Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.helloween.org

Azt a mordizomadta teremtette, azért a politikai korrektségnek is megvannak a maga határai, mert ha az ember olyat lát kedvelt társlapjában, hogyaszondja: "Az egyszerre vicces és komoly 'Keeper of the Seven Keys' 1987-1988-as két része máig a németek legfontosabb heavy metal mutatványa, amiből - az azóta már az itt szereplő tagoktól megfogyatkozó - zenekar tulajdonképpen máig él..." akkor kikívánkozik belőle a "Mi van? Tökfej vagy? Az aztán biztos nem, mert akkor ismernéd a csapat munkásságát és nem írnál ilyen sületlenségeket, pedig a tök aztán sütve jó" megállapítás. Mézzel, vagy méz nélkül.

Valóban, a köztudat képes kitermelni olyan sztereotípiákat, melyek úgy keringenek körbe-körbe a hallgatók tudatában, mint eltévedt szputnyik a Föld körül, a Helloween pedig szorgalmasan gyűjti ezeket. Pop-metál, power nélküli trallalázás, ökörködő szövegek és gyermek-mondóka dallamok – igen, ez IS a Helloween, bár egyre kevésbé ez. Mert a Deris-szel készített albumok közül minimum hat alapját jelentik az olyan bikabőgetően agresszív, progresszívba hajló, komoly témákat boncolgató dalok, melyek ugyan helyzetüknél fogva már nem tudtak új műfajt teremteni – mint a Keeper albumok első két része – ám tudtak mást: modernizálni az euro-power fogalmát, és egy olyan korszakban magasra emelni a zászlót – kilencvenes évek első fele –, mikor a zászlóvivőket a hátsó sorba zavarták vásznat lobogtatni.

A "The Time Of The Oath/Better Than Raw/Dark Ride" hármasa vitathatatlanul definiálta újra a Helloween imidzsét, amibe a progresszióból és az amerikai értelemben vett powerből is bőven jutott. A triász éppen elegendő volt arra, hogy újbóli aranykorba lökje a csapatot, és koronát illesszen a tökfejre. Aztán jött a könnyedebb hangvételű Rabbit album, mellyel ugyan nem sikerült a nyuszit kiugratni a bokorból – izé, a cilinderből, ám ahhoz éppen elég volt, hogy a Kulcsőrző sztori harmadik részénél jobbnak tartsuk – valljuk meg, a klasszikus folytatás tartalmazott ugyan figyelemkeltő momentumokat, de színvonalában nem tudta überelni az aranyos évek sztenderd-határozós kulcsnyikorgatásait. Szerencsére a fiúk új receptet találtak a sütőtök elkészítéséhez, és a "Gambling With The Devil"-lel beköszöntő újabb királykorszak immár harmadik albumát élvezhetjük.

Hát mit mondjak, nem aprózták el a fiúk, a "deluxe" kiadás 15 szerzeményt tartalmaz, és ennyi falat még mézes tökből is sok lehet: szerencsére én a tökmagot is szeretem ropogtatni, így ha sok az édesből, ott a sós – hasat elcsapni pedig így nem lehet. Az új album az előzetesnek megfelelően ügyesen illeszkedik abba szigorúbb, progresszívebb vonalba, ami 2007 óta ismét a csapat sajátja: ez persze rossz hír lehet a Weikath-féle bolondozós oldalt szerető fanoknak. Valóban, az új szerzemények között kevesebb a "sörhimnusz", de ez az utóbbi évek fényében várható is volt, a legutóbbi albumon a Helloween mércével is szokatlan agresszióval riffelő "Long Live The King" szövegköpködéses keménysége itt az új album első és utolsó harmadának meghatározó elemévé válik.

A szinte Rainbow-i epikával nyitó, progresszív "Nabataea" után kibontakozó szerzemények modern staccatói a "Dark Ride" albumhoz hasonlóan rendelik a másodvonalba a cukormázas dallamokat, de itt a komorságot a szigor helyettesíti. Sajnos ezt az irányvonalat a "Waiting The Thunder/Hold Me In Your Arms/Wanna Be God" hármas töri meg: bevallom, bármelyiket szívesen elcserélném még egy "Burning Sun"-ra (amit a bónuszok között meg is kapok, hehehe). Szerencsére a kislemezes 'Süss fel Nap' a nyitószerzemény progresszív-kemény világával varázsol "borúra derűt". Az "Asshole" ugyan a maga vulgáris szövegével nem tudja magát igazán belopni a szívembe, de a zenei "öltöztessük az amerikai hard rockot németes  merevvasba" ,megoldás poroszos szigorral veri a hallójárataimba a lüktető, pulzáló dallamokat. Sebaj, mostantól fogva legalább a seggfejeknek is van himnuszuk. A fiúk aztán a befejező harmadban visszatérnek a keményebb hangvételhez, és jóllehet, a "Years" a maga slágereivel alkalmas az ökölrázásra, az utána következő kollegák németes alapossággal verik ridegre a vasat, csak azért, hogy tudjuk, mi a rend.

Derisék újból bebizonyították, hogy van hová kitekinteni az euro-power sablonokból, és ha nem is tökéletes egyenletességgel, de újrarajzolták azt a szín-vonalat, aminek kontúrjait ezúttal a szigor húzta különböző árnyalatúra. S hogy hová tűnt a vicc és a öröm-feeling? Hát nektek van még kedvetek viccelni 2012 után? Ne legyetek má' tökfejek!

Garael

Múltkor Garael kritizálta a Top 15 nyertes lemezemet, a Vengeance "Crystal Eye" címűt, mondván, közepes, de a címadó nóta benne van az örökös Top 15-ben. Erről eszembe jutott egy régi kedvencem és elővettem a Sinergy "Suicide By My Side" lemezét, melynek nyitó nótája nálam jutott hasonló sorsra. A lemez egésze hallgatható, de talán maximum még egy nótát tudnék kiemelni róla, amire emlékszem az évek távlatából. Ez viszont ott van az örökös toplistámon a "Doctor Doctor", a "Breaking The Law", a "The Number Of The Beast", a "Princess Of The Dawn", az "And The Bands Played On", a "Road Racin'", az "Over The Hills And Far Away", a "Hunting High And Low", vagy a Vandenberg által elkövetett "This Is War" mellett.

Egy hatalmas csulával indul a dal, utána elnyomják szerintem minden idők legesszenciálisabb heavy metál nótáját. Van itt minden: Stratovariusos kétlábdobos speedmetál alapok, Mark Reale ízű gitár-riffek, Acceptes kiállás, zseniális, időnként Vandenberget idéző triolákkal tarkított gitárszóló, Iron Maiden stílusú háromakkordos, elsőre megragadó refrén, és egy remek énekes. Csak a lemezborítót olvasgatva jöttem rá, hogy nem férfi, hanem nő énekel. Az amerikai származású koreai-német keverék Kimberly Goss ugyanis nem vonyít, mint egy gótrocker, nem áriázik, mint Tarja, hanem inkább  férfiakat megszégyenítően odateszi magát, mint Elisa C. Martin, a Dark Moor eredeti énekese.

