Sok mindennel lehet vádolni, de azzal nem, hogy modern szemléletű, trendkövető, rugalmas és könnyen alkalmazkodó, nyitott szemléletű lennék. Ennek általában pontosan az ellentétét szokták rám olvasni. Mindazonáltal néha előfordul velem, hogy új dolgokba is belekóstolok, olyan dolgokba, melyek első ránézésre nem föltétlen tűnek étvágygerjesztőnek. Például tipikusan nem gusztusom az erősen digitális hangzású, djentes, perkusszív jellegű gitárjáték, ami minden technikai sziporkája ellenére általában a dallamosság rovására megy.
Ezt cáfolandó határoztam el, hogy röviden beszámolok a kanadai Intervals legújabb lemezét hallgatva szerzett élményeimről. Már arra is büszke vagyok, hogy adtam neki egy esélyt, de a végén még ráadásul tetszett is! A "kollektíva" elnevezését nem pontosan értem, hiszen valójában az egész mögött egy Aaron Marshall nevű gitáros/zeneszerző áll. Lehet, hogy szerénységből bújt az Intervals név mögé, vagy éppen muzsikustársait, Jacob Umansky bőgőst és Nathan Bulla dobost akarta ezzel megtisztelni. A srác mindenesetre mocskos jó zenész, és ami a lényeg, úgy tud teljesen modern szemléletű, naprakész és - ahogy mondják - trendi lenni, hogy közben az egész nagyon zenei, dallamos, öreg rockereknek is emészthető marad.
A mindössze 37 perces album nyolc instrumentális szerzeményt tartalmaz, amelyek címeit a kordivatnak megfelelően végig kisbetűvel írták (amit én csak azért sem vagyok hajlandó reprodukálni). Szerencsére a számok nem csak abból állnak (ami a műfajra oly gyakran jellemző), hogy a gitár, bőgő és dob gyakorlatilag végig uniszónóban döngöl egy követhetetlen ritmust, itt vannak kiállások, hangszeres szólók és főleg tetszetős dallamok. Én a helyükben (legalább alkalmanként) azért kísérleteznék egy jó énekessel, de nyilván nem ér (talán bunkóság is) a pálya széléről beleugatni a játékba.
Nekem minden újdonsült nyitottságom ellenére ebből bőven elég a 37 perc, de a nálam fiatalabbak vagy rugalmasabbak akár rá is kaphatnak a dolog ízére. Nekik azt ajánlom, hogy kedvükre mazsolázgassanak a banda bandcamp oldaláról, mert tényleg tök zenei az egész. Végezetül innen üzenem Aaronnak, hogy a baseball sapi, széldzseki és rövidgatyó kombónál van színpadképesebb hacuka. :)
Szeretnéd egy színpadon látni Paksi Endrét, Szekeres Tamást és Robert Plantet? Akkor meg kell nézned a Tygers Of Pan Tanget élőben. Na jó, nem pont ők bazseválnak, de minimum a hasonmásaik. Robb Weir, a mára egyetlen megmaradt alapító tag kinézetre tiszta Paksi Endre, Francesco Marras, a másik gitáros ugyanakkor Szekeres Tomi fizimiskáját és játékstílusát hozza egy az egyben. Jacopo Meille, az aranytorkú pacsirta pedig Plant ikertestvére is lehetne.
A hasonlóság nem áll meg a külső jegyekben, énekstílus tekintetében sincsen átütő különbség kettejük között. Meille persze nem Plant, de ő is remek frontember és zenész. A Tigrisek muzsikája nem egysíkú – oké, ott vannak a true metal gitártémák, ami alapján be is soroltuk őket szépen a NWOBHM mozgalomba, de mindig is volt egy dallamos, hard rockos oldaluk (lásd "Paris By Air", "Love Potion No. 9", "Keeping Me Alive" stb.), főleg, hogy egy időben ezeket kifejezetten erőltette a kiadójuk is. Végül, de nem utolsósorban, Weir nem mai gyerek, nyilvánvalóan a klasszikusokon nőtt fel, ezért a muzsikában ezek hatása is markánsan megjelenik, lásd az új lemezen a "Back For Good" erőteljesen Rainbow/Purple ihlette riffjét (amibe még egy kis zeppes felvezetés is belefért), de ez a vonulat mindig is ott volt náluk (pl. "The Story So Far" a "Hellbound"-on).
Jó példa minderre az aktuális album nyitószáma, a bulin is eltolt "Edge Of The World", ahol a zakatoló gitártémára egy olyan énekdallam érkezik, amit éppenséggel Plant is írhatott volna. Egy szó, mint száz, ez a koncert egyfajta időutazás is volt, amelyben a metal első, legdicsőségesebb időszakából teljes keresztmetszetet és ízelítőt kaptunk. A setlistet – azon kívül, hogy minden korszakból korrektül válogat – nem teljesen értem: az "Euthanasia" nyilván OK, de a debütön vannak jobb számok is, mint a "Slave To Freedom" és a "Suzie Smiled" (bár utóbbi riffje nagyon ütős). Én biztosan az instant sláger "Don't Touch Me There"-t és a lemezt záró "Insanity"-t tettem volna be. Ahogyan a "Hellbound"-ról is a két gyorsat erőltetik, ami OK, el lehet mélázni például azon, hogy a Mötley koppintotta le a "Gangland" gitártémáját, vagy fordítva, és a címadó se rossz, de azért ezek tipikus NWOBHM témák. A "Tyger Bay" vagy a már említett "The Story So Far" szerintem ütősebb és egyedibb dalok.
