Kiadó:
RCA Records

Honlapok:
www.bulletformyvalentine.com
myspace.com/bulletformyvalentine

Na, ez a recenzió sem lesz egyszerű... Illetve egyszerű lesz megírni, de irritáló sokaknak olvasni. A helyzet az, hogy amilyen menő volt anno ezt a zenekart szeretni, olyan divatos lett a  2010-es "Fever" óta pocskolni őket. A folyton ismétlődő panaszok: "elveszett a régi szikra"; "túl dallamos" (???); "mainstream rádióbarát megalkuvás". Megint kénytelen vagyok szembepisilni a trenddel, nekem éppen a "Fever" óta jönnek be igazán. Azelőtt egy arctalan amerikai metalcore "copycat" banda voltak, de 2010 óta saját hangot és - igen - szélesebb tömegekre gyakorolt vonzerőt keresnek. Nem értem, hogy ez miért lenne szükségképpen főbenjáró bűn.

A "Temper X 2" egyértelműen a "Fever" által kijelölt irányba halad tovább. Elismerem, talán az a bizonyos inga egy kicsit túl is lendült a vártnál. A "Fever" szerintem még kiegyensúlyozott ötvözete volt a metalcore-ra jellemző hasításnak és a dallamos power elemeknek. Most azonban már nemcsak a hörgések, de jóformán a fejszaggató riffek is kikopni látszanak. Sok - túl sok - a lassabb, sőt balladába hajló téma (Dirty Little Secret). Ráadásul egy-két nóta már inkább hasonlít az Offspringre vagy a Rise Againstre, mint az Avenged Sevenfoldra (P.O.W.). Ez valóban baj. Ha csak ezt vesszük alapul, érthető, hogy a korábbi rajongók miért nyafognak csalódottan.

A történetnek van azonban egy másik oldala is, ezt az olyan jól eltalált nóták képviselik, mint a nyitó "Breaking Point", a "Riot", a "Saints & Sinners" és a kimondottan Metallicásra sikerült, "Unforgiven"-tipusú "Dead To The World". Ha ezeket erőltetnék, akkor lehetne ugyan hangsúlyeltolódásokról beszélni, de kommersz árulásról nem. A szegény Bálint-napi "date" ellen acsarkodó Wales-i srácokat csak akkor lehet igazságosan megítélni, ha figyelembe vesszük: egy Nirvana földolgozásokat játszó garázsbandaként indultak. Ehhez képest nagy és egyértelműen pozitív előjelű fejlődést mutat a karrierjük. Mindazonáltal én is remélem, hogy a következő albummal kicsit visszakanyarodnak a "Fever" felé, ahol még domborítottak a power idomok.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.pinkcream69.de

Igazán németesre sikeredett vicc volt, mikor Andi Deris a legamerikaiabbnak tartott teuton együttesből egyenest Germánia első számú, népi-nemzeti metálzenei exportcikkébe ugrott. Hogy miért mondom ezt? Mert senki sem röhögött rajta, sőt. A két csapat rajongótábora egyszerre kapott a fejéhez (a "Helloweenisták" még a tökfejekhez is), és egy ideig még rózsaszínű krémmel sem lehetett eltüntetni a homlokokról a ráncokat. Aztán jöttek az új frontemberrel készített első albumok, és a hívek megnyugodhattak: Deris kiszabadította társait a kaméleon fogságából, David Readman pedig zenekari szinten értelmezte újra az internacionálé nemzetközi világszín(t)vonalat kívánó sorait.

Hat év nagy idő, ráadásul a 2007-ben kiadott "In10sity" volt annyira erős, hogy tízpróbázóhoz méltó erőfeszítésre késztesse az elvárásoknak megfelelni igyekvő csapatot. Időközben Kosta Zafirou dobos elbúcsúzott a bandától, helyébe azonban az a Chris Schmidt lépett, akivel Dennis Ward és Uwe Reitenauer már együtt játszott a Sunstorm albumokon, úgyhogy nem volt zsákbamacska, mint ahogy fekete sem, mert a váltás nem hozott balszerencsét az ünnepelni kívánó fiúkra. A "Ceremonial" ugyanis jól sikerült, annak ellenére, hogy személyesen az én keményvonalas lelkem jobban szereti a csapat metálosabb felét, melyből az új album kapcsán igen keveset kapunk. Arra persze gondoltam, hogy Readman közismert Whitesnake rajongása előbb-utóbb ki fog ütközni, ám érdekes módon nem az ő nevével fémjelzett szerzemények kígyóznak leginkább: a hard rockosabb, sőt AOR-osabb "Find Your Soul" és a "The Tide" Ward szerzemény. (Nem mintha a pulzáló riffel megörvendeztető "Big Machine" nem férne el bőven valamelyik Whitesnake albumon.)

