Kiadó:
Provogue Records

Honlap:
www.hartandbonamassa.com

Tudjátok, miért válhatott Elvis világsztárrá? Nem, nem a hangja miatt – illetve nem csak azért. Hanem mert fehér volt. Az ötvenes-hatvanas évek Amerikájában ő lett a "Great White Hope", ennek a bokszéletben a színesbőrűek nehézsúlyú sikersorozatában fogant rasszista, ám üzleti szempontból meghatározó fogalomnak zenei manifesztációja. Mert kell egy csapat, izé, fehér fiú, aki az afro-amerikaiak által "uralt" közegben is képes megmutatni, hogy az ember eleve fehérnek teremtetett… Ilyenkor persze a jóérzésű kritikus szeretne felkiáltani, hathatós indokokkal és érvekkel meggyőzni ellenkezőjéről a világot, de mint jól tudjuk, az előítélet érzelmekre és szocializációs ingerekre érzékeny, nem a logikai és etikai érvekre – ráadásul mikor teljesül a dolog, és mondjuk végre egy echte fehérbőrű ember lesz a világbajnok – akiből ráadásul egyszerre kettő van, lásd Klicskó fivérek – akkor az sem jó. Mert azok meg nem amerikaiak, még szerencse, hogy Elvis az volt.

No, ezt a kis eszmefuttatást nem azért vetettem bitekbe, hogy párhuzamot vonjak Beth Hart előtérbe kerülése, és bőrének színe között, pedig de. Az biztos, hogy elképesztő hangja van a blues-releváns életet megélt hölgynek, akit joggal karolt fel korunk egyik vezető rock-gitárosa, de az is biztos, hogy Amerika klub-rengetegében, gospel-kórusaiban számtalan – na jó, számos, de az is sok – afro-amerikai hölgy énekli le az istenített sztárok hangjait legalább ugyanúgy, mint a közönség imádatának tárgya. Természetesen az olyan rétegműfajban, mint a blues, nem lehet egy nehézsúlyú világbajnok kaliberű sztárrá válni, de nem véletlenül kapcsolódott Janis Joplin neve össze a blues-királynői címmel, annak ellenére, hogy olyan sztárok lubickoltak a műfajban, mint pl. Tina Turner. Mindenesetre örülök, hogy – most már leválva a kezdeti gondolatokról – Beth Hart és Bonamassa közreműködésével olyan klasszikus feldolgozásokat – egyes esetekben feldolgozások feldolgozását – ismerhetünk meg új köntösbe öltöztetve, melyeknek nekifutni igencsak kockázatos dolog, mert a hirtelen felbuzdulásnak könnyen hanyatt vágódás lehet a vége, tekintve az eredeti dalok előadóinak kvalitásait. A két zenész, valamint a hangszerelés zsenialitása azonban olyan könnyed győzelmet szül, melyből nem az edzések izzadságszagú merevségét, hanem a tehetségből adódó könnyed eleganciát érzi az ember: a stílusos Viktóriát, akinek még azt is megbocsáthatjuk, ha könnyedebb műfajok felé kacsintva populáris fogásokra vetemedik.

A fúvósokkal megbolondított dalok szerencsés kiválasztásával biztosra mentek az alkotók: olyan blues/gospel/ sanzon variációkat raktak le az asztalra, melyben szabadon érvényesülhet a játékos-kommersz ujjgyakorlat, anélkül, hogy a szakmaiság rovására menne. Hart elképesztően énekel olyan elődök után, mint a már említett Tina Turner, Bonamassa pedig játékával adja meg azt a pluszt, ami az eredeti felvételekből hiányzott, vagy más formában volt jelen.

Annak külön örülök, hogy a kiválogatott darabok nagy része rövid, táncolható, rock 'n' roll rokon, lüktető blues, ami első hallásra is meg tud szólítani mindenkit, akinek füle- és ritmusérzéke van, de az "If I Tell You I Love You" sanzonos, Edit Piafra emlékeztető, Vaya Con Dios szellemű variációja még a nagymamának is minden bizonnyal tetszeni fog. És ha már nagymami, akkor apu, vagy a nagykamasz öcsi is, mert Hart hangjában ott van minden mély-afrikai, ösztönből jövő szexuális lüktetés, amitől (is) a blues generációkon átívelően népszerű tud lenni. A 16-os karikát pedig képzeljétek a kritika vége feliratának helyébe.

Garael

Kiadó:
Loud & Proud records

Honlapok:
www.thewinerydogs.com
facebook.com/TheWineryDogs

Erről a projektről már hosszú hónapok óta beszél a rock média, főleg a "csapodár" Mike Portnoy miatt, aki legújabban azzal sokkolta a közönséget, hogy kilépett az Adrenaline Mobból, akik éppen kezdtek egyenesbe fordulni és sikert sikerre halmoztak. A kezdeti kételyeimet meghazudtolva a pesti koncertjük frenetikusra sikerült. Szerencsére abban a szerepben Portnoy sem pótolhatatlan. Kezdek egyre inkább John Petruccinak hinni a Dream Theater-afférban is, aki mostanság ódákat énekel arról, hogy az új fölállással beköszöntött a biztonság, stabilitás, és lelki béke időszaka.

