Kiadó:
Nightmare Records

Honlapok:
www.tellusrequiem.com
myspace.com/tellusrequiem

Tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb metál rajongót hidegen hagyják a latin filológia kérdései, de latin műveltséggel rendelkező rajongó/kritikusként kénytelen vagyok foglalkozni a jelenséggel. Talán a '90-es években virágkorát élő "gótika" felelős azért, hogy elterjedt egy tökéletesen sekélyes "középkori romantika" a metál muzsikusok között, akik megfelelő nyelvi ismeretek nélkül elkezdtek a szótárból kigyűjtögetett latin szavak esetleges egymás mellé helyezésével halandzsa szövegeket gyártani. El tudom képzelni, hogy a laikus zenehallgató számára ez nagyon misztikusan hangzik, de az alapvető nyelvi ismeretekkel rendelkezőknek ez bizony rémálom a köbön. Bár a latin nyelvi jártasság sajnos már nem része egy érettségizett európai fiatal alapszintű műveltségének, mégsem lehet olyan nehéz levadászni egy valamirevaló latintanárt, hogy segítségével dalszövegeinket, számcímeinket egy kicsit "fölturbózzuk".

A norvégiai Trondheimben alakult progresszív metál zenekar névválasztása tökéletes illusztrációja annak, amiről eddig beszéltem. A 'tellus', végződése ellenére nőnemű, 3. deklinációs főnév, jelentése: föld, talaj, vidék, birtok. A requiem az 5. deklinációs 'requies' nőnemű főnév tárgyesete, s mint ilyen a halotti misék kezdő mondatára utaló (Requiem aeternam… – Örök nyugodalmat…) bevett elnevezés. Csak föltételezem, hogy a norvég fiatalok a nyugalom vagy megnyugvás földje, vidéke kifejezést akarták latinra lefordítani; a gond csak az, hogy ez akkor így szólna: Tellus Requei. Elismerem, fele olyan jól sem hangzik… Rövidre zárva ezt a laikusok számára unalmas okfejtést: a latin kultúra tagadhatatlan hanyatlása ellenére szerintem minden kisvárosi gimnáziumban dolgozik legalább egy latintanár, tessék, kérem, fölkeresni, mielőtt a lemezborítóval a nyomdába indulunk!

Az hamar kiderült, hogy a norvég proggerek latinul nem tudnak, de az már az első hallgatásból nyilvánvaló, hogy zenélni viszont nagyon is megtanultak. Ennek és a progresszív muzsika szeretetének ott már komoly hagyománya van, elég, ha olyan együttesekre gondolunk, mint a Pagan's Mind, Circus Maximus, Illusion Suite vagy az Above Symmetry (valaha Aspera), de említhetném az ún. második vonalat is: Dimension Act, Oceans Of Time, Rudhira és Teodor Tuff. A TR tehát tehetséges fiatal muzsikusokból álló, a folyamatos önképzésben tudatosan építkező együttes, akik közül mindenképpen kiemelésre érdemes Stig Nergård gitáros; igazi shredder, de nem ám a gépies fajtából!

A Tellus Requiem azonos című és saját kiadásban megjelentetett bemutatkozó albuma (2010) már a gyengécske hangzás ellenére is jelezte, hogy komoly potenciál rejlik a csapatban. Az elmúlt két évben énekest és dobost cseréltek, és azt kell mondjam, a Nagy-Britanniából importált Ben Rogers jobban teljesít a mikrofon mögött, mint elődje. Így alighanem minden összeállt a nagy dobásra.

A "Legyőzhetetlen" rétegzettebb, összetettebb, progosabb megközelítésben fogant; hivatkozási alap adódik mindjárt Norvégiában, leginkább az Illusion Suite és az Oceans Of Time kicsit szimfonikus hangzású progressziója jellemző rájuk, de külföldi példaként emlegethetném a SymphonyX-et vagy a finn Anthrielt és Adamantrát is. A probléma csak az, hogy vannak itt ugyan dallamok, de nem a Beatles "Love Me Do" és a "She Loves You" című örökzöld slágerei ihlették az tuti. Monumentális alkotás és nyilvánvaló, hogy iszonyú sok munka van benne, de én a sokadik hallgatás után is birkózok a dallamokkal, pedig elég nyitott fickónak számítok. Sokszor azon kapom magam, hogy vajon mikor jön már a gitárszóló, mert az amikor jön, nagyon jön…

A fölvételeket a híres Tommy Hansen irányította a dániai Jailhouse Studios-ban, de (a dobok enyhe túlvezéreltsége okán) nem vagyok maradéktalanul elégedett. Persze ezen a szinten ez már alighanem ízlés kérdése. A "Red Horizon" című - egyébként olimpiai aranyérmes - beharangozó klipes dal alapján azt gondoltam, hogy ez a lemez akár az év egyik legnagyobb meglepetése lehet, de most már inkább azon a véleményen vagyok, hogy a Tellus Requiem az elismerésre nagyon is érdemes erőfeszítés ellenére egyelőre marad  a norvég második vonalban. A potenciál azonban megvan...

Tartuffe

Kiadó:
Digital Nations

Honlap:
www.riccardogioggi.com

Lövésem sincs, hogy minket – épp minket! – hogy és miért találnak meg mostanában föltörekvő olasz muzsikusok. Egyáltalán honnan értesültek rólunk, milyen fantáziát látnak abban, hogy zenei erőfeszítéseikről szabadidős programként virtuális "papírra" vetünk néhány gondolatot? No, de rajtunk ne múljon, főleg, ha olyan színvonalas anyagot kapunk, mint amilyen ez itt, bőséges promóciós csomaggal: zene, fényképek, elérhetőségek, életrajzi adatok, stb.

Az már a kiadó neve alapján eldőlt, hogy Riccardo Gioggi nem lehet kezdő hangszeres; Steve Vai cége ugyanis nem szokott amatőr szobagitárosokat leszerződtetni - elég, ha a "mifiunkborja" Jónás Tamásra gondolunk. A promóciós csomaghoz mellékelt biográfiából az is kiderült, hogy Gioggi magasan iskolázott, hogy úgy mondjam: akadémikusan képzett muzsikus, aki hangmérnöki minősítést is szerzett.

Ezek után nem volt meglepő, hogy a "Dinamika elmélete" a gyakorlatban jól átgondolt, aprólékosan kidolgozott, technikás és változatos hallgatnivalónak bizonyult. Gioggi játéka makulátlan, dallamérzéke kiemelkedő és játszi könnyedséggel ötvözi a rock, jazz, blues, funky és progresszív elemeket. Ebben kiváló, számomra tökéletesen ismeretlen olasz zenészek segítik.

Hallgatása közben leginkább Blues Saraceno, Paul Gilbert és az "érett, kései" Vinnie Moore jutott eszembe, de olykor – nyilván a kiadó miatt – Steve Vai is beugrott (ld. Even Tide). Gioggi alapvetően olyan hallgatóságra számíthat, akik a fönt említett művészeket is előszeretettel szerepeltetik a lejátszó-listán. Én pl. elég elvetemült vagyok ahhoz, hogy egy ilyen "gitáros elsősorban gitárosoknak"-tematikájú rétegzenét megkedveljek, pedig még csak zenész sem vagyok. Ezt az albumot nem a borítójáért csípjük, hanem az olyan dalokért, mint pl. az ezerarcú "Designs", kár, hogy nem az lett a klipes nóta.

Tartuffe

Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.helloween.org

Azt a mordizomadta teremtette, azért a politikai korrektségnek is megvannak a maga határai, mert ha az ember olyat lát kedvelt társlapjában, hogyaszondja: "Az egyszerre vicces és komoly 'Keeper of the Seven Keys' 1987-1988-as két része máig a németek legfontosabb heavy metal mutatványa, amiből - az azóta már az itt szereplő tagoktól megfogyatkozó - zenekar tulajdonképpen máig él..." akkor kikívánkozik belőle a "Mi van? Tökfej vagy? Az aztán biztos nem, mert akkor ismernéd a csapat munkásságát és nem írnál ilyen sületlenségeket, pedig a tök aztán sütve jó" megállapítás. Mézzel, vagy méz nélkül.

Valóban, a köztudat képes kitermelni olyan sztereotípiákat, melyek úgy keringenek körbe-körbe a hallgatók tudatában, mint eltévedt szputnyik a Föld körül, a Helloween pedig szorgalmasan gyűjti ezeket. Pop-metál, power nélküli trallalázás, ökörködő szövegek és gyermek-mondóka dallamok – igen, ez IS a Helloween, bár egyre kevésbé ez. Mert a Deris-szel készített albumok közül minimum hat alapját jelentik az olyan bikabőgetően agresszív, progresszívba hajló, komoly témákat boncolgató dalok, melyek ugyan helyzetüknél fogva már nem tudtak új műfajt teremteni – mint a Keeper albumok első két része – ám tudtak mást: modernizálni az euro-power fogalmát, és egy olyan korszakban magasra emelni a zászlót – kilencvenes évek első fele –, mikor a zászlóvivőket a hátsó sorba zavarták vásznat lobogtatni.

A "The Time Of The Oath/Better Than Raw/Dark Ride" hármasa vitathatatlanul definiálta újra a Helloween imidzsét, amibe a progresszióból és az amerikai értelemben vett powerből is bőven jutott. A triász éppen elegendő volt arra, hogy újbóli aranykorba lökje a csapatot, és koronát illesszen a tökfejre. Aztán jött a könnyedebb hangvételű Rabbit album, mellyel ugyan nem sikerült a nyuszit kiugratni a bokorból – izé, a cilinderből, ám ahhoz éppen elég volt, hogy a Kulcsőrző sztori harmadik részénél jobbnak tartsuk – valljuk meg, a klasszikus folytatás tartalmazott ugyan figyelemkeltő momentumokat, de színvonalában nem tudta überelni az aranyos évek sztenderd-határozós kulcsnyikorgatásait. Szerencsére a fiúk új receptet találtak a sütőtök elkészítéséhez, és a "Gambling With The Devil"-lel beköszöntő újabb királykorszak immár harmadik albumát élvezhetjük.

Hát mit mondjak, nem aprózták el a fiúk, a "deluxe" kiadás 15 szerzeményt tartalmaz, és ennyi falat még mézes tökből is sok lehet: szerencsére én a tökmagot is szeretem ropogtatni, így ha sok az édesből, ott a sós – hasat elcsapni pedig így nem lehet. Az új album az előzetesnek megfelelően ügyesen illeszkedik abba szigorúbb, progresszívebb vonalba, ami 2007 óta ismét a csapat sajátja: ez persze rossz hír lehet a Weikath-féle bolondozós oldalt szerető fanoknak. Valóban, az új szerzemények között kevesebb a "sörhimnusz", de ez az utóbbi évek fényében várható is volt, a legutóbbi albumon a Helloween mércével is szokatlan agresszióval riffelő "Long Live The King" szövegköpködéses keménysége itt az új album első és utolsó harmadának meghatározó elemévé válik.

A szinte Rainbow-i epikával nyitó, progresszív "Nabataea" után kibontakozó szerzemények modern staccatói a "Dark Ride" albumhoz hasonlóan rendelik a másodvonalba a cukormázas dallamokat, de itt a komorságot a szigor helyettesíti. Sajnos ezt az irányvonalat a "Waiting The Thunder/Hold Me In Your Arms/Wanna Be God" hármas töri meg: bevallom, bármelyiket szívesen elcserélném még egy "Burning Sun"-ra (amit a bónuszok között meg is kapok, hehehe). Szerencsére a kislemezes 'Süss fel Nap' a nyitószerzemény progresszív-kemény világával varázsol "borúra derűt". Az "Asshole" ugyan a maga vulgáris szövegével nem tudja magát igazán belopni a szívembe, de a zenei "öltöztessük az amerikai hard rockot németes  merevvasba" ,megoldás poroszos szigorral veri a hallójárataimba a lüktető, pulzáló dallamokat. Sebaj, mostantól fogva legalább a seggfejeknek is van himnuszuk. A fiúk aztán a befejező harmadban visszatérnek a keményebb hangvételhez, és jóllehet, a "Years" a maga slágereivel alkalmas az ökölrázásra, az utána következő kollegák németes alapossággal verik ridegre a vasat, csak azért, hogy tudjuk, mi a rend.

