Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak




 

ws szines.jpg

Kansas: The Absence Of Presence (2020)

2020.06.05. 15:44 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_292.jpg

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.kansasband.com
facebook.com/KansasBand

A legendás amerikai ős-proggerek legutóbbi albumának, a "The Prelude Implicit"-nek borítóján egy főnixmadár volt látható, és nyilván nem véletlenül. A viszonylag rendszeresen koncertező banda ugyanis akkor már éppen 16 éve nem adott ki új anyagot, így nyugodtan elmondható, hogy – mint az a bizonyos főnixmadár – ők is hamvaikból születtek újjá. Az eredeti, klasszikus fölállásból nem is maradt meg, csak Phil Ehart dobos és Richard Williams gitáros, akik az együttes fő dalszerzői, Kerry Livgren és Steve Walsh helyett új tagokat "soroztak be" és "állítottak hadrendbe".

Szerencsére a folytatásra most nem kellett 16, csak 4 évet várni (ami, ha nem is gyors, legalább az elfogadható kategória). A koncepció, a hangzás a régi, de sokkal modernebb megszólalással; eleve két gitáros van, ami a riffekben és a kíséretben egy vastagabb, rockosabb soundot eredményez (hallga csak a baró klipes nótát!). Bár az énekes új, a folytonosság biztosított, hiszen Ronnie Platt pont annyira nem radikális váltás, mint amennyire mondjuk Arnel Pineda sem volt az a Journeyben.

A négy évvel ezelőtti lemez kritikájának legvégén megjegyeztem: "Csak remélni tudom, hogy a jövőben bátrabban fogalmaznak, nagyobb étvággyal szólóznak, progosabb dalszerkezetekben gondolkoznak majd." Sajnos nem igazán teljesültek ezek a kívánságaim. A nagyjából régi bakelitekhez hasonlatosan háromnegyed órás album továbbra sem egy energiabomba, bár a nyúlfarknyi instru tétel (Propulsion 1) helyenként kétlábgépes dübörgése kimondottan jól esett.

Alapvetően az a bajom, hogy nagyon egynemű a dalcsokor: a legtöbb tétel fölépítésében, dallamvezetésében, tempójában annyira hasonlít, hogy nem mindig tudtam eldönteni, vajon ez még ugyanaz a szám, vagy már elkezdődött egy új nóta. Továbbra is azt mondom, hogy elférne itt sokkal több varia, értsd: progresszivitás (kísérletezés) és virtuóz instrumentális betét. Igazából egyedül a kurtán-furcsán véget érő zárótétel (The Song The River Sang) szolgálta ki ezt a kívánalmat: ez ugyanis az új billentyűs, Tom Brislin saját nótája, ő is énekel benne. Na, az ilyenből hallgattam volna szívesen még többet.

Nem rossz lemez ez, vérprofi, rutinos öreg rókák muzsikálnak rajta hibátlanul, de valahogy hiányzik belőle az a varázs, a szinte AOR-os dallamosságnak és az újító progresszivitásnak az az elegye, amivel a Livgren-Walsh szerzőpáros annak idején a világhírig röpítette őket. Azért egy koncertet nagyon megnéznék, szerintem még így, hetvenhez közel is leszakítanák a fejünket!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Gergo Borlai: The Missing Song (2020)

2020.06.05. 10:47 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_291.jpg

Kiadó:
Blue Canoe Records

Honlap:
facebook.com/gergoborlai

Senki sem merné vitatni, hogy hazánk sok jó muzsikussal, kiugró zenei tehetséggel büszkélkedhet. A rock és metál területén is akadnak olyan hírességek, akik vagy szegről-végről magyar származásúak (így egy picikét a mieink is): a teljesség igénye nélkül pl. Mark Knopfler, Alanis Morisette, Dave "The Snake" Sabo és Alec John Such. De akadnak olyanok is, akik teljesen magyarok (mindkét szülőjük magyar): pl. Paul Simon, Gene Simmons, Téglás Zoli, Báthory Zoltán stb. Ennek ellenére nem mondhatnánk, hogy Magyarország legfőbb export "termékei" közé tartoznak a világhírű rock muzsikusok. Ennek nyilván megvannak az okai (amiken érdemes is lenne elgondolkozni), de valamiért a klasszikus zene és a jazz területén ismertebbek vagyunk külföldön, pontosabban sikeresebben menedzseljük, képviseljük a nemzet tehetségeit.

