Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

ABBA: Live At Wembley Arena '79 (2014)

2019.10.20. 19:06 | Dionysos | 1 komment

81eedtuuj6l_sy355.jpg

Az utolsó CD boltok egyikében akadtam rá erre a lemezre. Megmondom a frankót, fogalmam sem volt arról, hogy az ABBA adott ki koncertlemezt, de ha már így belebotlottam, nem volt kérdés, hogy megveszem. Aki egy kicsit is jártas a kortárs zene világában, az tudja, hogy a hetvenes években egy koncert a legritkább esetben szólt arról, hogy a lemezváltozatban megismert dalt vérprofin, de hangról-hangra eljátssza a csapat, oszt jónapot! Ugyanis ma jobbára ez történik a koncertszínpadokon, ezért lehet a legkevésbé izgalomba jönni egy-egy koncert CD megjelenése kapcsán. A DVD esetében kicsit jobb a helyzet, a mai profi kamerák jó esetben szinte behozzák a szobába a látványt és koncertélményt.

Azt tehát pontosan tudtam, hogy egy '79-es koncert, ahol a zenekar ikonikus négy tagja számos muzsikussal kiegészülve adja elő a legnagyobb slágereket, nem lehet ugyanaz, mint a lemezváltozat, márpedig akkor mindezt hallani kell! (No, nem mintha a stúdióváltozatokkal bármi baj is lenne...) Azt kell mondjam, hogy a végeredmény minden előzetes várakozásomat felülmúlta. Arra azért számítottam, hogy élőben "rockosabban" szólalnak meg a dalok, de arra semmiképpen nem, hogy pl. az "Eagle" kiegészül egy hosszú gitárszólóval a végén, és ez még nem minden, ugyanis a "Does Your Mother Know"-ban még ezt is megfejelik, a két szólógitáros ugyanis egyenesen gitárpárbajt vív, ha hiszitek, ha nem! De ez csak egy kiragadott, bár nekünk itt különösen ínyenc pillanat, összességében elmondható, hogy a 25 dalból az egyetlen a "Dancing Queen" volt az, amelyben nem tapasztaltam érzékelhető elmozdulást a megismert stúdióváltozathoz képest, a többi örökzöld mind kapott valami – sokszor nem hivalkodó, de lényeges – hangszeres és/vagy vokális pluszt, persze úgy, hogy az eredeti értékükből semmit el nem vett.

Azt már sokszor beszéltük Tartuffe cimborával, hogy a hetvenes évek lélegző, érthető megszólalása egy lapon sem említhető a '80-as évek kompresszált, digitális, végletekig visszhangosított, szörnyűséges hangképével. Ez a kijelentés itt halmozottan igaz. Bár a kezemben tartott lemez 2004-ben jelent meg, tehát valamit biztos javítottak az eredeti hangzáson, de ezzel együtt hallatszik, hogy a zenekar ott és akkor is jól megszólaló, az utolsó hangig begyakorolt műsort tolt, hibátlan és fölényes profizmussal, zseniális kísérő zenészekkel.

Ha van zenekar és koncert, amit egy zenerajongónak ismerni kell, akkor ez kétség kívül az. KÖTELEZŐ!

Túrisas

Címkék: lemezkritika

Daniele Liverani: Worlds Apart (2019)

2019.10.20. 17:55 | Dionysos | Szólj hozzá!

1243c6d6fefd64ea5d1aa7bb666577252715821b.jpg

Honlapok:
www.danieleliverani.com
facebook.com/Liverani.Guitar.Music.Page

Daniele egyike azon nagyon kevés muzsikusnak, akik azon túl, hogy művészetükkel nemzetközi szinten is nevet szereztek maguknak a szakmában, a blogunkat is számon tartják, mint megbízható forrást és olyan fórumot, amit egy-egy megjelenésük kapcsán érdemes személyesen is megkeresniük. Hirtelen nem is tudom összeszámolni, de számos szólómegjelenéséről, projektjéről (Genius 1-2-3, Twinspirits, Empty Tremor, Khymera, stb.) írtunk is az oldalon. Így történt ez most is, Daniele rámírt, hogy figyelmünkbe ajánlja új lemezét. 

