Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.rhapsodyoffire.com

Szeretném azt írni a Rhapsody Of Fire új lemezére, hogy igen, magukra találtak, és a kettészakadás előtti színvonalon forgatták le az újabb "cinema metal"-t. De ezt két okból sem tehetem, amiből az első még hagyján, hiszen az idézőjeles kifejezést Luca Turilli mester védjegyezte le magának. A második azonban már komolyabb problémát jelent, ami immáron krónikusnak mondható, még akkor is, ha a "beteg" állapota azért korántsem olyan rossz, mint legutóbb, de mégis – és itt jöjjön a kritikus fejcsóválása, mert ha a jóra hallgatás aktusa sem működik, akkor ott valóban akad valami a gépezetben.

De ne legyünk ennyire elkeseredve, mégis, mi az, ami előrelépést jelent a haloványnak bizonyult előző albumhoz képest? Mert el kell ismerni, a Rhapsody előd-bandájából újra előcsalogatott Roberto De Micheli gitáros minden tudását összeszedve próbálta meg Luca Turilli csárdásos-arpeggiós-sikongatós futamaival ismét megteremteni a sárkány-mágiát, kár, hogy a népmesétől eltérően a tanítvány ezúttal nem tudta túlnőni a mestert. Micheli ettől függetlenül dicséretet érdemel, szólói egyértelműen a dalok pozitív momentumait jelentik. Fabio Lione sem felejtett el énekelni, még ma is képes a telefonkönyvet zokogós-pátoszos eposszá dalolni, Alex Staropoli pedig a stílus határait döntögetve, néha már-már progresszív futamokkal dobja fel az alapvetően egyenes vonalú dalokat .

Hát akkor meg mégis, mi a baj? Tulajdonképpen az, ami a 1,5%-os tejjel is – jó az, csak mégsem az igazi. Amolyan light, csökkentet élvezet, amiben van némi tartalom, de akkor is csak erős "lelki rásegítéssel" lehet elfogadni a valódinak. Nem az a gond, hogy maradt az alapvetően komor hangulat, amiből akár igazán jó is kisülhetett volna – sőt, a "Winter's Rain" a maga monumentális alapriffjével újfajta árnyalatokkal gazdagítja a Rhapsody univerzumot –, de úgy érzem, ezúttal sem sikerült olyan emlékezetes dallamokkal előrukkolni – kivéve talán a klipnóta "Distant Sky"-t –, mint amilyenekkel játszva dobálóztak az aranykorban.

Azt persze nem vitatom, hogy lehetséges, bennem van a hiba, és Luca dallamvilágát egyszerűen saját ízlésemnél fogva jobban szeretem – ebben az esetben a minőségre vonatkozó megállapításom a gitárjátékban tanúsított színvonal-különbséget kivéve tényleg szubjektívnek tekinthető, de ha az utolsó, monumentálisra bővített "The Kiss Of Life" unalomba fúló önismétlését hallom, sikerül megvigasztalnom magam, hogy nem csak az én készülékemben lehet a hiba. Hiába hát a csatasorba állított, a klasszikus élt erősíteni hivatott női operaénekes hang, ha az egyik csúcspont, a "Rage Of Darkness" dallamai csak azért tetszhetnek ennyire, mivel a refrénre szinte tökéletesen rá lehet énekelni a korábbi nagy sláger, az "Eternal Glory" sorait, és hát a "Shining Start"-t is megírták már egy más címmel.

Lehet, persze, hogy csak én vagyok ilyen fanyalgó, és inkább üdvözölnöm kellene a néha egész modern riffeket is felvonultató, ugyanakkor a klasszikus albumok hangzásához visszakanyarodó akaratot, de mit tegyek, ha ez számomra kevés, főleg az albumot megelőző nyilatkozatok fényében, melyek a csapat csúcsteljesítményét ígérték. Ez persze igaz, a csúcspont ERRE a csapatra vonatkozik, de valljuk be, az eddigi két lemezből nem volt nehéz a jelenlegit jobbnak kihozni, ami csak akkor nem sikerülhetett volna, ha Fabioék hirtelen modern metalba váltanak – bár ki tudja. Ebben a fantáziavilágban minden megtörténhet, még az is, hogy a Rhapsody Of Fire már sosem fog a kedvenc csapatom lenni. Ebben az esetben viszont nem akarok a mese részese lenni.

Garael

Kiadó:
Power Prog

Honlapok:
www.carstenschulz.com
facebook.com/CarstenLizardSchulz

Carsten "Lizard" Schulz jellegzetesen karcos orgánumát a legtöbb metál arc azonnal fölismeri, nem is elsősorban az Evidence One vagy a Domain soraiban nyújtott teljesítménye alapján, hanem mert számtalan lemezre hívták már meg énekelni (pl. Paradise Inc., Roger Staffelbach's Angel Of Eden), de egy-két nóta erejéig vendégszerepelt egyéb projektekben is (pl. Level 10, Boguslaw Balcerak's Crylord). Most először azonban a németek "torokgyíkja" saját anyaggal jelentkezett, s mindjárt egy duplával. A 2 CD-s kiadványon közel 85 perc muzsika hallható!

Schulz előéletét ismerve és a kiadó nevéből kiindulva az ember valami prog power vagy klasszikus heavy metal anyagra számítana, de erről szó sincs. Schulzról köztudott, hogy fanatikus rajongója a '70-es évek klasszikus hard rock csapatainak, így valójában nem annyira meglepő a hosszú éveken át dédelgetett szólóalbum hangvétele. Itt ugyanis meg lett idézve gyakorlatilag a teljes rock n' roll panteon: Led Zeppelin, Deep Purple, Rainbow, Whitesnake, AC/DC, stb. Shulz – akinek hangja talán az AC/DC-hez passzol legjobban – persze igyekezett a maga módján tisztelegni a régi nagyok előtt, vagyis nem ötlettelen földolgozásokkal pakolta tele a lemez(eke)t (mint a Whitesnake legutóbb), de nem is nyúlásról, szolgai másolásról van szó (mint mondjuk a Voodoo Circle esetében).

A munkában rengeteg zenész vett részt, főleg kevésbé ismert germánok, de azért akad jó pár nevesebb muzsikus is: pl. Matt Sinner és Neil Murray bőgőn, Alessandro Del Vecchio és Erik Norlander billentyűs hangszereken, Oliver Hartmann, Kelly Simonz, Helge Engelke, Tommy Vitaly és Axel Rudi Pell gitáron. Utóbbiak közül – érthető okokból – legkevésbé "Wood-hand" Pellnek örülök, viszont Engelke olyan szólót kanyarintott a "Perfect To Me"-be, hogy majd' magam alá piszkítottam.

Ez a szólóalbum bebizonyította, hogy Schulz zeneszerzőnek sem utolsó, jóllehet az igazán fogós slágerek gyártása valószínűleg nem az ő asztala. Végig egyenletesen jó az anyag, de egy-két húzó nóta nagyon elfért volna rajta. Ráadásul sajátos hangszíne inkább egy AC/DC tribute-ra predesztinálta volna, ebben a zenei közegben némileg idegenül hat. Azért nem olyan érdektelen ez a muzsika, házibulikba, laza sörözéshez pl. kiváló.

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music (digital)

Honlapok:
facebook.com/dockersguild
reverbnation.com/dockersguild

Talán akad egy-két olyan olvasó, aki még emlékszik Douglas R. Docker francia-amerikai, de Olaszországban (közelebbről, Milánóban) élő billentyűs progresszív rock projektjére, amelynek első része 2012-ben jelent meg, s a szerző már akkor egy 5 részes szériát ígért. Eredetileg azt gondoltam, hogy összefüggő történet kerekedik majd ki ebből, de a tavaly megjelent második részt alapul véve alighanem tévedtem, a "Hesienberg napló" első könyve ugyanis tematikusan nem kapcsolódik az előző, lényegében vallásgyalázó anyaghoz.

Az új dalcsokor tulajdonképpen nem is saját szerzeményekből áll, hanem Docker kedvenc (legfőképp retró) sci-fi/fantasy sorozatainak címzenéit dolgozza föl sajátos, Arjen Lucassenre hajazó "progresszív space rock" stílusban, amelyben egyértelműen a szintetizátorok (annak is '80-as évekre jellemző hangszínei) dominálnak. Az egész érdekessége az, hogy Dockeren kívül az összes zenész nő: a dobos, gitáros, basszer, mindenki. A többnyire olasz hölgyekről természetesen még sohasem hallottam, viszont az énekesek közül ismerek kettőt: Amanda Somerville-t és Elize Rydet.

A 2012-es bemutatkozással kapcsolatban még arról írtam, hogy amennyiben Docker begyújtja a rakétákat, ezzel az öt részes projekttel be tudja magát dolgozni egy olyan exkluzív társaságba, ahol Arjen Lucassen vagy Vivien Lalu az ászok. Ez a lemez azonban hatalmas csalódás, nem csak azért, mert egyfajta ötlettelenségről tesz tanúbizonyságot, hanem mert a földolgozások többnyire rém vásáriak. Mondjuk a Queen-féle Flash Gordon téma, vagy a Doctor Who címzenéje még elmegy, de a Barbarella, a Neverending Story (itthon: Végtelen történet), vagy a Space-Patrol (magyarul: Őrjárat a kozmoszban – Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai) átiratok kimerítik a gyalázat fogalmát (már eredetiben is). Utóbbit már gyermekkoromban is szenvedélyesen utáltam: "Felszállt az Orion / Benne McLane a parancsnok / Hasso a gépháznál / Johnny a kilövő állomásnál /Tamara ideges / Jack és Helga szerelmes / Zúgnak a harangok / Jönnek a piszkos varangyok." ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!!!!!!

A Lion Music gondozásában csak digitálisan megjelent anyag címéből kiindulva (Book A) várhatunk legalább még egy részt (Book B). Na, attól mentsen meg minket a nagyon Jó Isten!

Tartuffe

Honlapok:
facebook.com/jamesnorbertivanyi
jamesnorbertivanyi.bandcamp.com

Bármely zenekar kilóra megvesz azzal, ha vintage hangzásokat, kultikus hangszereket helyez modernebb, nem a tipikus környezetükbe. Gondolok itt első sorban a strato, a telecaster és egyéb ikonikus hangszerek össze nem téveszthető megszólalására. Nem történt ez máshogy most sem, ausztrál barátunk kilóra megvett, ezzel a nagyon jól, változatosan, ízlésesen hangszerelt modern-metál lemezzel. Érdekességképp megemlíteném, ami valószínűleg a névből sejthető volt, hogy magyar felmenőkkel rendelkezik a srác.

Mivel is állunk szemben? Említettem a modern-metál behatárolást; nem a most futó tipikus 7-8 húros megfejtés, hanem inkább a hangulati elemekre, a nagyon jól passzoló, egymást erősítő rétegekre alapoz a srác. Durvulásért sem kell a szomszédba menni, vannak vagány riffek bőven a lemezen, sőt nem sok őrültebb riffet hallottam mostanában, mint a "Malevolent" alap témája. A nyitó dal rögtön megtestesíti az eddig felvázolt képet. Hangszerek sora jelenik meg, zongorás dallamocska nyit, akusztikus bontogatás és Hammond téma színesíti a képet. Kellemesek a szólóbetétek, a már említett ízes single-coil tónusok, először egy tompább ujjal pengetett témával találkozunk, majd a fő motívum lágy vonalaival kápráztat el a szerző. A kiállás után a stílushoz hűen következik egy horzsolós szekció, a dal végén fúvós szóló tökéletesíti az amúgy is kiemelkedő hangszerelést.

A már említett "Malevolent" őrületes tempóval hengerel, a nyitó riff valami elementáris erejű, teletűzdelve szólisztikus elemekkel. A kiegészítő gitársávok és orgona végig fenntartanak egyfajta feszült, sötét hangulatot. A hármas dal ugyan tempóban visszalépés, de a hangulati vonal talán még erősebbé válik. A fúziósabb hangvételű szinti, gitár unisono már-már a film zene határvonalait súrolja. Személy szerint bármely thriller, pszicho-horror mozi aláfestő zenéjeként el tudom képzelni ezeket a dalokat, vagy egyes részeiket.

Ezen felvetésemet csak tovább erősíti a "Noir", amely egy pszichedelikus zongora szösszenet, az egyetlen nem gitáros tétel. Pulzáló effektjeivel szippant be azonnal a  "Thumb Trick", hogy folytassuk apokaliptikus utazásunkat. Ebben és a soron következő szerzeményben a poliritmika is nagyobb szerepet kap, kellően frissítő hatást eredményezve.

Rögtön hozzátenném, hogy egy pillanatig sem unalmas a lemez, végig lendületes, a dobjáték is kiemelkedő, mindig azt és annyit üt, amennyit kell. Ahogy az év végi top listámon már említettem, a Katatonia világát idézte az EP, persze csak részben, szó sincs másolásról. Számomra teljesen hibátlan alkotás, maximum pontszámmal, egyedül a rövidségébe tudok belekötni.

Mádi N.

Kiadó:
Underground Symphony

Honlap:
www.enzodonnarumma.com

Ez a titokzatos Enzo nem más, mint Enzo Donnarumma, egy nápolyi énekes, gitáros, dalszerző, aki még gyermekkorában tragikusan elvesztette a szüleit, így az anyai nagybátyja házában nőtt föl, s kezdett el zongora, valamint klasszikus gitár leckéket venni. 18 éves korában azután volt egy nagy megtérés élménye, aminek következményeként teológiai tanulmányokat folytatott, a mai napig bibliaórákat tart és részt vesz evangelizációs projektekben. A beszédes címmel megfejelt "In The Name Of The Father" az első szóló próbálkozása, egyébként egy Members Of God nevű bandában énekel.

Ahhoz képest, hogy szűk pátriáján kívül teljesen ismeretlen a csákó, sikerült egy elég tisztességes "ensemble"-t (együttest, valójában inkább csak ideiglenes munkaközösséget) összegyűjtenie: a lemezen olyan muzsikusok szerepelnek, mint Marty Friedman (ex-Megadeth), Kobi Farhi (Orphaned Land), Ralph Scheepers (Primal Fear), Mark Zonder (ex-Fates Warning), Gary Wehrkamp és Brian Ashland (Shadow Gallery). Jól hangzik, nem? De. Csak éppen a zene hihetetlenül zagyva: van benne egy kis reneszánsz, barokk, klasszikus, opera, kortárs, közel-keleti, népi, rock, metal, stb. Ez önmagában véve nem lenne gond, csak éppen a különböző hatások, stílusok, elemek nem akarnak összeállni egy egésszé, nem integrálódnak, nem hogy az albumon, de még akár egy számon belül sem.

Gondolom, Enzo koncepciója az volt, hogy klasszikus imákat zenésít meg, megtaláljuk itt a keresztvetést, a Miatyánkot, az apostoli hitvallást, az Üdvözlégyet, zsoltárokat, sőt még egy őrzőangyalokhoz szóló könyörgést is. Én bírom az ilyesmit, az ún. evangéliumi kisegyházas Stryper sem idegesít, de elvárom, hogy legalább a zene összeszedett, színvonalas, hiteles legyen. Sajnos azonban a vitathatatlan zenei képzettség és hangszeres kompetencia ellenére (hú, az a gitárszóló a "Maybe You"-ban!) sem találok egyetlen szerzeményt sem, amiért lelkesedni tudnék. Mindezt csak tetézi, hogy az anyag rettentő vacakul szól. Kedves, Enzo, tartok tőle, hogy ezzel az albummal nem sok hívet szereztél, sem magadnak, sem a Szentháromságos Egy Istennek, akit dicsőítesz...

Tartuffe

Kiadó:
Gegentrend Records

Honlap:
www.pokolgep.hu

Elmúltak már azok az idők, mikor a Pokolgép énekes váltása oly nagy vihart kavart – bár gondolom, az albumról kialakított vélemények egyik sarkalatos pontja Tóth Attila teljesítménye lesz, ez pedig Rudán Joe után nem éppen kényelmes kiindulópont. Szerencsére a Pokolgép zenéjét elsősorban Kukovecz Gábor elképzelései alakítják, de miket is írok? Miért szerencsére? Hiszen Tóth Attila, ha alapvetően más stílusban is, de képes volt egy Joe kaliberű vokalista után újra magasba emelni azt a bizonyos zászlót, amit együtt lobogtathatnak a fanok, ugyanúgy, mint a kilencvenes években. Mert ez az album – a bivaly megszólalástól eltekintve –, akkor is készülhetett volna, mondjuk, az "Adj új erőt", illetve a "Vedd el, ami jár" után. Persze lehet most sopánkodni, hogy de kérem, 2016-ot írunk, ám úgy gondolom, azok, akiknél a minőséget, vagy az ízlésbeli komfortzónát nem a továbblépés, vagy az új megközelítés határozza meg, most elégedetten dőlhetnek hátra. És mielőtt azzal vádol az olvasó, hogy nem elég a nosztalgia-faktorra gyúrni, akkor megnyugtathatom, a leírtak ellenére ez kimondottan nem a nyugdíjasok lemeze, köszönhetően a lemezen uralkodó, érezhetően jókedv szülte impulzivitásnak .

A "Metálbonba" egy ízig-vérig post-Kalapács éra utáni Pokolgép lemez. Hogy ennyi elég-e? Aki szereti az együttest, annak mindenképp, de ezen felül úgy vélem, hogy a "Csakazértis" óta mindenképpen a legjobb, legegységesebb produktumról beszélhetünk, és ennek mindenképpen örülök. Én ugyanis igen kedvelem az együttest, ami a "Puma cipős–PVC dzsekis" kezdeti attitűd ellenére is tartalmazott valami olyasfajta érzékenységet, – ezt elsősorban a zenei világra értem –, ami meg tudott érinteni, annak ellenére, hogy a fémbe vésett rocker-lét toposzait saját szociális helyzetemből mindig is nevetségesnek találtam – volna, ha nem tudom, hogy a marginalizálódás elleni harc egyik első lépése a konformitás, aminek kialakításában a zenének igen nagy szerepe lehet. Ez a gondolatsor azonban nem vonatkozik a szövegvilágra, ami szintén maradt a nyolcvanas/kilencvenes években, és mind szóhasználatában, mind a célcsoportot tekintve avítt és túlhaladott: ezen azért változtatni kellene. (Kivéve természetesen a feldolgozott Ady Endre verset, ami azért jelzi a sokszor suta mondatok mögötti irodalmi érzékenységet is, bár meg kell mondjam, hogy nemzetközi szintű, zeneileg hasonló közegben mozgó Primal Fear sem éppen veretes dalszövegekkel rukkolt elő legújabb albumán, és ha versenyt kellene hirdetni a frázisok pufogtatásában, nem biztos, hogy magyar győzelem születne…)

A zene viszont robban, mint a metálbomba, mind a hangzás, mind a dallamok tekintetében, a zenészekre pedig igazán nem lehet panasz. A fiatal dobos, Kleineisel Márk remek választás volt, energikus, lüktető játéka kiválóan illeszkedik Kukovecz Gábor gitárjátékához – és ebben bizony nem érződik a korkülönbség. A szerzeményekben ugyan fel-felfedezhető néha egy-egy már elsütött ötlet újrahasznosítása, de egy olyan markáns dallamvilággal rendelkező csapatnál, mint a Pokolgép, ez elkerülhetetlen, az ismerős pillanatok mértéke pedig nem csap át zavaróba, esetleg önparódiába, hála azoknak az apró finomságoknak, melyek szinte minden számban mosolyra húzhatják a hallgató száját – pl. a nyitó "Álarc lehull"-ban az a Megadeth-es gitárszóló, de említhetném a "Szemtől szemben" Acceptes, barázdabillegetős riffjét, vagy a "Metálbomba" Dickinsonos közönségénekeltetős részét, amiben Tóth Attila szinte operaénekesi teljesítményt nyújt.

A lemez hosszával nincs bajom, töltelékszámok nincsenek, és a koherenciát sem töri meg oda nem illő dal: ettől tud ez az alig negyven perc olyan gyorsan elszaladni. Az pedig egy pokolgép esetén igazán becsülendő teljesítmény, ha az ember kényszert érez – ráadásul képes is rá – hogy újra- és újraindítsa, mindenfajta rossz szándék nélkül és szörnyű dolgok helyett örömet hozóan.

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
tobiassammet.com
facebook.com/avantasia

Az Avantasia egy kicsit olyan, mint a Scorpions: legalább egyszer már végleg elbúcsúzott a közönségtől, mégis mindig új életre támad. Úgy tűnik, Tobias Sammet egy pillanatig sem gondolta komolyan az Avantasia rock opera projekt nyugdíjaztatását, túlságosan fekszik neki ez a stílus, túl sok zenei ötlete van, ami nem illeszthető be az Edguyba, és persze túl sok pénzt keres ezzel a vállalkozással (hozzáteszem: nem állítom, hogy csak a pénzért csinálja).

A 2013-as "The Mystery Of Time" megjelenésekor már kifejtettem, hogy a "The Wicked Symphony" trilógia a szakma valódi csúcsteljesítménye, hiszen már nem jellemezte a "The Metal Opera I-II" eurogalopp betegsége (ezzel a kitétellel lehet nem egyetérteni), de még nem volt olyan broadway-szagú, mint utóda(i). Ezzel megint elszóltam magam! Az elszínháziasodás, musicalesedés, amit három évvel ezelőtt helytelenítettem, itt egy újabb szintre lett emelve. Az Avantasia szerintem sohasem volt még ilyen hatásvadász, bár nem vitatom, hogy ezt a tendenciát egyesek akár pozitívan is értékelhetik.

A buliba bevont énekesek megint túl sokan vannak ahhoz, hogy egyenként fölsoroljam őket. Az bizonyos, hogy repesve üdvözöltem Jorn Lande visszatérését (a "Lucifer"-ben megint zseniális!), de hasonlóképpen nagy öröm Geoff Tate szereplése (Seduction Of Decay), és nagyon kellemes meglepetés Dee Snider teljesítménye is (The Haunting). Az egyetlen keserű csalódás Herbie Langhans (Beyond The Bridge) művi gótikus dörmögése (Draconian Love), ami nem csak azért tragikus, mert nem áll jól neki, hanem azért is, mert ráadásul ebben a dalban van az egyik legjobb gitárszóló.

Valamiért most sem maradhatott ki a csajos-nyálas duett (Isle Of Evermore), ezúttal  Tobias Sharon den Adellel énekel a Within Temptationből. Sascha Paeth mellett hallhatunk gitárszólókat Bruce Kulicktól is (ex-Kiss), aminek kifejezetten örültem, a "Babylon Vampyres"-ben pl. hatalmasat játszik.

Persze fanyaloghatok én itt naphosszat, a helyzet az, hogy egy ilyen 13 részes, 75 perces anyag megírása még mindig megsüvegelendő teljesítmény, még akkor is, ha a korábbi trilógiának (főleg a "Scarecrow"-nak) színvonalát már nem éri el. A véget érni nem akaró Avantasia "családregénynek" 2008 óta ez a leglaposabb epizódja, de még így is akadnak rajta szép pillanatok, és az sem kérdés, hogy be fogom szerezni eredeti CD-n.

Tartuffe

Kiadó:
Anteo Records

Honlap:
facebook.com/utopiaband

Aki rendszeresen olvassa ezt az oldalt, már megtanulhatta, hogy mindig készen kell állnunk arra, hogy az olasz metál szcéna meglep bennünket egy-egy színvonalas produkcióval. Hadd ne soroljam most föl azokat a talján bandákat, akik nem tartoznak ugyan az ismertebb előadók közé, mégis a stíluson belül nemzetközileg is komoly szinten teljesítenek. Az tutifix, hogy a római Utopia közéjük tartozik.

Korábban sohasem hallottam róluk, jóllehet első lemezükön, a 2010-es "Ice And Knives"-on az általam igen nagyra becsült Marco Sfogli is gitározott vendégzenészként. Egyébként nem szorulnak rá Sfogli segítségére, hiszen az együttes saját gitárosa, Lorenzo Venza kiváló hangszeres tudással fölvértezett muzsikus. Tőle a többiek sem maradnak el, egyedül az énekes, Riccardo Fenaroli hangját találom némileg vékonykának.

Minél többet hallgatom a lemezt, annál jobban emlékeztet a dolog a Pathosrayre, illetve a nagyon kevesek által ismert, de nekem nagyon bejövős Sinestesiára. Éppen ezért mondom, hogy az olaszok a progresszív metálon belül is képesek voltak egy saját, leginkább rájuk jellemző stílust, soundot kialakítani – ez pedig nem kis dolog.

Meglepő módon a 10 számos lemezről egy "popos" lassú nóta, az "I'll Be A Fool" tetszik legjobban. Nem értem, hogy a ma már nemzetközi produkciók körül is gyakran atyáskodó Simone Mularoni (DGM, Empyrios) miért nem karolta még föl az Utopia legénységét. Az ő produceri munkája mellett biztosan többre vinnék, pl. a hangzás tekintetében is.

Tartuffe

Kiadó:
M & O Music

Honlap:
facebook.com/nawather.official

Az orientális metál mifelénk nagy kedvenc, az egész blog a tunéziai Myrath első lemezének lelkes dicséretével indult, de azóta is előszeretettel tudósítunk hasonló zenékről, formációkról: ezek közül nyilván elsőként érdemel említést az Orphaned Land, de nem elhanyagolható az Edgend, Amadeus Awad's Eon, Yossi Sassi, vagy a PUi sem. Most egy olyan ismeretlen csapatról lesz szó, akik a Myrath honfitársaiként talán még autentikusabban voltak képesek integrálni saját tunéziai népzenei hagyományaikat a heavy metal műfajba.

A Nawather már abban a tekintetben is hitelesebbnek tűnik a Myrathnál, hogy túlnyomórészt arabul énekelnek, de a közel-keleti zene is "előrébb" van náluk. Sok szempontból az Orphaned Landre emlékeztetnek, annak is inkább a korábbi korszakára. Raouf Jelassi épp úgy hörög, mint Kobi Farhi pl. az "El Norra Alila"-n vagy a "Mabool"-on, és ezt hivatott egyensúlyozni Ryma Nakkach bájos női hangja, csakúgy, mint Shlomit Levi tette azt az Orphaned Landben.

A lemez sajnos nem szól tökéletesen, de ez érthető, hiszen alacsony költségvetésű debütációról van szó, ami csak digitálisan jelent meg. A gyengébb hangzásnál azonban jobban zavar, hogy Yazid Bouafif ritkán és csak nagy bátortalanul vállal gitárszólókat. Van tehát "hely" a fejlődésre, de a "Wasted Years" így is nagyon ígéretes bemutatkozásnak minősül. Ha elég kitartóak és levetkőznek bizonyos gyermekbetegségeket (és persze fölkarolja őket egy rendes kiadó), hamarosan a szerkesztőségünkben hatalmas ázsiót élvező Myrath sarkát taposhatják.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Serafino Perugino, a  Frontiers teremtő atyja alighanem új kedvencet avatott. Eddig lényegében Magnus Karlsson volt a nápolyi "fejedelmi udvar" elsőszámú zeneszerzője, de az Eclipse növekvő sikere miatt Perugino látóterébe került egy újabb fiatal tehetség Erik Martensson személyében. Nemcsak jó dalszerző, de kiváló énekes és ügyes gitáros is, csak azért szurkolok, hogy ne jusson Karlsson sorsára: mert bizony az udvari kedvencek gyorsan képesek elhasználódni, "kiírni" magukat, a tömeggyártás áldozatává válni.

Nem rendelkezem belső információkkal, így nem tudhatom, pontosan kinek az ötlete volt az ifjú svéd titánt egy dán öregfiúval, a Pretty Maids énekesével, Ronnie Atkins-szel párosítani, de meglepően jól működik a dolog. A Nordic Union zeneileg egyébként egy az egyben olyan, mintha egy Eclipse lemezt hallgatnánk, csupán az ének karcosabb valamelyest a megszokottnál. A dobokat kivéve minden hangszert Martensson kezel, még a gitárszólókat is bevállalta, bár ezen a fronton akadt segítsége, hiszen egy pár szóló erejéig kisegítette Thomas Larsson (Baltimoore), Fredrik Folkare (Unleashed) és Magnus Henriksson is (Eclipse).

Visszatérve a bevezetőmben vázolt aggodalmamra: akármilyen szórakoztató, kellemes hallgatnivaló az Északi Liga muzsikája, félő, hogy Martensson előbb, mint utóbb kiismerhetővé, sablonossá, következésképp unalmassá válik. Hiába a jó dallamok, a fülbemászó refrének, a technikailag kifogástalan szólók, az előszeretettel alkalmazott diszkóritmusok (a 4/4 első és harmadik ütemére lábdob, második és negyedik ütemére pergő) könnyen és gyorsan válnak irritálóvá. Nyilván nem Neil Peart vagy Mike Portnoy furfangosságát várom el ettől a stílustól, de ennél azért illik izgalmasabbnak, hogy ne mondjam: szofisztikáltabbnak lenni. Persze nem lenne baj a kommersz pop rock slágerekkel sem, ha játszanák őket a médiában...

Tartuffe