Hughes-zal közösen alkotott lemeze minden vonatkozásában felveszi a versenyt a legkiválóbb Magnum lövésekkel, akkor nem csodálkoznánk, ha a tehetség idővel járó romlásának ellenszerét Catley DNS-éből nyernék ki.)
A Magnum egyedi hangszeres és dallamvilágával azon csapatok közé tartozik, akiket bármelyik szerzeményük pár hangja után büszkén azonosíthatsz, bizonyítván tökéletes rálátásodat a metal zenei életre 😊. Az persze igaz, hogy a lemezek nem biztos, hogy a riffhalmozós thrasherek kedvencei lesznek, hiszen a Magnum erejét mindig is a dallamvilág és a finom, precíz harmóniák jelentették, de biztos vagyok abban, hogy remek kapucsapatként szolgálhatnak bármelyik barátnő számára, akiknek egyébként a hajuk állna fel, ha meghallgatnának egy virtigli Slayer performanszot. Azt még hozzá kell tenni, hogy az együttest a múlt században a progresszív jelzővel is felcímkézték, ami ma már megmosolyogtatónak hathat, hiszen ebben az értelemben az idő elment mellettük, és még egy Dream Theater-i progger is – pedig a stílust Álomszínházék előtt vagy harminc évvel feltalálták – annyi előremutató elemet találhat a Magnum zenéjében, mint ahány békegalamb repked Oroszországban.
A "Here Comes The Rain" egyébként követi az ezredforduló utáni albumok zenei módszertanát, azt a finoman meghangszerelt, aprólékos és dallamorientált megközelítést, ami akkor sem válik unalmassá, ha az általuk teremtett korlátok mögül most sem léptek ki. A recept tehát ugyanaz, aminek a végeredménye 10 kompakt sláger, ízes gitárjátékkal és még ízesebb billentyűszőnyeggel, de ha kell, olyan apró, színesítő elemek integrálásával, mint a "Blue Tango" ős rock n' rollos hangulatteremtése az elmaradhatatlan Hammond-varázslattal, a "The Seventh Darkness" fúvós bolondozása, vagy az "I Wanna Live” – a cím szívszorító a történtek fényében – billentyűs filmzenei betétje.
A záró szerzemény aztán röviden összefoglalja a Magnum erényeit és zenei felfogását: rövid feszültségfokozás után refrénnek is beillő verze, majd az ősprogresszió néhány elemének felvillantása, az elmaradhatatlan billentyűvel, mindez olyan tökéletes hangulati egységben, ami mögött ott áll a fél évszázados tapasztalat és az eredendő tehetség.
Nem gondolnám, hogy lenne méltóbb befejezése e rendkívüli pályafutásnak, amiben a Catley-Clarkin páros közti mágia tökéletesen prezentálja, hogyan tudott a zenekar ennyi ideig aktuális maradni, anélkül, hogy felesleges modernkedésbe mentek volna át, olyan tradíciók tiszteletben tartásával, melyek úgy látszik időtlenek és kortalanok. Az eső pedig hulljon egy gitáros emlékére…
Jönnek lassan a '24-es lemezek, ismertek és ismeretlenek, ez a svéd trió az utóbbiak táborát erősíti. Színtiszta AOR, csak úgy fröcsögnek a nyálas, ragadós melódiák, ne is szépítsük! Állítom, hogy ezek a nóták itt legalább olyan jók, mint a Journey és a Foreigner életmű nagy része, de hát ez úgysem érdekel senkit, mert nem ők az eredetiek, mindezt hallottuk már ezerszer. Azért én ide teszem őket, hátha… Ha valakinek ez a zsánere, talán örömet lel bennük!
Gotus: Gotus (2024)
Szintén zenész. Na jó, ez a poén itt pont nem ül, a katonaság óta bevett szófordulat ez a köreimben, ami onnan ered, hogy a muzsikusok úgy jártak ki-be a laktanyába állandó kimenővel, mint térdembe a fájás mostanság. Szóval szintúgy hagyományos műfaj (hard rock), szintén Frontiers, és ugyanúgy magas színvonal, mint a Grand esetében. Ex-Gotthard, -Krokus és -Crystal Ball zenészek hakniznak egyet Romeróval, szóval a stílus adott - a főnök Mandy Meyer szerintem egy klipnótáig egyszer már eljutott Jelusic(k)-cs(k)al is, de akkor valahogy elhalt a történet - és azt kell mondjam ezúttal, hogy hakninak ez itt nem is rossz! Romero leénekli a csillagokat az égről, a hangszeresek pedig kompetensen tolják alá a frankó témákat.
Visszautalva a Túrisas írása kapcsán feszegetett, és a fentebb is kifejtett dilemmára, nem fogják nyilván letaszítani az "1984"-et, vagy a "Slip Of The Tounge"-ot a műfaj csúcsáról, ez a bemutatkozó album sosem lesz klasszikus, pedig minőségben saccperkábé hozza azok minőségét. Például az A3-ként érkező power líra (Love Will Find It's Way) simán lehetne az új "Is This Love". Lehetne. Egy másik világban. Egy szó, mint száz, nagyon jól áll ez a muzsika Romerónak, talán a végső helyét is megtalálja itt, ha kereskedelmileg sikeresnek bizonyul a társulás. Én nem bánnám, szerintem ők itt most speciel megérdemelnék!
Night: High Tides – Distant Skies (2020)
Talán némi kereskedelmi megfontolást sem nélkülözött, hogy a kezdeti NWOBHM-inspirálta stílusuktól közel egy évtizedet visszafelé léptek időben. Ezen mű kapcsán ugyanis leginkább a Thin Lizzy, a Blue Öyster Cult, vagy például a korai Scorpions ugorhat be, mint inspiráció-forrás. De nem haboznak mindjárt harmadiknak egy erősen Dire Straits ihlette számot sem eltolni, amúgy D-A-D módra. Hát jó, mindenki merít valahonnan.
Szóval ez is egy ártalmatlanná szelídített, magát kemény rocknak álcázó valami, nem kevés Ghost áthallással. Ezek után nem is csoda, hogy a Ghost és D-A-D rajongó ifjú barátom hívta fel rájuk a figyelmemet. De nem bántam meg, hogy megismerkedtem velük, mert – szó se róla – kifejezetten jól nyomják. Szóval, ha nem zavar az erőteljes Tobias Forge hatás, akkor nyugodtan tégy egy próbát te is! Hacsak el nem cseszik, alighanem hallunk még róluk.
High Spirits: Hard To Stop (2020)
Éppen a fent tárgyalt Night után tolta be a Spotify, elcseszett szokása ez, hogy úgy hiszi, jobban tudja nálad, mikor mit akarsz hallgatni. Ezúttal megbocsátok neki, mert különben az életben nem futok bele ebbe a chicagói underground bandába, pedig igencsak bejött a "Hard To Stop", ami már a negyedik albumuk. Van amúgy 2023-as megjelenésük is, de az szerintem kevésbé sikerült jól (legalábbis egyetlen hallgatás alapján úgy tűnt). Fura egy "csapat" ez, mert 2009-es megalakulásuk óta szinte változatlan felállásban koncerteznek, a számokat viszont egyedül Chris Black írja és játssza fel a stúdióban. Ő amúgy amolyan föld alatti szuperhőse lehet a tengerentúli szcénának, számtalan, normál halandó számára tökéletesen ismeretlen együttesben tolja, vagy tolta.
Jól szól a cucc, Dan Swanö stúdiójában rögzítette Black kapitány. Retro ez is valahol, abban az értelemben legalábbis, hogy a dalok simán születhettek volna valamikor 1980 környékén, de a Nighttal ellentétben hangzásban nem akarja koppintani azt az érát. Kifejezetten mai a megszólalása, és a korai metal mellett tartalmaz azért amerikai ízt is, egy csipetnyi folkot, southern rockot is felfedezni vélek az énekstílusában. A punk gyökerek is ott vannak, de ez szinte természetes ebben a közegben. Az egész valahogy a Slough Fegre hajaz összességében, ha ez mond nektek valamit. Szerintem baba.
Dean Castronovo egyértelműen függőségre hajlamos személyiség. Régen ez leginkább az alkoholra és a kokainra irányult, de a 2015-ös családon belüli botránya és fölfüggesztett börtönbüntetése után addikciója tárgya elsősorban a cigaretta és a Red Bull. Ezek - értsd: nikotin és koffein - se jók, de egy fokkal azért talán elviselhetőbbek (főleg a közvetlen környezete számára). Van viszont egy egész életét átívelő függősége, amiért mindnyájan hálásak lehetünk, és ez nem más, mint a zene. Ennek fontos állomásai - a rengeteg stúdió és szessön-munka mellett - részvétele olyan világraszóló produkciókban, mint a Bad English, Hardline, Soul SirkUS, Ozzy, Journey stb.
Az utóbbi időben zenei tevékenységének fókusza a Revolution Saints nevű Frontiers projekt, bár a hírek szerint - hál' Istennek! - megint együtt turnézik Neal Schonékkal. A Serafino Perugino fejéből kipattant és Alessandro Del Vecchio által szerzeményekkel ellátott RS újabban eléggé felpörgött. Az RS 2.0 (Doug Aldrichot Joel Hoekstra, Jack Blades-et Jeff Pilson váltotta) alig egy évvel az előző album (Eagle Flight) megjelenése után új lemezzel lepett meg minket. Persze a meglepetésünk nem volt olyan nagy, hiszen tudjuk, hogy Del Vecchio egy év alatt akár 5-6 ilyen anyagot összedob a stúdióban.
Mindenesetre a megújult RS új energiákat mozgósított, már az "Eagle Flight" is érezhetően jobb formát mutatott, mint az álmosító "Rise" (2020), a tendencia pedig most folytatódik. Persze új arculatot, stílust ne várjon senki. Az RS amolyan Journey tribute-ként működik, ahogy azt Del Vecchio Itáliában elképzeli. A tribute jelleg miatt egyszerre arcbamászóan amerikai, Del Vecchio irányítása és kompozíciós dömpingje miatt pedig... nos, olyan Del Vecchio-ízű. Ez az apró termetű és fölfoghatatlanul termékeny olasz zeneszerzőként tényleg egy kaméleon, de azért kézjegyei itt-ott viszonylag könnyen fölfedezhetők. Vannak dalok, ahol mintha a saját zenekara, az Edge of Forever szólna: "Fall On My Knees", "Will I See You Again", "Divine Wings".
Azért el kell ismernem, egy "Revelation" vagy "Eclipse" típusú Journey lemezt százszor meg ezerszer szívesebben hallgatnék. Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy egy-két szerzeményben nemcsak sikerül hátborzongatóan hitelesen megidézniük Neal Schonék géniuszát, de a színvonal is közel azonos. Az olyan tételek, mint az albumot bevezető, klipes "Against The Winds" vagy a "Been Said And Done" egy Journey lemeznek is díszeivé, kiemelt slágereivé válhatnának.
Az "Against The Winds" szerintem a jobbik RS albumok közé tartozik, de a legmagasabb hangszeres teljesítmény ellenére is azt mondom: leginkább csak szemezgetek belőle, s szerencsére mindig találok néhány határozottan jól elkapott, Journey-kompatibilis himnuszt.