Derisék újból bebizonyították, hogy van hová kitekinteni az euro-power sablonokból, és ha nem is tökéletes egyenletességgel, de újrarajzolták azt a szín-vonalat, aminek kontúrjait ezúttal a szigor húzta különböző árnyalatúra. S hogy hová tűnt a vicc és a öröm-feeling? Hát nektek van még kedvetek viccelni 2012 után? Ne legyetek má' tökfejek!

Garael

Múltkor Garael kritizálta a Top 15 nyertes lemezemet, a Vengeance "Crystal Eye" címűt, mondván, közepes, de a címadó nóta benne van az örökös Top 15-ben. Erről eszembe jutott egy régi kedvencem és elővettem a Sinergy "Suicide By My Side" lemezét, melynek nyitó nótája nálam jutott hasonló sorsra. A lemez egésze hallgatható, de talán maximum még egy nótát tudnék kiemelni róla, amire emlékszem az évek távlatából. Ez viszont ott van az örökös toplistámon a "Doctor Doctor", a "Breaking The Law", a "The Number Of The Beast", a "Princess Of The Dawn", az "And The Bands Played On", a "Road Racin'", az "Over The Hills And Far Away", a "Hunting High And Low", vagy a Vandenberg által elkövetett "This Is War" mellett.

Egy hatalmas csulával indul a dal, utána elnyomják szerintem minden idők legesszenciálisabb heavy metál nótáját. Van itt minden: Stratovariusos kétlábdobos speedmetál alapok, Mark Reale ízű gitár-riffek, Acceptes kiállás, zseniális, időnként Vandenberget idéző triolákkal tarkított gitárszóló, Iron Maiden stílusú háromakkordos, elsőre megragadó refrén, és egy remek énekes. Csak a lemezborítót olvasgatva jöttem rá, hogy nem férfi, hanem nő énekel. Az amerikai származású koreai-német keverék Kimberly Goss ugyanis nem vonyít, mint egy gótrocker, nem áriázik, mint Tarja, hanem inkább  férfiakat megszégyenítően odateszi magát, mint Elisa C. Martin, a Dark Moor eredeti énekese.

Ja, mellesleg az a bizonyos gitáros a felvételen, aki azokat a remek riffeket és a szólót hozza, Alexi Laiho, a Children Of Bodom gityósa, aki magával vitte ikergitárosát, Roope Latvala-t is ebbe a side-projectbe, csak hogy megmaradjon az összhang. A ritmusszekciót Marco Hietala (Nightwish) és Tonmi Lillman (Lordi) alkotja. Szóval igazi szupergroup, akik összehoztak egy (három) közepes lemezt, ez a nóta viszont egy ÓRIÁSI 10-ES!

CsiGabiGa

Kiadó:
Lava/Universal

Honlap:
www.officialbvb.com

- Figyelj ide Angus, hagyjál már engem ezzel a metal izével! Nem ma kezdted a rockbizniszt, te is tudod, hogy ezekkel a punkokkal csak a baj van. Ők akarják megírni a saját számaikat, telekúrják őket gitárszólókkal, ésatöbbi. Nincs nekem időm nyűglődni ilyenekkel! Hozzál ide néhány szépfiút, vagy a legújabb Disney tinisztárt, azoknak Freddy-vel egy hónap alatt összedobunk egy sláger-listás albumot. Az se baj, ha nem tudnak zenélni!
- Ne bassz ki velem Johnny! Tudod mekkora szarban vagyok. A lemezek nem fogynak, a főnök rugdossa ki az embereket, én pedig már hónapok óta nem virítottam semmit. Nincs most a felhozatalban olyan tini, aki be lett volna marketingolva rendesen, nekem pedig biztosra kell mennem. Ezekre az idiótákra valamiért buknak a fiatalok, saját erőből felépítettek egy viszonylag komoly rajongóbázist. Te vagy a legjobb producer a szakmában, aki nem csak a mainstreamet érti, ha te veszed kézbe őket, biztos a siker! Tudom, kicsit macerásabb, de hidd el, működni fog! Különben is jössz eggyel! Ugye nem felejtetted el azt a múltkori Good Charlotte ügyet?!?
- Ne aggódj, nem felejtettem el..., de akkor is! Hogy néznek ki már ezek? Mint egy Mötley Crüe rajongó, akit összezavart az Alkonyat nyolcadik része. Mi a fenét csináljak velük?
- Az imidzsüket csak hagyd békén, az az én reszortom! Mondom, hogy a középiskolások rá van kattanva. Kellenek nekik a rossz fiúk, a lázadók. Zeneileg az Avenged Sevenfoldot kell belőni, az megy most nagyon. Ráadásul valahogy még nem sikerült őket koppintani senkinek. Ilyen keménykedős, lírázós, epikázós, dallamos cuccot kell kihozni belőlük. Amitől a csajok is maguk alá pisilnek, meg a magukat nagyon kemény csávónak gondoló hülye-gyerekek is beindulnak. Egy kis ál-intellektuális mázzal nyakon öntve, hogy úgy érezzék, ez itt művészet, és nem egy tucatprodukciót sóztak a nyakukba. Ez az, megvan! Koncept lemezt fogunk csinálni nekik! Az a Green Daynek, meg a My Chemical Romance-nek is bejött! Kitaláltok hozzá Freddy-vel valami zavaros-apokaliptikus történetet, elszórtok egy csomó átkötő szöveget, és itt-ott beletesztek egy kis hegedűt-csellót a számokba - ettől olyan művészinek tűnik a dolog. A kisgyerekek magunk alá fognak pisilni örömükben. Talán még maga a banda is elhiszi majd, hogy mekkora nagy ászok gyülekezete!
- Persze, mintha az olyan egyszerű lenne! Keménykedős, epikázós, dallamos, lírai, koncepciózus, mi? Moziba ne vigyelek?
- Tényleg, filmet is csinálhatnánk hozzá...
- Anyád! Most már tényleg hagyjál békén! Három másik CD-t összehozok annyi idő alatt, amíg ezekkel zöld ágra vergődöm a számsorrendet illetően.
- Jó srácok ezek! Kurvára semmihez nem értenek ezen kívül, és most megérintette őket a siker szele. Ez az egyetlen esélyük, hogy ne eladóként végezzék egy McDonalds-ban, meg fognak csinálni mindent, amit kérsz tőlük. Ezért kezeskedem!
- Na jó, de csak mert tartozom neked! Most az egyszer! És ezzel a Good Charlotte ügy véglegesen lezárva! Érthető?
- Tudtam én, hogy nem hagysz cserben, Johnny! Ne parázz, nagy dobás lesz, majd meglátod!

