Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.wolfpakk.net

A farkashorda ismét támad! 2011-ben két alfahím, a svájci Mark Sweeney (ex-Crystal Ball) és Michael Voss (Mad Max, ex-Casanova, ex-Demon Drive, ex-etc.) paKKtumot kötöttek és megmutatták, hogy két dudás igenis megfér egy csárdában. Már ha azt a csárdát erdőnek hívják, a dudások pedig farkasbőrbe bújtak. Összerántottak egy csapatot maguk köré és elnevezték FarkasfalKKának. Így, két K-val, hogy megkülönböz-tessék magukat a többi kóborló brancstól. Hiszen farkasokkal tele a metál-erdő. Volt itt már White Wolf, Virginia Wolf, Lonewolf, sőt a legújabb üdvöske, a Powerwolf, aki mostanában a mi Wisdomunk társaságában portyázik. A WolfpaKK azonban nem a többi névrokon útján kóborol, sokkal inkább egy germán farkast követ, akit Wolf Hoffmann-nak hívnak. Meg néha a BlaKK Sabbath nevű fekete hordát. Valahogy egy kis "Heaven & Hell" koppintással mindkét lemezen előruKKolnak valamilyen formában.

A 2011-ben alakult farkascsapat már aKKor is kitűnő bizonyítványt kapott tőlem, bár még voltak gyermekbetegségei a produkciónak. Kissé csapongó volt az album, volt Acceptes zakatolás Tony Martinnal, Edenbridge-es gótika Michaela Schoberrel, Helloweenes galopp-metál Paul Di'Annoval, és persze az említett "Menny és Pokol" utánérzés Jeff Scott Sotoval. A pálmát (vagy a koncot, ha úgy tetszik) mégis a lemezt záró 10 perces Wolfony vitte el nálam, ahol Ripper Owens domborított. A másik nagy problémám az volt azzal az albummal, hogy az említett elsőosztályú metál-torkok csupán izgalmas háttérként szolgáltak a két, közepes teljesítményt nyújtó falKKavezér vonyításához. (Idézet a 2011-es évértékelő beszédemből: "Bár roppant mód haragszom, amiért olyan metál torkok, mint Tim "Ripper" Owens, Paul Di'Anno, Jeff Scott Soto, Tony Martin, Mark Boals, csak háttérvonyítók lehetnek a középszerű Michael Voss mögött a falkájában, azért ez a lemez mégis nagyon bejött! Főleg a záró tétel, a "Wolfony", és annak is a középrésze, a "Homo Homini Lupus" kántálásra elnyomott Andy Midgley (Power Quest) gitárszóló nagyon ott van! És persze a "Let Me Die" a maga "Heaven & Hell" koppintásával, na meg JSS háttér vokáljával és Tommy Denander szólójával. Idén ezt is bePAKKoltam a karácsonyfa alá.")

Nos, 2013-ra letisztult az arculat, maradt elsősorban az Accept-vonal, azzal a bizonyos H&H eltévelyedéssel, melyet itt most "Palace Of Gold"-nak hívnak, és Tony Mills vezeti elő erőteljesen Diora hasonlító hanghordozással. És van az újabb tízperces, a "Cry Wolf", amely azonban Blaze Bayley éneke és Kee Marcello gitározása ellenére most nem ütött akkorát, mint a korábbi zárótétel. A másik hibát is kiküszöbölték, a két vezér most sokkal több teret enged a falKKa tagjainak, így remek szólót énekelhet a fentieken kívül Ralf Scheepers, Johnny Gioeli vagy Doogie White is. És a "Hideg Tél"-ben (Cold Winter) még az asszonyállat is előkerül Amanda Somerville személyében, hogy felmelegítse a hangulatot, s akivel egy remek "tercettet" énekel a két önjelölt bonviván. A lemez balladája egyértelműen sokkal harapósabb lett, mint Tobi elérzékenyülése Cloudy Yang oldalán (Avantasia - Sleepwalking). A lemez legjobbja és egyben "legakceptábilisabb" pillanata egyértelműen a "WaKKen" című vaKKantás, melynek refrénjében a dallamtalan "Metal AttaKK, Metal AttaKK" kántálás már germanizmusnak számít, annyira elterjesztette Hoffmann Farkas és hordája a "Restless And Wild", a "Balls To The Wall" vagy a '"Metal Heart" című opuszokban.

A falKKa összetétele teljesen kicserélődött két év alatt, új metál-torkok érkeztek a régiek helyére, s ahogy említettem, több feladatot kaptak, mint elődeik. A gitárosok kavalkádja viszont elmaradt. Most csupán Mandy Meyer (Krokus, Unisonic), Roland Grapow (Materplan), Kee Marcello (ex-Europe) és Martin Rauber (Top4Tea) gitározgat egyet-egyet. Vossi vette át a fő-fő gitáros szerepét, ezzel párhuzamosan hátrébb vonult énekesként. Én azt hiszem, ezzel jó cserét csináltunk!

A két falKKavezér legnagyobb tévedése, hogy ha lecserélik Cozy Powellt egy két lábon járó powermetálos dobgépre, felkérik Tony Careyt egy vendég-billentyűzésre és kettejük hangját egyesítik Dio énekének pótlására, akkor el tudják adni a Rainbow "Run With The Wolf"-jának modernizált változatát. Nekem nem! Miért nem dolgozták inkább fel példaképüknek az "Ahead Of The PaKK" című nótáját? Jobb lett volna! A másik tévedés, hogy a Herman Rarebellel kötött újsütetű barátságot meg kell pecsételni egy bónusz traKK-kel, aminek se füle, se farka (úgyhogy még véletlenül sem lehet farkas!).

A FarkasfalKKa második ugrása összességében jobban sikerült, mint az első próbálkozás, de azt azért illene megtanulnia Vossinak, hogy jobb, ha egy farkas a holdat vonyítja és nem a szivárványt ugatja.

CsiGabiGa

Kiadó:
Golden Core (Zyx)

Honlapok:
www.subsignalband.com
facebook.com/subsignal

Vajon mi lehet a jel alatt (sub signal)? Szerintem a jelentés, a valódi tartalom, és hogy a német progresszív formációnak van belső tartalma, afelől senkinek sem lehet kétsége. Az egykori Sieges Even, valamint a jelenleg is aktív (már amennyire) Dreamscape tagokból álló Subsignal nálam nagy kedvenc; az a fajta intelligens, sokhallgatásos, de tökéletesen asszimilálható muzsika, amiből a gyűjteményemben van egy raklappal – nekem, meg vagy másik két-háromszáz embernek a világon. Ez azonban engem nem foglalkoztat (az együttes tagjait és a menedzsmentet talán annál inkább), mert a minőség nem mindig jár együtt a mennyiséggel – a mai világban meg pláne.

Mindkét előző lemezt ("Beautiful & Monstous" és "Touchstones") 2011-ben ismertem meg, és őszintén szólva az első jobban tetszett. Így némi aggodalommal néztem elébe az új megjelenésnek, attól félve, hogy a tendencia marad, és a "Paraíso" nem is lesz olyan paradicsomi (itt nyilván nem a gyümölcsre – állítólag nem zöldség –, hanem az édenkertre gondoltam). Amiatt épp nem izgultam, hogy Roel van Helden (Sun Caged) dobos távozása után Danilo Batdorf (Dreamscape) vette át a stafétát, illetve a dobverőt, hiszen Danilo a másik bandájában már bizonyított.

A kb. 60 perces új album nem rejteget semmi újdonságot a korábbiakhoz képest. Szerencsére a dallamokkal most könnyebben meg lehet barátkozni – már olyannak, aki könnyen barátkozik bonyolult, nem hétköznapi jelenségekkel. Én biztosan ilyen vagyok, különben nem lennénk Túrisassal gyakorlatilag gyerekkorunk óta cimborák. Az egyetlen tényező, ami hervasztólag hatott rám, hogy Markus Steffen úgy kerüli a gitárszólókat, mint ördög a tömjénfüstöt. Az első gitárszóló-szerűségre egészen a hetedik nótáig kell várni (The Stillness Beneath The Snow), ott is akusztikus változatban. Elfogadom, hogy ez a muzsika nem a lélegzetelállító hangszeres bravúrokról szól, mégis jól esne néha, ha Steffen vagy Bertok ujjai néha megszaladnának, mint pl. a "The Blueprint Of A Winter"-ben, ahol Mensest a csinoska Marcela Bovio (Stream Of Passion, Ayreon) támogatja meg énekével. Bovio úrhölgy üdítő szereplése ellenére nem ez a dal, hanem a "The Colossus That Bestrode The World" a kedvencem. Az ilyenekért csipázom igazán a Subsignalt!

A "Paraíso" – ami szerintem határozottan szerethetőbb elődjénél – az alapváltozat mellett megjelenik speciális kiadásban is, amelyben egy második CD-n szerepel a tavalyi koncert DVD (Out There Must Be Something) hanganyaga. Ahogy néztem, árban a két változat között 1-2 euro különbség van, ezért mindenképp érdemes a 2 CDs változatot beszerezni – főleg olyannak (én nem tartozom közéjük!), akinek nincs meg a "Live in Mannheim" DVD. A borító meg nagyon el lett találva...

Tartuffe

Kiadó:
NoiseArt Records

Honlap:
www.wisdom.hu

Megmondom őszintén, a 2011-ben kijött Judas című albumot 30 ezüstpénzre sem tartottam érdemesnek, és ha most árulót kiált a bandát szerető nagyérdemű, mentségemül legyen szólva, hogy nem is írtam meg a véleményemet, amit viszont nagyszerűen tartottam meg magamnak, hehehe. Nem, mintha megijedtem volna – ez méltatlan lenne egy katonától, ugye –, de a szinte egyöntetűen pozitív kritikai fogadtatás hatására elbizonytalanodtam, és magamban kezdtem keresni a hibát, nem a csapatban. A gyenge Hammerfall utánérzésként önaposztrofált albumot aztán szépen félretettem, mondván, írjon róluk egy Joachim fan kritikus, én meg szépen elleszek a véleményemmel – pedig nem mondhatnám, hogy jobban szeretek csalódni, mint örvendezni. Szerencsére azonban elérkezett az ideje ez utóbbinak is, ugyanis az új Wisdom már első hallásra megvett. Nem 30 pénzért, hanem kilóra.

Ehhez egyrészt kellett az a stílusbeli módosulás is, ami olyannyira kedvemre való, hiszen aki úgy tud Helloween ízű édeskés refrént fabrikálni, mint a csapat az intrót követő "Dust Of The Sun"-ban, vagy a "Take Me To Neverland"-ben, azt máris a tökfej rend lovagjává ütöm. Tökkel. No, ezt kapjátok ki.

A másik pozitívumot a refrének kidolgozottságában látom, illetve hallom, melyek legkevesebb 10 echte, a nemzetközi szintnek bőven megfelelő metál himnuszt sorakoztatnak egymás után, németes precizitással jobbra, illetve balra fordulva. Ez a tényező pedig képes elvinni nemhogy egy albumnyi, de egy egész életműnyi munkát is a vállán, zenei Atlaszként cipelve a súlyokat. Az első hallásra ütő dallamok mellé ráadásul remek, kórusokkal bővített körítés jár, ami az intro, és a lemezt befejező nyolc perces tömény gyönyörűség mellett érthetőre indokolja Fabio Lione vendégjárását is (még jó, hogy nem Canossa lett belőle, hehehe), a már említett címadóban ugyanis olyan dalban közreműködhet, amelyik bármely Rhapsody, vagy Rhapsody Of Fire lemezen is megállná a helyét.

A Hammerfall hatást most is érzem, de a dalok tulajdonképpen jobbak lettek, mint amit a svéd brigád évek óta kiizzadt magából, a Wisdom tehát joggal léphet Darth Vader helyére a mesteroktató tanítvány szerepébe, itt bizony példamutatás  zajlik, illetve az újhullámos európai heavy metal új üdvöskéjének a színre lépése, még akkor is, ha a Wisdom a remek, ízes gitárszólók által tradicionálisabban közelíti meg a műfajt, mint a Sabaton, a Powerwolf, vagy a Civil War.

Nagy Gábor énekes beleérett a szerepébe, és ezt nem csak a vokális teljesítmény miatt mondom, de információim szerint ő  volt a zenefelelős, amiért a fent leírtak tükrében nem jár felelősségre vonás. Legfeljebb jó értelemben, ha van olyan. Az persze egyértelmű, hogy nem ez lesz az újdonságra vágyók kedvenc albuma, de a banda potenciális célközönsége nem hiszem, hogy progresszív "allűröket" vár kedvencétől. A paneltologatás ugyanis ebben a műfajban igenis megengedett, és Wisdomék birodalmában öklöt rázni ugyanolyan tisztelettel járó tevékenység, mint a gondolkodás. Aki pedig degradálónak érzi ezen megállapításomat, az emlékezzen csak vissza a gyermekkori mesékre, melyek bájos sémáiknál fogva olyannyira kedvesen fejlesztették a fantáziát. És hát ki nem szeretne néha a gyermekkorba visszatérni?

A Powerwolffal közös turné híre hallatán kissé féltem, hogy turbófarkasék megeszik a Wisdomot reggelire, de a "Marching For Liberty" lett olyan erős, mint a németek legutóbbi albuma, ez pedig olyan dicséret tőlem, amit végre nemzeti büszkeséggel írhatok le, az elfogultság ténye nélkül. Fiúk, mutassátok hát meg Európának, hogy a varázsló igenis jobban ért a zenei mágiához, mint pár elkószált, slágerírót elfogyasztó, tehetséges ordas. Marching For Hungrary!

Garael

Egyéb elfoglaltságok miatt csak most tudtam leülni, hogy pár mondatban összefoglaljam a koncerten szerzett élményeimet. Ez egyébként nem is olyan rossz, legalább volt ideje a dolgoknak leülepedni, letisztulni - halványulni nem, mert még most is nagyon friss az élmény. Valamikor a '90-es évek vége felé voltam egy Uriah Heep koncerten (a Sonic Origami turnén), Minneapolis egyik külvároságban, egy bowling klubban, ahol a kb. 60 fizető néző nagy kerek asztaloknál ülve, sört szürcsölgetve, öregapósan hallgatta a már akkor sem fiatal rockerek előadását. Mondjuk a Heep sohasem volt olyan népszerű Amerikában, mint mifelénk, ráadásul a '90-es évek sem kedveztek az ilyen zenéknek. Szerencsére azóta új erőre kapott a formáció és az érdeklődés is jóval nagyobb. Alighanem itt is van a kutya elásva, a Heep a divatokkal és az ellenszéllel dacolva több mint 40 éve nyomja ugyanazt, de nem ugyanúgy. Miközben Mick Box egyedül képviseli a teljes folytonosságot, a zenekar képes volt finommechanikai jellegű kiigazításokra a hangzásban, dalszerzésben, megmaradva a műfajon belül, de naprakészen idomulva az újabb elvárásokhoz.

A legutóbbi album, az "Into The Wild" kritikájában már leírtam, hogy nálam a "Sea Of Light" (1995) az etalon, és ha hihetünk Mick Box bejelentésének, miszerint januárban stúdióba vonulnak, akkor annak ellenére is egy "Sea Of Light II"-ért fogok szurkolni, ha tudván-tudom, hogy a banda most épp más irányba halad. Ami a koncertet illeti, Viski cimborámmal nagyon szorítottunk, hogy ne egy fesztiválra való "best of oldies" típusú műsort állítsanak össze, különösen azért, mert a klasszikus korszak maximális tisztelete mellett is úgy vagyunk mi ketten, hogy a Heep Bernie Shaw-val és különösen a '90-es évek óta süt igazán. Ha már előkerült Shaw neve, rögtön le kell szögeznem, hogy ez a Kanadából importált faszi még 57 évesen is csúcsformában, lemez-minőségben énekel a koncerteken.

Szerencsére - a kihagyhatatlan klasszikusok mellett - előkerült néhány dal a kedvenc korszakomból, mindjárt az elején sikerült a "Sea Of light" indító nótájával, az "Against The Odds"-szal beköszönni, de később megörvendeztettek bennünket - főleg Viski barátomat - a "Between Two Worlds"-szel is (Sonic Origami). Persze jó volt a régi nagy számokat is meghallgatni, a "Gypsy" és a "Traveller In Time" még sohasem szólt olyan jól, mint Russell "a Kalapács" Gilbrook és a ránézésre valami északi folk/death bandából szalajtott Dave Rimmer irgalmatlanul kemény ritmusszekciójával. Igazán megspórolhatták volna a "Lady In Black"-et, de belátom, hogy ez olyan lenne, mint egy Deep Purple koncert "Smoke On The Water" nélkül.

Dave Rimmer egyébként hihetetlen fazon, azon túl, hogy abszolút biztonsággal kezeli brutálisan ronda hangszerét, nagyon jól énekel - mondjuk ez a Heepben mindig is elvárás volt. A bőgővel és erősítővel együtt kb. 40 kilós faszi karja szét van tetoválva - éppen azon gondolkodtam, hogy azokat a fűzfaág-vékony karokat vajon nem ütötte-e át egészen a tetoválógép tűje. Egyébként nem értettem, hogy Trevor Boldert, a nemrég hasnyálmirigy rákban elhunyt zenésztársat miért nem említették meg egy szóval sem.

A másik csalódásom, hogy az előzenekar nélküli buli, amit a meghirdetett 8 órás időpont után nem sokkal el is kezdtek, kiábrándítóan rövidre lett zárva, pedig lett volna miből válogatni. Értem én, hogy a Heep több tagja is már 60 körül (vagy fölötte) jár, de még másfél órát sem töltöttek a színpadon! Az vigasztalt, hogy a banda már az első nótától kezdve jól és arányosan szólt, a végére a hangerő is babán be lett állítva. Mick Box egy igazán szeretnivaló szemfényvesztő, valódi varázsló, akinek - ahogy Rodolfo mondta - a kezét kell nézni, mert csal. Valószínűleg ezért is szokott rá arra, hogy "áldásosztó" kezével folyamatosan elterelje figyelmünket. Jóllehet, engem így sem tévesztett meg, nagyon jól gazdálkodik azzal, amije van.

Végezetül csak annyit, hogy így, élőben végre meggyőződhettem arról, hogy a legutóbbi albumról való "Nail On The Head" simán odatehető az Aerosmith "Walk This Way" című klasszikusa mellé. Egy igazságosabb világban - és persze egy ismert hip-hop csapat bevonásával - ebből is lehetne akkora sláger...

Tartuffe

Rockerblogger ismét útnak indult, ha lehet azt mondani, akkor egy borkedvelőnek, na jó, inkább borrajongónak kötelező programra: Tokaj, azon belül is Mád a magyar borkultúrát és külföldi megítélésünket is alapvetően befolyásoló tényező, szerintem ezt nem tagadja senki. Ahogy azt valaki ezen a hétvégén szintetizálta: szerencsések vagyunk, hogy a világ kevés, igazán különleges borvidéke közül kettő is Magyarországon található: Somlóról és Tokajról van szó, természetesen.

A péntek délután egy mádi-körös kóstoló köré szerveződött, ahol 14 borász mutatta be egy száraz és egy édes tételét. A Mádi Kör, Szepsy István vezetésével, az idők szavát felismerve egységes arculattal, közös marketinggel és egyfajta belső minőségbiztosítási rendszerrel, melyben termelési-feldolgozási alapszabályokat fektetnek le, próbálja meg a régiót egy újabb szintre emelni. Eddig sikeresen, és bár sokaknak nem tetszik az, hogy Mád Tokajon belül külön életet kezd élni, én azt vélem, ez a helyes irány és követendő példa a teljes borvidék, borrégió számára. Azt kell mondjam, a kör tagjainak zöme érti-érzi az új irányvonalat, a megváltozott követelményeket, a száraz vonal előretörését (az idők szavát, fellengzősen), talán ha három-négy olyan termelő van ebben az érdekszövetségben, aki némileg lemaradni látszik minőségben.

Igazi élmény olyan ikonok nedűit szürcsölgetni és velük elbeszélgetni, mint Szepsy István, Áts Károly, vagy Barta Károly. Rájuk nem is pazarolnám a bőrkeményedést okozó billentyűleütéseket, ők nyilvánvalóan hozták a kötelezőt. A Szent Tamás pincészetről is csak ismételni tudom a korábban leírtakat: talán ők a zászlóshajója ennek flottának, akik a legtermészetesebben képviselik a kör filozófiáját és tartják magasra annak zászlaját az új szelek útjába. Kiemelném inkább az Árvay család nagyon komoly, férfias terroir borait - igazi bor-gourmet csemegék ezek -, Orosz Gábor 2011-es Betsek furmintját, vagy Lenkey Géza Tíz Hordóját 2009-ből. Tetszett még a korábban Moon Valley néven futó Holdvölgy (sokkal jobb ez a név, valóban) 2007-es Meditation tétele is. Külön színfoltot képviselt Budaházi 2011-es Makoviczája, friss, fiatalos, gyümölcsös-szénsavas jellegével a komoly-komolykodó felhozatalban.

Egy 28 tételes mustra, visszakóstolásokkal (ráadásul itt-ott még egy harmadik fajta is előkerült...) azért nem kismiska (szerencsére a Zsálya bisztró jóvoltából némi harapnivaló is akadt), úgyhogy az est hátralévő része már öregurasan, kiülősen-beszélgetősen telt a főutca forgatagában néhány palack Szent Tamás és Szepsy furmint, valamint egy jó kis csapat társaságában. Hacsak a borsodi Dávid Getta világszínvonalú produkcióját nem számítjuk be további kuriózumként, amit az ablakunk alatt prezentált hajnali ötig. A szállásunkon ugyanis elfelejtettek szólni, hogy diszkó-mulatság lesz aznap este a "bálteremben". Nem mondom, volt némi bája a helyi folklórban való megmártózásnak is, de ha előre tudom, akkor azért nem iparkodom annyira vissza a motelba.

Folytatása következik.

Kotta

Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
www.messengerband.de

 A szépemlékű kilencvenes évek elején hazánkban még virágzott a szellemi tulajon védelmére tojó alkotási attitűd: a hangzatos angol nevek mögé bújt magyar szerzők saját elképzeléseik szerint folytak bele az olyan franchise-ok folytatásába, mint a Predator, a Terminator, vagy a Star Wars eposz. A megjelenő alternatív folytatások és mellékszál-történetek nem is voltak rosszak, én legalábbis élvezettel olvastam őket, bár a ponyva szaga már a borító-grafikáról is messzire bűzlött – nos, a Messenger új albumának nyitóképe azonnal előhozta az elfeledett emlékeket, és a thrash (vagy inkább trash?) szeretetének látensbe szorított valóságát. Ez kell nekem, dobbant a régen tapasztaltakhoz hasonlóan a szívem, és szerencsére nem kellett csalódnom.

A lassan húsz éve működő német csapat ugyanis nem árult zsákbamacskát, a zene pont olyan, mint amit a borító alapján elvárhatunk: szeretnivaló kliséhegyek gyűjteménye, problémamentes kamaszkori hősgyűjtemény egyszer-fogyasztásos terméke. A lemez epikusnak szánt koncept sci-fi sztorija persze nem olyan jó, mint a valamikori talmi franchise-ok, a zene viszont bőven megüti a mércét, sőt… No, persze, itt aztán nem éri meglepetés az emberfiát, legfeljebb akkor, ha a gagyitól való irtózás miatt nem veszi észre az értékeket. A true heavy metal korlátozott stílusában ugyanis sikerült a fiúknak a Blind Guardian, Gamma Ray, és főleg a Running Wild legtöbb erényét egyetlen albumba gyúrni, egy nem rossz énekessel, és két átlagon felüli gitárossal. Mert ha még unalomig is ismerjük a felhangzó összes csavart és frazírt, azért csak felkapjuk a fejünket az olyan, első hallásra is fütyülhető gitárszólókra, melyek minden egyes szerzeményben odaverik a szinkópát a headbangelő fejeknek. Az opera jelleg persze csak zárójelben értendő, itt aztán nincsen álklasszikus csűrés-csavarás, de nem is illene az olyan számokhoz, mint a "Port Royal”, aminek hallatán csak az nem kiált fel a Running Wild nevét hangoztatva, akinek nem csak a lába, de a füle is fából van. Nem véletlen, hogy az idetévedő Ralf Scheepers is együtt dalolásra adta a fejét, a duettes darab akármelyik Primal Fear album vezető slágere lehetne, pedig abban aztán ők sem szűkölködnek, a záró sikolypárbaj eget repesztő voltától meg minden bizonnyal pár, a borítón szereplő csillag is leszakadt.

A lemez fő erénye tehát az egyszerűségben rejlik, ami jelen esetben egyáltalán nem degradáló jelző, mert tizenhárom potenciális metál himnuszról beszélhetünk. Ennyi heroikus dallamot utoljára a "csatadalok története" tizenkét-lemezes válogatásán hallottam, csak nem ennyire eltalált formában. Van itt hát minden, mi szem-szájnak ingere, és ha ez nem hányingert jelent nálad, meghallván a német tradicionális metál szót, akkor igazán jól járhatsz, illetve hallhatsz, ha időt szakítasz az albumra. A szörnyű borító ellenére, vagy éppen azért.

Garael

Kiadó:
Warner

Honlap:
www.poisonblack.com

Egy erőteljes mádi borozós hétvége (melyről a beszámolóval még adós vagyok) után tértünk be a Hai Namba, Phót enni. A Pho tulajdonképpen egy erős húsleves, sok tésztával és egyéb jósággal, amit ebben a vietnami étteremben zseniálisan készítenek. Minden egyes falatnál konkrétan éreztem, ahogy tér vissza az élet az elgyötört testembe, lelkembe. Zeneileg ugyanezt a funkciót a DAD töltötte be nálam, más muzsikának esélye sem volt kiimádkozni az ágyból másnaposan. Eddig.

A "Lyijy" ugyanis kibővítette a repertoárt. Ebben érzem azt a lendületet, jókedvet, melyek a húzós riffekkel, fogós dallamokkal karöltve virtuálisan alaposan seggbe billentve ki tudnak zökkenteni az ilyenkor rajtam eluralkodó önsajnálatból, és visszacsempészik az életkedvet a tagjaimba. A Motörhead egyszerűségét a Guns N' Roses pimasz lazaságával ötvözni, meglocsolva mindezt némi modern groove-val és kellően koszos hangzással, valamint Laihila női bugyikat viselőjükről leimádkozni képes orgánumával, telitalálatnak tűnik – valami ilyesminek kellene lennie a modern stadion rocknak, szerintem.

És ilyenkor jön el az a pillanat, amikor amúgy szilárd hitem a jó ízlésemben és zenei hozzáértésemben meginogni látszik. Legalábbis, ha arra a nyolc darab fizető nézőre gondolok, aki tiszteletét tette a finnek legutóbbi budapesti fellépésén. Mostanában nem jönnek errefelé, az tuti, nincs az a koncertszervező, aki bevállalná őket ezek után. Mardos a kétely: velem van a baj, vagy csak Magyarország esik ki a zenei ízlés fejlődésének fősodrából, Európa átlagánál is jobban? Kicsit megnyugtat az a tény, hogy utóbbi – a világ, de akár még Európa fejlődésének fősodrától való távol maradás – történelmileg egyáltalán nem tekinthető elrugaszkodott föltételezésnek. Talán mégsem az én készülékemben van a hiba...

Hogy a lemezről is mondjak valami konkrétumot: folytatja azt az ívet, amit a "Drive" húzott az "Of Rust And Bones" után, azaz tovább araszoltak az ösztönösség, egyszerűség, dallamosság irányába. Bulimetal ez, modern bulimetal, amire be kell indulni és kész. Még full másnaposan is.

Kotta

Kiadó:
InsideOut

Honlap:
facebook.com/ThoughtChamber

Szegény Michael Harris, esküszöm, sohasem bántott, valamiért mégis pikkelek rá. Az amerikai progresszív metál szcéna egyik köztiszteletben álló gitárosa, keresett session muzsikus, megannyi szólólemezt jelentetett meg, egy Darkology nevű formációba még Kelly "Sundown" Carpentert is becsábította, valahogy mégsem tudom megszeretni. Pedig ügyesen penget, termékeny zeneszerző, de az én ízlésemnek sajnos túl elvont és nem eléggé dallamos.

Minden próbálkozása közül a 2006-ban Ted Leonarddal (Enchant, Spock's Beard) közösen éltre hívott Thought Chamber jött be legjobban. A 2007-es "Angular Perceptions"-t nagyon érdekes muzsikának találtam, csak a hangzáskép volt olyan száraz, hogy a kopár szik sarja (lefordítom: gaz) se nőtt rajta. A "Gondolatkamrába" betolult minden: a '70-es évek prog-rockja, power metal, jazz és még sok más minden. A helyzetet csak bonyolítja, hogy Leonard tiszta, érzelemdús magas hangja amilyen telitalálat az Enchantben vagy a Spock's Beardben, olyan tájidegen itt (vagy a hasonló stílusban alkotó Affectorban).

A "Pyskerion" talán még eklektikusabb lett, mint elődje: vannak kifejezetten jazz nóták (pl. Circuits of O.D.D.), instrumentális borulások (pl. Xyrethius II), a Presto Ballet-t megszégyenítően regresszív, korai Genesis-t idéző dalok (pl. Light Year Time), minden kutyafüle. Nekem egyébként pont azok a nóták jönnek be legjobban, amik nincsenek túlbonyolítva, ahol Leonard egy megjegyezhető melódiát énekelve ki tudja bontakoztatni dallamérzékét (pl. Isle of Bizen).

Szóval le a kalappal Michael Harris előtt, de barátok már sose leszünk, pedig irgalmatlanul jó muzsikusokat gyűjtött maga köré: Mike Haid (Michael Harris, David T. Chastain, Joe Stump) kiváló dobos (nem ő tehet róla, hogy gányul szól a cumó), Jeff Plant pedig nagyon beteg bőgős - egészen elképesztő, amit művel. De hiába, ha valamiért mégsem tudom a dalokat megszeretni. Persze ez nem zárja ki, hogy más adott esetben rácuppan, mint másnapos a kólásüvegre.

Tartuffe

Kiadó:
Roadrunner Records

Honlap:
www.dreamtheater.net

Már most tudom, hogy ez a recenzió is olyan lesz, mint a korábbi DT kritika: Túrisas majd kontráz (meg nem is), a kommentelők meg hirtelen előkerülnek valahonnan - onnan, ahol eddig rejtőzködtek - és mindenki le lesz osztva, mint szerencsés kezdőnek a piros 40-100 ulti. Ez persze nem baj, a Dream Theater igazi mérföldkő a metál muzsika történetében, így érthető, hogy mindenkinek, még az agyhalottnak (itt nem Túrisasra gondoltam) is van véleménye róla. Korábban többször kifejtettem, hogy meglátásom szerint a zenekar újító, igazán kreatív korszaka hosszú évekkel ezelőtt véget ért (persze Portnoy azon nyilatkozata, hogy ezt a zenét ő már nagyon unja, azért tipikusan rá jellemző, vérlázító túlzás!), és hogy az "új" DT egyáltalán nem új DT, csupán egy olyan intézményesült zenekar, ahol Myung feszt lapít, Petrucci mindig hozza fenomenális formáját, Ruddess elburjánzott, LaBrie kiélheti lírai hajlamait és Mangini zseniálisan üti, de fele annyi karakterrel, mint Portnoy fénykorában.

Ezek után a sorban 12. DT lemez gyorsan bebizonyította, hogy a "12 egy tucat" kifejezés nem mindig igaz. Már a nyúlfarknyi "False Awakening Suite" súlyos cáfolat, mert nagyon dölyfös kezdés ám, köze sincs a "Hamis ébredés"-hez, nagyon is valóságos, méghozzá abból az álomból, amibe az előző album ringatott. A "The Looking Glass" is nagy meglepetés, teljesen szokatlan a zenekartól, hiszen olyan, mintha eredetileg a Rush örökérvényű klasszikusára, a "Moving Pictures"-re (1981) készült volna. És én még azt hittem, hogy Portnoy a Niel Peart mániás! Mangini most nagyot nőtt a szememben! Itt jegyzem meg, hogy a "Surrender To Reason" egy instru részlete (kb. 4:00-tól 4:30-ig) is erősen a Rushra hajaz, alig hiszem, hogy nem Geddy Lee és Alex Lifeson zenei betétjét hallgatom.

Azután a banda szépen visszaáll a megszokott rutinra, de szerencsére inkább a "Black Clouds & Silver Linings" hangulata köszön vissza, sőt, sokszor a Circus Maximus első lemeze, a "The 1st Chapter" (2005) ugrik be, és nem csak azért, mert az előző album borítójával csúnyán lenyúlták a norvégokat, hanem mert a CM könnyedebb, olykor AOR-os, egyúttal szimfonikusabb megközelítése büfög vissza a hangfalakból. Nem tudok szabadulni azon gyanúmtól, hogy Petrucciék frissítésért egy kicsit "áthallgattak" az öreg kontinensre. Persze aki ismer, tudja, hogy én ezt egyáltalán nem rosszallom, sőt kifejezetten támogatom.

A lírai oldalt - hála az égnek! - csak két dal képviseli. Ebből a kijelentésből nem azt kell leszűrni, hogy nem kenyerem, amikor a DT elérzékenyül (lásd Another Day, Surrounded, The Spirit Carries On), csupán arról van szó, hogy mostanában igen elnyálasodtak LaBrie dallamai. A "The Bigger Picture" alighanem ugratós, az "Along For The Ride" még talán belefér, bár valahonnan nagyon ismerős az a refrén.

Ha valaki Mangini teljesítményére kíváncsi, itt a sommás ítéletem: bár más, mint elődje, elég brutál dolgokat művel, és most végre a hangzás is nagyon rendben van. A lemezt záró több, mint 22 perces, klasszikus zenei betéttel díszített "Illumination Theory" nekem egy pöttyet csapongónak tűnik, ráadásul igencsak kikandikál belőle az a Csajkovszij betét (B-moll zongoraverseny, No. 1, Op. 23), valamint a végsőnek hitt elhalkulás után visszatérő zongorás lezárás alkalmazása is elcsépelt és idegesítő. Ezt így Portnoy biztosan nem adta volna ki a kezei közül, de azért nem rossz.

Túlzás lenne azt mondani, hogy a DT teljesen megújult, vagy megfiatalodott volna, hiába a jelentőségteljes címválasztás, új "öndefiníció" sem történt, de úgy gondolom, hogy ez egy kifejezetten jó DT lemez; sokkal jobb, mint közvetlen elődje. Márpedig egyet kell értenem Túrisas kollégával: ha a DT csinál egy jó lemezt, az a műfajban alkotó többi zenekarhoz képest nem egyszerűen jó, hanem kurva jó.

Tartuffe

Kiadó:
Universal/Spinefarm

Honlap:
www.recklesslove.com

Ezek a finnek nem macskáznak, azonnal lemennek kutyába, és egy elcsépelt ó-ózos témával indítják a lemezt. Mondjuk úgy, nem árulnak zsákbamacskát, és rögvest leszögezik, hogy itt a pillanatragasztót megszégyenítő gyorsasággal fülbe cuppanó dallamok környékén van a kutya elásva. Legalább is a mondás eredeti értelmében, amennyiben a kutyával együtt az a bizonyos kincs is be lett hantolva. Mert az ilyen dallamérzék bizony már kincs kategória.

Merthogy ezek a fiatalok be vannak injekciózva dallam-érzék szaporító oltóanyaggal, az tuti. Nagyon érzik a '80-as évek hajmetál fílingjét - vagy csak jól koppintják a korszak zenei fordulatait? Valóban, a banda erénye a legnagyobb hibája is egyben: nem találsz itt egyetlen olyan dallamot sem, amit nemhogy a Def Leppard, a Poison, a Ratt, a Van Halen és a Bon Jovi, de akár saját maguk is el nem játszottak már az előző – amúgy igen jól sikerült - korongjukon.

Amúgy a "Spirit" éppen olyan lett az "Animal Attraction" után, mint a "New Jersey" a "Slippery When Wet", vagy a 'Slip Of The Tongue" az "1987" után. Még dallamosabb, még nyálasabb (politikailag korrekt kifejezéssel élve rádió-barátabb hangzású), letisztultabb is talán, de semmiképpen sem olyan zsigeri, ösztönös. Kimódoltabbnak tűnik, na. Vagy csak a varázs kopik az újdonság-faktor csökkenésével, ki tudja? A maga nemében azonban így is egy tökéletes, bombasztikus stadion-rock album ez, a nem maga neméhez pedig teljesen értelmetlen hasonlítani. Ez még akkor is igaz, ha manapság az "I Love Heavy Metal", vagy a "Metal Ass" dalcímek és ezek szövegei – még ha tudjuk, hogy ők sem veszik magukat teljesen komolyan, bár öniróniában meg sem közelítik a Steel Panthert – eléggé megmosolyogtatóak.

Manapság egy-egy CD-nek amúgy sincs sokkal nagyobb jelentősége, mint megadni a lehetőséget a bandáknak a koncertprogram némi frissítésére, hogy újra becsábíthassanak minket a fagyos téli éjszakákon egy lepukkant, városszéli rockklubba, ahelyett hogy teát szürcsölve izgulnánk egy vastag, puha takaró alá bújva (ideális esetben valakihez), hogy aznap ki kit dug meg az Éjjel-nappal Budapest legújabb művészi csúcsokat döntögető epizódjában. El se hiszem, hogy a Big Brother idején még azt gondoltuk, onnan már nincs lejjebb...

Tárgyra vissza, elkalandoztam. Szóval kutya legyek, ha értem, de úgy tűnik, a glam metalnak 9 élete van, mint a macskának. Legújabb reinkarnációja pedig tökéletesen ölt testet ebben az északi zenekarban. Ha mindeddig kutya-macska barátságban voltál a Reckless Love infantilis rockjával, ez nem most fog megváltozni. De ha nincs bajod némi eredetiség-deficittel, amennyiben a produkció minőségi, akkor addig pörgeted majd a cuccot, amíg a közép-kelet-európai Whisky A Go Go-ba - gyengébbek kedvéért: az A38-ra - nem eszi a fene ezt csapatot, hogy egy fergeteges Sex 'n' Roll bemutatót tartsanak nekünk. Én simán beáldoznám érte még akár a Barátok köztet is.

Kotta