De ki vagyok én, hogy belepofázzak, tapasztalatból tudják nyilván, mi az, ami jól működik élőben, márpedig működött a produkció, nagyon is. A közönség (átlagéletkor min. 50) a kezükből evett és hálás volt minden nótáért. A zenészek is élvezték, úgy láttam, odatették magukat, ahogyan illik. A ritmusszekció pontos és dinamikus volt, Különösen Craig Ellis dobost kell megdicsérjem, aki nagyon együtt élt a zenével. Weir a szólók nagy részét a modernebben, technikásabban játszó Marrasra hagyta, és ez így van jól. A csapat ásza, az arany tojást tojó tyúk azonban kétséget kizáróan Meille, aki nemcsak piszok jó énekes, de magabiztos, jó kedélyű frontember is. Határozott, de nem excentrikus, közvetlen, de nem jópofizós. Végig kézben tartotta a dolgokat, na.
Előzetesen aggódtam kicsit, hogy hányan leszünk, ez a csapat hajlamos méltatlan körülményekbe belefutni, lásd a korábbi írásomat ennek kapcsán. De nem volt gáz, a helyet szellősen megtöltötte a hajlott korú közönség, az Analóg ezt a szokásos korrekt hangzásával hálálta meg. Nem szóltam még az előzenekarról: a The Trousers szimpatikus banda, jó számokkal. Korrektül elnyomták a '70-es években gyökerező, AC/DC hatású rockjukat, felvezetésnek nagyon is rendben voltak, még úgy is, hogy paradox módon valószínűleg egy fiatalabb rajongótáborhoz tudnak igazán szólni ezzel a zenével. Azaz, minden elemében fasza kis rendezvény volt ez, ahol száz magyar ősmetalos kapott életre (még ha a hátra lévő már nem is olyan sok :D) szóló élményt. Köszönjük a szervezőnek!
A hangulatteremtéshez hozzájáruló billentyűs támogatás – kuka.
Triggerelt dobok, esetleg "japán" (SANYO, SONY) dobos – kuka.
Geoff Tate-klón énekes – kuka.
No jó, de mi az, ami maradt? – kérdezhetné az a sajnos már nem fiatal olvasó, akinek a "Perfect Balance" és a "Heathen Machine"-féle Balance Of Powerről ugranak elő az emlékei, egy, a sci-fibe oltott misztikus atmoszférát és a dehumanizáló hangulatot többek között a gépies dobhangzással és a finoman kidolgozott dallamok ívével megteremtő, az undergorundban amolyan kult státuszt kivívó progresszív-power csapatról, ami 20 év után újra aktivizálta magát. Mert ezen írás kezdő mondataiban említett kidobott hangulatteremtő zenei elemek tulajdonképpen a lényegét jelentették az együttesnek, olyan megkülönböztető jegyeket, amik miatt – sajnos talán csak a szintén régóta jégbe merevedett – Pagan's Mind szintén sci-fi-be oltott metalja ugorhat be a szorgalmasan velünk együtt kukázó fanoknak.
Úgy látszik, hogy az együttes lényegi, kreatív magját a ritmusszekciót alkotó Lionel Hicks dobos és Tony Ritcihe basszgitáros jelentik, akik a kezdő, AOR-ban gyökeredző lépések után kialakították a rájuk jellemző különleges, misztikus elemekkel megbolondított, egyszerre dehumanizáló, de mégis barátságos atmoszférát, olyan dallamokkal, melyeket a korántsem lineáris dalszerkezetek ellenére szinte azonnal fütyülni tudott az ember, már ha arra támadt kedve az űr végtelenségében eltörpülő, magányra ítéltetett humanoid zenei lenyomatának hallgatása közben. És még egy szó a dobokról: talán ez az egyetlen banda, ahol az esetleges dobgép dobni tudott a hangképen, hiszen tökéletesen illett a kialakított muzikális környezethez, a gépi hangzás hideg-éles precizitása és az érzékeny dallamok ambivalenciájából megszülető kedélyformáláshoz.
Mindezeket a jellemzőket figyelembe véve a lemez első meghallgatása után az államat kerestem a földön, sajnos azonban nem a csodálattól, hanem a csodálkozástól, hogy miként volt képes a két alapember egy olyan énekesnőt a képbe hozni – Lance King és John K. után –, akinek tehetsége nemhogy a sci-fis, misztikus hangulathoz kevés, de egy átlag heavy metal csapatban is a leggyengébb láncszemet jelentené. Hazel Jade Rogers nekem Blazey Bayley női megfelelőjének tűnik: egy teljesen tucat, néha hamiskás rockhang, aki legfeljebb bosszantásra alkalmas hangulatot tud teremteni, már ha emlékszel a valamikori énekesek által nyújtott világalkotásra. (Aminek megváltozását már a borító "wicka" hangulata is jelzi.)
