Kiadó:
Dissonance Rising Publishing

Honlapok:
www.vangough.bandcamp.com
facebook.com/officialvangough

Ez a Vangogh nem a hollandiai Groot-Zundertben született, hanem Oklahoma állam fővárosában, és látomásait nem festővásznon, hanem hanghordozón jeleníti meg. Ez a Vangogh nem is van Gogh, hanem Clay Withrow: énekes, gitáros, billentyűs, aki egy akusztikus EP (Accoustic Scars, 2012) után most teljes albummal jelentkezik. Az utolsó ilyen kísérlete a 2011-es "Kingdom Of Ruin" volt, amiről mi is írtunk egy hozzánk képest bőbeszédű recenziót.

A Vangough lényegében Withrow egyszemélyes projektje, de ezúttal egy elég stabil ritmusszekciót gyűjtött maga köré; Jeren Martin bőgős és Kyle Haws dobos nagyon szikár alapokat biztosít Withrow zavarba ejtően skizoid önkifejezéséhez (erre még visszatérünk). A lemezen vendégzenészek is szerepelnek (senki olyan, akit ismerhetnénk), köztük egy hegedűs és egy csellista is. A szórványos "komolyzenei" jellegű betéteket nekik köszönhetjük.

Korábban úgy nyilatkoztam Withrow-ról, hogy az Amerikai Egyesült Államok Daniel Gildenlöw-je, azaz a kvázi tetszhalott állapotban pangó Pain Of Salvation pszichedelikus progresszív rock/metál hagyományait ápolja. Ezt most is fönntartom, de azzal a pontosítással, hogy Gildenlöwnek azért még mindig vitathatatlanul jobb a dallamérzéke.

A "King Of Ruin" érdekes fölépítésű anyag volt, gyakorlatilag elfelezte egy "nagyzenekari" betét, az első rész kifejezetten metálos volt, míg a második adag inkább amolyan borongós alternatív rockra sikeredett. A "Between The Madness" sokkal egységesebb zeneileg, a "skizofrénia" most a számokon belül kap teret (véletlenül akad is egy ilyen című dal a lemezen), rendkívül nehezen emészthetővé téve a lírikusan (szövegében) is kifejezetten félelmetes megjelenést. Nyomasztó mennyiségű szorongás és elfojtott düh szorult ezekbe a dalokba, ami zeneileg is alaposan meg van támogatva.

A viszonylag "derűsen" indító "Afterfall"-t hallgatva még nem alakul ki bennünk az a jeges balsejtelem, ami az album végére elhatalmasodik rajtunk: lehet, hogy Withrow lesz a következő Timothy McVeigh (aki 1995. április 19-én Withrow szűkebb pátriájában, Oklahoma Cityben fölrobbantotta az Alfred P. Murrah Federal Building-et, 168 ember halálát okozva ezzel)? Ez persze durva túlzás, de az biztos, hogy a "Between The Madness" nem könnyed, életvidám hallgatnivaló. Csak az kezdjen bele, aki kezelni tudja a fortyogó indulatokat és a torokszorító gyötrelmet. Persze akadnak lazább pillanatok (pl. a címadó), amelyek oldják a feszültséget.

Érdekes anyag, szorongó tizenévesként biztos közelebb érezném magamhoz, de így 40 fölött már inkább rémisztőnek találom, annak ellenére, hogy zeneileg egyáltalán nem rossz. Gruftik, gótok és Tim Burton rajongók előnyben…

Tartuffe

Legutóbb kicsit szkeptikusan nyilatkoztam arról a nemzetieskedésről ami a vörösborok környékén (is) megfigyelhető. Nincs baj a lokálpatriotizmussal, magyar ember ne rozét igyon, hanem sillert, nem kell ide Pinot, amikor van nekünk kadarkánk, és a bordói fajták helyett nyomjuk inkább a kékfrankost. Nincs baj addig, amíg ezekből jó áron versenyképes, fiatalokat megfogni tudó nedűket készítenek a hazai borászok. Ez utóbbiban viszont nem voltam teljesen biztos, még akkor sem, ha amúgy jómagam leggyakrabban éppenséggel ezeket a fajtákat iszom.