Ez a beszélgetés pusztán a képzelet szüleménye, bármilyen hasonlóság élő személyekkel csupán a véletlen műve.

Kotta

Kiadó:
Angular Records

Honlap:
myspace.com/tunnelvision

Talán nem szentségtörés, ha azt mondom, hogy erről a lemezről nekem Szent Ágoston Vallomásainak egy magyarra tisztességesen le nem fordítható mondata jut eszembe: "Sero te amavi, pulchritudo tam antiqua et tam nova, sero te amavi! – Későn szerettelek meg, örök-új szépség, későn kezdtelek szeretni!" (Liber X, Caput 27) Ezt a retrospektív bejegyzést egy sötét, fagyos, hó fútta éjszakán tett séta ihlette, amikor – nehogy magamra maradjak gondolataimmal – begyűrtem a fülest a külső hallójáratba, és szinte véletlenszerűen a finn progresszív zenekar első lemezére navigáltam az iPodomat. Szép látvány lehettem, ahogy léggitározva, vékony fejhangon nyüszítve végigcaplattam a városon!

Az "ügyeletes kedvenc" rovatban már szerepelt a TunnelVision a "Days Of Joy And Bliss" című nótával. Akkor is szokatlanul bőbeszédű voltam, mert totálisan elfogult vagyok. Szinte félve vallom be, hogy ezt a ma már lényegében beszerezhetetlen lemezt véletlen találtam meg az Erzsébet körúti CD Pince használt hangzóanyagai között. Akkor hirtelen sokalltam azt a valamivel kevesebb, mint két rongyot, amit kértek érte. Nem telt bele két nap, pánikban hívtam föl unokaöcsémet (aki kénytelen-kelletlen elszármazott a fővárosba): vegye a kabátját és rohanjon le a lemezért, mielőtt valaki lecsap rá. Így kezdődött 2009-ben ez a megkésett, de azóta is sziklaszilárd szerelem. Miért is kellett 10 évet várni arra, hogy egymásra találjunk!?

A zenekar több mint 10 éve pihentetve van, pedig elvileg nem oszlottak föl. A muzsikusok össze-vissza, keresztül-kasul projekteznek: Marko Waara énekes Warmen lemezeken szerepel, Lauri Porra a Stratovariusban bőgőzik, Juhani Malmberg Kotipelto albumokon pengetett párszor, Mirka Rantanen meg a mostanában gyanúsan hallgató Thunderstone dobosa. Ha tudnám hova címezzem, tuti írnék egy levelet Marko Waarának. Egyrészt megkövetném a kezdeti tamáskodásom miatt: "Zseni vagy, Marko, félreértettelek! Légyszi, hallass magadról!" Másrészt megpróbálnám rávenni arra, hogy trombitálja össze a régi csapatot, mert én, meg még kb. 10 ember ezen a igénytelen szar világon új anyagra ácsingózik.

Megfogadtam, hogy kifejezetten a zenéről most nem is írok. Minek? A youtube-on minden egyes dalt le lehet vadászni. Aki szereti a korai Dream Theater-t Malmsteen-iskolás szólókkal és egy Ozzy-klónnal a mikrofonnál, hallgassa csak meg; ha pedig van olyan, akit ez a kombó nem ihlet meg, az máris elvesztegetett 5 percet az életéből azzal, hogy elolvasta ezt a bejegyzést. Legyen elég annyi, hogy a "While The World Awaits" a képzeletbeli lakatlan szigetre cipelhető 10 albumban ziher benne van.

Tartuffe

Mikael Erlandsson maga a kétarcú Janus. Mikael Erlandsson egy munkamániás. Az angoloknak nagyon jó szavuk van erre: Workaholic. Nekünk is volt rá régebben egy jó szavunk: Sztahanovista. Az elmúlt évben új lemezt készített zenekarával, a Last Autumn's Dream-mel, közben tető alá hozta a párhuzamosan futtatott Lover Under Cover zenekarának első lemezét is, szabad idejében pedig két számban is közreműködött Niclas Olsson Sapphire Eyes projektjében.

Last Autumn's Dream: Ten Tangerine Tales (2012)

Kiadó:
Marquee/Avalon (Japán)

Honlap:
myspace.com/lastautumnsdream

Tavalyi lemezüket eléggé lehúzta egy kritikus itt a Dionysos-on, és mivel az is én voltam, kicsit félve hallgattam bele az új anyagba. Jelentem, a jubileumi tizedik lemezük sokkal jobban sikerült. Egy jó AOR lemez receptje, hogy kellemes, fülbemászó dalokat írjanak, de hogy kitűnjön az átlagból, ezt nem árt még megspékelni ügyes hangszerelési ötletekkel és néminemű bugyinedvesítő gitárszólóval. Ezúttal megvannak a dallamok, Andy Malecek is kitesz magáért néhány ízléses, de nem túl bonyolult dallamszólóval (azért ezekben az is megmutatkozik, hogy miért volt csak másodhegedűs a Fair Warningban). Blickfangnak meg mindjárt itt van a lemez elején a címadó nóta, ami nem más, mit egy 20 másodperces "felütés". A Thin Lizzy Jailbreak-je is így kezdődik, csak ők nem húzták el ilyen hosszúra. :)