Ja, mellesleg az a bizonyos gitáros a felvételen, aki azokat a remek riffeket és a szólót hozza, Alexi Laiho, a Children Of Bodom gityósa, aki magával vitte ikergitárosát, Roope Latvala-t is ebbe a side-projectbe, csak hogy megmaradjon az összhang. A ritmusszekciót Marco Hietala (Nightwish) és Tonmi Lillman (Lordi) alkotja. Szóval igazi szupergroup, akik összehoztak egy (három) közepes lemezt, ez a nóta viszont egy ÓRIÁSI 10-ES!

CsiGabiGa

Kiadó:
Lava/Universal

Honlap:
www.officialbvb.com

- Figyelj ide Angus, hagyjál már engem ezzel a metal izével! Nem ma kezdted a rockbizniszt, te is tudod, hogy ezekkel a punkokkal csak a baj van. Ők akarják megírni a saját számaikat, telekúrják őket gitárszólókkal, ésatöbbi. Nincs nekem időm nyűglődni ilyenekkel! Hozzál ide néhány szépfiút, vagy a legújabb Disney tinisztárt, azoknak Freddy-vel egy hónap alatt összedobunk egy sláger-listás albumot. Az se baj, ha nem tudnak zenélni!
- Ne bassz ki velem Johnny! Tudod mekkora szarban vagyok. A lemezek nem fogynak, a főnök rugdossa ki az embereket, én pedig már hónapok óta nem virítottam semmit. Nincs most a felhozatalban olyan tini, aki be lett volna marketingolva rendesen, nekem pedig biztosra kell mennem. Ezekre az idiótákra valamiért buknak a fiatalok, saját erőből felépítettek egy viszonylag komoly rajongóbázist. Te vagy a legjobb producer a szakmában, aki nem csak a mainstreamet érti, ha te veszed kézbe őket, biztos a siker! Tudom, kicsit macerásabb, de hidd el, működni fog! Különben is jössz eggyel! Ugye nem felejtetted el azt a múltkori Good Charlotte ügyet?!?
- Ne aggódj, nem felejtettem el..., de akkor is! Hogy néznek ki már ezek? Mint egy Mötley Crüe rajongó, akit összezavart az Alkonyat nyolcadik része. Mi a fenét csináljak velük?
- Az imidzsüket csak hagyd békén, az az én reszortom! Mondom, hogy a középiskolások rá van kattanva. Kellenek nekik a rossz fiúk, a lázadók. Zeneileg az Avenged Sevenfoldot kell belőni, az megy most nagyon. Ráadásul valahogy még nem sikerült őket koppintani senkinek. Ilyen keménykedős, lírázós, epikázós, dallamos cuccot kell kihozni belőlük. Amitől a csajok is maguk alá pisilnek, meg a magukat nagyon kemény csávónak gondoló hülye-gyerekek is beindulnak. Egy kis ál-intellektuális mázzal nyakon öntve, hogy úgy érezzék, ez itt művészet, és nem egy tucatprodukciót sóztak a nyakukba. Ez az, megvan! Koncept lemezt fogunk csinálni nekik! Az a Green Daynek, meg a My Chemical Romance-nek is bejött! Kitaláltok hozzá Freddy-vel valami zavaros-apokaliptikus történetet, elszórtok egy csomó átkötő szöveget, és itt-ott beletesztek egy kis hegedűt-csellót a számokba - ettől olyan művészinek tűnik a dolog. A kisgyerekek magunk alá fognak pisilni örömükben. Talán még maga a banda is elhiszi majd, hogy mekkora nagy ászok gyülekezete!
- Persze, mintha az olyan egyszerű lenne! Keménykedős, epikázós, dallamos, lírai, koncepciózus, mi? Moziba ne vigyelek?
- Tényleg, filmet is csinálhatnánk hozzá...
- Anyád! Most már tényleg hagyjál békén! Három másik CD-t összehozok annyi idő alatt, amíg ezekkel zöld ágra vergődöm a számsorrendet illetően.
- Jó srácok ezek! Kurvára semmihez nem értenek ezen kívül, és most megérintette őket a siker szele. Ez az egyetlen esélyük, hogy ne eladóként végezzék egy McDonalds-ban, meg fognak csinálni mindent, amit kérsz tőlük. Ezért kezeskedem!
- Na jó, de csak mert tartozom neked! Most az egyszer! És ezzel a Good Charlotte ügy véglegesen lezárva! Érthető?
- Tudtam én, hogy nem hagysz cserben, Johnny! Ne parázz, nagy dobás lesz, majd meglátod!

Ez a beszélgetés pusztán a képzelet szüleménye, bármilyen hasonlóság élő személyekkel csupán a véletlen műve.

Kotta

Kiadó:
Angular Records

Honlap:
myspace.com/tunnelvision

Talán nem szentségtörés, ha azt mondom, hogy erről a lemezről nekem Szent Ágoston Vallomásainak egy magyarra tisztességesen le nem fordítható mondata jut eszembe: "Sero te amavi, pulchritudo tam antiqua et tam nova, sero te amavi! – Későn szerettelek meg, örök-új szépség, későn kezdtelek szeretni!" (Liber X, Caput 27) Ezt a retrospektív bejegyzést egy sötét, fagyos, hó fútta éjszakán tett séta ihlette, amikor – nehogy magamra maradjak gondolataimmal – begyűrtem a fülest a külső hallójáratba, és szinte véletlenszerűen a finn progresszív zenekar első lemezére navigáltam az iPodomat. Szép látvány lehettem, ahogy léggitározva, vékony fejhangon nyüszítve végigcaplattam a városon!

Az "ügyeletes kedvenc" rovatban már szerepelt a TunnelVision a "Days Of Joy And Bliss" című nótával. Akkor is szokatlanul bőbeszédű voltam, mert totálisan elfogult vagyok. Szinte félve vallom be, hogy ezt a ma már lényegében beszerezhetetlen lemezt véletlen találtam meg az Erzsébet körúti CD Pince használt hangzóanyagai között. Akkor hirtelen sokalltam azt a valamivel kevesebb, mint két rongyot, amit kértek érte. Nem telt bele két nap, pánikban hívtam föl unokaöcsémet (aki kénytelen-kelletlen elszármazott a fővárosba): vegye a kabátját és rohanjon le a lemezért, mielőtt valaki lecsap rá. Így kezdődött 2009-ben ez a megkésett, de azóta is sziklaszilárd szerelem. Miért is kellett 10 évet várni arra, hogy egymásra találjunk!?

A zenekar több mint 10 éve pihentetve van, pedig elvileg nem oszlottak föl. A muzsikusok össze-vissza, keresztül-kasul projekteznek: Marko Waara énekes Warmen lemezeken szerepel, Lauri Porra a Stratovariusban bőgőzik, Juhani Malmberg Kotipelto albumokon pengetett párszor, Mirka Rantanen meg a mostanában gyanúsan hallgató Thunderstone dobosa. Ha tudnám hova címezzem, tuti írnék egy levelet Marko Waarának. Egyrészt megkövetném a kezdeti tamáskodásom miatt: "Zseni vagy, Marko, félreértettelek! Légyszi, hallass magadról!" Másrészt megpróbálnám rávenni arra, hogy trombitálja össze a régi csapatot, mert én, meg még kb. 10 ember ezen a igénytelen szar világon új anyagra ácsingózik.

Megfogadtam, hogy kifejezetten a zenéről most nem is írok. Minek? A youtube-on minden egyes dalt le lehet vadászni. Aki szereti a korai Dream Theater-t Malmsteen-iskolás szólókkal és egy Ozzy-klónnal a mikrofonnál, hallgassa csak meg; ha pedig van olyan, akit ez a kombó nem ihlet meg, az máris elvesztegetett 5 percet az életéből azzal, hogy elolvasta ezt a bejegyzést. Legyen elég annyi, hogy a "While The World Awaits" a képzeletbeli lakatlan szigetre cipelhető 10 albumban ziher benne van.

Tartuffe

Mikael Erlandsson maga a kétarcú Janus. Mikael Erlandsson egy munkamániás. Az angoloknak nagyon jó szavuk van erre: Workaholic. Nekünk is volt rá régebben egy jó szavunk: Sztahanovista. Az elmúlt évben új lemezt készített zenekarával, a Last Autumn's Dream-mel, közben tető alá hozta a párhuzamosan futtatott Lover Under Cover zenekarának első lemezét is, szabad idejében pedig két számban is közreműködött Niclas Olsson Sapphire Eyes projektjében.

Last Autumn's Dream: Ten Tangerine Tales (2012)

Kiadó:
Marquee/Avalon (Japán)

Honlap:
myspace.com/lastautumnsdream

Tavalyi lemezüket eléggé lehúzta egy kritikus itt a Dionysos-on, és mivel az is én voltam, kicsit félve hallgattam bele az új anyagba. Jelentem, a jubileumi tizedik lemezük sokkal jobban sikerült. Egy jó AOR lemez receptje, hogy kellemes, fülbemászó dalokat írjanak, de hogy kitűnjön az átlagból, ezt nem árt még megspékelni ügyes hangszerelési ötletekkel és néminemű bugyinedvesítő gitárszólóval. Ezúttal megvannak a dallamok, Andy Malecek is kitesz magáért néhány ízléses, de nem túl bonyolult dallamszólóval (azért ezekben az is megmutatkozik, hogy miért volt csak másodhegedűs a Fair Warningban). Blickfangnak meg mindjárt itt van a lemez elején a címadó nóta, ami nem más, mit egy 20 másodperces "felütés". A Thin Lizzy Jailbreak-je is így kezdődik, csak ők nem húzták el ilyen hosszúra. :)

Folytatódik a LAD "elborgerizálódása", míg eleinte szinte minden dalt Mikael Erlandsson szerzett, az új lemezen már többségben vannak az ex-Talisman dobos, Jamie Borger melódiái. Ez persze nem baj, ha jók a dalok. És ezen a lemezen ezek a legjobb dalok. A második nóta, ami tulajdonképpen az első (a fent említett "nyitány" miatt), a "Pickin' Up The Pieces" jó húzónóta, a "The Man I Used To Be" riffjei szinte a Talisman nagy slágerét (I'll Be Waiting) idézik, a "Lie To My Heart" is emlékeztet valamire, de az most nem ugrik be, az "I Will See You Thru"-ban van egy kis Groovehouse-áthallás (Rövidek a nappalok, és hidegek az éjszakák, ezer éve itt vagyok, csak várok rád!), a végén a "Turn It Down"-riff viszont nagy poén, nagyon tetszett.

A "2nd Look" című Erlandsson szerzemény is üti a "süti" szintet, bár a kezdésnél azt hittem, a Sing Sing "Halál a májra" techno átdolgozását hallom. Maleceknek viszont ebben szinte tökéletesen sikerült Helge Engelke gitársoundját kikevernie. Nem baj, ha nem megy a tekerés, legalább a keverés legyen jó! A "When I Found You (I Found Love)" gyönyörű ballada, régen hallottam ilyen emlékezeteset a LAD-tól. Az "It's Magic"-ben a Marcel Jacobot "ideiglenesen, csak feltámadásig" helyettesítő Nalla Pählsson hoz egy basszusgitároshoz méltó riffet. Igazi Marcel Jabobos kis nóta!

Lover Under Cover: Set The Night On Fire (2012)

Kiadó:
Escape Music

Honlap:
www.loverundercovertheband.com

A Lover Under Covert Erlandsson azzal a Martin Kronlunddal hozta össze, aki remek albumot rittyentett az Acceptet szétziláló, majd saját szólólemezével is megbukott David Reece-szel 2011-ben. Nem kis teljesítmény volt talpra állítania azt az embert. De vissza Mikaelhez! Ez a zenekar jóval erőteljesebb hangot üt meg, mint a LAD. Persze a dallamok maradnak, ne várjon senki hörgő-morgó brutál-metált egy ilyen kaliberű énekestől. De ezzel a hangszereléssel egészen más végeredményre jutnak a dalok. A LUC egy sokkal keményebb LAD. Érdekes, hogy érdesebb az énekes hangja is a zenéhez igazodva, itt egészen hasonlít a Disco Express vokalistájához (vagy fordítva), szinte elképzeltem, ahogy nemzetközi sikerre viszi a "Szőke Nő Áruház" című slágert. A lemezen a Coldspell dobosa, Pera Johansson diktálja a feszes alapokat.

A zenekar motorja és zeneszerzője, amolyan szürke eminenciásként a basszusgitáros, Mikael Carlsson, aki úgy harminc évvel ezelőtt már együtt zenélt a fiatal Mikael Erlandssonnal, de aztán elváltak útjaik, és most úgy hívta fel magára a figyelmet, hogy megcsinálta a Last Autumn's Dream egyik nótájának (Who Needs Love?) keményebb változatát, ebbe szeretett bele Mikael Erlandsson, és ebből lett a Lover Under Cover. A dal szerepel a lemezen és ennek a keményített stílusnak a másik jó példája a nyitó "My Best Friend" is, ami mintha egy felturbózott LAD szerzemény lenne. A House Of Lords-nál is azt írtam, hogy egészen más lett a zenéjük a "World Upside Down" albumtól, amikor gitárközpontúbbá tették a muzsikájukat. Az "Angels Will Cry" kezdésétől (egyszerű zongora-plömpögés, melyre válaszul a következő ütemtől beindul a gitársikálás) viszont töklámpások kezdtem villogni a szemem előtt (If I Could Fly).

Vagyis itt sincs semmi új a nap alatt, csak nagyon ütősen rakták össze a dalokat. Ha korábban futok össze vele, biztos felkerül az év végi listámra. Nagy kedvencem a "Hero", melynek játékos dallamvezetése a House Of Lords "Once, Twice" nótáját juttatta eszembe. Itt még az ex-Jorn gitáros Tor Erik Myhre játékát is megcsodálhatjuk, míg a japán bónuszdalban (Rain Of Tears) a Coldspeel Michael Larsson-ja virgázik egy kellemeset. A LUC honlapján további két nótát is végighallgathat, akinek felkeltettem az érdeklődését (és az egyik ezek közül a "Hero").

A tízes szám egyébként körüllengi az albumokat. A "Ten Tangerine Tales" a LAD tizedik albuma, a Lover Under Cover anyaga meg, ha nem is tízpontos, de a Ten pont ott lebeg a zenéjük felett, a "Through The Storm" refrénje alatt szinte láttam a vérben tocsogó harcmezőt (And The Colour Of The Battlefield Is Red). Ja, hogy miért pont a Ten "Spellbound"-lemezének billentyűse, Ged Rylands közreműködik a lemezen, nem is értem?