A rózsaszín krémíz ettől függetlenül gyermek fogpasztaként édesíti a fanok lelkét, mert ki nem kiált slágert, ha meghallja a "Right From The Wrong" dallamait – még akkor is, ha orbitális Whitesnake nyúlással nyit a nóta –, nos igen, az a bizonyos speciális hangulat most is ott lebeg a számok felett, ami olyannyira egyedivé teszi a Pink Cream 69-t, az azonnal dúdolható dallamokkal pedig csak az állhat hadilábon, akinek hadifüle van. Vagyis süket.

Ettől függetlenül úgy érzem, a "Ceremonial" most nem a "metálosok" ünnepe, de azokat a rajongókat, akiket türelmetlenné tesz a puhább, "krémesebb" megközelítés, óva intem az elhamarkodott ítélettől. Ez bizony ízig-vérig a szokott minőség, csak ezúttal nem nekünk, a világ AOR-osabb fele meg hadd örüljön. És tudjátok mit? Örülök én is, mert a következő albumtól ismét fémesebb melódiákat várhatok.

Garael

Kiadó:
Cornless Unicorn

Honlapok:
www.shanthagopian.com
facebook.com/SemanticSaturation

E mögött a túlnyomórészt instrumentális progresszív rock/metál projekt mögött egy örmény-szír-kanadai gitáros áll: egy bizonyos Shant Hagopian. Örmény, ami a származását illeti, szír, állampolgárságát tekintve, és végül kanadai, mert 2005 óta ott lakik. Itt szedte össze évek óta dédelgetett zenei álmának megvalósításához Virgil Donati dobost (Steve Vai, Kiko Loureiro, Planet X, Ring Of Fire) és Ric Fierabracci bőgőst (Dave Weckl, Frank Gambale, Chick Corea, Planet X). Nem rossz! Ezek bizony jól csengő nevek a szakmában!

Ezt, úgy látszik, fokozni is lehet. Még két neves vendéget is sikerült bevonnia a debütációba: az ugyancsak örmény származású Derek Sherinian billentyűst (Dream Theater, Alice Cooper, Planet X, Black Country Communion) és a német progresszív metál alapítójának számító Vanden Plas énekesét, Andy Kuntzot. Utóbbi az albumot záró balladában (What If We All Stop) ereszti ki kissé nazális, mégis szerethető hangját. A lemez végén ezt a dalt hallgatva egyre csak a fejemet ingattam: vajon miért nem lehetett több énekes szerzeményt fölvenni a repertoárba?

Hagopian kiváló zenész, még csak nem is exhibicionista. Teret enged más zenészeknek (mondjuk, ilyeneknek lehet is), nem teker-kapirgál fölöslegesen, játékát a dalok hangulatának alárendeli. Szerzeményei meglehetősen változatosak, látszik, hogy képzett jazz muzsikus, de ha kell, megmutatja a foga fehérjét, és olyan fejszaggató riffeket játszik, hogy csak nézünk, mint hal a szatyorban. Szóval, aki nem nyitott a különféle stílusok, hangzások, műfajok furcsa és kiszámíthatatlan keverékére, kerülje el Hagopian szellemi gyermekét, mert nem csak jelentéstanilag (szemantikailag), de zeneileg is  eléggé telített (szaturált).

Nem föltétlen kell, hogy egy recenziónak végkövetkeztetése is legyen, de most úgy érzem, ide kívánkozik: amilyen szerethető, intelligens instru muzsika ez, annyival jobban élveztem volna, ha valódi együttesként működik, minden egyes dalban esélyt adva Andy Kuntznak arra, hogy bebizonyítsa: lehet, hogy nem egy Jorn Lande-féle bődület lakik a torkában, de azért kivételes dallamérzékkel áldotta meg a Mindenható...

