Dionysos Rising

2015.már.26.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Empty Tremor: Slice Of Live - 20th Anniversary Acoustic Evening (2015)

empty_tremor-sol-2015.jpg

Kiadó:
SG Records

Honlapok:
www.emptytremor.com
facebook.com/emptytremorband

Az itáliai prog-metál élet általában elég mozgalmas, de ez nem állítható a Daniele Liverani által fölfedezett és kezdetben gondosan nevelgetett ravennai zenekarról, az Empty Tremorról. Sosem voltak igazán termékenyek (pl. a legutóbbi két lemezük között hat év telt el), de most öt év hallgatás után is csak egy koncert anyagra tellett az erejükből. A közel 80 perces show-t még 2013. augusztus 2-án rögzítették anyavárosukban, a költői szépségű Ravennában, egy Arena di Mezzano nevű helyen, a mellékelt videó tanúsága szerint (és az albumon is hallható gyér tapsból kiindulva) meglehetősen kevés néző-hallgató előtt. Ja, kérem ez van, ha csak 5-6 évente adnak ki lemezeket...

Nem akarom őket bántani, hiszen az előző két album (pl. az "Iridium") nálam mai napig rendszeresen előkerül, de azt kell mondanom: akármilyen szép gesztus volt ez a koncert, fönnállásuk 20. évfordulóját méltóbban is ünnepelhették volna. Például azzal, hogy nem egy akusztikus föllépést rögzítenek, hanem egy látványosabb és "elektronyos" koncertet, amit esetleg kamerákkal is rögzítenek. Egy ilyen DVD-t különösebb gondolkodás nélkül azonnal berendeltem volna... De akkor sem sértődöm meg, ha a szép kerek évfordulót egy friss, új nótákkal teli CD-vel ünneplik meg...

Elismerem, nem vagyok nagy rajongója az akusztikus koncerteknek, legalábbis nem ebben a műfajban. Igaz, Eric Clapton "Unplugged" albumát valódi legendának, zenetörténeti mérföldkőnek tartom, de az mégiscsak blues! Annak idején az MTV pl. a Queensryche-ot is befűzte, de az inkább csak érdekes volt, mint fölemelő. Ezt előrebocsátva mégis azt mondom, hogy az Empty Tremor szülinapi bulija tök jól sikerült. Hangulat kell ugyan hozzá, de a pályafutásuk alatt megjelent összes lemezről válogatott dalok valahogy működnek ebben a puritán tálalásban is. Tényleg minden albumról igyekeztek eljátszani pár dalt, még az 1999-es "Voices - A Tribute To Dream Theater"-ről is fölkerült az "Another Day". (Megjegyzem: Giò De Luigi énekes nagyon szépen teljesít az utólagos kozmetikázástól mentes fölvételeken.)

Bár én nem fogok egy fillért sem költeni erre a CD-re, el tudom képzelni, hogy van olyan, akinek nagyon be fog jönni, vagy azért, mert fanatikus Empty Tremors rajongó (gondolom, ilyen elég kevés van), vagy azért, mert bukik az akusztikus, kocsmahangulatot árasztó kis koncertekre.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2015.már.08.
Írta: Dionysos 4 komment

Hasse Fröberg & Musical Companion: HFMC (2015)

hfmc.jpg

Kiadó:
Glassville Records

Honlap:
www.hassefroberg.com

A Hasse Fröberg név valószínűleg keveseknek ismerős, bár a skandináv progresszív rock tudorainak lényegében alapvetés, hiszen a '90-es évek közepe óta a híres-neves The Flower Kings énekese, sőt a zeneszerzésből is egyre nagyobb részt vállal. Pontosabban vállalna, ha nem olyan vezéregyéniségek és termékeny szerzők vennék körül, mint Roine Stolt, Jonas Reingold és Tomas Bodin. Ezért döntött úgy Fröberg, hogy önálló anyagokkal méretteti meg magát. Az elmúlt öt éves perióduson belül ez a harmadik szólólemeze, amivel sajnos folytatja azt a  szerencsétlen hagyományt is, hogy a rock történelem leggyengébb borítóit produkálja.

Rendszeres olvasóink tudják, hogy a skandináv prog-rock nagyon közel áll a szívemhez, különösen a norvég Magic Pie dobogtatja meg a ketyegőmet. Fröberg és zenei társasága érdekes módon inkább hozzájuk és nem az "anyabandához" (The Flower Kings) hasonlítható. A kompánia többi tagja nem tartozik az ismert muzsikusok közé, jóllehet kiváló hangszeresek, de ilyenekből Svédországban - "kis" túlzással -  egész hadosztályokat lehetne összeállítani. Fröberg rekedtsége ellenére is meleg tónusú hangja ugyan nem a kedvencem, de az előző lemezhez (Powerplay) képest legalább nem erőlteti azokat a magas hangokat, amiket már csak létrával ér el (vagy úgy sem).

Ami a csak puritán "HFMC" nevet viselő új anyagot illeti, nekem jobban bejön, mint eddig bármi tőlük. Természetesen itt is dominálnak a lassabb hangvételű, hosszan kifejtős darabok, de hát ez a stílusirányzat sajátossága - aki az ilyesmitől idegenkedik, bele se kezdjen a hallgatásba. Ugyanakkor én is örömmel üdvözlöm az olyan frissebb dalokat, mint a "Can't Stop The Clock", vagy a "Something Worth Dying For", ahol populárisabb és keményebb hangok is fölütik fejüket.

Mindenképpen hálás vagyok Fröbergnek azért, hogy míg türelmetlenül várom az idénre ígért új Magic Pie album megjelenését, olyan anyaggal lepett meg, amely nem csak tartalmas, változatos és kifinomult, de arra is képes, hogy feledtesse velem a várakozás nyűgét, izgalmát. A "HFMC" a műfaj figyelemreméltó termése.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2015.feb.24.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Space Grammar: Unknown Structures - interjú Horváth Viktorral

space_grammar.jpg

Lehetne számolgatni, hogy idehaza hány instrumentális előadó tevékenykedik, jelentet meg anyagokat, bár szerintem teljesen fölösleges. Mindenki tisztában van vele, hogy valószínűleg két kezünk segítségével abszolválható lenne ez a matematikai művelet. Ennek tükrében különösen nagy öröm, hogy belebotlottam a hazai Space Grammar formáció anyagába, mivel a srácok egy nagyon hangulatos és értékes bemutatkozót prezentáltak. A cyber-térnek köszönhetően a gitárost, Horváth Viktort szegről-végről ismerem, ezért felkértem, hogy meséljen személyesen a projektről. Az alábbiakban egy mini-interjút olvashattok, a banda anyaga ITT érhető el.

A Hangmester fórumon történt megosztás után ismerkedtem meg a zenétekkel, túl sok infót nem osztottatok meg, csak annyit tudni, hogy két főt számlál a projekt. Első közös munka vagy esetleg régebb óta, már más bandában is tevékenykedtetek együtt?

Balázzsal annak idején a Rasasound zenekarban zenéltünk együtt, ami 2010 és 2012 között volt aktív, néhány koncert mellett egy EP fűződik a nevünkhöz. "Nem hivatalosan" azóta is tartjuk a kapcsolatot, jóllehet az útjaink látszólag különváltak. Balázs jelenleg az amerikai székhelyű Ozric Tentacles dobosa, velem ellentétben tehát profi zenész, én főleg otthon gitározgatok, és hetente egyszer lejárok zenélgetni a barátaimmal.

A Bandcamp oldalon adtatok egy kis stílus behatárolást, esetleg bővebben kifejtenéd, hogy mivel is állunk szemben? Kik a kedvenceitek, fő hatások? Volt-e  valami koncepció, hogy kire szeretnétek "hasonlítani", vagy semmi ilyen, csak ami jött?

Hasonlítani leginkább önmagunkra szeretnénk, de természetesen vannak hatásaink. Ez a zene történelmileg valahol Steve Hillage körül alakulhatott ki, később többek között a német krautrockban haladt tovább a '70-es években. Ezt a fajta lebegős, helyenként repetitív zenét ma elsősorban elektronikus zenészek űzik mesterfokon, de számos izgalmas zenekar van, akik hagyományos hangszereléssel valósítják meg azt, amit általában a pszichedelikus jelzővel írnak körül. A rockosabb térfélről az újabbak közül kiemelhetném a francia Glowsunt vagy a holland Monomyth-et, míg az elektronikát szervesen beépítők közül szerintem még ma is az Ozric Tentacles az etalon.

Meggyőző a hangzás, különösen annak tükrében, hogy "amatőr" produkcióval állunk szemben, hogyan és hol rögzítettétek a hangszereket?

A dobokat Balázs pincéjében vettük fel három sávra. Otthon ezekre játszottam fel a basszusgitárt és a gitárokat, kiegészítve itt-ott némi szoftverszintetizátorral. Közben az internet segítségével próbáltam magamra szedni ezt-azt az otthoni stúdiózásról, úgyhogy nagyon örülök, ha hallgatható a végeredmény.

Régebb óta formálódó anyag, vagy amolyan üljünk le és írjunk, vegyünk fel egy EP-t "gyorsan"?

Is-is. A zenei alapanyag úgy alakult ki, hogy egy hétvégén elvittem a gitárcuccot Balázshoz, beindítottuk a felvevőt, és két napon át improvizálgattunk. Később ebből a nyersanyagból válogattam ki a négy szám témáit. Talán több is kijöhetett volna, de első lépésnek könnyen kezelhető mennyiségnek tűnt a négy szám. Érdekes, hogy amilyen könnyen összejött az alapanyag, épp olyan sokat dolgoztam később a számok végleges kialakításával, majd a felvételekkel és a keveréssel.

Már ebben a formájában is roppant arányosnak tartom az anyagot, ennek ellenére megkérdem, hogy terveztek-e nagyobb szólista jelenlétet? Gondolok itt több szóló gitárra, vagy énekesre. A számszerkezetek szellőssége miatt valószínűleg minimális módosításokkal, könnyen végrehajtható lenne a dolog.

A gitárszólamok korlátai a zeneírói és játéktechnikai korlátaimat tükrözik, tehát jó esetben is csak fokozatos, lassú fejlődés várható :) Énekes vagy más szólista felbukkanása ebben a projektben nem valószínű, a műfaji konvenciók ebben a zenében szerintem nem kényszerítik ki a máshol megszokott központi szólamokat.

Az énekest azért is kérdeztem, mert koncertekhez, élő fellépésekhez talán szükség lenne egy torokra is.

Azt hiszem, színpadon akár énekes nélkül is izgalmas lehet ez a zene, bár kétségkívül másfajta ráhangolódást igényel, mint mondjuk egy Steel Panther vagy egy Madonna. Ami a Space Grammart illeti, koncerteket egyelőre nem tervezünk, de meglátjuk, mit hoz a jövő.

Az egyes tételeket valamilyen élet-esemény ihlette, vagy improvizációkból alakultak ki a vázak, ill. mire utalnak a dal címek?

A dalcímekben mélyebb jelentéseket vagy rejtett utalásokat - azt hiszem - nem érdemes keresni, bár az igazán elszántak mindenhol találhatnak nyomokat. Valamelyest érdekel amúgy a kozmológia, mind a fizikai-technikai, mind a filozófiai vonatkozásai, talán ezért is döntöttem e mellett a zenekarnév vagy a "Zeroth Planet" számcím mellett. A "Recurrent Events"-nél igyekeztem kreatívan használni a visszhangokat és az ismétléseket, sőt a figyelmes hallgató ott is találhat visszatérő motívumokat, ahol más nem. A "Theorium" talán csak egy érdekes szó, míg a "Back from Tuvalu"-ban már a kezdetek óta van számomra valami, ami egy kellemes helyről való visszatérésre emlékeztet.

Hogyan tovább?

Nagyon örülnék, ha még idén elkészülhetne egy hosszabb anyag, és persze jó lenne addig is minél több helyre eljuttatni az "Unknown Structures" hírét.

Köszönjük szépen a részletes bemutatkozót! Annyit már most elárulhatok, hogy személy szerint nagyon váron a folytatást. Ezúton kívánok erőt és kitartást a célok mihamarabbi megvalósításához!

Mádi N.

Címkék: interjú
2015.feb.23.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Angelo Debarre-Ludovic Beier: Come Into My Swing! (2003)

debarre.jpg

Kiadó:
Le Chant du Monde/City Record

Egy javarészt rock és metál kiadványokkal foglalkozó oldalon mindenképpen rendhagyó posztnak számít egy olyan írás, ami egy francia roma jazz gitárossal foglalkozik, márpedig Angelo Debarre ilyen muzsikus, mégpedig a világklasszis kategóriából. Persze nem áll tőlünk távol az alkalmi kitekintés más stílusok (főleg a jazz) irányába, különösen, ha gitárközpontú hanghordozókról van szó. Debarre egy olyan tradíció folytatója, amelynek első jeles képviselője Django Reindhart volt (1910-1953), aki úgy tudott globális hírnévre szert tenni, hogy egy sajnálatos tűzeset folytán elszenvedett sérülés miatt bal kezének csak két épen maradt (mutató és középső) ujjával szólózott. Egészen hihetetlen...

Debarre a Django által megszilárdított hagyomány méltó örököse, a legendás New York-i jazz club, a Birdland éves Django fesztiváljának rendszeres föllépője (ennek egyik nagyszerű emléke a Tchavolo Schmitt-tel közösen kiadott koncertlemez, a "Memories Of Django" (2004). Személyes kedvencem a Burghausenben megrendezett jazz-héten, 2003-ban rögzített koncert, ahol mellette olyan zenészek léptek föl, mint Martin Taylor gitáros, Florin Nicolescu hegedűs és Ludovic Beier harmónikás, aki az itt recenzált lemezen is partneréül szegődött. Sajnos ezt a koncertet nem adták ki CD-n vagy DVD-n, de szerencsére teljes egészében megtekinthető a youtube-on (ld. lent).

Legszivesebben ennek a fenomenális estének állítottam volna itt emléket, de kézzel fogható hanghordozó hiányában inkább a Beierrel közösen kiadott 2003-as korongjáról lesz szó, mivel a repertoárban akadnak átfedések. A lemezen vannak saját szerzemények, Django-dalok, de más jazz sztenderdek is (pl. Cole Portertől). Ez a fajta muzsika sajátosan francia hangulatú, s erre durván ráerősít Beier harmónika játéka, ami - mondanom sem kell - legalább olyan elképesztő, mint Debarre gitártudása. Miközben ezt hallgatom, szinte látom a horizonton az Eiffel-torony egekbe törő csúcsát, a számban érzem a francia borok és sajtok ízét. Egyáltalán nem vagyok frankofón alkat, de ez azért nagy életérzés ám!

Kifejezetten örülök annak, hogy mostanában ez a fajta zene a popkultúrába is beszüremkedni látszik, pl. az általam XXI. századi Edith Piafnak tartott zseniális ZAZ munkássága folytán, akinek tavalyi "Paris" című lemezén nem szerény adagokban fedezhetjük föl a francia roma jazz áldásos hatását.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2015.feb.23.
Írta: Dionysos 8 komment

Stéphan Forté: Enigma Opera Black (2014)

forte.jpg

Kiadó:
Zeta Nemesis Records

Honlapok:
www.stephanforte.org
facebook.com/stephanforte

Immáron második szóló lemezével jelentkezik Franciaország egyik vezető prog-power zenekarának az Adagionak gitárosa. Stephan 2011-ben hozta ki első albumát "The Shadows Compendium" címmel, amelyen neoklasszikus stílust vegyített modern metállal. Héthúros hangszerekkel feljátszott súlyos alapokra hozta technikás, dallamos szólóit, ha valakinek ennyi nem volna elég a behatároláshoz, akkor azt írnám, hogy Loomis európai, sötétebb, tartalmasabb változata.

Jelen második lemezen még modernebb az irány, indusztriális elemek is megjelentek, valamint sokkal futurisztikusabb lett az egész. Impozáns a vendégszereplők listája, tulajdonképpen napjaink "legmárkásabb" metál virtuózait nyerte meg a projekthez: Andy James, Paul Wardingham, Marco Sfogli és a sokadik virágzását élő Marty Friedman is jelen van.

Egy gitár-zongora etűddel indít a korong, tulajdonképpen ez az egyetlen tétel, amely csont nélkül felfért volna az előző lemezre is. A második, a címadó dal már hozza is a fent említett új irányvonalat, ipari zajongásokkal rendesen megpakolt, kegyetlen, zakatoló riffeléssel operáló szám, amelyet elvont, kísérteties dallamfoszlányokkal tesz még nyomasztóbbá a szerző. Vendégszereplőnk Andy James, s hogy mennyit tesz hozzá a dalhoz? - szerintem semennyit. Meglehetősen jól ismerem AJ játékát és elsőre nem volt evidens, hogy hol is hallható, azt hiszem ez mindent elárul. Ezzel ellentétben Marty azonnal kiszúrható a "Zeta Nemesis"-ben, ami egy kevésbé darálós, monumentális dallamokat felvonultató darab. A legmarkánsabban viszont Paul Wardingham rakta le a névjegyét a "Sector A: Undead" dalban. Megkockáztatom, hogy a számszerkezet megkreálásában is részt vehetett, ugyanis nagyon benne van ez a futurisztikus, űrmetál hangulat, ami a saját (egyébként remekül sikerült) szólóalbumát végig jellemzi.

Megérkeztünk a korong legfinomabb pontjához, a "Pure" már-már poposan könnyedre sikerült, mind a versszak, mind a refrén nagyon jól működő dallamokat tartalmaz. Nem kevésbé kellemes a többszólamú gitártémákat, ill. zongora kiállásokat is villantó "Entering Sigma Scorpii", amelyet Franck Hermanny elvont basszusszólója bolondít meg a végére. Ismét egy kis zakatolás, okkult, death metal zenekarokat idéző témák, konkrétan a Behemoth, Septic Flesh világát sikerült megidézni a "Praying Lord…" című tételben. A billentyűs hangszerekért felelős Kévin Codfert nagyon sokat tesz hozzá a hangulathoz, nem csak ebben a dalban, hanem az egész lemezen meghatározó jelenléte.

Megérkeztünk a lemez leghosszabb és talán legtartalmasabb szerzeményéhez, "Suspended Tears…". Nem vagyok a sokhúros hangszerek tudora, de mintha ebben a számban a riffeknél nyolc húrra váltott volna a szerző. A neoklasszikus témájú refrén nagyot üt, kiválóan ellensúlyozza a ritmusok brutalitását. Az ambientes kiállás a szám közepén óriási hangulati pluszt ad a szerzeménynek, valamint remekül készíti elő Marco vendégszólóját, talán ez a kedvenc dalom az albumról. Ezzel elfogyott a gitározás, ugyanis az outro "Peace" már csak szintis lebegést ajánl.

Jól sikerült lemezzel állunk szemben, ha nem így lenne, nem írtam volna ajánlót, viszont szerintem picit elmarad a bemutatkozó anyagtól, hangulatban biztosan. Egy ilyen szintű gitárosnak, mint Stephan, akinek saját zenei világa van, nem hinném, hogy foglalkozni kellene a trendekkel és integrálni minden divatos elemet, irányzatot.

Mádi N.

Címkék: lemezkritika
2015.feb.22.
Írta: Dionysos 4 komment

Black Star Riders: The Killer Instinct (2015)

black-star-riders-the-killer-instinct.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.blackstarriders.com
facebook.com/BlackStarRidersOfficial

Kezdünk kivérezni, mint hízósertés a januári havon... Nem túlzok nagyon (bár a teljes igazságot azért nem fedi le), ha azt mondom, hogy a blogot immár egyedül viszem. CsiGabiGa másik oldalra költözött, Túrisas régóta a gitárjaival mókol otthon egy szál gatyában, Kotta és Garael kollégák pedig egyéb (munkahelyi és más természetű) elfoglaltságaik miatt csak epizódszereplők. Még szerencse, hogy MádiN. néha megörvendeztet bennünket egy-egy instru anyag szakértő elemzésével. A lényeg, hogy ezt a lemezt sem nekem kellene kiveséznem, de ha már a gyerekeknek megígértem...

Kezdem ott, hogy nekem annak idején a Thin Lizzy kimaradt a szórásból. A fanatikus Black Star rajongók valószínűleg már itt sóhajtanak és legyintenek egy kiadósat, hiszen a BSR voltaképp a Thin Lizzy reinkarnációja, ahol a folytonosságot egyedül Scott Gorham gitáros képviseli. Ricky Warwick énekes igazolásával szinte a lehetetlent oldották meg: tudniillik vele - amennyire ez egyáltalán lehetséges - a legendás Phil Lynott után visszamaradt űrt töltötték be sikeresen.

A BSR már a 2013-as "All Hell Breaks Loose" lemezzel bebizonyította, hogy méltó és képes egy valódi rock legenda örökségét ápolni. Nekem külön szimpatikus, hogy nem vitték tovább a nevet, nem piszkáltak bele egy ilyen tekintélyes hagyatékba, zeneileg viszont teljesen hitelesek. Mostanában nagy népszerűségnek örvend pl. a Dropkick Murphys, azt azonban kevesen tudják, hogy a punkos, kocsmaszagú, kelta népzenével kevert receptet Phil Lynotték már hosszú évtizedekkel ezelőtt kitalálták.

Az új albummal - ahogy a neve is hirdeti - sikerült bebizonyítani, hogy a gyilkos ösztönök továbbra is kifogástalanul működnek a zenekarban. Bennem továbbra is él az a kifogás, hogy a hangzást lehetett (kellett) volna modernizálni egy kicsit. Direkt meghallgattam az 1979-es "Black Rose"-t, és azt kell mondjam, a megszólalásban szinte semmi különbség sincs... Ja, és Gary Moore is hiányzik nekem (nem csak innen). Lehet, hogy a "Black Rose" ennél egy kicsit "progresszívebb" és talán túl sok itt a líra, ennek ellenére azt kívánom, soha rosszabb reinkarnációt!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2015.feb.16.
Írta: Dionysos 2 komment

Eric Johnson & Mike Stern: Eclectic (2014)

ej_ms.jpg

Kiadó:
Heads Up

Honlapok:
www.ericjohnson.com
www.mikestern.org

Mindkét gitáros már önmagában véve is legenda, így nem volt kérdés, hogy a kettejük által fémjelzett albumról ezen az oldalon is kell szülessen egy recenzió. A történet úgy indult, hogy Mike Stern (aki mindig is kedvelte Eric Johnson játékát) meghívta zenésztársát egy rövid vendégszereplésre a "Big Neighborhood" (2009) című lemezének fölvétele során. A stúdiómunkálatok olyan jó hangulatban folytak, hogy végül ketten gyorsan "összetelefonáltak" egy bandát és rövid próba után egy kéthetes miniturnéra indultak. Ennek az lett az eredménye, hogy lemezszerződést ajánlottak nekik, amit nyilván sületlenség lett volna elutasítani.

A munkálatokhoz Johnson stúdióját választották színhelyül; a dobokon Anton Fig (James Brown, Miles Davis, Bruce Springsteen, Stevie Wonder), a bőgőn pedig Chris Maresh játszik. A lemez jogosan kapta az "Eclectic" címet, egyszerre van rajta jelen a két gitáros széles skálán mozgó ízlése és stílusa, ami a jazztől a blueson át egészen a rockig terjed. A fölvételeket nem bonyolították túl, az anyagot gyakorlatilag "élőben" vették föl.

Nem meglepő, hogy a lemezen mindkét gitáros korábbi szerzeményei helyet kaptak, de szerencsére született néhány kompozíció kifejezetten erre a kiadványra is (Eclectic, Benny Man's Blues, Hulabaloo, Tidal, Wherever You Go), melyeket Johnson jegyez szerzőként. Az album egyébként javarészt instrumentális, ez alól érdekes kivétel például a korongot záró Jimi Hendrix földolgozás, a "Red House". A dal (bár meglehetősen elcsépelt gitáros toposz) annyiban mindenképpen különleges, hogy Stern itt debütál (vállal szerepet először) énekesként (Johnsonnal fölváltva).

Az "Eclectic" biztosan nem kap Grammy-díjat, nem kerül föl a Billboard Hot 100-as listára, a szakma sem fog térdenállva hódolni előtte, de az olyan gitárközpontú zenehallgatóknak, akik hozzászoktak a jazz-blues-rock vegyítéséhez, ismerik és szeretik ezen stílusok keveredését, érdekes és élvezetes időtöltés lehet.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2015.feb.16.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Adrenaline Mob: Dearly Departed - EP (2015)

adrenalin_dearly.jpg

Kiadó:
Century Media Records

Honlapok:
adrenalinemob.com
facebook.com/adrenalinemob

Földolgozáslemezek megjelentetése (főleg EP formátumban) általában a zenei ötletek vészes megfogyatkozását jelzi, vagy azt, hogy egy banda nem rendelkezik teljesen önálló, kiforrott koncepcióval arra nézve, hogy mit is képviselnek ők a túltelített zenei piacon. Az olvasóra bízom, hogy az Adrenaline Mob esetében melyik verziót fogadja el (vagy egyiket sem). Az biztos, hogy "cover"-jellegű "bemelegítő" EP-k megjelentetése immár védjegyévé vált az öreg metál gengszterekből álló csőcseléknek (lásd: 2013).

Mielőtt kivesézném az albumot, azt mindenképpen el kell mondanom, hogy jóllehet AJ Pero (Twisted Sister) nem teljesen egy fajsúly Mike Portnoy-jal, ebben a fölállásban, ezt a stílust véve alapul (mint ahogy azt már korábban is taglaltam) nincs bennem hiányérzet, sőt fazonban (min. 180 cm és 100 kg) még jobban is illik ide.

A kilenc nótát tartalmazó lemezen egyébként összesen négy valódi földolgozást hallhatunk: Pat Travers "Snortin' Whiskey"-je szerintem telitalálat, ami már sokkal kevésbé mondható el a country rockos "The Devil Went Down To Georgia"-ról (Charlie Daniels Band). A Black Sabbath Medley működik, de a 2012-es pesti koncerten hallott "War Pigs" után efelől nem is voltak kétségeim. A Queen "Tie Your Mother Down"-ja nem tűnt valami izgalmas választásnak, de azután rájöttem, hogy élőben ez is nagyon hasít majd... Ha jönnek felénk, remélem, el is nyomják legalább a végén.

Ami a többi nótát illeti, az Adrenaline Mob magát dolgozta föl: rádiós verziókat és akusztikus változatokat hallhatunk a korábbi lemezekről. Na én épp emiatt gondolom azt, hogy a csőcselék a bevezetőben vázolt okok miatt erőlteti az EP-ket... vagy mert a pénznek nincsen szaga...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2015.feb.16.
Írta: Dionysos 3 komment

Revolution Saints: Revolution Saints (2015)

revolutionsaintscd2014_0.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/RevolutionSaints

Sokan meglepődtek (pl. én is), amikor kiderült, hogy Doug Aldrich gitáros kilépett a Whitesnake-ből, helyére pedig Joel Hoekstra került a Night Rangerből. Még ma sem világos, hogy valójában mi állt a döntés hátterében, de ezt a lemezt hallgatva egyértelműnek tűnik, hogy fő célként nem a Revolution Saints lebegett Aldrich szemei előtt. Ez ugyanis nem igazán az ő zenei közege: a Bad Moon Risingban, Dio mellett és a Burning Rain soraiban (sőt a szólólemezein is) bebizonyította, hogy inkább a tökös-bluesos hard rockot részesíti előnyben, a forradalminak azonban egyáltalán nem nevezhető "szentek" inkább a kicsit rockosabb AOR irányzatot képviselik, amúgy Journey és Night Ranger módra.

Nem véletlenül merül föl e két (Amerikában ikonikus státuszt élvező) banda neve: Aldrich mellett ugyanis az a Deen Castronovo énekel és dobol, aki 1998 óta a Journey sorait erősíti (olykor énekével is), a bőgőt pedig Jack Blades kezeli a Night Rangerből. Ebből világosan látszik, hogy egyfajta szupertrióval van dolgunk, amit oly sok más hasonló formáció mellett a Frontiers kiadó hozott tető alá. Ezért nem gondolom, hogy Aldrich itt ver majd gyökeret; érdemes lesz figyelni, hogy hol fog kikötni.

A Revolution Saints - nincs ezen mit szépíteni! - a Journey és a Night Ranger balkézről született ivadéka, így mindenki számára könnyen fölfedezhetően magán viseli fölmenői jellegzetes vonásait, főleg a Journey-ét. Egy-egy nótánál el is bizonytalanodik az ember, vajon nem az új Journey albumot hallja-e. Erre ráerősít Neal Schon és Arnel Pinada epizódszereplése is. Aldrich meglepően simán illeszkedik a tőle némileg szokatlan műfajba; nem tudom, hogy emiatt dicsérjem vagy korholjam, hiszen ez egyrészt zenei alázatról tesz tanúbizonyságot, másrészt viszont ha nagyobb szerepet kapott volna, a csapatra sokkal kevésbé lehetne rásütni a "Journey-wannabe" bélyeget.

Nekem mindenképp jobban ízlene ez a "koktél" egy kicsit több döggel (lásd: How To Mend A Broken Heart), saját arculattal, de azért így is tetszetős a végeredmény. Mindig is szerettem a Journey-t (manapság a Night Rangerrel is barátkozom), de az utóbbi években (gondolom, ahogy öregszem) egyre szívesebben hallgatom ezeket a szirupos-dallamos, kiszámítható, de szívmelengetően ismerős muzsikákat. Az előző (Eclipse) cikkben részletesebben is magyaráztam a jelenséget, de az önismétlést kerülni illik.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
süti beállítások módosítása
Mobil