Kiadó
Frontiers
Honlap:
www.avalonopera.com
Tolkkira nem igazán lehet ráfogni a középutas jelzőt. Vagy klafát, vagy szart csinál, no – ez, gondolom, függ szegény pszichés állapotától is, de a művészeknél sosem lehet tudni, hogy mi okozza az esetleges kreatív deficitet, a hangulat, vagy az ihlet pillanatnyi hiánya. Az ex- Stratovarius főnök tavaly jó passzban volt, annak ellenére, hogy a valóban gyengécske Symfonia és a valóban klassz, ám becsődölt Revolution Renaissance után jogosan mutathatta volna a szülői igazolást a mastermind alóli felmentésről: ennek ellenére a három részesre tervezett metál-opera nyitódarabjában képes volt megidézni a Keeper albumok hangulatát, amit eddig csak egy Tobias Sammet nevezetű zenésznek sikerült, valami Avantasia című projekt kapcsán.
A "The Land Of New Hope" személyes éves top listámon elért helye persze nem csak Tolkkinak, hanem a felvonultatott vendégénekeseknek is köszönhető volt: Kiske a lemez epikus záródarabjában leénekelte a kulcsok őrzőjét az égből, hogy húsz év után újra kinyithassák a hetedik kaput, Russell Allen pedig Rob Rock-kal vívott olyan vokális párbajt, ahol a zsűrit alkotó szirének a felmutatott 10-es után önként lemondtak a bajnoki címről, és elmentek inkább egy kovács műhelybe üllőt kalapálni.
A folytatás sikeréhez tehát a lelkiállapothoz szükséges motiváció adottnak bizonyult, és a várakozás izgalmát csak az törte meg, hogy Tolkki a folytatást már egy más, hölgyközpontú énekes gárdával képzelte el. És itt álljunk meg egy szóra! Mielőtt bárki hímsovinizmussal vádolna, önmagam teszem ezt meg: igen, számomra a metál a hímek tökvakarásos, erőfitogtatásos, melldöngetéses terepe, ahol nőknek nincs igazán keresnivalója, kivéve azoknak, akik hangszálaikat egy falka nőstényoroszlántól kapták, nem pedig a IX. kerületi Operaiskola szűz-szekciós szoprántagozatától. És szórhatok én hamut a fejemre, a Nightwish egyedi operaénekesi ötlete mellett – ami szokatlanságánál fogva valóban ütött –, a jelenlegi gótikus/pop/progresszív metálos csajbrigádokat hallgatva – már amikor ez a ritka alkalom előfordul – nem a metál, hanem egy formaruhába öltöztetett templomi leánykórus jut eszembe, akiknek mindig is jobban állt az iskolás zenei áhítat, mint a metál harcos-hisztérikus nyersessége. Most az Epica és Nightwish rajongók minden bizonnyal átkot szórnak a fejemre, de meggyőződésem, hogy az Avalon II. nekik sem feltétlenül tetszik. S hogy miért? Mert Tolkki képtelen volt olyan ragadós refrénekkel megtámogatni az elődnél komorabb világot felépítő szerzeményeit, melyek tulajdonképpen a gótikus műfaj lényegét is jelentik, és az új vendég férfiénekesek – Fabio Lione, David DeFeis, Zachary Stevens – szájába adott dalok csak light utánérzését keltik a Rhapsody, Virgin Steel, CIIC akár közepesebb darabjainak is. Ehhez persze hozzájárul, hogy Leone és DeFeis vokálisan sincs csúcsformában, Fabio hiába rekeszt, neki az áriázósabb, érzelmesebb darabok állnak jól – vagy ahol black-metálosan károg –, DeFeis pedig miután nem vetheti be az utóbbi években szokásává vált éneknek álcázott suttogást, kénytelen leleplezni önmagát, illetve hangjának tovatűnését.
Hiába hát az ős-Stratovarius billentyűs és dobos szekciójának támogatása, a felcsendülő dalok folyamatosan a korábban többször ellőtt Elements-korabeli riffekre épülve próbálják a monumentalitás látszatát kelteni, ami másodjára még oké, no de tucatjára már azok számára is feltűnő, akik fül-tűnő betegségben szenvednek, vagyis süketek. A férfibrigádból egyedül Stevens próbál meg maradandót alkotni, és a számára kiadagolt dallamokból valami tűrhetőbb CIIC replikánst kihozni, de a "Neon Sirens" is csak társai erőlködésének fényében tűnhet élvezhetőbb darabnak, hiába, no, nem véletlenül mennek a dögös csajok csúnya érdekes arcú lányok társaságában bulizni…
Persze igazságtalan lennék, ha Simone Simmons, Floor Jansen, Elize Ryd és a számomra eddig ismeretlen Caterina Nix teljesítményét elintézném egy udvariatlan legyintéssel: ők legalább vokális értelemben kihozzák magukból a maximumot, és az, hogy a dalok – a klipnóta kivételével, az legalább egy elkoptatottságában is dúdolós sláger – nem tudnak túllépni a sztenderd gótikus-heavy metal patronok puffogtatásán, nem az ő hibájuk. Különösen bántó, hogy a lemez címadó, hosszában is meghatározó, nemi-duettért kiáltó szerzeményét végigszopránozzák a hölgyek, monokrómmá téve az egyébként is kissé túlnyújtott, ám jobb sorsra érdemes darabot.
Tolkki megalkotta hát élete talán első középszerű, se íze-se bűze lemezét, amit a rossztól csak a mester gitármunkája ment meg, és ami sokadjára is bizonyítja, hogy az alkotói kreativitás időleges hiánya nem ragályos betegség – a gitárhősi szerep mint mindig, most is immúnis erre.
Garael
.jpg)