A feldolgozásokkal vigyázni kell! Ezt korábban már kielemeztem két feldolgozáslemez összehasonlításakor, de itt is van egy-egy feldolgozás mindkét albumon, amelyek összevetése szintén megér egy misét. A" Flash In The Night" egy 1982-es Secret Service nóta feldolgozása. Ebben igazolva látom Garael korábbi kijelentését, hogy a popslágerek és a dallamos rockzenék alig különböznek egymástól. A szintipop aláfestést kicseréljük egy keményebb gitár-riffre, a dobgépet egy ütős ütősre és máris új értelmet nyer a dal.

A LUC-feldolgozásnál jól sikerült eltalálni a változtatások egészséges mennyiségét, míg a LAD Sweet-feldolgozása, a "Rebel Rouser" igen gyengécske lett. Ha nem tudnám, hogy Brian Connolly másfél évtizede halott, azt hihettem volna, hogy a Sweet csinált egy 2012-es újrafeldolgozást, amúgy Mike Oldfield módra (Tubular Bells, Orchestral Tubular Bells, Tubular Bells 2003, Tubular Bells 2009, és úgy hallom, hamarosan jön a Tubular Bells 2013, szegény Mike Oldfield!). Szóval, imádom a Sweet-et, imádom a feldolgozásokat, de ez az "én is el tudom játszani" típusú próbálkozás nem jön be. Ráadásul megtöri a lemez hangulatát, s utána már nehéz visszaúszni a "My Final Love Song" érzelmesebb vizeire. Szerencsére ezt csak a japánok kapják, úgyhogy ezúttal kivételesen mi, európaiak jártunk jobban.

Konklúzió? Az nincs. Hacsak az nem, hogy a legjobb AOR slágereket is még jobbá tudja tenni, ha egy kis dög kerül a muzsikába.

CsiGabiGa

Kiadó:
AFM / Sony

Honlapok:
www.shakra.ch
myspace.com/shakrarock

Úgy látszik, a Gotthard és a Shakra - azon túl, hogy a két svájci gárda gyakorlatilag egyazon stílusban alkot - szinte teljes szinkronban működik. Majdnem egyszerre vesztették el zeneileg alapvetően meghatározó énekesüket, szegény Steve Lee tragikus motorbalesetben hunyt el, Mark Fox pedig szólókarrierbe kezdett. A párhuzam most abban is megnyilvánul, hogy kb. egy éven belül mindkettőjüknek sikerült az új frontemberrel egy kommerszebb, laposabb albumot készíteniük.

Ez nyilván ízlés kérdése is, ráadásul egyesek akár a korábbi albumok hangulatához, stílusához való visszatérésként is értékelhetik, de a "Powerplay"-ből nekem éppen az a "power" hiányzik, ami a húzós-zúzós elődöt, a "Back On Track"-et a kedvencek közé emelte. Ez most ötlettelenebb, sablonosabb és vérszegényebb lett, jóllehet a Shakra a tőle már megszokott eszköztár teljes készletét fölvonultatja. A klipes, nyáltól csöpögő ballada "Wonderful Life" címmel jól szemlélteti, hogy pontosan mire gondolok.

Arról persze szó sincs, hogy a "Powerplay" halovány album lenne, hiszen jól illeszkedik az immár kilenc sorlemezt és két koncert-kiadványt számláló töretlen karrierbe. A vérfanok minden bizonnyal iktatják is a gyűjteménybe, de ami engem illet, tartok tőle, hogy  a "power" megcsappanásával nálam a "play" is igen megritkul. Egy pár nóta azért innen is nyilván fölkerül az iPodomra, pl. a lemezt megnyitó "Life Is Now", a klasszikus hard rock riffel indító "Dear Enemy", vagy a himnikus "Save You From Yourself". Jelzésértékű, hogy mindhárom nóta a vége felé meglehetősen elvékonyodó album első feléből való.

Tartuffe

Honlap:
Azonkívül

Pécs, ’80-as évek. A helyi klubéletet, Rudán Joe Led Zeppelin emlékzenekarán (Coda) kívül, a szintén blues-rock feldolgozásokat játszó Gyökerek, a Kispál és a Borz, valamint a Klán (korábban Item Klán) mozgatja. Utóbbi, Mokos Tibor vezetésével – Quimby-t messze megelőzve – intelligens szövegekkel felvértezett, enyhén alternatív, alapvetően mégis populáris rockzenét játszott, nagyjából a U2 környékéről. Hozzájuk csatlakozott ekkortájt gyerekkori haverom, Szűcs “Boszi” Tamás dobosként.

Hamar összehaverkodtam a banda tagjaival, mindkét fél (ők is, én is) nagyon tudtunk akkoriban inni, bulizni. A partizáson túlmenően azonban – mivel életkorunk igen fogékony, személyiségformáló szakasza volt ez – komoly hatást is gyakoroltunk egymásra. Pátosz nélkül jelenthetem ki, hogy bár a kapcsolat később megszakadt, Tibor zenéje és az abban leképződő világnézete jelentős nyomot hagyott az enyémen. Később én a fővárosba kerültem, a család- és karrierépítést előtérbe helyezve tébláboltam a mindennapokban, ő ugyanezt tette Pécsett. Közben a Klánból Holnapután lett, a közös emlékekből pedig tegnapelőtt.

Boszi barátom is, a művészi ambíciókat némileg háttérbe szorítva, leginkább haknizásból egészítette ki a családi kasszát, hogy az egy nyomdász és egy tanári fizetésből fel tudják egyáltalán nevelni a két gyereket. Teljesen félre azonban sosem tette azokat, a fenti CD éppenséggel a legújabb csapatának az alkotása. Amely zeneileg komoly hasonlóságot mutat a Klán és a Holnapután világával – de ez nem lehet igazán meglepő, hiszen a két dalszerző, a két Tamás (Szűcs és Vámosi) korábban Tibivel együtt muzsikált. Ők is azt az érzékeny-értelmes-sejtelmes (metaforikus) szövegvilággal ellátott, dallamos, nem túl bonyolult, enyhén alteros rockzenét művelik, amely a tini korosztályból már kinőtt, de a zenébe és a hétköznapi nyűglődéseken túlmutató, mélyebb gondolatokba még bele nem öregedett korosztályhoz, korosztálynak szól.

A másik fontos igazodási pont (a már említetteken kívül) a No és a Bikini lehet. Ez a fajta muzsika, jellegénél fogva akár piszok sikeres is lehetne, lásd még Quimby, Kiscsillag. Ehhez azért - gondolom én – kell némi szerencse, rohadt sok kitartás és nem kevés hátszél, ismeretség. Egy biztos, az itt szereplő 8 számból 3-4 simán megállná a helyét bármelyik kereskedelmi rádió műsorán, leginkább a szolidan rappelő „Nőj már fel”, melyben nagyon ügyesen játszanak a tempóval, dinamikával. Összességében ez az egész – bár nem vagyok a stílus avatott szakértője – egy igen tisztességesen összerakott produkció, ha valami hiányzik belőle, akkor az maximum a (stúdiós és koncert) rutin. Mert az ugyan hallatszik, hogy képzett zenészek játszanak itt, nem hiszem, hogy – a próbákon kívül – evvel a műsorral gyakran lett volna lehetőségük fellépni. Így kicsit steril az egész, picit kockás a hangszerkezelés, hiányzik belőle a le- és összecsiszolódást jelentő élőben-élesben együtt muzsikálásba beletett idő.

A gitárszólók például érezhetően jól ki lettek találva ehhez a felvételhez, de a lazaság, a fíling éppen ezért némi csorbát szenvedett. Én rockerként amúgy is elviselnék hosszabb szólókat (olyanokat, mint ami a „Nőj már fel”-ben van), talán többet is – nem utolsó sorban pedig picit ösztönösebbeket. Amit meg kell még említsek, hogy a billentyűs helyenként igen ügyes témákat hoz – máshol viszont alibizik… (pl. a „Megvan” szólójában). Viszont most állítom le magam, mert egy bemutatkozó, saját kiadású koronggal szemben kezdek igazságtalanul magas elvárásokat megfogalmazni, bocs. Szóval fasza ez, na, rá lehet kattanni könnyen!

Rusnya egy év volt ez valóban, egyet kell értsek Tartuffe-el. Nálam az tette be végleg a kaput, amikor karácsony másnapján megtudtam, hogy Mokos Tibor, a pécsi zenei élet prominens személyisége, a Pécsi TV nagyra becsült tagja, nem utolsó sorban pedig ifjú kori barátom, gyors lefolyású rákbetegség következtében elhunyt. 46 évesen. Szenteste. Tudom, hogy ennek a lemeznek semmi köze őhozzá, és csak véletlen egybeesés, hogy éppen ekkortájt jutott el hozzám, de számomra ez a fajta zeneiség amúgy is szervesen összefonódott vele. Tisztában vagyok azzal is, hogy az AzonKívül zenekar nem vele szembeni tisztelgésnek, megemlékezésnek szánta ezt az anyagot, a körülmények összejátszása folytán számomra mégis azzá nemesedett. Tibi semmilyen formában nem szerepel az „Egy másik ember”-en, de a szelleme, szellemisége igen. Ő ezentúl már csak ebben a nem-materiális formában marad köztünk sajnos. R.I.P. Tibor, és köszönöm!

(AzonKívül számot nem találtam a tecsőn, de egy réges-régi Klánt igen. Álljon itt most ez Mokos Tibor emlékére!)

Túl kicsi a csapat és túlontúl szerteágazó a tagok ízlése ahhoz, hogy matematikai-statisztikai értelemben igazán értelme legyen összesített listát készíteni. Mégis, azok kedvéért akik szeretik átfutni ezeket, nehogy elmulasszak valamilyen fontosabb megjelenést az adott évben, elkészítettük nektek a közös névsort. Összességében azért nem lett rossz, szerintünk egy maximálisan vállalható és kimondottan átfogó felsorolás született. Szerintetek is?

1. Circus Maximus: Nine

A norvégok tulajdonképpen ficakból megugrották a velük szemben támasztott komoly elvárások lécét. A Tartuffe által említett – a jövőbeni GDP biztosítása érdekében – munkaerő-újratermelésre tett erőfeszítések (gy. k. családalapítás, gyereknemzés) közepette összedobtak egy nagyon érett, végletekig letisztult albumot. A Circus Maximus átment Rush-ba, és tudod mit? Piszok jól áll nekik. (Kotta)

2. Paul Gilbert: Vibrato

Hihetetlen, de Paul egyre jobb lemezeket készít, az utóbbi két albuma pedig egészen elképesztően zseniális. A "Vibrato" humoros, könnyed, de annyira zenei, hogy többször térdre kell borulni a hallgatása közben. (Túrisas)

3. Adrenaline Mob: Omertá

Őszintén? Nem hittem Tartuffe-nek, amikor azt írta, hogy nem váltják meg a világot és a nevek alapján többet várnánk. Aztán meghallgattam és rájöttem, hogy igazam lett. Portnoy, Russell Allen és egy gitárfenomén: és átlagos? Ez kizárt. Persze, hogy kizárt. (Túrisas)

4-5. Kiko Loureiro: Sounds Of Innocence

Nem látom világosan, hogy mi történt az Angrával, lesz-e még folytatás egyáltalán. Valami gáz biztos van, ha Edu Falaschi kilépett. Szerencsére azonban Kiko Loureiro jó ütemben jelentette meg negyedik szólólemezét, amely ráadásul mind közül a legsirályabb. Minden benne van, amiért Loureirót szeretjük: jazz, rock, metal, dél-amerikai ritmusok. Mivel magánkiadásban jelent meg, nem volt kicsi pénz levadászni, de megérte. (Tartuffe)

4-5. Unisonic: Unisonic

Nem minden nap fordul elő, ha egy metál isten az embernek személyre szólóan ír és prezentál zenét. Az persze lehet, hogy Kiske és Hansen nem a kritikáim alapján belőtt ízlésvilágomból merítették az ihletet, ennek ellenére az album akár a "Garael metálja" címmel is kikerülhetett volna a polcokra. (Garael)

6. Accept: Stalingrad

Sokan kritizálták az új lemezt, hogy - bár még mindig sokkal jobb, mint az utolsó U.D.O. lemezek - a "Blood Of The Nations" modernségéhez, újszerűségéhez képest visszalépés. De hova? A Breaker - Restless And Wild vonalra. És ha megnézzük a "Blood Of The Nations" turnéjának Facebookon megszavaztatott szetlistáját, ez a két lemez teszi ki a koncertprogram felét. A rajongók tehát ezt várják tőlük, és Wolf Hoffmann - ha már egyszer visszatért önkéntes száműzetéséből, amikor fotóművészként tengette életét - mindent megtesz, hogy kielégítse rajongói igényeit. Én is nagy rajongó vagyok, így nálam 10 pontos lenne a lemez, ha pontoznánk. (CsiGabiGa)

7-8. Diablo Swing Orchestra: Pandora's Pinata

Kijárt már egy életmű díj a világ egyik leghibbantabb zenekarának. Nem csak azért, mert egyedülállóan eredeti, amit csinálnak, hanem azért is, mert ezúttal tényleg ízletes, könnyen befogadható koktélt kevertek nekünk. Nekem bejött a Pinata Colada, nem lehet nem szeretni a könnyed, szórakoztató mivolta ellenére is ütős egyveleget. (Kotta)

7-8. Steve Vai: The Story Of Light

Mit is lehetne mondani Vajaspistáról? Ha a gitárjához nyúl, az már önmagában egy csoda. Szerintem fejen állva, hátracsavart kézzel is el tudná játszani a számokat. Kicsit emlékeztetett a "The Ultra Zone"-ra, egy kicsit a "Fire Garden"-re, de aztán a gospel kórusokkal továbblépett az előző lemezek emlékén. Ahogy gitáros üdvöskénk, Túrisas sem tudta megfogalmazni, mi az, ami megfog ebben a muzsikában, én sem tudom a titkot. Talán az, hogy olyan játszi könnyedséggel nyúl a hangszeréhez, hogy ezt látva az egyszeri ember azt képzeli, ezt bárki meg tudná csinálni. Én mindig csodálkozom, amikor Satriani tanítványaként emlegetik, mert bár Satch is szinte mindent tud a hangszerén, de sohasem láttam rajta azt a légies könnyedséget, amivel Vai nem "játszik a hangszeren", hanem "játszik a hangszerrel". (CsiGabiGa)

9. Speaking To Stones: Elements

Alapvetően gyanakodva közelítek az olyan albumok felé, melyeken minden szerzemény 9 perc felett van. Ugyanis aki ilyet tesz, az mindenre képes. Még arra is, hogy felkerüljön az évi listámra. És nem azért, mert követ beszélt a hasamba. (Garael)

10. Luca Turilli's Rhapsody: Ascending To Infinity

Operából szökött metál énekes, arpeggiót vacsorázó gitárvirtuóz, a doni kozák kórus lánytestvér csapata, és egy tökéletesen prezentált Helloween feldolgozás, ahogy azt csak Kiske tudná manapság feláriázni. Naná, hogy az osztódott Rhapsody Lucás fele giccsrajongóvá változtatott. Oda se neki, így legalább nem kell unalmas művész metált hallgatva megértő képet vágni és bólogatni. (Garael)

11. Van Halen: Different Kind Of Truth

Nagyon nem volt szimpi Anthony pótlása egy újabb (és nem színpadképes) Helénnel, meg Roth is egy vicc Hagar mellett, de ez a lemez akkor is jó. Van Halen pedig...Van Halen. Ennél többet nem is kell mondani, ha mégis kell, akkor máris kifelé a teremből, ugye... (Túrisas)

12. Vengeance: Crystal Eye

Saját magam is meglepődtem, de az évben legtöbbször a Vengeance "Crystal Eye" lemeze ment a telefonomban. Nem, nem csengőhangnak állítottam be, de munka közben gyakran hallgatok zenét, és bár még mindig őskövületnek számítok, azért valamennyit én is haladok a korral, így a Walkmant idővel Discman váltotta fel, manapság meg már a telefontól "zúg a fejem". Szóval a Vengeance. Az elhunyt gitáros (Jan Somers) emlékének ajánlott album nagyon erős lett, a stílus kicsit változott, de ez az AC/DC klónság jól áll nekik. Mintha Björn Lodin énekelne AC/DC dalokat. A címadó Lucassen szerzemény, a "Crystal Eye" pedig mindent visz! (CsiGabiGa)

13-14. Affector: Harmagedon

Nagyon nagy zenélés folyik ezen a lemezen. Hibátlan, régi-sulis progresszív metal a játék neve, amit ennél magasabb szinten nem igazán lehet tolni. Szerintem. (Kotta)

13-14. Threshold: March Of Progress

Jól seggbe rúgtam magamat, mikor Tartuffe barátom kritikája alá némi fanyalgásos hozzászólást rittyentettem: nos, két nap múlva, és háromszori hallgatás után rittyenteni - karikás ostorral - az én hátamon kellett volna, amiért elhamarkodottan ítélkeztem. (Garael)

15-17. Beautiful Beast: California Suntan

Ezt a Poisonba Warrantott Dave Lee Roth figurát mindenkinek meg kell ismerni, aki szerette a nyolcvanas évek végének hajmetál bandáit, a Skid Row-tól az Autograph-ig, vagy a Bon Jovi Desmond Child-korszakát. Yngwie is tanulhatna tőle! Na nem gitározni, de keverést mindenképpen. (CsiGabiGa)

15-17. Headspace: I Am Anonymous

A Headspace bámulatos muzikalitással egyesíti a brit neo-progresszív rock tiszteletreméltó hagyományait és a keményebb metálos elemeket (amúgy Haken módra). Lehet, hogy a legtöbb fiatal előtt (még akkor is, ha rockerek) a Headspace (a lemez címének megfelelően) anonim ismeretlenek társasága marad, de én hatalmas, kapitális betűkkel jegyeztem be őket a "nagykönyvbe". (Tartuffe)

15-17. Suspyre: Suspyre

Fix egyes, hogy elfogult vagyok velük szemben, de vállalom. Valószínűleg Barton énekteljesítménye az, ami a hasonszőrű bandák közül éppen őket emeli be nálam a topligába. Intelligens, Symphony X – Dream Theater közeli muzsika, mély és összetett, súlyos, mégis felemelő. (Kotta)

A karácsonyi köszöntőnkben már említettem, hogy szerintem ritka rusnya egy év volt 2012. Örülök, hogy vége… Szerencsére ez nem vonatkozik kedvenc műfajunk éves fölhozatalára, bár egyet kell értenem Kottával: sok jó lemez jelent ugyan meg, de elmaradtak a toronymagasan kimagasló, igazán világbajnok albumok.

Nálam általában azoknak a lemezeknek van esélye bekerülni a toplistás csoportba, melyek minden tekintetben kiemelkedőek, az első daltól az utolsóig egyenletes minőségben hallgattatják magukat. 2012-ben akadt jó pár olyan lemez, melyek nem feleltek meg minden szempontból ennek a kívánalomnak, pl. egy-két gyöngébb szám miatt, vagy – ami még jellemzőbb volt – a hangzás volt kifogásolható. Nem tetszett igazán a Speaking To Stones, a Dreamscape, a Status Minor vagy a Blessed By A Broken Heart keverése, de a hangzásban pl. a Cloudscape és a Rage is nagyon súlyos hiányosságokat mutattak.

Magamnak azzal okoztam meglepetést, hogy az Affector nevű progresszív szupercsapat végül nem került föl a listámra. Zeneileg ugyan kifogástalan, de valahogy nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy inkább prédikálnak, mint dalolnak (bevallom, itt egy kicsit kizökkentem a karakteremből…). Az énekes halk, a dallamok pedig legtöbbször esetlegesek. A magyar At Night I Fly meg csak azért maradt le, mert egyelőre csak egy 4 számos EP-vel jelentkeztek… Majd az idén!

A kollégáknak már egy ideje ugatom, hogy nem szabad elsietni az éves összesítés elkészítését, mert mindig van legalább egy olyan anyag, ami ilyen-olyan okból átrepül az egyébként hiperérzékeny radar alatt. Ezúttal is konkrétan az óév utolsó napján értesültem arról, hogy Goncalo Pereira – akinek évek óta elkötelezett rajongója vagyok – még az év első felében új lemezzel adott magáról életjelet. Azonmód föl is szippantotta a toplista, a recenzió sem várat már sokat magára…

Fontosnak tartom még előrebocsátani (amint azt teszem szerény kezdeteinktől fogva gyakorlatilag minden egyes évben), hogy a TOP 15 sorszámai nem föltétlen képviselnek abszolút értéket vagy kőbe vésett hierarchiát. Ezen a szinten már nehéz, sőt lehetetlen szigorú rangsort fölállítani - ráadásul nem kicsit hangulatfüggő a dolog.

1. Circus Maximus: Nine

Nem volt éppen szerelem első hallásra! Beletelt egy jó pár, munkás randiba, míg végül összeborultunk. A "Nine" a maga nemében súlyos, borús anyag lett, ami csak lassan, szinte szégyellősen tárta föl rejtett kincseit. Általában azért is sokat kell dolgozni, hogy egy csinos hölgy szoknyája alá betekinthessünk, de megéri (már akinek szabad ilyet!). A norvég gladiátorok most egy valóban jól begyakorolt, látványos, összetett rutinnal lepték meg a világot.

2. Paul Gilbert: Vibrato

Régebben nem tartoztam a legnagyobb Paul Gilbert rajongók közé, most is inkább rutinból vagy kötelességtudatból töltöttem le az anyagot. Lett is belőle elképedés; szinte azonnal bebújt a bőröm alá. Olyan, mint egy kaleidoszkóp: varázslatos, vidám kavalkádja a sok ragyogó színnek, tónusnak, árnyalatnak. HIBÁTLAN!

3. Headspace: I Am Anonymous

Úgy alakult, hogy bár az új Threshold éppen csak lecsúszott az idei listáról, Damian Wilson mégis képviselteti magát ebben az illusztris társaságban, ráadásul dobogós helyen. A Headspace bámulatos muzikalitással egyesíti a brit neo-progresszív rock tiszteletreméltó hagyományait és a keményebb metálos elemeket (amúgy Haken módra). Lehet, hogy a legtöbb fiatal előtt (még akkor is, ha rockerek) a Headspace (a lemez címének megfelelően) anonim ismeretlenek társasága marad, de én hatalmas, kapitális betűkkel jegyeztem be őket a "nagykönyvbe".

4. Eclipse: Scream & Bleed

Jóllehet nem szívbéli vágyaimnak netovábbja a hiperdallamos, AOR-ba oltott hard rock, tavaly is "bepofátlankodott" a listámra egy ilyen (The Magnificent). Az idén a folyamatosan fejlődő és izmosodó svéd Eclipse követelt magának türelmetlenül helyet a kedvenceim között. Képtelenség nem szeretni ezt a hibátlan, fülbemászó, életvidám dalcsokrot.

5. Speaking To Stones: Elements

A hangszeresen meggyőző, de dalaiban középszerű debütáció után nem vártam túl sokat. Mázli, hogy a Torben Enevoldsen-féle Section A-ből ismert Andy Engberg bevonása zseniális húzásnak bizonyult. Engberg "hozta" magával a skandináv dallamérzéket, Mark Zonder (Fates Warning) meg a nyakatekert, rá jellemző ritmusokat. Bárcsak arányosabban szólna az egész! A keverőpult felelősének szívem szerint kiosztanék pár körmöst.

6. Kiko Loureiro: Sounds Of Innocence

Nem látom világosan, hogy mi történt az Angrával, lesz-e még folytatás egyáltalán. Valami gáz biztos van, ha Edu Falaschi kilépett. Szerencsére azonban Kiko Loureiro jó ütemben jelentette meg negyedik szólólemezét, amely ráadásul mind közül a legsirályabb. Minden benne van, amiért Loureirót szeretjük: jazz, rock, metal, dél-amerikai ritmusok. Mivel magánkiadásban jelent meg, nem volt kicsi pénz levadászni, de megérte.

7. Neal Morse: Momentum

Be kell valljam, hogy Neal Morse – akármennyire szeretem is, amit csinál – a szédítő tempó miatt sokszor zavaróan önismétlőnek tűnik mostanság. Ugyanakkor pár nap alatt megírni egy ilyen lemezt lényegében emberfölötti teljesítmény. Ami az albumot indító "Momentum" és a monumentális záró tétel, a "World Without End" között van, szerintem felejthető, de még így is akad itt 40 perc színtiszta zsenialitás.

8. Dreamscape: Everlight

Ez az album nem rendkívüli, még csak nem is hibátlan (pl. a hangzással sem vagyok 100 százalékosan megelégedve), de valamiért belopta magát a szívembe. Hosszú évek után Wolfgang Kerinnisnek sikerült bandáját kimozdítania a közepes Dream Theater hasonmás kategóriából, és elsősorban a kiváló énekeseknek köszönhetően egy szerethető rockopera-szerű anyaggal előrukkolni. A nagyszabású címadó nálam az év egyik legnagyobb kedvence!

9. Goncalo Pereira: Serviços Secretos

Ötletem sincs, hogy ez a páratlan dallamérzékkel megáldott portugál gitáros géniusz mi a kukacos túrót (még jó, hogy nem fordítva!) művelt az elmúlt közel 10 évben! Jól tenné, ha a jövőben nem hagyná lógva a rajongókat ilyen embertelenül sokáig. Talán följebb is kúszott volna az album, ha egy kicsit még hosszabb, még merészebb (mint pl. a "Compro Kalashnikov"), és persze nem ilyen reménytelen beszerezni.

10. Teramaze: Anhedonia

Azt hiszem, az ilyenre szokták mondani, hogy "derült égből a villámcsapás".  Ausztrália? Thrash? Nincs bennünk túl sok közös, de a lehengerlő, fifikás dobmunka, a bika megszólalás, a briliáns gitárszólók, na meg a leheletfinom progresszivitás egy csapásra föltették a Teramaze-t a térképemre. Általában nem tudom elejétől végéig meghallgatni, mert nagyon sűrű, de 2-3 nótás adagokban valódi adrenalin injekció.

11. Marco Sfogli: ReMarcoable

Ez a lemez azon kevesek egyike, amelyeket előzetes belehallgatás nélkül azonmód megrendeltem. Nem csak az első szólólemez jogosított föl erre a derűlátásra, hanem minden egyes album (Alex Argento, Creation's End, James LaBrie), amelyen Sfogli valaha is szerepelt. Nincs ezen mit ragozni, ez a faszi egy fenomén, tökéletes technikával és bámulatos dallamérzékkel.

12. Secret Sphere: Portrait Of A Dying Heart

Magam is csodálkozom, hogy végül ez a másodvonalas olasz power csapat helyet követelt magának a toplistámon.  Aldo Lonobile nagyon összekapta magát, leigazolta Michele Luppit és kevert egy kis progresszivitást a koktélba. Alaphangon – egy-két kivételtől eltekintve (pl. Stratovarius) – nem harapok az euro-power cuccokra, de itt még a trappolástól is el tudok tekinteni. Egyértelműen a listám legnagyobb meglepetése! Az "Eternity" pedig az év lírája! Punktum.

13. Status Minor: Ouroboros

Sajnos azt kell mondjam, hogy az első album jobb volt. Többet vártam a fiatal finn proggerektől. Persze nem lett gyönge lemez ez sem, csak a pergődob ne szólna olyan hangosan és olyan idegesítően, mintha egy vashordót püfölnének! Azt hittem, hogy a Metallica "Szent haragjával” (2003) ez a hangzás egyszer s mindenkorra a múlté. Csak remélni tudom, hogy Rolf Pilve ezt a soundot nem viszi magával a Stratovariusba!

14. Presto Ballet: Relic Of The Modern World

Lehet, hogy a Presto Ballet pályafutásának nem ez a legjobb lemeze, de Kurdt Vanderhoof ezt a képletet olyan zseniálisan kitalálta, hogy minden egyes alkalommal levesz vele a lábamról. A helyzet az, hogy ősi Kansas, Boston és Yes rajongóként egy ilyen ráncfölvarrott retró anyaggal könnyű az elevenembe vágni.

15. Adrenaline Mob: Omertà

Még most is ragaszkodom azon nézetemhez, hogy ez a lemez nem lett olyan jó, mint amilyen lehetett volna, de az a nyári koncert a PeCsában – amikor is egy Mike Portnoy signature dobverővel lettem gazdagabb – meggyőzött arról, hogy pl. élőben nagyon is működik a dolog. Kíváncsi leszek a folytatásra.

+1 Seven Side Diamond: Enigma

Ha Garaelnek és Kottának szabad +1-et beiktatni, akkor nekem is. De nem csak szabad, muszáj is, mert a brazil proggerek egyrészt legalább olyan ügyes zenészek, mint amilyen dallamérzékeny komponisták, másrészt van saját, azonnal fölismerhető stílusuk is, és ebben a műfajban ez manapság nagy szó. Piszkosul megnézném őket egy klubkoncerten miközben vödörszám lőtyölöm a Caipirinhát!

FIGYELEMREMÉLTÓ MEGJELENÉSEK:

Szívem szerint még bővítettem volna a listát. Például a Trail Of Murder "Shades Of Art" című bikaerős skandináv power albumával. Garael kolléga bizonyára más véleményen van, de szerintem Urban Breed most föltörölte régi bandájával, a Bloodbounddal a padlót. Ehhez járul még pár muzsika, amit nagy kedvteléssel hallgattam egész évben.

Jon Lord: Concerto For Group And Orchestra
Blessed By A Broken Heart: Feel The Power
Dario Mollo/Tony Martin: The Third Cage
Affector: Harmagedon
Threshold: March Of Progress
Firewind: Few Against Many
Dynazty: Sultans Of Sin
Cloudscape: New Era
Reversion: Obscene
Lord Of Mushrooms: Perspectives
Jaded Heart: Common Destiny
Mystery: The World Is A Game

DVD-K, KONCERTEK:

Az itt szereplő három DVD nem egyszerűen jó, hanem egyenesen zseniális!

Spock’s Beard: The X Tour Live DVD
Stratovarius: Under Flaming Winter Skies – Live In Tampere DVD
Steel Panther: British Invasion DVD

Ebben az évben nem sikerült eljutnom néhány alapvető koncertre (pl. G3, Dream Theater). Ezt nagyon sajnálom, de anyagilag elképesztően megterhelő koncertekre járni – főleg azoknak, akik nem a hidrokefál ország fővárosában laknak (és sajtós jegyet sem kapnak). Ezért örülök nagyon, hogy az Adrenaline Mob/ Dreyelands koncerten (PeCsa, június 15.) ott lehettem. Régen ugráltam ilyen jót!

CSALÓDÁSOK:

A legnagyobb egyértelműen Jon Lord halála.
Yngwie J. Malmsteen: Spellbound
A tény, hogy a Reversion: Obscene csak digitálisan jelent meg.
Az egyik nagy kedvencem, a lengyel prog-király Division By Zero egy fahangú nőre cserélte le a régi énekest (itt).
A Rage: 21 ótvar hangzása (nem is került föl a listára).
Jorn: Bring Heavy Rock To The Land

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.graveyardmusic.com

A divat a kereskedelem egyik hajtómotorja: előbb új termék megvásárlására ösztönzi az embereket, mielőtt a régit elhordták volna. No igen, de ha a divatot a rendszerszemléletű előrehaladással jellemezzük, mert hát ha a kabát elavul, biza' a csizmát is hozzá kell igazítani, akkor hogyan értelmezhetjük azt a ciklikusságot, ami a progresszió mellett igenis meghatározó tényezője az igényeknek? Igen, én arról a jelenségről beszélek, amit retrónak, vintage-nek neveznek, és sokan a nosztalgia iránti vággyal magyaráznak, de kérdem én, fennálhat-e a nosztalgia egy olyan nemzedék esetében, amely még meg sem született akkor, mikor az adott trend visszasírandó perszonális élményekkel fűzte magához a benne élő generációt? Ó, persze, genetikus szinten még az átélt eseményekhez fűződő alapvető attitűd is öröklődhet – mondanám, ha genetikus-pszichiáter lennék, de amolyan koca zenei kritikusként máshol kell keresnem a megfejtés kulcsát.

Mert ha el is fogadom, hogy ha az apa Woodstockban töltötte élete legszebb napjait, ráadásul anyut is ott ismerte meg, akkor a gyereknél nem kell devianciára gyanakodni, amennyiben 18 éves korában mondjuk Hendrixet hallgatva ruccan ki a globalizáció elleni tüntetésre – Istenem, az apja vére – no de ha egy olyan ország termeli ki az adott retro zenei trendet, aminek nem sok köze volt a korabeli történésekhez, akkor gyanússá válik a magyarázat logikája. Igen, ha mondjuk az Egyesült Királyságban üti fel a fejét a hatvanas-hetvenes évek ős hard-rock világát idéző őrület, nem csodálkozom: a fiatalok minden bizonnyal szeretnék átélni szüleik élményeit, aminek felidézéséhez remek segítséget nyújt a zene, és prezentálásnak egyéb körülményei, ám Svédországot nem éppen a negyven évvel ezelőtti füstös hard-rockos/bluesos zenei élet jellemezte – bár ha tévedek, kérem, jelezzétek.

Ennek ellenére most itt van egy rakatnyi svéd csapat, akiknek zenéjét meghallgatva leginkább azt gondolhatja az ember, hogy nem csak zenészek ezek, hanem eltévedt időutazók, akiket jó negyven évvel később köpött ki az a fránya masina, mint amennyit belétápláltak, ráadásul nem is svédek, hanem jó öreg britek – esetleg oroszok, akiket a KGB képzett a világra, hadd gyorsítsák a kapitalizmus bukását a leggyengébb láncszemnél. Mivel keményzenei szocializációm hajnalán a megidézett korszak csapatai előkelő helyet foglaltak el, és foglalnak el most is életem muzikális listáján, üdvözülten ugrottam neki az "idézett idéző időző" csapatoknak, hogy aztán ez a Graveyard nevezetű banda érdemelje ki az írásba foglalást. Nem csak azért, mert tavaly sikerült elvinniük a rock kategóriában hazájuk Grammy díját – ami az ottani zenei élet színvonalát nézve megsüvegelendő teljesítmény –, hanem mert szellős, blues-orientált világukban olyan szívszorító könnyedséggel idézik meg a korszak dallam-eszenciáját, amire az eredeti példakép csapatok is csak csettinteni tudnának. Érdekes stílus és fejlődési utazásra hívja az egyszeri hallgatót a csapat, hiszen a felcsendülő szerzeményekben a rock pulzáló-pszichedelikus jellege mellett még ott a beat táncra ingerlő ütemrendszere, és gitárkezelési felfogása is, naivan és gyermeki nyíltsággal vállalva a később látenciába forduló rokonságot.

A "Lights Out" ennél fogva még jobban is tetszik, mint debüt elődje, ahol talán több volt a pszichedélia, amit én annyira nem kedvelek, itt viszont több a táncolható, rángatózó dallam, és még a két lassú, modoros szentimentalizmusában is megkapó, szinte filmzenei dal sem lángol füstös "fehércsík"-lázban... (A filmzenei jelleg egyébként is teljesen áthatja az albumot, köszönhetően a korabeli mozik kedvelt filmbetéteinek). A körítés persze vérprofi, a hangzás a maga vintage módján is gyomoröklendezően bivaly, a fiúk bajsza pedig a kinézetet is abszolút kor-kompatibilissé teszi – hiába, ezek a svédek ügyelnek a részletekre. Csajok, elő a kontyokat, miniszoknyát, magas szárú csizmát, és ne sivalkodjatok, ha a fiúk szőrzete megcsiklandozza a p….pofitokat…

Garael