Tartuffe

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.dgmsite.com
myspace.com/dgmprog

"Yes! Yes! Yes!" - újabb promóciós anyag Itáliából; nem is akármilyen! Őszintén szólva, fogalmam sem volt róla, hogy az olasz progresszív metál vezérbikája, a DGM új lemezt készül megjelentetni. Erre jön ez a kis meglepi "csomag", hogy bearanyozza a frontérzékenység által okozott fejgörccsel elb.szott péntek délutánomat. Tapasztalatból mondom, hogy egy DGM kritikát nem szabad elsietni (ezt egyszer már elkövettem), de nem tudok uralkodni magamon. Meg most már vagyok akkora rajongó, hogy gyorsan átlépjek az első benyomáson, ami a DGM esetében mindig egy kicsit sokkoló: úgy érzi az ember, hogy átment rajta egy tehervonat, vagy éppen pár órára összezárták egy hangszigetelést hírből sem ismerő ipari darálógéppel.

Igen, a DGM-mel mindig az volt a bajom, hogy nagyon "hangos", túlságosan tömör hallgatnivaló; mintegy a Jason Statham-féle "Crank" filmek zenei megfelelője. Sokat segítene rajta, ha a billentyűs Emanuele Casali projektjének, az Astrának kordában tartott, a szellősséget sem nélkülöző dinamikáját adoptálnák. Mindjárt nem lenne olyan egynemű az egész. Milyen üdítő, szinte pihentető is tud lenni egy jól elkapott ballada (Repay) az album közepén!

A lehengerlően tehetséges Simone Mularoni (gitár) és Emanuele Casali (billentyűk) által irányított csapat nem kapkodta el a dolgot. Utolsó stúdió lemezük még 2009-ben jelent meg (FrAme), majd rá egy évre jött két új dallal egy válogatás + DVD kombó (Synthesis). A "Momentum" nevéhez híven rendkívül lendületes muzsika; ott folytatja, ahol a "FrAme" abbahagyta, sőt talán még följebb is kúszott az adrenalin szintmérő valamivel (ennek a föntebb vázolt okok miatt én nem föltétlenül örülök). Szerencsére a "daráló effektust" jól egyenlítik ki a tetszetős refrének és a lélegzetelállító hangszeres szólók. Nem viccelek, amikor azt mondom, hogy a Mularoni-Casali páros már nem is páros, hanem páratlan!

Ezt a verhetetlen párosítást most jeles vendégek támogatták meg (na, nem úgy! rosssz az, aki rosszra gondol!): a "Reason" című tornádó-erejű forgatagba bekapcsolódik (de hogy!) a SymphonyX és az Adrenaline Mob szelíd óriása, Russell Allen. Azért tanulságos Mark Basilét együtt hallgatni ezzel az énekes legendával: jelentem, egyáltalán nem lóg ki a lóláb! Ez ezért nem piskóta. A másik vendég pedig az egyik abszolút kedvenc gitárosom, Jorn Viggo Lofstad a Pagan's Mind-ból. Atyavilág! Ahogy 3:10-nél belép! Pár hangból fölismerni, hogy ő az!

Eddig csak halogattam, de ezúttal már leszek annyira bevállalós, hogy kimondom: Kedves  Olvasó! A DGM Európa SymphonyX-e! Főleg mióta Michael Romeo egyfajta "Ikonromboló"-ként direktebb, keményebb, kevésbé neo-klasszikus irányba fordította a SymphonyX kormánykerekét. A DGM Európa SymphonyX-e! Ez a kurta tőmondat a hozzáértőnek mindent elmond; kötetekkel fölér. Tessék beszerezni ezt a hivatalosan március 26-án megjelenő anyagot, az évvégi listámon máris szerepel.

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlap:
www.riversideband.pl

Nem lett ez akkora szerelem végül, mint ahogy indult! A lengyel proggerek az "Anno Domini High Definition"-nel törtek be a köztudatba (melynek nyilván megágyazott az azt megelőző 3 korrekt, bár megjegyzem, koránt sem korszakalkotó lemez), én is akkor ismertem meg őket. Attól kezdve valahogy hirtelen tele lett velük a sajtó, a csapból is ők folytak, a média kikiáltotta őket Közép-Európa Porcupine Treejének, Marius Dudát pedig a poszt-szocialista Steven Wilsonnak. Az a baj, hogy úgy tűnik, ezt ők maguk is elhitték.