Úgy érzem tehát, hogy a szakma kezdettől fogva elsősorban Portnoy illetve a DT hajcihő miatt követte oly nagy figyelemmel ezt a projektet, mely végül Portnoy kifejezett ellenállása ellenére és Kotzen makacssága eredményeképpen a The Winery Dogs nevet kapta. Csak találgatni tudok, mi tetszett annyira Kotzennek a névben. A kifejezés magyar értelme: a borászat kutyái (???), de a "wine" (bor) és a "whine" "nyüszít" között elég egyértelmű az áthallás. A lényeg: se így, se úgy nincs értelme, de az asszociáció miatt legalább lefordíthatatlan...

Aki követte a híreket, tudja, hogy a trió eredeti fölállása szerint John Sykes lett volna a frontember, aki a Whitesnake-ben és a Blue Murderben már bizonyította, hogy nem csak legendás gitáros, de remek dalszerző is. Sykes azonban ellustázta a dolgot, rendre szabotálta a próbákat, így pár demó elkészülése után Portnoy és Billy Sheehan kitették a szűrét. Így került a bandába Richie Kotzen, a Mike Varney által fiatalon fölfedezett gitárfenomén, aki a Poisonban és a Mr. Bigben, de szólóban is kiválóan megállta a helyét: nem csak jól penget, de énekesnek, dalszerzőnek sem utolsó.

A végül cím nélkül megjelent lemez meghallgatása után azt kell mondjam: hogy itt bizony nem Portnoy a főszereplő. Lehet, hogy a híradások és a média cirkusz miatta voltak, de zeneileg egyértelműen Richie viszi a prímet, játékával, énekével teljesen rátelepedett a projektre. Ennek én nem föltétlen örülök, hiszen szíves(ebb)en hallgattam volna Sykesot, aki a '80-as és '90-es években valódi legendává lett, de az utóbbi időben alig-alig hallottunk felőle.

Miután beletörődtem, hogy mégsem láthatom Sykesot újra tündökölni és Kotzen szinte teljesen a maga képére és hasonlatosságára faragta azt a formációt, amibe ő csak ejtőernyősként érkezett, kezdtem megbarátkozni az albummal. Elsősorban azért, mert Kotzen korai instru anyagait szerettem, mint ahogy azt is csipáztam, amit a Poisonnal vagy a Mr. Biggel csinált, de szólóban az utóbbi időben kezdett nyavalygóssá, nyögvenyelőssé, uncsivá válni.

Itt szerencsére újra a dögös, koszos blues-rockos önmagát adja, mint egykor a két Mother Head's Family Reunion albumon (1994, 2007) és a Forty Deuceban (2005). Szól a gitár, mint a disznó, a szólók fantasztikusak, a dalokból árad az energia. Sheehen és Portnoy azt nyilatkozták, hogy ez a projekt az ős hard rocknak (Hendrix, Cream, Grand Funk Railroad) és a '90-es évek nagy hatású bandáinak (The Black Crows, Alice In Chains, Soundgarden) lesz a keveréke. Hát pont nem. Ez kérem egy az egyben a Mother Head's Family Reunion és a Forty Deuce reinkarnációja. Nem mintha ezzel lenne bármi baj.

Összegzésképpen: Sykesra sokkal kíváncsibb lettem volna, de annak is nagyon örülök, hogy Kotzent hallhatom csúcsformában, funky és életunt nyavalygás nélkül. Amit pedig a másik két zenész alápakol, már önmagában is bámulatos.

Tartuffe

Kiadó:
Escape Music

Honlap:
www.aldogiuntini.com

Érthető okokból manapság sokat beszélnek a Black Sabbath őseredeti fölállásának összeborulásáról (13), mégiscsak 35 évet kellett várni rá - már annak, aki várt rá. A lemez ugyan nem lett rossz, nekem azonban a Dio/Martin-éra mindig is jobban tetszett (nem is beszélve Iommi Glenn Hughes-zal készített lemezeiről!). Az újkori Black Sabbath már dolgozott Dioval, most Ozzyval is bepróbálkoztak, csupán egy Tony Martinnal közös lemez van hátra. Szerintem ez sem Iommin fog múlni (leginkább Sharonon). Mindenesetre, amíg várjuk a "Headless Cross" folytatását, vigasztalódhatunk egy pár Martint szerepeltető projekttel (szerencsére nem szorulunk rá az énekes szóló albumaira!).

