Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.markboalsmusic.com

Haditudósítónk jelenti: Divat lett metál körökben a második világháborús csatákat megénekelni. Nemrég még az Accept refrénjét skandáltuk, hogy "Battle of Stalingrad", most meg a Ring Of Fire énekel Leningrád majd' 900 napos ostromáról. És ennek kapcsán megint előkerült a szovjet himnusz feldolgozása is. Persze Vitalij Kuprij billentyűs származása jogán, na meg komolyzenei tanulmányai következtében autentikusabb személy erre, mint a csupán újabb megszállást (turnét) előkészítő germán farkasember, Wolf Hoffmann. (Miért? Nem? Wolf is van benne, meg Mann is!) De hogy egy egész nótát a szovjet himnuszra építeni? Ez kicsit erős! Volt. Első hallásra. Aztán harmadikra kezdtem megkedvelni, ahogy a nacionálé egyes sorait itt-ott elhelyezte a dalban. Végülis a mai fiatalok, akiknek nem kellett november hetedikei ünnepségeken, meg május elsejei iskolai műsorokon ezt énekelniük, még rá is csodálkozhatnak az izgalmas, "újszerű" dallamokra! A zongora legmélyebb hangjaival kezdve, a Bolero-szerű ritmuskísérettel igazi vihar előtti csend érzése van az embernek a lemez elején. Aztán kibontakoztatva a témát, egy igazi emlékművet állít a két és fél éves blokádon át kitartó emberek hősiességének. A "Mother Russia" a lemez egyik legemlékezetesebb pillanata, a címadó "Battle Of Leningrad" a másik, míg a Malmsteen neoklasszicizmusa és a Stratovarius power metálja határán egyensúlyozó "Firewind" a harmadik, melyre többszöri hallgatás után leginkább emlékszem. Meg arra, hogy a gitársound is Malmsteenra emlékeztet. A mai Malmsteenra. És akik tudják, miről beszélek, azok értik, hogy ez nem dicséret!

Mark Boals, a Tűzgyűrűk fura ura, a mulatságos parókás kis hobbit, aki Murillo-angyal fürtjeit a Royal Huntnál lecserélte szakállra és fejkendőre (épp csak egy szemtakaró hiányzott az összképhez, de akkor meg át kellett volna igazolnia a Running Wildba, egyenesen a Jolly Rogerre, most éppen a fiatalos, modern metál csapatok félrefésült tépett hajviseletét próbálgatja, mit mondjak: elég hülyén áll neki). Szóval Mark Boals hozza a formáját, a témához illő szöveget és malmsteeni dallamokat kreál a lemezhossznyi monumentális megemlékezés köré. Nem sikoltozik már annyit, mint régen, bár itt a témához passzolna, de azt helyettesíti egy sokkal intelligensebb éneklési stílussal, amit még a "Királyi Vadászat" közben lesett el.

Maga a Ring Of Fire az elmémben úgy élt, hogy a Kuprij - Boals - MacAlpine - Donati négyes zenekara. Valójában Donatin (és az alapító Boalson) kívül csak a néger basszer, Philip Bynoe szerepelt mindhárom albumukon, hiszen még George Bellas-szal kezdték, aztán az utolsó lemez előtt Vitalij Kuprij már távozott. Nem mintha helyettesítője, Steve Weingart rossz választás lett volna! Ezt néhány Lukather koncerten élőben is tapasztalhattam. De Kuprij zeneszerzői tehetsége valóban hiányzott a "Lapse Of Reality" albumról. Azóta Boals harmadmagával (Boals - MacAlpine - Donati) már próbálkozott egy hasonlóval, de azt szerencsére nem Ring Of Fire néven adták ki, mert a Seven The Hardway progresszív metálja csúnyán megbukott. Olyannyira, hogy a digipak kiszerelésű egyetlen kiadványukhoz szerencséseknek már 490.- Ft-ért is hozzá lehetett jutni. A neoklasszikus progresszív metalt bizony Kuprij műveli legmagasabb szinten, bizonyította ezt Artension nevű zenekarával (ott a Royal Huntot szintén megjárt John West énekelt), de például nagyon tetszett a "Revenge" című szólólemeze is, ahol többek között Doogie White, Joe Lynn Turner, Apollo Papathanasio és Göran Edman is brillírozott egy-egy dalban.

A "Battle Of Leningrad" lemez érdekessége még, hogy a keverést Timo Tolkki végezte, ám ez nem válik dicsőségére. A basszusgitárfutamokat is ő pöngeti el a lemezen, bár ez egyáltalán nem hallatszik. De főleg MacAlpine-t sajnálom, akinek zseniális játéka hol alig hallatszik, hol "repedtfazék"-szerűen szól a hangszórókból. A lemezen Jami Huovinen finn dobos helyettesíti Donatit. Mit is mondhatnék rá? Ő legalább hallatszik!

Zeneileg az év végi listámon a helye! Hangzásilag... ha már az én sok koncertet megjárt, sok hangfallal farkasszemet nézett félsüket füleim is meghallják, hogy bibi van, akkor bizony ott valóban nagy lehet a probléma. Vagy a keveréssel, vagy a füleimmel.

CsiGabiGa

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www..primalfear.de

Lefogadom, ha a Judas Priest Ripper kirúgása után ezzel a lemezzel okádja világra a reuniont, a Primal Feart minden jó tulajdonsága ellenére is csak egy tehetségesebb epigon-bandának tartanám, a helyzet azonban az, hogy immár évek óta a nyúl viszi a vadászpuskát. Ráadásul azt a csúcskategória márkát, amivel a kocavadász sem a szomszéd házisertését lövi le, hanem az erdő sörtés-agyaras királyát, csípőből és 1000 méterről. Egyenest a szíve közepébe…

Nem véletlen, hogy a Scheepers által búfeledőnek kreált banda napjainkra az egyik vezető heavy metal csapattá vált, akiknek sem a líraibb, epikusabb elmozdulását, sem a kommerszebb, hatásvadászabb irányt nem rótták fel a rajongók, hiszen mindkét coming outból nyertesen kerültek ki. Persze ehhez nem csak Scheepers penge hangja, és Matt Sinner rutinja, hanem a szupergruppá avanzsáló felállás is kellett, és bár megmondom őszintén, Karlsson csatlakozása után féltem egy kicsit, hogy a svéd gitáros nagyon karakteres, ám a Primal Fear keményebb világához annyira nem passzoló dallamalkotási attitűdje nyomot fog hagyni a produktumon, szerencsére ez nem következett be. (Vagy csak olyan mértékben, amit én személy szerint nem érzékelek.)

A direktebb, tökösebb vonal immár második albumon borsóztatja meg a Judas hívek hátát, persze a gyönyörtől, és ha Axel Rudi Pell ilyen két epikus nótát rittyent az új albumára, mint amilyet Primal Fearék itt elkövettek, két oldalban küldtem volna el Túri mestert kukutyinba zabot hegyezni, hogy azt művelje olyan vehemenciával, mint ahogy Rudit szidni képes. A lemezt e két gyöngyszem ellenére mégis az a modernül vintage szellem hatja át, amitől az egyszeri metál fan azonnal a British Steel-Screaming For Vengeance időszakában találja magát, még annak ellenére is, hogy abban a korban olyan blastbeat témát hiába kerestünk volna egy tradicionális heavy metal együttes albumán, mint amit Scheepersék a lemez "Rebel Faction" tételében elkövettek, és hát Malmsteen sem volt a Judas tagja. Hogy micsoda? A Primal Fearé sem? Az igaz, de amit Beyrodt mondjuk az "Insemionid"-ban lepenget, attól rögtön rizsporos barokk parókánk nőhet, és már várnánk is, hogy megszólaljon a csembaló, amúgy neoklasszikus módra.

Igen, a "Delivering The Black" a direkt, ikergitáros himnuszok albuma, melyekre lehet legyinteni, de minek legyinteni, mikor öklöt is lehet rázni, sőt fejet is bólogatni, miközben az ember úgy terpeszthet egy hatalmasat, hogy nem válik cikivé. A Primal Fear energiabombája ugyanis azzal a szinte naiv zabolátlansággal zúdítja a jobbnál jobb témák özönét a hallgatóra, amivel mondjuk egy, a világot éppen leigázni készülő szupertehetségekből álló csikócsapat akarja megmutatni a fanoknak, hogy hol lakik a metál istene. Csak itt a fiúk mögött ott van 20-30 év tapasztalat is…

Azon persze nem vitatkozom, hogy ebben a stílusban lehet ennél jobb lemezt készíteni – bár évek óta nem találkoztam ilyennel –, de aki azt állítja, hogy ezt az albumot nem nekem írta a csapat, olvasván eddigi kritikáimat, az hazudik. No jó, lehet, hogy nem hazudik, csak nincsen fantáziája – vagy nem látogatja rendszeresen a Dionysos Rising blogot.

Garael

Kiadó:
Escape Music

Honlap:
www.loverundercovertheband.com

Aki bújt, aki nem, megyek! Keresem azt a zenét, ami 2012-ben annyira megfogott. De nem találom, egyelőre nem. Mikael Erlandsson minden év elején (nem sokkal az év végi japán megjelenést követően) menetrendszerűen hozta az utóbbi években a kötelező Last Autumn's Dream albumokat, de a kötelezőnek mindig megvan az a veszélye hogy egy idő után unalmassá, érdektelenné válik. Aki itt automatikusan a házasságon belüli szexre gondol, az magára vessen! Én arról beszélek, hogy a határidő a kreativitás legnagyobb ellensége. A LAD lemezek tehát már egy pár éve nem hoztak igazán tűzbe. De aztán jött ez a szintén hárombetűs banda (LAD helyett LUC), Mikael Carlsson basszista agyszüleményeivel, és új lendületet vett Mikael Erlandsson éneke. Még Martin Kronlund középszerű gitározása sem tudta elrontani a végeredményt.

Most itt az új lemez, de az az akkori hangulat valahogy bújócskázik velem, nem akar előkerülni. Keresem az "A Fight"-ban, de csak egy LAD-szerű sláger köszönt rám. Megvagy! Az árnyékba ("Into The Shadows") bújtál, te kis dög! (Végre egy dögös nóta!) Bár, mintha nem is te lennél, csupán egy Talizmánt tartasz magad elé. Vagy csak a refrén végi "Tonight" miatt jutott eszembe? Ez naon Szotós volt! Hiába várok a csodára, bár beígérted a "Miracle" című nótában, megint orcára huppantam, újabb LAD nóta lett belőle. De visszagondolok a gyerekkoromra, milyen jókat bújócskáztunk akkoriban! Hova is bújtam, ha azt akartam, hogy ne találjanak meg? Valami egészen lehetetlen helyre. Erlandssonék is így tettek. A '80-as évek egyszámos popdívájának, Martikanak azt az egy számát ("Toy Soldiers") dolgozták fel! Húbakkerdexar! Tipikus kiadói okostojás, aki ezeket kitalálja. "Cseréljük ritmusgitárra a szintit, és kajolják majd a barmok!" Hát nem! Nem kajoljuk. Keresem hát tovább azt a dögöt, nézem (hallgatom) a kövek mögött, de még ha össze is töröm valamennyit ("Crushing Stones"), akkor is csak egy gyenge The Poodles utánzat lesz belőle. Martin Kronlund szólója olyan halovány, mint Britney Spears alsóneműje. És a "Life Is Easy" bizony mintha egy LAD-ra áthangszerelt Bruce Springsteen nóta lenne. Ez sem az, amit kerestem.

Hoppá! A "Playboy No. 7" végre az, amit az első lemezen szerettem. Heuréka! Megtaláltam! Fogós riffek, a gitár is mintha előrébb lenne keverve, mint a korábbiakban, remek dallamú refrén, de egyébként meg egy vagány rocknóta, Erlandsson szinte belereked a verzébe és végre nem az az őszies nyál csorog a szája szélén! Mintha magukra találtak volna a végére, a "The Game Is On" is hasonlóan lendületes, szerethető, csak a jól megírt refrén hiányzik belőle. De még mindig sokkal jobb, mint az "együtt sírunk, együtt nevetünk" folytatás, a "Fantasy Man". Azt hiszem, közel járok az igazsághoz, ha azt mondom, hogy a "Closer To The Truth" is csak egy a tucatnyi kidobott Last Autumn's Dream ötlet közül. Viszont az becsületükre válik, hogy mindössze egy ballada-szerű képződményt helyeztek el tankcsapdaként a terepen, és ez a lemezt záró "No Place Like Home".

Összességében mit is mondhatnék? Lehet, hogy Erlandsson rátelepedett erre a projektre is? Idén a menetrend szerinti Last Autumn's Dream lemez helyett csak egy válogatást adtak ki, és lehet, úgy érezte, ha nem írja ki magából a középszerű ötleteit, még beledöglik, mint a vemhes macska a hullamérgezésbe, miután nem tudta kitolni magából a kölykeit. Nem rossz lemez ez, csak nem az, amit vártam. Aki szereti Erlandssont és a LAD-et, az nem fog csalódni benne. Én éppen azt csíptem az előző Lover Under Cover albumban, hogy dögösebb volt, mint a Last Autumn's Dream, de ez a lemez bizony elálmosodott. Szóval, hol keressem azt a dögöt, amibe 2012-ben beleszerettem? Talán az új Dogface anyagon! Ugyanaz a zenész gárda (Martin Kronlund - gitár, Mikael Carlsson - basszusgitár, Pera Johansson - dobok) nyomja Mats Levénnel a mikrofonnál, de az már egy egészen más műfaj!

CsiGabiGa

Honlapok:
www.collibus.com
facebook.com/Collibus

Kedves Olvasók! Megszakítjuk adásunkat egy rövid közlemény erejéig. Most érkezett szerkesztőségünkbe a szomorú hír, hogy sajátos magánéleti fejlemények és munkahelyi elfoglaltságok miatt a Dionysosrising csapat gyakorlatilag minden egyes tagja az elkövetkező néhány hónapban csak félárbócon vitorlázik... Nem kell rosszra gondolni, ez a nem várt "flacciditás" csak arra az anyagi ellenszolgáltatás nélkül, önzetlenül vállalt közszolgálati tevékenységre vonatkozik, amit jelen blog oldalain kifejtünk. Komolyra fordítva a szót, mindnyájunknak megvan a saját családja, munkája, civil és szakmai kötelessége, amivel olykor nehezen lehet összeegyeztetni az igen pénz-, idő- és munkaigényes rockerbloggerséget. Természetesen igyekszünk majd - amennyire erőnkből és lehetőségeinkből telik - az ideszoktatott közönséget megtartani, kíváncsiságukat csillapítani, tájékozódásukat segíteni.

Rögtön itt van egy olyan pályakezdő brit zenekar, akikre tényleg érdemes odafigyelni. Maga Dr. Brian May csillagász professzor, nem mellesleg a legendás Queen utánozhatatlan bárdistája ajánlja nekünk ezeket a fiatalokat, akik tipikus európai prog-power muzsikát játszanak. Az együttes védjegye, hogy Gemma Fox személyében női énekesük van, de nem ám az áriázós, Nightwish-koppincs fajtából, hanem a dögösebb, karcosabb - majdnem azt mondtam, tökösebb - ligából. Hirtelen Veronica Freeman jut eszembe a Benedictumból, vagy még inkább Magali Luyten a Beautiful Sinből. Kagylózni kell rendesen, hogy az emberben tudatosuljon, itt a "gyengébbik" nem egyik képviselője hasít.

Az egész hosszúra sikeredett 14 nótás bemutatkozás másik nagy erénye Stephen Platt gitáros vitathatatlan kompetenciája. Daniel Mucs ritmusgitáros támogatásával Platt nem csak a szinte végig hipnotikusan lüktető, sodró lendületű riffelésben jeleskedik, de szólóban is egészen figyelemreméltó. Kedvencem a leginkább progresszív thrash kategóriába sorolható "Insurrection". Ezt hallgatva azt kell mondjam, a briteket sem kell már félteni többet. A meglehetősen "asszonyos" Gemma lehet, hogy nem szemet gyönyörködtető jelenség, de olyan bika hangja van, hogy még én - aki távolról sem vagyok a női énekesek barátja - sem rúgnám ki a bandámból. És ez bizony nagy szó!

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.transatlanticweb.com
facebook.com/TransatlanticMusic

Miközben a nagyérdemű izgatottan várja a Transatlantic nevű progresszív világválogatott új lemezének január 27-i kibocsátását, mi azzal kedveskedünk olvasóinknak, hogy a hivatalos megjelenést megelőzve jól "megaszongyuk" róla a véleményünket. Igen, mi már hallottuk, de nem áruljuk el, hogy honnan szereztük be. És nem, nem promóban kaptuk meg, mert bennünket bizony mind a kiadók, mind a terjesztők levegőnek néznek. Szóval, Kedves Olvasó, hogy ne blindre kelljen megvenni a boltban a CD-t, itt az összegzés róla.

Amint azt korábban már kifejtettem, a Transatlantic-kal alapvetően két bajom van: (1) akármilyen fajsúlyos dalszerző, Roine Stoltnál el tudnék képzelni jobb szólógitárost is a bandában, (2) Neal Morse - úgy komponistaként, mint énekesként - nagyon rátelepszik a projektre, ezért lemezeiket akár Neal Morse szólóalbumokként is lehetne árulni. Tagadhatatlan ugyan Roine Stolt befolyása a végeredményre, de - kényszerűségből némileg leegyszerűsítve - nekem a The Flower Kings mindig is a Spock's Beard skandináv megtestesülése volt.

A Transatlantic tehát nem különbözik markánsan, nem válik el élesen attól, amit Morse vagy Stolt évtizedek óta csinál, így nehéz kielégítő választ adni arra a kérdésre, hogy végül is mi a projekt létjogosultsága. Hacsak nem az, hogy Mike Portnoy is akart ilyen zenét csinálni. Ez viszont könnyen és gyorsan megváltozhat. Manapság olyan nyilatkozatokat tesz, hogy már nagyon unta a Dream Theater-féle progresszív metált. Mi garantálja, hogy nem fog ugyanígy ráunni a Transatlantic-féle progresszív rockra? Elvégre már ezt is vagy 15 éve műveli...

De nem akarok károgni, mert akkor még az a téves benyomás alakulhat ki az Igen Tisztelt Olvasóban, hogy nem kedvelem ezt a műfajt, nem tisztelem a projektben szereplő zenészeket és nem vásárlom meg (amennyiben reális áron hozzájutok) a lemezeiket. Éppen az ellenkezője igaz! No, de milyen kritikus az, aki folyton drukkol, lelkendezik, ajnároz és az esetleges gyöngeségeket, kihagyott ziccereket elkendőzi? Az ilyet elkötelezett rajongónak hívják (s még ha bevallottan az is vagyok), nem keverhetem a szezont a fazonnal.

A Transatlantic szokása szerint most sem kispályázott, a lemez több, mint 75 perc hosszú, két fél óra körüli opusszal, sőt a spéci kiadásban egy 40 perces bónusz CD-vel, amelyen többek között ELO, Elton John, King Crimson és The Moody Blues földolgozásokat játszanak. Igazán rajongóbarát hozzáállás, bár nem föltétlen értek egyet minden egyes választással. A Procol Harum nótát pl. mintha csak azért választották volna, hogy Portnoy is énekelhessen valamit. Egyértelműen a Yes "And You And I" című dalának földolgozása sikerült a legjobban, a korai Yes albumokról szívesen hallanék a tolmácsolásukban akár egy egész lemezre valót!

Az előző lemezt is kicsit hüvösen fogadtam, azután a koncert DVD melengette föl fagyos kritikusi szívemet. Lehet, hogy ez fog történni a "Kaleidoscope" esetében is, de már elsőre úgy tűnik, hogy ez most valamivel gyöngébb lett - bár ezzel a kifejezéssel itt nagyon csínján kell bánni. Inkább azt mondom, a "The Whirlwind" szerintem jobban sikerült; most egy merengősebb, líraibb hangulatban fogantak a nóták, a dalszerkezetek is lazábbak, néhol kifejezetten "stúdió dzsem" ízűek (ami persze nem jelenti, hogy sebtében összecsapottak!)

Lehet, hogy a "Kaleidoscope" nem a Transatlantic életmű legfényesebben ragyogó gyöngyszeme, de méltó a projektben szorgoskodó nagy nevek renoméjához, a rajongók fanyalgása vagy csalódott elfordulása a vállalkozástól pedig lényegében kizárva. A címadó vége felé Portnoy szárnyalása nagyon jól esett, főleg, hogy a minimál stílusban földobolt új Avenged Sevenfold album után feszültem neki. Abzug Ilejay!

Tartuffe

Kiadó:
SPV records

Honlap:
www.axel-rudi-pell.de

 Az új ARP lemez első dalát meghallgatva rögtön az ugrott az eszembe, hogy belinkelem a legutóbbi album kritikáját, de aztán rájöttem, hogy nem tehetem, két okból sem: egyrészt nem akarom hülyének nézni az olvasót – eleget néz ő engem annak, ugye –, másrészt mert ez a lemez gyengébb, mint a "Cirlce Of The Oath" volt. Hiába ismerem el germán gitárhősünket tehetséges dalszerzőnek, ha most érkezett el az a pillanat, mikor már szemernyi izgalmat sem okoz ugyanannak a dallamváznak a felböfögése, még akkor sem, ha olyan énekes teszi ezt, akitől egy más zenei alappal ezt a produktumot is érdeklődve hallgatnám.

Lehet, persze, hogy valóban gyengébbre sikeredtek a mostani dalok, még azon ARP hallgatók számára is, akik a Rainbow-szellem legtehetségesebb megidézőjének tartják a mestert, ha meg nem, akkor minden bizonnyal én változtam a legutóbbi lemez óta. Pedig van egy-két, önmagához mérten új momentum – ilyen a teljesen felesleges intrót követő dal friss riffelése, vagy a "Changing Times" galoppos ütemei és szólójának íve, de mit csináljak, ha harmadik hallgatásra sem tudom a dallamok zömét visszaidézni, amelyeket meg igen, azokat azért, mert egyszer (kétszer, háromszor) már megírta őket korábban német barátunk. A lemez csúcspontja – mert az azért van neki, azt el kell ismerni –  egyébként a kissé (nagyon) Black Sabbath hangulatú, hammondos "Touching Heaven", és talán még lelkesedni is tudnék érte, ha nem állna talpon magában a nagy sivár dallampusztaságon, olyan daliásan, hogy már-már várom a katonák feltűnését a határban, hogy megkérdezzék ezt a tikkadt, kreativitás után hiába legelésző szöcskenyájak között erősködő legényt: hé paraszt, melyik út vezet Budára?

Nem csodálkozom, hogy Terrana is beleunt a kooperációba, azon viszont annál inkább, hogy egy valódi ex-Rainbow tagot, a metál-világban elismert Bobby Rondinellit sikerült a feladatnak megnyerni, aki ugyanolyan jól végzi feladatát, mint neves elődje. Hiába, Rudi kapcsolatteremtő képessége vitathatatlan, aki ennyi neves zenészt tud megnyerni magának, annak vagy nagyon jó a bora, vagy nagyon sok pénze van – a zenei tehetségről nem beszélek, mert ebben a kérdésben igencsak megosztóak a vélemények.

Azt azért muszáj leírnom, hogy az ARP most sem a mesterről szól, még akkor sem, ha a dalokat ő jegyzi – azok bizony kevesek az üdvösséghez: állítom, hogy a balhét ismét Gioeli viszi el a hátán, de ezt már annyiszor leírtam, hogy minden bizonnyal unalmas az olvasóknak. Akik szerint meg nincs igazam, azok legalább mérgelődhetnek egyet, úgy, ahogy én a feleslegesen elnyújtott, copy + paste-tel készített záróförmedvényen, melyben minden rosszat fellelhetünk, amiért szidni lehet Rudit.

Ugyan a lemez bónuszokkal kiegészített változata is elérhető már, de megmondom őszintén, nem szavaztam annyi bizalmat a két plusz szerzeménynek, hogy meghallgassam őket. Pedig a kettes a lemez varázsszáma: ennyi, számomra élvezhető momentumot találtam ugyanis rajta. Remélem, az olvasók között lesz olyan, aki előbbre fog jutni a számegyenesen.

Garael

Kiadó:
Dead End Exit Records

Honlapok:
www.cullooden.com
facebook.com/cullooden

Hja! Az év második lemezkritikája. Nehezen indul be a biznisz, de ez mindig így van. Miközben várakozunk a jó előre beharangozott nagyágyúkra – Transatlantic, Vanden Plas, Adrenaline Mob, Gus G, Steel Panther, csak hogy néhányat említsünk – muszáj néhány kevésbé vagy egyáltalán nem ismert versenyzővel bemelegítenünk. Itt vannak mindjárt ezek a képtelenül idétlen nevű svéd proggerek: Cullooden. Ők hárman vannak öten. Megmagyarázom. Az együttesnek hivatalosan három tagja van: két gitáros (akik közül az egyik énekel) és egy basszer, de a stúdióban kénytelenek voltak együtt dolgozni két vendégzenésszel is, egy dobossal és egy billentyűssel. A viking nevekkel nem küszködöm, úgysem ismeri őket senki. Aki kíváncsi rájuk, látogasson el a honlapjukra.

Szóval Culloodenék a stagnáló (de Európában nem rosszul teljesítő) progresszív műfaj képviselői, akik próbálnak új hangokat, megoldásokat belecsempészni a ma már kissé sablonossá vált muzsikába. Szabadon táncolnak a metál, a hard és art rock stílusok között. Talán nincsenek annyira merészek, mint pl. a norvég Leprous, de semmivel sem kevésbé fölkészült muzsikusok. Szokatlan a dallamvilág, de főleg az instrumentális betétekben olykor a műfaj legszebb pillanatait idézik.

Egészen friss hangulata van az albumnak, talán egy kicsit túl friss. Néha az a benyomásom, hogy ez a recept még nincs tökéletesen kitalálva, az alapanyagok sem értek még be igazán. Pl. a túlságosan is Muse-os "Our Only Desire" szerintem vakvágány, kivéve a technikás, összeszedett gitárszólót. Az sem segít, hogy a dobok rettenetesen szólnak. Ugyanakkor a jövőre nézve bizakodóak lehetünk, egy megfelelőképpen integrált dobossal és billentyűssel még sokra vihetik, mert szerintem lényegében jó irányba orientálódnak. Ha engem megkérdeznének, akkor inkább a lemezt indító nóta (Heaven Feels So Hollow) karcossága felé keresik a kitörési pontokat. Így az év legelejére, fölütésként nem is rossz…

Tartuffe

Most következik az, aminek nincs igazán értelme. De annyi értelmetlen dolgot tettem tavaly, hogy egy szerkesztőségi lista összeállítása már igazán nem oszt, nem szoroz. Egy szó, mint száz, ha sorrendmániás vagy, tessék. Ha nincs túl sok időd, de nagyjából azért szeretnéd követni 2013 legfontosabb megjelenéseit, és az ízlésed nem áll távol a mienktől, ezek azok a lemezek, amiket szerintünk nem érdemes kihagynod:

1. Király István & G-Jam Project: Melodic Vision
2. Stratovarius: Nemesis
3. Orphaned Land: All Is One
4. Dream Theater: Dream Theater
5. Lingua Mortis Orchestra (feat. Rage)
6. Black Star Riders: All Hell Breaks Loose
7. Joe Satriani: Unstoppable Momentum
8. DGM: Momentum
9. Annihilator: Feast
10-13.
Kerekes Band: Folklore Man
Michael Schenker's Temple Of Rock: Bridge The Gap
Spock's Beard: Brief Nocturnes and Dreamless Sleep
The Winery Dogs: The Winery Dogs
14. Haken: The Mountain

Hogy miért pont ezek, azt az egyéni összesítőkben (Garael, CsiGabiGa, Tartuffe, Túrisas, Kotta) elmondjuk, és ott a teljes recenziók is be vannak linkelve.

Jó böngészést!

Dionysos Rising

Nem mindennap adatik meg a blogíró-kritikusnak, hogy munkatársa/cimborája bemutatkozó lemezéről írjon. Az meg tényleg nagyon ritka kegyelmi pillanat, ha a kézenfekvő felkérés után nem kell zavartan szabadkozni, hogy izé...öö..., most éppen átalakítás alatt van a blog, meg ez az átkozott köszvény, tudod, … most éppen nem tudok írni, de majd egyszer, persze, nagyon szívesen, mi sem természetesebb…

Nem kellett kitérni és nem kellett felpuhítani az ilyen esetekben papírforma szerint szinte azonnal kikívánkozó, de a körülmények miatt nem leírható "amatőr szar" jelzős szerkezetet, ami persze a kötelező eufemizmussal "a jövőre nézve mindenképpen ígéretes"-re változik a cikkben, ha már semmiképpen nem sikerül kibújni a megírása alól.

A T-34 tehát kegyelmi pillanattal ajándékozott meg, ami azért ebben a formában mégsem igaz. Napi 8 órában ott voltam egyetlen szobányira az elhatározástól a megvalósulásig, tehát pillanatról nem igazán beszélhetünk, még akkor sem, ha szinte hihetetlen rapid módon, nem egészen két év alatt lett az elhatározásból egy szép kiállítású, hivatalos CD kiadvány.

Volt közben gitár-vásárlás (Rickenbacker és Gibson Les Paul - Made In USA), ami azért érdekes momentum, mert elég jól modellezi azt a zenekari törekvést, hogy nem szarral szándékoznak gurigázni. Volt megannyi koncert pl. 5 néző előtt, teljes erőbedobással, de nem volt egy pillanatra sem lassítás, elbizonytalanodás, mentek előre, mint a névadó vasszörny a kurszki tankcsatában.

Némileg (titkos) belső információ, de abban a bizonyos dolgozószobában - merthogy a munkavállalónak joga van számára megnyugtató közegben végezni a munkát - mindenre (értsd: m-i-n-d-e-n-r-e) Lemmy-szakáll van rajzolva. Ez a tény némi támpontot ad, ha a zenekar stílusát szeretnénk meghatározni. Egyszerű, de nem tufa, sőt nagyon is fifikás alapokon nyugvó hard rock ('n' roll) muzsika ez, a nagyon jó prozódiával megírt, konkrét magyar szövegeknek köszönhetően azonnal énekelhető, fogós dallamokkal, dalokkal.

Stílusán belül értékelve ez egy szinte hiba nélküli produkció, ahol nincsenek ugyan balkáni páratlan ritmusok (Monori Attila viszont ízlésesen, jó húzással dobol), nincs 10 ujjas tapping-gitárvarázslás (Benyhe-Kis László főleg a ritmusgitárt kezeli nagyon ötletesen, de a rövidke szólók is rendben vannak), nincs 8 oktávos hangszál akrobatika (Blaskovics Kristóf mélyebb fekvésű hangjában, dallamaiban, de a rövid idő alatt elsajátított basszusjátékában nagyon is ott van a hosszú zongorista évek minden tapasztalata), de ami van, az mind a helyén és mind profi módon, feelingből kivitelezve. Srácok, gratulálok, a "jövőre nézve ez mindenképpen ígéretes" és ezt most jó értelemben mondom!

Túrisas

Na!

"Most kéne abbahagyni,
Elfutni, elrohanni...."

Ezt a Kovács Kati klasszikust éreztem át teljes valómmal, ahogy leültem bepötyögni a 2013-as év listáját. Kotta már a saját értékelésében célzott rá (sőt most olvasom, Tartuffe is...), és én megértem a gondját, sőt talán jobban is megszenvedem az új idők zenefogyasztási szokásait. Olyannyira, hogy  az is komolyan felmerült, 2014-ben végleg leteszem a lantot. Mielőtt elkezdenétek örülni,  jelzem, AZT a lantot már soha, semmiképpen nem teszem le...

Ebben a pillanatban hallom is Tartuffe szavait  "Ne hisztizzél, írjál!", de soha ennyire nem éreztem még át, hogy nem tudok lépést tartani a kínálattal és az elvárásokkal. Hetente jönnek a jól, de sokszor sterilen, tök egyformán megszólaló tehetséges csapatok a föld alól, én csak kapkodom a fejem, közben kapom Tartuffe-től, hogy "Te még ezt és ezt sem hallgattad meg, fogadjunk, mekkora bunkó vagy!" :-)))

Először is, nem tudok kellőképpen befogadni és saját élménnyé tenni egy zenét, ha nem birtoklom a CD-t, csak valami virtuálisan létező hangfájlt. És ha birtoklom is, az optimális esetben hátralévő 25 évem talán éppen elég lesz arra, hogy a jelenlegi és óriási raktárkészletemet feldolgozzam, úgy és ahogy az előadók megérdemlik, és ne szembesüljek állandóan azzal, hogy kurva jó CD-ket csak egyszer, esetleg kétszer hallgattam meg, aztán jött a következő kötelező... Nekem a zene ennél sokkal többet jelent.

Itt van az elmúlt esztendő, pl. Winery Dogs, Dream Theater, hogy csak kettőt mondjak. Tiszta lelkiismerettel nem lehet elintézni azzal őket, hogy "Jó-jó, minőségi ez, az egyiken viszont Kotzen kisajátítja a zenét, a másikon meg ergya a dobsound, kérem a következőt!" Meg kell állni, kézbe kell venni a bookletet, kivesézni  a köszönetnyilvánításokig, aztán rácsodálkozni a zenei kvalitásokra, elmerülni bennük és felfedezni a hangokat, lépésről lépésre. Talán megleszek egyikkel az év harmadik negyedévére... És ez még csak két lemez, bár nagyon sok hangról beszélünk, ez igaz. :-)

Az ipari zenehallgatás tehát nekem nem megy, és ahogy írtam már a tavalyi összesítőmben is: máig meglep egy-két régi kritikám, beszámolóm szellemessége, az újabbakat pedig kötelezően letudottnak értékelem. Visszafejlődni pedig semmiben nem szeretek, az ugyanis kínos és kudarc.

Lett azért listám, nem is akármilyen (hanem karcsú), de még bőven az új Rage (Lingua Mortis) vagy Pitta barátom fog aktualitásként szólni esténként, amikor már a 2014. évi  összesítésre noszogatnak a dionysoszok. De Kovács Katinak azért abban is igaza van, hogy bár "maradni esztelenség, elfutni képtelenség."

Jöjjön tehát a lista (ultra light):

1.The Winery Dogs: The Winery Dogs

Lehet, hogy Kotzen kisajátította a zenét, de azzal mi is a gond? Hogy majd szétveti a feeling a hangfalakat? Én ezt azért mindennel együtt közös produkciónak érzem. Bárhol, bármikor jólesik hallani. (Hozzávetőleges feldolgozási időpont: 2014 október, pedig gyűröm ám rendesen.)

2. Király István & G-Jam Project: Melodic Vision

Ezúttal sem kérdés. Bennünk (meg főleg bennem) mára persze lehet elfogultság, nem is tagadom, de azért azt mindenki látja, hogy egy-két év leforgása alatt az úgynevezett (és igen kényes ízlésű) szakma is fejet hajtott előttük. Muzsikusként és emberileg is a legjobbakat tudom mondani róla, róluk. Utóbbit persze itt általában nem értékeljük, de nem is tiltja semmi. És ha az emberi tényező és muzsika között nem létezne semmiféle visszacsatolás, akkor most nem égnének a Lostprophets lemezek óriási máglyákban világszerte és teljesen jogosan. (Feldolgoztam már a lemezt, de a folyamatos újrahallgatási kényszer másoktól elveszi az időt.)

3. Lingua Mortis Orchestra (ft. Rage)

A "Cleansed By Fire" az év dala. Csupán ebben az egyetlen tételben benne van szinte minden, amiért én halálomig rockrajongó leszek. Az egész lemez hibátlan. (Feldolgoztam, de Viktor Smolski zenei tehetsége fölött nem tudok napirendre térni.)

4. Dream Theater: Dream Theater

Indoklás: Dream Theater. (Hozzávetőleges feldolgozási időpont: Most éppen a "Six Degrees Of Inner Turbulence"-re csodálkoztam rá újra a napokban, így megjósolni sem tudom….)

5. Orphaned Land: All Is One

Nem is túl nehéz és nem is túl rétegzett ezúttal a muzsika, legalábbis az előző anyaghoz képest, de csodálatos dalokat írtak legkedvencebb zsidóim. Itt is érvényes: könnyű volt feldolgozni, de parkolópályán tartja a többieket, mert sűrűn elő kell venni. De úgy is mondhatnám, ritkán van lehetőség kivenni a lejátszók valamelyikéből.

6. Joe Satriani: Unstoppable Momentum

A "Féreglyuk varázslót" ugyan szétdicsérték a szaklapok, de én most éreztem azt, hogy igazán jók a dalok. Szeretem, de szerintem nem is nem lehet nem szeretni, főleg olyan embernek, akinek nagyon nem mindegy, hogy miként szólal meg a gitár. Mindig rögtön mosolyognom kell, ha megszólal a felszabadult címadó nyitónóta, ezt pedig utoljára az Extremist "Friends" dalánál éreztem.

+1. Lukács Peta: War & Peace

A Kaltenecker Trió nekem sok (sorry, rock-agy, ez jutott…), a Bikini meg borzalmasan kevés, így hát bőven itt volt az ideje egy szólólemeznek, ahol Petának éppen volt kedve metal gitárkodni (is), ráadásul jólesően sokat. A lemezt még a vocoder (általam betiltott) használata és Tóth Gergő sem tudta elrontani. Nem érzem annyira dalközpontúnak, mint a G-jam lemezét, de nagyon minőségi munka ez és hiánypótló is, főleg hazai piacon. Remélem Karthágós Szigeti Feri arcát is szégyenpír borítja, a lemezt hallgatva. Nem is azért, mert soha a büdös életben nem lenne képes szabadon választott egy percet lejátszani a dalokból, hanem azért, mert a Peta által megnyert utolsó Ki Mit Tud? (1996) Idején nagy vigyorral ő ígérte meg a nyereményként elkészíthető lemezt a fiatal tehetségnek. Na, meg is érkezett végre, "köszönjük" Feri!

És innentől jönnek azok a lemezek, amelyeket egyszer meghallgattam és nagyon tetszettek, és némelyik majd hozzám is nő, ha meglesz CD-n, és felbukkan majd újra egy retrospektív írásomban, 2024-ben…

Annihilator: Feast

Hihetetlen feszes dalok, ritmus, szólójáték, de ez szinte papírforma, sok szart nem adott még ki a keze közül. Az Annihilator a valaha létezett legzeneibb thrash, legalábbis nekem.

DGM: Momentum

Konkrétan lefostam a bokám az erőtől és hangszeres tudástól, de aztán vissza kellett adjam Tartuffe-nek a CD-t és azóta csak ilyen kiterjedés nélküli elektronikus hanghullámban, vagy miben létezik nálam valahol….ááááá, hagyjuk is... :-(

Heavy Metal Ninjas: Interstellar Abduction

Ezt is megveszem, mert nagyon tetszett, igen lebilincselő módon űzik a gitárolás mesterségét! És nekem ennyi elég? Hááát, nagyon úgy tűnik, bár van bennük eredetiség is azért. Mire beszerzem a lemezt, talán nevet is változtatnak és akkor minden rendben lesz, a zene már most nagyon rendben van.

Stratovarius: Nemesis

Kupiainen lényegesen jobb gitáros, mint Tolkki, Tolkki pedig lényegesen jobb dalszerző, mint az összes többi tag zusammen. Ezért én mostanában, ha Stratót hallgatok, akkor előveszem a szenzációs tavalyi DVD-t, ahol Kupiainen játssza a Tolkki dalokat. Kecske is megmarad, meg a káposzta is jóllakik. Nem? De. Azért a lemezt hallgattam és tetszik is, rövidesen megveszem nagyon olcsóért és jól össze is barátkozunk, azt hiszem.

Fair Warning: Sundancer

Szintén csak a formátumon múlott, hogy nem lett szerelem. Gyengébb hangzás ide, gyengébb hangzás oda, Engelkének jár a megkülönböztetett figyelem. A lemez természetesen jó. A Media Marktban ugyan nem szégyellik majd ötezerért kínálni a nekem megfelelő formátumot, de a végén úgyis majd én nevetek, mert az egész Dél–Alföldön nincs ember, aki ennyiért FW lemezt vásárol. Sőt. Azt hiszem én vagyok az egyetlen, aki egyáltalán potenciális FW vásárlóként szóba jöhetek. Kivárom, amíg találkoznak az elképzeléseink.

Végül, de messze nem utolsósorban külön, kiemelt dicséret illeti még a hazai Miserium zenekart is. Nem csak azért, mert az Álomszínház "Space-Dye West" dalából sikerült megírni egy egész lemezt Opeth köntösben Return To Grace címmel, hanem mert mindezt nagyon színvonalasan és élvezhetőre hozták össze.

Túrisas