Borlai Gergő azon múzsák által homlokon csókolt zenészeink közé tartozik, aki egyszerre vitézkedik a rock (pl. Boom Boom) és a jazz területén (a lista túl hosszú egy ilyen blog bejegyzéshez), illetve igazi pontifexként (hídverőként) abban a műfajban, amit hol fúzióként, hol jazz rockként emlegetünk (pl. European Mantra). Gergő évek óta Los Angelesben él; keresett dobos, stúdió és session zenész, aki számtalan projektben vett már részt a jazz és rock világának legnagyobb géniuszaival. Ennek köszönhető, hogy a "The Missing Song" című, sorban negyedik szólólemezén olyan csupa világhírű zenész működik közre, mint Gary Willis, Stu Hamm, Dean Brown és Mike Keneally, csak hogy a mi közegünkben legismertebbeket említsem; na meg persze Lukács Peta (Bikini, European Mantra, Zoli Band).

A "The Missing Song" koncepciója nagyon érdekes, amolyan tribute lemeznek, avagy egyfajta stílusgyakorlatnak nevezhetnénk. Gergő kiválasztott még élő kedvenc dobosai, példaképei közül kilencet, hogy egy-egy saját kompozícióval tisztelegjen előttük, de úgy, hogy jellemző, a vájt fülűeknek könnyen beazonosítható stíluselemeiket (ún. "lick"-jeiket) is hallhatóan megidézze. A dalcímek egyszerűen csak a nagy mesterek keresztneveiből állnak, így a hatások könnyen lenyomozhatók azoknak is, akik nem föltétlen ismerik az összes, egyébként egytől-egyig legendás előadót. Gergő Billy Cobham, Gary Novak, Dennis Chambers, Keith Carlock, Steve Gadd, Kirk Covington, Peter Erskine, Terry Bozzio és Vinnie Colaiuta előtt emeli meg képzeletbeli kalapját.

Ez a bejegyzés szándéka szerint nem annyira kritika vagy recenzió, hanem inkább amolyan ízelítő vagy hírverés, amit Gergő egyértelműen megérdemel. Legyen elég annyi, hogy az album külföldön is jó kritikákat, komoly szakmai fórumokon is elismeréseket gyűjtött be; olyannyira, hogy egy lelkes kritikus egyenesen "monster instant jazz hit"-nek titulálta, sőt az év dob-vezérelt jazz albumának nevezte. Nem is látom értelmét annak, hogy külön kiemeljek számokat, egyszerűen csak azt jegyzem meg: jó lenne, ha Gergő cucca akkor is így szólna, ha rock zenét dobol (az ott használt nagyon kemény pergő hangzás nem jön be annyira). A "The Missing Song" tényleg élvezetes, változatos hallgatnivaló, ami nemcsak a dobos kiemelkedő hangszeres kompetenciájáról, technikai képességeiről, hanem kompozíciós képességeiről is árulkodik. Ha ezt a lemezt hallgatom, úgy érzem, magyarként is egy kicsit jobban érzem magam a bőrömben.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Sorcerer: Lamenting Of The Innocent (2020)

2020.05.30. 14:56 | garael | 2 komment

sorcerer_lamenting.jpg
Kiadó:

Metal Blade

Honlap:
www.sorcererdoom.com

A Sorcerernek nem kellett sokat felmutatni ahhoz, hogy hivatkozási ponttá váljanak, igaz, mindez egy jó doom csapathoz méltóan évtizedek alatt sikerült. Ebből is látszik, hogy ebben a műfajban nem biztos, hogy a húszas-harmincas éveik elején érik el a zenészek alkotói képességük zenitjét; olyan ez, mint a sportban a maratoni futás, vagy a súlyemelés, ahol a fiatalság nem a maximális teljesítmény állapota, és a tapasztalat ér annyit, mint az izmok frissessége és rugalmassága.

Két nagylemez, egy EP és pár darab demó: pusztán ennyi kellett ahhoz, hogy az epikus doomerek egyébként gyanakvó és szűk körű  tábora felfokozott várakozással fogadja a csapat új albumát, az elitbe történő integrálódást pedig a stílus alapkövének, a Candlemassnek az eredeti (régi/új) énekese tette hivatalossá vendégszereplésével – igaz, szegény Johan Längquist teljesítménye úgy hat láb mélyen búslakodik Engbergéhez képest, de hát legendává válni ugyanolyan nehéz, mint kitűnő énekessé.

A Sorcerernek tehát elég volt ennyi, hogy megcsípjék a stílus lényegét: az alapvetően cammogó, de legjobb esetben is poroszkáló tempó mellé olyan emlékezetes, nagy ívű dallamokat írni, aminek interpretálásához adott a megfelelő tehetséggel bíró énekes, akinek nem kell az erőlködéstől kilehelni a lelkét – pedig az lenne az igazán autentikus – ahhoz, hogy tisztán és méltósággal zuhogjanak-zakatoljanak azok a nehéz refrének. Most persze joggal teheti fel a kérdést az olvasó, hogy miért hagytam ki a siker harmadik fontos szegmensét, a megfelelő hangulat elővarázsolását. Nyugi, a Sorcerer ebben is nagykanállal tálalja a megkívántakat. Az persze igaz, hogy a Candlemasshez hasonlóan inkább a heavy metal felől közelítik a lényeget – erre erősítenek rá az ágas-bogas gitárszólók is –, így a pszichedélia örvényébe ritkábban kalandoznak, de azt a fenségesen borongós "természetközeli klímát" remekül prezentálják, amitől igazán "szélesvásznú" lesz a zene, hömpölygésével magával ragadó, és kozmikus méreteivel magába szippantó.

Igen, a Sorcerer legalább annyira panteisztikus, mint fémesen csengő-bongó; a gyakori akusztikus részek remekül illeszkednek a megdörrenő riffekhez, úgy alkotván meg azt a sajátos hangulatot, amitől rögtön felismerhetővé válnak, s amiben a szólóknak ugyanolyan fontos szerepe van, mint a kimunkált dallamoknak.

De a sok dicséret mellett szólni kell arról is, ami kevésbé tetszett: a refrének most talán nem annyira ragadósak, mint az ezt megelőző albumon, és a zenei megoldások is gyakran ismerősen köszönnek vissza, a deja vu pedig nem egyértelműen pozitív dolog egy harmadik nagylemezét megalkotó együttesnél. A "Lamenting Of The Innocent" ebből a szempontból a lemez csúcspontja, aminek nagyszerűségét talán csak a "Path To Perdition" magába forduló szólóval induló, majd filmzene-szerű billentyű témával támogatott echte doom témája tudja megközelíteni, vagy a profánabb megfogalmazású doom induló, a címében is a vállalt stílusárnyalatra mutató "The Hammer Of The Witches".

Lehet, hogy kellene még pár meghallgatás ahhoz, hogy igazán értékeljem a gyakran nyolc percnél is hosszabb, összetett szerzeményeket, de az ezt megelőző két albumon nem volt szükség erre, holott azokon is gyakori volt a terjengős megfogalmazás (a terjengőst kéretik itt pozitív jelzőként értelmezni), ám ez legyen az én bajom. A Sorcerer bebiztosította helyét az elit ligában, kár, hogy egy ilyen underground stílusban ez pusztán arra elég, hogy néhány ezer rajongó szeme csillanjon fel a az együttes neve hallatán.

Garael

Vandenberg: 2020 (2020)

2020.05.25. 19:30 | Dionysos | 1 komment

yyy_22.jpg

Kiadó:
Mascot Records

Honlap:
facebook.com/vandenbergband

Még mielőtt kommentcunamiban kapunk ki a fölháborodott olvasóktól: nem áll szándékomban kérkedni, és azzal is tisztában vagyok, hogy az öndicséret orrfacsaró dolog, de ami igaz, az igaz; az álszerénység pedig nem erény, sőt éppen ellenkezőleg. Mostanában divatos fölemlegetni, hogy a chilei származású Ronnie Romero énekest (mint annak idején Coverdale-t, Dio-t stb.) Ritchie Blackmore fedezte föl, illetve a kiábrándítóan nosztalgikus jellegű Rainbow turnéra kaparta elő az ismeretlenségből. Ebben van valami, de kénytelen vagyok megjegyezni, hogy Ronnie Romeróra mi már akkor fölhívtuk a szűk tucatnyi törzsolvasónk figyelmét, amikor a "mainstream" még tényleg azt sem tudta, hogy létezik. Nos, Urak (és Hölgyek, ha vannak), ezért pofázok én itt módszeres és úttörő jellegű kukázásról...

A helyzet az, hogy Romero bődületes hangjára akkor figyeltem föl, amikor még 2012-ben ínycsiklandó prédára lesve jártam az internet virtuális csapásait. Garael kolléga akkor az én javaslatomra írta meg Jose Rubio spanyol gitáros Nova Era projektjének sajnos egyetlen albumáról a kritikáját, amelyben külön kiemelte a chilei dalnok figyelemreméltó adottságait és nagyszerű teljesítményét. Azóta Romero – hál' Istennek! – több komoly lehetőséget is kapott a hard rock/heavy metal közönség szívének elnyerésére: Rainbow, Lords Of Black, The Ferrymen, CoreLeoni.

Adrian Vandenberg nem kifejezetten szerencsés gitáros és dalszerző, a Whitesnake kötelékében (pont, amikor a csapat népszerűsége csúcsán volt), az "1987" és a "Slip Of The Tongue" környékén már kerülgette a világhírt (sőt legendás státuszt) jelentő siker, de végül betegsége miatt nem részesülhetett abban a rivaldafényben, ami a "Slip Of The Tongue" nótáinak megírásáért kijárt volna neki. Utólag nekem az a véleményem, hogy ahhoz a hangos sikerhez kellett Coverdale is (talán bizonyos mértékben Steve Vai is, noha ezt Coverdale nem ismeri el). Ezt azért mondom, mert Vandenberg később sem egyedül, sem Coverdale-lel közösen (pl. Restless Heart, 1997) nem volt képes duplázni, vagy azt a színvonalat újra megütni.

Ahhoz már túl késő, hogy a sors kárpótolja azért, ami a '80-as évek legvégén kimaradt, de a korai szólólemezei, illetve a Moonkings nevű projektje ismeretében azt mondom, hogy a "2020" az eddigi talán legjobb dalgyűjteménye (nyilván a "Slip Of The Tongue"-ot kivéve). Romero bőven a korai Coverdale szintjén teljesít, a néhai bakelit lemezek hosszát (kb. 42 perc) idéző album pedig kompakt, üresjáratok nélküli teljesítmény. Ebben az alapvetően blues alapú hard rockban engem kicsit zavar a túlságosan érdes gitárhangzás (főleg, hogy Romero hangjával is műkövet lehetne szeletelni), de a dalok tényleg dögösek. Egykori kollégánk, CsiGabiGa azt írta a hardrock.hu-n, hogy Vandenberg múltját tekintve kicsit meglepő, hogy néhol a lemezen majdnem hangsúlyosabb a Rainbow, mint a Whitesnake hatása; és ez szerintem is nagyon helyénvaló meglátás. Ez persze nem baj, hiszen a Diós Rainbowra hasonlítani sem annyira ciki... :)

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Tower Of Power: Step Up (2020)

2020.05.18. 10:34 | Dionysos | Szólj hozzá!

yyy_21.jpg

Kiadó:
Artistry Music

Honlapok:
www.towerofpower.com
facebook.com/OfficialTowerOfPowerBand

Tudom, tudom: jazz-funk-soul muzsika egy rock/metal blogon? Micsoda botrány! De egyrészt rajongva szeretem a Tower Of Powert, másrészt ez az album annak a 2018-as "Soul Side Of Town"-nak a közvetlen folytatása, amiről annak idején – kísérleti, sőt szinte provokatív jelleggel – született nálunk recenzió. Amikor a legendás oaklandi alakulat több éves kihagyás után stúdióba vonult, hogy elkészítse a legutóbbi albumot, összesen 28 dalt rögzítettek, melynek éppen fele került föl akkor az albumra. A TOP most látta elérkezettnek az időt arra, hogy a fölvett dalok másik felét is a nagyközönség elé tárja.

Tekintve, hogy ez a 28 (két lemeznyi) nóta szinte egy lélegzetvételre lett följátszva, a kijelentés "egyenes vagy közvetlen folytatás" itt tényleg nem csak újságírói töltelék, rutin szófordulat. Mondjuk, a szinte követhetetlenül sok személyi változást látott csapat gyakorlatilag 50 éve ugyanazt a muzsikát játssza, maximum a korszellem által megkívánt hangzásban voltak járulékos változások. Az állandóság biztosítéka legfőképpen az Emilio Castillo and Stephen "Doc" Kupka rézfúvós/dalszerző páros és a puskakezű dobos, David Garibaldi.