Tony Martint valamilyen okból rendre nem brit vagy amerikai, hanem olasz gitárosok találják meg: már a tavalyi Silver Horses előtt is rendszeres szereplője volt Dario Mollo gitáros-zeneszerző-producer The Cage nevű formációjának, illetve '99 óta közreműködik Mollo cimborájának, Aldo Giuntininek lemezein. Ugyan sem a The Cage, sem a Giuntini Project nem kifejezetten a Martin-érás Black Sabbath folytatása, azért a Rainbow-vérvonal továbbvitele mellett gondot fordítanak a "Headless Cross" emlékének ápolására is. Gondoljunk csak a legutóbbi The Cage III pár nótájára (Oh My Soul, Blind Fury). A korábbi Giuntini albumokon is akadt ilyen (itt és itt), mint ahogy most sem voltak restek inspirációt meríteni Iommitól, minden idők egyik legnagyobb riffmeisterétől (pl. Born In The Underworld, Not The Jealous Kind).

Aldo Giuntini lényegében Dario Mollo fölfedezettje, Tony Martinnal is ő hozta össze. Amellett, hogy Giuntini eddig kivétel nélkül minőségi anyagokat szállított, nekem mégis mindig a mentor, azaz Mollo lemezei tetszettek jobban (főleg, ami a Glenn Hughes-zal turbósított Voodoo Hill albumokat illeti); Mollot ügyesebb gitárosnak, jobb dalszerzőnek érzem és hangzásban is modernebb, erőteljesebb. Persze lehet, hogy szakmai irigységből keveri Giuntini lemezeit ilyen retrósra, ami azért 2013-ban már nem föltétlen indokolt. :))

A "IV" nem lett sem jobb, sem rosszabb, mint elődei... olyan. Akinek eddig bejött ez a valamelyest korszerűsített, hormonkezelt egyveleg valaha volt Deep Purple, Rainbow, Dio és Black Sabbath elemekből, és túl tud lépni a kicsit dinamikátlan, magasra kevert soundon, uccu neki! A legutóbbi projekt óta 7 év telt el, és Giuntini - kárpótlásként - 14 dalt rögzített a stúdióban (vagy többet, de ennyi került a CD-re). Már csak azt kellene megtudni, hogy a vállalkozás miért került át a Frontierstől az Escape Musichoz. De az ilyen ezoterikus részletek már csak a magamfajta pernahajder információhajhászt, elvetemült bloggert érdeklik...

Tartuffe

Nos, ez a dal már régen, gyakorlatilag megjelenése óta ostromolja az ingerküszöböm, de nem negatív értelemben. Már első hallgatásra lenyűgözött, de refrénje azóta is visszatérő dallam a fejemben, amit a leglehetetlenebb és legváratlanabb helyen és időpontban vagyok képes dúdolgatni, méghozzá unásig. Általában nem én szoktam megunni, hanem azok a szerencsétlenek, akik ilyenkor a környezetemben vannak.

A müncheni Dreamscape nem túl szerencsés zenekar; egyébként meglehetősen hosszú karrierjük során (1986-ban alakultak és 1997-ben jelent meg az első teljes albumuk) túl sok tagcsere rázta meg őket és jóllehet hangszeresen maximálisan fölkészültek, a siker egyre csak kerülgette őket. Kétségtelen, hogy kezdetben nem igazán találtak saját hangjukra, és a szőrösszívű kritikusok ezért megannyiszor a Dream Theater epigon címkét aggaták rájuk (megjegyzem, nem jogtalanul), de nagyon igyekeztek.

Végül oly sok görcsös erőlködés után ellazultak, elengedték a nagy álmokat, a Massacre Records után leszerződtek egy aprócska kiadóhoz (a terjesztésről annyit, hogy a CD-t közvetlenül a dobostól, Danilo Batdorftól kellett megrendelnem), és ahelyett, hogy továbbra is vadászták volna a régóta várva-várt átütő erejű frontembert, bevontak a munkálatokba néhány igazán nagy nevet a szakmából: Erik EZ, Francesco Marino, Arno Menses (Sieges Even, Subsignal), Herbie Langhans és Dilenya Mar (Beyond The Bridge), Mike DiMeo (Riot, Masterplan, Creation's End), Nando Fernandez (Hangar), Oliver Hartmann, Roland Stoll (ex-Dreamscape).

Ez a döntés több szempontból is előnyösnek bizonyult, de elsősorban azért, mert így a korábbi száraz és homogén képlet szépen föllazult és új éltető nedveket kezdett csepegtetni. Az "Everlight" a Dreamscape legsokoldalúbb, leggörcsmentesebb, már-már rock operás opusza lett, s talán egyetlen árva nótát kivéve (Fortune And Fate) 100 százalékos teljesítmény (a 2012-es toplistámon a 8. helyig kúszott). Ha egy ilyen magas színvonalú lemezről kirí (fülbe és nem szembe ötlik) egy dal, az már valóban megérdemli, hogy helyet kapjon az ügyeletes kedvencek között.

A zenét és a (nem mellesleg vallásos ihletésű) szöveget kivételesen nem az együttes alapító atyja és fő motorja, Wolfgang Kerinnis szerezte, hanem az újonnan leszerződtetett billentyűs, David Bertok (Subsignal), aki az "Everlight" albummal a banda fő komponistájává lépett elő. Ennek megfelelően túlsúlyba kerültek az epikusabb dalok, melyek közül az "Everlight" lett a favorit. A több, mint 7 perces balladában van minden: lassú és valamivel gyorsabb részek, váltogatott ének, kórusok, billentyű- és gitárszóló (utóbbiból igazán juthatott volna egy monumentális darab à la Petrucci), de mindenekelőtt egy fantasztikusan eltalált, egyszerűségében is nagyszerű refrén, amelyet ha meghallok Dilenya Mar (Beyond The Bridge) sejtelmes és ellenállhatatlan szirén hangján, totál elolvadok. Meggyőződésem, hogy ezt a varázslatos dalt az a legfőbb lény ihlette, akiről a nóta címét kapta... Libabőr...

Tartuffe

Kiadó:
Vertigo, Universal

Honlap:
www.blacksabbath.com

Bevallom, kritikaírási tevékenységem egy ideje leginkább arra irányul, hogy elszórakoztassam magamat: ha ez az önkifejezési forma esetleg találkozik néhány olvasónk ízlésével, akkor már többet nyertem, mint amennyit az egészbe belefektettem. Hogy miért is írom ezt? Mert szeretem a humor oldaláról megközelíteni ezt az egész "rákenról hajcihőt", ami esetlegesen a szakmaiság rovására is mehet: nos, éppen ezért ne kérje tőlem számon senki a száraz objektivitást, annak prezentálására ott vannak a kollégák, hehehe. Éppen ezért is nehéz írnom a Black Sabbath új lemezéről, mert ez az a csapat, amiről milyen humorral írhat az ember? Hát legfeljebb feketével, ami Iommi súlyos betegségét tekintve még akkor sem ízléses, ha ennek a szónak a jelentése igencsak áttranszformálódott az internetes újságírás megjelenése óta…

De ne is szaporítsuk a szót, itt van az az album, amiről bármit írok, úgysem lesz jó, hiszen a Sabbath egyike a metál azon "szent teheneinek", melynek ócsárolása egyenértékű hiba egy hindu vacsora marharagus kezdésével, ugyanakkor fenti soraimban sutba dobott objektivitást előkaparva azért mindenki beláthatja (behallhatja), hogy ezt az albumot Iommi teszi azzá, ami, még akkor is, ha a csapat és a riffmester neve közé én csak feltételesen biggyesztem oda az egyenlőség jelet. Mert hiába hozza vissza modernizált formában az album az Ozzy-éra hangulatát, egyfajta részreprodukciós öndefiniálást végrehajtva, többedszeri hallgatásra is csak oda lyukadok ki, hogy Ozzy jobban tette volna, ha a marketing-kokózása és házassági handabandája helyett megpróbál az Iommi által kijelölt színvonalhoz felnőni. De miket is írok, nem, erre ő soha nem is volt képes – legalábbis a Sabbath keretein belül –, így irreális elvárás is lenne a denevér fejére olvasni az el nem követett bűnöket, ugyanakkor be kell vallani, hogy – énekesi teljesítményét elegánsan megkerülve – én a dallamok terén igenis többet vártam tőle. Így ugyanis még a stúdió által felturbózott technikai segítséggel sem képes Iommi riffjeinek tömör falán keresztültörni, és sodródva az árral, inkább csak rákántál a gitáros mennydörgő riff-folyamára, ami csak akkor nem lenne fülbetűnő, ha Iommi nem maga lenne a metál zenei munkásökle, ami oda csap, ahová kell. Leginkább a fémből teremtett zsigereinkbe.

Nos, de mielőtt a Sabbath fanok kánongyalázással vádolnának, gyorsan kijelentem: tetszik az album, talán még jobban is, mint a kvázi-Sabbath Heaven and Hell négy évvel ezelőtti jelenése, pedig én mindig is jobban szerettem a Dio/Martin érás csapatot, mint elődjeit cakkumpakk, és a "13" bizony a korai idők fémbe vésett lenyomata, olyannyira, hogy az eldördülő riffek közül néhányat már el-elsütöttek 1970 és 1976 között.