Persze az is lehet, hogy a múlttól függetlenül kellene a lemezt értékelni, mert úgy már nem annyira elkeserítő a kép: a dalokból ugyan eltűnt a finom progresszió, de azért többnyire sikerül némi baljósságot a dallamokba boszorkánykodni: a "Monster" tapsgépes gonoszkodása, az "Abyss" hamiskás énekkel elővezetett szövegi primitívkedése, amiben mégis van valami magával ragadó, főleg, ha többször is meghallgatod, vagy a "Velocity" az egész lemezt tekintve talán legnagyobb ívű dallama, amiben még Dio szelleme is felbukkanhat, ha nagyon keresed, egy idő után barátoddá/nőddé válhat. Az összkép így válik inkább a NWOBHM-t a sötétebb tónusú oldalról megközelíteni szándékozó bandák felidézésévé, ahol az élvezetes szólókat játszó ikergitárok – a zenészek sajnos csak session-tagok – szinte a pincében dohognak, és ahol az énekesnő már nem is tűnik annyira "rendszeridegennek", mint elsőre. Bár lehet, hogy valami boszorkányság van a dologban…
Mindezeket figyelembe véve, tehetsz egy-két próbát – bár az igazi értékek csak sokadszori hallgatásra jönnek elő – és talán Te sem fogod a programozó hibájaként felfogni a markáns stílusváltást és az erőviszonyok látszólagos – hallgatólagos – felborulását.
A német progresszív metál második (harmadik?) vonalában már évtizedek óta makacsul és kitartóan vitézkedő Ivanhoe négy év után (Blood And Gold) új lemezzel lepett meg bennünket. Nem tudom, miből gondolták, hogy lesz majd rá kereslet, de mint mondottam, nagyon kitartók és igen makacsok. Nekik - s ebben a tekintetben olyan csapatokkal állnak rokonságban, mint a Dante vagy az Ivory Tower - sohasem sikerült az, ami pl. a Vanden Plasnak vagy a Red Circuitnak (sőt bizonyos értelemben még a Dreamscape-nek és a Poverty's No Crime-nak is): sem otthon, sem a nemzetközi porondon nem futottak be, nem nyertek meg maguknak befolyásos kritikusokat, de azt is kétlem, hogy a keménymagon kívül számottevő ún. fan base-re tudtak volna szert tenni.
Nyilván elsősorban maguknak zenélnek, mert nem hiszem, hogy az ilyesmire akár szűk pátriájukban is 20-30 embernél többet lehetne becsábítani klubszinten. De nem akarok gonosz lenni, hiszen ezen a blogon időről-időre becsülettel hírt adtunk róluk, a "Lifeline" című lemezük pedig máig ott lapul a CD gyűjteményemben. Szinte hihetetlen, hogy ebben a formációban olyan kiváló énekesek fordultak meg, mint Andy B. Franck (Symphorce, Brainstorm), Chitral "Chity" Somapala (Firewind, Red Circuit) és Mischa Mang (Dreamscape).
Egyébiránt azért is indokolatlan a cinizmusom, mert önmagukhoz (a 9 tételes diszkográfiához) képest a "Healed By The Sun" a kifejezetten erős lemezek közé tartozik. Alex Koch énekesnek nincs mit szégyellnie a híres elődeihez való összehasonlításban, Chris Lorey gitárosnál pedig már pengetett náluk gyöngébb húrnyűvő. A hangzás kellően modern, kifejezetten szikár és erőteljes, sőt a dalok között is akad olyan, amit még az én elkényeztetett füleim is könnyen befogadnak: pl. a címadó, a "Moments In Time" vagy a "One Ticket To Paradise". Igazából egyedül a "10C" gagyi gregorián betétei verik ki nálam a biztosítékot.
Összegzésképpen annyit tartok fontosnak elmondani, hogy ez a karrierjük egyik olyan alkotása, amire méltán büszkék lehetnek, hiszen "lejön" róla a sok törődés, a kitartó, kemény munka, a kellő zenei alázat és a komoly elköteleződés. Az már másik kérdés, hogy objektíve most sem tudtak magasabb kategóriába lépni; hogy képletesen fogalmazzak: a germán kockát ezúttal nem sikerült lekerekíteni.
"…Most is csönd van ezen az ugaron, dudva és muhar terem a falakon, szedd a lábad, csodaszarvas, ne nézz hátra, nyomodban a farkas…"
"…Törik a szándék, hajlik az akarat, vezényszóra fosztják a javakat, nyugati színpadon hazai táncunk, keleti ütemre járja a lábunk…”
Nem igazán emlékszem, hogy a kietlen magyar metal színtéren valamelyik csapat Ady csodálatos költeményének képeit, szóhasználatát felhasználva jellemezte volna jelenünk közállapotát, mindenesetre a szegedi gyökerekkel rendelkező Salvus olyan sorokkal képes megdöbbenteni a hallgatót, melyek többrétegű jelentéstartalmuknál fogva nemcsak hallgatásra, hanem gondolkodásra, értékszembesítésre is kényszerítik a környezetre érzékeny embert.