Én továbbra is a gyorsabb, funky-sabb dalokat részesítem előnyben (Story Of You And I, Look In My Eyes, You Da One), a lassabb, érzelgősebb tételek valahogy nem igazán tudnak megszólítani, jóllehet a hangszerelés ezekben is igen gazdag (talán alkalmasint túlteng a nyálas vonós aláfestéstől), sőt olykor éppen ezekben a nótákban (pl. Beyond My Wildest Dreams) jut leghangsúlyosabb szerephez az itt – legalábbis szólóhangszerként – nem túl prominens "villanygitár". A TOP mindig is híres volt arról, hogy mind a zenéhez, mind a szövegekhez jókora adag humorral álltak hozzá (egyedül a hangszerkezelésben tanúsított profizmusban nem ismernek tréfát), így itt is találkozunk több kifejezetten szellemes dalszöveggel (pl. Any Excuse Will Do).

Egyébként úgy képzelem, hogy ha a mai fiatalok manapság nem elsősorban a csordaszellem, a drog-indukált élmények vagy az alkalmi partnerkeresés céljából járnának "didzsibe", hanem azért, hogy ellenállhatatlan ritmusokra mozgassák át tagjaikat, akkor valami ilyesmit hallgatnának. Ami engem illet, ez szokás szerint amolyan "fele-fele anyag", de az a fél, amelyik szívem szerint való, tényleg olyan, hogy az ember kényszerűen táncra perdül, ösztönösen és ritmikusan rázkódni kezd, de minimum a kezébe veszi a "légdobok" képzeletbeli dobverőit. Aki próbát akar tenni, annak ajánlom egy igen szórakoztató 1987-es koncert megtekintését (a teljes anyag megtekinthető a neten ITT).

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Caligula's Horse: Rise Radiant (2020)

2020.05.17. 11:13 | Dionysos | 1 komment

yyy.png

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.caligulashorse.com
facebook.com/caligulashorseband

Ahogy Kotta, egykori kollégánk megjegyezte egy kommentben nem kevés öniróniával: fóbiákkal teli öreg rockerekként nem éppen arról vagyunk híresek, hogy "rajta vagyunk" az új trendeken. Ennek a kijelentésnek nem kell külön bizonyítani az igazságtartalmát; aki viszonylag rendszeresen olvassa cikkeinket, vagy a hozzájuk fűzött olykor heves vérmérsékletű kommenteket (a hitelesség kedvéért ezek közül csak a vállalhatatlanul trágár és vitriolosan személyeskedő megjegyzéseket szoktuk kimoderálni), világosan érti, miről beszélek. A lényeg a lényeg – és most csak a saját nevemben beszélek ­–, hosszú évek óta tényleg a trendek mögött kullogok, nehezen alkalmazkodok a kordivathoz (bár megjegyzem, ez legtöbbször inkább erény, mint hiányosság), és alkalmasint még azt is megengedem magamnak, hogy kifigurázzak néhány számomra hiteltelennek minősülő jelenséget. Hogy e tekintetben igazam van-e, majd az utókor eldönti…

A manapság igen népszerű, vagy legalábbis elemeiben egyre inkább metal mainstreammé váló djent sem a szívem közepe; két legalapvetőbb ellenvetésem a követhető, értelmezhető dallamok és a szépen fölépített klasszikus gitárszólók hiánya. Ez persze nem mindenkire jellemző. A djent és az ehhez kapcsolódó modern és fiatalosként értékelt stílusjegyek szempontjából a kapudrogom egyértelműen a Haken volt. Leginkább nekik köszönhető, hogy egyre zártabb zenei ízlésemen nyílott egy hajszálvékony kis rés. A Haken az én résecskegyorsítóm… :)

Az ausztrál fiatalokból álló Caligula's Horse egyértelműen nem az én generációm muzsikája. Fölösleges lenne most tételesen fölsorolni, hogy melyek azok a vonások, amelyekkel nehezen tudok megbarátkozni. Viszont a 2017-es "In Contact" nagyon-nagy meglepetést okozott azzal, hogy még fizikai mivoltában is helyet követelt magának a CD gyűjteményemben. Ilyen előzmények után nem kell azon csodálkozni, hogy egyfajta izgalommal vártam az új anyag megjelenését, hisz furdalt a kíváncsiság, hogy ízlésem váratlan "tágulása" egyszeri dolog volt, vagy maradandó változásokat okozott bennem.

Azt kell mondjam, hogy miközben Sam Vallen gitáros szólói továbbra is élményszámba mennek, a dallamos megközelítés is szimpatikus, a "Rise Radiant"-tel Caligula lova nem tudott nálam duplázni. Pedig tetszett, hogy most nem ún. koncept albummal próbálkoztak, hanem önálló szerzeményekben gondolkodtak. Sajnos a dalok most nem ülnek annyira, főleg a lassabb tempójú nóták tűnnek nyűglődésnek (szerintem a balladák határozottan nem állnak jól a stílusnak) és Jim Grey énekes hangjával sem tudok igazán megbékélni (pedig néha irdatlanul hasonlít Ross Jenningsre, a Haken frontemberére).

Most is sietek leszögezni, ettől ez még nagyon komoly zenei teljesítmény, vannak is rajta egyenesen briliáns pillanatok, helyre kis számok (lásd a klipen csatolt "Slow Violence"-t), de összességében ez nálam most elmaradt attól, amit az "In Contact"-en hallottam, főleg az olyan szerzemények miatt, mint a "Salt" és a "Resonate". Némileg cáfolva azt, amit föntebb a stílusról és a balladákról mondtam, érdekes módon az "Autumn" című lassú tétel első öt perce kifejezetten tetszik (a szóló pedig talán az album legjobbja), csak azt nem értem, miért kellett még 3 percig nyújtani a tésztát…

Tartuffe

Gathering Of Kings: Discovery (2019)

2020.05.15. 09:25 | Dionysos | 10 komment

yyy_20.jpg

Kiadó:
RN Records

Honlapok:
www.gatheringofkings.se
facebook.com/gatheringofkingssweden

Örök dilemma a zeneiparban, hogy a különböző produkcióknak szüksége van-e producerre, vajon egy külső fül hasznosnak bizonyul-e, amennyiben mederbe tereli a csapongó teremtő erőket, vagy inkább csak akadályozza a muzsikusokat abban, hogy a képességeik és ihletük lehetőségeit teljes mértékben ki tudják aknázni. Mint általában, szerintem itt is valahol középen van az igazság. Az biztos, hogy a nagy producerek és a mindenható kiadók ideje leáldozott, a muzsikusok (nem mindig előnyükre) sokkal szabadabban dolgoznak, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek totálisan irányított jelenségek – elvégre ez továbbra is egy jövedelmező iparág.

A svéd királyi naggyűlés sem spontán, alulról jött kezdeményezés (gondolom, ezért is hívják királyinak), hanem két producer, Ron és Nina Dahlgren kreálmánya, amelyhez megnyerték zenei producerként (hangmérnökként) Thomas "Plec" Johanssont (Soilwork, The Night Flight Orchestra, Nocturnal Rites, Dynazty), zeneszerzőként Victor Olssont, a Saffire gitárosát, énekesként pedig ezúttal Rick Altzit (Masterplan, Herman Frank, At Vance), Jonny Lindkvistet (Nocturnal Rites), Apollo Papathanasiót (Spiritual Beggars, Firewind), Tobias Janssont (Saffire) és Alexander Frisborgot (Citadellion).

A "Discovery" alig több mint egy évvel a bemutatkozás után jelent meg. Az első lemez címe miatt, "First Mission", én már sejtettem, hogy lesz folytatás. Nem tudnám megmondani, hogy melyik album az élvezetesebb, mert miközben hihetetlenül profi az egész, engem alapvetően irritál ez a pénzszagú és rossz értelemben véve retró vállalkozás. Sosem értettem, hogy egy utólag "hősinek" tekintett letűnt korszak megidézéséhez miért kell a hangzásnak is épp oly heréltnek lennie, illetve miért nem lehet kiszűrni azt, ami már akkoriban is idegesítő volt (pl. a nyálasan csilingelő szinti hangokat). Több évtized távlatából már nem olyan nehéz eldönteni, hogy mi a maradandó, klasszikus vonás (pl. a '70-es évek definitív markereinek számító Hammond orgona vagy a Moog szinti) és mi az, amit jobb elfelejteni (pl. az erőtlenül puffogó dobokat).

Persze elfogadom, hogy ezek többnyire az én kattanásaim, mint ahogy azt is, hogy a Gathering of Kings albumait, sőt a számomra még sokkal irritálóbb The Night Flight Orchestra lemezeit is lehet szeretni. Elvégre a dalok alapvetően jók, a zenészek pedig még jobbak... Ha hagyom, hogy az egész inkább zsigeri szinten hasson rám, én is bele tudok feledkezni; csak ki kell kapcsolnom a kritikai énemet, amely folyton azt suttogja a fülembe, hogy kis erőfeszítéssel ez az egész sokkal jobb is lehetne. Szóval, miközben én Victor Olssontól inkább egy új Saffire lemezt várok, egyetlen öreg rockertől sem vitatom el a jogot, hogy túláradó nosztalgiával és megfiatalító lelkesedéssel hallgassa rongyosra az ilyen produkciókat. Élőben én is tuti élvezném.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

AlogiA: Semendria (2020)

2020.05.14. 20:49 | Dionysos | 4 komment

yyy_19.jpg

Kiadó:
Elevate

Honlap:
facebook.com/alogia.official

Kotta kolléga még 2014-ben írt egy lelkes recenziót a szerb AlogiA "Elegia Balcanica" című lemezéről. A stílust leginkább a neo-klasszikus prog metál címke alatt lehetne a gyűjteménybe iktatni, talán egy olyan megjegyzéssel, hogy "balkáni ízekkel". Az együttes agytrösztje az a Srdjan Brankovic, akiről Expedition Delta nevű projektjének két lemeze kapcsán is megemlékeztünk korábban (1. és 2.). Egyáltalán nem találom túlzásnak Srdjan Brankovicot a szerb Malmsteennak nevezni, hiszen a nagy természetű svéd-amerikai maestro hallhatóan jelentős hatással volt mind a gitárjátékára, mind a kompozícióira – de azért nem olyan ordító a dolog, mint mondjuk Joe Stump esetében, s ez elsősorban a szerb népzenei és progresszív elemeknek köszönhető.

Az új anyagnak egyedül két gyönge pontja van: a bántó rövidség (33 perc) és a Brankovic anyagaira általában jellemző halovány hangzás (ez utóbbi valószínűleg a "kisipari" körülményeknek tudható be). Gondolom, ezeket igyekeztek ellensúlyozni azzal, hogy olyan neves énekeseket hívtak meg vendégszerepelni, mint Mark Boals (Semendria), Tim "Ripper" Owens (Eternal Fight) és Fabio Leone (Visantia). Nem mintha égető szükség lenne rájuk, hiszen a csapat pacsirtája az a Nikola Mijic, akit a hazai Dreyelandsből, illetve a nem elhanyagolható sikerek után sajnos nem régen földbe állt Eden's Curse-ből már jól ismerünk (és szeretünk).

A "Semendria" simán odatehető a Kotta által melegen ajánlott "Elegia Balcanica" mellé, bár kívánkozik ide egy megjegyzés: szerintem az AlogiA akkor működik igazán, amikor mer kilépni a fáradt neo-klasszikus modorból, és elkalandozik vagy a progos világ, vagy a balkáni népzene irányába (ld. Semendria, Visantia és az instrumentális záró tétel: From East To West). Én sokkal több Balkánt el tudnék viselni ebben a muzsikában, pl. népi hangszerekkel és énekesekkel. Nagyszerű muzsika! Most megint törhetem a fejem: hogy a francos nyavalyába fogom ezt beszerezni CD-n? Főleg, hogy egyelőre csak digitálisan jelent meg, a fizikai kiadásról később fognak rendelkezni.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Firewind: Firewind (2020)

2020.05.14. 20:01 | Dionysos | 1 komment

yyy_18.jpg

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.firewind.gr
facebook.com/firewindofficial

Ha a "Nocturnal Symphony" című 1998-as demó albumot is beleszámoljuk, a Firewind kb. 20 éves pályafutása alatt már elfogyasztott hat énekest. A hetedik frontember Herbie Langhans lett (Seventh Avenue, Beyond The Bridge), akinek nem volt könnyű dolga, hiszen a lemez dalainak instrumentális része már gyakorlatilag készen volt, amikor az AFM Records ajánlására bevették a csapatba, és mindössze két hónapja maradt arra, hogy az énekdallamokat és a szövegeket megszülje. Nem ijedős a fickó, az biztos.

A másik komoly változás az együttes háza táján, hogy Gus G. régi fegyvertársa és a dalszerzésbe is sokszor besegítő billentyűs/gitáros, Bob Katsionis kilépett. Állítólag nehezen viselte már a turnézást, ráadásul inkább stúdiómérnöki és produceri munkájára szeretett volna koncentrálni. Az elválás barátságos volt tehát, a lemezen pedig nem igazán érezni a hiányát, hiszen a fő zeneszerző és a hangzás elsődleges meghatározója mindig is Gus G. volt. Az biztos, hogy kisebb szerepet játszanak a billentyűk; most inkább csak amolyan aláfestő szerepbe szorultak vissza.

Gus G. azt nyilatkozta, hogy a koncepció alapvetően az volt, hogy visszatérjen a Firewind legsikeresebb korszakához, az "Allegiance" (2006) és a "The Premonition" (2008) lemezek hangulatához. Ez igen jól hangzik, de nem föltétlen felel meg a valóságnak. Ahhoz azért kellene Papathanasio dallamos hard rock hajlama is, míg ez az album virtigli euro-power/heavy metal a tipikus Gus G-féle fajtából. Ráadásul Langhansnak egészen más, elég jellegzetes stílusa van, de legalább van neki, nem úgy, mint szegény Henning Basse-nak. A 2017-es gyöngécske "Immortals" és a pesti koncert után egyáltalán nem csodálkozom, hogy már nem Basse az énekes.

A koncepció másik része – a nyilatkozatok szerint – az volt, hogy újra markáns szerepet kapjon Gus G. rajongása a neo-klasszikus stílus és Malmsteen muzsikája iránt. Szerintem ez is csak promóciós szöveg, hiszen a "Welcome To The Empire" és az "All My Life" kivételével max. a gitárszólókban jelenik meg itt-ott az a bizonyos malmsteeni patina.

A lemez öndefiniálónak tűnő címe túlzás, mint ahogy a "hőskorszakhoz" való visszatérés beharangozása is, de az biztos, hogy ez az anyag egy pinokkiói orrhossznyival tetszetősebb, megkapóbb annál, amit a tűzszél az elmúlt 10 évben felénk sodort. Állítólag az idénre tervezett közös turnét a Symphony X és a Primal Fear társaságában meg fogják tartani 2021-ben. Ha ez megvalósul, nem kérdés, hogy ott a helyem!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Lost Forever: Unbreakable (2020)

2020.05.10. 10:30 | Dionysos | 2 komment

yyy_17.jpg

Honlapok:
www.lostforever.com.br
facebook.com/www.lostforever.com.br

Egy kis programajánló, némi vigasztalás a vesztegzár idejére. A zeneipar Csipkerózsika-álmát alussza, így kénytelenek vagyunk előrukkolni olyan ötletekkel, amelyeket az internet szinte feneketlen mélységéből halászunk ki. Ez az "ötlet" konkrétan Brazíliából, pontosabban Rio de Janeiróból származik, ahol még a '90-es évek legvégén egy Fabbio Nunes nevű gitáros megalapította Lost Forever nevű bandáját. Mára ő maradt az egyedüli alapító tag, de egyébként is ő a csapat fő ötletgazdája és dalszerzője, így a gépezet továbbra is zavartalanul működik. A működés ugyan zavartalan, de nem mondanám túl termékenynek, hiszen kb. 20 éve alatt ez még csak a harmadik teljes értékű albumuk.

Nyilván fölösleges ecsetelnem, hogy brazil bandáról lévén szó, a hangszerkezeléssel kapcsolatban nem lehet kifogásunk, de a dallamérzék tekintetében sem lehet sok okunk a panaszra. A Lost Forever tipikus brazil prog-power formáció, akikre elsősorban (és hallhatóan) olyan zenekarok voltak hatással, mint a Metallica, Megadeth, Dream Theater, SymphonyX, Adagio. Azért ebből a kalapból már elég érdekes dolgokat lehet előrángatni.

Alapvetően két kifogásom van csupán: James Galvão énekes hangjától én nem dobtam hátast, bár meg kell vallanom, hogy ez csak egyéni benyomás, másoknak símán bejöhet, és a stílushoz is jól illeszkedik. A másik a hangzás, de itt meg sietek hozzátenni: nem nagy kiadós bandáról van szó, sőt az album gyakorlatilag magánkiadásban jelent meg. A mellékelt videón meghallgatható "Uncanny Symmetries" talán nem volt a legjobb választás, mert ez a SymphonyX-es zenei alapokra ültetett Metallica utánérzés (és dallamvilág) valójában nem jellemző az egész lemezre. A többi nóta dallamosabb és cizelláltabb, például az albumot indító überdallamos és Fates Warning-ízű "Let It Go", vagy az instrumentális "Balance In Chaos" szerintem jobb ízelítő lett volna. Nem kihagyhatatlan anyag, de a karantén idejére pont jó.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika