Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
facebook.com/pages/AllenLande

Tolkki kreatív-függvényének – ahol az x tengelyt hangulati-állapota, az y értékeket pedig az elkészült dalok színvonala határozza meg – jellemzően hullámzó görbéje ezúttal felfelé tartó szakaszába érkezett, miután a mélypont (Avalon II.) mind kritikai, mind kereskedelmi szempontból olyan mértékben  hasalt el, hogy azon még Cameron negyedik dimenziós néző, illetve hallópont újítása sem tudott volna segíteni. Az persze eleve kiszámítható volt, hogy két ilyen énekessel nem lehet olyan üres halmazt alkotni, mint a női vokállal feldúsított gót/pop-rock metál opera folytatásával – hiába, a matematika általában a férfiak világa, a metál pedig – legalábbis az én értelmezési tartományomban – még inkább.

Bevallom, különösen az sem rázott meg, hogy Magnus Karlsson produceri-dalírói-gitárosi szerepét az ex-Stratovarius főnök veszi át, mert jóllehet az első két duál-album minden tekintetben kiváló alkotás volt, Kalrsson mégiscsak inkább az AOR felől közelítette meg a dalokat, ami úgy aránylik Tolkki ismert eszköztárához, mint fűzfavessző az acélszablyához. Előzetes felvetésem be is igazolódott, hiszen a lemez első négy dala ott folytatja, ahol Timonak az Avalon I-nél, esetleg a Revolution Renaissance-nál folytatni kellett volna. A nyitó "Come And Dream With Me” ugyanis rögtön az Avalon parádés Allen perceit idézi, a "Down From The Mountain" akkora Stratovarius sláger, amilyenből évtizedenként csak egy akad – már ha nem Tolkki-féle időszámítást használunk –, az "In The Hands Of Time" pedig – a konkrét dallamlopás ellenére – még azon tökfej rajongók szemébe is könnyet csalhat, akik szerint csak egy isten létezik: Kiske. Az pedig, hogy ebben a lemez-univerzumban rögtön kettő akad, nem hit kérdése, hanem hallásé: Allen és Lande hangja a hasonló karakterek mellett is sikeresen egészíti ki egymást, és talán még párbajról is beszélhetnénk, ha ellenfelek helyett nem fegyvertársakról lenne szó.

A dalszerzésbe Lande is beleszólt, ami eléggé markánsan különíti el azokat a szerzeményeket, melyekben a norvég csodavokalista is közreműködött: jellemző, vontatott dallamvezetése kissé megosztóvá teszi az albumot, ahol Tolkki egyenes vonalú, metál közeli slágerei mellett Jorn kissé kifacsart és nehezebben emészthető témái határozzák meg a kialakult összképet. A "Lady Of Winter", a 2Hymn For The Fallen", vagy a címadó elszállósabb, borongósabb hangulatú Lande-leképeződése azonban többnyire csak Tolkki egyértelműbb világához képest jelenthetnek unalmasabb perceket, de azokat is meg tudom érteni, akik szerint a "The Great Divide" Sabbath hangulatú riffjei, valamint a remek Tolkki szóló ellenére sem tud kilépni az utóbbi évek kreativitás-hiányos Jorn cipőjéből, és a Tél Úrnője is legfeljebb egy jellegtelen Tarja albumon lehetne előadó-releváns vezető sláger. (Az más kérdés, hogy a gitáros által adott instrumentális keretek a legutóbbi három Lande-szólóhoz viszonyítottan is az utóbbi évek legjobb Jorn teljesítményét kerekítik ki.)

Mindehhez járul hozzá a már említett vokális teljesítmény, amihez hasonlót régen hallottam: Allen szerencsére nem a rekesztős formáját hozza – ami egyébként úgy is világszínvonalú, így azonban… –, Lande pedig pia ide, dalszerzői szürkeség oda, nem véletlenül korunk vezető hard rock énekese.

Most persze lehet azon vitatkozni, hogy megérte-e a karmesteri váltás, hiszen akik a himnuszos metál felől közelítik meg a zene szeretetét, azoknak a Tolkki-féle koncepció minden bizonnyal szimpatikusabb, de úgy gondolom, a Kalrsson tábor sem fog úgy tekinteni az albumra, mint egy hatalmas szakadékra, ami jelen és múlt alkotói színvonala között tátong.

Garael

Kiadó:
BFI Records

Honlapok:
www.billyidol.net
facebook.com/BillyIdol

Ó, Billy Idol, alias William Michael Albert Broad! Az emlékek milyen cunamija indul be nálam erre a névre! Életem első (reménytelen) szerelmének, a zánkai úttörőtáborban megismert Németh Zsanettnek Billy Idol "Eyes Without A Face" című nótáját (Rebel Yell, 1983) küldtem el - ha jól emlékszem - egy kék AGFA kazin. Ez alighanem sokat elmond arról, hogy nem túl sok romantikus érzék szorult belém - még ha bele is betegedtem a be nem teljesült szerelembe. De Billy Idolt csíptem, amolyan köztes megoldás volt akkoriban a diszkósok és a rockerek között, a "White Wedding", "Dancing With Myself", "Don't Need A Gun" elengedhetetlen slágerei voltak minden házibulinak, amire a diszkósok vonaglottak, a Depeche Mode-osok pedig a rockerekkel szentségtelen koalícióra lépve (a diszkósok rosszalló pillantásaitól kísérve) pogóztak.

Billy Idol - aki mögött azért mindig ott állt zeneszerzőként és remek gitárosként Steve Stevens - a '80-as évek megkerülhetetlen és valamiért egyáltalán nem megosztó figurája volt, aki Ozzyhoz hasonlóan az alkohol és a különféle drogok mámorában bulizta végig a fél életét. Neki se lehet túl sok emléke erről a korszakról, de Ozzy példáját követve most mégis önéletrajzi könyvet adott ki "Dancing With Myself" címmel. Ehhez kapcsolódik az új lemez is, amelyről az énekes éppen ezért úgy nyilatkozott, mint egyfajta musical hangulatú zenei autobiográfiáról.

Kicsit megijedtem, amikor megtudtam, hogy Billy Idol Trevor Hornt (The Buggles) kérte föl a produceri munkára, hiszen Horn mostanában Geoff Downes-szal karöltve nem túl szerencsés irányba kormányozta pl. a Yes vagy az Asia szekerét. Szerencsére nem poposította hallgathatatlanra a lemezt, jóllehet Steve Stevensből én ennél szerettem volna sokkal többet hallani. El kell fogadnom, hogy Billy Idol mindig is ebben a kicsit pop-rock közegben érezte jól magát, ráadásul majdnem 60 éves (!), így az "öregurasodás" szinte természetes. Mindazonáltal a lemez közepére fölhalmozni 5 balladát egymás után talán nem túl szerencsés csillagzat alatt született dramaturgia. Még jó, hogy ebben a blokkban akad olyan jól sikerült dal is, mint az akusztikus gitárral kísért címadó.

Az új album nem büszkélkedhet olyan nagy slágerekkel, mint a '80 évek lemezei (persze ha lenne ilyen rajta, akkor sem játszanák a mai zenei - TV, rádió - adók). Azért az első három nóta, valamint a "Postcards From The Past" és a bluesos iTunes bónusz (Hollywood Promises) így is ontja magából a hamisítatlan Billy Idol hangulatot. Igazi időutazás - érezhetően nem csak nekünk, de Billynek is...

Tartuffe

Kiadó:
PledgeMusic

Honlap:
facebook.com/warmen

Janne Viljami Wirman (alias: Warman) a Children Of Bodom rajongóknak talán ismerős (hiszen a finn dallamos halálbrigád billentyűse), de másoknak valószínűleg elég idegenül cseng a név. Billentyű-orientált és nagyrészt instrumentális szólólemezei alighanem még az elkötelezett Children Of Bodom fanoknak is geil magamutogatás, pedig nekem mindig is bejött az ilyesmi; kifejezetten szeretem pl. Richard Andersson (Majestic, Time Requiem, Space Odyssey) munkáit, de Bob Katsionis (Firewind, Outloud) hasonló szólóalbumait is. Ez mondjuk nem hatja meg az olyanokat, akiket epileptikus rohamok környékeznek, ha metál zenében billentyűt hallanak (van ilyen ismerősöm).

Wirman saját projektjének ez már az ötödik lemeze, s mint ahogy eddig, úgy most sem érdekelték rajongói elvárások, produceri utasítások, eladási mutatók, toplistás helyek, vagy a műfajon belül érzékelhető divatáramlatok. Ez Wirman családi vállalkozása (testvére, Antti a gitáros), ahová barátait, kedvenc muzsikustársait hívja meg vendégszerepelni. Egy tipikus Wirman lemez úgy néz ki, hogy van néhány instrumentális, neo-klasszikus stílusban fogant szerzemény, különböző énekesekkel színesített skandináv power dalok, egy Alexi Laiho (Children Of Bodom) által fölhörgött durvulás, és pár földolgozás dal. Az utóbbiak mindig kiverik nálam a biztosítékot: nincs ez különben a jelenlegi kiadvány esetében sem; mind Madonna "Like A Virgin"-je, mind Alice Cooper "Man Behind The Mask"-ja teljesen vállalhatatlan.

Pontosan ez a "kőbe vésett" forgatókönyv az oka, hogy egy Warmen lemez nekem mindig 50%-os. Azonnal kivonom belőle a földolgozásokat, valamint azokat a dalokat, amelyeket a jellegtelen hangú Jonna Kosonen énekesnő jegyez. Jonna mellesleg újabban Geagea néven fut; talán ez a kedves férj családneve (?). Az instrumentális szerzemények jobbára rendben vannak, és szerencsére mindig akad néhány remekül eltalált, férfi énekesekkel készített power darab. Korábban megfordult már itt Timo Kotipelto a Stratovariusból és Marko Warra is a TunnelVisionből, de ezúttal Laiho mellett csak Pasi Rantanen jutott szerephez, aki a legfrissebb hírek szerint visszakerült a Thunderstone-ba (hál' Istennek!). Bármennyire is szeretem Rantanent, nagyon hiányzik Waara (Ozzy finn progos alteregója) és vele együtt a zseniális TunnelVision, de ez van...

A "First Of The Five Elements" nem a legjobban sikerült Warmen lemez, de a 12 nótából most is van kb. 5 (The Race, Suck My Attitude [Atyavilág! Az a fejszaggató riff!], When Worlds Collide, Devil In Disguise, Anger), ami garantáltan fölkerül az mp3 lejátszómra.

Tartuffe

Kiadó:
Sensory Records

Honlap:
www.malpracticeband.com

Az egykor "trás" bandának indult, manapság inkább furmányos ritmusokkal operáló kétgitáros prog-power zenében utazó finn Malpractice utoljára 2008-ban jelentetett meg lemezt (Triangular). Már azon az albumon is hallható volt, hogy módjával ugyan, de igyekeznek visszacsempészni a korai korszak thrash elemeit. A "Turning Tides" ilyen szempontból még nyitottabb, még egyenesebb: pl. a "State Within A State" torokhangon elkárogott "narratív" részeit akár Dave Mustaine is jegyezhetné. Nem véletlenül jut eszünkbe a thrash metal egérhangú pápája, hiszen ezen a CD-n a Malpractice egyértelműen a "Megadeth meets Fates Warning" jegyében határozza meg önmagát. Érdekes vegyület, főleg ha hozzátesszük, hogy Aleksi Parviainen énekes (Reversion, Soulcage) dallamérzéke most minden korábbinál nagyobbat domborít, amit segítenek a javarészt Joonas "Jope" Koto által fölénekelt vokálok.

A Malpractice komponistája egyértelműen Joonas "Jope" Koto gitáros, aki az elmúlt néhány évben egyfajta (zene)szerzői válságot élt át; ezért kellett hat évet várni az új anyagra. A lemez a mai elvárásokhoz, szokásokhoz képest így is meglehetősen rövid lett, a hét szerzemény nincs összesen 45 perc. A dalszövegek egy összefüggő koncepció mentén születtek, s ezt többé-kevésbé a zene is tükrözi (pl. a hirtelen átmenet az első két nóta között). A történet egy nagyon okos és tehetséges srácról szól, akit valamiért sohasem fedeztek föl, nem is lett belőle semmi; egy külvárosi kis lakásban tengeti teljesen közönséges, mindennapi életét. Ezt a tematikát lehet, hogy a banda saját élményei ihlették, hiszen évekig hiába kopogtattak különböző kiadók ajtaján, senki sem volt hajlandó velük szóba állni, a stúdiómunkálatokat megfinanszírozni. Végül saját pénzből, saját magukat "producerelve" készítették el az anyagot, amit azután a Sensory Records hajlandó volt forgalmazni. Szomorú, de manapság nem ritka történet.

Kár, hogy ilyen kurtára sikeredett, mert a "Turning Tides" (ami címe ellenére aligha lesz sorsfordító a banda életében) a Malpractice legérettebb munkája. Én a dobhangzással még bíbelődtem volna egy kicsit, bevontam volna a munkálatokba egy jó billentyűst és az egyébként kiváló gitárosokat is ösztönöztem volna a bátrabb szólózásra (mint azt teszik pl. a címadóban), de a lemez így is méltó párja lesz a másik idei prog-thrash remekműnek, az ausztrál Teramaze "Esoteric Symbolism" című albumának

Tartuffe

Az első benyomás nem lehet kérdés, már ha az első benyomást a klasszikus módon, a lemezborító szemügyre-vételezésével szerezzük. Ez vitán felül végtelenül profi munka, ahogy egyébként Havancsák Gyula minden munkája az. És ahhoz sem kell nagyon éles szeműnek lenni, hogy meglássuk: a festmény nem más, mint analógia. A kis-és középszerűség poshadt állóvizét látjuk, amiből óriási erőfeszítéssel igyekszik menekülni egy ember, miközben a víz alatt mindenféle erő igyekszik ebben megakadályozni. Helyben vagyunk, aki ismeri Lovrek Krisztiánt, annak nem is kell magyaráznom tovább, aki nem, az meg úgysem olvas bennünket, tehát ezt a kritikát sem látja. A blogunk kezdettől fogva az igényes és gitárcentrikus rockzene népszerűsítéséért küzd, és bizony ezen a ponton a Lovrek és Dionysos szükségképpen találkoznak. Arról már nem is beszélek, hogy mi sem megyünk a szomszédba megkérdezni, hogy kell kigyomlálni a politikai korrektséget egy-egy írásunkból. És hát Krisztián sem… Ahogy az várható volt, már ömlik a nyomokban epét tartalmazó komment-cunami a társoldalakon, ami a zenei anyagot nem önmagában ítéli meg, hanem Krisztián személyiségének és nyilatkozatainak fényében.

És akkor nyilatkoztassunk ki, ahogy szoktunk, tévedhetetlenül, esetleg felborzolva sokak finom lelkét: az új Lovreck lemez összességében, minden kétséget kizáróan igényes metal album, elképesztő hangszeres bravúrokkal és zömében fogós, tisztességesen összerakott dalokkal és szövegekkel. Ez faktum, ezzel kár vitatkozni. Megjegyzem, még az ellentábor sem nagyon vonja kétségbe a fölényesen biztos hangszerkezelést. A szövegek védelmében pedig el kell mondani, hogy a többnyire sok szótagos magyar szavak szinte lehetetlenné teszik, a szögletes, feszes riffes alapokra történő szövegírást, ezért reális elvárás csak annyi lehet, hogy prozódiai szempontból megfeleljenek. És ha valaki már próbálkozott szövegírással, az pontosan tudja, ez sem kevés ám. Itt ez maradéktalanul megtörténik, szólnak is valamiről, tehát jók a szövegek. Krisztián ugyan nem szövegíró zseni, de a feladat korrekt módon letudva.

Az ének tekintetében már nem vagyok ennyire határozott és magabiztos. Magam is osztom, hogy ezen a ponton támadható leginkább a produkció. Még réges-régen, Maróthy Zoli (ex-Ossian, Fahrenheit) esetében éreztem ugyanezt. Megbízható, pontos férfihang ugyan, akit Paksi Bandi mellett néha egyenesen kész felüdülés volt hallani, de valahogy mégis, talán kellő karizma hiányában hosszútávon már nem köti le az ember figyelmét.

Ahogy látom, a lemez megszólalásának megítélése sem egyértelmű és nyilván annak is van oka, hogy bár már megvolt a CD, Krisztián küldött egy letölthető változatot, ahol valamiért combosabbnak tűnik a hangzás. Ugyanakkor engem jobban idegesítenek a mai sound-nácik, akik szerint a zene van hangzásért és nem fordítva. Rengeteg '80-as évekbeli klasszikus metal lemez van a gyűjteményemben, amelyeknek a hangzása mai szemmel már nagyon gáz, mégis hallgatom, mert a zene jó. (Tartuffe pl. sok alapvetést azért nem hallgat már, mert "szarul szól". Számomra mindez érthetetlen.)

Nekem tehát igazán a megszólalással sincs gondom. Hallom, hogy lehetne ez még arányosabb, jobb is, de messze nem élvezhetetlen, buhog rendesen az auto hi-fiben és kész. Tudom, igénytelen vagyok… Húrnyűvőknek pedig külön gesztus és ajándék lehet, hogy Krisztián gitáros kedvencei (Ifj.Tornóczky, Lukács Peta, Király István) is elvállaltak egy-egy vendégszólót a tőlük megszokott nívón és minőségben.

Ezek voltak tehát a tények, meg van még egy halom szubjektív dolog is, pl. kinek mi számít hosszú dalnak. Nyilván rendszeres rádiós lejátszásról szó sem lehet, akkor pedig szívük joga akár 7-8 percig hizlalni egy dalt; nem hiszem, hogy a minőségből ez bármit elvenne. Az elnyújtott gitárszólókért megint csak nem én fogok pampogni, főleg ha ennyire odaba…nak. Az én személyes kedvencem pedig a slágeres címadó, ha ez bárkit is érdekel, de minden dalban találok zeneileg izgalmas és nekem tetsző megoldásokat.

Összességében én gratulálok a teljes zenekarnak, minden poszton és szegmensben sikerült jól teljesíteni, sőt nem kell a kifejezéstől senkinek megijedni, tényleg vannak messze világszínvonalú zenei megoldások az anyagon. Hallatszik a belefektetett rengeteg munka is. Soha rosszabb HW-mellékletet!

Túrisas

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
facebook.com/scarsymmetry

Na, ez egy kemény vállalás lesz; tartok tőle, hogy bele fogok szaladni néhány pofonba. Mivel nem igazán szoktam melodikus death/groove metál bandákat hallgatni, a hörgéseket is csak alkalmi, díszítő jelleggel csipázom, így férfiasan bevallom, hogy nem igazán értek a stílushoz. A svéd Scar Symmetry pályafutását azonban kezdettől fogva szimpátiával kísérem két okból: az egyik, hogy fittyet hányva a stílushatároknak, szabadon portyáznak a különböző zenei hatások, hangulatok között, a másik pedig az, hogy Per Nilsson gitárost (aki a Scar Symmetry zenei agya) elképesztő hangszeres és dalszerző zseninek tartom. A neo-progresszív folk rockot játszó Kaipát is azóta szeretem rajongva, mióta ő gitározik náluk.

Szóval itt van nekünk ez a Scar Symmetry, akik az angolnák sikamlósságával csusszannak ki a kritikusok markából, amikor azok - kénytelen-kelletlen - stílusmeghatározásba bocsátkoznak. Különösen így van ez, mióta 2008-ban távozott tőlük az eredeti hörgmájszter, Christian Älvestam, és helyére két énekest vettek be a csapatba, az egyiket a torokhangok, a másikat a tiszta énekhang felelőseként. Ezzel egy dallamosabb, ugyanakkor progresszívebb irányba indultak el (mintha csak nekem akarnának kedvezni).

A legújabb, gigantikus vállalásuk egy zavaros koncepció köré épül, melynek céltáblái a technokrácia és a politikai elit machinációi stb. A lényeg, hogy a "The Singularity (Phase I ...)" egy trilógia első része, és ami még ennél is fontosabb, hogy a zenei körítés valami fantasztikus!!! Még egyszer kénytelen vagyok kihangsúlyozni, hogy nem számítok a death metal rajongójának (sem szakértőjének), de itt még az általam csak minimális adagokban elviselhető hörgések és blast beatek is egy nagyobb, szélesebb dimenziókban mozgó zenei koncepciónak részét képezik. Akad itt bőséges szinti aláfestés, de vannak John Petruccit irigységre sarkalló, káprázatos gitárszólók, sőt akár a glam korszak legszebb korszakát idéző refrének is (hallga' csak pl. a videóban mellékelt "Limits To Infinity"-t!).

Egyszerűen lenyűgözött ez az egyébként nem túl hosszú lemez, ami relatív rövidsége ellenére egyfajta zenei prizmaként működik. A prizmáról tudni kell, hogy sűrűsége a környezet optikai sűrűségénél sokkal nagyobb, így alkalmas az összetett fény fölbontására. A Scar Symmetry is sokkal sűrűbbnek (értsd: tartalmasabbnak) tűnik mint környezete, és ezernyi csodálatos színre bontja azt, amit mi csak nagy általánosságban "a" muzsikaként ismerünk. Nagy szavak, de egy ilyen zseniális lemezhez ilyenek illenek.

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.enchantband.com
facebook.com/enchantband

Annak, hogy oldalunkon eddig egyetlen Enchant albumot sem recenzáltunk nagyon egyszerű oka van: mi 2008 januárja óta működünk, az utolsó Enchant lemez (Tug Of War) pedig 11 éve, 2003-ban jelent meg. Az együttes soha nem oszlott föl hivatalosan, egyszerűen csak a sors szele különböző irányokba, élethelyzetekbe, városokba fújta szét a tagokat. A banda két legmeghatározóbb alakja, Douglas A. Ott gitáros és Ted Leonard énekes az elmúlt 11 évre sem hibernálták magukat, hiszen írtak zenéket, muzsikáltak együtt más formációkkal, de mostanra megérett bennük az elhatározás, hogy tovább szőjék a varázslat (ld. Enchant) szálait.

Azoknak, akik annak idején, a '90-es években és a 2000-es évek elején lemaradtak az Enchantről, annyit mindenképpen el kell mondani, hogy tipikus kaliforniai progresszív rock formációról van szó (s itt a jobban informáltaknak azonnal beugrik a Spock's Beard), de erős brit prog-rock hatásokkal. Nem véletlen, hogy Steve Rothery, a Marillion gitárosa fedezte föl őket annak idején, sőt első lemezük produceri munkáit is vállalta. A banda soha nem a káprázatos hangszeres teljesítményre épített, inkább a tördelt ritmusokra és a szokatlan, de könnyen emészthető, szuggesztív dallamokra.

A banda közel negyed évszázados létezése alatt mindössze nyolc albumot jelentetett meg (beleértve  a "The Great Divide"-ot is), így aligha lehet látványos, meglepően termékeny karrierről beszélni. Ami engem illet, munkásságuk csúcspontjának a "Break" (1998) című lemezt tekintem. Reméltem, hogy ehhez fognak visszanyúlni, de ők most is a saját útjukat járják. Arról persze szó sincs, hogy valami meglepővel, merőben újjal álltak volna elő; most is ugyanazt a muzsikát játsszák, ugyanazt a stílust képviselik, mint a '90-es évek elején, de talán egy kicsit kényelmesebben, öregurasabban. Ez az életkorukat tekintve érthető, de azért jó lett volna kilépni párszor a stabil középtempóból. A másik problémám, hogy Ott gitárhangját igazán modernizálhatták volna (nekem furcsán tompán szól), sőt a tudatosan "élőbbre" kevert dob-sound sem győzött meg egyáltalán.

Minden kritikai észrevételem ellenére szeretem ezt az albumot, mert visszahozza azt a virtigli Enchant érzést, amit 11 évig kellett nélkülöznöm. Ennek ellenére, ha hirtelen ellenállhatatlan vágy törne rám, hogy meghallgassak pár jó Enchant nótát, a mai napig inkább a "Break"-et venném elő.

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.evergrey.net
facebook.com/Evergrey

Legutóbb nem túl sok jót mondhattunk el a svéd prog-power óriás, az Evergrey "Glorious Collision" című lemezéről. Tom S. Englund, a zenekar frontembere olyannyira előtérbe tolta magát és egy olyan irányvonalat kezdett el erőltetni, hogy a megszokott társak egytől-egyig faképnél hagyták. Jóllehet a "Glorious Collision" még így is fölismerhetően Evergrey-es lett, sem a hangzás, sem a könnyedebb hangvétel nem stimmelt, bizonyítva ezzel, hogy az együttes vitathatatlan művészi vezére ugyan Englund, bizony a többiek is sokat adtak hozzá a sikerhez.

Szerencsére időközben helyreállt a rend, az együttes kiadót váltott, Englund és a régi csapattársak (Danhage, Zander és Ekhdal) pedig kiengesztelődtek egymással. Minden okunk megvolt tehát rá, hogy a régi albumok hangulatát, minőségét várjuk a "Hymns For The Broken"-től, s ebben nem is kellett csalódnunk. Az új CD hangzása köröket ver az utolsó anyagra, sőt egyfajta frissítés is megfigyelhető: Danhage bátran szólózik, Zander pedig új billentyűhangzásokkal is kísérletezik.

Sajnos olyan kiugróan fogós tételeket ezúttal nem sikerült írni, mint amilyen pl. a "Blinded", vagy a "Touch Of Blessing" volt, de a súlyosan hömpölygő, mesélős, örökszürke zenefolyam így is végig élvezhető, egyenletes színvonalú és tartalmazza mindazt, ami miatt az Evergreyt annak idején megszerettük. A limitált kiadás második CD-jén három nótát is hallhatunk egyszerű zongorakísérettel (Hymns For The Broken, Barricades, These Scars), és ezek (a "Missing You" című hátborzongató lírával egyetemben) élő bizonyítékai annak, hogy ezek a dalok ilyen pőre csomagolásban is megállják a helyüket, mint ahogy azt is, hogy a találóan elnevezett Evergreynek a borús, fájdalmas hangulat megteremtésében nincs párja.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.mrbigsite.com
facebook.com/MrBigBand

Szerintem kevés olyan szívszorító dolog van a világon, mint amikor egy világhírű zenészt olyan betegséggel sújtja a sors, ami ugyan nem veszi el az életét, de élete hátralévő részében hangszere nélkül kell élnie… Ennek szörnyű, ugyanakkor – makacs kitartása miatt – bámulatos példája Jason Becker. Nem is olyan régen pedig arról értesültünk, hogy Pat Torpey-t, a Mr. Big dobosát Parkinson kórral kezelik, pontosabban kezelnék, ha lenne rá valódi gyógymód. A rövidesen kezdődő világ körüli turnéra az együttes már nem is vele, hanem Matt Starral (Ace Frehley) indul.

Bár nyilvánvalóan már soha többé nem fogják élvezni azt a fokú népszerűséget, amiben a '90-es évek elején volt részük, a Mr. Big ezen soha sem izgatta magát különösképpen. Japánban a legnehezebb korszakban is teltházas bulikat játszottak, de a 2002-es föloszlást sem lengte be a véglegesség siralmas hangulata. Valahogy érezhető volt, hogy ennek egy szerencsésebb időben folytatása lesz. Az eredeti tagokkal megszervezett újjáalakulás első terméke a "What If…" című album volt, amiről számomra érthetetlen okokból oldalunkon nem jelent meg külön kritika, viszont Túrisas kolléga jóvoltából figyelemmel kísérhettük a különböző live DVD-k megjelenését, illetve beszámolót is olvashattunk a 2009-es pesti buliról.

Az együttes konok állhatatosságát ismerve egyáltalán nem meglepő, hogy a "…The Stories We Could Tell" ízig-vérig, 100 százalékig, hamisíthatatlanul és kompromisszumok nélkül Mr. Big. Náluk sohasem voltak korszakok, markáns váltások, kitekintő stílusgyakorlatok; még Richie Kotzen csatlakozása után is hűek maradtak önmagukhoz, egy olyan jellegzetes és öntudatos dalszerző, mint Kotzen sem térítette el őket a kijelölt csapásról (mint tette azt pl. a Poisonnel). Most, hogy megint Paul Gilbert gitározik és az 55 éves (!) Eric Martin (két évtizedet bármikor simán letagadhatna) még mindig csúcsformában énekel, újra sütkérezhetnének a sikerekben, ha erre a zenére manapság valódi kereslet lenne. Pedig ez az album szerintem még jobban is sikerült, mint a "What If…" Bár dominálnak a középtempós dalok, sőt a koncerten rögzített bónusz nótával (Addicted To That Rush) elég sok, összesen 14 szerzemény szerepel a CD-n, egyáltalán nem unalmas. Nincs mese, a Mr. Big név garancia a minőségre.

Tartuffe

Kiadó:
Fastball Music

Honlapok:
www.jadedheart.de
facebook.com/jadedheartmusic

Így szeptember végére besűrűsödtek a dolgok, a zeneiparban is véget ért a nyári szünet. Ennek torkos zenehallgatóként, műkedvelőként nagyon örülök, de "kritikusként" a terhelés nyomasztó tud lenni, sőt, annak veszélye is fönnáll, hogy az emberfia felületes belehallgatások után mond nem kevésbé felületes ítéletet, így néhány hónap után, utólag kénytelen magyarázni a bizonyítványt. Szerencsére ez a Jaded Heart új lemeze esetében aligha fordulhat elő, hiszen könnyen emészthető, azonnal ható hard rock/power slágerek gyűjteménye, s amikor ezt kóstolgatom, egyszer sem érzem késztetését a számok közötti ugratásnak.

Ezeknek a németeknek különös érzékük van ahhoz, hogy rövid, velős, "könnyű heavy" slágereket, együtt éneklésre ösztönző rock himnuszokat írjanak, s úgy tűnik, ez a képességük egyre finomabbá, csiszoltabbá válik. Már a tavalyelőtti "Common Destiny" is nagyon szerethető kiadványnak bizonyult, a rendszer elleni küzdelmük azonban még látványosabb eredményt produkált. Ez valószínűleg annak az elegynek köszönhető, amit a technikás szólók és fogós dallamok mellett Johan Fahlberg hangorkánszerű éneke alkot. Ez a Svédországból igazolt filigrán óriás egyszerre tud Bruce Dickinson, Rob Halford és Andy B. Franck hangján énekelni, s ez nem kis dolog. Az album második nótájában (Control) a mostanában sűrűn foglalkoztatott Rick Altzi is énekel egyet, de nem sokat tud hozzátenni Fahlberg teljesítményéhez.

A "Fight The System" egyszerű, de jól kivitelezett és fülbemászó muzsika, amit hosszú, álmosító autóutakra vagy fékevesztett kerti partikra ajánlok. Nem kell sokat filózni rajta, csupán elkapni a hangulatot, élvezni a sodró lendületet, és még attól sem kell félni, hogy néhány gyengébb dal alatt megül a buli. Mondjuk a "deluxe" kiadás bónuszait kerülni kell, különösen a német nyelven énekelt "Polizisten"-t. Ettől eltekintve a lemez kategóriájában kiváló darab, iktatom is mindjárt a CD gyűjteményem germán szekciójába, a Voodoo Circle, az Eden's Curse és a Brainstorm mellé.

Tartuffe