Bevallom, jómagam nem ismertem az egyébként több mint 20 éve alkotó együttest, pedig Szegedről származván, ez igazán elvárható lenne, főleg úgy, hogy a Pötörke Zoltán vezette Salvus jól megérdemelt elismertséget vívott ki magának a hazai undergroundban. Szerencsére egyik hűséges olvasónk sikeresen hívta fel figyelmemet a csapat új albumára, és bár állandósult időhiányom miatt nem tudtam végigfutni a diszkográfián – ezért értékelő összehasonlítást ne is várjon tőlem az olvasó – jelen lemezt már vagy két hete nem tudom kirobbantani a lejátszómból, pedig a prezentált stílus nem igazán vág preferenciámba, bár itt koherens stílusról azért nehéz beszélni.
"Mivel mindig is szinte küldetésünknek tekintettük, hogy a dalszövegekkel tükröt tartsunk a világnak, az országnak és az egyénnek, legyen az bárkinek bármennyire kellemetlen, és a világ az elmúlt öt évben sajnos nem lett se szebb, se jobb hely, az emberi gyarlóság továbbra is kiapadhatatlan téma, így ezúttal annyi pozitívum se szorult Zoli sorai közé, mint korábban, de ezt zeneileg most próbáltuk kicsit ellenpontozni." - hangzott el a csapattal készített interjúban, s hogy ez mennyire így van, remélem, a kezdésnél kiemelt sorok erre teljes bizonyságot szolgáltatnak. Az együttes komor hangulati jelenlétét egyébként a legutolsó lemezük óta bekövetkezett tagcserék is magyarázhatják, bár ha ilyen színvonalon sikerült ez után is alkotni, akkor nem kell féni attól, hogy a csapat a régi bajtársak nélkül nem lesz képes tartalmas folytatásra.
A zenei anyag jellemzésében igazán nehéz dolga van a skatulyázni olyannyira szerető kritikusnak, hiszen a csapat egyszerre merít a modern metal, a göteborgi death, a folk, és a progresszív metal eszközkészletéből, tökéletes egyensúlyt alkotva a durvább, groove-osabb, valamint az azonnal fülbe ragadó elemek között – emellett okosan, nem a Dream Thetaer-i értelemben, de mindenképpen a neo-progresszív érára jellemzően építi fel dalait, olyan gondolatisággal, ami elsőre talán lineárisnak tűnhet, de igazi arcát többszöri hallgatás után fedi fel igazán.
Nagyon érdekes, ahogy a zenészek a magyar népzenéhez nyúlnak: egyrészt a szövegekben elhelyezett, a folkban használt jelzős szerkezetekkel, másrészt egy-egy zenei minta az alap modern metalba ágyazott, tökéletesen integrált jelenlétével, ennél fogva szinte észrevétlenül, a tudatalatti "birizgálásával", a profán megoldásokat ügyesen elkerülve érik el a kívánt hatást, a népi hangszerek pusztán jelzésértékű használatával.
Az alapok persze azért markáns csapást vágnak a stílusok útvesztőjébe: már a kezdő, a népszerű gyermekjátékot címében felidéző "Adj, király katonát”-ban ott van szinte minden zenei árnyalat, ami meghatározza a jellegzetes, dallamos, ám a riffek által a marconább tájakra kalandozó hangzást. A csapat rafinált megközelítését jelzi a kezdésben elhelyezett doom riff is, amit talán csak sokadik hallgatásra veszünk észre az egyébként tempós szerzeményben, megsüvegelendő kompozíciós teljesítményként konstatálva az integrálás tényét.
A könnyedebb darabok közé tartozó "Héthatár”" (ismét egy folk utalás) szinte thrashes riffjeire terülő könnyed refrént a szöveg súlyozza a verzékre, majd a "Fékezhetelen” már-már punkos kapkodása jelzi az együttes sokoldalúságát. Ez a viszonylagos "slágerközpontúság” jellemzi a "Mindenre érdemes"-t is a refréneket ügyes hangulatváltásokkal variáló ravaszságával.
A lemezre a koronát az idézett "Nálad nélkül” libabőrt okozó sorai és dallamvezetése helyezi, amiben szintén ott van a népzenei hangulati hatás, annak ellenére, hogy a szaggatott riffek fémességének elvileg messzire kellene tolniuk az eredményt a folktól, de a Salvusnál ez is működik, mégpedig bámulatos összeolvasztási tehetséggel.
A "Senki hibája" némi gótikus hatással kezd, hogy aztán talán a lemez legösszetettebb, hangulatában állandóan változó darabjává váljon, a végére pedig ismételten egy kis irodalom: Radnóti csodálatos versének megzenésítése dicséretre méltó próbálkozás, de itt bicsaklik meg talán egy pillanatra a színvonal, ami vélhetőleg nem is a zenekar hibája. A "Töredék”" ugyanis már önmagában olyan összetett, változó hangulati tartalommal bír, ami szerintem prózában jobban érvényesül, másrészt a költemény pulzáló zeneiségét nem sikerült érzelmileg lekövetni – de ez, mint minden verselemzés, pusztán szubjektív lenyomat, amire minden bizonnyal ezer cáfolat érkezhet.
A Salvus nemzetközi mércével is figyelemreméltó lemezzel örvendeztetett meg minket, ahol az instrumentális bátorság és kompetencia együtt jár a szövegi bravúrteremtéssel, csak azt sajnálom, hogy ezeket a metaforákat angolra lefordítani szinte lehetetlen. Így viszont a lemez megmarad nekünk, értékeljük hát, hiszen a csodaszarvas nem szökött el, itt van velünk, egy albumnyi zenébe villantván meg bámulatos erejét.
Ez zsinórban már a sokadik 2023-as elmaradást pótló bejegyzés, de ami jár, az jár. Ám hogy némileg érdekesebbé tegyük a dolgot, Trevor Rabin tavalyi szólólemezét a legutóbbi énekes rock albumával, az 1989-ben (!) megjelent "Can't Look Away"-jel párhuzamban mutatjuk be. A "Can't Look Away" annak idején a Yes "Big Generator" albuma után született, amikor Rabin egy kis időre otthagyta a torzsalkodásoktól hangos zenekart, hogy saját dolgaira koncentráljon (később a "Talk" című lemez erejéig újra csatlakozott hozzájuk).
A "Can't Look Away" és a "Rio" megjelenése között 34 év telt el, mégis a szólókarrier és a jelentős zeneszerzői örökség két leginkább egy tőről metszett (értsd: énekes-rockos) kiadványáról van szó. Ez még akkor is igaz, ha az előbbi valamivel rádiórockosabb, direktebb hangvételű (egyesek annak idején még a meglehetősen félrevezető arénarock jelzőt is használták), míg az utóbbi magán viseli annak nyomait, hogy Rabin az elmúlt évtizedeket Jerry Bruckheimer producerrel közösben intenzív (rendkívül sikeres és jól jövedelmező) filmzene-szerzéssel töltötte.
A "Can't Look Away" producere a Pink Floyddal és David Gilmourral is szorosan kollaboráló kanadai Bob Ezrin volt, aki társszerzőként is föl van tüntetve az album néhány dalában. Akad is a lemezen pár Gilmour-érás Pink Floydra hasonlító tétel (ott van mindjárt a címadó vagy pl. a "Promises" és az "Eyes Of Love"). Egyébként mindkét lemezt gyakorlatilag Rabin játszotta föl egyedül, minden hangszert maga kezelt, kivéve a dobokat (melyek mögött olyan komoly muzsikusok ültek, mint Alan White, Lou Molino III és Vinnie Colaiuta).
2012-ben Rabin ugyan megjelentetett egy szólólemezt és erről írtunk is (Jacaranda), de az instrumentális és filmzenés/jazz kiadvány volt, ezért jogosan merül föl a kérdés, hogy a rockos hangzástól évtizedekkel korábban elforduló muzsikus hogyan és miért kanyarodott vissza ehhez a műfajhoz. Állítólag ennek origójában a Jon Andersonnal és Rick Wakemannel lenyomott Yes (feat. Anderson - Rabin - Wakeman) turné áll, mely szerencsére dokumentálva is lett egy fantasztikus koncertfölvétellel (CD+DVD), amiről mi is lelkesen beszámoltunk. Rabin újra rákapott a rockzene ízére és a villanygitár okozta élményekre. Micsoda mázli!
Természetesen a "Rio" bőségesen merít a Yes soraiban töltött időszak stílusjegyeiből, ötleteiből, de arról szó sincs, hogy valami retrográd nosztalgialemez lenne, ami egyszerűen reprodukálja az Andersonnal és Wakemannel egy színpadon töltött koncertek hangulatát. Egyértelműen megjelenik itt az elmúlt néhány évtized minden zenei tapasztalata, a "Rio" tehát vérbeli Rabin anyag, úgy mutatva be ezt a zenészóriást, mint aki képes a lehető legváltozatosabb hatásokat is valami egészen újszerű és varázslatos egésszé gyúrni. Elképesztő mennyiségű és minőségű muzsika van ebben az emberben - ja, és nem mellesleg gitározni sem felejtett el. Nem férhet kétség ahhoz, hogy Rabin a modern zene (s itt most tudatosan kerülök bármilyen műfaji meghatározást vagy stiláris leegyszerűsítést) egyik legtehetségesebb, legeredetibb figurája.
Nálunk érdemes olvasni a sorok között... Ez alatt - többek között - azt értem, hogy hasznos dolog olykor a kommentekre is vetni egy pillantást. Bár a blogunkon jellemzően nem indulnak kommentcunamik, azért van pár elkötelezett olvasónk, akik bátran ajánlgatják saját fölfedezéseiket, zenei élményeiket, s ezt jól teszik. Ezekre mi nem mindig tudunk reagálni, még kevesebbről készül azután önálló recenzió, de időről-időre még az olyan viharvert, sokat látott netes kukázókat is meg tudják lepni, mint amilyen én vagyok. A legújabb ilyen élményem beardfish "kartárs" javaslatára a Moon Safari tavalyi albuma.
Valahol tudtam én, hogy a skandináv progresszív rock tartogat még meglepetéseket, de a Moon Safari valahogy elkerülte a figyelmem. Hallottam már róluk, de nem jutottam el odáig, hogy becsülettel meg is hallgassam őket. Szóval - hogy Angelo "Snaps" Provolone klasszikusát idézzem - persze, hogy tudtam én, csak nem sejtettem. Iszonyatosan bosszantó, hogy ez a 2023-as kiadvány csak most került hozzám, mert garantálom, hogy a Southern Empire-rel és talán a Damanekkel együtt fölkerült volna a tavalyi toplistámra, sőt alighanem dobogós helyezést ért volna el. A legkevesebb, amit egy ilyen helyzetben tehetek, hogy beardfishnek megköszönve az ajánlást utólag szépen bepótolom, ami szégyenszemre elmaradt.
A progresszív rockról az évtizedek során az az általános vélemény alakult ki, hogy túlnyomórészt mollos, merengős, világfájdalmas műfaj, melyben jobbára olyan énekesek dünnyögik, kántálják bele az éterbe kínjaikat, mint Steve Hogarth (Marillion) vagy Peter Nicholls (IQ), akiknek tagadhatatlanul melankolikus, fátyolos orgánumuk van, és valami megmagyarázhatatlan, romantikus weltschmerz árad szinte minden hangból, dallamból, amit kipréselnek a torkukon. A svéd Moon Safari alighanem élő cáfolata mindennek, mert az ő muzsikájukban szinte harapni lehet az életigenlő jó kedélyt. Egy külföldi kritikus úgy jellemezte a zenéjüket, hogy "fölháborítóan vidám, ragadósan édes, szirupos giccs". Ezen jót röhögtem, és természetesen ez a kijelentés sem más, mint egy megkeseredett, mogorva megmondóember epeömlése, de azért van benne valami. A fényes tónusok, a szárnyaló dallamok, az elképesztően aprólékosan kidolgozott 3-5 szólamú kórusok, a fütyülhető, nagyívű gitárszólók szinte önkéntelenül is mosolyra húzzák még az egzisztenciálisan szorongó ember véresre harapdált száját is.
Az elmúlt néhány napom azzal telt, hogy próbáltam fölfedezni magamnak a Moon Safari - ha számszerűen nem is, de - fajsúlyában igen jelentős katalógusát. Egyértelműen a közel kétórás "Blomljud" (2008) a magnum opusuk, de meg kell mondjam, a 2010-es "Lover's End" már nekem is túl negédes (talán a szerelmes-szakítós tematika miatt), és a Himlabacken (kb. Mennyei hegy) első részének (2013) szentimentalizmusa sem okozott katarzist. Nem úgy a gyermekkori élményeket és a fölnőtté válás élményeit földolgozó ciklus második része! Erre, mondjuk, rá is pihentek egy évtizedet.
A "Himlabacken Vol. 2" a korábbi alkotásoknál sokkal izmosabb megszólalású, gitárközpontúbb lemez lett, ahol tényleg kimaxolták az abban rejlő lehetőséget, hogy gyakorlatilag az együttes mindegyik tagja frontember szintű énekes. Egyszerűen nem találok rajta fogást, tökéletes dalcsokor, még a vitathatatlanul hatásvadász jellege is inkább szórakoztat, mint irritál. Minden egyes alkalommal, amikor lefut a közel 70 perces anyag, úgy érzem magam, mint aki fölfrissült, valahogy terápiás jellege, antidepresszáns hatása van - kivéve az árát: a brit amazonon pl. "potom" 34 fontba kerül! WTF?
Bár például a "Reflections Of A Shadow" is megvan bakeliten, a korai, speedster Rage-re annyira azért nem kattantam rá anno. A Terrana-Smolski korszakban szerettem meg úgy igazán őket, és ekkor fedeztem fel újra a '90-es évek második felének egyébiránt remek albumait is. A szupergrúp felállás feloszlását követően aztán megint a pálya szélére kerültek, nem is tudom, meguntam őket talán. Azok a lemezek nem voltak igazán jók, és élőben sem csavarták le a fejemet már. Azt hiszem, leginkább a visszafejlődés, a hátrafelé lépkedések zavartak igazán. Peavy alighanem elvesztette a fonalat akkoriban, újra speed metalt játszunk, várj csak, ez mégse jött be, inkább legyen a kétgitáros korszak. Hááát, rendben, de rám ebben ne számítsatok!
Ezek után egy dupla CD-t meg se hallgattam volna szerintem, ha Laci barátom nem állítja, hogy igen jól sikerült az új cucc (legalábbis a közelmúlt fényében). Ezért adtam neki egy esélyt, és igazat kell adnom neki. Fene se gondolta, hogy így összekapják magukat, és a negyvenéves pályafutásukat egy korrekt, pályaösszegző koronggal (pontosabban kettővel) ünneplik meg. Jean Bormann, a magára maradt gitáros (Stefan Weber személyes okok miatt szünetelteti a jelenlétét a zenekarban) csak úgy lubickol az ölébe esett lehetőségben. Mindent is eljátszik, amit a banda bármelyik korszakában képviselt, és dalszerzőként is oda tette magát rendesen. Kiderült: még ha nem is egy Smolski, de nagyon érzi a Rage zenei világát, legyen szó bármelyik periódusról.
Merthogy megidézésre kerül itt minden időszakuk. A srác a kezdeti speed témákat épp olyan könnyedén rázza ki a kisujjából, mint a smolskisan rafinált riffeket, vagy a '90-es évek groove-osabb témáit. A második részen pedig felvillantják a szimfonikus világukat is. Van azért gyenge pontja a produkciónak, mégpedig Peavy maga. Nem, az énektémákat ezúttal gondosan kidolgozta, azokba belekötni nem lehet. Csak éppen az előadásukkal küzd meg piszkosul. Rendesen megkopott a hangja, hiába, az idő nagy úr. Úgy énekel itt, mintha végig náthás lett volna a felvételek alatt. De az is lehet, hogy csak nem az "End Of Illusions" magasan üvöltős témáival kellett volna kezdeni a zúzást, mert az első benyomás mindig meghatározó, utána már hiába javul az összkép és a teljesítménye, a kezdeti rossz szájíz makacsul beragad, mint a fogak közé a friss kolbász izomrostjai.
A hangzással sem vagyok teljesen kibékülve, pedig meglehetősen organikus, és hűen adja vissza a csapat élő megszólalását. Ennek elvileg pozitívumnak kellene lennie, de sajnos valahogy megszoktuk már, hogy stúdióban mégiscsak letisztultabban, szofisztikáltabban szólnak a zenekarok, mint élőben. A szimfonikus betétek is műanyagok kicsit, de nyilván nem tudnak ma már megfizetni egy igazi klasszikus zenekart. Ezeken kívül viszont nemigen találok fogást a közel 100 perces anyagon, harmadszor pörgetem az elmúlt néhány napban, mert tényleg élvezem hallgatni (pedig ezalatt hat másik lemezt ledarálhattam volna…). Így nemigen tudok mást tenni, mint gratulálni a főnöknek ahhoz, hogy ismét kikecmergett a gödörből, legalábbis annak a legaljáról, és így nagyrészt méltó módon sikerült a csapat négy évtizedes pályafutásának mementót állítania! Egyúttal ajánlani egy tüdőfűleveles teakúrát (ami, mint tudjuk, a torok barátja). Hátha…
Nem fogok hantázni, pár nappal ezelőttig fogalmam sem volt arról, hogy ki az a Benjamin Croft, vagy hogy létezik-e ilyen személy egyáltalán. Szerencsére a világhálónak köszönhetően az ilyen információ már csak néhány kattintásra van tőlünk, a keresőprogramok egy szempillantás alatt elvégzik helyettünk a fáradságos "bányászmunkát".
Szóval - mint kiderült - Croft brit multihangszeres/komponista, aki a Leeds College of Musicon tanult zeneszerzést, s végzett zongora és trombita szakon. Karrierjét műfaji megkötések nélküli kalandozás jellemzi a klasszikus, jazz, rock, country és pop világa között. Számtalan neves jazz muzsikussal dolgozott már együtt, pl. olyanokkal, mint Bellinda Carlisle, Randy Brecker és Frank Gambale. Az eddig megjelent két albuma is inkább a fúzió kategóriába sorolható.
A "We Are Here To Help" tehát Croft harmadik albuma, melynek gyökerei a pandémia okozta karanténig nyúlnak vissza, a produkciós munkát pedig már két évvel ezelőtt megkezdték. Hogy miért tartott ilyen sokáig elkészíteni és megjelentetni a lemezt? Nos, minden bizonnyal azért, mert Croft elképzelése kezdettől fogva az volt, hogy a jazz rock (és metál!) fúzió legnagyobb arcait kéri föl arra, hogy segítsenek neki megszólaltatni a zaklatott korszakban született új dalait. A koncepciónak megfelelően olyan döbbenetesen nagy nevek sorjáznak az albumon, mint Simon Phillips, Marco Minnemann, Billy Sheehan, Stu Hamm, Greg Howe, Mike Stern, Frank Gambale és Per Nilsson! Amikor megláttam a vendégmuzsikusok listáját, minden további kutakodás nélkül indítottam el a letöltést!
Croft ezzel a kiadvánnyal valami újat, tőle némileg szokatlant akart föltálalni annak a szinte számszerűsíthetetlen rajongótábornak, akik művészi tevékenységét figyelemmel kísérik. Ezen a blogon is jó, ha max. 20 kósza kattintást elérünk majd ezzel az ízelítővel - pedig a mi "közönségünk" igen edzett és közel nem a rock/metál zenei mainstreamet képviseli. Szóval a "We Are Here To Help" egy vérbeli progresszív rock album, amit leginkább a műfaj '70-es évekbeli klasszikusai ihlettek. Croftnak ugyanis nagy szerelme ez a zsáner, mióta 17 évesen meghallotta a Yes "Close To The Edge" albumát.
A lemezen ezúttal fele-fele arányban 4 instru és 4 énekes szerzemény szerepel, kettőt egy korábban előttem ismeretlen, angyalhanggú fiatal hölgy, bizonyos Lynsey Ward ad elő (Caught In The Flypaper, Wrestling With Plato), kettőt pedig a mostanában amolyan jolly jokernek számító Jeff Scott Soto énekelt föl (We Are Here To Help, She Flies Softly On). Szeretem Sotot, főleg egy adott zenei környezetben, de tudomásul kellene már venni, hogy nem illik mindenhova. Szerintem ebből a fúziós, jazzbe hajló környezetből is kilóg - és nem jó értelemben.
Véleményem szerint az intru tételek állnak jobban ennek a projektnek, főleg az albumot indító "The Age Of Magrathea", ahol Greg Howe varázsol az Allan Holdsworth előtt tisztelgő, mégis totálisan egyedi hangzásával. Phú, ebből sokkal többet is el tudtam volna viselni! Valahogy minden híres bérmuzsikus közül ő illik bele ebbe a képbe a legjobban. Ahogy mondani szokták: úgy passzol, mint kesztyű a kézre! Ez a dal is megmutatja, hogy néha neki is ki kellene kacsintania más, valamivel populárisabb műfajok felé.
Elsősorban a jazz rock fúzió felé nyitottabb, az átlagosnál nagyobb kísérletező kedvvel megáldott hallgatóknak ajánlom - nekik azonban nagyon!
Önmagában a tény, hogy a német ősproggerek, a Vanden Plas hétpróbás muzsikusai új lemezt jelentettek meg, nem nagy meglepetés, nem bír túl nagy hírértékkel. Az viszont már igen, legalábbis szerintem, hogy a csapat alapító tagja és alkalmi zeneszerzője, Günter Werno billentyűs 30 év közös munka után minden különösebb ceremónia nélkül kilépett. Semmilyen érdemi információt nem sikerült arról találnom, hogy mi vezetett ehhez az elhatározáshoz. Az sem volt egyértelműen kiolvasható a csillagok állásából, hogy Werno helyett éppen az az Alessandro Del Vecchio jelenik meg a tagok között, aki nemrég jelentette be, hogy 13 év döbbenetesen termékeny év után otthagyja a Frontiers kiadót (legalábbis, ami a produceri, házi zeneszerzői és A&R-os kapacitást illeti), s aki – nem mellesleg – eddig leginkább AOR és hard rock produkciókhoz adta a nevét.
Del Vecchio a március 13-án váratlanul posztolt facebook bejegyzésében kihangsúlyozta, hogy a nápolyi kiadótól való távozása ellenére továbbra is él a saját bandája, az Edge Of Forever, valamint együtt kíván dolgozni a Hardline-nal, Jornnal és a Vanden Plas-szal, melyek egytől-egyig a Frontiers istállójába tartoznak. A Vanden Plas új lemezével kapcsolatban azért mégiscsak az a fő kérdés, hogy Del Vecchio csatlakozása mennyiben befolyásolja a csapat hangzását, illetve, hogy a "mi Sanyink" (aki nem mellesleg egy igazi kaméleon) miként tud beilleszkedni a progresszív műfaj által kijelölt keretekbe. Ez valóban izgalmas kérdés, mert a dolog bizony kétesélyes: tök jól, de borzasztóan rosszan is elsülhetett volna.
Elég furcsa az apró termetű taljánt a hórihorgas germánok között látni, de valljuk be őszintén, hogy a Vanden Plasra már ráfért egy kis vérfrissítés. A legutóbbi lemezükkel kapcsolatban azon tűnődtem, hogy a nagyjából 2002-től 2010-ig tartó időszak három albuma, a "Beyond Daylight", "Christ 0" és a "The Seraphic Clockwork" mai napig viszonylag rendszeresen lekerülnek a polcomról, de ami azután következett, lassan, de biztosan megindult lefelé a végzetes ellaposodás lejtőjén. Egyszerűen kiveszett belőlük szinte minden izgalom; sajnos száraz, futószalagon gyártott precíziós termék lett minden, ami kikerült a kezeik közül.
Nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy ez mennyire köszönhető Del Vecchionak, de a "The Empyrian Equation…"-nel az együttes új erőre kapott, a zenéjük újra szerethetővé vált számomra. Elvileg továbbra is a gitáros, Stephan Lill jegyzi a zenét, Andy Kuntz pedig a szövegeket, de a kis olasz játékával, soundjával emészthetőbbé, játékosabbá, talán még dallamosabbá is vált a zenéjük. Az is vitathatatlanul az új anyag javára vált, hogy nem nyújtották el, mint egy Wagner operát, hanem megálltak a kb. 55 perces játékidőnél. A japán kiadás valamivel hosszabb, mert azon bónuszként szerepel a "They Call Me God" akusztikus verziója is.
Nyilván egy három évtizedes karrier és 10 korábbi album után nem váltják már meg a világot, sőt még a minimális életjeleket mutató, lélegeztető gépre kapcsolt progresszív metál műfajt se. Nem lettek kevésbé németek, értsd: szögletesek vagy bizonyos értelemben zenei technokraták (szegény Andy Kuntznak sem lett kevésbé nazális az orgánuma), de most egy inspiráltabb oldalukat mutatják, a két átláthatatlanul hosszú, két részre bontott teátrális próbálkozás után megint azt az élményt nyújtják nekem, mint annak idején, a kétezres évek első évtizedében. Mindenesetre örvend a szívem, mert én már nem igazán vártam tőlük semmit.
