Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.jornlande.com
myspace.com/realjorn

Most vagyok bajban. Kezdettől fogva folyamatosan figyelemmel kísérjük Jorn Lande szóló karrierjét, 2008 óta pedig minden lemezéről született recenzió. Tekintve, hogy az ég-világon semmi változásról - értsd ezalatt: érdemi változásról - nem tudok beszámolni, mégis mit írhatnék a menetrendszerűen évenként érkező albumok legfrissebb változatáról? Őszintén szólva nem sokat. Ez a blogger-kritikus egyik legszörnyűbb rémálma.

De tényleg: elintézhetném annyival, hogy az első három szóló lemezt érdemes beszerezni, a többit meg csak akkor, ha nagyon kicsi pénzért rátalálsz a neten, vagy belefutsz a CD üzletben. Mondhatnám - ismételve mindazt, amit Túrisas kolléga és jómagam már korábban leírtunk -, hogy ha az utóbbi 8 év terméséből egyet hallottál, akkor mindegyiket hallottad. Jorn lehetetlenül önfejű alak; a szaksajtó régóta attól hangos, hogy nem kellene magát úgy "elhasználnia", kezd unalmassá válni ez a Dio/Coverdale utánérzésekkel teli hard rock, de hősünk nem hallgat senkire. "Hősünk" - írtam, és ez nem elgépelés, mert Jorn tényleg zseni, ezt soha senki (már aki normális és hiteles) nem kérdőjelezte meg. Mégis tartok tőle, hogy míg mesterei a Deep Purple, Rainbow, Black Sabbath, Whitesnake énekeseként rocktörténelmet írtak, Jorn biztos úton halad afelé, hogy úgy vonuljon be a krónikákba, mint az őstehetség, aki sokkal többre vihette volna.

Persze lehet, hogy igazságtalan vagyok. Még akkor is, ha tudjuk a Szent Könyvből, hogy akinek több adatott, attól többet is kérnek számon. Biztos vagyok benne, hogy Lande meg van győződve arról, hogy nem vele van baj... Még az is lehet, hogy igaza van, de az biztos, hogy nem hajlandó változtatni. Sajnos az sem bizonyult érdemi változásnak, hogy hosszú évek után megszabadult Tore Moren gitárostól és a Wig Wamből leigazolta Trond Holter gitárost és Bernt Jansen bőgőst, mert nem igazán érezni semmilyen elmozdulást sem a hangzásban, sem a dalszerkezetekben. Megítélésem szerint ide egy másik (társ)zeneszerző kellene (Ostby? Karlsson?, Grapow?, Sammet?), nem pedig új bérmuzsikusok...

A "Traveller" tipikus Jorn szólólemez... ennél többet nem igazán tudok mondani. Lande nyilvánvalóan még mindig Ronnie James Dio halálának hatása alatt van, mert két nótában is a törpe-óriás emléke előtt tiszteleg: az egyikben (Cancer Demon) a rákot mocskolja, ami elragadta tőlünk, a másikban pedig (The Man Who Was King) egyfajta modern trubadúrként énekli meg nekünk a Dio-legendát. Mondjuk a "he was the Jesus of heavy metal" sor kiverte nálam a biztosítékot, de a gesztust azért értékelem.

Az én szemüvegemen keresztül úgy látszik, hogy az első három nóta és az ucsó rendben van, amit viszont közte találunk, a totál felejthető kategóriába tartozik (talán a "Legend Man"-t kivéve). Erre az albumra csak az költsön, aki eddig is kötelességtudóan vagy rajongva megvásárolta a soros Jorn CD-ket.

Tartuffe

Nos, ezt az "ügyeletes kedvencet" Viski Csabi barátomnak köszönhetem, aki egy sörözés alkalmával áradozni kezdett arról, hogy a Night Ranger "új" albuma milyen csudijó, egyetlen gyenge nóta sem kapott rajta helyet! A dolog pikantériája, hogy a lemezt kb. 1000 forintos áron lehet nagyobb "média"-boltokban beszerezni. Köszi Frontiers Records és hazai terjesztő! "Night Ranger, cö!" - gondoltam magamban - "Volt ott egy pár jó gityós: Brad Gillis, Reb Beach, de mit várhat az ember egy ilyen amerikai rádióbandától, ha még oly patinásnak is számít e név a tengerentúlon?"

Elsőként azonnal az 1983-as ballada, a "Sister Christian" jutott szembe, amit amerikai tartózkodásom során az éppen befogható "Classic Rock Radio Station" minden nap orrvérzésig nyomott. Kint ez akkora legenda, hogy a tavalyi nyálas rock musical, a "Rock Of Ages" egyik nyitó nótája volt az egyébként igen tehetséges és nem kevésbé vonzó Julianne Hough tolmácsolásában (itt). A film mellesleg egy tragédia, főleg Tom Cruise (Stacee Jaxx) sablonos, elcsépelt sztereotípiákra épített alakítása miatt (a hangja egyébként nem is rossz), de mindenképpen mérvadó arra nézve, hogy a '70-es-'80-as években egy amerikai tizenéves milyen zenéket hallgatott.