Múltidézés? Bizonyos értelemben igen, de inkább nevezném ezt összefoglalásnak, még akkor is, ha az epikus heavy metal jelezte időszak szinte teljesen kimaradt az arzenálból, és ha már Ozzyt  – illetve Sharont – sikerült az együttműködésre rábírni, érthető, ha a többiek nem akarják keverni a szezont a fazonnal. Tegyük oda, amit oda kell tenni, talán utoljára, gondolták, és ha a maga komplexitásában szemlélem az albumot, azt mondom, igazuk volt: az említett összefoglalás szerintem azokban is megmozdít valamit, akik számára a felbuggyanó riffek sem nosztalgiát, sem újdonságot nem jelentenek. Éppen ezért nem tűnik esztelenségnek két olyan monolittal indítani az albumot, amitől a jelen retro-dömpingjében tobzódó csapatok 99%-a visítva menekülne, és éppen ezért nem találom unalmasnak a felsorakozott szerzemények nagy részének tulajdonképpen azonos szerkezetét. Azt ugyan nem mondom, hogy nem viseltem volna el legalább egy gyorsabb, a "Live Forever"-höz hasonló középtempós őrleményt, de amíg az "Age Of Reason" dübörgő törzsi dobtémáira olyan cammogó, majd begyorsuló riffet képesek kanyarítani, ami egyszerre mutat előre és hátra, addig nincs okom panaszra. És ha már a doboknál tartunk, képtelen vagyok nem ideképzelni Cozy Powellt, aki a maga mennydörgő stílusával minden bizonnyal képes lett volna az öblös, és a vintage-modern követelményeknek egyszerre megfelelő, kissé túlvezérelt, Rick Rubin-féle hangzást még gigantikusabbá tenni, jóllehet Brad Wilk szerintem helyesen minimalizálta – inkább az erőre, valamint az ösztönös pulzálásra helyezve a hangsúlyt – a zsigerekig ható, riffek alá pakolt témákat.

Mit is lehetne végszóként írni? Igazából csak frázisokat, hiszen az album utolsó másodperceiben az esőben felkonduló lélekharangnál nem lehet tisztább metaforával lezárni semmit, aminek eleje van, és vége is lesz – pedig azt szeretnénk, ha örökké tartana…

Garael

Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
www.ivanhoe-band.com
www.myspace.com/ivanhoemusic

Biztos vagyok benne, hogy amikor 1820-ban Sir Walter Scott, az angol romantikus medievalizmus alapító atyja kiadta "Ivanhoe" című regényét, nem gondolta volna, hogy ezzel szépirodalmi, képzőművészeti és filmművészeti alkotások garmadáját ihleti meg (beleértve a már halálosan unalmas Robin Hood történeteket). Nyilván mindenki ismeri a klasszikus mozgóképes földolgozást 1952-ből Robert és Elisabeth Taylorral. Azt viszont már valószínűleg kevesebben tudják, hogy Hollywood az idén is forgatni készül egy modern változatot. "Nil novi sub sole…" Mindezt csak azért írtam le, hogy valamiképpen megágyazzak a következő kérdésnek: vajon mi a túró köze van egy fiktív XII. századi szaxon (angolszász) lovagnak a német progresszív metálhoz? Ezen egy ideje már töröm a fejem, de nem kerültem közelebb egy arasznyival sem a megoldáshoz.

A ’90-es évek óta hellyel-közzel aktív Ivanhoe újabban a Massacre Recordshoz szerződött, hogy a 2008-as "Lifeline" után, amely végre biztatóan pozitív recenziókat generált, új koronggal örvendeztesse meg a hallgatóközönséget. A "Lifeline"-t néhány apró elbicsaklása ellenére én is szerettem, így izgatottan ugrottam neki a "Systematrix"-nak. Sajnos azt kell mondjam, hogy ezúttal nem hogy fejlődni, előre lépni nem tudtak, de még a "Lifeline" színvonalát sem sikerült megugrani. Az Ivanhoe sohasem erőltette a gitárszólókat, ezt Chuck Schuler szerény képességeinek ismeretében meg is értem, de az új albumon helyet kapott kapirgálások (pl. Tin Cans Liberty, Learning Path) tényleg idegborzolóak, főleg ebben a virtuozitásra építő műfajban. Ha nem lenne Mischa Mang egyedi orgánuma, bizony menne ez is a levesbe…

Az alapvető kifogásom az, hogy most nem sikerült igazán jó dalokat írni; teljesen eluralkodtak a lassú, maximum középtempós, ritmikailag végletekig széttördelt dalok, amikre Mang sokszor csak rádörmög, deprimálóan kántál vagy hisztérikusan nyüszít. A címadón és a "Walldancer" című nótán kívül itt nem találtam kedvemre valót (talán még a bónuszok közül a "Symbols Of Time"). Egy zene nem az agyonvariált komótos ritmizálás miatt lesz progresszív, illetve a progresszív jelző nem zárja ki szükségszerűen a könnyen emészthető dallamokat és a sodró lendületű kompozíciókat. Ennél Mang korábbi bandájának, a Dreamscape-nek tavalyi lemeze kategóriákkal jobb: asszem maradok is annál…

Tartuffe

Ezen az oldalon nem igazán szokásunk programokat ajánlani, de őszinte örömünkre Hódmezővásárhelyen, Túrisas és Tartuffe szűkebb pátriájában kicsit megmozdulni látszik az egyébként elég laposkás zenei élet. A nyáron gyakorlatilag minden hétvégén, pénteken és szombaton élő "térzene" lesz a Raktár Café előtti szabadtéri színpadon. A koncertek 20:00-kor kezdődnek és - a csendrendelet miatt - 22:00-kor érnek véget. Nem csak igényes helyi zenekarok lépnek föl, hanem nevesebb, országosan ismert "vidéki" formációk is (nekünk pl. Budapest számít "vidéknek").

Szóval, itt egy pár példa: június 28-án, pénteken a Tóth Bagi Trió (Szeged), július 6-án, szombaton pedig a latin jazz kiválóságai, a Trio Ricardo (Budapest). Utóbbiból közlünk itt egy fincsi kis ízelítőt:

Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlap:
www.fair-warning.de

Kezdetben volt az U.R. (Uli Roth), aki vígan gitározgatott a Skorpiókkal (Scorpions). Majd az ősrobbanás után (miután elszakadt a Skorpióktól) megteremtette a napot (pontosabban az Electric Sun nevű zenekart). A teremtésben egy másik U.R. (Ule Ritgen) volt segítségére, aki mélyen zengő hanghatásokkal adott nyomatékot a dolognak (magyarul: basszusgitározott). Az Elektromos Nap 5 év után önálló életre kelt, legendaként. Az U.R. (Uli Roth) pedig Hendrixtől a neoklasszikus gitározás felé fordult és megteremtette a héthúros Sky Guitart, amelynek magasai az egekig értek.

A másik U.R. (Ule Ritgen) egyéb társaságot keresve hozzácsapódott Zeno Roth-hoz, majd S.U. 14-ben (Scorpions Után 14-ben, vagyis 1992-ben) létrehozta a negyedik parancsolat, akarom mondani a negyedik Van Halen lemez után elnevezett zenekarát, a Fair Warningot. Gitárosnak az U.R. (Uli Roth) egyik tanítványát, a lányos nevű Angyalka Helgát (Helge Engelke) választotta, aki "egy házasságában elhanyagolt, idősödő, boldogtalan asszony fizimiskáját hordja" (copyright: Túrisas), ilyen adottságokkal rendelkező férfiemberként gitározással kompenzálta hátrányos helyzetét. Hozzájuk csapódott az ördögképű C.C. Behrens dobosnak (pont úgy néz ki, mint a Vitéz László bábjátékban a "ronda csokipofa", csak ez fehér csokiból van). Angyalka és az ördög mellé énekesnek végre egy szépfiút szerződtettek, Tommy Heartot, aki ha ezzel a névvel (Szív Tomi) Magyarországra születik, most a Fluorral vetekedne a népszerűségi indexe! Ám hangra és kinézetre a svájci Gotthard fiatalon távozott énekesét, Steve Leet idézi, és amikor annak utódját keresték, szomorúan konstatáltam, hogy nem a szomszéd országból, hanem a messzi Ausztráliából választottak utódot.

Ám szomorúságra semmi ok! 2013-ban a Fair Warning kicsit dögösebbre vette a figurát (remélem, megjelenésben is, bár az eddigi lemezeikkel nemigen keresték meg a plasztikai sebészre valót), és meghódították a Gotthard hágót. Vagy legalábbis lepipálták a Gotthard tavalyi lemezét.

Az utolsó albumuk óta (Aura) eltelt 4 évben volt idejük feltöltődni. Mindenkinek megvan a maga side-project-je (erre mikor találunk már egy jó magyar szót?), de az Engelke-Behrens páros Dreamtide zenekara és Tommy Heart Soul Doctor-ja is inaktív volt az utóbbi időkben, egyedül Ritgen festegetett kedvére, azt viszont olyan szinten műveli már évek óta, hogy az U.R. (Uli Roth) legutóbbi lemezének (Under A Dark Sky) dizájnját is neki köszönhetjük.

14 opuszt helyeztek el az albumon, és ezt most valóban így gondolom, mert egyiknél sem éreztem késztetést a léptetésre. Legfeljebb az első 10 másodpercben, ahogy a lemez elején meghallottam azt az avítt szintetizátorkíséretet! De amint elkezdett Tommy a leg-Steve-ebb hangján énekelni, máris elszállt a kezdeti dühöm és átadtam magam az élvezeteknek. Amelyek pedig (szinte) üresjárat nélkül követték egymást. A dalok többségét most is Ule Ritgen szerezte, de az eddigi átlagnál több az Engelke kompozíció és először a zenekar történetében az énekes is beszállt a dalszerzésbe. A dögösebb, feszesebb alapok végre elmozdították őket AOR-szág határáról, Tommy Heart szándékos vagy tudatalatti el-Sztívlí-sedése és Engelke minden korábbinál kidolgozottabb szólói magasan a Gotthard hágó fölé emelték őket a szememben. Helge mester ötvözi Uli Roth futamainak könnyedségét Michael Schenker szólóinak megkomponáltságával, így aztán minden egyes megnyilvánulása élményszámba megy. Egyetlen hibája, hogy roppant mód kiszámítható: nyolcsoros gitárszólók a második refrén után, ahogy a hard rock nagykönyvében írva, azaz kemény sziklába vésve vagyon, pedig imádni való üveghangszerű madárfüttyöket csal elő a Sky Guitar hathúros változatából, amely azonban a felső húroknál 4 bunddal hosszabb, így hasonló magasságokban tud szárnyalni, mint az U.R. (Uli Roth).

Mivel az új lemezről nem találtam az előzetesen kívül semmi egyebet, illusztrációként itt egy régebbi, arénába való szólója (még mondja valaki, hogy nem Schenkeren nevelkedett!)

Nagy kedvenceim a legsvájcibb nóták, a "Man In The Mirror", a "Touch My Soul", a "Keep It In The Dark", a "Hit And Run", de tulajdonképpen mindegyik.

Még a Rolling Stones "Start Me Up" riffjét lenyúló "Get Real" is. És a két ballada, a "Real Love" és a "Send Me A Dream": mintha Steve feltámadt volna. Nemcsak a hangszíne, de az érzelemdússága is ott van minden egyes másodpercben. Komolyan elgondolkodtam, hogy ki kéne hantolni azt a sírt a Gotthard hágó tövében. Lehet, hogy Steve Lee nem is halt meg, csak úgy eltorzult a teste a balesetben, hogy visszavonult a nyilvános szerepléstől! De a lemezek tanúsága szerint (az új Gotthardon is volt pár olyan dal, amikor azt hittem, ezt még Steve énekelhette fel korábban) a hangja még él valahol. A lemez utolsó dala az, amely miatt csak "szinte" tökéletes a lemez. Ez is Svájcba kacsintgat, de inkább Solothurn kantont célozza meg, és ez nem áll olyan jól nekik. Egy AC/DC klónt (Krokus) klónozni nem a legnagyobb ötlet.

A végére hagytam a "Jealous Heart" című nótát, amely a lemez beharangozójában szerepel. Nagyon jó dal, de nem jellemző az albumra. És bár a promóciós cikkek és a lemezborító hasonlósága azt sugallja, hogy ezt az albumot a nagy sikerű "Rainmaker" utódjának tekintik, én tudom a tutit: ez a dal és a lemez tisztelgés az U.R. (Uli Roth) előtt, aki megteremtette a napot. Mert csak a süket nem hallja, hogy ezt a kíséretet már 1977-ben megírta Uli a Skorpiók számára (Your Light). A süketség vádja alól felmentést (de egyben intőt is) kaphat az, aki nem ismeri a "Taken By Force" albumot. Mert azokkal szemben for(ce)előnyben vagyok.

CsiGabiGa

Kiadó:
Lion Music

Honlap:
www.galahadsuite.com
facebook.com/GalahadSuite

A Lion Music kiadónál úgy tűnik, buknak a concept-albumokra, minél banálisabb a történet, annál jobb. Anton Johansson (Mister Kite) évtizedek óta dédelgetett zenei álma az volt, hogy a Szent Grál sztoriba tekeri bele a saját csavarját... Sir Galahad, a kerekasztal lovagja, Lancelot törvénytelen fia elindul epikus útjára, hogy az áhított kehely helyett végül önmagára találjon. Nagyon eredeti... Nem teljesen értem, hogy miért Johansson neve alatt fut a projekt, hiszen rajta kívül még vagy hatan vették ki részüket a zeneszerzésből, pl. az Andromeda bőgőse, Linus Abrahamson. Johansson tehát inkább a koncepció atyja és a projekt menedzsere.

A zeneszerző és szövegíró társak mellett Johansson bevont a munkálatokba egy rakás zenészt, pl. olyan nagy neveket is, mint Mattias IA Eklundh és Magnus Karlsson gitárosok, valamint Lalle Larsson és Jens Johansson billentyűsök. Kellenek is az ilyen ismert zenészek, hogy a vállalkozás körül csapjanak némi forgószelet. Erre Johanssonnak mindenképpen szüksége van, hiszen saját (nem létező) ismertségére aligha támaszkodhatott. Sajnos azt kell mondjam, különösebben zeneszerzői géniuszára sem, mert a végeredmény elég középszerű lett.

Ezek a nagyszabású, epikus elképzelések vonzóak lehetnek, sokszor jól is el tudnak sülni, de kell mögéjük egy olyan stabil, megbízható, ihletett zenei agy, mint Arjen. A. Lucassen, Tobias Sammet, vagy éppen Vivien Lalu (Shadrane). Johansson azonban inkább a második vonalas, ugyancsak Lion Music istállós Lucasson-epigonra, Douglas R. Dockerre (Docker's Guild) emlékeztet. Érdekes, intelligens, power és progresszív díszekkel teleaggatott muzsika ez, de valahogy hiányzik belőle az a bizonyos plusz, ami miatt az embernek kikerekedik a szeme, valamint újra és újra ellenállhatatlan késztetést érez, hogy meghallgassa az anyagot.

