Vannak, akik szerint a giccs gitár nélküli megtestesítői, vannak akik szerint jópofa érdekesség – kb. 10 percig, és vannak, akik ugyanúgy élvezik őket, mint bármely heavy metal stílusban dolgozó jófajta iparos társukat – közéjük tartozom én is.
Mert a Van Canto a nyilvánvalóan poénból született, és tiszavirág életűnek gondolt produktum ellenére immáron ötödik albumán menetel előre, fittyet hányva (fütyülve) a fanyalgó kritikáknak(ra), valahol a Sabaton és a Running Wild rajongói bázisát alkotó érdekcsoportok között, csak hát itt az énekes tud is énekelni – ráadásul nem is egy van belőle, ugye. Persze igazat adok azoknak is, akik a gitárszólók hiánya miatt csak legyintenek a csapatra, és amolyan cirkuszi bűvészmutatványként tekintenek rájuk, persze nem a bűvész, hanem a nyúl szerepét szánva nekik, hátha nem fognak soha többet kibújni a cilinderből, de én nem vagyok ennyire szőrös szívű.
Lehet, hogy azért, mert tudok fütyülni, vagy eredendően hajlamos vagyok a bohócokon röhögni, bár a Van Canto túlnőtt már ahhoz, hogy poénként fogjuk fel: meggyőződésem, hogy a hatásvadász feldolgozások nélkül is saját lábukon (szájukon) tudnának állni, sőt, jelenlegi albumukon talán már a megidézett kedvencek jelentik a leggyengébb pillanatokat. A zenei irány maradt, ami volt, a Grave Digger, Blind Guardian, Manowar triumvirátusaként született szerelemgyermek szülei közé azonban a folkvitéz Falconer is bejelentkezett, és csak egy alapos genetikai vizsgálat deríthetné ki, ki nevelheti a csemetét? Ez persze nem szomorítja el a csapatot, az a töretlen örömérzés, ami árad a dalokból, elég lenne kétegységnyi világbékéhez, annak ellenére, hogy Van Cantoék militáris hevülete csak azokat nem csapja arcon, akik immúnisak a germán metál-féle haddelhaddra. Az biztos, hogy a fiúk, és a lányok ezúttal igencsak megrázták a (száj)dudafát, mert ennyi indulót utoljára egy Manowar, és egy "Best Of" kommunizmus válogatáson hallottam, a hevületbe csempészett ír-kelta folkos dallamok pedig csak fokozzák az internacionalizmus szellemének jelenlétét. Van itt hát minden, ami megfelelő színvonalon tiszteleg a példaképek előtt, a "To The Mountains" előtt a hegyek is megmozdulnának, szinte hallani vélem, ahogy a Grave Digger nevét mennydörgik, a "Steel Breaker" Acceptes ütemeire UDO is szívesen eljárná a germán csárdást, a "The Awakening" female metalos vihánca pedig bármelyik Tarjás Nightwish albumon képes lenne megolvasztani a fémszíveket.
A négy feldolgozás közül azt hiszem, a "Final Countdown" az, amire kénytelen voltam kínosan elhúzni a számat, mert van, amit még nekem sem vesz be a gyomrom, a "Paranoid"-ot viszont egy egészséges, férfias hang tolmácsolásában bármikor szívesen meghallgatom, gitárral, vagy gitár nélkül.
A Van Canto szerencsére nem merevedik bele amúgy Sabaton módra a tulajdonképpeni olcsó paneltologatás komolynak álcázott semmittevésébe: az elkészített, ötletes klip humora lehet, hogy kissé németes, de remekül közvetíti a csapat hozzáállását az egész dologhoz, amitől inkább simogatni támad kedve az embernek a szapulás helyett. Akinek meg mégis, az fújja ki a dühét, csak hangja is legyen – hátha ő lesz a csapatban a következő száj-szólista.
A metál törpe felnőtt végre. Magasabb ugyan nem lett, de 61 évesen végre elengedte anyazenekara kezét és egy 100%-os saját programmal állt ki a közönség elé. Elbocsátó szép üzenettel lapátra tette öreg barátját, a hátgerincproblémái miatt Accept dobosból U.D.O. gitárossá devalválódott Stefan Kauffmannt és új életet kezdett. Az öreg Kofa úgyis kifogyott már az ötletekből és az utolsó 3 (a rajongók által csak TOR-albumoknak hívott, "Mastercutor", "Dominator", "Rev-Raptor") lemezének tanúsága szerint már a hallása sem a régi. Egy gitáros még, ha látja, mit fogott le, megnyugodhat, de azt mondják, az producernél hátrány, ha süket. És amit Gianola a szófiai koncerten mutatott be gitárszólóként: 10 percen át mászkált a közönség között pár hangot pengetve. Nehezebb volt végighallgatni, mint a "blekmórkodni akaró" XL Rudi intróit! Szóval a gitárosoknál vérátömlesztés volt Udoéknál. Jött két fiatal tehetség, egy szőke orosz és egy fekete finn. Akik ismernek, tudják, hogy én a szőkéket szeretem. Szőke a barátom is, szőke asszonyt vettem el, és a 3 kedvenc gitárosom közül kettő szőke, a harmadiknak meg (R. B.) a felesége az (hehe). Most is a Vandenberg-képű orosz vitte el nálam a pálmát, mert ízesebben gitározott. A finn srác is ügyesen nyomta a begyakorolt futamokat Ibanez Jam gitárján (Vajaspista játszik ilyenen, ezért messziről felismerem a boxer-jellegű fogójáról), de ennél többet nem láttam tőle. És azt tudtátok, hogy már hatan vannak? Felvettek egy billentyűst! Ami már önmagában is szörnyű egy U.D.O. koncerten, de úgy nézett ki és mozgott, mint egy farkasembernek öltöztetett homoszexuális Frankenstein, aki majd' behugyozik éppen. Szerencsére a hangszere annyira alul volt keverve, hogy csak akkor hallatszott, ha mindkét gitár kiállt pár másodpercre.
Szóval a koncert: előzenekarnak magukkal hozták a müncheni Black Blitzet, egy háromtagú fiatal bandát, egy Bonamassa kinézetű gitáros-énekessel. Sajnos a hasonlóság ennyiben ki is merült. Se hangszerkezelésben, se énektudásban, se zeneszerzésben nem jutott el az élvezhetőség szintjére. Legjobb nótájukkal, a "Drinking Dynamite"-tal kezdtek, és innen csak lefelé ment a színvonal.
Egy jobb énekessel egész jó Krokus nóta válna belőle. A folytatásban hallottunk Accept koppintást ("London Leatherboys", csak más szöveggel), majd bekonferálták a harmadik dalt. A címét nem tudom, csak hogy az új lemezükről való. Egy bajom volt vele, hogy ezt a riffet az AC/DC már 40 éve megírta ("It's A Long Way To The Top). De egy újszülöttnek minden vicc új, és a fiatal hölgyrajongókat még el lehet vele kápráztatni. Kb. az ötödik számig bírtam, akkor kimentem levegőzni, mire visszatértem, épp egy dobszólóval bomlasztották az egyébként is dalonként fogyatkozó "tömeget". Nem mondták nekik, hogy előzenekarnak nem illik dobszólót nyomni? A merch pultnál láttam, már legalább 2 CD-jük van, futotta volna még néhány nemslágerre! Negyven perc után feladták az órásra tervezett küzdelmet és mindenki megkönnyebbülten várta a főzenekart.
Nos, a német precizitás a kezdésnél nem nyilvánult meg, mert a kiírt 21:10-hez képest 10 perccel később libbent el a függöny a színpadkép elől, és némi gépcsikorgással, kattogással megalapozták a metál hangulatot. Amikor belecsaptak a lecsóba, és bejött az énekes, magam is meglepődtem. Az apró szegecsekkel kivert kesztyű inkább nézett ki gyöngyökkel berakottnak messziről és a katonai zubbonyt is majd' köldökig kigombolt fekete ingre cserélte. Mintha egy kicsit átesett volna a ló túloldalára. De mindegy! Örüljünk, hogy 61 évesen végre kirepült a nagybetűs életbe, és rajongóit végre bő húszéves pályafutása terméseivel szórakoztatta, nem Accept slágerekkel és 10 percesre nyújtott "Princess Of The Dawn"-nal múlatta az időt. (Na jó, az az egy azért kicsit hiányzott!) Igen, az új lemezen van némi billentyű is, de nem olyan jelentős a dalok szempontjából, hogy ehhez egy magát suszternek képzelő kaptafa csinálta showmant kellett volna szerződtetni. De legalább a párjukat elkísérő hölgyek is jól szórakozhattak a korábban említett mozgáskultúráját elnézve. A program viszont erősen az új lemezre (7 dal) és a korábbi talán egyetlen szintetizátoros albumra, a "Faceless World"-re (3 dal) épült. Ezeken kívül a buli első felében csak az "Animal House" két balladájának (They Want War, In The Darkness) keményítőbe áztatott változatát hallhattuk. Eltelt ötven perc, mire "Azrael" képében elénk lépett az első Kauffmann nóta, amit mindjárt követett is a "No Limits", majd vissza a korai lemezekhez és a "Mean Machine" közepén szembesültünk az este második dobszólójával. Még két új dal, majd az agyeldobós "Go Back To Hell" után igen gyöngécskének tűnő "Timebomb" zárta a másfél órás programot, amelyet sikerült Accept nóták nélkül és csupán két Kauffmann szerzeménnyel végigcsinálni.
De bezzeg a ráadásban megkaptuk! A legnagyobb Kauffmann-dal, a "Holy" nyitotta a sort, majd Accept-parádé: "Metal Heart", "I'm A Rebel", "Balls To The Wall" és "Fast As A Shark" alkották a 35! perces ráadást. Remélem, valamelyik buliról készül professzionális felvétel is, mert ez a turné jobban megérdemelné, mint a 2011-es. Csak azt a billentyűs majmot rúgják ki előbb, mert a gyerekek megállnak a fejlődésben, ha meglátják!
Udo időben váltott. Míg éveken át ő volt az Accept hagyományok életben tartója, a nélküle reinkarnálódott germán csapat ma már szinte újra régi fényében pompázva úgy játssza a himnikus dalokat, ahogy Udo a régi gityósaival nem tudta soha visszaadni, de a ráadást látva az újakkal sem lesz képes, csak közepes másolatra. Úgyhogy jó ez így, ahogy van. Az Accept nyomja az Accept slágereket, Udo meg előveszi végre rég nem játszott szerzeményeit.
Ha a körmeimet tépdesnék harapófogóval sem tudnám megmondani, hogy hol voltam tavaly szeptember 26-án, Ciprián és Jusztina napján. Azt viszont tudom, hogy hol kellett volna lennem! Egészen pontosan Rómában, egy Stazione Birra nevű helyen. Miért? Én is csak utólag tudtam meg. Közös koncertet adott ugyanis a DGM, a Circus Maximus és jelen recenziónk tárgya: az Appearance Of Nothing. A kutyafáját!
A Silent Memorialhoz hasonlóan svájci illetőségű és a progresszív metál irányában nem kevésbé elkötelezett Appearance Of Nothing - nevével szöges ellentétben - egyáltalán nem tűnik semminek. Nagyon is valaminek, valami kimondottan dögösnek, agyasnak, ínycsiklandónak. Dicséretére legyen mondva, ezt Kotta kolléga már 2011-ben megérezte, hiszen az "All Gods Are Gone" című előző korongjukat fölvette az éves toplistájára.
Én akkor még hezitáltam, de a minden eddiginél keményebbre, karcosabbra sikerült "Új kezdet" most levert a lábamról. Nagyon jó érzékkel kikísérletezett, egyéni ötvözete ez a rock/metal/core stílusoknak, melyeket a "progresszív" jelző forraszt össze úgy, hogy az ember egyáltalán nem érzi darabosnak, erőltetettnek vagy hevenyészettnek.
A banda jól kihasználja, hogy Pat Gerber gitáros és Omar Cuna basszer is énekel, így nem csak különböző hangszíneket és harmóniákat tudnak alkalmazni, de - ha kell - bizony szemérmetlenül bele is hörögnek a mikrofonba. Talán szólókban lehetne gazdagabb a muzsika, de annyira nem erős a hiányérzet, mert a dalok többsége így is nagy lélegzetvételű, összetett szerkezetű és gazdagon rétegzett.
Érdekes dolog, de ha párhuzamokat kellene megneveznem, elsősorban a honfitárs Silent Memorial vagy a német Tomorrow's Eve jutna eszembe. Hozzáteszem: van itt egy jókora adag Opeth (death elemekkel dúsított progresszió) és Vanden Plas (polírozott germán precízió) is. Utóbbiak éppen február 21-én készülnek kiadni új, "Chronicles of the Immortals - Netherworld" című lemezüket. Erre tökéletes rávezetés az "Appearance Of Nothing" muzsikája. Hát, nem semmi!
Nem szoktunk hetente interjúkkal előrukkolni, pláne nem a nemzetközi hard/heavy, progresszív rock/metal kiválóságaival készültekkel. Azt sem tudjuk ígérni, hogy ezentúl ez máshogy lesz, de ha valaki olyan készséges interjúalany és olyan korrekt ember, mint a szólóban és számos sikeres projektben is jeleskedő olasz gitáros/billentyűs, Daniel Liverani – aki nem mellesleg a háromlemezes Genius Trilógiáját a legnagyobb rock-ikonokkal énekeltette el –, mi nem tudunk, de nem is akarunk nemet mondani. A beszélgetés apropója Danele "Fantasia" című instrumentális lemezének megjelenése volt, amiről rövidesen kritikát is olvashattok.
Nem igazán jön már lázba a világ, ha egy gitárosnak instrumentális lemeze jelenik meg. Miért érzed fontosnak, hogy instrumentálisan, ráadásul CD formátumban is megjelenve kifejezd magad?
Nos, én mindig is úgy gondoltam a zenére, mint aminek spontán módon kell előtörnie az ember kreatív képességeiből, anélkül, hogy olyan dolgok, mint a marketing vagy üzleti megfontolások különösebben befolyásolnák. Szeretem a zenét, szeretem a gitárt: egyszerűen csak szükségét éreztem annak, hogy valami gitárközpontú muzsikával álljak elő. Ennyi. Szerencsés voltam, hogy rátaláltam egy olyan kiváló kiadóra, mint az olasz SG Records, akiket érdekelt a dolog. A zeném így jelenhetett meg CD-n és digitálisan letölthető formában, és ennek rendkívül örülök. Mindenképpen azt gondolom, hogy ez egy izgalmas lehetőség nekem, és szerintem csak ez számít. Egyébként meg "régimódi" vagyok, szeretem ténylegesen kézbe venni a CD-t, tapogatni, betenni a lejátszómba. Igen, a CD-k és bakelit lemezek rajongója vagyok; ez volt a másik ok, amiért kerestem a lehetőséget a valódi, fizikai megjelenésre.
Melyik a fő hangszered, billentyű vagy gitár?
Még kisgyermekként kezdtem zongorázni, azután 16 évesen vettem kezembe a gitárt, majd zenei fejlődésem egy későbbi időpontján foglalkoztam a dobokkal és a basszusgitárral is. Nehéz lenne megmondani, hogy melyik a fő hangszerem. Nyilván a gitár volt az, ami sokéves klasszikus képzés után a heavy metal felé fordított. Ilyen értelemben, ha a keményebb stílusról van szó, talán a gitár a fő hangszerem, de meg kell mondjam, hogy a billentyűk mögött is nagyon otthonosan és jól érzem magam, és nagyon sokszor a zongorát használom komponálásra. Igen kemény dolog lenne egyetlen hangszert kiválasztanom…
Az új lemez hasonló fölfogásban született, mint a legutóbbi "Eleven Mysteries", azaz sokkal inkább dalközpontú volt, míg a "Daily Trauma" esetében – nekem legalábbis – hiányoztak azok az igazán jó melódiák, amiért tudok lelkesedni egy instrumentális lemez esetében. Egyetértesz ezzel?
A "Daily Trauma"-t még régen, 1997-ben írtam, de csak 2004-ben jelent meg. A 1997 és 2011 közötti időszakban természetesen sok tapasztalatot gyűjtöttem zeneszerzőként, írtam egy csomó albumot, dolgoztam különböző zenekarokkal és projektekkel. Ezért azt mondanám, hogy amikor 2011-ben visszatértem az instrumentális gitár anyagokhoz, már sokkal tapasztaltabb voltam a komponálás területén, különösen, ami a dalközpontú, énekes projekteket illeti (mint pl. a Twinspirits és a Genius). Ezek nagyban segítettek abban, hogy sokkal inkább úgy kezeljem a gitárt mint egy énekest és nem csak mint egy hangszert, amin szólózok vagy tekerek. Egyébként azt gondolom, hogy a dallam minden zenei stílusban rendkívül fontos, mert ez tud igazán karaktert adni a stílusodnak, dalaidnak. Lemezről lemezre egyre több gondot fordítottam erre, és mivel elég sok idő telt el a "Daily Trauma" és az "Eleven Mysteries", majd a most megjelent "Fantasia" albumok között, ez pozitív nyomot hagyott úgy a dalszerzésen, mint a produkcióra vonatkozó választásaimon.
Kicsit hálátlannak és igazságtalannak érzem, hogy a remekül sikerült Genius (all star) trilógia nálunk évek óta masszívan a leárazott CD-k között szerepel, és igazán egyik lemezért sem volt oda a szaksajtó. A befektetett munka, a nagy nevek és minőség miatt nem volt ez a trilógia, de különösen a harmadik, befejező rész többre hivatott?
Nagyon köszönöm a rockopera trilógiámmal kapcsolatos pozitív visszajelzéseidet. Tudod, a dolgok üzleti része fölött nincs befolyásom és ezek az ügyek elég kiszámíthatatlanok. Rengeteg minden hatással van az ilyesmire, így nem igazán tudom megválaszolni a siker elmaradásának miértjére vonatkozó kérdésedet. Zeneileg nagyon elégedett vagyok azzal a három lemezzel, és ez jó érzéssel tölt el. Iszonyú sok munkám van abban a trilógiában, de a munka közben lényegében a művészi megvalósításra figyeltem, és nekem ez a fontos. A mai napig nagyon elégedett vagyok az eredménnyel. Egyébként is úgy vagyok vele, hogy ezek a lemezek még mindig kaphatók, elérhetők, és mindmáig sok üzenetet kapok barátoktól, rajongóktól, akikhez csak nemrég jutott el. Éppen ez a jó abban, ha fizikálisan megjelenik egy zene, ez most már ott van, bárki, bármikor fölfedezheti magának, még a megjelenés után sok-sok évvel is.
Az Empty Tremorral végzett közös munkának lehet-e folytatása?
Még 2006-ban döntöttem úgy, hogy kilépek a csapatból, hogy saját karrieremre és más projektekre összpontosíthassak. Tényleg úgy éreztem, hogy a saját erőfeszítéseimre és új vállalásaimra kell fordítanom az energiáimat. Azért léptem ki, hogy teljes erőmmel azon dolgozhassak, ami éppen akkor zeneileg ösztönzött.
Nem félsz-e, hogy a sok együttessel, projekttel (pl. Genius, Khymera, Cosmics, Twinspirits stb.) esetleg elaprózod magad?
Nos, az általad említett projektek mind nagyon különböznek egymástól és pont ez táplálta bennem az ihletet. A Genius egy rockopera, a Khymera inkább AOR irányultságú projekt, a Cosmics olyan, mint egy kísérletező, instrumentális zenei kirándulás, a Twinspirits pedig egy valódi banda olyan dalokkal, amelyekkel hosszú ideig turnézhatunk majd. Szerintem a kontextus minden esetben más, így sikerült különböző módokon inspirációt gyűjteni anélkül, hogy szétapróztam volna az ötleteimet, kimerítettem volna a stílustáramat.
Nekem minden formációd közül egyértelműen a Twinspirits a kedvencem, a "Legacy" nálunk toplistás volt 2011-ben. Hol találtál rá az aranytorkú Göran Nystromra? Mikor lesz új album? A "Legacy”-re én is hihetetlenül büszke vagyok. Úgy érzem, nagyon szerencsés és érett album lett, különösen a "The Endless Sleep" szvit sikerült jól, ami – azt kell mondjam – mind közül a kedvenc szerzeményem. Göran valóban elképesztően jó énekes! Az első Twinspirits albumon, a "The Music That Will Heal The World"-ön a dán Sören Adamsen énekelt, de ő ezután kilépett, így meghallgatásokat tartottunk, hogy megtaláljuk a Twinspiritshez illő frontembert. Akkoriban Göran egy Dimension34 nevű csapatban énekelt, és amikor meghallottam néhány számukat, azonnal megtetszett a hatalmas, mély tónusú hangja. Kipróbáltuk az új anyagunk néhány nótájában és nagyon jól szólt. Csatlakozott hozzánk, és a következő két albumon, a "The Forbidden City"-n és a "Legacy"-n fantasztikus teljesítményt nyújtott. Mostanában azonban nem várható új Twinspirits lemez, mert épp egy másik projektre összpontosítok, egy új rockoperára, ami még sokáig lefoglal. S amint látod, újra foglalkozom gitárorientált muzsikával is.
Itália az elmúlt 10-15 évben nagyon fölpörgött zeneileg, sok a zenekar, és ami még fontosabb, sok a nagyon jó zenekar (pl. DGM, Astra, Empyrios, Raintime, Sinestesia, Secret Sphere, Vision Divine, Solid Vision, Odd Dimension, Mind Key, etc.). Bőven van felétek kimagasló tehetségű gitáros is (pl. Giacomo Castellano, Marco Sfogli, Brian Maillard, Roberto Priori, stb.). Mi történt? Mi okozta ezt a látványos fölfejlődést? Szerintem Itáliában mindig is, sőt igazából minden korban sok zenei tehetség tevékenykedett és ez igaz a heavy metal műfajra is. Valószínűleg az történt, hogy ezek a zenészek és együttesek végre megkapták azt a lehetőséget, hogy megismertessék magukat a nemzetközi porondon, megjelentessék, terjesszék és promotálják lemezeiket. Ez vezetett odáig, hogy széles körben ismertek lettek és sokan közülük végre elérték a megérdemelt népszerűséget. Az elmúlt 10-15 évben néhány fontos kiadó kezdte meg működését Olaszországban, akik kiváló munkát végeznek. Azt hiszem, ez jelenti a valódi különbséget.
Mennyire tart össze a színtér, követitek-e egymás munkáit, mennyire várod magad is kíváncsian pl. egy új DGM album megjelenését?
Természetesen élénk érdeklődéssel hallgatom a többi olasz bandát, és mindig nagyon kíváncsi vagyok, mert tényleg minőségi anyagokat adnak ki. A legtöbbel személyes kapcsolatban is állok, és őszintén odafigyelek rájuk.
Daniele, köszönjük szépen az interjút.
ENGLISH VERSION
Nowadays it does not seem to be a particularly exciting event in the world of music if a guitarist releases an instrumental album. Why do you still consider it important and worthwhile to make an instrumental album, and make it available in a CD format (and not only on iTunes or some other online file share service)?
Well, I always intended the music as something that comes spontaneously from my creativity without having much influnce from aspects like marketing and commercial issues. I do my music and I love guitar, so I felt the need of making some guitar oriented music and that's what I did. I was lucky enough to find a great label like the Italian SG Records that showed interest in releasing the album, and so it got released on CD and digital format, and I'm very happy about that. I definitely think that this is an exciting event for me, and this is what really matters I'd say. Also I'm old school you know, and I love the real thing which I can put into my player and hold in in my hands, so yes, I'm still a fan of real CDs and vinyls, and that's another reason that lead me to searching for a real release opportunity.
Which one is your main instrument, guitar or keys?
I started with piano when I was a child, then approached the guitar at 16, and then drums and bass as well later on in my musical path. It is difficult to say which would be my main instrument. Probably the guitar is the one that took me into the heavy metal world after a lot of classical training I had during the piano days. So probably the guitar would be my main instrument in terms of the heavy style, but I feel very confortable and at home also with keyboards I have to say, and I often use the piano to compose,as well. So it's very hard to pick just one.
Your new album (Fantasia) was conceived in the same vein as your last one (Eleven Mysteries), that is, it was more focused on melody and catchy songs, while “Daily Trauma” – at least in my opinion – was more technical, and more difficult to relate to? How do you see it?
"Daily Trauma" was written back in 1997 and was released only later in 2004, and since 1997 to 2011, of course, my experience as a writer has been growing in the process of passing throung a whole bunch of albums that I wrote in all the different bands and projects I've been involved. So I would say that when I got back making guitar albums in 2011 I probably had a more experienced training in terms of songwriting, expecially songwriting applied to bands and singed projects (like Twinspirits, Genius) and that helped me to write music where the guitar was more like a singer then an instrument that makes solos or shred passages. Beside that I do think that melody is very important in all styles of music, it's what really can give a trade mark to your style and songs, and progressively, album by album I focused more on this aspect. And, of course, from "Daily Trauma" to "Eleven Mysteries" and now "Fantasia" a lot of time passed and I think it can be heard in the songwriting as well as in the production choices that I've made for these new albums.
It feels like quite a bit of injustice to me that I often find your excellent musical trilogy “Genius” among the discount CDs in many music stores. It was not really celebrated by the critiques either. I actually think that due to the incredible amount of work you invested, the great musicians who collaborated, and the high quality of the result (especially in the case of the third CD) it should have been much more successful. What do you think happened?
Thanks a lot for your positive feedback about my trilogy opera. You know, the commercial thing is not under my control and it can be rather unpredictable. It can be influenced by so many aspects, and I really can't answer to your question in terms why it hasn't been more succesfull. Musically I'm very happy with the result of those 3 albums and that's what really makes me feel good. I did a huge amount of work on that trilogy, but that work was basically focused to the artistic result, and that's the main point for me, and to this day I can say that I'm still very satistified with what came out on those 3 epsiodes. Also I think that those albums are still there for listeners and I constantly get new messages from friends and fans who discover it nowadays, so the nice thing of releasing music is that it's forever, it's there and can be discovered at any time also after a long time following the release date.
Why are you not working with the guys in Empty Tremor anymore?
I decided to leave the band back in 2006 to concentrate into my solo career and other projects. I really felt that I needed to concetrate my efforts on new projects and ideas that I had in mind, and I decided to leave and do what I was musically inspired to do at that moment.
Are you not afraid that you perhaps fragment your creativity by working with so many bands and projects, like Genius, Khymera, Cosmics, Twinspirits, just to mention a few? Where do you find all this inspiration?
Well, all the projects you mentioned are very different from each other basically and that's a point that kept me running in all those different situations. Genius is a rock opera, Khymera is more like and AOR rock oriented project, Cosmics is more like an experimental instrumental musical journey, Twinspirits is more like a real line up with songs that I could performe live for a long period of time to come. So, basically the context is very different, and for that reason I had the chance to gather inspiration in different ways for each of the projects, without a real fragmentation of ideas of styles/types of aprroach.
Among all the projects you worked on, my absolute favourite is Twinspirits. The album “Legacy” was among the first few albums on our 2011 TOP 15 list! Where did you manage to find such a great singer as Göran Nystrom? Can we expect a new album? And if yes, when?
I'm very proud of that album, too. I think "Legacy" ended up being a very lucky and mature album, expecially the suite "The Endless Sleep", which – I have to say – I consider probably one of my favourte compositions so far. Göran is an amazing singer! I released the first Twinspirits album "The Music That Will Heal The World" with Sören Adamsen from Denmark on vocals, but after that release he left, so I did auditions at a certain point to find the right match for Twinspirits' upcoming albums. At the time Göran was singing with a band, Dimension34, and his great and deep tone caught my ear when I heard some of their tunes. He did some vocal tests on some of the new material and sounded amazing, so he joined the band and did an awesome job with the following albums: "The Forbidden City" and "Legacy". There are no new albums planned at the moment with Twinspirits though, I'm focusing on other project right now, like a new opera that I'm writing which will be keeping me busy for a long time I guess, and as you can see I'm back to guitar oriented music.
In the past 10-15 years or so the music scene has really intensified in Italy, there is a growing number of bands that are internationally known, and what is more important, there are a lot of really good bands (DGM, Astra, Empyrios, Raintime, Sinestesia, Secret Sphere, Vision Divine, Solid Vision, Odd Dimension, Mind Key, etc.) There are also some exceptional guitar players (Giacomo Castellano, Marco Sfogli, Brian Maillard, Roberto Priori, and a few others come to mind). What happened there? What caused this surge of quality acts in the genre?
I think Italy has always had good talents in music in all ages, and in heavy metal this is true, as well. Probably what happened is that all these musicians and bands finally got the right opportunities to be heard and to release and promote their music internationally, and that provided them with the exposure and success that they truly deserved. In the last 10-15 years many labels here in Italy showed up and did a great job, and that made the difference, I believe.
Do you keep any contact with others in the music scene, do you follow each others’ work? How curious are you when a new CD (for instance, a DGM album) comes out?
I, of course, always listen to all stuff from other Italian bands, and I'm always very curious to hear what they do because they deliver great and quality stuff. I'm in touch with most of them as well, and I follow their musical path with great interest.
Brian Maillard svájci születésű, de már régóta Szardínián élő gitáros, akiről korábban már tettem említést egyrészt Charlie Dominici (ex-Dream Theater) "O3: A Trilogy" projektjével kapcsolatban, másrészt saját progresszív metál bandájának, a Solid Visionnek folyamatosan javuló teljesítménye okán. A Dominici trilógia második és különösen harmadik részét rongyosra hallgattam, de a Solid Visiont is ígéretesnek tartom azzal a kikötéssel, hogy éppen ideje új énekes után nézniük. Örvendetes hír, és éppen Maillard új szólólemeze kapcsán jutott el hozzám az infó, hogy a Solid Vision mostanában új frontembert keres. Dicséretes…
A "Reincarnation" – hasonlóan 2008-as elődjéhez, a "Melody in Captivity"-hez – teljes egészében instrumentális anyag, megidézve a műfaj legnagyobbjainak számító Joe Satrianit, Steve Vait és John Petruccit. A korábbi album recenziójában már jeleztem, hogy Maillard kiváló muzsikus, remek dalszerző, és ez még akkor is így van, ha a kekecek joggal vet(het)ik szemére, hogy nem talált magának azonnal beazonosítható "saját hangot". Akik folyton-folyvást önállóságot, innovációt, eredetiséget és egyediséget keresnek egy előadóban, azok ne is olvassanak tovább. Én amondó vagyok, hogy a fenti tulajdonságok (bár tényleg erények) némileg túl vannak értékelve, de minimum túlzó ezek hiányában elverni a port bárkin is a modern zenei palettán. Részemről örülök minden előremutató, kísérletező próbálkozásnak, de valódi progresszió, kivételes "egyéniség" – a dolgok természetéből fakadóan – csak ritkán és kevés születik. Szóval én már annak is nagyon tudok örülni, ha valaki mestere a hangszerének, kimagasló a dallamérzéke, és tökéletesen levette a nagy kedvenceim stílusát. Maillard ilyen, és nem látok okot arra, hogy ezért bárki elmarasztalja…
Ez a kicsit talán rövidke szólóalbum is magánkiadásban jelent meg Brian dobos testvérével, Yan Maillarddal, de akad itt más vendég is, mint pl. a kiváló ütős, Marco Minnemann (Paul Gilbert, The Aristocrats), vagy a keresett session zenésznek számító Bryan Beller (Steve Vai, James LaBrie). Egy hangyányit sikerült a hangzásban előrelépni, és ez jó hír. Ennél már csak az örvendetesebb, hogy a saját szerzésű dalok remekbe szabott, érzelemdús szerzemények, amelyekre egyáltalán nem jellemző az öncélú matekozás vagy a tartalmatlan ujjgyakorlatnak minősülő teker(g)és.
Egyetlen fájdalmam, hogy a lemezt záró tétel, Leonard Cohen "Halleluja" című dalának instrumentális földolgozása minősíthetetlenül elcsépelt és szívtelen merénylet a közérzetem ellen. Régóta bögyömben van ez a nóta, és nekem ez a nyáltól csöpögő szirupos váladékban való maszatolás – az egyébként hibátlan kivitelezés ellenére is – túlságosan émelyítő. Persze biztos akad, aki nem kap epeömlést a "Halleluja" első taktusaira, az most törölheti szemét-száját. Én viszont azt mondom, hogy ha már ballada, ezerszer inkább a lemez negyedik nótája "Another Life" címmel.
A "Reincarnation"-re mindenképp érdemes rászánni azt a szűk 45 percet… Föl is került arra a listára, amiből az év végi Top 15-re szoktam válogatni.
Emlékeztek a "Vissza a jövőbe" legtutibb jelenetére? Amikor Marty McFly 30 évet visszamegy az időben, aztán a szülei érettségi buliján elnyomja a "Johnny B. Goode"-ot, s menetközben úgy belehevül, hogy hátán fekve szólózik, majd felrúgja a hangfalat, amúgy Jimi Hendrix módra. A megkövült nézőközönség csak bámul, hogy ki ez az őrült és melyik "elme gyógy- és intézetből" szalasztották, míg Chuck Berryt felhívja unokatestvére, hogy: "Figyelj Chuck, ez az az új hang, amit kerestél!"
Nos, Johnny Limával is valami hasonló történhetett. Harminc évet ment vissza az időben, hogy ott fellépjen egy Sayreville War Memorial High School bálon, ahol felfigyelt a zenéjére egy szicíliai családból származó John Francis Bongiovi Jr. nevű srác, aki nem sokkal később megírta "Runaway" című slágerét, majd nevét Bon Jovira angolosítva észvesztő karriert futott be, de ezt a részét már ismeritek a történetnek. Most fény derült az előzményekre is. Johnny Lima pedig, miután visszatért a jelenbe, találkozott azzal a bizonyos pillangóhatással, mellyel minden időutazni vágyót riogatnak, hogy ha beleavatkozol a múltba, az hatással lesz a jelenedre. Így történt, hogy a korábbi nagy sztár visszatérése után azt tapasztalta, hogy nevét alig ismerik páran, és akik igen, azok is azt mondják rá, hogy egy Bon Jovi klón. "De ki a f... az a Bon Jovi? Korábban nem is hallottam róla!" - fakadt ki Lima, mire betették neki az "MTV Video Music Awards" díjátadó gálájáról készült videofelvételt, ahol a "Livin' On A Prayer"-ért éppen átveszi a zenekar a "Legjobb színpadi előadás videón" kategória első díját. "Apám! Ezt tőlem lopták!" - kiáltott fel Lima. Kellett neki visszamenni az időben! Most a nagy sztárból ő lett az utánzó kis senki, mert a Bon Jovi 30 éve feltalálta azt a zenét, amit ő játszik. Más ember ettől összeroppant volna, de Johnny Lima belevetette magát a zeneszerzésbe. 2013-ban még jobb számokat írt és tett bele még egy kis csavart is.
Az énekes hangszíne valahol Vince Neil és Jon Bon Jovi között van, a dalaiban pedig ötvözi a két stílust, a Mötley Crüe-t házasítva a Bon Jovival, megfejelve némi Def Leppard hangzású vokállal létrehozott egy egyedi cuvée-t (bár ez inkább Kotta asztala). A dalok attól változatosak, hogy mikor melyik kerül jobban előtérbe. Mindjárt a nyitó "My Revolution" mintha egy megCrüevesedett Mötley lenne, némi leopárdüvöltéssel megspékelve. A "Dirty Girls"-ben is visszatér ez az érzés, sőt itt még a szöveg is Vince szebb korszakát idézi (Girls, Girls, Girls). Nekem mégis a korai Bon Jovit idéző dalok tetszenek jobban, mindjárt a "My Revolution" után egy Sambora (most nem kotnyeleskedtem bele Kotta világába, ez nem Sam bora, hanem Sambora!) riffel indít a "Happily Ever After You" nótában, és mintha a hangszíne is megváltozott volna. Vagy csak a hajlítások lettek "bondzsovisabbak". A "Slippery When Wet" újrakiadására rátehetnék bónusznak, senki se venné észre, hogy más játssza. Akárcsak a "Blame It On Love", amely a New Jersey világába tudna észrevétlenül belesimulni. Vagy a harmadik nagy Jovi Jovi Jasper nóta a "Nowhere Left To Go", de ez meg az első két lemez ízvilága (pl. The Hardest Part Is The Night). A "You're The Drug I Wanna Get High On" receptje megint picit más, itt a Bon Jovi hangulatú nótához keveri a Def Leppard háttéréneket. A lemez legsúlyosabb nótája lehetne a középtempós "Fill You Up", remek húzása van, de ez a "Goomi a gizda"-féle gépvokál elveszi az egésznek a jó ízét és saját paródiájába fordul a dolog. A lemez balladái is az olasz származású énekest idézik, viszont itt már inkább csak az ötleteiből kifogyott, de a stílust kisujjából kirázó zeneszerző XXI. századi erőlködéseit érzem visszaköszönni, az ihlet elszállt (Szevasz, komisz!). Ugyanezt érzem a sokkal drágább limitált kiadás bónusz nótáinál is. Szerencsére ezt csak 500 szerencsétlen tapasztalja meg a saját kárán.
Azt hiszem, 2014-ben Johnny Lima eljutott arra a szintre, hogy végre elmondhatjuk: mindannyian boldogok lennénk, ha Bon Jovi tavaly ilyen lemezt tett volna le elénk. Vagy az elmúlt 20 évben bármikor. És a Mötley Crüe is elmehetne... a Lima-Schoolba zeneszerzést tanulni!
Julian Angel's Beautiful Beast: Kick Down The Barricades (2014)
Kiadó: Platinum Blonde Records
Honlap: www.beautifulbeastrock.com
Ahogy Marty McFly sem egyedül utazott vissza az időben, úgy Johnny Lima sem magányosan vágott bele az időutazásba. Magával vitte - mint Batman Robint - a nem kicsit hülye Julian Angelt, aki germán létére amerikai rockzenésznek képzeli magát, olyannyira, hogy még szolizni is Ray-Ban napszemüvegben jár, ő pedig hálából kisegítette társát néhány veszélyes helyzetben, például az új lemezén pár kacifántosabb gitárszólóval. Johnnyval ellentétben Julian úgy gondolta: "Bolond lennék itt a múltban elsütni a poénjaimat, hogy aztán 30 év múlva már szakállas viccek legyenek!" Inkább felcsipegetett ezt-azt a '80-as évek zenéjéből. Egy elfogatási parancs (Warrant) Alice Cooper és David Lee Roth ellen, csipetnyi patkányméreggel átitatva (Ratt, Poison), mindez szépen aláírva (Autograph) és lepecsételve egy fehéroroszlános (White Lion) pecséttel. Ez van kifüggesztve a falára. Ez volt minden, amit magával hozott. És ebből építkezik az utóbbi pár évben, mióta "létrehozta" Beautiful Beast nevű "zenekarát". Mert tulajdonképpen ez egy egyszemélyes kft, időnként néhány kisegítővel (jelen esetben korábbi zenésztársa Frank McDouglas basszusgitáros és átmeneti jelleggel a Freedom Call dobos, Ramy Ali), amely már a harmadik lemezt teszi le az asztalra, amúgy '80-as évek módjára, évente. A lemez promóciója is így hangzik: "Packed with 1989-styled traditional, authentic Hair Metal. No modern elements - guaranteed!!!"
Az első poént nem értettem. Másodszorra leesett, és sokáig emlegettem. Harmadjára meg már nem vicces. Julian sokkal jobb gitáros, mint Johnny, de sokkal egysíkúbb zeneszerző. Talán a kölcsöngitározásért cserébe kérhetett volna egy-két húzónótát Limától. A legsikerültebb szerzemény a Warrant-paródiának is felfogható "The Night Cries for You" című ballada (Sometimes She Cries). Tekintve, hogy Limának meg a lassú nótái voltak harmatgyengék, talán össze kellett volna fogniuk egy igazán tökéletes '80-as évekbeli album elkészítéséhez. A nyitó "Bad Boys Never Dance" új színt csempész a zenéjébe a Dave Meniketti nevével fémjelzett fémzene (Y&T) ismerőinek örömére, és jó még az album mérgező nótája is: a Poison "Unskinny Bop"-jára nagyon hajaz az "Unsexy". Persze egy hajmetál bandánál ez megbocsátható. A patkányszagú "Six In The Red" is jó stílusgyakorlat, a "Shake Me Back Home" egyes részeinél pedig mintha a Rolling Stones "Sympathy For The Devil"-jének egy odaWarrantott feldolgozása lenne, de egyre fárasztóbb, hogy nincs egyéni stílusa a srácnak, csak egymás után pakolja a '80 évek kliséit.
Ahogy annak idején a Warrant zenéjét is hamar meguntam, és a Poison is csak egy lemezen át tudott lekötni, ez a muzsika is egylemezes nálam, az pedig Julian Angel előző albuma volt.
Igen, így kell egy progresszív ízekkel tuningolt dallamos metál lemezt felvezetni: a heroikus gitártéma után beúszik a billentyű, hogy háttérként szolgáljon az énekes denevércsalogató vokális akrobata mutatványának. No és a folytatás? Illő a kezdethez, mert aki nem fütyüli azonnal a Stamina új lemezének nyitótételét, az vagy nem evett elég sárgarépát kiskorában, vagy be lett oltva dallamok ellen. Hiába, az olasz prog/power színtér még másodvonalában is olyan csapatokkal tud előrukkolni, melyek ha nem is váltják meg a világot újító törekvéseikkel, de bátran odatehetők az ősforrás bandák mellé csodaszer-pótlónak. Lehet, persze, hogy a dicsérő szavaimat maga a stílus generálja, hiszen a neoklasszikus és "dreamtheater"-i alapokra építkező, refréncentrikus dallamorgiától akkor sem idegenkednék, ha a Staminánál szürkébb árnyalatban adnák elő, így azonban…Felkészült zenészek, kiváló énekes, átgondolt, de nem túlgondolt dalszerkezetek, melyekben jól megfér egymás mellett a jazzes-improvizatív ötletelés a hatásvadász, jellegzetesen olaszos, indulós dallamokkal – nos, nekem elég ennyi az elégedettséghez, még akkor is, ha a hangzáson lehetne mit javítani, de hát akkor meg nem lenne miért másodvonalasnak tartani a csapatot, és ebben az esetben hová lenne honlapunk méltán kiharcolt kukabúvár jellege?
Természetesen elismerem, hogy van benne valami, ha valaki ezt a zenét már nem tekinti progresszívnak, hiszen szó sincs benne semmi újszerűről, ám azért az elgondolkodtató, ha egy csapat nem a szögegyenes AOR, vagy heavy metal stílusban képes tulajdonképpen 10 olyan slágert összerittyenteni, melyek a dallamrockertől a power metalos ínyencig bárkit megtalálhatnak. Szavaimat erősíti meg a lemezen szereplő vendégek illusztris sora, kik közül számomra Göran Edman nyújtja a legemlékezetesebb teljesítményt az album "Just Before The Dawn" c. szerzeményében, melyben az énekes dallamait a háttérvokalistáknak szerződtetett bül-bülmadarak csőréből kicsorduló mézfolyam szolgáltatja.
A lemez legfőbb erénye azonban mégsem a slágerorientáció, hanem az a mediterrán örömérzet, ami csak úgy süt a dalokból, és a hangszeres megoldásokból. (Ebben az egyik példakép, a Royal Hunt is visszaköszön, nem véletlen a vadászok turnéjához az előzenekari státusz. Csak nehogy aztán a hajtó levadássza a király orra előtt a vadat…) Nyoma sincs a progresszív alkotásokban sokszor megnyilvánuló megfelelési kényszernek, a fiúk oly könnyedén rázzák ki magukból a gitáros-billentyűs párbajok komplexebb megoldásait, mint a múlt század aranylábú fiai a grundon az angolokat térdre kényszerítő cseleket. Örömzene ez, kérem, a legjobb fajtából, még akkor is, ha csak nekem okoz örömöt, de azért remélem, nem maradok egyedül.
Ha nem elsősorban zenerajongó lennék némi kommunikációs kényszerrel, hanem főállású, valóságos újságíró, akkor bizonnyal ujjonganék mindahányszor Mike Portnoy a rock-bulvár címlapjaira kerül. Hírérték. Csing-csing. Ennyi. Nem régen az örökmozgó muzsikus éppen azzal hívta föl magára a figyelmet, hogy faképnél hagyta a "csőcseléket", mert az "nem növekedett elég gyorsan." Most éppen a The Winery Dogs-szal nem növekszik a neki megfelelő ritmusban. Mindegy. Nem tudok rá haragudni, mert zseni, mindig eszméletlenül jól szól, és pár leütésből azonosítható stílusa van.
Erről jut eszembe: mivel az Adrenaline Mob egyáltalán nem a progresszivitásról, a bonyolult dalszerkezetekről híres, nem volt kétségem efelől, hogy Portnoy technikailag itt (is) pótolható. Az új ütős, AJ Pero a Twisted Sisterből érkezett, fazonban tökéletesen illeszkedik a "Csőcselékbe", dobtudása is több mint elégséges ehhez a muzsikához, egyedül a hangzásban marad el legendás elődjétől, ami azért rányomja bélyegét az összképre (nem is beszélve az én kritikai ítéletemről).
Az AM-től nyilvánvalóan senki sem azt várta, hogy valami meghökkentővel, szokatlannal, merőben újjal álljon elő. Allen és Orlando az "Omertá"-val egyszer már kikeverték az ütős vegyületet, ami csontig marja le az ember arcáról a húst, mint az együttes mascotjának számító élőhalott maffiózóról. Kicsit félve nyilvánítok véleményt, mert könnyen én is így járhatok. Egy-két cimborám már beígérte, hogy lesavaznak, ha rosszat mondok a "Csőcselékről". Most mégis merészen - vagy vakmerően? - kijelentem: jó, jó, de lehetne ez érdekesebb is.
Ahogy a pesti koncerttel kapcsolatban megjegyeztem, élőben tényleg gyilkos a banda (itt), és ez érezhetően nem (csak) Portnoy miatt volt így. Allen nagyjából egy szem magában is simán elvinne egy show-t, de a dühöngőből személyesen látva-hallva az egészet, a "Csőcselék" valóban úgy üt, vág, karmol és harap, mint a kokaintól fölpörgött utcalány. Mégis úgy érzem, hogy Orlando néha kevesebb pengetésből több muzsikát tudna előcsalogatni, és Allen hangja is jobban tetszik, amikor nem rekeszt kényszeresen (itt pl. a lemezt záró "Crystal Clear"-ben). Persze megértem, hogy nem az én avítt ízlésemhez kívánnak igazodni. Az olyan szigorú modern metál himnuszok, mint a "Judgment Day" sok mai fiatal szívét dobogtatják meg, és így talán jó pár új rajongót szereznek a tagok más formációinak is.
Amit írtam, jóhiszeműen, őszintén írtam, mindazonáltal fönntartom magamnak azt a jogot, hogy kifogásaim, idegesítő és makacs hiányérzetem ellenére is kedveljem ezt a muzsikát. Végül az első lemez is a Top 15 listámon végezte (jóllehet sereghajtóként), a "Men Of Honor" pedig méltó, színvonalban ekvivalens (értékazonos) folytatás lett. Ehhez kellenek az olyan dörgedelmek, mint az "Undounted - Part 2"-ként is értelmezhető "Let It Go", amelynek gyilkos riffjéhez foghatót utoljára a Savatage "Jesus Saves"-jében hallottam. Van miből csemegézni... Fröcsögjön az adrenalin!
A Stormwarrior egy német progresszív metal banda, melynek új, "Thunder & Steele" c. albuma újradefiniálta a stílus fogalmát, tartalmát, módszereit, újkori kiinduló doktrínává és hivatkozási alappá téve mindent, ami csak szikrányit is kapcsolódhat a színtérhez, legyen szó zenészekről, zeneszerzésről, vagy rajongóról.
Mindez persze nem igaz, ugyanis a banda tökéletesen az, amit a nevükből és a lemez címéből kikövetkeztethetsz. Hogy ez már olvasva is unalmas? Nos, ezért próbáltam meg kicsit feldobni a kritikát, mert valljuk be őszintén, elég nehéz úgy ismertetőt írni, hogy közben zokog az ember a hallottaktól. Már persze ha nem doom lemezről van szó…
A Stormwarriorral kapcsolatban valamikor 2006 táján már összefirkantottam egy ismertetőt, és ha azt mondom, hogy a fejlődés azóta lineáris volt, akkor ismét hazudok, hiszen már akkori recenziómban is csak annyit tudtam kiemelni: a csapat lemezeire szívesen hívja meg a Gamma Ray főnök Kai Hansent. Ez persze nem véletlen, hiszen olyan klónról, vagy másolatról van szó, aminek egyetlen célja, helyettesíteni a példaképet, ami sikerül is, tudod, úgy, mint a citrompótlónak az eredeti gyümölcsöt. Vitamin, aroma, szín és szag nélkül. Bocsánat, az utóbbi megvan, mert az egész produkció bűzlik a középszerűségtől, és még én is érzem, akinek az orrát nem szokta zavarni a mélyről feltörő sörmetálos böfögés.
Az persze vitathatatlan, hogy a fiúk élvezik, amit csinálnak, a dallamok, a refrének és a kiszámított heroikus gitárszólók pedig megteszik a magukét, mint ahogy az ember elhallgatja a csasztuskát is a háttérben, de hiába a korai Helloween és a Gamma Ray karcosabb pillanatait megidéző póz, ha az eredményhez képest a Running Wild boldogabb időszakában maga volt a megtestesült ötletesség és művészi vihánc. Igen, lehet, hogy egy-egy koncert nyitóbandájaként a Stormwarrior megtenné a tőle telhetőt, ám szívesebben ajánlanám nekik az utóbanda státuszt, mikor is a nagyérdemű már elég bódult az italtól ahhoz, hogy lejjebb adja a színvonalbéli elvárásokat, esetleg a főbanda hangereje még mindig jótékonyan csöngeti a füleket, nullára negálva a hallható hangok mennyiségét.
Most néhányan felróhatják nekem, hogy túl szigorú vagyok, de kérdem én, nem érdemli-e meg egy olyan banda a vitriolt, amelyik 2014-ben ilyen lemezcímmel áll elénk, ráadásul még annyira sem rosszak, hogy paródiának gondoljuk az egészet. Nem, kérem, a Stromwarrior mindazon avíttság, panelesség, ötlettelenség megtestesülése, amiért utálni lehet a germán heavy metalt – mondom én, aki elsőszámú rajongója vagyok a stílusnak, csak pechemre van fülem, és elég lemezt hallgattam már meg ahhoz, hogy az ökölbe szorított kezem úgy erőtlenedjen el, mint az elhivatott kommunista pártfegyelme a nyugati szupermarket árutól roskadozó polcai előtt.
Kinek ajánlom hát az albumot? Természetesen mazochista lelkületű olvasóinknak, akik ha végigülik a "Thunder And Steele"-t, garantáltan egy korbácsos, elektrosokkos hancúrral felérő gyönyörben lesz részük. Kár, hogy én nem vagyok mazochista, mert nekem mindezekből csak a fájdalom jutott.
Volt egyszer két koncert. Nem. Volt kétszer egy koncert. Vagy hogy is kezdjem? 2007-et írtunk, Michael Sadler bejelentette, hogy harminc év után, családi okok (születendő gyermekének nem akart az első éveiről lemaradni) miatt visszavonul az aktív zenéléstől, ezt nyomatékosítandó ki is adtak egy utolsó stúdiólemezt vele "10.000 Days" címmel, majd szerveztek egy búcsúturnét neki, melynek utolsó állomása a müncheni Muffathalléban volt. Ez tehát valóban egy búcsúkoncert volt. Az utolsók közül a legutolsó. Pár barátommal ezen annyira felizgultunk, hogy elhatároztuk, megnézzük élőben. Hiszen ez az utolsó alkalom, hogy Sadlert élőben láthatjuk a színpadon! A szerencsésebbek már ott voltak a "Worlds Apart" turné magyarországi bemutatóján is, én csak 2 évvel később ismertem meg őket a Lord zenekaron keresztül (ahogy már Schubert úr kalandjai közt elmeséltem), de a '87-es "Wildest Dreams" turnéján már ott álltam az Olimpiai Csarnokban, és legvadabb álmaim váltak valóra, amikor a koncert előtt közönséghergelőnek betett "Pamela" című Toto dalt követően porondra lépett az erősen megfogyatkozott zenekar. Mert akkoriban már csak hárman maradtak ("And Then There Were Three", hogy egy másik prog-rock zenekartól idézzek), a Crichton fivérek és Sadler. A '80-as évekbeli koncertélményeim között mindenképpen dobogós. Volt ugye egy verhetetlen Michael Schenker Group / Scorpions közös koncert '86-ban az MTK pályán és a '87-es Deep Purple koncertek harmadik napja, melyre jegyet tudtam szerezni (állítólag az volt a legjobb). Ezek előzik meg a képzeletbeli ranglistámon.
Szóval, itt volt ez a 2007-es müncheni koncert, amire összeverbuválódtunk heten, mint a gonoszok, de a nagy izgalomban ketten is megrendeltük a jegyeket párhuzamosan, és két hét múlva ott álltunk 14 db Saga jeggyel a kezünkben! Hosszú levelezés után persze sikerült visszaváltatnunk a fölös darabokat, de mikor odaértünk a Muffathalléba, már szinte "Megjöttek a hülye magyarok!" mosollyal köszöntöttek, és önelégült vigyorgásuk közepette még azt sem vették észre, hogy "véletlenül betévedtünk" a soundcheckre. Ennyit az akkori kalandjainkról. (Részletesebben itt olvashattok róla Joe barátom beszámolójában!) Amiért ennyi év után elővettem a témát, annak apropóját az adta, hogy Sadler 5 év babázás és semmittevés után megunva az átlagpolgárok életét, visszatért a világot jelentő deszkákra és anyazenekara boldogan ölelte kebelére. Első közös munkájuk a 20/20 című album volt, melyről korábban már kifakadtam, és az ezt követő "visszatérő turné" utolsó állomását (mit ad Isten, vagy... hogy-hogynem elvtársak, ahogy Hofi mondaná) a müncheni Muffathalléba szervezték. Dézsa víz, mi? A dolog pikantériája még az is, hogy ahogy annak idején a búcsúfellépésről, most a visszatérésről is koncertfelvétel készült, előbbi "Contact - Live In Munich", utóbbi "Spin It Again - Live In Munich" néven látott napvilágot. Lássuk hát, milyen volt ez az egyszer volt két koncert Münchenben!
Először is a kiszerelés: annak idején még nem terjedt el annyira a "blúréj", ellenben nagy divatja volt a digipak kiszerelésű DVD+CD kombóknak. Természetes, hogy ezt tettem magamévá, a személyes élmények kapcsán nem érhettem be kevesebbel. Úgy tűnik, azóta sem adták ki blurayen. Ellenben a 2013-ban megjelent, egy évvel korábbi koncert már ebben a formátumban csücsül a polcomon, miután hiába kerestem a DVD+CD kombót, kénytelen voltam külön-külön megvenni a kép- és hanganyagot. És akkor már legyen kövér az a rohadt liba! Bluray! A borítókat hagyjuk! A "Contact" koncepcióját ma sem értem, a "Spin It Again" elején meg mintha a Volbeat szoldátja ("Sold Out"-ja) köszönne vissza. Korábban még az InsideOut kiadó istállójában prüszköltek e büszke paripák, de Sadler távozása és az új énekessel felvett "The Human Condition" bukása után dobták őket. Így a visszatérő album és az ezt követő koncert kiadvány már az e-a-r Music gondozásában jelent meg, akiknek volt fülük (és bátorságuk), hogy újra felkarolják ezt a zenekart. Kiadó ide, kiadó oda, extrákban egyik kiadvány sem bővelkedett, de némileg gazdagabb volt a korábbi, egy 10 perces "B-roll" felvételen kívül egy 36 perces mannheimi koncertfelvételt is megnézhettem, míg a visszatérésről csak egy öninterjúkkal telepakolt 20 percnyi "Inside Saga - Behind the scenes" című mellékletből tudhattam meg többet. A korábbi DVD 5.1 hangja és az új bluray DTS megszólalása között viszont óriási a különbség!
A zenekarban a legnagyobb fluktuáció a verőember (dobos) pozíciójában volt, ennek megfelelően az akkori koncerten Chris Sutherland fregoli-dobos ütötte a bőröket a nem sokkal korábban kisebb szívrohamon átesett Brian Doerner helyett, míg 2012-ben a fixnek látszó Mike Thorne brillírozott. ('82-ben a "nagy felállás" volt itt Steve Negus dobossal, '88-ban meg ugye két gitárosból és egy énekesből állt a zenekar, úgyhogy szintén kisegítő személyzetet kellett alkalmazni ezen a poszton Trevor Morell személyében.)
A két koncert alaphangulata merőben más volt, ez természetes, de mindkettő egyformán profi kivitelezésű. A Muffathalle mit sem változott 5 év alatt, de a zenészek sem. Ebben a korban már nem nagyon öregszik az ember. A műsorban évjárattól függetlenül megtalálhatók a biztonságos alapkövek, melyekre az egész koncert építkezik: "Humble Stance", "Don't Be Late", "Wind Him Up", "The Flyer", vagy Jim Gilmour nagy száma, a csupán zongorakísérettel előadott "Scratching The Surface". De az aktuális albumok dalai (2007-ben a "Trust" és a "10.000 Days" egyaránt, most természetesen a "20/20") mellett mindig találkozom meglepetésekkel egy Saga koncerten. Ilyen volt 2007-ben a "The Security Of Illusion" albumról váratlanul előkapott "Mind Over Matter", vagy az a capella előadott címadó dal. A '88-as koncert élményét hozta vissza a "We've Been Here Before", de az alulértékelt "Network" albumról az "On The Air" és a "Silent Knight" nemslágere, a "What's It Gonna Be?" is izgalmas fordulatai voltak a műsornak. A 2012-es turpisságok között kell megemlítenem a Saga "Operation Mindcrime"-jának, a "Generation 13"-nek a "The Cross" című dalát (felkonferálása közben egy néző bekiabálta a koncept-album vezérmondatát: "My Name Is Sam.", mire Sadler: Hello Sam!), vagy a "Tired World"-öt, melyet talán csak a "Chapters Live" turnén játszottak korábban élőben, ahol a lemezeken összevissza elszórt "Chapters" dalokat először és utoljára sorszám szerint adták elő. És ott volt váratlan, bár számomra nem kellemes meglepetésként a "Mouse In A Maze". Valamiért ezt a nótát ki nem állhatom. Szerencsére nem is veszik elő túl sűrűn, egy 1981-es bootleg felvételen hallottam. Meg most. Érdekes, hogy az előző lemez anyagából mindössze az instrumentális "Corkentellis" maradt a repertoárban.
Aki még nem látott Saga koncertet, annak elmondom, hogy Sadler nemcsak kiváló énekes és remek frontember, de időnként basszusgitárt kap a nyakába, vagy beugrik a neki fenntartott billentyűk mögé, míg az alapfelállásban csupa mély hangokat generáló (basszusgitáros) Jim Crichton hébe-hóba szintén magához a billentyűzethez nyúl, hogy némi magasabb frekvenciát csikarjon ki a hangfalakból, úgyhogy előfordul olyan is a koncerten, hogy 3 billentyűs játszik egyszerre ("Careful Where You Step"), amit indokol is a dalok sokrétű hangszerelése, amit bármilyen tehetséges is, csak nyolckarú polipként tudna Jim Gilmour egyedül eljátszani. (Vagy sampler-hegyekkel, mint Tuomas a Nightwishben, de az egy másik történet.) A búcsúkoncert puritán hangulatban zajlott, a hagyományos rock koncertek forgó fényszóróinak pásztázása közepette. A visszatérő koncert hátterét feldobták 5 "fénygömbbel", melyekre színes effekteket lehetett vetíteni, de a zenészek "lejátszották" a látványelemeket, akárha ott se lett volna! Annál hatásosabb volt a "Full Circle" borítójának kinagyított képe, rajta a Saga emblematikus bogarával, amint éppen levedli régi páncélját és új köntösben támad fel. Jó párhuzam az énekes újrakezdéséhez!
Láttam tehát egy szomorkás koncertet élőben, majd egy vidámat, felszabadultat nagy felbontásban és mindkettő tetszett. Vitathatatlanul maradandóbb a személyes élmény, de ha ettől függetlenül kellene ajánlanom, azt mondanám, kocarajongók bármelyiket megnézhetik, lelkesebbek számára viszont mindkettő kötelező.