Szekszárd szisztematikus feltérképezése tovább folyik részemről (melyben a segítségért köszönet az Ostrom Cafénak, akik nagyjából kéthavonta Pestre szerveznek egy-egy kevésbé ismert pincét onnan), eközben futottam bele egy olyan kékfrankosba, amit viszont jó szívvel tudok ajánlani: ez a Posta borház 2009-es tétele, mindenféle trükközés nélkül, egy szép, tipikus, tiszta fajtabor. Ez a pince amúgy tagja a Terra Hungaricának, amely társulás a természetes, manipulációktól mentes borok iránt elkötelezett termelőket fogja össze.

Tegnap tartott ez a tömörülés nagyszabású borbemutatót itt, a fővárosban. A névsorból sejthető (Barta, Demeter, Kaló, Ráspi, Losonci, Szentesi, St. Andrea, Orsolya, stb.), hogy rossz bort ott inni nem lehetett, de még csak közepeset is elvétve. Érdekes, én pont a határon túli termelőknél (Bott, Maurer, Kasnyik) találtam meg azokat a különlegességeket, amire tegnap - úgy tűnik – vágytam. Utóbbinál (Kasnyik pince) ittam például egy hibátlan, gyümölcsös kékfrankost is, de ez hagyján, mert egy olyan Portugieserrel is megkínáltak, hogy ihaj! A villányi felhozatal alapján sose gondoltam volna, hogy megfelelő kezekben ennyit ki lehet hozni ebből a fajtából.

Ha már kékfrankos, akkor nem szabad megfeledkezni a Centurio Borházról sem. Ők már a '11-es tételükkel felhívták magukra a figyelmet, a '12-es pedig folytatja a nemes hagyományokat. Vibráló savak és gyümölcsök ezerrel – igen, ez az az irány, ami felé érdemes menni. Mondjuk én még pihentetném picit, mert nagyon friss egyelőre, de bevásárolni érdemes belőle (ahogy szinte az összes borukból), mert alig jelent meg a piacon, már szinte el is kelt az összes. Ha ez így folytatódik, akkor Ludányi Balázst lassan ki is kiálthatjuk kékfrankos-királynak. Ha már itt tartunk, nekem a '12-es Cabernet Franc-ja még jobban is tetszik egy hangyahajszálnyival. Az előző évjárat ebből se volt piti, amire tavaly még rá tudott tenni egy lapáttal. Úgyhogy ez most annyira rendben van, hogy erről még a szerintem elitista Gault & Millau sem tudott nem tudomást venni.

Én viszont azt nem tudom megállni, hogy a másik kedvenc fiatal borászomat ide ne citáljam: Bukolyi Marcell új brandet épít. Az Eger Cottage-ból egyelőre egy fehér küvé és egy vörös – utóbbi éppen kékfrankos – létezik. Ezek a borok is nagyon egyben vannak, valószínűleg egy fiatalabb generációt célozva próbálja meg őket az igényes borok világába berántani ezekkel a vagány, tartalmas, mégis könnyedebb stílusú tételekkel. Jó az elképzelés, hajrá!

Kotta

Kiadó:
Power Prog

Honlapok:
www.astrakhan.se
facebook.com/Astrakhan.band

Egészen elképesztő, hogy a véletlenek hogy össze tudnak játszani - mármint ha vannak véletlenek. Ma egész nap Magic Pie-t hallgattam; teljesen lenyűgöz ez a jellegzetesen skandináv prog-rock muzsika. Azon gondolkoztam, hogy arrafelé - ebben a műfajban is - megtalálták a tuti receptet: Kaipa, Karmakanic, The Flower Kings, Hasse Fröberg, Lalle Larsson's Weaveworld - az egyik jobb, mint a másik. Nem is tudok velük betelni, és ebben a stílusban már-már hedonizmusba hajlóan csillapíthatatlan az étvágyam. Erre teljesen váratlanul, sőt szinte keresetlenül talált meg a svéd Astrakhan bemutatkozó lemeze, amire rögtön úgy ráharaptam, mint valami kiéhezett rozsomák.

A másik "véletlen" pedig az, hogy épp a minap agyaltam azon, hogy illene megírni véleményemet Marcus Jidellnek, az Evergrey és a Royal Hunt gitárosának szólólemezéről, de valahogy nem visz rá a lélek. Kegyetlen jó gitáros (láttam élőben is), de a "Pictures From A Time Traveller" (2013) nekem értékelhetetlenül filmzenés lett. Most mégis alkalmam nyílott távirati stílusban megemlékezni róla, méghozzá abból az apropóból, hogy ezen a lemezen - vendégként - ő gitározik (nem is akárhogy!), valamint a hangmérnöki és produceri feladatokat is ő látta el.

Az Astrakhanban ennek ellenére nem Jidell a főszereplő, hanem egy testvérpár: Per és Jörgen Schelander. A basszusgitáros Per nevét már ismerhetjük olyan formációkból, mint a House Of Shakira, a Pain Of Salvation és a Royal Hunt, de billentyűs fivéréről még én sem hallottam soha. A Schelander tesókhoz csatlakozott Martin Larsson dobos és a kiváló torokkal megáldott Alex Lycke (Stone Free, Vicious Tongue), akinek nem hétköznapi teljesítménye sokat hozzátesz az élményhez.

Egyébként azért kezdtem a mondandómat a Magic Pie iránti múlhatatlan rajongásommal, mert az Astrakhan a fönt fölsorolt skandináv prog-rock bandák közül talán éppen rájuk hasonlít leginkább, de azzal a megjegyzéssel, hogy a Schelander tesók kicsit rockosabb fölfogásban alkotnak. A túlnyomórészt hosszabb dalok szerkezete összetett, de emészthető, a dallamok nem kiszámíthatók, de a kórusban, harmonizálva énekelt kórusok azért elég fogósak.

Ehhez a muzsikához kell egyfajta elszántság, de igazán tartalmas és idővel nagyon hozzá tud nőni az emberhez. El tudtam volna viselni benne még több jazzes elhajlást, hangszeres szólót (főleg a billentyűs részéről), de nem panaszkodom. Az Astrakhan tipikusan olyan zenekar, ami még nálam is csak később fog beérni, de a végén akár még toplista is lehet belőle.

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.rhapsodyoffire.com

A hegyek megmozdultak, a tengerek kiöntöttek, a föld kettéhasadt, a politikusok igazat szóltak – a Rhapsody Of Fire pedig rossz albumot készített. Tudom, hogy ennek eljövetelét a végítélet napjára – tehát eléggé sokára – terveztük, ám jóllehet véres könnyeket sírva, de tudomásul kell venni, hogy kedvenc csapatunk a Luca székéről a földre pottyant. Persze ez a Rhapsody nem az a Rhapsody, ezzel mindannyian tisztában vagyunk, de olyan jó volt reménykedni abban, hogy a csapat szétválásával ezentúl két itáliai szimfonikus nagyágyú robbanthatja le a fejünket, ám Fabioék produktumának nagyobb volt a füstje, mint a lángja, a robbanás pedig inkább a saját csapatokat pusztította, mintsem az ellent.

A lemez minősége minden aspektusában visszalépés, és ha a hangzás szokatlan zizegésén, Fabio hangjának viszonylagos enerváltságán, a szimfonikus kórus műanyag szagán túl is tudnék lépni, azon már semmiképp, hogy hiába pörgettem hatszor végig az albumot – reménykedve, hogy elérem a "jóra hallgatás" álvigasztaló állapotát – egyetlen dallamfoszlány sem ragadt meg, ami a Rhapsody esetében lényegi hiba – mert abban biztos vagyok, hogy az nem bennem van.

A megfejtés persze egyszerű: Luca távozásával a kreativitás is fogta a kalapját, még akkor is, ha sokak számára a Rhapsody-t és a kreativitást együtt emlegetni, maga a nyolcadik főbűn. A gyengus teljesítményt azonban nem lehet csak erre fogni: Fabio véleményem szerint a rengeteg vendégszerepléssel egyszerűen ellőtte minden puskaporát, és a jelenlegi lemezre csak olyan dallamokat volt képes hozni, amit a még egyben lévő csapat annak idején a fiókba, már ha nem egyenesen a béka – bocsánat, sárkány – feneke alá rejtett. A Helloweenre emlékeztető játékos-operettes attitűd a múlt ködébe veszett, és előtörtek azok a sötét, borongós, darkos-gótikus jegyek, melyeket az ebben a műfajban igazán nagyágyú csajos bandáknál sem igazán kedvelek. A Turilli helyére érkező új gitáros, Roberto De Micheli nem tehetségtelen, de játéka nem annyira barokkosan kreatív, hogy előremozdítsa a nehézkesen gördülő, refréneket felvezető verzéket, ráadásul eléggé háttérbe lett keverve ahhoz, hogy megritkított szólóiból inkább az unalmat, mintsem a megmutatom kivagyiságot érezzem.

Az alapkoncepció – tehát a komor fenségesség – ettől függetlenül még működhetett is volna, hiszen volt rá példa a preosztódásos időkben: az ebben a szellemben fogant "Gargoyles, Angels of Darkness", vagy a "Queen of The Dark Horizons" ugyanis a csapat csúcsteljesítményei közé aposztrofálhatók, ám a felvezetett témákban a hangulat mellől kihagyták a fogós, melodikusan nagyívű refréneket, így az ember érzése szerint olyan elnyújtott verzéket hallgat, melyek az ötlettelenség miatt nem szökkenhetnek szára, legfeljebb gabonába, hogy aztán rétestésztába inkarnálódva teremtsék meg az unalom ízét.

Rhapsody album indulós, együtt-énekeltetős himnusz nélkül? Igen! Fabio pátoszteremtése sajna nem lett elég ahhoz, hogy az ökölrázás helyett megelégedjünk a búbánat tengerének átúszásával, ez a fajta testmozgás úgy látszik – hallatszik– nem a metálosok kedvenc sportja. Pedig kedvelt dalnokom – ha már ilyen feledékenységet okozó betegségben szenved – igazán tanulhatott volna, hogyan kell nyolc percen túlnyúló szerzeményekben olyan refrént énekelni, amitől nem merevedünk a produktum felénél letargikus unalomba. S hogy kitől? Hát a mi Wisdomunktól – személyesen, együtt énekelve hazánk fiaival, mint ahogy az idén meg is történt.

Remélem, a letargikus kiégettség jeleit mutató csapatnál a kreatív források kiapadása csak időleges, és hamarosan át tudják ugrani a férfiénekessel ellátott gótikus bajnokság másodosztályát. Mert a jelenlegi album sajnos nem a Bajnokok Ligájában játszik – rapszódia ide, rapszódia oda – de inkább oda.

Garael

Kiadó:
AFM

Honlap:
www.iron-mask.com

Ha lehet így fogalmaznom, nincsen olyan nagyságú kanál, ami elegendő lenne ahhoz, hogy ne zabáljam két pofára a neoklasszikus metált, kivéve akkor, ha a szakács kaja helyett csak (hang)villát ad, és derékig kell kutakodnom a tálban, hogy megtaláljam a magam kedvencét.

Szerencsére Petrossi igencsak érzi az ízlésemet, és nem magát tálalja fel a kaja helyett, így aztán várható is a boldog és elégedett hassimogatás (Japánban a diszkrét böfögés). Ráadásul jelen album ugyan tocsog az ízletes neoklasszikus szaftban, ám a tartalomtól távol áll az egyeníz. Petrossi  ugyanis hallhatóan nem csak Malmsteen világának a rabja, és próbálkozásai, hogy egyéb kedvenceit is meg tudja idézi, siker koronázta, mert az "Angel Eyes, Demon Souls" gitárszólójában aki nem Gary Moore szellemét véli felfedezni, az minden bizonnyal immúnis Alladinra, és istók uccse, én sem morogtam volna az új Running Wild alkotás hallatán, ha olyan Thin Lizzy ízű skótdudás ágyúsütögetés állít vigyázzba, mint az epikus méretű lemez címadó. De van itt még csemege, csak el ne csapja vele a hasát az ember, hiszen akinek nem jut eszébe a "Painkiller" korabeli Judas Priest a "The Picture Of Dorien Gray" hallatán, az festegessen inkább önarcképet és ne zenét hallgasson, Eric Adams kapitány pedig minden bizonnyal Granadáig elmenne, hogy elegendő ihletet merítsen egy "Reconquista 1492" színvonalú menetelős dalhoz hasonló, a korai Manowar világát idéző szerzeményhez.

Petrossi azonban ravasz legény, így a maga képére formálva kedvencei jellegzetes sémáit úgy tud szórakoztató lenni, hogy inkább ihletről beszéljünk, mintsem zenei klónozásról, ráadásul a felfedezhető hatások azok számára is fogyaszthatóvá teszik a neoklasszikus szólókat, akik számára a jelző sem neo-t, sem klasszikust nem jelent, és Mark Boals hangjáról padlásjárás helyett a herélés jut eszükbe. (Ami viszont a hangzásra igencsak illik, szegény Boals, hiába Mark a neve, az ő markát mindig csak ilyen kopott megszólalás üti.)

Persze azt aláírom, hogy a megoldások néha hatásos helyett hatásvadászok, és már hallás előtt, előre fütyülheti az ember a refréneket és riffeket, de az tagadhatatlan, hogy Petrossi örömből zenél, ráadásul a stílusra jellemző egománia nélkül, így társai nem pusztán kellékek, hanem alkotó elemei a daloknak. Boals a lelkét is kiénekli, a billentyűs Andreas Lindhal szólói több helyen is egyenrangúak Petrossi gitárjával, aki maga a keleties dallamokba feledkezett gitármester, hiszen mindig tudja, hol kell elhelyezni a hatás-bombát, aminek nem csak a füstje és lángja, de a hangja is nagy. A színvonal egységes, és a lemez hossza ellenére sem válik unalmassá, jóllehet a stílus jellegzetességeinél fogva könnyen belefulladhatnánk az arpeggiókba, a leírt jellemzők azonban nem hagyják a figyelmet lankadni.

Tudom, hogy sokak számára Petrossi csak egy a Malmsteen klónok közül, ám a belga gitáros immár harmadik lemezén képes a példaképet sarokba állító produktumra – már ami a dalszerzést illeti –, és aki alkalmas a múlt lemezen hagyott Göran Edmant elfeledtetni, az tudhat valamit. Jó kaját főzni mindenképpen.

Garael

Kiadó:
Prospect Park

Honlapok:
www.fivefingerdeathpunch.com
facebook.com/fivefingerdeathpunch

Még júliusban született az a cikk, amelyben a FFDP idei lemezét értékeltem, s már akkor tudni lehetett, hogy hamarosan jön a folytatás. Nagyon termékenyek mostanság Báthory Zoliék, és azt hiszem, jól tették, hogy nem egyszerre, egy dupla albumban adták közre az új anyagot, mert így volt ideje ülepedni a dolgoknak, és az újabb CD meghallgatásának friss, pihentetett fülekkel állhatunk neki. A "Vol. 1" nekem tetszett, és nagyon bíztam benne, hogy a második adag is hozni tudja majd ugyanazt a minőséget.

Lehet, hogy most nem vagyok elég dühös hozzá (nyáron a költözködés közepette ettem a kefét rendesen), de valamiért ez a második fogás nem ízlett annyira, mint az első. Már a lemezt indító "Here To Die" sem taglózott le az FFDP-től elvárható erővel. Ezen felül elég sok lett a balladás pillanat és valamiért még egy nyúlfarknyi, szerintem teljesen funkciótlan instrumentális szösszenet is helyet kapott az albumon (The Agony Of Regret). A mélypont mégis az Animals által a "pop" kultúrába importált amerikai "népdal", a "House Of The Rising Sun" földolgozása.

Az idegesítő (de védjegyszerű) hangzást és az odamondogatós, üresfejű-izomagyú szövegeket lassan kezdem megszokni, de a "Vol. 2" amolyan B-kategóriás FFDP termék lett. Remélem, ezért a kijelentésemért nem fogok részesülni egy ötujjas halál-ütésben. Mindamellett ezen a korongon is található pár harapós, nyaki ütőeret dagasztó, ökölrázós metál-himnusz: pl. "Weight Beneath My Sin", "Matter Of Time", de személyes kedvencem a kicsit Faith No More-os "A Day In My Life".

Ha a két lemezt összetesszük, összességében ez egy nagyon komoly teljesítmény, az pedig már vita tárgyát képezheti, hogy ki-ki hogyan értékeli ezt a dupla megjelenést. Elképzelhető, hogy ha a legjobb szerzeményeket egyetlen CD-re sűrítik, akkor nagyobbat durrant volna a dolog, és az utókorban úgy rögzül ez a képtelenül hosszú címmel megfejelt album, mint az FFDP egyik legjobb anyaga. Biztos akadnak azonban olyanok is, akik azt mondják, hogy ez egy igazán rajongó-barát gesztus volt, és a hamburgerből is jobb a dupla... Én talán inkább az első véleménnyel szimpatizálok, de nem tudok vitatkozni az utóbbi érveléssel sem.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.avatariumofficial.se

Jóllehet, egy doom banda esetében nem igazán autentikus az örömre való felhívás, én mégis azt mondom: a Candlemass feloszlásától patakzó ólom-könnyeket ideje felszárítani, mert ha kedvenc metál-doom bandánk immár nyugovóra is tért, a feltámasztás azért többé-kevésbé sikeresnek mondható, hiszen a doom élt, él, és élni fog!