Johanssonék rock meséje tetszetős, polírozott, ügyesen dizájnolt, de menthetetlenül steril és egyes pontokon már-már unalomba fullad. Több dinamika, ritmusváltás, zsiger, hangszeres akrobatika kellett volna bele. Valami olyasmire gondolok, mint amivel a "The Morning Sun - The Battle" című nóta kecsegtet...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Ezen az oldalon Magnus Karlsson gyakorlatilag kult-státuszt élvez; már 2008-ban (!!!) "tribute" bejegyzés készült róla. Egyébként a fáma arról szól, hogy a "Free Fall" Magnus Mágus első szólólemeze. Ehhez képest azonban inkább az a helyzet, hogy ez bizony immáron a nagyon sokadik, hiszen a Last Tribe, Allen-Lande, Planet Alliance és The Codex nehezen értelmezhetők másként, mint különböző színű és mintájú sztaniolpapírba csomagolt vérbeli Karlsson-produktumok. Énekesek jönnek-mennek, közben a viking gitáros a dobokon kívül gyakorlatilag minden hangszert maga kezel és minden egyes nótát az utolsó hangig maga jegyez...

Egy bámulatosan termékeny és magas színvonalú karrier újabb állomása a "Free Fall". Valójában a korábbi hanghordozóktól csak annyiban különbözik, hogy nem egy fix csapat számára készült (Daniel Flores doboson kívül minden hangszeren Karlsson játszik) és nem egy kiválasztott rock pacsirtának készült. Íme az énekesek listája: Russell Allen (Symphony X, Adrenaline Mob), Ralf Scheepers (Primal Fear, Gamma Ray), Tony Harnell (TNT, Starbreaker), Mark Boals (Yngwie Malmsteen, The Codex, Royal Hunt), Rock Altzi (Masterplan, Thunderstone, At Vance), Mike Andersson (Cloudscape, Full Force, Planet Alliance, Silent Memorial), Rickard Bengtsson (Last Tribe), Herman Saming (A.C.T.), David Readman (Pink Cream 69, Vodoo Circle, Adagio). Megjegyzem - most először - Karlsson is bevállalt három dalt, és - ezen már meg sem lepődünk! - a hangja is piszkos jó; valahol Jeff Scott Soto környékén kell keresnem a hasonlatosságot. A Jóisten sokszor meglehetősen egyenetlenül osztja a tálentumokat! No, de erre mondják, hogy akinek sok adatott, attól sokat is kérnek számon...

Magnus Mágus úgy nyilatkozott, hogy minden egyes dal megírásakor egy más karakterű vokalista járt az eszében, így a "Free Fall" elég tarka album lett. Őszintén szólva én ezt nem érzem, mert Karlssonnak annyira jellegzetes stílusa, dallamvilága van, hogy bármit komponál, arról azonnal ordít, hogy az ő keze munkája. Hogy ne csak áradozzak, ez amennyire erény, annyira kezd hátránnyá is válni. Itt van egy rakat énekes, valóban színes társaság, az eredmény mégis mindig majdnem ugyanaz. Tény, hogy akad egy-két szikárabb dal (pl." Higher" - Ralf Scheepers és "Not My Saviour" - Rick Altzi), valamint pár pihe-puha pillanat ("Stronger" - Tony Harnell és "Fighting" - Herman Saming), de az összhatás mégis elég egynemű. A legdühítőbb pl. éppen a kezdő, címadó nóta Russell Allennel. Akármilyen jó ez a dal, alig több egy hard rock diszkóslágernél, pedig Allen karaktere éppen nem ezt diktálta volna. Szóval néhány nagy ziccer bizony kimaradt...

Ennek ellenére nem igazán tudnék rosszat mondani erről az albumról azon kívül, hogy a dobok sajnos igen gyatrán szólnak. Sokadjára és sokadik lemezzel kapcsolatban érzem azt, hogy a dobos nevének szerepeltetése a borítón csupán szemfényvesztés vagy a gépdoboktól idegenkedő rajongók megnyugtatása - valójában a megfelelő digitális applikáció felelős a ritmusokért. Ha nem, akkor meg útilaput kellene a hangmérnök lábára kötni.

Mindent összevetve, lehet, hogy jót tenne Karlssonnak, ha az erősen AOR irányba hajló Frontiers csecséről leszakadna olykor-olykor, de végül a lényeg mégis ez: a dalok jók, a gitárszólók fenomenálisak, az énekesek világsztárok. Fanyalgásnak tehát helye nincsen: megy be a gyűjteménybe!

Tartuffe