Folytatódik a LAD "elborgerizálódása", míg eleinte szinte minden dalt Mikael Erlandsson szerzett, az új lemezen már többségben vannak az ex-Talisman dobos, Jamie Borger melódiái. Ez persze nem baj, ha jók a dalok. És ezen a lemezen ezek a legjobb dalok. A második nóta, ami tulajdonképpen az első (a fent említett "nyitány" miatt), a "Pickin' Up The Pieces" jó húzónóta, a "The Man I Used To Be" riffjei szinte a Talisman nagy slágerét (I'll Be Waiting) idézik, a "Lie To My Heart" is emlékeztet valamire, de az most nem ugrik be, az "I Will See You Thru"-ban van egy kis Groovehouse-áthallás (Rövidek a nappalok, és hidegek az éjszakák, ezer éve itt vagyok, csak várok rád!), a végén a "Turn It Down"-riff viszont nagy poén, nagyon tetszett.

A "2nd Look" című Erlandsson szerzemény is üti a "süti" szintet, bár a kezdésnél azt hittem, a Sing Sing "Halál a májra" techno átdolgozását hallom. Maleceknek viszont ebben szinte tökéletesen sikerült Helge Engelke gitársoundját kikevernie. Nem baj, ha nem megy a tekerés, legalább a keverés legyen jó! A "When I Found You (I Found Love)" gyönyörű ballada, régen hallottam ilyen emlékezeteset a LAD-tól. Az "It's Magic"-ben a Marcel Jacobot "ideiglenesen, csak feltámadásig" helyettesítő Nalla Pählsson hoz egy basszusgitároshoz méltó riffet. Igazi Marcel Jabobos kis nóta!

Lover Under Cover: Set The Night On Fire (2012)

Kiadó:
Escape Music

Honlap:
www.loverundercovertheband.com

A Lover Under Covert Erlandsson azzal a Martin Kronlunddal hozta össze, aki remek albumot rittyentett az Acceptet szétziláló, majd saját szólólemezével is megbukott David Reece-szel 2011-ben. Nem kis teljesítmény volt talpra állítania azt az embert. De vissza Mikaelhez! Ez a zenekar jóval erőteljesebb hangot üt meg, mint a LAD. Persze a dallamok maradnak, ne várjon senki hörgő-morgó brutál-metált egy ilyen kaliberű énekestől. De ezzel a hangszereléssel egészen más végeredményre jutnak a dalok. A LUC egy sokkal keményebb LAD. Érdekes, hogy érdesebb az énekes hangja is a zenéhez igazodva, itt egészen hasonlít a Disco Express vokalistájához (vagy fordítva), szinte elképzeltem, ahogy nemzetközi sikerre viszi a "Szőke Nő Áruház" című slágert. A lemezen a Coldspell dobosa, Pera Johansson diktálja a feszes alapokat.

A zenekar motorja és zeneszerzője, amolyan szürke eminenciásként a basszusgitáros, Mikael Carlsson, aki úgy harminc évvel ezelőtt már együtt zenélt a fiatal Mikael Erlandssonnal, de aztán elváltak útjaik, és most úgy hívta fel magára a figyelmet, hogy megcsinálta a Last Autumn's Dream egyik nótájának (Who Needs Love?) keményebb változatát, ebbe szeretett bele Mikael Erlandsson, és ebből lett a Lover Under Cover. A dal szerepel a lemezen és ennek a keményített stílusnak a másik jó példája a nyitó "My Best Friend" is, ami mintha egy felturbózott LAD szerzemény lenne. A House Of Lords-nál is azt írtam, hogy egészen más lett a zenéjük a "World Upside Down" albumtól, amikor gitárközpontúbbá tették a muzsikájukat. Az "Angels Will Cry" kezdésétől (egyszerű zongora-plömpögés, melyre válaszul a következő ütemtől beindul a gitársikálás) viszont töklámpások kezdtem villogni a szemem előtt (If I Could Fly).

Vagyis itt sincs semmi új a nap alatt, csak nagyon ütősen rakták össze a dalokat. Ha korábban futok össze vele, biztos felkerül az év végi listámra. Nagy kedvencem a "Hero", melynek játékos dallamvezetése a House Of Lords "Once, Twice" nótáját juttatta eszembe. Itt még az ex-Jorn gitáros Tor Erik Myhre játékát is megcsodálhatjuk, míg a japán bónuszdalban (Rain Of Tears) a Coldspeel Michael Larsson-ja virgázik egy kellemeset. A LUC honlapján további két nótát is végighallgathat, akinek felkeltettem az érdeklődését (és az egyik ezek közül a "Hero").

A tízes szám egyébként körüllengi az albumokat. A "Ten Tangerine Tales" a LAD tizedik albuma, a Lover Under Cover anyaga meg, ha nem is tízpontos, de a Ten pont ott lebeg a zenéjük felett, a "Through The Storm" refrénje alatt szinte láttam a vérben tocsogó harcmezőt (And The Colour Of The Battlefield Is Red). Ja, hogy miért pont a Ten "Spellbound"-lemezének billentyűse, Ged Rylands közreműködik a lemezen, nem is értem?

A feldolgozásokkal vigyázni kell! Ezt korábban már kielemeztem két feldolgozáslemez összehasonlításakor, de itt is van egy-egy feldolgozás mindkét albumon, amelyek összevetése szintén megér egy misét. A" Flash In The Night" egy 1982-es Secret Service nóta feldolgozása. Ebben igazolva látom Garael korábbi kijelentését, hogy a popslágerek és a dallamos rockzenék alig különböznek egymástól. A szintipop aláfestést kicseréljük egy keményebb gitár-riffre, a dobgépet egy ütős ütősre és máris új értelmet nyer a dal.

A LUC-feldolgozásnál jól sikerült eltalálni a változtatások egészséges mennyiségét, míg a LAD Sweet-feldolgozása, a "Rebel Rouser" igen gyengécske lett. Ha nem tudnám, hogy Brian Connolly másfél évtizede halott, azt hihettem volna, hogy a Sweet csinált egy 2012-es újrafeldolgozást, amúgy Mike Oldfield módra (Tubular Bells, Orchestral Tubular Bells, Tubular Bells 2003, Tubular Bells 2009, és úgy hallom, hamarosan jön a Tubular Bells 2013, szegény Mike Oldfield!). Szóval, imádom a Sweet-et, imádom a feldolgozásokat, de ez az "én is el tudom játszani" típusú próbálkozás nem jön be. Ráadásul megtöri a lemez hangulatát, s utána már nehéz visszaúszni a "My Final Love Song" érzelmesebb vizeire. Szerencsére ezt csak a japánok kapják, úgyhogy ezúttal kivételesen mi, európaiak jártunk jobban.

Konklúzió? Az nincs. Hacsak az nem, hogy a legjobb AOR slágereket is még jobbá tudja tenni, ha egy kis dög kerül a muzsikába.

CsiGabiGa

Kiadó:
AFM / Sony

Honlapok:
www.shakra.ch
myspace.com/shakrarock

Úgy látszik, a Gotthard és a Shakra - azon túl, hogy a két svájci gárda gyakorlatilag egyazon stílusban alkot - szinte teljes szinkronban működik. Majdnem egyszerre vesztették el zeneileg alapvetően meghatározó énekesüket, szegény Steve Lee tragikus motorbalesetben hunyt el, Mark Fox pedig szólókarrierbe kezdett. A párhuzam most abban is megnyilvánul, hogy kb. egy éven belül mindkettőjüknek sikerült az új frontemberrel egy kommerszebb, laposabb albumot készíteniük.

Ez nyilván ízlés kérdése is, ráadásul egyesek akár a korábbi albumok hangulatához, stílusához való visszatérésként is értékelhetik, de a "Powerplay"-ből nekem éppen az a "power" hiányzik, ami a húzós-zúzós elődöt, a "Back On Track"-et a kedvencek közé emelte. Ez most ötlettelenebb, sablonosabb és vérszegényebb lett, jóllehet a Shakra a tőle már megszokott eszköztár teljes készletét fölvonultatja. A klipes, nyáltól csöpögő ballada "Wonderful Life" címmel jól szemlélteti, hogy pontosan mire gondolok.

Arról persze szó sincs, hogy a "Powerplay" halovány album lenne, hiszen jól illeszkedik az immár kilenc sorlemezt és két koncert-kiadványt számláló töretlen karrierbe. A vérfanok minden bizonnyal iktatják is a gyűjteménybe, de ami engem illet, tartok tőle, hogy  a "power" megcsappanásával nálam a "play" is igen megritkul. Egy pár nóta azért innen is nyilván fölkerül az iPodomra, pl. a lemezt megnyitó "Life Is Now", a klasszikus hard rock riffel indító "Dear Enemy", vagy a himnikus "Save You From Yourself". Jelzésértékű, hogy mindhárom nóta a vége felé meglehetősen elvékonyodó album első feléből való.

Tartuffe

Honlap:
Azonkívül

Pécs, ’80-as évek. A helyi klubéletet, Rudán Joe Led Zeppelin emlékzenekarán (Coda) kívül, a szintén blues-rock feldolgozásokat játszó Gyökerek, a Kispál és a Borz, valamint a Klán (korábban Item Klán) mozgatja. Utóbbi, Mokos Tibor vezetésével – Quimby-t messze megelőzve – intelligens szövegekkel felvértezett, enyhén alternatív, alapvetően mégis populáris rockzenét játszott, nagyjából a U2 környékéről. Hozzájuk csatlakozott ekkortájt gyerekkori haverom, Szűcs “Boszi” Tamás dobosként.

Hamar összehaverkodtam a banda tagjaival, mindkét fél (ők is, én is) nagyon tudtunk akkoriban inni, bulizni. A partizáson túlmenően azonban – mivel életkorunk igen fogékony, személyiségformáló szakasza volt ez – komoly hatást is gyakoroltunk egymásra. Pátosz nélkül jelenthetem ki, hogy bár a kapcsolat később megszakadt, Tibor zenéje és az abban leképződő világnézete jelentős nyomot hagyott az enyémen. Később én a fővárosba kerültem, a család- és karrierépítést előtérbe helyezve tébláboltam a mindennapokban, ő ugyanezt tette Pécsett. Közben a Klánból Holnapután lett, a közös emlékekből pedig tegnapelőtt.

Boszi barátom is, a művészi ambíciókat némileg háttérbe szorítva, leginkább haknizásból egészítette ki a családi kasszát, hogy az egy nyomdász és egy tanári fizetésből fel tudják egyáltalán nevelni a két gyereket. Teljesen félre azonban sosem tette azokat, a fenti CD éppenséggel a legújabb csapatának az alkotása. Amely zeneileg komoly hasonlóságot mutat a Klán és a Holnapután világával – de ez nem lehet igazán meglepő, hiszen a két dalszerző, a két Tamás (Szűcs és Vámosi) korábban Tibivel együtt muzsikált. Ők is azt az érzékeny-értelmes-sejtelmes (metaforikus) szövegvilággal ellátott, dallamos, nem túl bonyolult, enyhén alteros rockzenét művelik, amely a tini korosztályból már kinőtt, de a zenébe és a hétköznapi nyűglődéseken túlmutató, mélyebb gondolatokba még bele nem öregedett korosztályhoz, korosztálynak szól.

A másik fontos igazodási pont (a már említetteken kívül) a No és a Bikini lehet. Ez a fajta muzsika, jellegénél fogva akár piszok sikeres is lehetne, lásd még Quimby, Kiscsillag. Ehhez azért - gondolom én – kell némi szerencse, rohadt sok kitartás és nem kevés hátszél, ismeretség. Egy biztos, az itt szereplő 8 számból 3-4 simán megállná a helyét bármelyik kereskedelmi rádió műsorán, leginkább a szolidan rappelő „Nőj már fel”, melyben nagyon ügyesen játszanak a tempóval, dinamikával. Összességében ez az egész – bár nem vagyok a stílus avatott szakértője – egy igen tisztességesen összerakott produkció, ha valami hiányzik belőle, akkor az maximum a (stúdiós és koncert) rutin. Mert az ugyan hallatszik, hogy képzett zenészek játszanak itt, nem hiszem, hogy – a próbákon kívül – evvel a műsorral gyakran lett volna lehetőségük fellépni. Így kicsit steril az egész, picit kockás a hangszerkezelés, hiányzik belőle a le- és összecsiszolódást jelentő élőben-élesben együtt muzsikálásba beletett idő.

A gitárszólók például érezhetően jól ki lettek találva ehhez a felvételhez, de a lazaság, a fíling éppen ezért némi csorbát szenvedett. Én rockerként amúgy is elviselnék hosszabb szólókat (olyanokat, mint ami a „Nőj már fel”-ben van), talán többet is – nem utolsó sorban pedig picit ösztönösebbeket. Amit meg kell még említsek, hogy a billentyűs helyenként igen ügyes témákat hoz – máshol viszont alibizik… (pl. a „Megvan” szólójában). Viszont most állítom le magam, mert egy bemutatkozó, saját kiadású koronggal szemben kezdek igazságtalanul magas elvárásokat megfogalmazni, bocs. Szóval fasza ez, na, rá lehet kattanni könnyen!

Rusnya egy év volt ez valóban, egyet kell értsek Tartuffe-el. Nálam az tette be végleg a kaput, amikor karácsony másnapján megtudtam, hogy Mokos Tibor, a pécsi zenei élet prominens személyisége, a Pécsi TV nagyra becsült tagja, nem utolsó sorban pedig ifjú kori barátom, gyors lefolyású rákbetegség következtében elhunyt. 46 évesen. Szenteste. Tudom, hogy ennek a lemeznek semmi köze őhozzá, és csak véletlen egybeesés, hogy éppen ekkortájt jutott el hozzám, de számomra ez a fajta zeneiség amúgy is szervesen összefonódott vele. Tisztában vagyok azzal is, hogy az AzonKívül zenekar nem vele szembeni tisztelgésnek, megemlékezésnek szánta ezt az anyagot, a körülmények összejátszása folytán számomra mégis azzá nemesedett. Tibi semmilyen formában nem szerepel az „Egy másik ember”-en, de a szelleme, szellemisége igen. Ő ezentúl már csak ebben a nem-materiális formában marad köztünk sajnos. R.I.P. Tibor, és köszönöm!

(AzonKívül számot nem találtam a tecsőn, de egy réges-régi Klánt igen. Álljon itt most ez Mokos Tibor emlékére!)

Túl kicsi a csapat és túlontúl szerteágazó a tagok ízlése ahhoz, hogy matematikai-statisztikai értelemben igazán értelme legyen összesített listát készíteni. Mégis, azok kedvéért akik szeretik átfutni ezeket, nehogy elmulasszak valamilyen fontosabb megjelenést az adott évben, elkészítettük nektek a közös névsort. Összességében azért nem lett rossz, szerintünk egy maximálisan vállalható és kimondottan átfogó felsorolás született. Szerintetek is?

1. Circus Maximus: Nine

A norvégok tulajdonképpen ficakból megugrották a velük szemben támasztott komoly elvárások lécét. A Tartuffe által említett – a jövőbeni GDP biztosítása érdekében – munkaerő-újratermelésre tett erőfeszítések (gy. k. családalapítás, gyereknemzés) közepette összedobtak egy nagyon érett, végletekig letisztult albumot. A Circus Maximus átment Rush-ba, és tudod mit? Piszok jól áll nekik. (Kotta)

2. Paul Gilbert: Vibrato

Hihetetlen, de Paul egyre jobb lemezeket készít, az utóbbi két albuma pedig egészen elképesztően zseniális. A "Vibrato" humoros, könnyed, de annyira zenei, hogy többször térdre kell borulni a hallgatása közben. (Túrisas)

3. Adrenaline Mob: Omertá

Őszintén? Nem hittem Tartuffe-nek, amikor azt írta, hogy nem váltják meg a világot és a nevek alapján többet várnánk. Aztán meghallgattam és rájöttem, hogy igazam lett. Portnoy, Russell Allen és egy gitárfenomén: és átlagos? Ez kizárt. Persze, hogy kizárt. (Túrisas)

4-5. Kiko Loureiro: Sounds Of Innocence

Nem látom világosan, hogy mi történt az Angrával, lesz-e még folytatás egyáltalán. Valami gáz biztos van, ha Edu Falaschi kilépett. Szerencsére azonban Kiko Loureiro jó ütemben jelentette meg negyedik szólólemezét, amely ráadásul mind közül a legsirályabb. Minden benne van, amiért Loureirót szeretjük: jazz, rock, metal, dél-amerikai ritmusok. Mivel magánkiadásban jelent meg, nem volt kicsi pénz levadászni, de megérte. (Tartuffe)

4-5. Unisonic: Unisonic

Nem minden nap fordul elő, ha egy metál isten az embernek személyre szólóan ír és prezentál zenét. Az persze lehet, hogy Kiske és Hansen nem a kritikáim alapján belőtt ízlésvilágomból merítették az ihletet, ennek ellenére az album akár a "Garael metálja" címmel is kikerülhetett volna a polcokra. (Garael)

6. Accept: Stalingrad

Sokan kritizálták az új lemezt, hogy - bár még mindig sokkal jobb, mint az utolsó U.D.O. lemezek - a "Blood Of The Nations" modernségéhez, újszerűségéhez képest visszalépés. De hova? A Breaker - Restless And Wild vonalra. És ha megnézzük a "Blood Of The Nations" turnéjának Facebookon megszavaztatott szetlistáját, ez a két lemez teszi ki a koncertprogram felét. A rajongók tehát ezt várják tőlük, és Wolf Hoffmann - ha már egyszer visszatért önkéntes száműzetéséből, amikor fotóművészként tengette életét - mindent megtesz, hogy kielégítse rajongói igényeit. Én is nagy rajongó vagyok, így nálam 10 pontos lenne a lemez, ha pontoznánk. (CsiGabiGa)

7-8. Diablo Swing Orchestra: Pandora's Pinata

Kijárt már egy életmű díj a világ egyik leghibbantabb zenekarának. Nem csak azért, mert egyedülállóan eredeti, amit csinálnak, hanem azért is, mert ezúttal tényleg ízletes, könnyen befogadható koktélt kevertek nekünk. Nekem bejött a Pinata Colada, nem lehet nem szeretni a könnyed, szórakoztató mivolta ellenére is ütős egyveleget. (Kotta)

7-8. Steve Vai: The Story Of Light

Mit is lehetne mondani Vajaspistáról? Ha a gitárjához nyúl, az már önmagában egy csoda. Szerintem fejen állva, hátracsavart kézzel is el tudná játszani a számokat. Kicsit emlékeztetett a "The Ultra Zone"-ra, egy kicsit a "Fire Garden"-re, de aztán a gospel kórusokkal továbblépett az előző lemezek emlékén. Ahogy gitáros üdvöskénk, Túrisas sem tudta megfogalmazni, mi az, ami megfog ebben a muzsikában, én sem tudom a titkot. Talán az, hogy olyan játszi könnyedséggel nyúl a hangszeréhez, hogy ezt látva az egyszeri ember azt képzeli, ezt bárki meg tudná csinálni. Én mindig csodálkozom, amikor Satriani tanítványaként emlegetik, mert bár Satch is szinte mindent tud a hangszerén, de sohasem láttam rajta azt a légies könnyedséget, amivel Vai nem "játszik a hangszeren", hanem "játszik a hangszerrel". (CsiGabiGa)

9. Speaking To Stones: Elements

Alapvetően gyanakodva közelítek az olyan albumok felé, melyeken minden szerzemény 9 perc felett van. Ugyanis aki ilyet tesz, az mindenre képes. Még arra is, hogy felkerüljön az évi listámra. És nem azért, mert követ beszélt a hasamba. (Garael)

10. Luca Turilli's Rhapsody: Ascending To Infinity

Operából szökött metál énekes, arpeggiót vacsorázó gitárvirtuóz, a doni kozák kórus lánytestvér csapata, és egy tökéletesen prezentált Helloween feldolgozás, ahogy azt csak Kiske tudná manapság feláriázni. Naná, hogy az osztódott Rhapsody Lucás fele giccsrajongóvá változtatott. Oda se neki, így legalább nem kell unalmas művész metált hallgatva megértő képet vágni és bólogatni. (Garael)

11. Van Halen: Different Kind Of Truth

Nagyon nem volt szimpi Anthony pótlása egy újabb (és nem színpadképes) Helénnel, meg Roth is egy vicc Hagar mellett, de ez a lemez akkor is jó. Van Halen pedig...Van Halen. Ennél többet nem is kell mondani, ha mégis kell, akkor máris kifelé a teremből, ugye... (Túrisas)

12. Vengeance: Crystal Eye

Saját magam is meglepődtem, de az évben legtöbbször a Vengeance "Crystal Eye" lemeze ment a telefonomban. Nem, nem csengőhangnak állítottam be, de munka közben gyakran hallgatok zenét, és bár még mindig őskövületnek számítok, azért valamennyit én is haladok a korral, így a Walkmant idővel Discman váltotta fel, manapság meg már a telefontól "zúg a fejem". Szóval a Vengeance. Az elhunyt gitáros (Jan Somers) emlékének ajánlott album nagyon erős lett, a stílus kicsit változott, de ez az AC/DC klónság jól áll nekik. Mintha Björn Lodin énekelne AC/DC dalokat. A címadó Lucassen szerzemény, a "Crystal Eye" pedig mindent visz! (CsiGabiGa)

13-14. Affector: Harmagedon

Nagyon nagy zenélés folyik ezen a lemezen. Hibátlan, régi-sulis progresszív metal a játék neve, amit ennél magasabb szinten nem igazán lehet tolni. Szerintem. (Kotta)

13-14. Threshold: March Of Progress

Jól seggbe rúgtam magamat, mikor Tartuffe barátom kritikája alá némi fanyalgásos hozzászólást rittyentettem: nos, két nap múlva, és háromszori hallgatás után rittyenteni - karikás ostorral - az én hátamon kellett volna, amiért elhamarkodottan ítélkeztem. (Garael)

15-17. Beautiful Beast: California Suntan

Ezt a Poisonba Warrantott Dave Lee Roth figurát mindenkinek meg kell ismerni, aki szerette a nyolcvanas évek végének hajmetál bandáit, a Skid Row-tól az Autograph-ig, vagy a Bon Jovi Desmond Child-korszakát. Yngwie is tanulhatna tőle! Na nem gitározni, de keverést mindenképpen. (CsiGabiGa)

15-17. Headspace: I Am Anonymous

A Headspace bámulatos muzikalitással egyesíti a brit neo-progresszív rock tiszteletreméltó hagyományait és a keményebb metálos elemeket (amúgy Haken módra). Lehet, hogy a legtöbb fiatal előtt (még akkor is, ha rockerek) a Headspace (a lemez címének megfelelően) anonim ismeretlenek társasága marad, de én hatalmas, kapitális betűkkel jegyeztem be őket a "nagykönyvbe". (Tartuffe)

15-17. Suspyre: Suspyre

Fix egyes, hogy elfogult vagyok velük szemben, de vállalom. Valószínűleg Barton énekteljesítménye az, ami a hasonszőrű bandák közül éppen őket emeli be nálam a topligába. Intelligens, Symphony X – Dream Theater közeli muzsika, mély és összetett, súlyos, mégis felemelő. (Kotta)