Kiadó:
Lion Music

Honlap:
www.towerofbabelband.com

Három ember áll egymással szemben a temető mellett. Három elszánt, győzni akaró ember. Három mesterlövész. Az egyik nem is annyira jó, a másik nem is annyira rossz, a harmadik meg – hát az bizony csúf. Telnek a másodpercek, mindegyikük a megfelelő pillanatra vár: életük minden megszerzett tapasztalata összpontosul mozdulni vágyó kezeikben – aztán… De nem is folytatom, hiszen mindenki ismeri Leone klasszikusát, aminek csúcspontján a főszereplők párbajban mérik össze erejüket, hogy aztán a győztes mindent – vagy semmit – vihessen.

Valahogy ez a jelenet jutott eszembe a Tower Of Babel nevű csapat esetében, ami meglehetős névtelensége ellenére három nagyágyút – ehhh, előbb még csak coltokról beszélhettünk – is párbajra szólíthat: Joe Stump jelenleg a Blackmore-örökség egyik legjobbja, akinek technikája a hagyománytisztelet mellett tartalmazza a Ritchie-éra óta eltelt negyven év technikai fejlődését, Van Halenestől, Malmsteenestől együtt, és ha a jelenlegi Rainbow turné körút során Blackmore mesternek gondja támadna – nem a húrokkal, mert azokkal mostanában bizony néha akad –, akkor Stumpot nyugodtan a helyére lehetne állítani, már ha egy legendát bármilyen aspektusban lehetne pótolni.

De tovább is van, mondjam még? A billentyűs, Maestro – nem, ez nem a megszólítás, hanem a művésznév, ami nem kis önbizalomról árulkodik – Mistheria korábban az Artlanticában varázsolta a billentyűket, amúgy neoklasszikus stílusban – a név ugyebár kötelez, az énekes pedig, Csaba királyfi – izé, Csaba Zvakan a Metal Machine-ból lehet ismerős a nagyérdeműnek. Nem véletlen a Dio szólólemezről kölcsönzött elnevezés; hősünk egy rekedtre fagyizott Dio orgánumával és manírjaival gyarapítja a klónok – tisztelők – egyre tekintélyesebb sorát. Nos, aki azt mondja, nem fér meg két dudás egy csárdában, annak igaza van, mert itt három fér meg egymással, igaz – és most visszautalok ismertetőm elejére – állandó párbajt provokálva, aminek áldozata azonban legfeljebb a hallgató lehet. Az átalakulás pedig a zombifilmekhez hasonlóan látványos: a permanens vigyor, ami automatikusan ülhet ki az arcunkra, árulkodik arról, hogy bizony sikerült a zenészeknek örömmel fertőznie a hozzáértő nagyérdeműt.

Az együttes, mint ahogy eddig is sejtetted, a Rainbow hagyományok új üdvöskéje, és ha azt mondom, hogy ebben a stílusban vannak annyira jók és felkészültek, mint a David Readman által lassan Whitesnake tribute-banddé váló Woodoo Circle, akkor nem hiszem, hogy sokat tévednék. Van tehát gitárhős, billentyű-mester a maga hammond és egyéb klasszikus hangszíneivel valamint a sztenderd követeléseknek megfelelő énekes – már csak jó dalok kellenének ahhoz, hogy szivárványosnak lássuk az eget. Örüljünk hát, mert a példakép építette alapokra helyezett Bábel-toronyban egy nyelvet beszélnek: a zene nyelvét, mégpedig szakmaival bővített felső fokon. Így aztán persze előfordulhatnak ismerős fordulatok, mint például a "Midnight Sun", ami tulajdonképpen a "Lost In Hollywood" új értelmezése is lehetne, vagy a "Lake Of Fire", ami bármelyik Dio szóló albumon elférne, de oda se neki: mint említettem, alapokról van szó, és a felépítmény bizony modernebb, mint amire számíthatsz.

Stump, Csaba és a Maestro párbajai olyan össztüzet eredményeznek minden egyes dalban, hogy győzd kapkodni a fejed! Még milyen jó, hogy itt csak hangjegyek röpködnek a levegőben, és nem acéllövedékek... A fiúk pedig győzik szuflával – sőt, alkalmat adnak arra is, hogy összehasonlítsuk őket az ihletővel, hiszen megmutatják, milyen a felturbózott "Eyes Of The World" –, még akkor is, ha az utolsó számban Csaba kiszáll, hogy teret adjon a két hangszeres küzdelmének, ami minden egyes hangfetisisztát nyálcsorgatásra kényszeríthet: ez bizony a tömény technikai virtuozitás és hanghalmozás ideje, bevállalva annak az axiómának a  megdöntését, miszerint a kevesebb néha több. Hát nem.

De maradjunk a valóság és a megszokottság talaján, ha kedvet érzel egy könnyed virtuozitással felvezetett Rainbow-féle lemezre, ess neki, és még az sem fog ártani, hogy előre tudod a párbaj eredményét!

Garael

Mentés

Kiadó:
Prosthetic Records

Honlapok:
www.martyfriedman.com
facebook.com/martyfriedman.official

A blogon már többen jelezték hozzászólásban, hogy az idei Friedman anyag beszaratós, mind dalok, mind produkciós (Jens Bogren keverte az anyagot, a hangmérnök pedig Paul Fig volt) szempontból, ami azt bizonyítja, hogy olvasóink bár kevesen vannak, de annál vájtabb füllel rendelkeznek.

Merthogy ez így van. Az egyik legjobb Friedman lemez készült el, a legutóbbi, 2014-es "Inferno" el-elborult, klasszikus dalszerkezeteket felrúgó, összességében meglehetősen agyament (de ettől függetlenül is zseni) zenei kalandja után most sokkal inkább megjegyezhető dalokban és simogatóbb melódiákban gondolkodott, ami befogadhatóbbá és ennek köszönhetően kétség kívül szerethetőbbé is tette a végeredményt; még azzal együtt is, hogy művészi szabadságát érezhetően most sem korlátozták stílusbeli megkötések, bármiféle elvi szabályok. Az egyetlen énekes daltól eltekintve végig instrumentális anyagon az elképesztő riffelés és szólóorgia mellett szaxofon, hegedű, cselló, zongora (utóbbi különösen bravúros végig a lemezen) bárhol, bármikor felbukkanhat, és a metal elviekben szigorú kánonja sem zárja ki nála, hogy akár egy kis ad hoc zongorás latinnal rukkoljon elő, ha a kompozíció szerinte megkívánja.

Nekem fura, hogy a zenei ízlésben hozzám meglehetősen közel álló Tartuffe elismeri ugyan, de nem igazán rajongója a mentalitásában mára csaknem teljesen japánná lett gitárosnak, miközben képes leborulni egy minden (játéktechnikai) szempontból tökéletesen játszó, de egyetlen hangból azért nem feltétlen felismerhető progger gityós előtt (pl. Marcel Coenen). Ez azért jutott eszembe, mert a lemezt hallgatva számtalanszor éreztem, hogy mekkora ajándék, ha valaki ennyire saját útját járja, ennyire senki máshoz nem hasonló módon szólaltatja meg a hangszerét. Ha pedig az egyéniség és egyedi hangszerkezelés ilyen csodálatos, sőt tényleg szívbemarkoló dallamokon, kompozíciókon keresztül tör utat, annál számomra a zeneművészetben nem történhet jobb és több.

A kiválóan teljesítő ismertebb (pl. Gregg Bisonnette) és kevésbé ismert (japán) zenésztársak mellett vendégek most is vannak, de nem miattuk lett a végeredmény ennyire pazar, bár azt kár lenne elhallgatni, hogy a futtatott tinicsapatnak kikiáltott Black Veil Brides gitárosának (Jinxx) hegedűjátéka nem arról árulkodik, hogy nem a zenei tudással alapozta meg a csapat a sikerét.

Alaphelyzetben nem ijedek meg attól, ha zenéről kell írnom, bár a számonkénti szemezgetést mindig is utáltam, az eddigieken túl most nem sokat tudok elmondani, csak annyit, hogy aki alapvetően szereti a gitáros zenei világát, libabőr-keltő nyújtásait, bátran vegye meg a CD-t (én már megtettem, naná!), mert ez a muzsika kortalan, az örökkévalóságnak szól, hosszú évek múlva is elő lehet kapni és újra és újra rácsodálkozni. Nehezen tudom elképzelni, sőt egyenesen ki is zárom annak lehetőségét, hogy az év végi listámon ne dobogós helyen végezzen az Adagio-val együtt.

 Túrisas

Mentés

Mentés

Mentés

Ismerőseim pontosan tudják rólam, hogy gyűlölöm a nyarat, egy teljességgel élhetetlen időszaknak tartom, amelynek ráadásul számomra az égvilágon semmi szépsége nincs. Tamás biztos nem így gondolja, hiszen az ő "nyara" tele van emelkedettséggel, szépséggel, játékossággal. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen vannak előzményei a történetnek, és vannak előzmények szerencsére a blogarchívumban is.

Itt van pl. mindjárt az első kritikám, amelyben olyanokat írtam le, hogy "én egyelőre nem biztos, hogy azonnal felismerném a saját, csak rá jellemző Jónás-féle gitárkezelést. De idővel talán ez is változik." Vagy azt, hogy "Dicsértem már a kiváló és változatos szerzeményeket is, noha itt is kikívánkozik belőlem, hogy néha talán túl sok téma is kerül egy-egy adott dalba, ami talán némileg megnehezíti azok számára a lemez befogadását, akiknek az kell, hogy azonnal fütyülhessék is a dalokat. És itt nem Aradszky Lacára és a köztudatból kiutálhatatlan rettenet nyugger-himnuszára gondolok, hanem pl. Satriani teljes 'The Extremist' lemezére."

Most azt tudom elmondani, hogy mára teljes határozottsággal felismerem a Jónás-féle gitárkezelést, de ami még ennél is jobb hír, az az, hogy a "The Four Seasons" első két részében megismerhettünk egy olyan zenei világot, amit nem nagyon tudnék semmihez hasonlítani, pedig minden túlzás nélkül eléggé jártas vagyok az instrumentális gitárzene témakörben. Mindezt úgy, hogy Tamás nem találta föl, nem értelmezte újra a gitározást, egyszerűen arról van szó, hogy zeneileg (is) alapvetően egy érdeklődő, nyitott személyiség, aki nem utasít el élből semmit. Talán ennek is köszönhető, hogz a modernkori 7 húros hangzást és ritmusjátékot, de minden más zenei hatást is úgy ötvözött a saját zenei világával, hogy abból – legalábbis számomra – valami egészen különleges és egyedi született. Nem most, hiszen a Part I. Spring lényegében ugyanezt hozta stílusban; olyan nagyon éles határvonalat és megkülönböztetést én nem is tudok tenni.

Olyan ékesszólóan sem tudok írni, mint Jack Rose kollégám, aki pl. ekként értékelte tavaly az egyes tételeket: "Az egészen kezdetleges jelektől 'Awake', a hótakaró alól kibukkanó zöld növények első hajtásaitól jutunk el a 'Flourish', virágzás állapotáig." Vagy hogy "A 'Burst' (…) már megmásíthatatlanul jelzi a jó idő eljövetelét, a lendületes ritmus gitár téma végleg felszabadító hatást sugall, innen nincs visszaút, az évszakok körforgása megállíthatatlanul beteljesedik." Remek, kifejező képek, de megvallom az igazat, ha nagyon megerőltetném magam, akkor sem tudnám leírni, hogy teszem azt az aljnövényzeten megülő és áttetsző hajnali harmatcseppekben (Mountain Dawn) már ott a felsejlő baljós tükörképe a rövidesen mindent elsöprő és rombadöntő szupercella forgó feláramlás nyomán kialakuló felhőképződményének (Afternoon Storm). Ezeket a nagy kontrasztokat ugyanis én itt nem érzékelem. A nyári viharok mostanában zokszó nélkül felszaggatják az aszfaltot is mifelénk, de ez az elemi erő és harag Tamás megélt nyárképében, úgy tűnik, megszelídül, de legalábbis másféle szépséggé lényegül, kifejezésére más utat választ, nem a (nekem) kézenfekvő durvulatot.

Az egyes képek és tételek közötti kontrasztok tehát számomra kevésbé határozottak, ami viszont egyáltalán nem baj és hangsúlyozottan nem is arról van szó, hogy ne lenne változatos az anyag, mert nagyon-nagyon is az, csupán arról, hogy Tamás mindezen változásokat a saját zenei szűrőjén keresztül láttatja egy többnyire egységes hangzáson keresztül, viszont azon belül számtalan, egymásra épülő, egymásból építkező zenei finomsággal. Ennek köszönhetően nincs is értelme részekre bontani az anyagot, rá kell szánni ezt a húsz percet, legalábbis én elképzelni nem tudom, hogy ne egyben hallgassam meg.

Igazán színvonalas, kiemelkedő, nagyszerű teljesítmény, a kortárs művészet egy nagyon értékes darabja, az első rész méltó folytatása. Ha számomra is ebben a nagyon szerethető formában jelenne meg a nyár, akkor az egyik kedvenc évszakom lenne.

Túrisas

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.serious-black.com

Magic! Ha a szó jelentését, kiejtését, eléneklését kellene tanítanom valakinek, minden bizonnyal - komolyan - lejátszanám neki a Serious Black új lemezét, mivel ha jól számoltan, tizennyolc alkalommal énekli, suttogja, susogja, kiáltja breed el a csodát, kár, hogy ez csak a hangalakban nyilvánul meg, és nem az album színvonalában, bár az érzéseim eléggé ambivalensek ahhoz, hogy kissé elbátortalanodjak a sommás ítéletben.  Nem csoda, hiszen, ha azt nézzük, hogy az első lemez viszonylagos poweréből minden arra utaló jel kikopott, és az útirány egyértelműen a kommersz felé lett kijelölve, akkor összehúzom a szemöldököm, ha viszont ettől elvonatkoztatok, akkor egy kellemes dallamokat prezentáló, az AOR-t és hard rockot metalos környezetbe helyező albumot kell jellemeznem, amiben legfeljebb – és ez azért nagy szó – breed stílusidegen erőlködését muszáj kiemelnem, mint egyértelmű negatívumot. Igen, és lám, nem szakadt rám a mennyezet a kijelentést leírván, valószínűleg azért, mert hallotta a gonoszkás műnevetést, amit hősünk többször is nekiereszt – amit nem igazán kellene erőltetni...

Grapow és Stauch távozásával már az ezt megelőző lemezen is megfigyelhető volt az a tendencia, ami remélhetőleg most csúcsosodott ki, vagyis a fiúk nem marcona riffeket, indulós refréneket, pattogós, fejletépő, szaggatott ritmizálást és gyomorpufogtató groove-okat akarnak szikár skandináv jellegű powerré gyúrni: céljuk egy olyan dallamos metal stílus kialakítása, amiben a heavy instrumentális alapokon hard rock – vagy egyenesen AOR – dallamok viszik el a hátukon a cipelni valót. Az tehát, aki breed eddigi munkásságából indul ki, és ehhez mért ostorcsapásokra vágyik, az minden bizonnyal csalódni fog, de az is, aki úgy gondolja, hogy az énekes hangja minden stílusra alkalmas. Hát nem, breed ebben a környezetben, ahová egy selymesebb, melegebb tónusú orgánum kellene, érezhetően erőlködik, és az érzelmi árnyalatokat hangjának visszafogásával igyekszik plasztikussá tenni – ami inkább erőtlenséget sugall, mintsem sokszínűséget. Emellett még mindig úgy érzem, hogy a fiúk nem igazán tudták eldönteni, hol állapodjanak meg:  a csilingelő dallamok és a zakatoló euro-metal ritmizálás valahogy nem passzol össze, és ami esetleg a Kamelotnak, vagy többé kevésbé az Eden’s Curse-nak sikerült – bár nekik is a kommersz felé fordulással - , az itt nem igazán működik – pedig van mágia bőven - , illetve de, csak nem olyan meggyőzően, és persze  mindenfajta progressziótól mentesen. (Érdekes módon a skandináv glam bandáknak jól áll a keménykedés, pedig a heavy kiállás és a glam életérzés – mert az nem pusztán zene, ugyebár – eléggé távol áll egymástól.)

Amibe nem tudok belekötni, azok a dallamok, és ha ezeket egy AOR énekes a releváns hangszereléssel énekli fel, minden bizonnyal tapsolok, mert a dalokban megbúvó nyálasság érzelmi túlburjánzás ott a stílus része, és nyilván az hallgatja, aki erre vágyik, én azonban nem tartozom közéjük. Így viszont két szék között a pad alá esek, mert sem ezt nem kapok, sem azt, és jóllehet abszolút nem vagyok ellensége a hatásvadász és populáris dallamoknak – sőt! – most valahogy mégis becsapva érzem magam. Az persze lehet, ha sikerül elhagynom azt a kiindulópontként szolgáló attitűdöt , hogy ez nem egy power – sőt, néha heavy -  metal banda, akkor más füllel fogom hallgatni a csapat aktuális munkáit, de most még meg kell emésztenem, hogy ez a breed nem az a breed, és ez a zene nem az a zene, amire vártam. Ebben az esetben pedig  minden bizonnyal dicsérő szavakat fogok leírni, amihez nem kell semmifajta mágia, mert a Serious Black természetesen egy jó csapat, főleg mágikus támogatással.

Ui: Aki azonban a metal-közeli stílusokban ezt a szintetizátor hangszínt használja, azonnal hagyja el a termet!

Garael

Tartuffe a megmondhatója, mennyire hadilábon állok az idővel (bár elismerem, az is alapigazság, hogy amire az ember akar időt szakítani, arra fog is.)

A nyaralás után következik tehát majd lassan a beígért Jónás Tamás és Marty Friedman kritikám, előtte viszont közzéteszem a saját videóm, ami ezúttal meglehetősen visszafogottra és komolyra sikerült. A velem egy cipőben járó 40-es korosztály nem hiszem, hogy nem gondol arra (egyre többet), hogy mi mindennek kell(ene) még beleférni abba az időbe, ami adatott és bizony Steven Tyler aranyigazsága is egyre inkább megtapasztalt valóság; az élet olyan, mint a WC-papír guriga, minél kevesebb papír van rajta, annál gyorsabban pörög.....

Kiadó:
Nightmare Records

Honlapok:
www.anubisgate.com
facebook.com/AnubisGate‎

Folytatódik a dán Anubis Gate és az amerikai Nightmare Records együttműködése. A megszokott két év helyett ezúttal hármat kellett várni az új albumra, de talán nem lövöm le a poént, ha már most előrebocsátom: megérte. Arról persze szó sincs, hogy a banda – mely dallamossága ellenére mindig is nehezen emészthető progresszív metál muzsikát játszott – hirtelen könnyed hard rockra váltott volna. Sőt! Már a lemez címe és beköszönő nótája egyértelművé teszi, itt igen sötét hangulatú, mázsás súllyal mellkasunkra telepedő zenét rejt a baljós érzeteket ébresztő CD borító. Ha efelől bárkinek kétsége támadna, vessen egy pillantást a lemez magját képező három dal címére: Black, Blacker, Blackest… Lehet ott valami Dániában, ami kitermeli ezeket a szívszorító, éjfekete hangulatokat: gondoljunk csak a Beyond Twilightra és Zierler 2015-ös szólóanyagára. Persze ilyesmi máshol is "terem": Darkology, Outworld, Division By Zero, Chronos Zero, csak hogy párat említsek…

Már a legutóbbi, "Horizons" című albumon is megfigyelhető volt egyfajta súlyosodás, jó értelemben vett kemény(k)edés, és a hangzáskép is jó irányba változott, hiszen a korábbi lemezekhez képest itt szinte már nyoma sincs annak a műanyag, bántóan szintetikus soundnak, ami régen oly könnyen kedvemet szegte. A muzsika is színesebb lett, bár ez alatt nem azt értem, hogy kevésbé "feketével takart", inkább, azt, hogy kevésbé vegytiszta, lineáris. Ezen a lemezen (kellemes) meglepetésemre két orientális hangulatú nóta is helyet kapott (The New Delhi Assassination, Operation Cairo), és talán a 2013-as EP Pink Floyd földolgozása (Sheep) hozta meg a kedvet a progresszív ősatyákra való zenei utalásokhoz is (Too Much Time, Blacker, From Afar).

A lemez amolyan tematikusan összefüggő, de még nem igazán koncept album: a közös nevező, hogy a dalok olyan emberekről szólnak, akik szó szerint és képletesen a sötétben élnek: elmeháborodottak, bérgyilkosok, terroristák stb. Ezt figyelembe véve a zenei aláfestés telitalálat. Azt kell mondjam, hogy ebben a komor, baljóslatú, szívszaggató univerzumban most az Anubis Gate sokkal nagyobbat alkotott, mint az Adagio. Az egyetlen vonatkozás, amiben nem múlja fölül Stephan Forté nagy visszatérésnek szánt középszerű produktumát (Life), az a gitárszólók technikai polírozottsága – jóllehet a Kim Olesen-Michael Bodin páros sem piskóta.

Nem könnyű anyag, esélyt kell neki adni, sokszor figyelmesen és türelmesen végighallgatni – ami nem mindig egyenértékű az ún. jóra hallgatással. Ez elsőre is jó, csak éppen nehezen befogadható. Lezárásként mindenképpen tisztáznom kell: az Adagio recenziómért kapott kritikák lepattognak rólam, mert a "Covered In Black" – bár nem tökéletes – egyszerűen zeneibb (bármit is jelentsen ez).

Tartuffe

Mentés

Mentés

Ha úgy gondolod, hogy az univerzum építésben és a franchise teremtésben a DC, a Marvel, esetleg Lucas jelentik a pionírokat, akkor nagyot tévedsz: Karl May már a század elején olyan, a valósághoz nem sok kötődéssel bíró saját világot – az elképzelt és romantizált vadnyugatot – épített ki regényeiben, melyekben a főhősök, sőt, a mellékszereplők is saját regényt – eredettörténetet – kaptak, és jóllehet, a franchise az író életében – annál inkább később – nem tárgyiasult, iparosodott termékekben nyilvánult meg, a különböző európai alapítású vadnyugati showk, cirkuszok, aztán később a szocialista western-filmipar bőven kihasználták a karakterekben rejlő pénzteremtés lehetőségeit. (Jómagam a '70-es években még nem fénykardokkal és lézervetőkkel, hanem indián fejdíszben, esetleg "kovboj" kalapban, dupla pisztolytartóval (szigorúan Mexico-feliratú övcsattal), vagy játék tomahawkkal játszottam el barátaimmal a kitalált indián történeteket, fellelkesülvén a jugoszláv vagy NDK indián-filmek, később a Winnetou regények történésein.)

Karl May – akinek életéből is fordulatos filmet lehetne forgatni – nem volt éppen mintapolgár, az írásra is egy börtönlelkész vette rá, mikor stiklijeiért éppen a hűvösön csücsült. A zűrös életkezdet gyökerei talán gyermekkorára vezethetők vissza, amelyben a keménykezű apa nem makarenkói pofonokkal, hanem beáztatott kötelekkel próbálta a fiát a 'helyes útra' terelni, sőt, büntetéséként egész könyveket kellett lemásolni a magaviseletében meg-megbicsakló ifjúnak – ez utóbbi szankció mondjuk valószínűleg jótékonyan hatott később a különböző írói eszközök és stiláris árnyalatok felfedezésében.

Bár az író regényfolyamaiban a Szaharát és Közel-Keletet bejáró Kara Ben Nemsi is legendás hőssé vált, legismertebb regényalakja a Rousseau-i értelemben vett nemes vadember, Winnetou, illetve az író tulajdonképpeni idealizált alteregója, Old Shatterhand. (Szegény Shatterhand, gyermekként a szocialista Magyarországon nem sokan lehettek, akik helyesen ki tudták volna mondani a nevet – hasonlóan Luke Skywalkerhez –, így aztán maradt a jó öreg fonetikus kiejtés, ami annyira rögzült, hogy néha még most is így jön a nyelvemre.)

Az író fantasztikus képzeletét dicséri, hogy igazából csak meglett korára – túl a legtöbb regényén – jutott el Amerikába, akkor is csak Buffalloig (New York Állam), de csalódva az általa elképzelt világ és a valóság közti különbségben, inkább az előbbit választotta, és nem folytatta tovább útját: számára a Buffalo Bill-féle vadnyugat jelentette az ihletet, nem az iparosodó és az indiánokat rezervátumba kényszerítő ország, ahol egyre kevesebb szabad teret adtak a végtelen pusztáknak és a felfedezetlen területeknek, ahol bármi megtörténhet – még az is, amit az író képzel el.

Nem mondom, hogy Shatterhand alakjában nem nyilvánul meg némi übermensch elmélet, de May dicséretére legyen mondva, Winnetou legalább annyira nemes és tisztaszívű, mint német társa, bár a legyőzhetetlenség elsődleges értéke azért Shatterhandnek jutott, és Winnetou nevelésében is egy fehér embernek – Kleki Petra – jutott a főszerep, akinek hősünk európai értékek szerinti tiszta jellemét köszönheti. Nem tudom, hogy a Winnetou könyvek – amelyeknek igazából Shatterhand és nem az indián volt a fő összekötője – milyen szerkesztésben jelentek meg először. Én abban a kiadásban olvastam, ahol az eredettörténeten kívül Old Firehand és Old Death története elevenedett meg. (Ez utóbbi kissé kilóg a többi rész közül a maga moralizáló komorságával, annak idején nem is tetszett annyira, aztán később megtaláltam benne azokat az értékeket, amelyek megértéséhez kevés volt 10 életév.)

May, mint írtam, nem ragadt le a két főszereplő történeteinek ecsetelésénél, számtalan emlékezetes mellékszereplő életét, viselkedését, külön cselekményszálat alkotó kalandjait ismerhetjük meg; s jóllehet természetesen jellemfejlődés ábrázolásáról nem beszélhetünk – az maradjon mondjuk a realista regények eszköze –, a felvázolt arche-típusok azért viszonylag részletes rendszerét adják az egyes emberi jellemtípusoknak. (Ezen megállapítás inkább a pozitív szereplők estében áll fenn, a gonoszak egyformán gonoszak, gyávák és erőszakoskodók, legalábbis addig, míg el nem nyerik méltó büntetésüket.) Azt azért hozzá kell tenni, hogy a nagy "vetélytárs", Cooper irodalmiságát nem érik el a May könyvek, de a művészi tartalom méricskélése azt hiszem, nagyon távol áll a két író elképzeléseitől.

A jó és a rossz közvetlen szembeállítása, a fekete-fehér ábrázolás persze elsősorban a kamaszléleknek tetszhet, aminek szüksége van hősökre. Azonosulva a hősökkel a rossz legyőzésének sikerélményében, a vallásos May többé-kevésbé a Biblia példázatait is bemutatta regényeiben. Nem véletlen, hogy az eredeti kiadásban Winnetou halála előtt – mondjuk meg, eléggé valószínűtlen módon, hiszen teológiai szál nincs a könyvben – megtért és utolsó szavaival keresztény mivoltát ecseteli. Jellemző módon ez utóbbi momentum a szocialista korszak fordításaiból kimaradt, de úgy gondolom, hogy talán jobb is: a főhős jellemében egyébként is az abszolút jót testesíti meg, amihez felesleges hozzátenni egy, a kontextusba nem illő mesterkélt fordulatot. (Természetesen elfogadom azok véleményét is, akik úgy gondolják, ezzel kerül korona a főhős jellemének kiemelkedő mivoltára.)

Sajnálom, hogy a mai ifjúság életéből már kimaradnak ezek a történetek, bár a szuperhősök valahol egy modernizált formában Winnetou és társainak örökösei – kár, hogy az olvasásra már kevésbé kényszerítik úgy a fiatalokat, mint May regényeinek többezer oldala.

Garael

Mentés

Mentés

Mentés

Kiadó:
GrundRecords Kft.

Honlap:
www.pmobil.hu

A bonobók konfliktusaikat nem agresszíven, hanem szexszel oldják fel. (Forrás: Wikipédia). A Majmok bolygója óta sejtettem, hogy a csimpánzok néha többre képesek, mint az ember – a bonobók például a konfliktus-kezelésben. Mert gondoljátok csak el, ha Trump és Kim Dzsongun nem rakétás erőfitogtatással, hanem a bonobókhoz hasonló módon bizonyítaná be, ki a legény a gáton... Mennyivel emberibb (bonobóbb) is lenne a világ, ha az erőszakot a szex váltaná fel – de maradjon ez addig állati utópia.

A P. Mobil új, klasszikus időbeosztású LP-jének nyitódala azonban inkább a jelenlegi Facebook generációt ostorozza a metaforával – kérdés, hogy ezt most dicséretnek, vagy iróniának tartsuk, bár meg kell mondani, minden generáció hajlamosabb saját magát a a fiatalabbakénál feljebb helyezni, mind morális, mind fizikai értelemben, pedig a mi nemzedékünk mit hagy rá a jelenlegi Y generációra? Nézzünk kicsit magunkba, és keressük csak meg, hol rontottuk el... !? De vissza lemezhez! A hét szerzeményt magába foglaló "Csoda történt" kissé váratlanul ért, de ez lehet, hogy az én tájékozatlanságom eredménye, és helyesebb lenne az együttes honlapját vagy Facebook-ját többet tanulmányoznom – ez utóbbi esetében remélem, nem válok majommá.

A dalok pedig zeneileg egyenes vonalú folytatásai a legutóbbi nagylemeznek, talán kevésbé komorabb módon, és az irónia, valamint a csapat szövegi világában mindig is nagy szerepet kapó magyarság-tudat előtérbe hozásával. Nincs mit csodálkozni ezen, hiszen egyrészt Schuster Lóránt egészsége szerencsére helyreállni látszik, másrészt a lemezt alkotó csapat felállása nem változott. Ebből fakadóan aztán ugyanúgy megkapjuk azokat a blues rockból származó ős groove-okat, Hammond-dallamokat és megszokott húzású refréneket, melyek jellemzik a csapatot, bár mintha csipetnyivel líraibb, esetleg dallamosabb lenne az összkép, mint elődje esetében. A "Csoda történt" gyönyörű hitvallása – zeneileg – engem a "Mobileum" egyik bónusz dalára, az "Anyaszív"-re emlékeztet, a "Mivel szeretnél" blues-alapú lassúja egy érzelmileg fokozatosan építkező Mobil arche-típus, de a "Ne Féljetek, nem megyünk haza" is a maga visszafojtott indulatával az "Újra kezdeném", vagy a "Csillag leszel" bensőséges világát tükrözi. (Bár a megzenésített vers a 2004. december 5-i népszavazás utáni keserű érzések lírai lenyomata, sajnos mai, aktuálpolitikai értelemben is lehet áthallása, még ha nem is annyira konkrétan – csak éppen nem a határon túli, hanem a kivándorló magyarok szemüvegén keresztül.)

Jóllehet, szinte minden dal sláger lehet a koncertprogramokban – a "Bonobó" már az is – nekem legjobban mégis a "Hello, hogy vagy" tetszik, ami a maga vokáljaival a korai Hobót juttatja eszembe, ősriffje pedig talán a The Doorst, annak elvontsága nélkül. A zenészek jól teljesítenek, de Sárvári Vilmos nem Bencsik kaliberű gitáros – még szerencse, hogy itt a lényeg az összképen van, ami jelen esetben igencsak pozitív.

Örülök, hogy a csapat töretlenül járja – amúgy örökmozgóként – az általa kijelölt utat, sőt, a "Csoda történt" a líraibb megközelítéssel sokkal közelebb is került hozzám, mint a "Farkasok völgye Kárpát-medence" – és a rosszmájú kollégákat megelőzve nem a szex miatt, hiába, csak nem tudok majommá (bár egyesek szerint néha úgy viselkedem) válni,  és ez most nem biztos, hogy emberi létezésem dicsérete.

Garael

Mentés

Mentés

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.exit-eden.com

Csodálkozom, hogy a Northern Kings – tudjátok, a négy északi metalénekes a popdalok "metalos" feldolgozásával – női változata még csak most született meg, hiába, a genderizmus úgy látszik, csak késve jut el  a popból a metalba, bár ha azt nézzük, hogy a nőiesség itt a giccs határáig hangsúlyozott és lényegi elemét jelenti a lemeznek, akkor inkább befogom a számat.

Megmondom őszintén, a női szimfonikus metal nem éppen a szívem vagy fülem – egyéb szervről szemérmesen hallgatok – csücske, de pontosabban fogalmazva nem is a stílussal van gondom, hanem a klasszikus  vagy operaénekesi hanggal – e kettőt gyakran keverik –, mert akármilyen jó dalokat hallgatok, egy idő után egysíkúnak találom az előadást. Hiába, úgy látszik, még nem értem el a zenei műveltség azon szintjére, ahol az árnyalatokat is értékelni tudom, ezért bocsásson meg a kedves olvasó.

Itt van hát négy díva, akiket többé-kevésbé ismer a stílust kedvelő hallgató, még akkor is, ha az arche-típust megtestesítő Tarja nincs köztük. Amanda Sommerville elsősorban Kiske sidekick-jeként, Clémentine Delauney a Visions Of Atlantys és a Serenity, Marina La Torraca pedig az Avantasia énekesnőjeként alkotják a "female vocal" B válogatottat, hozzájuk új névként a számomra ismeretlen Anna Brunner csatlakozott, akinek adottságai bőven lehetővé teszik, hogy amolyan negyedik testőrként elfenekelje a férfiakat.

Sajnos az átdolgozott szerzeményekből nem sokat ismerek, a lényeg azonban lejött azokból is, amiket hallottam már eredetiben is:  a jó dalok általában itt is jó dalok, a rossz dalok pedig ugyanúgy nem képesek felkelteni az érdeklődésemet, mintha r n' b-be oltott hölgyek hajlítgatnák amerikai módra a hangjukat, bősz csípőrángatás közepette. A lemezzel igazából az a bajom, hogy a kiválasztott dalok listája ugyan a pop több alstílusából lett összeválogatva, az átdolgozások ugyanazt a szokásos szimfo-bombasztikus körítést kapták, amit az anyacsapatoknál tapasztaltam – legfeljebb megerősítettek abbéli meggyőződésemben, hogy a pop és a metal gyakran csak a hangszerelésben különböznek egymástól. Mennyivel jobb lett volna hát, ha klasszikusok diszkóritmusban élmény helyett újragondolásokat kapunk, hiszen a metalnak is van annyi ága, hogy győzze az ember nyilvántartani. Rendben, a koncepció nem ez volt, de mennyivel izgalmasabb lett volna, ha a sztenderd megoldások helyett engednek a kísérletező szellemnek, és a Nightmare soraiban megjelenő Magali Luyten példáján nekibuzdulva, egy-két szerzeményben megvalósították volna a női body-builderek álmát: muzikális izmozásban utolérni  a tesztoszterontól duzzadó férfi mezőnyt. Nem, kérem, maradt a habos, csipkés, giccsszerű világ, ahol az énekesnők divatmodell módjára szendelegnek a popos – majdnem azt írtam, popsis, de hát mégiscsak hölgyekről van szó – dallamok között, melyekből így is kiemelkedik a nyitó Depeche Mode sláger  és a Bonnie Tyler-féle "Total Eclipse", a Bond betétdal "Skyfall"-t és Madonna agyonfeldolgozott "Frozen"-jét pedig azért nem említem – holott kiváló darabok –, mert momentán rosszabbak lettek, mint az eredetiek.

Nem tudom, hogy a popdalokat szerető barátnő hogyan fogadná a metal énekesnők által prezentált produktumot, félek tőle, hogy maradna inkább a megszokott "igazinál", így aztán nem biztos, hogy tökéletesen meg tudnám fogalmazni a lemez értelmét. Annak azonban, akinek tetszik, talán sikerülni fog, kívánom, hogy töltsön kellemes szűk egy órát négy csinos hölgy társaságában.

Garael

Mentés

Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
www.galderia.net

A franciák idén másodszor lepnek meg, ami immáron nem szokatlan, hiszen tavaly az éves listám fő meglepetését  –  az első hellyel együtt, az egyáltalán nem rémálomnak bizonyuló Nightmare-nek köszönhetően – is a franciák szolgáltatták, és valószínűleg idén is hasonló helyzet fog előállni az Adagio révén. Nos, jelen csapat nem  olyan nehézsúlyú versenyző, mint említett társai; abban a könnyed, melodikus bajnokságban játszik, ahol a Helloween tökfejei és a Gamma Ray szörnye barátságosan piálhatják a Bordeaux-i vöröst a dallamos metal egyéb, idén jelentős eredményeket produkáló társaival – lásd és halld a Cromonicot és a The Unity-t!

Sorolhatnánk a csapatot a mostanában felfutó ágon lévő "happy metal" képviselői közé is, és ha meghallgatod a "Blue Aura"-t, akkor egyet is érthetnél velem, de egyet mondok és kettő lesz belőle: a fiúk esetében bánjunk csínján a kategorizálással – bármennyire is jó kedvet teremtenek –, mert annál többrétűbb zenét vidámkodnak össze, mintsem hogy elintézhetőek lennének egy kézlegyintéses vigyorgással. Jóllehet letagadhatatlan a német  és svéd power metal hatása, a fiúk franciás könnyedséggel gömbölyítik a szögletest, így azt is megtehetik, hogy a masírozós indulókból meghökkentő módon csapjanak át amolyan Meat Loaf-féle lírába, ami lehet, hogy emeli a giccsfaktort, de azért nem olyan magasra, hogy elérjük vele az ízléstelenség értékeit. (A feldolgozott történet byte-ra sem érdemes, az immár negyedik albumát megalkotó csapat folytatásokban közli ezt a sztori-rettenetet.)

Ráadásul a franciák nagyon értik a dallamteremtés csínját-bínját, így igazából töltelékről nem is beszélhetünk, hacsak az utolsó – szar poénnak elsült – szerzeményt nem tekintjük annak, ami önmagában még remek euro-galopp lenne, ha az alápakolt szinti hangzás nem a kilencvenes évek eleji techno-klubok hangulatát varázsolnák a fülembe, amitől még én is meghökkenek, pedig kedvenc könyvem Ráth-Végh Istvántól az Emberi butaság, ami megfelelő edzettséggel ruházott fel jelenünk közállapotainak elviseléséhez is. Nem tudom, hogy a lemez közepére elhelyezett lírát miért éppen 20 évvel ezelőtti ruhába kellett öltöztetni, de hát a divatvilág termelt ki magából nagyobb hülyeségeket is (olvasd csak el az előbb említett könyvet!).

Mindenesetre meg tudom bocsátani ezt a kis botlást, ami szerencsére nem ordas pofára esés, mert akik olyan, kiváló, kórusokkal támogatott, fülbemászó himnuszokat tudnak írni, mint a "Return Of The Cosmic Man" – aminek hallatán Tobias Sammet, vagy a régi ereje teljében lévő Sonata Arctica tagjai és elismerően csettintenének – azok el-e(l)lejthetnek egy-egy rosszabbul sikerült poént – a többi jól sikerült társ elcipeli a hátán ezt is.

Végezetül: nem lenne francia a zenekar, ha nem kedveznének amúgy franciás könnyedséggel kicsit a metaltól ódzkodó barátnőknek is. A "Pilgrim Of Love" igazi tábortüzes, együtténekeltetős fél-akusztikus sláger, amivel a nyolcvanas években az MTV-n bérelt helyet lehetett volna szerezni egy Bon Jovi és egy Guns N' Roses lassú között, bár hallván, hogy ma miket hallgatnak a hölgyek – sokat jártam strandra, ahol néha ezerrel bömböltetik a fül-alávalót  –, nem vagyok benne biztos, hogy nem leszünk-e ódivatúak a dallal a zenei udvarlásban.

A nyári uborkaszezon végén kellemes meglepetés a Galderia albuma, és ne rettentsen el senkit a borzasztó borító: a tartalom nem az, amit a külcsínből sejtenénk, legalábbis ami az élvezeti értéket illeti, fogjon hát bátran bárki neki, aki a happyből nem az ökörködést szereti.

Garael

Mentés