Facebook-követőjeként képben vagyok az aktuális zenei pillanatairól, tehát láttam, hogy a közelmúltban lepattant a rőzse a fejről és a rock-szerkót is felváltotta az öltöny, a klasszikus zene felé fordult, majd ámulva néztem, hogy ez a rocklegendákkal is dolgozó, nemzetközi szinten is jegyzett muzsikus nem érezte cikinek, hogy hegedűt ragadjon és az alapoktól elkezdjen tanulni, sőt mi több, kezdő és csetlő-botló lépéseit hegedűs csoportokban bemutassa és tanácsot kérjen egy-egy kérdésben. Van tehát zenei alázat Daniele-ben, ez pedig még szimpatikusabbá tette személyét számomra. Aztán egyszer csak azt látom a közösségi médiában, hogy újra gitárt ragad és bejelenti, hogy ismét instrumentális album készül. Amikor pedig elkészült, jött a privát üzenet, hogy hallgassam meg és ha lehetséges, adjunk is hírt róla.

500x500.jpg

Nos, Kedves Daniele, számunkra a megtiszteltetés! Az első és legfontosabb hír, hogy nem tűnt el nyomtalanul az elmúlt időszak, ugyanis itt két világ találkozik, de nem a megszokott módon. A klasszikus zene és az instrumentális gitárzene fúziója mára már megszokott, számos gitárhőst láttunk nagyzenekarral (még inkább nagyzenekart helyettesítő programokkal) dolgozni, ahol ők, mint szólisták szerepeltek a zenekar élén. Liverani lemezén azonban nem keveredik a két világ. Négy dalban (de összesen 30 perc körüli időtartamban) csak és kizárólag kortárs klasszikus zenét hallhatunk, szigorúan elektromosság, gitár és szólók nélkül, viszont valódi hangszerekkel és művészekkel. Jómagam nem hallgatok kortárs klasszikus zenét, időben a legutolsó talán  Dimitri Shostakovich (1906-1975), aki képes lekötni. Ezért nem is szívesen élnék kritikai megközelítéssel. Nekem nem könnyű hallgatnivaló, de ez semmiben nem kérdőjelezi meg a minőséget és tehetséget, aminek hiányában képtelenség egy ilyen darabot megírni, külön-külön szólamot mindegy egyes hangszerre.

A lemez többi része viszont az a Liverani, akit meg- és felismerhetünk az instrumentális anyagaiból. A nyitó és zabolátlan "Race Is On" ott folytatja, ahol a "Fantasia" abbamaradt. Javarészt középtempós, vérbő rockdalokkal és néhány gitáros vendégművésszel, ahol Liveranira jellemzően többszólamú futamok adják egy-egy dal alaptémáit (ebben azért visszaköszön a klasszikus zene ismerete és szerkesztettsége). Én szeretem azért, ha Daniele néha megpihen. Nagy kedvenc volt a "Black Horse" a múltkor, ahogy most a "Comfortably" is.

Stílusában mindenképpen igényes és magas színvonalú anyag a "Worlds Apart". Gratulálunk és nem utolsó sorban köszönjük a belén helyezett bizalmat, kedves Daniele!

Túrisas

Címkék: lemezkritika

Alter Bridge: Walk The Sky (2019)

2019.10.18. 09:25 | Dionysos | Szólj hozzá!

yyyy.png

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.alterbridge.com
facebook.com/alterbridge

Egy magamfajta rocker-blogger simán megcsinálhatná azt, hogy külföldi oldalakról ollózza össze a kritikáit, a lebukás esélye ugyanis minimális. Most mégis úgy döntöttem, hogy férfiasan bevallom, ezt az írást egy angol nyelvű oldalon talált recenzió ihlette, nemcsak azért, mert Alter Bridge ügyben nem vagyok szakértő (itt eddig még egyszer sem írtunk róluk), hanem mert a Tommy Marz nevű kolléga szellemesen, találóan és szakmai hitelességgel nyilatkozott. Valahol máshol olvastam, hogy Benjamin Franklin szerint ebben a világban két dolog teljesen biztos: az adóbehajtás és a halál, ehhez tehetjük hozzá harmadikként azt, hogy az Alter Bridge háromévenként kiad egy albumot...

Bár konkrétan az Alter Bridge itt még nem került szóba, a csapat gerincét képező Mark Tremonti gitáros és Miles Kennedy énekes-gitáros többször szerepelt nálunk az egyszerűen csak Tremontira keresztelt banda kapcsán, vagy Kennedy Slash-sel folytatott konspiratív tevékenysége miatt. Mindkét esetben pozitívan értékeltük a muzsikusok munkáját, és bár eddig elkerültek minket a közös műhely lemezei, ez inkább csak amolyan túlterhelésből fakadó mulasztás, nem pedig vétkes hanyagság. Nyilván tisztában vagyunk vele, hogy az anyacsapat, ahonnan két ilyen értékes oldalági vállalkozás képes életre kelni, nem lehet méltatlan a figyelemre.

A 15 éve aktív és az ideivel együtt már hat albumot jegyző Alter Bridge a nevéhez híven egyfajta hidat képez az USA zenei életében, hidat a '90-es évek grunge mozgalma és a modern groove-orientált metál, de hasonlóképpen a dallamos hard rock és a metál keményebb inkarnációi között. Egy olyan országban és egy olyan piacon, ahol ez a műfaj mostoha kölyökként lett kicsapva a stúdiók és rádióállomások melegéből az utcára, az Alter Bridge fontos szerepet játszik abban, hogy a közgondolkodás és a fiatalabb generációk tudatában megtartsa a dallamos rock zenét, mint manapság ugyan kevésbé népszerű, de hiteles és működőképes alternatívát.

A "hídépítés" – amint már említettem – tudatosan vállalt missziója a Tremonti-Kennedy párosnak műfaji értelemben is. Szerintem hatalmas szerepük van abban, hogy a grunge fiatalkori kilengéseit (amit az antitézis hégeli kísértete ihletett) megzabolázva újra polgárjogot adtak a hard rock/heavy metal klasszikus és jogfolytonos értékeinek (példaként elég, ha megemlítem a technikás gitárszólókat). De a "kötőmód" vonatkozik a dallamos hard rock és a heavy metal erényeinek egyesítésére is.

A 14-számos "Walk The Sky" is tartalmaz fejszaggató metal groove-okat (Wouldn't You Rather, Take The Crown), málházós, csaknem doom témákat (Indoctrination), és olyan hiperdallamos tételeket, amelyek a sűrű, fémes erejű hangzás ellenére is a tipikusan amerikai AOR legendákat juttatja eszünkbe, mint pl. a Journey, Night Ranger stb. (In The Deep, Godspeed, Tear Us Apart).

Szerintem kicsit hosszú a lemez, én kiválogattam volna belőle a kevésbé sikerült témákat és egy deluxe kiadás második lemezére tettem volna őket bónuszként. A rajongók biztos nagyon örültek volna neki, a kevésbé elkötelezettek pedig egy kompakt, egységesen magas színvonalú albumot vehettek volna a kezükbe. Mindenesetre 15 év közös muzsikálás és 5 lemez után egy ilyen anyaggal előrukkolni bizony dicséretes dolog.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Santa Cruz: Katharsis (2019)

2019.10.17. 20:47 | Dionysos | 1 komment

yyyyyyyyyyy.jpg

Kiadó:
M-Theory Audio

Honlapok:
www.santacruz.fi
facebook.com/santacruzband

A finn Santa Cruz meglehetősen furcsa jelenség, egyrészt tök jól belesimul a skandináv neo-sleaze mozgalomba (pl. Reckless Love, Crazy Lixx, Crashdïet, H.e.a.t), másrészt kicsit több benne az "Amerika", illetve nem fél olykor keményebb és modernebb hangzásokkal kísérletezni, mint pl. a sajnos azóta földbe állt Blessed By A Broken Heart, vagy Nikki Sixx "drogterápiás" projektje a Sixx:A.M. Ezen az oldalon utoljára Kotta kolléga írt róluk 2015-ben (a második albumról), a "Katharsis" pedig már a negyedik lemezük, ami a hírek szerint elég nehezen született meg.

Az alapító és fő mozgató Arttu "Archie Cruz" Kuosmanen énekes-gitáros iszonyú nehéz ember lehet. 2018 óta gyakorlatilag az egész eredeti fölállás kifarolt mögüle, majd elfogyasztott két új gitárost és két új dobost, hogy mára egy gyökeresen átalakított háttérbandával reklámozza magát. Az elmúlt kb. másfél év alatt igazi átjáróház volt a Santa Cruz, szinte csoda, hogy össze tudtak hozni egy lemeznyi anyagot, sőt rögzíteni is tudták a dalokat, hogy piacra dobhassa az új (immár harmadik) kiadójuk.

Mielőtt a muzsikáról szólnék, muszáj néhány epés megjegyzést tennem a lemezborítóra. Hát, kérem, én ilyen botrányosan ronda és ostoba grafikusmunkát nagyon régen láttam! Ezt csak valami rossz tréfaként lehet fölfogni; kezdő halálmetálos garázsbandák szokták demóikat ilyen rajzokkal illusztrálni. Ami pedig a zenét illeti, van itt minden, mint a falusi közértben: dubstep-metált idéző szigorkodás (Changing Of Seasons), klasszikus hajmetál (Testify), gitárriffekkel teleaggatott "Katy Perrry" nóta (It Was You), Slash utánérzés (Salvation) és Cyndi Lauper földolgozás (Time After Time)...

Nem állítom, hogy nem jön be néhány dal a 11-ből (kb. öt), de ahhoz ez kevés (főleg ezzel a túlkompresszált sounddal), hogy Arttu/Archie meggyőzzön, úgy általában, és persze konkrétan arról, hogy megérte a zenésztársakat olyan sűrűséggel váltogatni, mint Berki Krisztián az ingeit.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Ray Adler: What The Water Wants (2019)

2019.10.17. 19:49 | Dionysos | Szólj hozzá!

yyyyyyy.jpg

Kiadó:
InsideOut

Honlap:
facebook.com/RayAlderOfficial

Világ életemben (illetve mióta a Fates Warningot ismerem) komáltam Ray Adler varázslatos hangját, és ez akkor sem változott, mikor első jeleit észleltem annak, hogy a kor kicsit bizony megcsócsálta a fölső tartományt. Csökkent hangtartomány ide vagy oda, a legutóbbi Fates Warning album az együttes egyik legerősebb anyaga volt, de Adler Redemptionben nyújtott teljesítménye sem volt kevésbé lelkesítő. Éppen ezért nehéz szívvel vettem tudomásul a Redemptionből való távozást, bár mint tavaly kiderült, a jól kitalált és ismert képlet Tom S. Englunddal (Evergrey) is kiválóan működik.

Az "Amit a víz akar" Adler első szólólemeze, így nem lehettünk biztosak benne , hogy mit várhatunk tőle. Azt jó jelként értelmezte minden rajongó, hogy az anyag az InsideOut kiadónál jelent meg, hiszen ez mindig garancia nemcsak egyfajta minőségre, hanem arra is, hogy a lemez zenei tartalmának köze van a progresszív rock/metál műfajhoz. Most, hogy túl vagyok pár hallgatáson, a minőséget nem is vitatom, viszont túl sok progresszivitást nem találtam a dalokban, mint ahogy metált is csak nyomokban.

Ez alapvetően egy atmoszferikus art rock album, amely ráadásul nem is túl egységes, hiszen gyakorlatilag 50-50 százalékban keverednek rajta a melankolikus, szinte Depeche Mode hangulatú nóták (pl. Crown Of Thorns, Some Days, The Road), ezeken többnyire Mike Abdow (a Fates Warning turnégitárosa) játszik, illetve a keményebb hangvételű, fémesebb élű dalok (Shine, Under Dark Skies, Wait, What The Water Wanted), melyeken Tony Hernando (Lords Of Black) pengette a húrokat. Az album mixelését Simone Mularoni (DGM, Empyrios) végezte, és ennek megfelelően a hangzással szemben aligha lehet kifogás.

Ez nem az a lemez, amelyik már az első hallgatásra bekattan, kell is hozzá hangulat, a csapongásoktól sem mentes, de Adler orgánuma és jellegzetes dallamvezetése miatt van valami bűvöletes hangulata, főleg a "The Road" című számnak, amit éppen huszadjára hallgatok meg, és nem a bónuszként lemezhez csapott akusztikus verzióban, hanem a tényleg Depeche Mode-ot idéző ambientes, szintipopos, "Violator"-környéki "villanyos" változatban (néha, mintha a Dream Theater "Space-Dye Vest"-je is beugrana róla).

Nem alapvetés ez a lemez, nem is hiszem, hogy fizikális valójában begyűjtöm valaha, de kb. a felét digitálisan eltáraztam az mp3 lejátszómba. Jó lesz rájárni, amíg az új Fates Warning meg nem jelenik a Metal Blades Records gondozásában - ha minden jól megy, jövőre...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Dragonforce: Extreme Power Metal (2019)

2019.10.17. 17:29 | garael | 2 komment

dragonforce2019-315x315.jpg
Kiadó:
earMusic

Honlap:
www.dragonforce.com

Extreme power metal – de ha metal, akkor inkább burleszk: tudod, amikor minden komolyságot félretéve másfélszeres gyorsasággal hajigálják a szereplők egymást a tortával, miközben a poénok csimborasszóját a krémes talajon történő pofára esés jelenti. Nem, ezzel nem akarom azt mondani, hogy a Dragonforce idejétmúlt, vagy közönséges lenne, de a nyolcvanas évek videojátékainak hangzását billentyűbe oltó bandát akkor sem tudom komolyan venni, ha technikailag bravúr, amit csinálnak. Ehhez persze hozzájárul az az alapvetően harsányan derűs attitűd is, ami sugárzik a dalokból: ennyi optimizmussal csak az MSZMP XX. kongresszusának anyagában találkoztam, esetleg néhány mai párt programjában, vagy helyzetjelentésében.

Persze ennek a fajta sebességbe mártott őrületnek megvannak a maga hátrányai: én bizony néha elunom ezt a Tom és Jerry rohangászásba oltott kapkodást, még akkor is, ha a dalok jól megkomponáltak és elővezetésük virtuozitását vitatni sem lehet – de maradjunk annyiban hogy vagy csíped ezt a koncepciót, vagy nem, az extremitásnak ugyanis minden művészi területen jellemzője a duális szeretem-utálom viszony.

A csapat bátorságát dicséri, hogy éppen akkor definiálja önmagát – legalábbis az album címében –, amikor a basszer, Frédéric Leclercq – aki egyébként szorgos dalszerzője is sárkányoséknak – kivált a bandából, és a szinti-fronton is változás történt, hiszen a tavaly távozott Vadim Pruzhanov témáit az Epica-s haver, Coen Janssen flipperezte le. Az önbizalom azonban rendíthetetlen – naná, ilyen névvel, és a Trónok harca után – így a csapat lelkét jelentő gitármágus, Herman Li nem félt bevállalni a kinyilatkoztatást, hogy most már mi is megtudhassuk, milyen dimenziókba helyezték magukat a zenészek.

Az album pedig jól sikerült: a valahol a Gamma Ray tájékán keresendő dúdolható dallamok, az eszelős, de fütyülhető gitárszólók és az őrült billentyűs futamok közepette nem vész el a lényeg, ráadásul a nagy rohanásban a karakterüket sem hagyták a rajtvonalon az egyes szerzemények. (Ami azért néha jellemezte a korábbi albumokat). Jelenleg azonban a csapat már túlesett a csikóviháncos éveken, és a baknyúl permanens szexuális tempója után kissé lenyugodva valóban megtanultak játszani a sebességgel. Nem, nem váltanak egyszer sem doom-os poroszkálásba – pedig poénnak jó lenne – de a középtempó felső határát már gyakran súrolják, ami ugyan nem fosztja meg őket a kissé (játék)gépies feszességtől, de élvezhetőbbé, változatosabbá válnak általuk. Ráadásul dramaturgiailag éppen jó helyekre teszik a nyugodtabb perceket, melyek után a visszaváltás még nagyobbat emel az egyébként is emelkedett hangulaton.

Ettől persze még belesimulhatna a többi közé az album, de úgy gondolom, hogy a dallamok most különösen jól sikerültek, és jóllehet Marc Hudson énekes néha képességei határán mozog – most is állítom, hogy Daniel Heimannal sokkal jobban jártak volna –, mégsem lépik át azt a bizonyos határvonalat, ami után az erőlködésnek ínszakadás lenne a vége. A fiúk formáját kitűnően szemlélteti a Titanic című film slágerének átdolgozása, amit sikerült úgy a maguk képére formálni, hogy arra még DiCaprio is csettintene, már ha tudna, lefelé süllyedve a jeges mélységbe.

Kellemes meglepetés hát a power metalosok extrém albuma, főleg annak fényében, hogy meg tudták mutatni: képesek ők az extrém jellegből kibújva is figyelemre méltót alkotni.

Garael

The Magpie Salute: High Water II (2019)

2019.10.17. 10:03 | Dionysos | Szólj hozzá!

yyy_15.jpg

Kiadó:
Eagle Rock/Mascot

Honlapok:
www.themagpiesalute.com
facebook.com/TheMagpieSalute

A rocktörténelemben elég sok példa van arra, hogy testvérek egy bandában játszanak (pl. AC/DC, Van Halen, Heart, Circus Maximus, Astra, Solid Vision stb.), és általában jól kijönnek egymással, de akad néhány ellenpélda is, mint pl. az Oasis vagy éppen a Black Crows, ahol a Robinson fivérek akár a tettlegességig elfajuló veszekedéseket folytattak kreatív nézeteltéréseik (és hatalmas egóik) miatt. A Black Crows több kényszerű szünet után 2013-ban megint hasonló okok miatt széledt szét, bár a rajongóknak biztató lehet (na, nem a magyaroknak), hogy manapság egyre több pletyit hallunk egy esetleges 2020-as turnéról (ami persze majd jól elkerüli hazánkat). Nem zörög a haraszt...

Rich Robinson gitáros időközben megalapította a Magpie Salute nevű formációt John Hogg énekessel az élen, miközben több interjúban is szapulta testvérét, Christ, aki szerinte felelőtlenül elfecsérli tehetségét, valamint rombolja a Black Crows nimbuszát azzal, hogy szólóban - zeneileg, öltözködésben, gandzsa-fogyasztásban - szolgai módon utánozza a Greatful Deadet.

A "Szarka tisztelgés" első lemeze tavaly jelent meg, amelyen akadtak ugyan kifejezetten tetszetős pillanatok (Omission, Fearless), de összességében elég merengősre, öregurasra sikeredett. Már akkor tudtuk, hogy a lemeznek lesz folytatása, hiszen rengeteg dalt rögzítettek a stúdióban. Én nagyon reméltem, hogy a "High Water II" majd harapósabb, pörgősebb fölfogású dalokkal fog meglepni minket, de nagyon nem lett igazam. Ugyanakkor meg kell jegyezzem, hogy nekem a dalok most valamivel jobban tetszenek...

Persze maradt a Led Zeppelin kései (címes és nem számos) lemezeit idéző retro-rock némi kimondottan amerikai: southern, honky-tonk, country, r'n'b és boogie hatással, mint ahogy az sem tagadható, hogy egyértelműen Black Crows utódzenekarral van dolgunk. Az "A Mirror"-t vagy a "Doesn't Really Matter"-t hallgatva például nagyon oda kellett figyelnem, hogy akkor most Chris Robinson vagy John Hogg énekel (jelen van a dalban Chris minden jellegzetes manírja). Ha már itt tartunk, személy szerint John Hoggot jobb énekesnek tartom, pontosabban jobb adottságú énekesnek, de ez nyilván nem fogja őket megakadályozni a Black Crows újraegyesítésében (föltéve, hogy a Robinson tesók ki tudnak egyezni)...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Michael Sweet: Ten (2019)

2019.10.11. 11:15 | Dionysos | 1 komment

y_259.jpg

Kiadó:
RatPack/Frontiers

Honlapok:
www.michaelsweet.com
facebook.com/TheMichaelSweet

Édes Misivel régi haverok vagyunk, még valamikor a középiskolában találkoztunk, Túrisas cimbora mutatott be minket egymásnak. Egy kicsit ugyan nőiesnek gondoltam mind kinézetben (akkoriban darázscsíkos cicanadrágot és válltöméses bőrdzsekit hordott, nem beszélve a tupírozott, madárfészek frizuráról!), mind pedig hipermagas, nazális orgánuma miatt, de a zenei alapok kimondottan meggyőzőek voltak, és nekem a nyíltan keresztény dalszövegek sem voltak elrettentőek (sőt hozzásegítettek, hogy a műfajjal szembeni világnézeti idegenkedésem görcsei föloldódjanak).

A tavalyi Stryper lemez (God Damn Evil) kritikájában már elmondtam, hogy bármilyen régre is vezethető vissza az ismeretségünk, bármennyire is örültem a csapat és kórusvezetője, Michael Sweet újdonsült reaktivizálódásának, szerintem nem lehet büntetlenül egy évtizeden át folyamatosan évi 1-2 lemeznyi anyagot megírni, rögzíteni, promózni és megkoncerteztetni. Ez még a legtermékenyebb dalszerző, legrajongóbarátabb muzsikus energiáit is óhatatlanul lemeríti. Miközben ezt a logikát kikezdhetetlennek tartom, örömmel jegyzem meg, hogy a "Ten" nem rossz lemez, sőt, talán még jobb is a legutóbbi Strypernél.

Hogy ez minek köszönhető? Egyrészt annak, hogy egy-két számtól eltekintve most nem erőlteti a Judas Priestes szigorkodást (meggyőződésem, hogy ez nem áll jól neki, pontosabban: nem ez áll jól neki), másrészt szinte minden egyes nótában szerepel egy vendég, hol énekesként, hol gitárosként, és ez kicsit változatosabbá teszi az összképet. Állítólag nem így indult a dolog, de a lemezfelvételek előkészületei során egyre csak jelentkeztek a haverok, és Sweet belátta: ez óriási ziccer. Jeff Loomis (Better Part Of Me) és Gus G. (Now Or Never) gitárszólói bizony sziporkáznak (pedig Sweet sem ügyetlen gitáros), de a lemez legstryperesebb (és talán legjobb) dalához is nagyon passzol a régi haver, Ethan Brosch szólója (Shine), mint ahogy Joel Hoekstra hozzájárulása sem elhanyagolható (When Love Is Hated). A többi vendégről csak távirati stílusban, fölsorolásszerűen: pl. Tracii Guns (L.A. Guns), Todd La Torre (Crimson Glory, Queensryche), Rich Ward (Fozzy) stb.

Engem mint vájt fülűt kicsit zavar a dob sound (a lábdob és a pergő különösen), de Sweet gitárkíséretének hangzásával sem vagyok elégedett, ugyanakkor minden bizonnyal koncepcióval van dolgunk (ezt azért gondolom, mert az utóbbi idők szólólemezein és a Stryper albumokon is ugyanezt halljuk). 2016-ban a "One Sided War" recenziójában már kifejtettem a véleményem: Édes Misi, bár nem tévedhetetlen, nem is mindig nyújt 100 százalékos teljesítményt, azért az elmúlt évtizedek során vitathatatlanul a rocktörténelem egyik súlypontjává vált.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Silent Call: Windows (2019)

2019.10.10. 18:30 | Dionysos | 3 komment

y_258.jpg

Kiadó:
Rockshots Records

Ez egy ilyen év; meglepően sok olyan banda adott idén életjelet magáról, amelyikről már rég azt hittük, hogy végleg földbe álltak. A "Windows" is a váratlan lemezek közé tartozik. A prog-power stílusban alkotó Silent Call 2014-ben adott ki utoljára albumot, amiről annak idején nem is tartottuk érdemesnek megemlékezni, jóllehet az első két megjelenésről annak rendje-módja szerint beszámoltunk (ITT és ITT). Az előzmények ismeretében a "Windows" hallgatásához is némi félsszel fogtam hozzá, és ezt a 13 dalos, több, mint egy óra hosszú album már az első negyed órában igazolta is (és a folytatásban sem cáfolta).

Rich Hinks (Aeon Zen, Annihilator) volt oly kedves, hogy miután lenyúlta a banda eredeti énekesét, Andi Kravljacát, beleegyezett, hogy a lemez fölvételeit ő irányítsa, keverje és maszterelje. A még 2016-ban elvégzett munkára én azért nem lennék olyan büszke, legalábbis a dobhangzásra egészen biztosan nem. Hogy miért kellett a megjelenésre éveket várni, nem tudom, de alapvetően örültem annak, hogy Kravljaca távozását követően új énekes után néztek, és épp azt a Göran Nyströmöt találták meg, akit már 2011-ben, a Twinspirits nagyszerű albuma okán (Legacy) igazi aranytoroknak tituláltam.

Sajnos - fájdalom! - hiába a hatalmas orgánum, ha a dallamok esetlenek, esetlegesek, a dalok pedig maximum középszerűek. Egy fecske önmagában nem csinál nyarat, egy jó dalnok önmagában nem röpíti a bandát a metal billboard lista élbolyába (főleg, hogy nincs is ilyen). Nagyon rosszulesett hallanom, hogy egy ilyen lehetőséget elszalasztottak. Daniel Ekholm gitáros is hiába próbálja egyfajta Malmsteen-redivivusként neo-klasszikus ihletettségű szólóival földobni a szerzeményeket. Bizonyítottnak látom a tételt, miszerint a látszat ellenére nem minden skandináv együttes rendelkezik ragályos dallamérzékkel.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Vanden Plas: The Ghost Xperiment - Awakening (2019)

2019.10.10. 17:42 | Dionysos | 1 komment

y_257.jpg

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.vandenplas.de
facebook.com/VandenPlasOfficial

A Frontiers megint megszórt minket hallgatnivalóval. A se íze, se bűze "komposok" után egy olyan együttes került terítékre, amelynek "lólába" bizonyos értelemben kilóg a kiadó istállójából. Az "öreg" német proggerek stílusa nem tipikusan vág a nápolyi cég profiljába, de - gondolom - mivel elég teátrális jelenség, még épp belefért. Már a koncepcionálisan összefüggő előző két lemez (Chronicles Of The Immortals: Netherworld I-II) is náluk jelent meg, sőt a 2010-es "The Seraphic Clockwork" is.

Már a cím alapján gyanús volt, hogy megint egy tematikailag egységes anyag került ki a kezük alól, aminek alighanem folytatása is következik. Nem csaltak meg a megérzéseim, a "Szellemkísérlet" is egy sötét, kvázi-okkult, démonokkal harcolós sztorira van fölfűzve (ezúttal az énekes, Andy Kuntz tollából), ami természetesen nem érdekel annyira, hogy komoly leütésszámot pazaroljak rá. Lesz persze folytatás is "Illumination" alcímmel, méghozzá jövőre.

A hangzás most is kiváló (főleg a bőgő), Markus Teske keverte ki a Bazement Studiosban, bár nekem a gitár sound kicsit reszelős, amolyan rénszarvas csont darálós (a la Heavy Túra). Nyilván a stílus sem változott szemernyit sem, maradt a színházias germán, ezért kicsit szögletes progresszív metál Kuntz orrhangú, melodramatikus énekével, valamint Stephan Lill dörgedelmes riffjeivel és kifinomult szólóival.

A korábbi anyagokhoz képest ez most kevésbé mozgatta meg a fantáziámat, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy hosszú és igen sűrű anyaggal van dolgunk, amely igényli a törődést, többszöri újrahallgatást. Egy kicsit olyan lett, mint általában a német ipar termékei: iszonyú precíz, de nem túl izgalmas. Egyelőre az arcbamászó kezdő nóta (Cold December Night) és a valahonnan (Dream Theater?) nagyon ismerős riffel operáló "Fall From The Skies" ülnek leginkább. Hosszasan kell még barátkoznom az albummal, az évből még hátralévő két és fél hónap fogja eldönteni, hogy lesz-e helye a toplistámon...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika