Kiadó:
DeathWave Records

Honlapok:
www.witherfall.com
facebook.com/witherfall

Jól megdicsértem a banda legutóbbi albumát és – nem akarom fényezni magamat, de – megjósoltam azt is, hogy van még annál több is ebben a csapatban (pedig a "Curse…" sem volt piskóta, ugye). És lőn. Kiteljesedtek és akkora zenét tettek ide, hogy szerintem nemcsak az év, de az évtized egyik legjobb lemezét hallhatjuk ezúttal. Írtam azt is, hogy Nevermore és Sanctuary párhuzamok ide, vagy oda, nekem a Witherfall még jobban is tetszik, mint ezek a legendás zenekarok, mert a súly és a sötét tónus mellett dallamosabb, fogósabb is egyben, sőt, progresszivitással is bővebben van nyakon öntve. (Itt jegyezem meg, hogy némi King Diamond párhuzamot is érzek az említetteken felül.)

A haladás még az ilyen vén hülyéket sem kerüli el, mint én, ezért ránéztem, a ChatGPT mit dob a korongról. Összehozott egy egész jó kis recenziót, aminek a szinopszisa ez: "A Sounds of the Forgotten nem csupán egy sor dal, hanem egy átfogó zenei utazás. Az albumot hallgatva azonnal feltűnik a zenekar tagjainak technikai képzettsége és kreativitása. A dalok szerkezete összetett, a ritmusok és dallamok váltakozása pedig folyamatosan fenntartja a hallgató figyelmét. Az énekes Joseph Michael érzelmekkel teli előadása és a szövegek mélysége különösen figyelemre méltó, ahogy az együttes a veszteség, fájdalom és elmúlás témáit járja körül."

Basszus, magam sem tudnám sokkal jobban megfogalmazni, ez ijesztő! Kicsit azért terelgetni kell a mesterséges intelligenciát, megkértem, a gitárszólókat külön is említse meg. Ezt kaptam: "A Sounds of the Forgotten egyik legkiemelkedőbb jellemzője a gitárszólók gazdagsága és változatossága. Jake Dreyer játéka egyszerre technikás és érzelmekkel teli, ami különleges hangulatot kölcsönöz az album minden egyes dalának. Az album legemlékezetesebb pillanatai közé tartoznak azok a szólók, amelyek nemcsak virtuozitásukkal, hanem a dallamosságukkal is lenyűgözik a hallgatót. Dreyer képes olyan harmóniákat és dallamokat alkotni, amelyek egyszerre hatnak a szívre és az elmére."

Ha lehet, ez még ijesztőbb! Tűpontosan fogalmazza meg azt, amit magam is gondolok erről. Annyit tudok max. hozzátenni, hogy fix egyes, Dreyer klasszikus muzsikát is tanult, helyenként konkrét dallamokat vélek hallani a szólóiban komolyzenei művekből, még ha nem is tudnám megnevezni, pontosan melyikekből. A muzsika pedig… Hol éteri, hol súlyosan sötét és sejtelmes, hol brutális, hol fifikás… nem szarral gurigáznak, na, ahogyan ezt mifelénk mondani szokás. A legszebb az egészben pedig az, hogy ez a mélyen és feketén örvénylő kavalkád sosem csap át káoszba, alaposan átgondolt az, mikor mi történik éppen zeneileg. Mestermű, nincs mese.

Kotta

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.kaipa.info
facebook.com/Kaipa.music

51 év a szakmában (jó, egy 20 éves kihagyással 1980 és 2000 között) és 15 stúdiólemez. Tekintélyt parancsoló karrier. Ennek elenére nem hiszem, hogy túl sokan ismerik a Kaipát mifelénk, egy budapesti koncerten aligha lenne több 20 fizetővendégnél - már ha magamat és Túrisast is beleszámoltam. A Coldplay meg háromszor megtölti egymás után a Puskás Arénát. Semmi bajom a Coldplay-jel, azt is értem, hogy ők egy sokkal populárisabb stílust képviselnek, de azért na... van itt aránytalanság bőven!

A "Sommar..." koncepcionális album, amely szürkülettől hajnalig követ végig egy napot. A számomra kiejthetetlen és jóformán leírhatatlan svéd cím magyarul a "Nyárhajnalfény" szóösszetétellel fordítható le, ami gyanítom svédül is épp oly költőien hangzik, mint anyanyelvünkön. A keretet a címadó dal két verziója adja az album elején és végén, gyakorlatilag ugyanazzal a dallammal, de különböző szöveggel (ez már ismerős lehet a Pink Floyd "Animals" című lemezéről).

A ilyenformán bekeretezett belbecs kb. egy órányi epikus zenéből áll 10-15 perces tételekkel, melyekben csak úgy hemzsegnek a billentyű- és gitárszólók, valamint - a vendégmuzsikusok jóvoltából a hegedű és szaxofonszólók is. Kicsit féltem a "Sommar..."-tól, mert elég gyorsan érkezett a legutóbbi megjelenéshez (Urskog) képest, de végül kellemes meglepetés lett belőle. Először is az anyag döbbenetesen jól, mondhatnám tanítanivalóan szól. De tényleg. Ezt hangmérnököknek, producereknek kéne mutogatni etalonként. A legutóbbi lemezen kapott először lehetőséget Darby Todd dobos a bemutatkozásra, de itt már gyakorlatilag mesterkurzust tart jazz fúziós/prog rock dobolásból.

Ez a lemez most valahogy változatosabb lett elődjénél, nyilván nem Hans Lundin állandó "szignicsör" szinti soundja miatt, hanem köszönhetően elsősorban a lehengerlő hangszeres teljesítményeknek, a szabadabb hangszeres kibontakozásnak. A Mensa tag Per Nilsson gitárost (nesze neked tufa rocker sztereotípia!) nyilván be se kell mutatnom, mindazonáltal megragadom az alkalmat, hogy sokadjára elmondjam: páratlan zsenivel van dolgunk, akinek minden egyes szólója mestermű, különösen az, amit a "Seven Birds"-ben "követ el" (hallga' mán: 6:05-7:02!).

Már éppen azon gondolkodtam, hogy nem érdemes több Kaipa lemezt beszereznem, hiszen akinek megvan a "Vyttjar" (2012) és a "Sattyg" (2014), annak az utolsó néhány megjelenés már nem mutatott semmi újat. Erre jött a "Nyárhajnalfény" és ragyogásával bearanyozta ezt a fülledt nyári napot. Ennél már csak az lenne jobb, ha a bőgős, Jonas Reingold is meglepne végre egy új Karmakanic lemezzel!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.martyfriedman.com
facebook.com/martyfriedman.official

A bejegyzés megírása pillanatában a Discogs adatbázis szerint rendezett, 1022 darabos zenegyűjteményem (CD, DVD, BR, LP) legnagyobb részét a "guitar instrumental music" mappába került megjelenések teszik ki (146 db). Fontos leszögezni azonban, hogy nem vagyok gyűjtő. Mára csak olyan lemezeket tartottam meg, vagy szerzek be, amelyek akár 50 év távlatából is lenyűgöznek, illetve tudom, hogy a hátralévő 50 évem (jó lesz az 15-nek is...) meghatározó zenei élménye lesz. Ez természetesen vonatkozik az instrumentális muzsikákra is.

Többször leírtam már itt a blogon, nagyon ritkán szólít meg mostanában aktuális megjelenés, azt meg végképp ne gondolja senki, hogy bármelyik shredder gitáros, rommá arpeggiózott lemezére úgy ugrok, mint tyúk a takonyra. Ez még a hőskorban sem volt így, nagyon is számított, hogy Yngwie (akkor még...), Becker, Vinnie Moore, MacAlpine, stb. dalokban gondolkodik, a lenyűgöző technika mellett.

Tehát nagyon is ínyenc és válogatós vagyok. A 146 db instru otthon a polcon, szinte kivétel nélkül megugrotta ezt a minőségi elvárást, valamennyire magam is elboldogulok a hat húron, így talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha kijelentem, engem nehéz átb@szni ezen a terepen. Ezért van az, hogy nem szűnök szóvá tenni azt a fajta sarlatánságot, amit Axel Rudi Pell művel gitározás címszó alatt. Túl rövid az élet ahhoz, hogy pontatlan, rosszul intonált fogólap-kaparászást hallgassunk akkor, amikor...

AKKOR, AMIKOR MARTY FRIEDMAN A KORTÁRS INSTRUMENTÁLIS GITÁRZENE EGYIK LEGSZEBBEN, LEGKIFEJEZŐBBEN FELJÁTSZOTT LEMEZÉT TETTE A NAPOKBAN KÖZKINCCSÉ, AHOL MINDEN MEGFORMÁLT HANG AZT IGAZOLJA VISSZA, HOGY ENNYI ÉRZELMET, ILYEN VÁLTOZATOSAN ÉS SZÉLES SPEKTRUMBAN, CSAK AZ ELEKTROMOS GITÁR TUD KÖZVETÍTENI.

Nem túlzás ez, ennyire az ember lelkéig hatoló, hol magasztosan felemelő (Illumination, A Prayer), hol a szinte tapintható fájdalmat a bűnbánatban átélő és abban végül megnyugvó (Tearful Confession) gitározással még maga a főhős is csak néha rukkolt elő, inkább ment és japán popdalokat dolgozott át... Háromszor... (Tokyo Jukebox 1, 2, 3). Persze jó volt az is, de a "Drama" ihletett dalcsodáihoz hasonló önkitárulkozással, legalábbis egy teljes lemeznyi terjedelemben, eddig még nem találkoztunk.

Igen, az "Undertow", "Devil Take Tomorrow", "Lovesorrow" ugyanennek a léleknek hol fájdalmasan, hol felemelően, de mindig csodaszépen megformált hangjai, de lemezenként csupán egy-kettő, a hosszú évek alatt, most viszont kaptunk egyszerre egy csokrot. A lehető legszebb ajándékot. (Nagy jelentősége ugyan nincs, de felvezető klipet az egyetlen énekes dal kapott, aminek amúgy nem sok köze van a lemez egészéhez)

Ehhez fogható zenei élményem ebben az évben nem volt, nem is lesz. TOP 1 - már most, és talán semmi nem fogja követni. Ilyen - nyugodtan mondhatom - felkavaró zenei élmény azért ritkán adódik. Nekem legutóbb talán a Symphony X "Paradise Lost" lemeze volt hasonló. Akkor a kincskeresés analógiát használtam, megjegyezve, hogy ritkán adódik ekkora szerencse egy kincskereső életében. Én most újra rábukkantam. A "Drama" az emberi lélek létezésének legegyértelműbb bizonyítéka.

Túrisas

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.axel-rudi-pell.de

Axel Rudi Pell határozottan fejlődik, ami 64 évesen igen ritka az élet bármely szegmensében, kivéve talán a magyar egészségügy visszásságaiban történő tájékozottságot – egy más szempontból nézve pedig felkiálthatunk: épp itt volt az ideje! –, de ne legyünk rosszmájúak, és hogy Túrisas kolléga se kapjon rögtön a fejéhez, szakmai dilettantizmusomat emlegetve, gyorsan hozzáteszem: a dalírás területén. Mondjuk azt soha nem vitatta senki, hogy német barátunknak tehetsége van a Rainbow irányvonalán mozgó zenei világ kifejtéséhez, amiben ráadásul kiváló énekesek segítették, de azért valljuk be őszintén, hogy a 2000-től a 2018-ig tartó időszak albumai nem tudtak semmi olyan újdonsággal szolgálni, ami a Jeff Scott Sotoval készült lemezeken ne lett volna többször is "ellőve", és a kiadott dalok úgy folytak egymásba, mint a politikusok ígéretei a választási harcokban.

Ezután azonban történt valami – igen, én kezdtem el barátunk munkásságáról kritikákat írni –, de talán nem ez az egyetlen ok: a "Sign Of The Times"-on már megjelentek azok a modernizálási (!) törekvések, melyek miatt kénytelen voltam dicsérőn nyilatkozni hősünkről: ki gondolta volna, hogy egy Pell riff felállítja a hallgató hátán a szőrt, és nem a felháborodástól, hanem a Black Sabbath-i hangulat tökéletes megidézésétől, vagy olyan staccato ütemben elővezetett gitárfutamtól, amit akár a "Youthanasia" korabeli Megadeth (bocs, Mustaine) is írhatott volna.

És akkor itt van az új opusz, aminek felesleges introját követően úgy böffen meg Pell gitárja, hogy rögtön ellenőriznem kellett, jó lemezt hallgatok-e: a "Forever Song" mélyre hangolt gitárhangzása powerbe veri a hagyományos heavy metalt, ugyanakkor gálánsan meghagyja Gioeli hard rockban gyökeredző dallamainak a helyet, akként integrálva a két stílus erényét, ahogy az antefaminnal bedorgozott német Wehrmacht tette azt előrenyomulása során a gyorsaság és a mindent elsöprő erő tekintetében. (Még szerencse, hogy a szovjeteknek volt egy még erősebb "szerük", a vodka!)

Azon persze lehet vitatkozni, hogy mennyire volt szükséges a Led Zeppelin örökbecsű "Immigrant Song"-ját powerbe oltani, de nekem tetszik a próbálkozás, sőt, még a jellegzetes hullámzású gitárszóló is, amit Pell az eredetitől eltérően – amiben ugye inkább Plant hangja a főszereplő – a dallamok közé biggyesztett.

Soha nem tagadtam, hogy Axel epikus dalait nem igazán kedvelem. Tudom, hogy hősünk minden albumán többször is megpróbálta a "Stargazer" iskolapéldáját reprodukálni, de csak ritkán sikerült a Dio-Blackmore kettős tökéletes, fémbe vert perceinek színvonalát még megközelíteni is: általában úgy fulladtak unalomba ezek a dalok, hogy sikeresen negálják az egyébként jól sikerült rövidebb szerzeményeknek a hallgatóban keltett pozitív benyomásait. Most azonban ebben a versenyszámban is képes volt barátunk maradandót alkotni; az "Ankhaia" keleties kezdés után úgy fordul át Tony Martinos Black Sabbath-i epikába – igaz, egy kis lopkovárival –, hogy attól minden "szombatista" gyönyörbe verheti magát, ebben pedig a hangulatba tökéletesen beépített orientális motívumok sem lehetnek akadályozó tényezők.

Hasonlóan nagy lélegzetvétellel startol el a "Crying In Pain" is, ahogy Gioeli lassan nekikezd dalnak, attól "Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik”, és Pell, rossz szokásától eltérően, most érzi is a tempót, mikor kell a kötelező szólóba belekezdeni. A könnyesre vett pillanatok után a "Right On Track" ismételten modernebbre vett  hangzása az előző szerzemény hangulati varázslásától elegáns gellert kapva üti fel a szinkópát a fejekben, kár, hogy a lemez záró tétele az "Ankhaia" hangulatát próbálja reprodukálni, de csak a szokványos Axel-féle unalom sül ki belőle.

Ha nem lenne a befejezés, még azt is meg merném kockáztatni, hogy a "Risen Symbol" ott van minden idők három legjobb Pell albuma között – de tudjátok mit, bátraké a szerencse, így mégis kockáztatok. Lehet fogadni!

Garael

Sebastian Bach: Child Within The Man (2024)

Fogalmam sincsen, miért hiszik azt a művész urak feszt, hogy szólóban modernek kell legyenek (lásd még Ozzy vagy Mick Mars, de a sor napestig folytatható). Hiszen a napnál is világosabb, hogy a közönség a korábbi zenekaraik csúcskorszakát akarják újra élni, Bach esetén ez az első két Skid Row albumot jelenti. Kezdetben van is egy olyan benyomásunk, hogy végre megkapjuk, amire vágytunk, leszámítva a hangzást, mert az inkább a "Subhuman Race" zajongására hasonlít. Aztán, ahogy haladunk előre a játékidővel, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy itt inkább a "Slave…" és a "Subhuman…" egyvelege vár ránk, és ezzel párhuzamosan én egyre frusztráltabb leszek.

Igen, mert nem csak a '90-es évek második felében divatos sound baxtatja a fülemet, de a folyamatos acsarkodás is fárasztóvá válik egy idő után. Lennének itt az érzelmi skálán a dühön kívül még bejárható területek. Arról nem is beszélve, hogy SeBa magának is jobbat tenne, ha nem erőltetné állandóan a rekesztést. Pedig a számok nem rosszak, hagyományosabb felfogásban és hangzással rögzítve ezeket tetszene a produkció. OK, ha elfogadjuk, hogy Bach nem a morgolódó vén hülyéknek készít lemezt (csak azt tudnám kinek, a mai fiatalok szerintem kakilnak a metalra), akkor tulajdonképpen ez egy egész jó cucc. Legalábbis nem rombolja tovább a tékozló fiú amúgy is megtépázott hírnevét, már ez is valami. A borítót pedig felejtsük el gyorsan…

King Zebra: Between The Shadows (2024)

Dicsértem korábban a Gotthard és a Shakra nyomában loholó fiatal csapatot - már ami a származásukat illeti loholásügyileg. Zeneileg ugyanis mások valamelyest, nekem most éppen a skandináv vonal, azon belül is a korábbi Reckless Love ugrik be róluk, persze amikor még jók voltak, ugyebár. De az nagyon. Közös, nem titkolt szándék mindkettőjüknél a szeplőtlen, idealista, kicsit naiv '80-as évek felidézése, újra megélése – valami ilyesmit szeretnének ők is, és a rajongóik egyaránt.

Ezt valószínűleg kicsiben, helyi klubokban meg is teszik minden hétvégén, abban viszont már nem vagyok biztos, hogy nemzetközi produkcióvá tudnak válni valaha is. Ennek több gátja van: egyrészt nem olyan a zenei klíma, hogy ilyesmivel nagyot lehetne dobbantani manapság, másrészt – hiába írtak kifejezetten jó számokat – az énekesük hangja egy kicsit egysíkú és egyediséget nélkülöző. Harmadrészt még csak jól sem szól ez az anyag. Ezektől függetlenül ajánlom azoknak, akik szerették anno a Reckless Love-ot, és tele van a hócipőjük a svédek jelenlegi bénázásával.

Mind’s Mirrors: Forever Is Not Nearly Long Enough (2024)

Elképesztő vendégmuzsikosokkal vette körül magát Szabó Dániel és Purnhauser Pál, kezdve avval, hogy megnyerték Allan Tecchiot (Hades, Watchtower, Seven Witches stb.) énekesnek, aki nemcsak feldalolta a lemezt, de részt vett annak megírásában is; folytatva azzal, hogy Michael Romero és Steve Smyth is szólózik egyet-egyet itt. Manapság, az internet világában, úgy látszik ez kellő kitartással megugorható. A stílus hamisítatlan progresszív metal, a hőskorból, amikor ez a fajta zene még nagyon ment: első Fates Warning, korai Queensryche, Steel Prophet, Crimson Glory vagy éppen a Watchtower. De mondjuk a Sanctuary-vel vagy a Control Denieddal sem járunk messze az igazságtól.

A fentiekkel összhangban a színvonal is simán nemzetközi, a stílusban elvárt szintű ének- és gitártémákkal. Ha ez az album 40 évvel ezelőtt jelenik meg, most egy klasszikusról beszélünk. Kevertek bele itt-ott némi hörgést is, de ettől még a lényeg változatlan maradt. Manapság egy maroknyi elvetemültnél (akik viszont alighanem jól elvannak a korábban felsorolt bandák lemezeivel) ez így többeket nem hiszem, hogy érdekelni fog, pedig ezek a nóták megérdemelnének némi extra figyelmet. Akárhogy is, hazai viszonylatban ez még így is egy rockzenei mérföldkő, tessék belehallgatni!

Kotta

Kiadó:
Mascot

Honlap:
facebook.com/bccommunion

Hát ezt nem tesszük ki az ablakba! Ahhoz képest, hogy a Black Country Communion minden egyes zenésze már önmagában legenda, mi eddig elég mostohán bántunk velük ezen az oldalon. Egyetlen albumukról sem írtunk recenziót, mindössze a "Live Over Europe" DVD-jüket dicsérte agyon Túrisas kolléga a rá jellemző humorral. Szinte félve ismerem el, hogy a BCC nálam brutálisan megkésett szerelem. Ha jól emlékszem, jómagam is csak tavaly vagy tavalyelőtt szereztem be a kiadványaikat utólag. Ez, kérem szépen, nettó hülyeség... És el is mondom, miért.

Azért határolja ez a mulasztás az ostobaság határát, mert: (1) Glenn Hughes zseniális hangszeres és még jobb énekes, aki 73 évesen is bomba formában van (amit nagyon kevés hasonló korú pályatársa mondhat el magáról). (2) Joe Bonamassa szívós munkával bebizonyította, hogy a magának való sarki gyógyszerészre emlékeztető fazonja ellenére brutálisan jó gitáros és szinte kifogyhatatlan ihletű dalszerző. (3) Jason Bonham méltóképpen őrzi legendás édesapja örökségét, sőt ma már saját jogán is simán befér egy ilyen kaliberű szupercsapatba. (4) Derek Sherinian meg nyilván nem lehet hurkaujjú szemfényvesztő, ha a Dream Theater vagy épp Alice Cooper elég jónak gondolta a csatlakozáshoz. Ilyen zenészanyagból vajon születhet rossz vagy akár érdektelenül közepes muzsika? Aligha, maximum a csillagok katasztrofálisan szerencsétlen állása mellett, ami itt nyilvánvalóan nem érvényes. (Megjegyzem: a hasonlóképpen Hughes és Bonham nevéhez köthető California Breed viszont nem jött be igazán.)

Az "V" című (a sorban értelemszerűen 5.) albumot az együttes jóval korábbra ígérte, de a pandémia és a tagok ilyen-olyan, más irányú kötelezettségei a megjelenést rendre elhalasztották. A koncepció nyilván nem változott: jellegzetes brit hagyományokkal rendelkező blues alapú rock zenét tolnak erős (és abszolúte érthető, logikailag könnyen levezethető) Led Zeppelin, Trapeze és Deep Purple áthallásokkal. Ezt teszi kicsit kevésbé direktté Bonamassa kivételes dalszerzői képessége és az klasszikus blues iránti megkérdőjelezhetetlen elköteleződése.

Bevallom férfiasan, nekem pont azok a számok jönnek be leginkább, ahol a nagy elődök hatásai határozottan és minden szégyenérzet nélkül előtérbe kerülnek (Pl. Stay Free, Love And Faith, The Open Road). Tőlük nem az eredetiséget várom, hanem azt a hamisítatlan "70-es évek" fílinget, amelynek megidézésére minden joguk és adottságuk megvan. A producerként és hangmérnökként régóta velük dolgozó Kevin Shirley ehhez tökéletesen pászentos soundot kevert. A kb. 50 perces "V" a bikaerős BCC diszkográfiába - hogy ezt a zavaros anglicizmust használjam - varratlanul (seamlessly) illeszkedik. Vajon mennyi muzsika van még Glenn Hughesban? Elképesztő a fazon!

Tartuffe

Kiadó:
Inner Wound Recordings

Honlap:
facebook.com/sunburstofficial

Jó hírem van azoknak, akik hiányolják a Loomis-féle Nevermore-t és a Khan-féle Kamelotot. A görög Sunburst ugyanis elkészítette nekik a tökéletes lemezt. A Nevermore öröksége a Loomis-mániás Gus Drax gitáros miatt merülhet föl, a Kamelottal való hasonlóság pedig Vasilis Georgiou énekes operatikusan férfias orgánuma okán à la Roy Khan. Nagyjából ugyanezt írtam le 2016-ban, amikor a bemutatkozó album (Fragments Of Creation) megjelent, de azóta szinte minden reményt föladtam: azt hittem, a történet itt megrekedt, a tehetséges görögök pedig a földbe álltak, mint a gerely.

Mondjuk, igazából nem is normális dolog, hogy egy ígéretes debütáció folytatására nyolc évet kelljen várni! A csapatot tehát nem érheti az a vád, hogy elsiették az újrázást, szépen megültek az anyagon évekig. Az anyag producere és háttérbillentyűse most is Bob Katsionis (ex-Firewind), ennek megfelelően szól is a cucc, mint az atom. A lemezen hallható muzsika műfajilag leginkább a "prog power" címkével látható el, és bár görögök, hangzásra leginkább olyan, mintha skandinávok lennének úgy kb. 20 évvel ezelőttről. Magyarul: nem modern a stílus, de teljesen naprakészen szól.

A "prog power" minősítés csak jobb híján, megközelítőleg illik rájuk, hiszen viszonylag egyszerű, minden különösebb agyasságot és váratlan csavart nélkülőző power metált játszanak, bár az tény, hogy a billentyűkíséret, a változatos riffelés és az übertechnikás gitárszólók miatt némi progos beütést érzünk ki belőle, kb. olyan finoman, mint anno az azóta sajnos fölszívódott Red Circuitben. Hogy az alig 50 perces lemezen nyolc szám kapott helyet, azt mutatja, hogy a számok nincsenek sem elnyújtva, sem túlbonyolítva.

Tekintve, hogy valamiért csak nyolc év múltán sikerült eljutniuk a második kiadványukig, már nem nagyon emlékeztem az első lemezre. Ezért azt is elő kellett vennem, csak hogy valami viszonyítási alapom legyen. A "Manifesto" úgy keményebb, dögösebb album az elsőnél, hogy közben dallamosabbnak, fülbemászóbbnak is érzem. Nyilván a hangzás is modernebb, de a lényeg mégiscsak az, hogy itt jobbak a dalok... Olyannyira jók, hogy még azt sem zárom ki, hogy az év végéig bérelt helyet szerez magának a legjobbak között.

Tartuffe

Kiadó:
GlassVille Records

Honlapok:
www.hfmcband.com
hfmc.bandcamp.com
facebook.com/hfmcband

Csak utólag rákeresve (és rá nem találva) derült ki, hogy a legutóbbi, 2021-es HFMC lemezről (We Are The Truth) nem is írtam kritikát. Hát hogy? Milyen csúfságok történnek itt, ezen az oldalon? Végül úgy döntöttem, nem fogom utólag sem megírni (az egyik ok: nem lett igazán kiemelkedő), inkább úgy billentem vissza helyére a világ kizökkent rendjét, hogy a Hasse Fröberg zenei debütációjának 40. évfordulójára kiadott új albumról számolok be az olvasóknak. Már ha lesz olyan, akit érdekel...

A skandináv prog rock szerencsére népes közösség, akik évtizedek óta szállítják nekünk - néha olyan érzésem van, mintha személyesen nekem - a jobbnál-jobb lemezeket. Szinte hihetetlen, hogy a The Flower Kingsben is régóta aktív énekes, Hasse Fröberg zenei társasága immár hatodik lemezével lep meg minket. Talán nem ők a legnépszerűbbek, legnevesebbek a stílusban, de megbízható, magas színvonalon muzsikálnak, ezért mindig élményszámba megy egy új HFMC album meghallgatása, kiértékelése.

Szóval a HFMC nem kap annyi reflektorfényt, mint pl. a The Flower Kings, a Kaipa vagy a manapság sajnos "rejtőzködő" üzemmódra váltó Karmakanic. Nem tudom, hogy ennek mi az oka; a dalok jók, a muzsikusok - enyhén szólva - fölkészültek, a hangzás is rendben van. Szerencsére azért ezek a lemezek is utat találnak az olyan elkötelezett rajongókhoz, mint amilyen én is vagyok.

Az "Eternal Snapshots" a műfajra jellemzően ún. "concept album", amely szövegszerűen olyan kérdésekkel foglalkozik, mint például, hogy miként válunk azzá, akik vagyunk. Vajon minden előre meg van határozva? Milyen szerepet játszik a sors az életünkben? Az összefüggő tematika ugyanakkor nincs különösebb hatással a muzsikára, a lemez lényegében önmagukban is magálló tételekből áll, és visszatérő zenei motívumok sem fűzik szorosabbra a köztük lévő kapcsolatot.

Fröberg száraz, reszelős hangja valószínűleg nem tetszik mindenkinek, ahogy mondani szokták: szerzett vagy tanult ízlés (acquired taste) kérdése. Én már megszoktam. Ennél jobban zavarnak Kjell Haraldsson billentyűs hangszínei - szinte fölszabadulásként élem meg, amikor végre beköszön a jól ismert (és rajongva szeretett) Hammond (pl. Blind Dog). Szerencsére Anton Lindsjö gitárjátéka mindig élményszámba megy. Persze az is lehetséges, hogy a keverésnél van az a bizonyos kutya elásva...

Nem mondanám, hogy az "Eternal Snapshots" hibátlan lemez lett, még azt sem, hogy ez a legjobb HFMC album. Úgy érzem, hogy egy erős kezdés után a végére kicsit megül az anyag. Az első fele azonban, amely érzésem szerint - kivéve persze az éneket - jelentős Yes hatásokat mutatt, bárkinek becsületére válna. Szinte félve, majdnem suttogva mondom ki: nekem így is sokkal jobban tetszik, mint az "anyabanda", a The Flower Kings bármelyik kiadványa...

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.rhapsodyoffire.com

Érdekes dolgokat produkál az emberi psziché: az érzelmek úgy tudnak uralkodni az értelem felett – amit a politikusok, szektavezetők, ideológiai guruk remekül ki is használtak és használnak –, hogy kialakítsák az úgynevezett kognitív disszonancia érzését (tudom, most áll fel Túrisas kolléga haja az "esszéírástól"). Ez a szociálpszichológiai jelenség akkor lép fel, ha a viselkedésünk nincs összhangban azzal, ahogyan egy adott dologról vagy helyzetről vélekedünk, illetve kizárjuk azokat a dolgokat a tudatunkból, amik nem illeszkednek az általunk – érzelmileg – felépített rendszerbe.

Mit is akarok ezzel mondani? Nem, nem a tudóst játszom: az internet korában elég egy vagy két kattintás ahhoz, hogy egy, a témával foglalkozó teljes egyetemi tanszék tudományos produktumát képesek legyünk abszolválni, inkább arra akarok rámutatni, miért is csinálok magamból komplett idiótát, mikor úgy ülök neki egy új Rhapsody Of Fire albumnak, hogy annak biztosan jónak kell lennie. Ilyenkor aztán kizárom az agyamból az elmúlt hét év "Rhapsody" – nekem már csak ezen a néven maradnak meg –  lemeztermését, és újból 1997-ben találom magam, 26 évesen, rácsodálkozva egy, a korábban soha nem hallott hangzású ismeretlen csapat "Legendary Tales" című albumára, hogy aztán majd húsz éven keresztül kapjam tőlük a csodásabbnál csodásabb pillanatokat (mások szerint a giccsbajnokság legtufább góljait, bár a zenei foci úri közönségének véleménye olyan, mint mostanában az időjárás, vagyis változékony).

Hiába tudom, hogy a zenekar kreatív részét Luca Turilli, ez a nyakáig felhúzott gitárral arpeggiókat varázsoló zenész – aki egy időben elhitette magával, hogy jobb billentyűs! – és Fabio Lione, az "operai" tenorban zokogni képes, megosztó énekes (akinek technikai képzettségét botorság vitatni, stílusát annál inkább) jelenti, képes vagyok a tényeket kizárva reménykedni, majd a valóság pofonjától kijózanodva észhez térni, búbánatos érzésekkel a lelkemben - pedig az a doom műfajnál jelent eredményes kiváltott hatást. Mert mit is írhatnék az új opuszról, aminek kínnal-keservvel futottam neki újra és újra, bőven több esélyt adva az elmúlt pár évben megjelent, általam recenzált albumokra szánt időnél, hogy aztán visszapattanva a tökéletes érdektelenség faláról hagyjam a francba az egészet.

A "Challenge The Wind" ugyanis a Rhapsody történelem talán legszürkébb, legsemmitmondóbb alkotása, mit alkotása, torzszülötte, amiben a kreativitás teljes hiánya mellett a sematikusság és az unalom játssza a főszerepet, bár ebben a stílusban a bevett sémák általában azért működnek, vagy inkább a rajongók megengedőbbek az újrahasznosított ötletek esetében, már ha azok eredetileg élvezhetőek voltak. Az egyetlen "őstag", Alex Staropoli, aki a fénykorban képes volt olyan, a progresszívba hajló billentyűmágiára, mint amit a csapat általam csúcsalkotásának tartott "Queen of the Dark Horizons"-ban, vagy a majd húszperces "Gargoyles, Angels of Darkness"-ben mutatott, most annyira szürke és jellegtelen témákkal próbálja felidézni a múltat, hogy nem hiszek a fülemnek. Igen, a fiúk elértek, bocsánat, lesüllyedtek arra a szintre, mikor már meg sem kísérelnek valami újjal előrukkolni, de még arra sem, hogy sikeresen újrahasznosítsák a valamikori élvezetesre formált ötleteket. Ezáltal a lemezen nincs egyetlen olyan apró momentum sem, amit ötszöri meghallgatás után fel tudnék idézni, és ez nem a rafinált dalszerkezetek miatt van, hanem a teljes érdektelenségtől, attól a tudatállapottól, amiben már a zenészek maguk sem hiszik el, hogy legalább valami átlagossal képesek előrukkolni.

Nem tudom, hogy Olaszországon kívül mekkora rajongótáborral bír a "Lucátlanosított" Rhapsody Of Fire, bár az azért jelent valamit, hogy még saját kiadójuk promóciós tevékenysége sem ütötte meg azt a szintet, amivel legalább a lemez kiadásának hírét elvitték volna a megmaradt fanoknak: én is úgy ütköztem bele az albumba, tiszta véletlenül, hogy aztán jelen kritika elején felmondott leckének megfelelő folyamaton átesve, ismét bolondot csináljak magamból. Persze hiába is tenném le a "nagyesküt", hogy soha többé Rhapsody, úgyis tudom, ha új lemezük jelenik meg, az érzelmek felül fogják írni a rációt – csak aztán legyen elég papírzsebkendő a csalódottság könnyeit felitatni.

Garael

Kiadó:
Phantom Recordings

Honlapok:
www.darwin.is
facebook.com/DarWinOoS

Bár az izlandi illetőségű DarWin - mint névadó gitáros - kilétét továbbra is homály fedi, azt már tudjuk, hogy ez a projekt nem egyszeri föllángolás volt, hanem stabil kollaboráció, melynek sziklaszilárd alapját - DarWin mellett - Matt Bisonette és Simon Phillips képezik. Bisonette itt kivételesen nem bőgősként, hanem énekesként szerepel, Phillips pedig a dobolás mellett társproducere is az albumnak, amelyre a számokat így hárman, közösen szerezték.

Az előző lemezen (A Frozen War, 2020) szereplő Billy Sheehen és Guthrie Govan helyett, most két semmivel sem kevésbé híres és tehetséges muzsikus szegődött melléjük; a korábban már epizódszerepet vállaló Greg Howe gitározik és a csodálatos Mohini Dey bőgőzik. Rajtuk kívül más zenészek is közreműködtek még, de valljuk be őszintén, az eddig fölsorolt nevek éppen elegendők ahhoz, hogy az igényes és tájékozott rocker érdeklődését fölkeltsék.

A DarWin teljesen sajátos jelenség a prog rock/metál műfajban, mert fölfogásban, stílusban, hangzásban markánsan eltérnek a zsáner kánonjától. Erre most Phillips jellegzetes ütősmunkája mellett vastagon ráerősít Greg Howe varázslatos, semmi és senki mással össze nem téveszthető gitárjátéka. Nekem sajnos Bisonette éneke nem elég karakteres és a sound is furcsán mély-erős (bass-heavy), olyannyira, hogy a cájgon le kell tekernem a mélyeket (ennek általában pont az ellenkezőjét szoktam cselekedni), mindazonáltal a muzsika annyira ötletes és egyedi, hogy nem tudom őket nem szeretni.

A 47 perces album érdekes dalcsokrot kínál, a hol metálba (pl. Inside This Zoo), hol jazzbe (pl. The Sun) hajló prog rock mellett most akad szinte Toto-hangulatú pop rock nóta is (Seasons Of A Life) - persze brutál gitárszólókkal. Félve ismerem el, hogy nekik - legalábbis itt, ezen a lemezen - jobban állnak a lazább, könnyedebb tételek. A szigorkodással olykor elveszik náluk a dallamosság is, ami sokkal szebben domborít a populárisabb tételekben (pl. What Do We Know) - utóbbiak közül magasan kiemelkedik ügyeletes kedvencem, az "Imitation Suede".

Nem való ez a kezdőknek, avatatlanoknak, slágerhajhászoknak és műfajsovinisztáknak. Kell hozzá némi előképzettség, nyitottság és elszántság, de megéri és meghálálja a belefektetett energiákat...

Tartuffe