Szóval "Anno Domini High Definition". Az a korong tényleg odabaszott. Én is lelkendező kritikát firkantottam róla, itt ni. Azon az albumon nagyon összejött minden, egy komoly vérátömlesztés, megújulás lehetőségét villantva fel a teljes prog-rock/metal széna számára. Sikerült egybe gyúrniuk a tradíciót a modernséggel, a hagyományos progresszív rockot a fémes riffekkel és a dolog sava-borsát adó art-rockos, poszt-rockos témákkal, hangulatokkal. Egy ilyen összetett építmény egyensúlya azonban – per definíció – törékeny.

Tulajdonképpen a lényeg most sem változott, ha le kellene írnom a SONGS-ot (nyilván nem véletlen a cím ilyetén lehetséges rövidítése), most is ezt a három összetevőt tudnám említeni: '60-as, '70-es évek progresszív rockja, egy kis keménység helyenként, és nem kevés merengő, művészkedő befelé fordulás. Csak valahogy az arányok csúsztak el az utóbbi felé az előbbiek hátrányára. Úgy látszik, komolyan vették a feladatot, hogy a Porcupine Tree és az újabb kori Marillion nyomdokába kell lépniük. Márpedig – bocsássátok meg bűnömet – én nem tudom megszeretni ezek egyikét sem. Nekem a prog-rockban a rock legalább annyira fontos mint a prog, ezt diktálja a tufa metalos lelkületem. Ezekben pedig azt csak nyomokban vélem felfedezni. (Hol van már mondjuk a "Market Square Hero" szilaj féktelensége?

Ettől függetlenül ez a CD jó. Duda tehetsége nem tűnt el nyomtalanul, az is magas színvonalú, amit most csinálnak, legfeljebb nekem nem annyira jön be. Tovább megyek: helyenként kifejezetten ötletes és egyéni megoldásokkal találkozom, csak több kellene azokból a pillanatokból, amikor beköszön a gitár azzal a dús Hammond hangzással megtámogatva. Érzem, hogy jóra lehetne hallgatni ezt az albumot, mert az a bizonyos szikra azért most is ott lapul a mélyén, sőt, ha valaki történetesen az év albumának kiáltja ki, arra sem vetek majd követ.

Én azonban szentül hiszem, éppen mondjuk a korai Marillion példájából merítve, hogy lehet intelligens, elgondolkodtató, mély mondanivalóval átitatott egy alapvetően dinamikus, rockos muzsika is, és nem feltétlenül kell annak unalmasnak lennie. Előző munkáján szerintem még a Riverside is ezt a vallást demonstrálta. Duda ezúttal mégis inkább a Wilson-hit szentélyében áldozott a művészkedés oltárán - emennek a bibliája viszont axiómaként kezeli, hogy igazán értékes csak a magába forduló szenvelgés lehet. Ámen.

Kotta

Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlap:
www.giant-x.com

A fénykorát idéző albummal tért vissza tavaly minden metál kalózok legfahangúbb, izé, legfalábbúja, az összes pirate-erényt összegyűjtő lemeznek csak egyetlen – ám nem elhanyagolható – hibája volt: hogy az Orden Organ készítette – ez persze a fantasztikus, disztópikus videóval megtámogatott organikusoknak egyáltalán nem vált kárára, ők nyíltszíni felállással vállalták a versenyt, aminek győzelmi mámorát még az sem csökkentette, hogy az ellenfél egy lábon bicegett a célba.

Nos, lehet itt kárörvendően poénkodni Rolf Kasparek dobosgyűlölő attitűdjén, és a felemás, visszatérő albumon, az azonban biztos, hogy az öreg iszapszeműt sosem szabad leírni, mert még mindig képes lehet önmagát megrázva seggbe rúgni a fiatalokat: csak úgy, fél lábbal és fél szemmel.

Mit mondjak, eléggé váratlanul ért a Giant X projekt híre, amúgy a semmiből, de hát egy igazi kalóznak az álcázás is az erényei közé tartozik, és elolvasva a reklámszöveg stílus meghatározását, igazán csodálkozni sem tudtam, ahhoz viszont már én is túl öreg vagyok. No, persze, valljuk be őszintén, először meghökkentőnek tűnhet Rolftól, hogy egy amolyan aréna/hard rock albumot akart készíteni, de a legutóbbi lemez rockos felhangjai – ami egy Running Wild albumtól buktaszagúan szokatlan – egyáltalán nem meglepő. Most legalább tudta a szerencsétlen kritikus, mire számíthat, naná, hogy indulókra, csak nem olyanokra, melyek háborúba szólítják a marcona hadfiakat, és hát ha csatába hívásról van szó, akkor az legfeljebb csak amolyan Kiss Army-féle bolondozás lehet, aminek esetén a harcot nem ágyúval vívják meg. Illetve de, csak nem bronzból készülttel.

S hogy miért bíztam abban, hogy Rolf sikeresen elegyítheti a szellősebb, hajmetálos lazaságot a tőle megszokott egyenes vonalú metállal? Mert egyvalamit sosem lehetett megtagadni tőle: a dallamérzéket. Ez pedig a haditudomány szerint bizony "centre of gravity", amolyan elsődleges tényező a siker eléréséhez, már ha a műveleti tervezés többi faktorát jól határozzák meg az analizálók. Ebben azonban nem lett hiba: 13 olyan potenciális slágert tett le az asztalra Rolf és a gitáros, Peter Jordan, ami önmagában több sikeres dallamot lő a levegőbe, mint amennyit néhány mai AOR/hard rock csapat egész diszkográfiáján. Rolf persze nem tudja megtagadni önmagát, egy-két szerzemény az epikusabb Running Wild albumokra is felfért volna, amolyan frissítő bónusznak, de a karakter nem hátrány, sőt! Igazi örömzenélés folyik, Rolfon érződik, hogy lubickol a levetett kalózgúnya szorításából kiszabadulva, így még azért is lelkesedni tudunk, hogy nem hadba hívnak bennünket, hanem táncolni.

A klasszikus aréna metálon szocializálódott hallgatók lehet, hogy legyintenek az egészre, mert számukra ez nem éppen Amerika, legfeljebb az NDK, de azért gondoljunk bele, ha ezeket a dalokat mondjuk a Scorpions játssza fel, a maga vokális és instrumentális felsőbbrendűségével, akkor valószínű, hogy a szakma és a hallgatóság nagy része is térdre borulva ünnepli a nyugdíjba vonulás tényét huszáros merevedéssel elutasító slágergyűjteményt.

Kiszámítható? Paneles? Germanus Sörhabus? Kit érdekel, ha a dallamokat hallva megbiccen a fej, táncba rándul a láb, a kéz pedig nagyot csap a kocsmárosné méretes hátsójára? Jókedv garantálva, az igényesebb fajta meg menjen szomorkodni alternatívékhoz, de aztán ne hallgatózzon szörnyűködve, mert még leleplezzük, hogy titkon veri a lábával a ritmust.  

Garael

Ha már az évösszegzőből divatosan sorozatot csináltunk, akkor a tavalyi boros élményeket is érdemes talán összefoglalni. 2012-ben is tanultam, okosodtam és néhány új kedvencet is avathattam. Ezeket most megosztanám veletek. Ha kettőszáz-ötvenet nem is, de néhány jó tippet azért talán tudok adni.

Indult az év egy Villánnyal, a szokásos helyre vittem el munkatársaimat, Tiffán Imréékhez, Villánykövesdre. Azt a fantasztikus vendéglátást, amit náluk kapsz, már kitárgyaltam. Tőlük most talán a Portugiesert (2011) ajánlanám, főleg, hogy a nagyobb pincészetek Oportóját sajnos már nemigen lehet meginni. (Nagy gáz, de sajnos ide jutottunk.)

Tiffán Zsoltnál is megfordultam, mondjuk vele máshol is könnyű összefutni. Például Etyeken, a közben már megszűnt (átalakult) borfesztiválon. Extra piros pont, hogy mindkét esetben vele volt az Üzletembers zenekar is, akik vérprofin nyomják a '60-as, '70-es évek muzsikáját. És ha már vele volt, be is szállt hozzájuk egy kicsit gitározni. Rock 'n' Roll a faszi, mindamellett, hogy borszakmailag is az egyik legjobb az országban. Tőlük mondjuk a Pinot (2009) emelném ki, mindkét alkalommal leginkább azt szürcsölgettem nagy élvezettel táncikálás közben.

Az adjunk egy esélyt a fehéreknek is jelszó nevében áteveztünk a tokaji borvidékre, méghozzá Mádra. Onnan két kiemelkedő termelőt is meg kell említenem, Demeter Endrét (Demetervin) és Barta Károlyt. Mindketten hiszik és vallják, hogy a minőség a dűlőben dől el, nagy hangsúlyt fektetve a szőlészetre és a tökéletes alapanyagra. A kiindulási ponttól eltekintve azonban mégis két, eltérő iskoláról, irányvonalról van szó: amíg Endre egy fiatalosabb, kísérletező stílust képvisel, a Barta pincészet a hagyományos Tokajt jeleníti meg. Csak éppen kiemelkedően magas színvonalon.

Endrétől a Délceget (2011) ajánlom. Bartáéktól is a száraz furmintot (2011) tukmálnám leginkább, mert attól jobb furmintot talán még sosem ittam, de ez sajnos az árában is tükröződik. Úgyhogy – a változatosság nevében - legyen inkább „Egy kis édes" (szintén 2011, szintén furmint), amely a pincészet belépőbora. Bárcsak ilyen minőségű lenne minden pince alapbora!

Maradunk a fehérnél, de átruccanunk a Balaton-felvidékre. Két kóstolón (egyik helyben, a másik Pesten) végigvettük Pálffy, Trombitás, a Káli Kövek, a Sabar Borház, a Villa Tolnay és az Orbán pincészet legszebb tételeit. Közülük egyértelműen kiemelkedtek Trombitás Tamás olaszrizlingjei (2009 és 2011), de szeretjük Pálffy szürkebarátját is, és úgy érzem, Nagy Lászlóval (a Sabar és a Villa Tolnay borásza) is közelebbi ismeretségbe kell kerüljek mennél hamarabb. Érdekességképpen megemlítem, hogy a Káli Kövek forgalomba talán nem is került kísérleti vörösbora (Cabernet Frank, 2010), melyből hoztam haza pár palackot és amely teljesen elüt a mainstream, tanninos vonaltól, a baráti körömben osztatlan sikert aratott. Mondtam én, hogy szükség van erre a stílusra, csak ismerjék fel ezt a borászok is lassan! (Ők inkább a sillert erőltetik, ami szerintem zsákutca, nem fogják egykönnyen bemarketingolni.)

Levezetésképpen beugrott még egy Szekszárd. Erről elég részletesen írtam, most csak Németh János Zweigeltjét (2009) emelném ki, amely éppen a fent említett könnyed, gyümölcsös stílusban fogant. Több helyen (minimális kadarkával megbolondítva) ez Fidibusz néven fut. A túrát még annyival egészíteném ki, hogy ott ismertem meg Heimannék száraz furmintját (Kerkaborum, 2011), amely szép lassan egyik kedvenc itókámmá vált a mindennapokra. Ez az év számomra amúgy is egyértelműen erről a szőlőfajtáról szólt, zseniális alapanyag, melyből tartalmasan könnyed és könnyeden tartalmas bort is lehet készíteni. Úgy látom, a szakma is kedveli, Tokajon kívül is egyre nagyobb teret nyer, és szerencsére stílusában is kezd hozzáigazodni a modern elvárásokhoz. (Nem mellesleg az olaszrizling feltámadása is nagy örömmel tölt el.)

Elsiettem, megfeledkeztem a valódi levezetésről, egy laza Bukolyi Marcell bemutatóról. Tetszett nagyon a Rajnai Rizlingje is, mégis a Kisfiam névre hallgató vörös házasítást ajánlom inkább a figyelmetekbe (mindkettő 2011), mert ez kétezer forintért orbitális best buy, amiből egy jó nagy tétellel kell betárazni a következő 3-4 évre. Főleg, ha belegondoltok, hogy ez csak egy kicsivel drágább a bevezetőben említett, borszerű Portugiesereknél. (Villány vezető borászai helyében most azért egy kicsit elszégyelleném magamat...) Szaladjatok, hátha kaptok még valahol!

Kotta

Kiadó:
Massacre Records

Honlapok:
www.danteband.de
myspace.com/danteprog

Ez az év kutya rosszul kezdődött a firenzei költőóriásról elnevezett német progresszív metál bandának: január 5-én hosszú és súlyos betegség után elhunyt az együttes alapítója és gitárosa, Markus Berger. Isten nyugosztalja, mindössze 38 éves volt! Ilyen körülmények között alighanem az új album megjelenésének sem tudtak annyira örülni, pedig hallhatóan rengeteg munkájuk van benne. A "Vörös November" 2008 óta a harmadik albumuk, és végre egy komolyabb kiadóhoz kerültek. Reméljük, ezzel a tragédiával nem bicsaklik meg ígéretes karrierjük.

A bandát szegény Berger és a billentyűs, Markus Maichel alapították 2006-ban, egy Dream Theater koncert után, "hirtelen" fölindulásból. Nem csoda hát, hogy inspirációjuk legfőbb forrása éppen a legendás Álomszínház zenéje. Ez persze nem jelenti, hogy afféle arctalan hasonmások lennének. Sajátos, jellemzően németes karaktere van ennek a muzsikának, egyfajta szögletes súlyosság, borús hangulat jellemzi. Éppen ezért hallgatása közben gyakori asszociációk ébrednek bennem; olyan hasonszőrű német bandák stílusa, hangzása köszön vissza, mint a Tomorrow's Eve vagy az Ivanhoe.

A Dante olyan töményen hangszerelt, összetett muzsikát játszik, amelyben nem a hangszeres szólók, technikai villongások dominálnak, mert minden alá van rendelve a hangulatteremtésnek. A szinte hátborzongató atmoszférához nagyban hozzájárul Alexander Goehs énekes rekedtes, "kaparós" hangja. Nekem pont ezzel is van bajom; ez a zene – az én olvasatomban – egy nagyobb hangterjedelmű, dallamérzékenyebb torkot igényelne, ami föloldaná az instrumentális részek sarkos-németes összhatását.

Tartuffe

Kiadó:
Dynamic Arts Records

Honlap:
www.masterstroke.info

Hogy milyen lenne a "Draconian Times" korabeli Paradise Lost, ha a Nevermore-féle súlyosabb metállal kevernék? Hát ilyen. Leszámítva persze Jeff Loomist. Lehet, hogy vannak olyanok, kiknek már e furcsa katyvasz említése is elcsapja a gyomrát: nekik tudom ajánlani a lekváros csirkét, vagy a doomba merevedő Celine Diont. Itt azonban egy jól működő – és ízletes – kísérletnek lehetünk fültanúi, melyben markánsan ott érezhető az Evergrey keserűsége is, nos, akik szeretnek nekiugrani az elsőre meghökkentőnek tűnő, ám tulajdonképpen könnyen befogadható koktéloknak, nosza, tegyenek egy próbát.

A Masterstroke-ról egyébként írtam már korábban: akkoriban inkább tartottam egy heavy metalosított Evergrey klónnak őket, mint most, mikor a különböző csapatok markáns zenei azonosítóit úgy sikerült újragyúrniuk, hogy abból nem "lopkováris" utánérzés, hanem legfeljebb ízléses deja vu lett, köszönhető egyrészt a szemmel látható, izé, füllel hallható súlyosbodásnak – gyúrtak a fiúk rendesen a muzikális konditeremben –, másrészt a szinte kórosan (core)-osan acsarkodó, ám tiszta heavy metallal is rokonságban álló vokalizálásnak. Igen, Tisztelt Olvasó, itt a mélabúra hajlamos Dr. Jekyll transzformálódásának vagyunk tanúi – ha mondjuk 20 év alatti vagy, akkor gondolj inkább a Hulkra –, jelen esetben azonban a harag nem rossz tanácsadó, és a történet vége sem fordul szomorú csattanóba – vagy mainstream őrjöngésbe, hiszen a mai viszonyok között meglepően rövid album végig egyenletes színvonalon darálja a riffeket, melyek felett úgy szálldogálnak a Nevermore-t idéző – vagy igéző – dallamok, mint Bakonymocsoládban a karácsonyfa-dísznek tűnő repülő csészealjak. Igen kérem, aki a "Broken" hallatán nem sóhajt szomorú nosztalgiával sohatöbbét suttogva, az hagyja el a blog területét, vagy keresse fel sürgősen a youtube-ot szakmai továbbképzés miatt, esetleg jelentkezzen nálunk zenetörténelmi szakra, megígérjük, nem szedünk tandíjat, legfeljebb két Tibi csokit. Persze, csak ha nem keserű.

Az analógia tehát valós, még akkor is, ha a dallamok nem annyira elszállósan kifacsartak, és azok is élvezni tudják, akik Iron Maidenen szocializálódtak – mint például én –, persze azért eléggé valószínű, hogy az AOR fanoknak nem ez lesz az év dallamalbuma. Ennek ellenére úgy gondolom, több célcsoportot is meg tud szólítani a csapat, és nem fog úgy járni, mint az egyszeri bábacsoport, akiknek sikerült elveszteni a gyereket. Summa summárum, a Masterstroke egyre jobb zenei illuzionista, és erről ne legyen illúziótok, mert ez a szomorú, izé, szürke valóság.

Garael

Kiadó:
earMUSIC/Edel

Honlapok:
www.circle2circle.net
myspace.com/circleiicircle

Szar a zsebébe az összes ügynöknek és/vagy koncertszervezőnek! Hogy fordulhatott elő az a gyalázat, hogy a CIIC 2012-ben egy az egyben lenyomta a Savatage legendás "The Wake Of Magellan" albumát a Wacken Open Air fesztiválon, mifelénk meg legföljebb köptek egyet... "J'accuse!!!" - kiáltom én Émile Zola és Marcel Lefébvre érsek után szabadon - "J'accuse!!!" Ezek után minimum, hogy mikor Zak Stevens és csapata elindul megturnéztatni az új lemezt, leszerveznek hazánkba egy mega-koncertet, és a saját dalok mellett eljátsszák cakkumpakli - mondjuk - az "Edge Of Thorns"-ot. De úgy ám!

Szerintem a CIIC mára kiharcolta magának a legjobb Savatage utód címet, még úgy is, ha Stevens másik projektjét, a Machines Of Grace-t is is fölveszem az egyenletbe. Direkt kerülöm a pótlék kifejezést, egyrészt, mert meggyőződésem, hogy a Savát nem lehet pótolni, másrészt, mivel szívós, kitartó munkával olyan karriert építettek maguknak, ami önmagában is megállja helyét. Hat saját lemez után, melyek közül azért akadt legalább két nagyon zura power anyag (The Middle Of Nowhere - 2005; Delusions Of Grandeur - 2008), immár igazságtalannak tűnne, ha Zak Stevens és "Mitch" Stewart bandáját Savatage emlékzenekarként kezelnénk.

Korábban meg voltam győződve arról, hogy kettejük mellett Andy Lee gitáros volt a stabil harmadik, de most megint megváltozott a fölállás. Van már külön billentyűs (Henning Wanner személyében), Andy Lee helyét pedig Christian Wentz vette át, aki a Futures End nevű prog-power formációban már bizonyította, hogy ujjbegyei nem tavaly értek először fogólapot.

Meg se fordult a fejemben, hogy sürgősségi eljárással ne szerezzen be magamnak a "Seasons Will Fall"-t teljes fizikai valójában, mégis azt kell mondjam, hogy ez most kevésbé fogott meg, mint pl. a "Delusions Of Grandeur" (2008). Valamelyest könnyedebb, slágeresebb, kevésbé poweres mint közvetlen elődjei; inkább az első három albumot juttatja eszembe, koncepciójában a "The Middle Of Nowhere"-t (2005), hangvételében a "Burden Of Truth"-t (2006).

A folyamatos Savás áthallások nem zavarnak - sőt! -, mégis mintha a vérfrissités ellenére egyre több lenne az önismétlés. Azért a "Diamond Blade", "Dreams That Never Die", "Never Gonna Stop" hármas nagyon meggyőző együttest alkot, ha az ember egymás mellé teszi őket. Ugyanakkor össze tudnék állítani egy másik hármas csomagot, ami fele annyira tetszetős sem lenne, és - nekem legalábbis - komoly meglepetés, hogy itt szerepelne a monumentális balladának szánt címadó dal is (mellékelve).

Tartuffe