Nos, nem sok időnek kellett eltelnie, hogy Iommi egyik legtehetségesebb tisztelője bejelentse, nem ért véget a történet, csak más formában folytatódik, igaz, hogy egy némileg módosult irányvonallal, aminek alapját – ahogy az egy tradicionális doom bandához illik – továbbra is a cammogós, gyomorból felbüfögtetett riffek jelentik. Ennek folyamodványaként tehát biztosak lehettünk, hogy a minőség ebből a szempontból adott, hiszen Edling – akit egyetlen "n" betű választ el az igazán autentikus End-ling névtől - a doom-műfaj kikezdhetetlen riff-mestere, egy olyan (fordított) Paganini, akinek ördögi lassúságában van minden ereje. Ráadásul az összeharsonázott társak csapatára csak azért nem jelenthető ki, hogy amolyan szupergrúp, mert ezt a jelzőt már elsüthettük a mester Krux és Jupiter Society nevű projektjeire, és az instrumentális szekció minden tagja megfordult már valamelyik Edling porontyban. Az igazi csattanót tehát nem is Marcus Jidell, vagy Carl Westholm jelenti, hanem az a számomra ismeretlen hölgy, aki a zenekari honlap szerint nem is a metál szcénából virágzott ki, amolyan fekete rózsaként. Jennie Ann Smith hangja egyszerre idézi a jazz-klubok füstös-fülledt világát, és a folk panteisztikus vágyódását. Nem véletlen hát, hogy az elkészült dalok Janus módra mutatnak kettős arcot, a riffek gyászmenete ugyanis nem a megszokott Candlemass-temetőbe, hanem a szabad természetbe viszi ki a hallgatót, ahol a gyász oldását a környezettel történő egyesülés jelenti, és nem a ceremóniák kötött egymásutánisága.

A nyomasztó hangulatot szokatlan ambivalenciával oldó, a bluesból és a hippi-folkból táplálkozó dallamok aztán könyörtelenül végzik ki a rogyasztó bánatot, hogy némi gótikus romantikával megfűszerezve alkossanak egy különleges, ám annál élvezetesebb világot, olyan túlvilági létet aposztrofálva, ahol egyszerre van jelen öröm és bánat. A koncepció persze valamennyire ismerős, hiszen a Blood Of Ceremony is valamilyen hasonlóval próbálkozott, csak Edling más súlycsoportot jelent – ólomnehezet, ugyebár –, és az Avatariumból hiányzik mindenfajta okkult bohóckodás.

Az instrumentális szekció természetesen minden lehető módon igyekszik a koncepciót megtámogatni - a billentyű a "Bird Of Prey"-ben még némi Ayreonos hatást is felvillant -, Jidell – aki a blues jammelős viszonyulásából közelíti meg élvezetes és hatásos szólóit –  és Edling összjátéka pedig iskolapéldája lehet a szólók és a hangulati riffek szimbiózis-teremtésének.

A hangzás mindezekhez mérten nyers, horzsoló, adekvátan ösztönös és zsigeri, a csipetnyi pszichedéliát azonban mégsem nyomja agyon a mélység, köszönhetően Jennie dallamainak, és a billentyű doomban szokatlan bugyborékoló, vagy space-hangszíneinek. Így lehetséges, hogy az Avatarium szerzeményeiben minden megtörténhet, és meg is történik. Hallgasd csak meg a "Tides Of Telepathy" hirtelen váltását, ami a vánszorgó nyomorúságból vált át hirtelen a zenei orgazmus érzelem-fokozásába, olyan gitárszólóval, amire csak azért nem emelünk kalapot, mert azt ugye gyászmenetben illik levenni. De ott van a záró "Lady In The Lamp", ami autentikus folkból, és hatvanas évek ősrockjából bontakoztatja ki a maga örvényszerűen pulzáló, pszichedelikus álom-kavalkádját, fantasztikus dallamokkal és hangulatfestő ecsetkezeléssel.

Meg merem kockáztatni – felhördülés ide, vagy felhördülés oda –, hogy az Avatarium bőven eléri a legutóbbi három Candlemass album szintjét, és aki ezen kijelentésem után legszívesebben temetne, attól csak annyit kérek: lapátolás közben az Avatarium szóljon!

Garael

Honlap:
www.anubisgate.com

A dán proggerek a közönségszolgálat szellemében meglepték rajongóikat egy EP-vel, amiért egy évet csúszik az idénre ígért új teljes album, a "Horizons". A fiúk eddig igencsak 2 évente előrukkoltak egy új anyaggal (Andromeda Unchained - 2007, The Detached - 2009, Anubis Gate - 2011), talán ezért érezték, hogy a késést kompenzálni kell valahogyan. A késedelmet egyébként lehet, hogy a dobosuk lecserélése okozta. Érdekes a dolog, mert Morten Sørensen-t Morten Sørensen-re cserélték le. Igen, nem elírás, az új ütősnek ugyanaz a neve, mint a korábbinak, ezért kénytelenek voltak az új tagot egy középső név (Gade) beillesztésével megkülönböztetni.

A hivatalos honlapjukról ingyen letölthető három számos EP címe "Sheep", s ennek megfelelően tartalmazza a Pink Floyd "Animals" albumának negyedik, több, mint 10 perces nótáját. Ha ez nincs, lehet, hogy nem is írok az EP-ről egy szót se, de mivel nagyon bejött, úgy éreztem, kénytelen leszek megszellőztetni ezt az egyébként majdhogynem érdektelen megjelenést. Ehhez mondjuk tudni kell, hogy az "Animals"-t nagyon szeretem, de két ok miatt (szerintem méltatlanul) majdnem elsikkadt a Pink Floyd életműben. Mindenekelőtt a nagyon-nagyon lazán Orwell által ihletett koncept album aránytalanul volt keverve és gyalázatosan szólt. Mind az azt megelőző "Wish You Were Here" (1975), mind a "The Wall" (1979) köröket vert rá ebben a tekintetben, és érthetetlen, hogy az ilyesmire nagyon is adó Pink Floyd, hogy engedhette meg ezt a malőrt. Sajnos az 1994-es digitális felújítás (remaster) sem segített sokat a problémán. A másik ok pedig az, hogy a megjelenés idején már kezdett elhatalmasodni Roger Waters cezaromániája (csak egyetlen nótának, a "Dogs"-nak társszerzője Gilmour), így a későbbiekben az "új" Pink Floyd már nem játszott róla számokat.

A Pink Floydot egyébként szinte lehetetlen tribute-olni (bár erre számtalan kísérlet született), mert annyira jellegzetes megszólalású, aprólékosan megkomponált dalaik vannak, hogy a dolog már a kezdet-kezdetén értelmetlenné válik. Az Anubis Gate "Sheep"-je viszont nagyon el lett találva, mert egészen modern, metálos köntösbe öltöztették az egyébként is jó húzású, dögös nótát. Csak azt sajnálom, hogy nem vállalták be az egész "Animals" lemezt, az lett volna csak igazán a király gesztus!

Az EP-n a jövőre megjelenő "Horizons" egyik dala, a "Destined To Remember" is szerepel, valamint helyet kapott rajta egy igazi kuriózum. Állítólag egy rajongó javaslatára földolgozták a '80-as évek közepének egyik menő pop rock slágerét, a "Broken Wings"-t a Mr. Mistertől. Ez egy kicsit nyálasan indul, de a végére - hál' Istennek - beindul rendesen. Akárhogy is, ez a térítésmentesen letölthető "ízelítő" aranyos meglepetés a fanoknak. A saját dal pedig arra enged következtetni, hogy a "Horizons" sem lesz gyönge.

Tartuffe

Kiadó:
Inner Wound Recordings

Honlapok:
www.saffire.se
facebook.com/saffiresweden

Jellemző skandináv történet. Ezek a svédek 2005-ben még éppen az érettségire készültek, közben lazításképpen néha összejöttek apu garázsában zenélgetni. Az idén meg fogják magukat és debütálnak egy olyan hard rock/metal lemezzel, ami a nagy öregeknek is becsületére válna. A Saffire érdekes ötvözete a svéd fiatalok meghatározó gyermekkori zenei élményeinek, van benne a Deep Purple-től a Presto Ballet-n át a Metallicáig minden, mindez könnyen követhető dallamokkal, fejrázós riffekkel és – nem utolsó sorban – Tobias Jansson személyében egy kiváló rock-torokkal.

Néhány internetes oldalon progresszív zenekarként emlegetik őket, de ez a valósággal köszönőviszonyban sincs: egyszerű szerkezetű dalokban gondolkodnak, irigylésre méltó dallamérzékkel és alaposan kidolgozott hangszeres szólókkal. Olyan muzsika ez, amit bármikor szívesen hallgatnék a haverokkal egy kedélyes fröccsözgetés közben. Nem kötné le túlságosan a figyelmemet, de a boogie-t beletenné a lábamba, pontosabban a nyakamba, mert nem vagyok egy táncos típus.

Ott fönt, a ködös-hűvös észak-európai tájakon sok ilyen zenekar működik, most hirtelen a nemrég recenzált Coldspell jut eszembe, vagy a tavalyi toplistás Eclipse lemez. Egyik-másik nóta nem is méltatlan az utóbbi (nagyon jó formában lévő) együttessel való összehasonlításra: gondolok itt az "End Of The World"-re, az "A Symphony Unheard"-re, vagy a közel-keleti hangulatú "Paralyzed"-ra; ezeket jobbnak érzem, mint a klipesített "Magnolia" című dalt, de a kiadó nálam nem érdeklődött. :)

A Saffire könnyed, de megbízható szórakozást ígér, és a bemutatkozás kapcsán jó, ha megjegyezzük a nem túl dekoratív, kicsit oroszlánarcú, de rendkívül tehetséges énekes, Tobias Jansson nevét.

Tartuffe

Kiadó:
HMN/Warner Music NZ

Honlapok:
www.hmn.co.nz
facebook.com/HeavyMetalNinjas

Amikor Új-Zéland őslakosaira, a maorikra gondolok, érthető okokból nem a heavy metal ugrik be elsőként, hanem az ún. "haka", vagyis a bennszülöttek rémisztő harci tánca, mely az ellenség megfélemlítésére szolgál. Ezt átvette Új-Zéland nemzeti rögbi csapata is (all blacks), de a kiwi katonák között szokás ezzel fogadni a hadszíntéren elesett társuk földi maradványait is: megható tiszteletnyilvánítás ez a hősök előtt (itt). Ez a helyzet most megváltozni látszik, mert a képtelenül bárgyú nevet viselő, javarészt maorikból álló hattagú formáció meggyőzött arról, hogy zeneileg is lehengerlő harci táncot tudnak járni.

A Heavy Metal Ninjas, szíve lelke valójában Richie Allan gitáros, aki már önmagában is figyelemreméltó jelenség (kinézetre és hangszerkezelés tekintetében is), de sikerült maga köré gyűjteni egy nagyon kompetens csapatot, sőt egy hozzá hasonlóan tehetséges gitáros, egy bizonyos Brandon Reihana is vastagítja a csapat hangzásképét. Alapból nem szeretem annyira az instrumentális metált, de Allan játékát hallgatva nem lehet nem padlót fogni: Steve Vai maori kiadásban, dörgedelmes riffekkel megtámogatva, őrült djent-es ritmikával, de úgy, hogy a riffek dzsungelében nem vesznek el a dallamok sem.

Richie Allan gitárosként pont olyan eszement, mint Steve Vai, dalszerzőként épp annyira elborult, mint Devin Townsend, akinek legutóbbi lemeze kapcsán tavaly arról elmélkedtem, hogy: "éppen itt az ideje a 'Sex & Religion 2' megjelenésének. Sürgősen össze kéne zárni Steve Vai-t és Townsend-et, mert ezzel a jó értelemben vett eszement szónikus túltengéssel és bődületes hangorkánnal és Vai nem kevésbé túlvilági zeneiségével, hangszeres virtuozitásával valami olyan robbanékony elegyet lehetne létrehozni, amivel az űrkutatásban végre megoldható lenne a negyedik kozmikus sebesség (vagyis az intergalaktikus utazás)." Most már úgy látom, hogy Townsendnek inkább Allannel lenne célszerű kollaborálni - szerintem nagyon összepasszolnának zeneileg, mindkettejükben megvan a vonzódás a djent-be hajló riffelésre. Az "Interstellar Abduction"-t hallgatva folyton a háttérbe képzeltem az "Epicloud" nagyszabású dalait, míg Townsend 2012-es lemezéről nagyon-nagyon hiányoznak nekem az olyan hangszeres szólók, mint amilyeneket Allan kanyarint játszi könnyedséggel (mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne).

Egyáltalán nem tűnik föl, hogy ez a HMN legelső lemeze, mert hihetetlenül jól szól és egy teljesen magabiztos csapat mutatkozik be rajta érett kompozíciókkal. Nem mondom, hogy nincsenek rajta elborult pillanatok, de ezek valahogy mindig megfelelő kontextusba vannak helyezve, s azután szépen kisimulnak egy-egy katartikusan szép Allan szólóban (pl. Green Spring). El is raktározom magamnak, a nyilvánvaló párhuzamok miatt a katalógusban mindjárt Sami Raatikainen Radiance nevű projektje mellé lesz iktatva.

Tartuffe