Abban mindenképpen megegyezhetünk, hogy ez nem esik teljesen egybe azzal, amit mi itt, Európában kajoltunk annak idején, és a föltűnő eltérések között meg kell említeni a Night Rangert is. Más amerikai csapatokkal egyetemben ők sem váltak Európában legendává, és az én radarom hatósugarába sem kerültek bele. Pont ezért lepődtem meg, amikor a "Somewhere In Californiá"-t - miután begyűjtöttem egy rongyos ezresért - figyelmesen végighallgattam. Vérbeli, dögös rock 'n' roll ez modern megszólalással, bámulatos, simán naprakész szólókkal, könnyen megjegyezhető, fülbemászó dallamokkal. Egyszóval: fincsi.

Lehet, hogy a srácok - mit srácok? rock nagypapák! - több, mint harminc éve nyomják az ipart, de áporodottságnak, datáltságnak itt nyoma sincs, mert amit művelnek, az kortalan, klasszikus hard rock, amelynek igazi gyöngyszeme a "Follow Your Heart". Gurgulázó Hammonddal és játékosan lépkedő basszussal kezdődik a dal, hogy azután egy igazi aréna himnuszban teljesedjen ki. A riffek harapnak, a refrén szárnyal, az ikerszólók Brad Gillis és Joel Hoekstra gitárosok baráti párbajában végződnek. Mi kell még? Hát az, hogy meghallgassuk egy párszor, vagy egy tucatszor?

Tartuffe

Kiadó:
Escape Music

Ha Elvis Presley mintájára indítanának Lou Gramm hasonmásversenyt, nem is tudom, ki lenne a befutó. A Foreigner új énekese, Kelly Hansen biztos nem. Ő inkább a szélesszájú béka versenyen lenne dobogós Steven Tylerrel holtversenyben. De maga Lou Gramm is elvérezne már a selejtezőkön, mert az agytumor kioperálása után felszedett plusz 50 kilójával már nem is hasonlít régi önmagára. Philip Bardowell meg leginkább a "Bódigyuszti" hasonmások között számíthatna előkelő helyezésre. Na de a hangja! Játsszunk inkább Voice-ot! Az most népszerű. Háttal az előadónak tuti Bardowellt választanám ki Lou Grammként.

A Foreigner tetszhalott állapota alatt (meg azóta is) voltak próbálkozások a "külföldi érzés" (vagy ha úgy tetszik: Foreigner feeling) újjáélesztésére, de a feelingből többnyire csak filling lett. Ott van mindjárt Lou Gramm, aki egyenesen családi konzorciumot hozott létre e célból: testvérei Ben Gramm a dobos, Richard Gramm a gitáros, a '87-es "Ready Or Not" lemezre még apját, Ben Grammatico Sr-t is benyomta egy trombitaszóló erejéig (de jó, hogy nem szaxiszólót kellett írnom, egy világ omlott volna össze bennem), és a 2009-es lemezen apuci piciny gyermekei, Joe & Natalie Grammatico is hangot kaptak egy nótában. Ennek ellenére ez az album is csalódás volt, pedig még a régi nagy sláger ikertestvérét is megírta "Single Vision" címmel.

Aztán ott van Bruce Turgon, aki Lou Gramm régi barátja volt, már a Foreigner előtt együtt zenéltek a felejthető Black Sheep formációban, de a '80-as évekbeli szólólemezein is basszusgitározott, és a dalok nagy részét együtt írta Louval, még a Vivian Campbell-lel létrehozott zseniális Shadow King formációban is. Ez Mick Jonesnak is bejött, úgyhogy az újjáalakulás után a Mr. Moonlight lemezen már Bruce nyomta a mélyeket a Foreignerben, és a Billboard Hot 100-at is megjárt "Until The End Of Time" társszerzőjeként beírta magát a rocktörténelembe. Bruce tehát úgy érezhette, eleget tud "külföldiül" ahhoz, hogy megírja Foreigner ízű szólólemezét, melyen szinte mindent maga játszott fel, és énekesnek kit szerződtetett? Saját magát! Lett is belőle bukta. Így a következő lemezére, melyet Places Of Power néven jegyzett, már Philip Bardowellt hívta el, akinek hangja félelmetesen hasonlít a fiatal Lou Grammre. Mégis megbukott az a formáció is. Hiába volt ott minden nótában a Foreigner szelleme, csak nem akart kiszabadulni abból a fránya palackból. Hiányzott az az icipici kis plusz: az öreg róka, Mick Jones zsenialitása.

Aztán ugyanabban az évben Mick Jones megcsinálta az új Foreigner lemezt és minden egyéb próbálkozás okafogyottá vált. Kelly Hansennel sikerült a Foreignert egy magasabb szintre emelni, és az "In Pieces" vagy a "When It Comes To Love" dalokkal rávert egy kört régi önmagára, még ha azt a '80-as évekbeli népszerűséget nem is lehetett visszahozni 25 évvel később. (A fájón elmaradt budapesti koncertek listáján a Michael Schenker Group mögött a Foreigner áll második helyen nálam.)

Amikor Garael kb. 2 hónappal ezelőtt felhívta igen tisztelt figyelmemet az új N.O.W. lemezre, legyintettem rá. Az előző egyetlen pozitívuma is csak annyi volt, Bardowell énekel benne. Gyenge Unruly Child koppintás. Pedig ez az oldal szereti a dél-amerikai muzsikosakat bemutatni! Így hát, amikor már annyira ellepett a munka, hogy mindegy volt mi, csak szóljon a fejemben, betettem az új N.O.W. lemezt. És leesett az állam. A brazil basszusgitáros, Alec Mendonca megcsinálta! Megírta a Philip hangjára legjobban illő zenét, a színtiszta Foreignert. Hagyta a fenébe az unalmas AOR kliséket és egyszerűen ellopta Mick Jones zeneszerzői pennáját (talán azért él a kis kopasz 2009 óta kizárólag újrakevert, újra felvett vagy akusztikusan áthangszerelt válogatásokból). Ráadásul Alec szerződtetett egy fiatal gitárost, Juno Moraest, aki a malmsteeni neoklasszikus futamok mestere, így olyan szólókat játszik a dalokban, amilyeneket a nagy öreg talán még következő életében sem fog.

A balladák (szerencsére nem sok van) gyönyörűen ívelő dallamokkal szárnyalnak, melyekhez Bardowell hangjának minden árnyalatát hozzáteszi az érzelmestől az ércesig. A Jean Reno film ihlette "Leon's Going Soft"-ban még egy apró fullánkot (Sting) is belevarázsol a hangulatba. Mendonca pedig óriási vokálokat írt a refrének mögé, amelyek feléneklésében Matti Alfonzetti is segédkezett.

Két dalhoz még a szaxofont is előkerítették sürgősen egy sarokból, hogy meglegyen az Urgent-rajongók öröme is. Az már szerkesztési hiba volt, hogy ezt a két dalt egymás után helyezték el ("Mary-Ann" és "Tonight Is The Night"). A vége felé kicsit belefáradtak a fiúk, ezért is fordulhatott elő olyan tévesztés, hogy Foreigner helyett Styxet kezdtek el játszani ("Cassie's Dream"), de összességében nagyon jól eltalált zene ez. Ha nem is klasszikus, de a fiatal gitáros közreműködésének hála neoklasszikus Foreigner album született. A dobos, Lars Chriss keverte az anyagot, szerintem jóval dinamikusabbra, mint az előzőt a "nagy" Martin Kronlund.

Basszus, a Danger Angel után most másodszor dobtam félre egy albumot, mert nem tetszett az előző. Ilyen hibát többet nem követek el, mert mindenkinek meg kell adni azt a bizonyos második esélyt. És a brazil fiúk ezúttal éltek vele.

CsiGabiGa

Kiadó:
Provogue Records

Honlap:
www.hartandbonamassa.com

Tudjátok, miért válhatott Elvis világsztárrá? Nem, nem a hangja miatt – illetve nem csak azért. Hanem mert fehér volt. Az ötvenes-hatvanas évek Amerikájában ő lett a "Great White Hope", ennek a bokszéletben a színesbőrűek nehézsúlyú sikersorozatában fogant rasszista, ám üzleti szempontból meghatározó fogalomnak zenei manifesztációja. Mert kell egy csapat, izé, fehér fiú, aki az afro-amerikaiak által "uralt" közegben is képes megmutatni, hogy az ember eleve fehérnek teremtetett… Ilyenkor persze a jóérzésű kritikus szeretne felkiáltani, hathatós indokokkal és érvekkel meggyőzni ellenkezőjéről a világot, de mint jól tudjuk, az előítélet érzelmekre és szocializációs ingerekre érzékeny, nem a logikai és etikai érvekre – ráadásul mikor teljesül a dolog, és mondjuk végre egy echte fehérbőrű ember lesz a világbajnok – akiből ráadásul egyszerre kettő van, lásd Klicskó fivérek – akkor az sem jó. Mert azok meg nem amerikaiak, még szerencse, hogy Elvis az volt.

No, ezt a kis eszmefuttatást nem azért vetettem bitekbe, hogy párhuzamot vonjak Beth Hart előtérbe kerülése, és bőrének színe között, pedig de. Az biztos, hogy elképesztő hangja van a blues-releváns életet megélt hölgynek, akit joggal karolt fel korunk egyik vezető rock-gitárosa, de az is biztos, hogy Amerika klub-rengetegében, gospel-kórusaiban számtalan – na jó, számos, de az is sok – afro-amerikai hölgy énekli le az istenített sztárok hangjait legalább ugyanúgy, mint a közönség imádatának tárgya. Természetesen az olyan rétegműfajban, mint a blues, nem lehet egy nehézsúlyú világbajnok kaliberű sztárrá válni, de nem véletlenül kapcsolódott Janis Joplin neve össze a blues-királynői címmel, annak ellenére, hogy olyan sztárok lubickoltak a műfajban, mint pl. Tina Turner. Mindenesetre örülök, hogy – most már leválva a kezdeti gondolatokról – Beth Hart és Bonamassa közreműködésével olyan klasszikus feldolgozásokat – egyes esetekben feldolgozások feldolgozását – ismerhetünk meg új köntösbe öltöztetve, melyeknek nekifutni igencsak kockázatos dolog, mert a hirtelen felbuzdulásnak könnyen hanyatt vágódás lehet a vége, tekintve az eredeti dalok előadóinak kvalitásait. A két zenész, valamint a hangszerelés zsenialitása azonban olyan könnyed győzelmet szül, melyből nem az edzések izzadságszagú merevségét, hanem a tehetségből adódó könnyed eleganciát érzi az ember: a stílusos Viktóriát, akinek még azt is megbocsáthatjuk, ha könnyedebb műfajok felé kacsintva populáris fogásokra vetemedik.

A fúvósokkal megbolondított dalok szerencsés kiválasztásával biztosra mentek az alkotók: olyan blues/gospel/ sanzon variációkat raktak le az asztalra, melyben szabadon érvényesülhet a játékos-kommersz ujjgyakorlat, anélkül, hogy a szakmaiság rovására menne. Hart elképesztően énekel olyan elődök után, mint a már említett Tina Turner, Bonamassa pedig játékával adja meg azt a pluszt, ami az eredeti felvételekből hiányzott, vagy más formában volt jelen.

Annak külön örülök, hogy a kiválogatott darabok nagy része rövid, táncolható, rock 'n' roll rokon, lüktető blues, ami első hallásra is meg tud szólítani mindenkit, akinek füle- és ritmusérzéke van, de az "If I Tell You I Love You" sanzonos, Edit Piafra emlékeztető, Vaya Con Dios szellemű variációja még a nagymamának is minden bizonnyal tetszeni fog. És ha már nagymami, akkor apu, vagy a nagykamasz öcsi is, mert Hart hangjában ott van minden mély-afrikai, ösztönből jövő szexuális lüktetés, amitől (is) a blues generációkon átívelően népszerű tud lenni. A 16-os karikát pedig képzeljétek a kritika vége feliratának helyébe.

Garael

Kiadó:
Loud & Proud records

Honlapok:
www.thewinerydogs.com
facebook.com/TheWineryDogs

Erről a projektről már hosszú hónapok óta beszél a rock média, főleg a "csapodár" Mike Portnoy miatt, aki legújabban azzal sokkolta a közönséget, hogy kilépett az Adrenaline Mobból, akik éppen kezdtek egyenesbe fordulni és sikert sikerre halmoztak. A kezdeti kételyeimet meghazudtolva a pesti koncertjük frenetikusra sikerült. Szerencsére abban a szerepben Portnoy sem pótolhatatlan. Kezdek egyre inkább John Petruccinak hinni a Dream Theater-afférban is, aki mostanság ódákat énekel arról, hogy az új fölállással beköszöntött a biztonság, stabilitás, és lelki béke időszaka.

Úgy érzem tehát, hogy a szakma kezdettől fogva elsősorban Portnoy illetve a DT hajcihő miatt követte oly nagy figyelemmel ezt a projektet, mely végül Portnoy kifejezett ellenállása ellenére és Kotzen makacssága eredményeképpen a The Winery Dogs nevet kapta. Csak találgatni tudok, mi tetszett annyira Kotzennek a névben. A kifejezés magyar értelme: a borászat kutyái (???), de a "wine" (bor) és a "whine" "nyüszít" között elég egyértelmű az áthallás. A lényeg: se így, se úgy nincs értelme, de az asszociáció miatt legalább lefordíthatatlan...

Aki követte a híreket, tudja, hogy a trió eredeti fölállása szerint John Sykes lett volna a frontember, aki a Whitesnake-ben és a Blue Murderben már bizonyította, hogy nem csak legendás gitáros, de remek dalszerző is. Sykes azonban ellustázta a dolgot, rendre szabotálta a próbákat, így pár demó elkészülése után Portnoy és Billy Sheehan kitették a szűrét. Így került a bandába Richie Kotzen, a Mike Varney által fiatalon fölfedezett gitárfenomén, aki a Poisonban és a Mr. Bigben, de szólóban is kiválóan megállta a helyét: nem csak jól penget, de énekesnek, dalszerzőnek sem utolsó.

A végül cím nélkül megjelent lemez meghallgatása után azt kell mondjam: hogy itt bizony nem Portnoy a főszereplő. Lehet, hogy a híradások és a média cirkusz miatta voltak, de zeneileg egyértelműen Richie viszi a prímet, játékával, énekével teljesen rátelepedett a projektre. Ennek én nem föltétlen örülök, hiszen szíves(ebb)en hallgattam volna Sykesot, aki a '80-as és '90-es években valódi legendává lett, de az utóbbi időben alig-alig hallottunk felőle.

Miután beletörődtem, hogy mégsem láthatom Sykesot újra tündökölni és Kotzen szinte teljesen a maga képére és hasonlatosságára faragta azt a formációt, amibe ő csak ejtőernyősként érkezett, kezdtem megbarátkozni az albummal. Elsősorban azért, mert Kotzen korai instru anyagait szerettem, mint ahogy azt is csipáztam, amit a Poisonnal vagy a Mr. Biggel csinált, de szólóban az utóbbi időben kezdett nyavalygóssá, nyögvenyelőssé, uncsivá válni.

Itt szerencsére újra a dögös, koszos blues-rockos önmagát adja, mint egykor a két Mother Head's Family Reunion albumon (1994, 2007) és a Forty Deuceban (2005). Szól a gitár, mint a disznó, a szólók fantasztikusak, a dalokból árad az energia. Sheehen és Portnoy azt nyilatkozták, hogy ez a projekt az ős hard rocknak (Hendrix, Cream, Grand Funk Railroad) és a '90-es évek nagy hatású bandáinak (The Black Crows, Alice In Chains, Soundgarden) lesz a keveréke. Hát pont nem. Ez kérem egy az egyben a Mother Head's Family Reunion és a Forty Deuce reinkarnációja. Nem mintha ezzel lenne bármi baj.

Összegzésképpen: Sykesra sokkal kíváncsibb lettem volna, de annak is nagyon örülök, hogy Kotzent hallhatom csúcsformában, funky és életunt nyavalygás nélkül. Amit pedig a másik két zenész alápakol, már önmagában is bámulatos.

Tartuffe

Kiadó:
Escape Music

Honlap:
www.aldogiuntini.com

Érthető okokból manapság sokat beszélnek a Black Sabbath őseredeti fölállásának összeborulásáról (13), mégiscsak 35 évet kellett várni rá - már annak, aki várt rá. A lemez ugyan nem lett rossz, nekem azonban a Dio/Martin-éra mindig is jobban tetszett (nem is beszélve Iommi Glenn Hughes-zal készített lemezeiről!). Az újkori Black Sabbath már dolgozott Dioval, most Ozzyval is bepróbálkoztak, csupán egy Tony Martinnal közös lemez van hátra. Szerintem ez sem Iommin fog múlni (leginkább Sharonon). Mindenesetre, amíg várjuk a "Headless Cross" folytatását, vigasztalódhatunk egy pár Martint szerepeltető projekttel (szerencsére nem szorulunk rá az énekes szóló albumaira!).

Tony Martint valamilyen okból rendre nem brit vagy amerikai, hanem olasz gitárosok találják meg: már a tavalyi Silver Horses előtt is rendszeres szereplője volt Dario Mollo gitáros-zeneszerző-producer The Cage nevű formációjának, illetve '99 óta közreműködik Mollo cimborájának, Aldo Giuntininek lemezein. Ugyan sem a The Cage, sem a Giuntini Project nem kifejezetten a Martin-érás Black Sabbath folytatása, azért a Rainbow-vérvonal továbbvitele mellett gondot fordítanak a "Headless Cross" emlékének ápolására is. Gondoljunk csak a legutóbbi The Cage III pár nótájára (Oh My Soul, Blind Fury). A korábbi Giuntini albumokon is akadt ilyen (itt és itt), mint ahogy most sem voltak restek inspirációt meríteni Iommitól, minden idők egyik legnagyobb riffmeisterétől (pl. Born In The Underworld, Not The Jealous Kind).

Aldo Giuntini lényegében Dario Mollo fölfedezettje, Tony Martinnal is ő hozta össze. Amellett, hogy Giuntini eddig kivétel nélkül minőségi anyagokat szállított, nekem mégis mindig a mentor, azaz Mollo lemezei tetszettek jobban (főleg, ami a Glenn Hughes-zal turbósított Voodoo Hill albumokat illeti); Mollot ügyesebb gitárosnak, jobb dalszerzőnek érzem és hangzásban is modernebb, erőteljesebb. Persze lehet, hogy szakmai irigységből keveri Giuntini lemezeit ilyen retrósra, ami azért 2013-ban már nem föltétlen indokolt. :))

A "IV" nem lett sem jobb, sem rosszabb, mint elődei... olyan. Akinek eddig bejött ez a valamelyest korszerűsített, hormonkezelt egyveleg valaha volt Deep Purple, Rainbow, Dio és Black Sabbath elemekből, és túl tud lépni a kicsit dinamikátlan, magasra kevert soundon, uccu neki! A legutóbbi projekt óta 7 év telt el, és Giuntini - kárpótlásként - 14 dalt rögzített a stúdióban (vagy többet, de ennyi került a CD-re). Már csak azt kellene megtudni, hogy a vállalkozás miért került át a Frontierstől az Escape Musichoz. De az ilyen ezoterikus részletek már csak a magamfajta pernahajder információhajhászt, elvetemült bloggert érdeklik...

Tartuffe

Nos, ez a dal már régen, gyakorlatilag megjelenése óta ostromolja az ingerküszöböm, de nem negatív értelemben. Már első hallgatásra lenyűgözött, de refrénje azóta is visszatérő dallam a fejemben, amit a leglehetetlenebb és legváratlanabb helyen és időpontban vagyok képes dúdolgatni, méghozzá unásig. Általában nem én szoktam megunni, hanem azok a szerencsétlenek, akik ilyenkor a környezetemben vannak.

A müncheni Dreamscape nem túl szerencsés zenekar; egyébként meglehetősen hosszú karrierjük során (1986-ban alakultak és 1997-ben jelent meg az első teljes albumuk) túl sok tagcsere rázta meg őket és jóllehet hangszeresen maximálisan fölkészültek, a siker egyre csak kerülgette őket. Kétségtelen, hogy kezdetben nem igazán találtak saját hangjukra, és a szőrösszívű kritikusok ezért megannyiszor a Dream Theater epigon címkét aggaták rájuk (megjegyzem, nem jogtalanul), de nagyon igyekeztek.

Végül oly sok görcsös erőlködés után ellazultak, elengedték a nagy álmokat, a Massacre Records után leszerződtek egy aprócska kiadóhoz (a terjesztésről annyit, hogy a CD-t közvetlenül a dobostól, Danilo Batdorftól kellett megrendelnem), és ahelyett, hogy továbbra is vadászták volna a régóta várva-várt átütő erejű frontembert, bevontak a munkálatokba néhány igazán nagy nevet a szakmából: Erik EZ, Francesco Marino, Arno Menses (Sieges Even, Subsignal), Herbie Langhans és Dilenya Mar (Beyond The Bridge), Mike DiMeo (Riot, Masterplan, Creation's End), Nando Fernandez (Hangar), Oliver Hartmann, Roland Stoll (ex-Dreamscape).

Ez a döntés több szempontból is előnyösnek bizonyult, de elsősorban azért, mert így a korábbi száraz és homogén képlet szépen föllazult és új éltető nedveket kezdett csepegtetni. Az "Everlight" a Dreamscape legsokoldalúbb, leggörcsmentesebb, már-már rock operás opusza lett, s talán egyetlen árva nótát kivéve (Fortune And Fate) 100 százalékos teljesítmény (a 2012-es toplistámon a 8. helyig kúszott). Ha egy ilyen magas színvonalú lemezről kirí (fülbe és nem szembe ötlik) egy dal, az már valóban megérdemli, hogy helyet kapjon az ügyeletes kedvencek között.

A zenét és a (nem mellesleg vallásos ihletésű) szöveget kivételesen nem az együttes alapító atyja és fő motorja, Wolfgang Kerinnis szerezte, hanem az újonnan leszerződtetett billentyűs, David Bertok (Subsignal), aki az "Everlight" albummal a banda fő komponistájává lépett elő. Ennek megfelelően túlsúlyba kerültek az epikusabb dalok, melyek közül az "Everlight" lett a favorit. A több, mint 7 perces balladában van minden: lassú és valamivel gyorsabb részek, váltogatott ének, kórusok, billentyű- és gitárszóló (utóbbiból igazán juthatott volna egy monumentális darab à la Petrucci), de mindenekelőtt egy fantasztikusan eltalált, egyszerűségében is nagyszerű refrén, amelyet ha meghallok Dilenya Mar (Beyond The Bridge) sejtelmes és ellenállhatatlan szirén hangján, totál elolvadok. Meggyőződésem, hogy ezt a varázslatos dalt az a legfőbb lény ihlette, akiről a nóta címét kapta... Libabőr...

Tartuffe

Kiadó:
Vertigo, Universal

Honlap:
www.blacksabbath.com

Bevallom, kritikaírási tevékenységem egy ideje leginkább arra irányul, hogy elszórakoztassam magamat: ha ez az önkifejezési forma esetleg találkozik néhány olvasónk ízlésével, akkor már többet nyertem, mint amennyit az egészbe belefektettem. Hogy miért is írom ezt? Mert szeretem a humor oldaláról megközelíteni ezt az egész "rákenról hajcihőt", ami esetlegesen a szakmaiság rovására is mehet: nos, éppen ezért ne kérje tőlem számon senki a száraz objektivitást, annak prezentálására ott vannak a kollégák, hehehe. Éppen ezért is nehéz írnom a Black Sabbath új lemezéről, mert ez az a csapat, amiről milyen humorral írhat az ember? Hát legfeljebb feketével, ami Iommi súlyos betegségét tekintve még akkor sem ízléses, ha ennek a szónak a jelentése igencsak áttranszformálódott az internetes újságírás megjelenése óta…

De ne is szaporítsuk a szót, itt van az az album, amiről bármit írok, úgysem lesz jó, hiszen a Sabbath egyike a metál azon "szent teheneinek", melynek ócsárolása egyenértékű hiba egy hindu vacsora marharagus kezdésével, ugyanakkor fenti soraimban sutba dobott objektivitást előkaparva azért mindenki beláthatja (behallhatja), hogy ezt az albumot Iommi teszi azzá, ami, még akkor is, ha a csapat és a riffmester neve közé én csak feltételesen biggyesztem oda az egyenlőség jelet. Mert hiába hozza vissza modernizált formában az album az Ozzy-éra hangulatát, egyfajta részreprodukciós öndefiniálást végrehajtva, többedszeri hallgatásra is csak oda lyukadok ki, hogy Ozzy jobban tette volna, ha a marketing-kokózása és házassági handabandája helyett megpróbál az Iommi által kijelölt színvonalhoz felnőni. De miket is írok, nem, erre ő soha nem is volt képes – legalábbis a Sabbath keretein belül –, így irreális elvárás is lenne a denevér fejére olvasni az el nem követett bűnöket, ugyanakkor be kell vallani, hogy – énekesi teljesítményét elegánsan megkerülve – én a dallamok terén igenis többet vártam tőle. Így ugyanis még a stúdió által felturbózott technikai segítséggel sem képes Iommi riffjeinek tömör falán keresztültörni, és sodródva az árral, inkább csak rákántál a gitáros mennydörgő riff-folyamára, ami csak akkor nem lenne fülbetűnő, ha Iommi nem maga lenne a metál zenei munkásökle, ami oda csap, ahová kell. Leginkább a fémből teremtett zsigereinkbe.

Nos, de mielőtt a Sabbath fanok kánongyalázással vádolnának, gyorsan kijelentem: tetszik az album, talán még jobban is, mint a kvázi-Sabbath Heaven and Hell négy évvel ezelőtti jelenése, pedig én mindig is jobban szerettem a Dio/Martin érás csapatot, mint elődjeit cakkumpakk, és a "13" bizony a korai idők fémbe vésett lenyomata, olyannyira, hogy az eldördülő riffek közül néhányat már el-elsütöttek 1970 és 1976 között.

Múltidézés? Bizonyos értelemben igen, de inkább nevezném ezt összefoglalásnak, még akkor is, ha az epikus heavy metal jelezte időszak szinte teljesen kimaradt az arzenálból, és ha már Ozzyt  – illetve Sharont – sikerült az együttműködésre rábírni, érthető, ha a többiek nem akarják keverni a szezont a fazonnal. Tegyük oda, amit oda kell tenni, talán utoljára, gondolták, és ha a maga komplexitásában szemlélem az albumot, azt mondom, igazuk volt: az említett összefoglalás szerintem azokban is megmozdít valamit, akik számára a felbuggyanó riffek sem nosztalgiát, sem újdonságot nem jelentenek. Éppen ezért nem tűnik esztelenségnek két olyan monolittal indítani az albumot, amitől a jelen retro-dömpingjében tobzódó csapatok 99%-a visítva menekülne, és éppen ezért nem találom unalmasnak a felsorakozott szerzemények nagy részének tulajdonképpen azonos szerkezetét. Azt ugyan nem mondom, hogy nem viseltem volna el legalább egy gyorsabb, a "Live Forever"-höz hasonló középtempós őrleményt, de amíg az "Age Of Reason" dübörgő törzsi dobtémáira olyan cammogó, majd begyorsuló riffet képesek kanyarítani, ami egyszerre mutat előre és hátra, addig nincs okom panaszra. És ha már a doboknál tartunk, képtelen vagyok nem ideképzelni Cozy Powellt, aki a maga mennydörgő stílusával minden bizonnyal képes lett volna az öblös, és a vintage-modern követelményeknek egyszerre megfelelő, kissé túlvezérelt, Rick Rubin-féle hangzást még gigantikusabbá tenni, jóllehet Brad Wilk szerintem helyesen minimalizálta – inkább az erőre, valamint az ösztönös pulzálásra helyezve a hangsúlyt – a zsigerekig ható, riffek alá pakolt témákat.

Mit is lehetne végszóként írni? Igazából csak frázisokat, hiszen az album utolsó másodperceiben az esőben felkonduló lélekharangnál nem lehet tisztább metaforával lezárni semmit, aminek eleje van, és vége is lesz – pedig azt szeretnénk, ha örökké tartana…

Garael

Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
www.ivanhoe-band.com
www.myspace.com/ivanhoemusic

Biztos vagyok benne, hogy amikor 1820-ban Sir Walter Scott, az angol romantikus medievalizmus alapító atyja kiadta "Ivanhoe" című regényét, nem gondolta volna, hogy ezzel szépirodalmi, képzőművészeti és filmművészeti alkotások garmadáját ihleti meg (beleértve a már halálosan unalmas Robin Hood történeteket). Nyilván mindenki ismeri a klasszikus mozgóképes földolgozást 1952-ből Robert és Elisabeth Taylorral. Azt viszont már valószínűleg kevesebben tudják, hogy Hollywood az idén is forgatni készül egy modern változatot. "Nil novi sub sole…" Mindezt csak azért írtam le, hogy valamiképpen megágyazzak a következő kérdésnek: vajon mi a túró köze van egy fiktív XII. századi szaxon (angolszász) lovagnak a német progresszív metálhoz? Ezen egy ideje már töröm a fejem, de nem kerültem közelebb egy arasznyival sem a megoldáshoz.

A ’90-es évek óta hellyel-közzel aktív Ivanhoe újabban a Massacre Recordshoz szerződött, hogy a 2008-as "Lifeline" után, amely végre biztatóan pozitív recenziókat generált, új koronggal örvendeztesse meg a hallgatóközönséget. A "Lifeline"-t néhány apró elbicsaklása ellenére én is szerettem, így izgatottan ugrottam neki a "Systematrix"-nak. Sajnos azt kell mondjam, hogy ezúttal nem hogy fejlődni, előre lépni nem tudtak, de még a "Lifeline" színvonalát sem sikerült megugrani. Az Ivanhoe sohasem erőltette a gitárszólókat, ezt Chuck Schuler szerény képességeinek ismeretében meg is értem, de az új albumon helyet kapott kapirgálások (pl. Tin Cans Liberty, Learning Path) tényleg idegborzolóak, főleg ebben a virtuozitásra építő műfajban. Ha nem lenne Mischa Mang egyedi orgánuma, bizony menne ez is a levesbe…

Az alapvető kifogásom az, hogy most nem sikerült igazán jó dalokat írni; teljesen eluralkodtak a lassú, maximum középtempós, ritmikailag végletekig széttördelt dalok, amikre Mang sokszor csak rádörmög, deprimálóan kántál vagy hisztérikusan nyüszít. A címadón és a "Walldancer" című nótán kívül itt nem találtam kedvemre valót (talán még a bónuszok közül a "Symbols Of Time"). Egy zene nem az agyonvariált komótos ritmizálás miatt lesz progresszív, illetve a progresszív jelző nem zárja ki szükségszerűen a könnyen emészthető dallamokat és a sodró lendületű kompozíciókat. Ennél Mang korábbi bandájának, a Dreamscape-nek tavalyi lemeze kategóriákkal jobb: asszem maradok is annál…

Tartuffe

Ezen az oldalon nem igazán szokásunk programokat ajánlani, de őszinte örömünkre Hódmezővásárhelyen, Túrisas és Tartuffe szűkebb pátriájában kicsit megmozdulni látszik az egyébként elég laposkás zenei élet. A nyáron gyakorlatilag minden hétvégén, pénteken és szombaton élő "térzene" lesz a Raktár Café előtti szabadtéri színpadon. A koncertek 20:00-kor kezdődnek és - a csendrendelet miatt - 22:00-kor érnek véget. Nem csak igényes helyi zenekarok lépnek föl, hanem nevesebb, országosan ismert "vidéki" formációk is (nekünk pl. Budapest számít "vidéknek").

Szóval, itt egy pár példa: június 28-án, pénteken a Tóth Bagi Trió (Szeged), július 6-án, szombaton pedig a latin jazz kiválóságai, a Trio Ricardo (Budapest). Utóbbiból közlünk itt egy fincsi kis ízelítőt: